XXI. A slőh táncos halála

Kiértem a Dzsemá el-Fnára s még láttam, mikor felemelték a földről, s arcát, mit kénsárga festékkel mázolt át a nemlét. A férfi, kit megcsalt, megölte. Ketten fogták a gyilkost, hárman rúgták s tőrét vitték mögötte. Utánuk mind a nép. Magamra hagytak a tükrös vértócsával. Még mozgott. A por nem akarta beinni. Egy-két szép szavára gondoltam, teste méz-szagára s mely zászlaja volt s éjszakára párnája, pávakék hajára. Hogy tisztelegjek fanyar-édes emléke előtt? Tehetetlen kínomban leültem véréhez s a legyeket hessegettem.