A szél

Az égen ferde csillag billeg,
a földön vérszín szikla csillog –
e tájhoz annyi illat illett,
mely pille módra szállt és illott:
sáfrány, törökbors, mirha, szágó
– a vásáron megannyi domb –
heliotróp az arrajáró
nők kontyán, rothadt birkacsont,
aszály a nyári rétek mentén
– tikkasztó, lázbeteg lehelet –
kakukkfűszag kabáton, mentén
és menta, mely kísért, ha mentem
az utcán teaházak mellett.
Mit felkapott az öntudatlan:
a hold liliom-illata,
a testszag, mely a mélyutakban
nyíló kávátlan kőkutakban
aludt, mint gyermek köldökében;
a verejték s a sperma éles
fűszerei az éjszaka
beomló, mérgeszöld konyháján,
atár a kéjfiúk tarkóján
derékuk lépesméz-szaga
a száraz, aszú pálmaerdő
s égett olajbűz, mely tekergő
sikátorokban rostokolt.
S mikor már minden illat meghitt
jóismerősöm volt, Amár
egy téli alkonyatkor elvitt,
s megálltunk fenn a vár falán,
a várfalon, hol már-már est volt
s az ég alján a kéthetes hold
rezgett, áttetsző, lángveres folt
míg lenn, az égi ív alatt
redőkben állt a sivatag.
„Ne nézz fel” szólt Amár, „s ne nézz le.
Hajolj inkább a semmiségre
s leheld be. Szívtál tevecsontot,
atárt s tömjént a nők kibontott
haján, a kertben őszi lombot,
hajnalködöt, hasispipát,
vértócsák friss pipacs-szagát,
augusztusban az esti ég
narancs-szörpjét, a testiség
aromáját s a pestisét.
Az egyik fojt, a másik éget,
ez nyugtatott, az izgatott.
Eljöttél: most kitárom néked
a bölcs, a végső illatot.”
S a szél csak fújt és fújt s nem állt meg,
csak áramlott és lebegett
közönyösen, mint az öröklét
tüdejéből a lehelet.
A szél, mely fú és fú szűnetlen,
de nem dúdol és nem beszél,
a magtalan, a rendületlen,
fölényes, könnyű, absztrakt szél,
a puszta szél, mely puszta jelkép,
a szél, amellyel nem jön emlék,
virágszag, füst, por, lengő kendő,
a szél, mellyel nem úsztat felhő,
mely csak kívül fú és nem bennem
s mégis belülről dönt fel engem: –
mivel az ősebb és erősebb
és bölcsebb, mert nem öltött testet
s nem reménykedik, borzong, reszket,
mint én s a többi vesztes, mélyen
az eszmélés tyúk-ketrecében
és óralapok szögein
nem képzeli a képtelen
időt, ahogy én képzelem –
mert már kezdettől odaállott
dramaturgnak vagy statisztának
a teremtés színjátékához
s mert ő a mozgás: itt meg ott van
és mint az Isten, meg se moccan –
a mindenséget szerte fújta
az első robbanás után.
S majd egyszer, késő délután,
mit szétfújt, összefújja újra,
mert ő az istenség nagyujja,
a szél, a szél, a puszta szél,
az űr s a földi halálkatlan
között az örök halhatatlan,
a végső bölcs, a végső illat,
a süket, szótalan és színvak,
mert nem irgalmas, imát váró,
nem balzsamos, nem közbenjáró
és nincsen hitből, kőből, fából,
csak nyegle, önző önmagából –
s nem tudja, mi a szerelem.
Átszalad a galaktikákon,
meg minden földi szemeten.
 

(Márrákes, 1940)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]