XXIV. Támi el-Gláui

A költőt, kinek nincsen egy vasa,
a mindenható Gláui pasa
ünnepi vacsorára hívta meg.
Ott ültem kétszáz vendég s a remek
falak között, hol hétszer hét fogás
terült elém. Kint lángolt a csodás
görögtűz. Bent apródok ölbetett
kézzel s ezüst tőrökkel. Sörbetet
hoztak. Zenészek, hastáncosnők, drága
tömjén, kiff, bókok. S én bámultam kába
szememmel az Ezeregyéjszakába. – – –
Csak később tudtam meg, hogy a pincében
két ölre a pompás padló alatt
egymáshoz láncolt rabok élnek:
bírák, akik védték az igazat,
kik a pasa önkényéről beszéltek
s gyilkosságokról. Nyöghetnek, mit bánja
el-Gláui? Kegyelmet sosem ad.
S a hulla is ott marad, míg bokája
s csuklója a bilincsből kirohad.
Hogy átkozhatnám most a barbár berber
nemzetségét, ha húsz évvel korábban
jutok ide! De mit szólhat az ember
Joszip Sztálin s Adolf Hitler korában?
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]