XXIV. Támi el-Gláui
| A költőt, kinek nincsen egy vasa, |
| ünnepi vacsorára hívta meg. |
| Ott ültem kétszáz vendég s a remek |
| falak között, hol hétszer hét fogás |
| terült elém. Kint lángolt a csodás |
| görögtűz. Bent apródok ölbetett |
| kézzel s ezüst tőrökkel. Sörbetet |
| hoztak. Zenészek, hastáncosnők, drága |
| tömjén, kiff, bókok. S én bámultam kába |
| szememmel az Ezeregyéjszakába. – – – |
| Csak később tudtam meg, hogy a pincében |
| két ölre a pompás padló alatt |
| egymáshoz láncolt rabok élnek: |
| bírák, akik védték az igazat, |
| kik a pasa önkényéről beszéltek |
| s gyilkosságokról. Nyöghetnek, mit bánja |
| el-Gláui? Kegyelmet sosem ad. |
| S a hulla is ott marad, míg bokája |
| s csuklója a bilincsből kirohad. |
| Hogy átkozhatnám most a barbár berber |
| nemzetségét, ha húsz évvel korábban |
| jutok ide! De mit szólhat az ember |
| Joszip Sztálin s Adolf Hitler korában? |
|
|