Hullák, kamaszok, tücsökzene

Hármasban sétáltunk tegnap haza: Vali, Havas meg én, még alkonyat előtt, s az elragadtatott vita közben nem láttuk, hogy a boltokat s a kávéházat vasredőny fedi. Vagy száz lépésre tőlünk egy sereg fiú szaladt – utánuk néztem: ők azok, az ismert, piszkos, porlepett, tíz meg tizennégy éves kamaszok, kik a piacon lófrálnak, reád kacsintanak, hasist és ragacsos édességet árulnak, cipődet kifényezik, a teraszon alád nyomják a széket s elszívják mohón cigarettád utolsó harmadát. Tovább mentünk. Az üvöltő fiúk lármája elhalkult. A pálmakert után, a járdán, tört biciklije mellett az örmény fűszeres hevert holtan. Vállánál egy kölyök guggolt: mezítlábas, sovány gyerek, szakadt kék dzsillabában. A halott fejét kocogtatta egy kővel, mintha csak kókuszdiót törne fel. Ismerem, villant át rajtam, ezt a kiskamaszt, már láttam duzzadt ajkát, nyers-selyem bőrét, nemes arcélét, illanó vad mosolyát. Szegény, rongyos gyerek! Nem volt játéka. Most is egy repedt fejet kapott csak, honnan agyvelő és vér fröcsköl fel kókusztej helyett. Ne háborgassuk! Század-pillanat telt el, hogy láttam, annyi sem talán: s megértettem mindent. A levegő jegeces lett és sűrű. A halál kígyói kinyújtották nyelveik kereplőjét felénk. Hátunk megett futó lábak dobogtak, röhögés harsant fel, aztán kavicsok s kövek kezdtek repülni. Úgy léptünk ki, mint a távgyaloglók. Nem tudom, miért nem futottunk. Dacból? vagy lábizmaink roggyantak meg? Havas feljajgatott, de nem szólt. Majd engem talált vesén egy kő. Cipőtalpam alatt a föld éles lett, forró s borzalmas kemény. Mentünk s mentünk, kihalt sikátorok tátott, fekete sárkánytorkai között s meggörbült házfalak tövén, amelyek ránk akartak omlani. A fordulónál övig meztelen férfi feküdt a kátrányfekete macskaköveken. Csuklóján kiállt a kék csont, melyről hiányzott keze. „Most meghaltok” – sivított egy kölyök fejhangon. Új kőzápor érkezett. Az izzadtság szemembe csöpögött. Vali megszólalt: – „Ez a vég.” Havas vigyorgott. (Hogy min? még megkérdezem.) Kétszáz lépés volt csak, tán annyi sem szállásunkig, de hogyha nincs velem Vali meg Bandi, vagy ha nem hiszem, hogy álmot látok és felébredek: gyáván megadtam volna magamat. De akkor hirtelen, s ki tudja mért, az üldöző gyerekhad elmaradt a kanyarban. A törvényszék felé rohantunk, hol szállást adtak nekünk a többi menekülttel. Végre volt időnk megérezni, hogy remegünk s fogunk vacog. A vaspántos kapu nyomban kinyílt előttünk. Bentotó, a hófehér szakállú óriás, ki egy személyben néger meg zsidó és törvényszolga, megnézte Valit, majd felkapta Havast meg engem is s ölelgetett, csókolt. A háztetőn az alkonyat kobaltkék, mennyei kupolája alatt barátaim: Zoltán meg Éva és a leydeni professzorok a nagy kondér alatt rakták a tüzet, hogy az olajat forrón tartsák. Aztán leszállt az éj s még vártunk; de az ostrom elmaradt. Később megtudtuk a történteket. Két helybeli, németbarát arab néhány frankért vagy ötven gyermeket bérelt fel az átkos idegenek s a zsidók ellen. A katonaság rendet csinált. Nem volt sok áldozat. S a felbújtók már lógtak a pasa rózsakertjében, az erkély alatt. Ez tegnap történt. Most ingben ülök a kis kávéház sarkában, hova besüt a nap és abszintet iszom, mitől kihull az emberek foga. Megaláztak? Nem baj. Visszaütök mindjárt és leírom a tegnapi élményeket. De ugyan hogy tudom elmondani versben mindazt, ami nem való versbe? Ezen izzadok. Asztalom alatt megint egy kölyök rejtőzködik. Oly ügyesek ezek! Nem látta senki, mikor beszökött. Csendesen – nem hallhatja más, csak én – pengeti a rövid melódiát tenyérnyi hangszerén. Mindet maguk készítik: madzag s egy villás faág: ennyi az egész. A dallam szerény: mintha egy melankólikus madár búcsúzna. Fél frankot adtam neki, hogy menjen el – másfél órája már –, mert megzavart az írásban. De ő azt hihette: azért kap ily sokat, mert szeretem az asztalom alól felszűrődő muzsikát, és maradt. Időközben megszoktam s élvezem a monoton, kis dallamot, amit folyton ismétel. Aprópénzemet már majdnem mind lecsúsztattam neki, csak el ne menjen! Olyan jól halad a versírás! De most az ujjai megkocogtatják térdkalácsomat. Lehajlok s hátracsúszok helyemen. Jól sejtettem, mert ő van itt, szakadt kék dzsillabában, s bőre nyers-selyem fényével, a tegnapi szép kölyök, ki az örmény fején kocogtatott. Kék körmű, mocskos ujjai között gyufás skatulyát tart. Felemeli s megrázza. Alig hallhatóan zörög. Így nézünk egymással farkasszemet. – „Mit akarsz tőlem?” – kérdem bosszúsan. Látom, szórakoztatja, hogy dühös vagyok rá és könnyű mosoly suhan el ajkán. – „Vedd át” – szól rám – „a dobozt.” Fejet rázok: – „Mi van benne?” – „Tücsök. Neked hoztam. Vidd haza. Ciripel. S amikor megunod, agyonütöd.” Sírjak, nevessek a használati utasításon? S kavicsot vagy követ dobott ránk tegnap? Aztán kikapom kezéből a dobozt: – „Mit fizetek?” – „Ajándék” – utasít vissza egy királyi gesztussal, s rögtön feláll és kimegy a kávéházból. Én meg maradok és kaparászok még a versemen, míg kész lesz és szabadon engedem a tücsköt lenn Márrákes várfala alatt, hol a tevéket fürdetik. Poros, nagy út. De bűnhődjék, aki az emberfajba beleszületik. (Márrákes, 1940)