Ének Amár szépségéről

Amár szép – ez áll kőben, fában,
sziklába vésve ez vakít
Uárzázáton, Ásszuánban,
Rabatban, Fezben, Port Szudánban
s Dár esz-Szálámtól Bagdadig.
Nyomában nyílik, könnyű párán
a hajnal: rózsás, halk bazár,
mögötte párduc jár és bárány,
szemfénye mint az Aldebárán,
alakja mint az Alkazár.
A lótuszok, a rózsalabdák
s a labdarózsák tőle kapják
szirmuk hamván az enyhe bájt,
s a felhők arca száz alakját
mímelve szállnak estetájt.
Árnyéka mélykék mint a tenger,
min fodros hullám kunkorog,
arcbőre fény a régi vázán,
s az izmok válla karcsú vázán
röpdösnek mint a szúnyogok.
Gerince mint jégleple síkon
kis sátrak elnyúlt tábora –
halánték-tája tóvidék,
s mikor feláll, oly mámorítón
arányos mint nagy hópihék.
Mikor a rétre kiszalad:
talpára nő az iszalag,
bölcsőjéből kisír a gyermek,
az órák őrült ritmust vernek,
a víz a kútból kiapad.
S ő bánja ezt – de mit tegyen;
Min múlik mindez? Dzsineken;
azok rángatják zsinegen,
s amivé lett s ami leszen
lényétől merő idegen.
Szépsége múló holdaké,
maholnap már a holtaké
s a sírgödré, e holt laké,
száz év: és puszta hír leszen,
akárcsak ez, mit ír kezem
s akár te is, ki sír ezen.
Maholnap már nem létezik,
a létre sem emlékezik,
s lett volna büszke páva ő
és otthona a Kába-kő:
száz év: s porán
a kóró mint a fáklya nő
mint hogyha nem lett volna ő.
Száz év: s a völgyek krátere
a málló buckák rest szele
a homokpuszta ártere
s a sziklafészkek estele
mint etruszk freskó háttere:
a semmiséggel lesz tele.
 

(Márrákes, 1941)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]