VIII. Angol állatkórház

Beteg kutyámmal későn érkeztem: már
hazamentek az angol orvosok.
Öt óra húsz. A kapuboltból látom
az udvart, ahol remegő lovak
s öszvérek állnak, iszonyú sebekkel
és szőrvesztett tevék gubbasztanak.
Vér, kötszer, genny és karbólszag. Fejemhez
kapnék, de nem teszem le a nehéz
kutyát, csak tartom s nézem iszonyodva
a két fehér köpenyes, fiatal
arab szolgát, kik vidáman ugrálnak
az udvaron: egyik bottat veri
a másik rúgja, püfföli, tapossa
a beteg állatokat és azok
mindent tűrnek, nem bőgnek, nem mozognak.
Egy harmadik arab jön. Elkapom.
– „Mi ez itt?” – „Hát nem érti?” kérdi búsan.
„Mi itt reggeltől estig szenvedünk.
Katéterezzük, kötözzük, etetjük
a bestiákat. Este öt után
fizetniök kell azért, amit nappal
eltűrtünk tőlük. Ez jogos, uram.”
– „S mi lenne, ha holnap az orvosoknak
elmondanám azt, ami itt folyik?”
Vállát rándítja: – „Mind bolond az angol.
De annyi eszük mégis van talán,
hogy tudják: nem találnak Marokkóban
szolgát, aki nem ugyanezt teszi.”
Elhallgat, végigmér és megállapítja:
– „Ilyen a világ. Ez van mindenütt.”
Kutyám felnéz reám s mellemhez nyomja
hosszú fejét. Leteszem. Kimegyünk.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]