Marokkó

(Casablanca, Márrákes, Uárzázát, Zágora, a Dráá völgye, Korb el-Ethel, a mauretán sivatag, Tanger, 1940–41)

I. Az üvegfúvók sikátora

Üveg forog: szivárványszínű búgó,

a vén szakállas fújja,

mi meg mosolygunk. De mosolyunk múló.

Sírhatnánk összebújva.

Lelkünk repedt pohár s az üvegfúvó

nem olvaszt soha újra.

II. A fánksütő

Kövér, vén mór. Magasról néz

az útra.

Az üst fölött. Mosolyogna,

ha tudna.

Fánkért jönnek. Ki lassan jár,

ki futva.

Ő sejti már: mindünknek egy

az útja.

Kék füstben él. S mikor üres

az utca:

keresztbefonja karjait

mint Buddha.

III. Tífuszjárvány, szérum nélkül

Ez itt a kórház. Rajta ül az átok.

Arab nők jönnek. Vállukon beteg

fiúk csüggnek mint hervadó virágok.

Az orvosok – kilenc fiatal férfi –

éjjel-nappal sakkoznak a halállal.

Egyikük olykor döntetlenre végzi.

IV. Koldusasszony a végállomáson

A villa kőfalánál gubbaszt dermedt

háttal. Szemei tátongó gödrében

legyek mászkálnak és szívják a gennyet.

Mozdulatlanul ül, mintha csak éppen

fiát szoptatná. Arca terrakotta.

Még fiatal. Karját ölébe dobta.

De ahogy az autóbusz kerekét

hallja, a légyrajt elkergeti gyorsan

s mikor kiszáll az úri csőcselék:

kiegyenesedik és összeszorítja

ajkát. Nem kér. Parázslik benne még

az ember méltóságából egy szikra.

V. Muláj Iszmáil

Ő volt a nagy szultán, a haza atyja.

A krónikások mit nem írtak róla!

Mindig egyetlen kardvágással csapta

le rabszolgája fejét, aki lóra

segítette. Mert ványadt volt és ronda,

de izmos. És ő építtette Meknesz

roppant falát, mely időközben romba

dőlt, s melybe minden nap pár élő testet

falaztatott be, hogy örökké álljon.

Sokat zabált. Ilyenkor mindig mélykék

gatyában ült a meggypiros díványon,

míg szeme előtt egyik ellenségét

belezték ki. Még nem is olyan rég élt,

de nyomor s pusztulás maradt utána.

Azt képzeltem: hazájában emlékét

is rühellik – de mindenki imádja.

Miért? Mert hírt és dicsőséget szerzett

Marokkónak és Alláhnak. E verset

is azért írom, hogy elhessegessem

kísértetét. De itt lebeg mellettem.

VI. Szatír a tengerparton

Bunkerben él a víz mellett. Bőre fényes vadgesztenye.

Sudár, fiús szépsége isteni.

Csak kése van meg sípja és egy rongyos fehér köpenye.

Nincs senki, aki névről ismeri.

Alkonytájt nők hoznak neki kenyeret, sajtot, húst, vizet

s dohányt. Az első a szűk lyukon át

bemászik. Ágyuk a hideg cement. Az esti szél liheg

s az öt nő is, ki várja sorát.

Reggel megfürdik. Délután bolyong hegyeken-völgyeken.

Serdületlen leányokat keres,

s a bokrok közt mindegyiket karóba húzza könnyeden,

ahogy lepkét szúr tűre a gyerek.

VII. Vénember a kávéházban

A vénség szikkadt, hőbörgő magány

s nem lágy karszék az olyannak, aki

aranyait számolta asztalán

esténként és mozogtak ajkai,

ki senki szavát nem hallgatta végig,

bottal verte fejbe a fiúkat,

ma is még száz nő mellére emlékszik,

s már másnap elfeledte arcukat.

Nézd a díszpéldányt s turbánját, a sárgát!

Fejében némán forr az indulat.

Mert pénze van. Spermája nincs neki.

Szétnéz mazsola-szemmel. Hadd csodálják

az aggot, ki betéve ismeri

az emberek s a bestiák szokását

s kiből kihalt már minden isteni.

VIII. Angol állatkórház

Beteg kutyámmal későn érkeztem: már

hazamentek az angol orvosok.

Öt óra húsz. A kapuboltból látom

az udvart, ahol remegő lovak

s öszvérek állnak, iszonyú sebekkel

és szőrvesztett tevék gubbasztanak.

Vér, kötszer, genny és karbólszag. Fejemhez

kapnék, de nem teszem le a nehéz

kutyát, csak tartom s nézem iszonyodva

a két fehér köpenyes, fiatal

arab szolgát, kik vidáman ugrálnak

az udvaron: egyik bottat veri

a másik rúgja, püfföli, tapossa

a beteg állatokat és azok

mindent tűrnek, nem bőgnek, nem mozognak.

