XII. Esti séta

A járdán – késő délután van – bájos, talán két éves kisfiú totyog. Elibénk áll, reánk néz, mosolyog. Vali elolvad s felkapja magához. Egyszerre itt van a gyerek mamája – lefátyolozott, előkelő dáma – ki úgy tolja lopótök melleit maga előtt, mint egy gyermekkocsit. Liheg, megtorpan, hennás öklét rázza. A kisfiú feleségem nyakába csimpaszkodik. A némber kotkodácsol. Vali leteszi a fiút. Már sűrű köröttünk a dühöngő embergyűrű. – „Nem értem, mit vétettünk. Mit akarnak?” szólok oda egy lúdnyakú arabnak, ki mellettem áll. Szemem közé bámul s hallgat. Aztán rámordít franciául: – „Megverte a kis Áhmedet szemével! Disznóhús szaga lett a kicsikének!” Az egyik megragadja feleségem karját s csavarni kezdi. Ellököm, de visszapattan s nekem jön. Tökön rúgom, mire hátulról tarkón vágnak. Elszédülök. Amikor újra látok: ellenségeink hallgatnak, hátrálnak, a hölgy tátott szájjal valamit hápog és elindul. Mi történt? Az átkozott idegenlégió egy szőke káplárja jön az úttesten s reánk mosolyog. Derekán hintázik a pisztolytáska. Támadóink lehajtott fejjel mennek tovább. Azt hinnéd, gyászmenet halad az úton. Így bánnak velük tulajdon hazájukban! S egy pogrom elmaradt.