Arab mezőn
|
Szalai Sándornak
| Már délben is, midőn a szörnyű napban |
| arcunk merev volt, szinte láthatatlan |
| és mint dervispár, mely mit sem keres, |
| utaztunk át Marokkó rézveres |
| mezői közt, vállunk felett az éggel, |
| e reszkető és tébolyító kékkel, |
| s előttünk sziklatömbök, pálmafák |
| meresztették kontúrjuk bánatát, |
| amíg tevém elringatott és fájón |
| kinyújtott nyakkal vitt e hősi tájon: |
| rád néztem s úgy éreztem, ó Amár, |
| mint hogyha mindezt láttam volna már, |
| s e sok kopáran csüngő, roskatag fal |
| s tevém, e lomha teknősbéka-nyakkal, |
| a kecskenyáj, mely bámul s nem mekeg, |
| a biblikus rét és a gyermekek, |
| akik némán álltak az út porában |
| kopasz fejbúbjuk árva varkocsával, |
| melyen, ha kurta létük odalett, |
| az égbe húzza őket Mohamed, |
| s e bambusz is, mit most a szél se lenget, |
| bennem rejtőzött, míg ma felderengett, |
| mint elfakult, majd hirtelen erős |
| vonású rajz, mely régtől ismerős – |
|
| és most, hogy fezben, hosszú dzsillabában |
| s szemközt az éj ezernyi csillagával, |
| az ég alatt, mely selymes sátorul |
| halántékunkra szinte ráborul, |
| itt guggolunk, hol egy füvecske sincsen, |
| a tar mezőn, hideg gyékényeinken, |
| mélyzöld árnyak, fehér csiszolt falak |
| tövén s az éles, jégszín hold alatt, |
| és megcsodálom korneáid mélykék |
| fényét s hajad fekete, szálas ércét, |
| minőt csak Sém királyi fiai |
| viselnek, hosszú, föníciai |
| csuklódat, bőröd áttetsző viaszkját |
| s kemény fejed halálos, éji maszkját: |
| s megint azt érzem, hogy már láttalak |
| ilyen tollseprű pálmafák alatt, |
| hogy éltem már itt s ez az én világom, |
| ahol nincsen rendőr, ki rám vigyázzon, |
| hol el nem ér golyó, se gyors kerék, |
| hol nem tart fogva akta s kartoték: – |
| s e vad mezőn, keresztbehajtott lábbal, |
| sakálok közt a tündér éjszakában, |
| közel harminc elillant év után |
| tűnődni kezdek lassan, tétován, |
| s ráébredek az álom-látta tájon, |
| hogy múltam volt az álom, a rémálom, |
| mikor sárkányok és a ránk tapadt |
| férgek között, a baljós ég alatt |
| néhány derékkel együtt harcra keltem, |
| mint Don Quijote, a szélmalmok ellen, |
| s nem tudtam, hogy az ember önmagán |
| segíthet csak, hogy sorsa a magány, |
| hogy a világmegváltó gondolat |
| és eszme úgy győz csak, ha megrohadt, |
| hogy mindig diadalt ül vakmerő |
| lelkünk felett egy megrekedt erő, |
| melyet legyőzni nincs gyógyszer, se szónok |
| s az ó szentekre jönnek új ikónok – |
|
| lásd: büszkén vallom, nem restellem én, |
| s ha most születnék, újra kezdeném, |
| de most, hogy minden álmom semmivé lett, |
| be kell látnom, hogy kincsem egy: az élet, |
| s amíg dohos könyvek között vakon |
| ültem s tanyáztam füstös odvakon, |
| silány pazarló, közben elfeledtem |
| az éjeket, mik átléptek felettem, |
| az ősz szagát, a holdtölték ízét, |
| s a hajnalt, mely másnak mondott misét, |
| milyen sok tálam volt, mikből nem ettem, |
| amíg az óra lüktetett megettem, |
| s én szórtam szét a dolgok örökös |
| aranyporát, gondatlan örökös, |
| nem engem szúrt az új fű gyenge tőre, |
| csillag hullt és nem én borzongtam tőle, |
| virág fakadt bogáncson, rózsafán, |
| amelynek szirmát nem számolta szám, |
| és a nap parázslott, melytől nem vakultam, |
| s e pusztán már így kell felszabadultan |
| levetnem elnyűtt, régi lényemet |
| s találnom új és mélyebb lényeget: – |
|
| s ahogy most itt ülök e könnyű lenben |
| árnyékoddal s a holdvilággal szemben |
| s békétlen sarkam alatt porhomok |
| csikordul s közben erre gondolok: |
| reám terül az ég s a nagy, szikár fák |
| között a bánat, mint roppant királyság, |
| mert nézd: e tájon, mely tikkadt meleg |
| s legott felfalja azt, kit eltemet, |
| e földön, hol nincsen még sírhalom sem, |
| nincsen koporsó s nincsen irgalom sem: |
| a vízmosás, a reszkető föveny, |
| az ég, e ránk borult atlaszköpeny, |
| a tamariszk, a pálma görcsös fája, |
| a fellegek, a kis rögök csodája, |
| a csipkedísz a szikla szélein, |
| a fényfonál a lombok élein, |
| a mindenség ezernyi szép és drága, |
| színekkel és szagokkal terhes tárgya |
| az éj ölén: mindez eszembe mást |
| nem is juttathat, mint az elmúlást – |
|
| őróla mondott nékem hírt az ősz, |
| a dombtetőn a hajlott hátú csősz, |
| az erdei ösvény az esthomályban, |
| a ránc a kisded szájszélén, szobámban |
| a nyughatatlan fényű délután, |
| az első perc a testi kéj után – |
| találkánk is volt, amikor nemrégen |
| a vonatomat bomba vágta széjjel |
| Juvisynél; úgy tettem, mint aki |
| nem látja; s nyolc hete az Ain Chok-i |
| haláltáborban, hol kolerás kézzel |
| kapott utánam s én másfele néztem: |
| jól tudtam mindig, hogy itt van velem |
| s bármit tennék is, le nem verhetem, |
| s ha verset írtam, eszmékért hevültem |
| s ölelkeztem: előle menekültem, |
| de azt hittem: lidérc, foghíjas vén, |
| romhalmaz, vagy borzalmas kelevény, |
| és most, mikor itt ülök, már-már látom, |
| ahogy elém dereng a szemhatáron, |
| s az ezüstfüves éji réteken |
| felém siet győztes-fenségesen, |
| fiatalon, gyönyörűen, mezítlen |
| s fáklyásan, mint a görög halál-isten – |
|
| most végre megértettem, milyen ő: |
| nem agg bohóc, csorbult kaszát fenő, |
| nem vaskos Góliát, de karcsú Dávid, |
| s Narcissus, ki szemem tükrére vágyik, |
| mint láthatár szélén a kék derű |
| megfejthetetlen s mégis egyszerű, |
| ki eljön, mellém ül, átfogja vállam |
| s azt mondja: én már régesrég kívánlak, |
| álljunk fel most, nyújtsd mind a két kezed |
| és induljunk. Sehogysem értelek, |
| hogy e földről, ahol mindennek vége, |
| mért nem vágyol a nemlét gyönyörére? – |
| így szól ő és én hallgatok s tudom, |
| hogyan fogadjam e földi uton, |
| ha majd még egyszer szóba áll velem, |
| s akkor felállok, őr a helyemen, |
| nem szánva mást, de magamat se szánva, |
| mint süllyedő angol fregatta kapitánya, |
| keresztbefont karokkal és kemény |
| arccal – mert tudom, hogy nincsen remény. |
|
|
|