A szél
| Az égen ferde csillag billeg, |
| a földön vérszín szikla csillog – |
| e tájhoz annyi illat illett, |
| mely pille módra szállt és illott: |
|
| sáfrány, törökbors, mirha, szágó |
| – a vásáron megannyi domb – |
| nők kontyán, rothadt birkacsont, |
| aszály a nyári rétek mentén |
| – tikkasztó, lázbeteg lehelet – |
| kakukkfűszag kabáton, mentén |
| és menta, mely kísért, ha mentem |
| az utcán teaházak mellett. |
| Mit felkapott az öntudatlan: |
| a testszag, mely a mélyutakban |
| nyíló kávátlan kőkutakban |
| aludt, mint gyermek köldökében; |
| a verejték s a sperma éles |
| beomló, mérgeszöld konyháján, |
| s égett olajbűz, mely tekergő |
|
| S mikor már minden illat meghitt |
| egy téli alkonyatkor elvitt, |
| s megálltunk fenn a vár falán, |
| a várfalon, hol már-már est volt |
| s az ég alján a kéthetes hold |
| rezgett, áttetsző, lángveres folt |
| míg lenn, az égi ív alatt |
| „Ne nézz fel” szólt Amár, „s ne nézz le. |
| Hajolj inkább a semmiségre |
| s leheld be. Szívtál tevecsontot, |
| atárt s tömjént a nők kibontott |
| haján, a kertben őszi lombot, |
| vértócsák friss pipacs-szagát, |
| narancs-szörpjét, a testiség |
| Az egyik fojt, a másik éget, |
| ez nyugtatott, az izgatott. |
| Eljöttél: most kitárom néked |
| a bölcs, a végső illatot.” |
|
| S a szél csak fújt és fújt s nem állt meg, |
| csak áramlott és lebegett |
| közönyösen, mint az öröklét |
| A szél, mely fú és fú szűnetlen, |
| de nem dúdol és nem beszél, |
| a magtalan, a rendületlen, |
| fölényes, könnyű, absztrakt szél, |
| a puszta szél, mely puszta jelkép, |
| a szél, amellyel nem jön emlék, |
| virágszag, füst, por, lengő kendő, |
| a szél, mellyel nem úsztat felhő, |
| mely csak kívül fú és nem bennem |
| s mégis belülről dönt fel engem: – |
| mivel az ősebb és erősebb |
| és bölcsebb, mert nem öltött testet |
| s nem reménykedik, borzong, reszket, |
| mint én s a többi vesztes, mélyen |
| az eszmélés tyúk-ketrecében |
| időt, ahogy én képzelem – |
| mert már kezdettől odaállott |
| dramaturgnak vagy statisztának |
| s mert ő a mozgás: itt meg ott van |
| és mint az Isten, meg se moccan – |
| a mindenséget szerte fújta |
| S majd egyszer, késő délután, |
| mit szétfújt, összefújja újra, |
| mert ő az istenség nagyujja, |
| a szél, a szél, a puszta szél, |
| az űr s a földi halálkatlan |
| között az örök halhatatlan, |
| a végső bölcs, a végső illat, |
| a süket, szótalan és színvak, |
| mert nem irgalmas, imát váró, |
| nem balzsamos, nem közbenjáró |
| és nincsen hitből, kőből, fából, |
| csak nyegle, önző önmagából – |
| s nem tudja, mi a szerelem. |
| meg minden földi szemeten. |
|
|
|