Egy harmadik arab jön. Elkapom.

– „Mi ez itt?” – „Hát nem érti?” kérdi búsan.

„Mi itt reggeltől estig szenvedünk.

Katéterezzük, kötözzük, etetjük

a bestiákat. Este öt után

fizetniök kell azért, amit nappal

eltűrtünk tőlük. Ez jogos, uram.”

– „S mi lenne, ha holnap az orvosoknak

elmondanám azt, ami itt folyik?”

Vállát rándítja: – „Mind bolond az angol.

De annyi eszük mégis van talán,

hogy tudják: nem találnak Marokkóban

szolgát, aki nem ugyanezt teszi.”

Elhallgat, végigmér és megállapítja:

– „Ilyen a világ. Ez van mindenütt.”

Kutyám felnéz reám s mellemhez nyomja

hosszú fejét. Leteszem. Kimegyünk.

IX. Marokkó

A sárgarépát tegnap hoztam –

ma okker festék lett belőle.

A harmincéves asszonyoknak

szikkad s repedni kezd a bőre.

Hiába csillagász az este:

a nap iszonyú tűzkerék,

rohadást vet és arat – mellre

szívtam kábító fűszerét.

A halál minden sarkon ott áll.

Ha fiatal vagy, nem kímél:

melléd telepszik asztalodnál

és szeretkezni elkísér.

De mégis – mit otthon kedveltem:

unalmas, álszent kirakat,

s mi undorított: e kegyetlen

barbár ország az igazabb.

E verset nem magam szereztem.

Csak ülök némán s élvezem,

hogyan vetkőztet meztelenre

múzsám, a halálfélelem.

X. Oceanum mellett, 1

Tenger vize kéklő.

Nem vezet hazámig.

Mennyi, mennyi szép nő!

Mind szemembe ásít.

Rád gondoltam, Bálint

de Csejte et Kékkő.

Megbarnult az arcom.

Elfekszem a parton

hol a szikla gránit

a nap kézigránát

s törökméz az alkony.

Éjszaka nem alszom.

Bujdosásban vert eb

pelyva közt az írmag

szerzem ezt a verset

tört szívemre írnak,

mikor kilencszázra

négyszer tizet írnak.

XI. Oceanum mellett, 2

Nyakunkra küldte besúgóit

a dögletes Pétain apó

s a múlt héten civilruhában

megérkezett a Gestapó

Barátaim a rádiónál

ülnek egész nap s egyre szörnyebb

híreket hallanak de reggel

a tenger mélykék perzsaszőnyeg

tajték a rojtja tele van

égetett cserép-színű nőkkel

nem hiszem hogy száz évig élek

a lila bougainvilliéken

az egyik porzó rövidebb

az estifény kristályfehéren

dől el mint a cukorsüveg

a hold hűs tejjel itat éjjel

jobb verseket írok ha félek

cseppet se bánom ha húsomba

a nyári nap lyukakat éget

elébe mentem üdvözöltem

és örültem a szenvedésnek

de hogy szenvedjen az kinek

nincsen fanyar gyümölcs csak édes?

XII. Esti séta

A járdán – késő délután van – bájos,

talán két éves kisfiú totyog.

Elibénk áll, reánk néz, mosolyog.

Vali elolvad s felkapja magához.

Egyszerre itt van a gyerek mamája

– lefátyolozott, előkelő dáma –

ki úgy tolja lopótök melleit

maga előtt, mint egy gyermekkocsit.

Liheg, megtorpan, hennás öklét rázza.

A kisfiú feleségem nyakába

csimpaszkodik. A némber kotkodácsol.

Vali leteszi a fiút. Már sűrű

köröttünk a dühöngő embergyűrű.

– „Nem értem, mit vétettünk. Mit akarnak?”

szólok oda egy lúdnyakú arabnak,

ki mellettem áll. Szemem közé bámul

s hallgat. Aztán rámordít franciául:

– „Megverte a kis Áhmedet szemével!

Disznóhús szaga lett a kicsikének!”

Az egyik megragadja feleségem

karját s csavarni kezdi. Ellököm,

de visszapattan s nekem jön. Tökön

rúgom, mire hátulról tarkón vágnak.

Elszédülök. Amikor újra látok:

ellenségeink hallgatnak, hátrálnak,

a hölgy tátott szájjal valamit hápog

és elindul. Mi történt? Az átkozott

idegenlégió egy szőke káplárja

jön az úttesten s reánk mosolyog.

Derekán hintázik a pisztolytáska.

