Atlantisz
| Petronius! Ma ajkam fanyar borodból ízlelt |
| a napos Szajnaparton, a Notre Dame alatt, |
| ahol a lomb nem mozdult – merev színházi díszlet – |
| s a rőt repkényindák közt a csend gyíkja szaladt. |
|
| Atlantisz ez: a vízben most merül el e város, |
| reáborul a tenger, belepi a homok |
| s iszonyú szörnyek jönnek föléje, a homályos |
| iszapvilág egére, mint cápauszonyok. |
|
| Fusson, ki tud! Mögöttem rendőrkopók kaptatnak |
| ok nélkül, s én, rongyokba burkolt kolduskirály, |
| nevetek rajtuk, mi mást tehetek, s itt maradtam, |
| mert nincs ország se város, amely jöttömre vár. |
|
| Megtanultam becsülni és szeretni a bölcs ég |
| javait, miket olcsón mér még e szimpla lét: |
| a kukoricakását s a föld áldott gyümölcsét, |
| a krumplit, s a Quai d’Anjou-n a lomb okker színét. |
|
| Borbélyhoz menni nincsen kilenc hónapja pénzem, |
| a gyomromból gombóc lett, bár nem bánom nagyon, |
| s a Fiastyúk ezüstzöld szőlőgerezd az égen: |
| ahányszor megpillantom, az ajkamat nyalom. |
|
| Hitvesem s szeretőm is van. Olykor eltűnődöm |
| az utóbbinál éjjel: meddig bírom tovább |
| a kettőt, míg a holdfényt nézem a pléhtetőkön |
| és rajtuk a kandúrok fekete lábnyomát. |
|
(Páris, 1939. szeptember 3.) |
|
|