Márrákes

A lég pezsergett, mint a vér,
piros port hengerelt a szél,
az út homokja fölforrt.
A föld, az ég, a táj, a tér
egyforma rézveres volt.
Egyetlen szín volt, egy kohó,
egy összefüggő katlan,
olvadt fém, izzó, fortyogó
hetedhét ízig bosszuló
és megszólíthatatlan.
Kávéját itta a basa,
körötte fiúk lugasa,
s az utcán fény-süvegben,
a Jelenések lovasa,
zihálva én ügettem.
Megpendült minden idegem,
így jöttem én, az idegen,
a hontalan, az esztelen
s azt kérdeztem: mi lesz velem,
ha zsebkésemet kiszedem?
Nem kelt egyetlen mozdulat,
bámultak, mint a várfalak,
míg elzsibbadt a lábam
s a tűzokádó indulat
lávát fröcskölt utánam.
A vásár tompa dobzenén
pörgött, szkizofrén költemény,
hol barmok s emberek husát
árulják s nincsen mirtuság,
sem irgalom, csak ifjúság.
Túloldalt állt a temető,
hol nem kelt gyom, se bánat,
sem búcsúszó, sem szemfedő,
csak sok-sok sárga, csorba kő –
azt intették: vigyázat!
ki itt élt, puszta levegő,
ki meghal, fel nem támad.
S én szálltam mind e borzalom
között, mint szűz a lakzira
és zengtem: néked szól dalom
bölcső, búvóhely, oltalom,
parázsló, szörnyű Afrika!
Fogadj, tar föld, hol megrohadt
s vakhitté vált a gondolat,
hol kifúl a lehelet
s a halál kénszín poharat
ürít az élet mellett!
Repültem. Fenn száz jégdarab
csúccsal – megannyi késsel –
az Atlasz állt, az égmagas
s a láthatárra rátapadt
kéjgyilkos öleléssel.
Tetője zord volt és üres.
De legfelül, egy jégüreg
mellett, ahol a teste
ködfelhő volt és kék üveg:
keresztbefont lábakkal ült a Rémület
s lenézett Márrákesre.
 

(Márrákes, 1940)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]