Ének Amár szépségéről

Amár szép – ez áll kőben, fában, sziklába vésve ez vakít Uárzázáton, Ásszuánban, Rabatban, Fezben, Port Szudánban s Dár esz-Szálámtól Bagdadig. Nyomában nyílik, könnyű párán a hajnal: rózsás, halk bazár, mögötte párduc jár és bárány, szemfénye mint az Aldebárán, alakja mint az Alkazár. A lótuszok, a rózsalabdák s a labdarózsák tőle kapják szirmuk hamván az enyhe bájt, s a felhők arca száz alakját mímelve szállnak estetájt. Árnyéka mélykék mint a tenger, min fodros hullám kunkorog, arcbőre fény a régi vázán, s az izmok válla karcsú vázán röpdösnek mint a szúnyogok. Gerince mint jégleple síkon kis sátrak elnyúlt tábora – halánték-tája tóvidék, s mikor feláll, oly mámorítón arányos mint nagy hópihék. Mikor a rétre kiszalad: talpára nő az iszalag, bölcsőjéből kisír a gyermek, az órák őrült ritmust vernek, a víz a kútból kiapad. S ő bánja ezt – de mit tegyen; Min múlik mindez? Dzsineken; azok rángatják zsinegen, s amivé lett s ami leszen lényétől merő idegen. Szépsége múló holdaké, maholnap már a holtaké s a sírgödré, e holt laké, száz év: és puszta hír leszen, akárcsak ez, mit ír kezem s akár te is, ki sír ezen. Maholnap már nem létezik, a létre sem emlékezik, s lett volna büszke páva ő és otthona a Kába-kő: száz év: s porán a kóró mint a fáklya nő mint hogyha nem lett volna ő. Száz év: s a völgyek krátere a málló buckák rest szele a homokpuszta ártere s a sziklafészkek estele mint etruszk freskó háttere: a semmiséggel lesz tele. (Márrákes, 1941)