Támadóink lehajtott fejjel mennek

tovább. Azt hinnéd, gyászmenet halad

az úton. Így bánnak velük tulajdon

hazájukban! S egy pogrom elmaradt.

XIII. Képes levelezőlap Major Tamásnak, a Nemzeti Színház címén – 1940 nyarán

Kis Fogkefe bajszú örökké nem győzi.

Nagy Lótetű bajszú ravaszabb s lefőzi.

Engem akkor ismét kivetnek s megvetnek.

Te viszont eljátszod Richárdnak Macbethet,

vagy Macbethnek játszod III. Richárdot.

Ronda lesz a vége. Minden jót kívánok.

XIV. Al-Máárri könyvéből

Máglyákat raktak Krisztus lábnyomán,

fanatizmust korbácsol a Korán,

Máni szerint halálos bűn a nemzés,

Pürrhón úgy véli: legfőbb jó a nemlét,

a szúfinak csak az van, ami nincsen,

a panteistának a kő is isten,

az agnosztikus nem hisz, csak szemének,

a hindu fél, hogy százszor újra éled,

a hédonista sír, hogy egy az élet.

Az általános elmegyógyintézet

osztályain zavarosak a dolgok:

vannak hitetlen és hívő bolondok.

XV. Kosztolányiád a fenti vershez

Nadragulya-kása

Mohamed próféta

számos állítása.

Szintúgy nem vitás a

mohamedán vallás

trivialitása.

XVI. Fohász a kerubhoz

A fiatalság utcasarkain szemembe vágó

éles szelet te fogtad ki előlem.

Te mutattad meg, hol vezet a hágó

a test dolgaitól a szelleméhez.

Tőled tudom, hogyan melegszik fázó

szívem Erósz lazacpiros tüzénél.

A te érdemed, hogy szabadon szálló

felhő lettem egy letiport világban,

ember, kit nem fog semmiféle háló,

csak a halálé. Ne tágíts mellőlem,

amíg lélegzem, védangyalom, Plátó!

XVII. Kiúszom egy sziklára az Atlantiban, 1

Felnőttem mint kortársaim: a tudomány

s a politika babonái

között. Most itt ülök magányom szirtfokán

és kezdem mindet kiokádni.

XVIII. Kiúszom egy sziklára, 2

Felégettem magam mögött minden hidat és örülök,

hogy a hidak felégtek.

Hosszú az utam, tanulok, egyre többet s többet tudok

és kevesebbet értek.

A friss szellő arcomba vág és markomban az ifjúság

kardpengéje töretlen.

Négyes rímek, metaforák, szerelmek és kóbor kutyák

szállásadója lettem.

Nincsen hazám, se passzusom. Csatahajók között úszom,

de belső gőgöm éltet

s egy istentől a versírást kaptam védelmül s vigaszul

meg az érzékiséget.

XIX. Slőh táncos a téren

Kemény arcélét oldalt dobja,

nyakát az égre nyújtja ki.

A válla hullám, karja kobra,

liliombimbók ujjai.

Tekintetével körbejárja

a férfiakat. Keresi

ki legyen párja éjszakára.

Körömmel, foggal, véres ajkkal

marcangoló kéj kell neki,

ájult vonaglás, esztelen

gyönyör, mit meggyilkol a hajnal,

nem földi-égi szerelem.

A félkörben tizennyolc éves

szépségére mindenki éhes.

Jobb lesz talán, ha elmegyek –

és hátrább húzódom szerényen,

mikor datolyamag-szemével

keresztülszúrja mellemet.

Nem mosolyog. Mereven néz, míg

hátamon libabőr fut végig,

elzsibbad mind a két kezem,

vibráló görcs lüktet herémben

és nincs bennem szégyen, szemérem,

csak boldogság meg félelem.

XX. Abú Núvász verse a kalifához

Felhúzott lábbal fekszem mint a szöcske

cellám mélyén. A deszkaágy hasít.

Ne hagyd bűnbánó költődet örökre

így hervadozni, Hárún ár-Rásíd!

Nézd el fajtalanságomat, könyörgök!

Olvasmányom a Korán. Úgy fogom

nagy áhítattal, ahogy kamaszkölykök

bársony hátulját fogtam egykoron.

XXI. A slőh táncos halála

Kiértem a Dzsemá el-Fnára

s még láttam, mikor felemelték

a földről, s arcát, mit kénsárga

festékkel mázolt át a nemlét.

A férfi, kit megcsalt, megölte.

Ketten fogták a gyilkost, hárman

rúgták s tőrét vitték mögötte.

Utánuk mind a nép. Magamra

hagytak a tükrös vértócsával.

Még mozgott. A por nem akarta

beinni. Egy-két szép szavára

gondoltam, teste méz-szagára

s mely zászlaja volt s éjszakára

párnája, pávakék hajára.

