VIII. Angol állatkórház

Beteg kutyámmal későn érkeztem: már hazamentek az angol orvosok. Öt óra húsz. A kapuboltból látom az udvart, ahol remegő lovak s öszvérek állnak, iszonyú sebekkel és szőrvesztett tevék gubbasztanak. Vér, kötszer, genny és karbólszag. Fejemhez kapnék, de nem teszem le a nehéz kutyát, csak tartom s nézem iszonyodva a két fehér köpenyes, fiatal arab szolgát, kik vidáman ugrálnak az udvaron: egyik bottat veri a másik rúgja, püfföli, tapossa a beteg állatokat és azok mindent tűrnek, nem bőgnek, nem mozognak. Egy harmadik arab jön. Elkapom. – „Mi ez itt?” – „Hát nem érti?” kérdi búsan. „Mi itt reggeltől estig szenvedünk. Katéterezzük, kötözzük, etetjük a bestiákat. Este öt után fizetniök kell azért, amit nappal eltűrtünk tőlük. Ez jogos, uram.” – „S mi lenne, ha holnap az orvosoknak elmondanám azt, ami itt folyik?” Vállát rándítja: – „Mind bolond az angol. De annyi eszük mégis van talán, hogy tudják: nem találnak Marokkóban szolgát, aki nem ugyanezt teszi.” Elhallgat, végigmér és megállapítja: – „Ilyen a világ. Ez van mindenütt.” Kutyám felnéz reám s mellemhez nyomja hosszú fejét. Leteszem. Kimegyünk.