VII. Vénember a kávéházban

A vénség szikkadt, hőbörgő magány s nem lágy karszék az olyannak, aki aranyait számolta asztalán esténként és mozogtak ajkai, ki senki szavát nem hallgatta végig, bottal verte fejbe a fiúkat, ma is még száz nő mellére emlékszik, s már másnap elfeledte arcukat. Nézd a díszpéldányt s turbánját, a sárgát! Fejében némán forr az indulat. Mert pénze van. Spermája nincs neki. Szétnéz mazsola-szemmel. Hadd csodálják az aggot, ki betéve ismeri az emberek s a bestiák szokását s kiből kihalt már minden isteni.