Hogy tisztelegjek fanyar-édes

emléke előtt? Tehetetlen

kínomban leültem véréhez

s a legyeket hessegettem.

XXII. Kékmadár a parkban

A rőt akantus-ágra

leült a kék, csodás

madár. Segíts, Gotáma,

segíts, Püthágorász!

Kölest szórtam eléje,

leszállt, de nem evett,

csak állt. Én egyre néztem

s ő nézett engemet.

Reád ismertem mindjárt,

nem vitt el a halál,

de mondd, mit kezdünk így már

egymással, kékmadár?

XXIII. Fagylaltmaradék

Nem jött rám álom. Hajnaltájban a sikátorokban kószáltam.

Két kisfiú ült a cukrászda előtt a nagy szemétkosárban.

Hangosak voltak és vidámak. A papírtölcsérekre száradt

mocskos fagylaltot nyalogatták. Felriadtak, mikor megláttak.

Két üres kezemet kitártam. Ne féljetek tőlem, testvérek!

Rendőr űz engem is meg döglégy. Én is szemétládában élek

s így nyalom az elsüllyedt földrész emlékét, mely rohadt és édes.

XXIV. Támi el-Gláui

A költőt, kinek nincsen egy vasa,

a mindenható Gláui pasa

ünnepi vacsorára hívta meg.

Ott ültem kétszáz vendég s a remek

falak között, hol hétszer hét fogás

terült elém. Kint lángolt a csodás

görögtűz. Bent apródok ölbetett

kézzel s ezüst tőrökkel. Sörbetet

hoztak. Zenészek, hastáncosnők, drága

tömjén, kiff, bókok. S én bámultam kába

szememmel az Ezeregyéjszakába. – – –

Csak később tudtam meg, hogy a pincében

két ölre a pompás padló alatt

egymáshoz láncolt rabok élnek:

bírák, akik védték az igazat,

kik a pasa önkényéről beszéltek

s gyilkosságokról. Nyöghetnek, mit bánja

el-Gláui? Kegyelmet sosem ad.

S a hulla is ott marad, míg bokája

s csuklója a bilincsből kirohad.

Hogy átkozhatnám most a barbár berber

nemzetségét, ha húsz évvel korábban

jutok ide! De mit szólhat az ember

Joszip Sztálin s Adolf Hitler korában?

XXV. Újév

Vak számok!

Ti számoltok nekem silány

napszámot.

Hat évet

gondolok el és más leszek,

ha élek.

Vagy tizet

veszek s fakulnak arcomon

a szinek.

Ha félszáz:

új nemzedék jött, dörmögök,

a szél ráz.

A század!

Nem ér utól hír, bú, öröm,

gyalázat.

Száznegyven:

más gépek, más jog, más könyvek,

más ember.

Hat század.

Nem értenék, ha nyithatnám

a számat.

Egy ezred.

Fejfám fölé rét nőtt, ürgék

legyeznek.

Vedd hétszer.

Népem kihalt. Nem ismerik

nevét sem.

XXVI. Rekviem a slőh táncosért

A nyugvó nap s a kelő hold alatt

testedből száz meg száz szobrot faragtál.

Kékes gyémánt, magad körül forogtál

s egyforma szép volt minden oldalad.

Szempilládig nem ért a porvilág,

ujjad nem nyúlt a bánat ciprusához,

a kéj izzadt lován ült ifjúságod:

csak orgazmust kívánt meg orgiát.

Nincs nyugtom tőled. Újra felidézem

ajkad közét a déli szél ízével,

torkodat, hol csíz dalolt s csalogány

s izmaidat, mik még el nem ernyedtek

a sakál idő karma közt. Korán

hal meg, akit az istenek szeretnek.

XXVII. Két arab négysoros

(Az orvos Avicenna verse)

A bolygótól, mely fényét szórja fenn

a sár titkáig, mit nem lát a szem:

kezem között minden csomó kibomlott,

csupán a Lét mestercsomója nem.

(Ibn Zájtun ál-Kordóbi verse)

Mióta elmentél s magam maradtam,

a föld, min járok, keményebb alattam.

Melletted fehér volt az éjszaka.

Tenélküled koromsetét a nappal.

XXVIII. Arab tanárral sakkozom

„Kemény ágyékok, lágy agyak; szellem helyett bagzó anyag

és várfalak, mik sárfalak: ez a mi átkunk”, mondja. „Sakk!

Mitőlünk jött az egyetem, az algebra, a kémia

meg a trubadúr szerelem. Mi néztünk éjjel csillagot,

pároltunk rózsaillatot, míg székhelyünk Sevilla volt.

S mi van ma? Hatszáz éve nem írt itt egy jó sort senki sem.

