Márrákes
| A lég pezsergett, mint a vér, |
| piros port hengerelt a szél, |
| A föld, az ég, a táj, a tér |
|
| Egyetlen szín volt, egy kohó, |
| olvadt fém, izzó, fortyogó |
|
| s az utcán fény-süvegben, |
|
| Megpendült minden idegem, |
| így jöttem én, az idegen, |
| s azt kérdeztem: mi lesz velem, |
|
| Nem kelt egyetlen mozdulat, |
| bámultak, mint a várfalak, |
|
| pörgött, szkizofrén költemény, |
| hol barmok s emberek husát |
| árulják s nincsen mirtuság, |
| sem irgalom, csak ifjúság. |
|
| hol nem kelt gyom, se bánat, |
| sem búcsúszó, sem szemfedő, |
| csak sok-sok sárga, csorba kő – |
| ki itt élt, puszta levegő, |
| ki meghal, fel nem támad. |
|
| S én szálltam mind e borzalom |
| között, mint szűz a lakzira |
| és zengtem: néked szól dalom |
| bölcső, búvóhely, oltalom, |
| parázsló, szörnyű Afrika! |
|
| Fogadj, tar föld, hol megrohadt |
| s vakhitté vált a gondolat, |
| s a halál kénszín poharat |
|
| Repültem. Fenn száz jégdarab |
| csúccsal – megannyi késsel – |
| az Atlasz állt, az égmagas |
|
| Tetője zord volt és üres. |
| ködfelhő volt és kék üveg: |
| keresztbefont lábakkal ült a Rémület |
|
|
|