Arab mezőn

Szalai Sándornak

 
Már délben is, midőn a szörnyű napban
arcunk merev volt, szinte láthatatlan
és mint dervispár, mely mit sem keres,
utaztunk át Marokkó rézveres
mezői közt, vállunk felett az éggel,
e reszkető és tébolyító kékkel,
s előttünk sziklatömbök, pálmafák
meresztették kontúrjuk bánatát,
amíg tevém elringatott és fájón
kinyújtott nyakkal vitt e hősi tájon:
rád néztem s úgy éreztem, ó Amár,
mint hogyha mindezt láttam volna már,
s e sok kopáran csüngő, roskatag fal
s tevém, e lomha teknősbéka-nyakkal,
a kecskenyáj, mely bámul s nem mekeg,
a biblikus rét és a gyermekek,
akik némán álltak az út porában
kopasz fejbúbjuk árva varkocsával,
melyen, ha kurta létük odalett,
az égbe húzza őket Mohamed,
s e bambusz is, mit most a szél se lenget,
bennem rejtőzött, míg ma felderengett,
mint elfakult, majd hirtelen erős
vonású rajz, mely régtől ismerős –
és most, hogy fezben, hosszú dzsillabában
s szemközt az éj ezernyi csillagával,
az ég alatt, mely selymes sátorul
halántékunkra szinte ráborul,
itt guggolunk, hol egy füvecske sincsen,
a tar mezőn, hideg gyékényeinken,
mélyzöld árnyak, fehér csiszolt falak
tövén s az éles, jégszín hold alatt,
és megcsodálom korneáid mélykék
fényét s hajad fekete, szálas ércét,
minőt csak Sém királyi fiai
viselnek, hosszú, föníciai
csuklódat, bőröd áttetsző viaszkját
s kemény fejed halálos, éji maszkját:
s megint azt érzem, hogy már láttalak
ilyen tollseprű pálmafák alatt,
hogy éltem már itt s ez az én világom,
ahol nincsen rendőr, ki rám vigyázzon,
hol el nem ér golyó, se gyors kerék,
hol nem tart fogva akta s kartoték: –
s e vad mezőn, keresztbehajtott lábbal,
sakálok közt a tündér éjszakában,
közel harminc elillant év után
tűnődni kezdek lassan, tétován,
s ráébredek az álom-látta tájon,
hogy múltam volt az álom, a rémálom,
mikor sárkányok és a ránk tapadt
férgek között, a baljós ég alatt
néhány derékkel együtt harcra keltem,
mint Don Quijote, a szélmalmok ellen,
s nem tudtam, hogy az ember önmagán
segíthet csak, hogy sorsa a magány,
hogy a világmegváltó gondolat
és eszme úgy győz csak, ha megrohadt,
hogy mindig diadalt ül vakmerő
lelkünk felett egy megrekedt erő,
melyet legyőzni nincs gyógyszer, se szónok
s az ó szentekre jönnek új ikónok –
lásd: büszkén vallom, nem restellem én,
s ha most születnék, újra kezdeném,
de most, hogy minden álmom semmivé lett,
be kell látnom, hogy kincsem egy: az élet,
s amíg dohos könyvek között vakon
ültem s tanyáztam füstös odvakon,
silány pazarló, közben elfeledtem
az éjeket, mik átléptek felettem,
az ősz szagát, a holdtölték ízét,
s a hajnalt, mely másnak mondott misét,
milyen sok tálam volt, mikből nem ettem,
amíg az óra lüktetett megettem,
s én szórtam szét a dolgok örökös
aranyporát, gondatlan örökös,
nem engem szúrt az új fű gyenge tőre,
csillag hullt és nem én borzongtam tőle,
virág fakadt bogáncson, rózsafán,
amelynek szirmát nem számolta szám,
és a nap parázslott, melytől nem vakultam,
s e pusztán már így kell felszabadultan
levetnem elnyűtt, régi lényemet
s találnom új és mélyebb lényeget: –
s ahogy most itt ülök e könnyű lenben
árnyékoddal s a holdvilággal szemben
s békétlen sarkam alatt porhomok
csikordul s közben erre gondolok:
reám terül az ég s a nagy, szikár fák
között a bánat, mint roppant királyság,
mert nézd: e tájon, mely tikkadt meleg
s legott felfalja azt, kit eltemet,
e földön, hol nincsen még sírhalom sem,
nincsen koporsó s nincsen irgalom sem:
a vízmosás, a reszkető föveny,
az ég, e ránk borult atlaszköpeny,
a tamariszk, a pálma görcsös fája,
a fellegek, a kis rögök csodája,
a csipkedísz a szikla szélein,
a fényfonál a lombok élein,
a mindenség ezernyi szép és drága,
színekkel és szagokkal terhes tárgya
az éj ölén: mindez eszembe mást
nem is juttathat, mint az elmúlást –
őróla mondott nékem hírt az ősz,
a dombtetőn a hajlott hátú csősz,
az erdei ösvény az esthomályban,
a ránc a kisded szájszélén, szobámban
a nyughatatlan fényű délután,
az első perc a testi kéj után –
találkánk is volt, amikor nemrégen
a vonatomat bomba vágta széjjel
Juvisynél; úgy tettem, mint aki
nem látja; s nyolc hete az Ain Chok-i
haláltáborban, hol kolerás kézzel
kapott utánam s én másfele néztem:
jól tudtam mindig, hogy itt van velem
s bármit tennék is, le nem verhetem,
s ha verset írtam, eszmékért hevültem
s ölelkeztem: előle menekültem,
de azt hittem: lidérc, foghíjas vén,
romhalmaz, vagy borzalmas kelevény,
és most, mikor itt ülök, már-már látom,
ahogy elém dereng a szemhatáron,
s az ezüstfüves éji réteken
felém siet győztes-fenségesen,
fiatalon, gyönyörűen, mezítlen
s fáklyásan, mint a görög halál-isten –
most végre megértettem, milyen ő:
nem agg bohóc, csorbult kaszát fenő,
nem vaskos Góliát, de karcsú Dávid,
s Narcissus, ki szemem tükrére vágyik,
mint láthatár szélén a kék derű
megfejthetetlen s mégis egyszerű,
ki eljön, mellém ül, átfogja vállam
s azt mondja: én már régesrég kívánlak,
álljunk fel most, nyújtsd mind a két kezed
és induljunk. Sehogysem értelek,
hogy e földről, ahol mindennek vége,
mért nem vágyol a nemlét gyönyörére? –
így szól ő és én hallgatok s tudom,
hogyan fogadjam e földi uton,
ha majd még egyszer szóba áll velem,
s akkor felállok, őr a helyemen,
nem szánva mást, de magamat se szánva,
mint süllyedő angol fregatta kapitánya,
keresztbefont karokkal és kemény
arccal – mert tudom, hogy nincsen remény.
 

(Kasba-Tadla, 1940)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]