A rothadás mindent megölt. Bevalljam, hogy irígylem Önt?”

Huszonnyolc báb az asztalon. – „Ne irígykedjék oly nagyon.

Földrészem épp most pusztul el és rom marad ha újra kel.

Salakban állunk fültövig és gyárkémények füstölik

a boldogságot. Szabadok leszünk, hogy gyári kacatot

gyűjtsünk, míg zsíros ülepek lelkünkből főznek üzletet.

S a híres metropoliszok? Kinn fény, beton, üveg. Belül

iszony, hisztéria, piszok. Hozzá a halál hegedül.

Fejezzük be döntetlenül.”

XXIX. Kősivatag

A nap felkelt, de még elébb

tejet ittunk, pár datolyát rágtunk s már indultunk tovább

a nagy utat leróni

kopár, ránklógó szirtfalak és tornyos omladék alatt

a michelangelói

háttérrel. Senki idelenn,

sem bárányfelhő odafenn.

Láthatatlan bacillusok: szememben rozsdás por úszott.

Így baktatott a karaván

és nem követte más, csupán gyilkos napfény, steril magány,

lágy szellő, hallgatás, rögök.

És így telt el a délelőtt

és így telt el a délután

mint hogyha még a lét előtt volnánk, vagy már a lét után.

XXX. Sánta teve

A foltos, nagy teve lesántult. Későn

értünk csak déli pihenőnk helyére:

egy kúthoz, melyben nem volt víz. Körötte

fonnyadt bokrok. A hajcsárok a málhát

szétosztották a többi teve közt

és kantárját egy sziklatömb köré

hurkolták. Mindjárt indultunk tovább.

Szenvtelenül ült a szemcsés homokban,

háttal nekünk, mint aki ismeri

s elfogadja a sivatag törvényét.

A völgykanyarban még visszafordultam

s tekintetem találkozott szemével.

Nem szégyelltem soha még így magam.

De úgy láttam, hogy benne több a szégyen.

XXXI. Alkony a dűnén

A dűné oldalán ülünk az estben

s nézzük, míg lábaink alatt

homokszemek tolongnak, esnek,

gördülnek, folynak, hullanak.

A homokdomb is homokóra.

Ami ma fenn van, odalenn

torlódik holnap virradóra.

A szél felkapja és elszórja

és lesz új dűnék trilliója,

de ilyen dűné sohasem.

Csuklódat tartja két kezem

s hüvelykujjam közepén érzem,

hogy lüktet, ömlik, árad véred

a piros ütőéren át.

Így száguld a vér az enyémben,

és mit szól testednek a testem?

Homokórák, ülünk az estben.

XXXII. Oázis

A hajcsárok s a tevék leáztatják

az út porát a tóban és kilépnek.

Oda úszunk, hol a fenék iszapját

nem verték fel, a bambuszok tövéhez.

Mellig a vízben állok, veled szemben.

Itt senki sem lát bennünket, szerelmem.

Halványzöld csíkok és ezüstös fények

köröskörül a tó tükrében. Vállam

köré fonod karodat. Ajkad érdes.

Szemed lezárul. Nyelved kígyó számban.

Így csókolódzunk, míg szédülni kezdek.

Maradjunk együtt, oly nagyon kívánom

szerelmedet! Most hirtelen elengedsz

és nézzük egymást. Sebhely maradt számon.

Ez minden. De a vízben, csípőm mellett

spermám hintázik, mint a selyemfátyol.

XXXIII. Fülledt éjszaka, 1

Hány napja lettem szerelmes beléd?

Most végre itt nyújtózunk egymás mellett,

mellemtől alig ujjnyira melled

és rajta két koráll viaszpecsét.

Farkasszemet nézünk. Pupillád sárgás

szikrákat szór. Ajkunkat nyaljuk – párzás

előtt hajlékony, játszó párducok.

Beléd harapnék, de remegni kezdek.

Vajon tudod-e, amit én tudok,

hogy két ágyék kevés a szerelemhez?

XXXIV. Fülledt éjszaka, 2

A padló hűvös csempéin a térdem,

petrol-lámpánkat leteszem az ágy

mellé a földre. Légy az istenségem!

Bokádat koráll orsó szúrta át.

Lábujjaid újszülött ötösikrek.

Terrakotta törzsüket csókolom.

Tükrös gyöngyház-feje van mindegyiknek.

Hideg patak fut végig combodon.

Ágyékodon végighúzom a számat.

Most itt várakozom öled előtt.

Engedj magadhoz, terpeszd szét a lábad!

Egy pillanat, már rajta van az ajkam,

és csókolódzunk, mint a szeretők,

a szédült, taknyos szeretők a parkban.

