Arab mezőn
Szalai Sándornak
Már délben is, midőn a szörnyű napban |
arcunk merev volt, szinte láthatatlan |
és mint dervispár, mely mit sem keres, |
utaztunk át Marokkó rézveres |
mezői közt, vállunk felett az éggel, |
e reszkető és tébolyító kékkel, |
s előttünk sziklatömbök, pálmafák |
meresztették kontúrjuk bánatát, |
amíg tevém elringatott és fájón |
kinyújtott nyakkal vitt e hősi tájon: |
rád néztem s úgy éreztem, ó Amár, |
mint hogyha mindezt láttam volna már, |
s e sok kopáran csüngő, roskatag fal |
s tevém, e lomha teknősbéka-nyakkal, |
a kecskenyáj, mely bámul s nem mekeg, |
a biblikus rét és a gyermekek, |
akik némán álltak az út porában |
kopasz fejbúbjuk árva varkocsával, |
melyen, ha kurta létük odalett, |
az égbe húzza őket Mohamed, |
s e bambusz is, mit most a szél se lenget, |
bennem rejtőzött, míg ma felderengett, |
mint elfakult, majd hirtelen erős |
vonású rajz, mely régtől ismerős – |
|
és most, hogy fezben, hosszú dzsillabában |
s szemközt az éj ezernyi csillagával, |
az ég alatt, mely selymes sátorul |
halántékunkra szinte ráborul, |
itt guggolunk, hol egy füvecske sincsen, |
a tar mezőn, hideg gyékényeinken, |
mélyzöld árnyak, fehér csiszolt falak |
tövén s az éles, jégszín hold alatt, |
és megcsodálom korneáid mélykék |
fényét s hajad fekete, szálas ércét, |
minőt csak Sém királyi fiai |
viselnek, hosszú, föníciai |
csuklódat, bőröd áttetsző viaszkját |
s kemény fejed halálos, éji maszkját: |
s megint azt érzem, hogy már láttalak |
ilyen tollseprű pálmafák alatt, |
hogy éltem már itt s ez az én világom, |
ahol nincsen rendőr, ki rám vigyázzon, |
hol el nem ér golyó, se gyors kerék, |
hol nem tart fogva akta s kartoték: – |
s e vad mezőn, keresztbehajtott lábbal, |
sakálok közt a tündér éjszakában, |
közel harminc elillant év után |
tűnődni kezdek lassan, tétován, |
s ráébredek az álom-látta tájon, |
hogy múltam volt az álom, a rémálom, |
mikor sárkányok és a ránk tapadt |
férgek között, a baljós ég alatt |
néhány derékkel együtt harcra keltem, |
mint Don Quijote, a szélmalmok ellen, |
s nem tudtam, hogy az ember önmagán |
segíthet csak, hogy sorsa a magány, |
hogy a világmegváltó gondolat |
és eszme úgy győz csak, ha megrohadt, |
hogy mindig diadalt ül vakmerő |
lelkünk felett egy megrekedt erő, |
melyet legyőzni nincs gyógyszer, se szónok |
s az ó szentekre jönnek új ikónok – |
|
lásd: büszkén vallom, nem restellem én, |
s ha most születnék, újra kezdeném, |
de most, hogy minden álmom semmivé lett, |
be kell látnom, hogy kincsem egy: az élet, |
s amíg dohos könyvek között vakon |
ültem s tanyáztam füstös odvakon, |
silány pazarló, közben elfeledtem |
az éjeket, mik átléptek felettem, |
az ősz szagát, a holdtölték ízét, |
s a hajnalt, mely másnak mondott misét, |
milyen sok tálam volt, mikből nem ettem, |
amíg az óra lüktetett megettem, |
s én szórtam szét a dolgok örökös |
aranyporát, gondatlan örökös, |
nem engem szúrt az új fű gyenge tőre, |
csillag hullt és nem én borzongtam tőle, |
virág fakadt bogáncson, rózsafán, |
amelynek szirmát nem számolta szám, |
és a nap parázslott, melytől nem vakultam, |
s e pusztán már így kell felszabadultan |
levetnem elnyűtt, régi lényemet |
s találnom új és mélyebb lényeget: – |
|
s ahogy most itt ülök e könnyű lenben |
árnyékoddal s a holdvilággal szemben |
s békétlen sarkam alatt porhomok |
csikordul s közben erre gondolok: |
reám terül az ég s a nagy, szikár fák |
között a bánat, mint roppant királyság, |
mert nézd: e tájon, mely tikkadt meleg |
s legott felfalja azt, kit eltemet, |
e földön, hol nincsen még sírhalom sem, |
nincsen koporsó s nincsen irgalom sem: |
a vízmosás, a reszkető föveny, |
az ég, e ránk borult atlaszköpeny, |
a tamariszk, a pálma görcsös fája, |
a fellegek, a kis rögök csodája, |
a csipkedísz a szikla szélein, |
a fényfonál a lombok élein, |
a mindenség ezernyi szép és drága, |
színekkel és szagokkal terhes tárgya |
az éj ölén: mindez eszembe mást |
nem is juttathat, mint az elmúlást – |
|
őróla mondott nékem hírt az ősz, |
a dombtetőn a hajlott hátú csősz, |
az erdei ösvény az esthomályban, |
a ránc a kisded szájszélén, szobámban |
a nyughatatlan fényű délután, |
az első perc a testi kéj után – |
találkánk is volt, amikor nemrégen |
a vonatomat bomba vágta széjjel |
Juvisynél; úgy tettem, mint aki |
nem látja; s nyolc hete az Ain Chok-i |
haláltáborban, hol kolerás kézzel |
kapott utánam s én másfele néztem: |
jól tudtam mindig, hogy itt van velem |
s bármit tennék is, le nem verhetem, |
s ha verset írtam, eszmékért hevültem |
s ölelkeztem: előle menekültem, |
de azt hittem: lidérc, foghíjas vén, |
romhalmaz, vagy borzalmas kelevény, |
és most, mikor itt ülök, már-már látom, |
ahogy elém dereng a szemhatáron, |
s az ezüstfüves éji réteken |
felém siet győztes-fenségesen, |
fiatalon, gyönyörűen, mezítlen |
s fáklyásan, mint a görög halál-isten – |
|
most végre megértettem, milyen ő: |
nem agg bohóc, csorbult kaszát fenő, |
nem vaskos Góliát, de karcsú Dávid, |
s Narcissus, ki szemem tükrére vágyik, |
mint láthatár szélén a kék derű |
megfejthetetlen s mégis egyszerű, |
ki eljön, mellém ül, átfogja vállam |
s azt mondja: én már régesrég kívánlak, |
álljunk fel most, nyújtsd mind a két kezed |
és induljunk. Sehogysem értelek, |
hogy e földről, ahol mindennek vége, |
mért nem vágyol a nemlét gyönyörére? – |
így szól ő és én hallgatok s tudom, |
hogyan fogadjam e földi uton, |
ha majd még egyszer szóba áll velem, |
s akkor felállok, őr a helyemen, |
nem szánva mást, de magamat se szánva, |
mint süllyedő angol fregatta kapitánya, |
keresztbefont karokkal és kemény |
arccal – mert tudom, hogy nincsen remény. |
|
|
|