XXXV. Fülledt éjszaka, 3

Felhúztad és körém tekerted

két hosszú combodat. Fejem

melledhez simul. Olyan nagy csend lett

mint hogyha aludnánk. De lenn

most kezdjük vívni a kegyetlen

párbajt. Véknyadtól sarkadig

kinyúlsz. Várod, hogy átszegezzem

kagylód kíváncsi ajkait.

A hold megáll a pálmakertben

és vörösrézbe fürdeti

párnánkat. Fogj át két kezeddel

és fújd meg szerelmünk kürtjeit!

Feljajgatsz. Én harapni kezdem

hónaljad szomjas fürtjeit.

XXXVI. Fülledt éjszaka, 4

A gyönyör földob, szédít, megvadít

és nyúltagyamig árad.

Csípőm köré font, hosszú combjaid

kinyíló hattyúszárnyak.

Dobhártyámon lüktető dobzene.

Ágaskodik a vágyam.

Medencédet felemelem vele

mint drága művű tálat.

Harmatot hint közénk a szerelem,

szárnyas szívem szíveddel

versenyt dobol. Nincs világegyetem,

ember sincs, csak mi ketten.

Mellcsontodhoz szorítom fejemet,

bőrömhöz nő a bőröd,

s ölünk lila tömjénje fellebeg

misztikus esküvőnkhöz.

XXXVII. Fülledt éjszaka, 5

Forogni kezd a szoba, táncol

s eltűnik. Arcod ametiszt,

ultramarin meg elefántcsont.

A roppant vízár sodra visz

és húzza, vonzza összeláncolt

tagjainkat a zuhatag

felé. A kéj belénkharap,

a húst, a bőrt, az ínakat

letépi rólunk mint egy inget,

lapockáinkon szárnyakat

növeszt és kirepít az űrbe.

Nem látok el, csak arcodig,

ahol a gyönyör gyönyörűre

torzítja ajkad sarkait.

XXXVIII. Fülledt éjszaka, 6

Mert mindketten a másikára

gondolunk csak szeretkezés

közben: a gyönyör azért vájja

magát belénk íly mélyre és

tudatosan meg öntudatlan

így lesz kezes szolgánk a kéj:

ha hívjuk, térden csúszva, lassan

közeledik s mikor elér

nyakad oldalt fordul, hogy számat

tarkód pihés hajába ássam

s egy szigony éle belevág

véknyamba. Egész testem reszket.

Markodban tartod, nem ereszted

herém vonagló madarát.

XXXIX. Intermezzo

Vállad rám hajlik: barna felleg

az ég zenitjén. És amíg

csókolsz, mellemen végigsepred

szempillád szekfű-szirmait.

Hogy háláljam meg e kegyetlen

félájult, hosszú, mennyei

gyönyört? Öled haján remegnek

párzásunk harmatcseppjei.

Köröskörül dzsinek vigyáznak

reánk: kilincsen, bútoron

s párnánk alatt. Bokám zsiráfnyak:

árnyék meg fény, ha nyújtózom.

A csempés udvar tükre rozsda:

belefejel a holdvilág.

A szél felkapja s visszahozza

szerelmünk boldog illatát.

XL. Alba, 1

Kulcscsontodon az árnyak kékek,

haton az óramutató.

Bordáid mint a kerítések.

Lesiklom a rácsok s a rések

mentén, elbűvölt utazó.

Karomon haton áll az óra.

Rádőlt a szemhatár sötét

szélére csípőd holdsarlója;

áttetsző s éles mint a jég.

Hasad homorú hóvidék.

Elektromos ágyékhajadban

szikrák sercegnek. Reggel hat van.

Fogam közé veszem a göndör

prémet. Pihegni sem merek,

csak orrcimpám vonaglik a gyönyörtől.

Karórám fél hetet mutat.

Kinyújtott lábaid, szerelmem,

hajnalködben fehér utak.

Nem találkoznak, csak a végtelenben.

XLI. Alba, 2

Egy szót sem szólunk. Lassan hűvösebb lesz

a virradat. Fekszünk a pamlagon

és még közelebb kúszol az ölemhez.

A boldogságtól én sem alhatom.

Mindkét karommal magamhoz ölellek

és száguldó szívedet hallgatom.

A kék-zöld-sárga kockás ablakon

kis üstökös-csóvákat gyújt a hajnal,

de ágyékom ottmarad ajkadon

és ágyékodon nem mozdul az ajkam.

XLII. Alba, 3

Két sor frissen meszelt fogaddal

még egy mosolyt küldesz felém

a fecskeszárnyú virradatban

és mindjárt alszol is. De én

nem akarok. Itt fekszem s nézem

mellbimbód friss vérfoltjait

– nem arcodat, hogy fel ne ébredj –

meg csípőd sarlóját, amíg

vadul nyújtózkodom: az ajkam

rongyos, megtépázta a szád,

de minden izmom gumiszalag,

medencém svéd golyóscsapágy,

mezítlen balettáncosok

szaladgálnak az ínyemen

üvegcipőben; szívesebben

nem pihennék, de tisztelem

álmodat, mert másképpen, félek,

azt mondanád: pimasz vagyok,

holtfáradtan is kéjre éhes

s híjával minden bölcsességnek –

vagy megörülnél; nem merem

kipróbálni. Közelebb csúszom

hozzád a közös vánkoson

s nézem, ahogy a boldog reggel

üvegharangja ránk borul.

Most egy madár felfedezett

s figyel bennünket az ablakból

mohón. Mutassam be neked?

Jobban tenném, ha én is alszom.

Milyen hideg s kemény a tested!

Jeges válladhoz ér a vállam.

Szól a madár. Lebegni kezdek

az ifjúság türkiz tavában.

XLIII. Déltől alkonyig

Ha délben átsétálsz a kerten,

skarlát kendőket ráz a nyár,

csuklód mellett a rügy kipattan,

bokád előtt a fű feláll.

Tüzijáték vagy: fénycsóvákat

s lángnyelveket szórsz szüntelen;

szépséged elrejt, megvilágít,

lesújt a porba s felemel.

Mikor belépsz a teaházba:

csend lesz. Karórám felketyeg,

a vénember ádámcsutkája

vonaglik. Egy tál megreped.

Hegyikristályból van az ujjad

és foszforeszkál. Leteszed

a poharat. Hangvilla lettem

melletted: folyton remegek.

Lemegyünk a főutcán. Súlyos

fekete bársony a hajad.

A park szélén meglát egy hangya

s szájából kiesik a mag.

Egy kamasz elpirul. A másik

fehér lesz mint a krétakő,

a térde megrogy. Bölcsőjéből

utánad sír a csecsemő.

Ha leülünk a folyópartra:

a víztükörbe fürdeni

szaladnak le mindjárt a dombok

rózsaszín szőlőfürtjei.

Nyújtózkodunk s az estre várunk,

karom csípődhöz ér s kigyúl.

A felhők arcod száz alakját

mímelik, mikor alkonyúl.

XLIV. Kasba tornyán a Dráá völgyében, 1

Úgy ölelsz mint a kobra. Így szeretnék

maradni pár évtizedig, tömör

sörényeddel tíz ujjam közt. Medencéd

még megvonaglik a tűnő gyönyör

emlékétől. Ezüst tűkkel szegezték

testünket egymáshoz a csillagok.

Mellcsontodon apró, mézgás verejték.

Ágyékod könnyű bodza illatot

küld fel hozzám. Így fekszünk, te meg én,

két gőgös, elvadult istenség

a mindenség legtetején.

Alul a sivatag magánya,

zöld árnyak, rézszín kráterek.

Csak lihegésed madárszárnya

csapong a néma táj felett.

XLV. Kasba tornyán a Dráá völgyében, 2

Áttetsző, gyolcs felhőcskék fenn az égen.

Karodra hajtod fejedet. Talán

már alszol is. Farod két gömbjét nézem,

a hattyúpárt ágyunk higany taván.

Egy ér megpendül csuklómon. Szemérmem

mézesen fájdít. Parázscsík a szám.

Még csontjaid gyantaszagát is érzem

e teliholdas, forró éjszakán.

Áldozni jöttem. Szerelmem halálos.

Lehajlok hátsód égi mosolyához.

Szívem szédült verését hallgatom.

Hasítékodban elmerül az állam.

Ajkam keresgél a langyos mohában

és megragad különös ajkadon.

XLVI. Másnap éjjel

Mit mondjak néked? Nézem válladat.

Az nem lehet, hogy megtaláltalak.

Mert születhettem volna már korábban,

Nagy Sándor vagy Napóleon korában,

s jöhettem volna később ide én,

atom-motor, robotgép idején

és elszalasztlak – vagy ha tavaly nyáron

az angol hajót Bayonne-ban találom,

úgy katonája vagyok most De Gaulle-nak

és soha semmit nem tudok meg rólad.

És még húszéves korkülönbség sem kell,

hogy elragadjon téged s tőled engem:

mert lehetnél most utcán játszó gyermek,

ki, mikor meglátsz, visítani kezdesz,

vagy ülhetnék egy teaházban vénen,

s te elfordulnál, mikor reád nézek.

Miénk a hold, nekünk forog az égbolt:

találkozásunk lehetetlenség volt.

Kihúnyt tüzek, múltévi estebédek

füstjét elérni egyszerűbb mint téged.

Idő és tér és végtelen közöny

választott el. Most elfog az öröm,

és magamhoz húzom válladat,

mert mégis megtaláltalak.

XLVII. Harmadnap éjjel, 1

Hányszor ölelkeztünk már? Százhetvenszer?

De sokszor órákig csak néztelek.

Halántékodhoz bújtam s a tengerszem

tükrén hallgattam szívverésedet.

Vagy köldököd kútjánál meditáltam,

míg megvirradt. Vagy némán lestelek,

egész közelről – álladon az állam –

míg egy szemöldököd lett s egy szemed.

Vagy hajnalig mellbimbód százszorszépjét

csókoltam, és mert mindig mereven

ágaskodott, elkapott a reménység

hogy mindörökké tart e szerelem.

Most is mióta fekszünk itt az éjben,

eldőlt kőszobrok? Arcom szétvetett

combod tövéhez simul. Lihegésem

fel-felborzolja könnyű prémedet.

XLVIII. Harmadnap éjjel, 2

Hanyatt feküdtél meztelen

s a hold, míg tested elpihen

sakkozni kezd a melleden

a párkányzat csipkéivel.

De hol a lelked? Két kezem

utánad nyúlt. Csókoltalak

s öleltelek. Azt kérdezem:

ki volt kettőnk közt boldogabb?

Ülünk és nézlek reggelig.

Néznélek így örökre.

Pókfonalán ereszkedik

egy csillag köldöködre.

XLIX. A negyedik éjszaka

Az égboltnak ma éjszaka mélysége van meg fémszaga.

Minden rezeg, pörög, mozog: kis nyugtalan reflektorok,

galaktikák, kristály ködök, bolygók, csillag csillag mögött.

Nem láttam ilyen csodaszép tüzijátékot soha még.

Jobb karommal tarkód alatt elnyúlok melletted hanyatt.

Két csípőcsontod tejfehér: az egyik az enyémhez ér.

És csípőid között hasad homokkal töltött krátere.

Mire gondolsz? amire én? hogy egyszer külön s másfele

így vesszük fel az öröklét kötelező testhelyzetét?

Felül az ég s félölnyi föld, alul dirib-darabra tört

gerincünk meg combcsontjaink: két pár szúrágta, eldobott

mankó, mely nem kell senkinek. Fogunk közt hangya s vadvizek.

Csípőcsontod ellipszisén lyuk tátong, hol öled üres

kelyhén ágyékod átesett. De még így is gyönyörű lesz.

Lefoszlott róla porcelán húsa. Mint roppant lepkeszárny,

elfekszik ferde-mereven s még mindig szerelemre vár.

Ordítsak, hogy ez nem lehet? Inkább megfogom kezedet

és némán hálát rebegek annak a nem-tudom-minek,

aki a semmiből kivett, ki összerakta testemet,

szememhez tartotta a lét elmondhatatlan távcsövét,

ki csípőd mellé fektetett s megadta, hogy szeresselek.

Ne nyögj, ne félj, ne háborogj! Ne sírj! Hiába átkozod.

Rövid görcs lesz, akár a kéj és elmúlik. Aztán beföd

a barna, vagy a sárga rög. S medencecsontjaink körött,

mint óramű, tovább forog csípőkötőnk, az állatöv.

L. Búcsú a tengerparton

Kampó a hold. A csillagok ezüst gombostűfejei

ragyognak, míg egy fekete sárkány jön s mindet elnyeli.

Mezítelenre vetkezünk. Aztán talpaink élvezik

a kásás, hideg homokot s a kagylók tompa késeit.

Oly szertartásosan járunk, hogy szentségtörés szólani.

Csípőcsontomon a halak kerek, csiklandó csókjai.

Combom közt hűs víz hasogat. Szemköztről a sós szél szaga.

A lágy hullámok közt ezer füllel hallgat az éjszaka.

Orrom, szemem, szám összefolyt, az éj sötétje rám tapadt,

megállok és a mindenség súlya lenyomja vállamat.

Őslény lettem megint, kiből a gondolat elköltözött

s akit nem mozgat semmi más, csak félelmek meg ösztönök,

majd úszni kezdek. Merre vagy? Az ágyúk torkolattüze

Gibraltárból foszforeszkál, de messze van, nem ér ide.

És mégis ott az otthonom és holnap arra utazom,

hogy ne találkozzunk soha az elágazó utakon.

Azt érzem, hogy mellettem vagy valamelyik hullám megett

s ha élek, húsz vagy negyven év múltán is így leszek veled:

nem kereslek, nem kérdezek utánad. Lényed delejét

velem küldöd az útra, míg reám szakad a csillagég,

s akkor is mellettem leszel, ha elragad az éji víz

s már nem tudom, hogy hol vagyok és nem tudom, hogy merre visz.