Őszi harmat után

Atlantisz

Petronius! Ma ajkam fanyar borodból ízlelt

a napos Szajnaparton, a Notre Dame alatt,

ahol a lomb nem mozdult – merev színházi díszlet –

s a rőt repkényindák közt a csend gyíkja szaladt.

Atlantisz ez: a vízben most merül el e város,

reáborul a tenger, belepi a homok

s iszonyú szörnyek jönnek föléje, a homályos

iszapvilág egére, mint cápauszonyok.

Fusson, ki tud! Mögöttem rendőrkopók kaptatnak

ok nélkül, s én, rongyokba burkolt kolduskirály,

nevetek rajtuk, mi mást tehetek, s itt maradtam,

mert nincs ország se város, amely jöttömre vár.

Megtanultam becsülni és szeretni a bölcs ég

javait, miket olcsón mér még e szimpla lét:

a kukoricakását s a föld áldott gyümölcsét,

a krumplit, s a Quai d’Anjou-n a lomb okker színét.

Borbélyhoz menni nincsen kilenc hónapja pénzem,

a gyomromból gombóc lett, bár nem bánom nagyon,

s a Fiastyúk ezüstzöld szőlőgerezd az égen:

ahányszor megpillantom, az ajkamat nyalom.

Hitvesem s szeretőm is van. Olykor eltűnődöm

az utóbbinál éjjel: meddig bírom tovább

a kettőt, míg a holdfényt nézem a pléhtetőkön

és rajtuk a kandúrok fekete lábnyomát.

(Páris, 1939. szeptember 3.)

Nel mezzo del cammin

Internátus, Berck Plage, 1926 nyarán

Emlékszel még a nyári intézetre,

a tengernél, hol hajlongtak a fák?

Bőrönddel kézben érkeztünk egy este

franciául tanulni, két diák.

Emlékszel még a nyári intézetre?

– „Egy szobátok lesz”, szólt a gondnokasszony,

„magyar barbár, német emberevő!”

Rád pillantottam, fellángolt az arcom,

te fehér voltál mint a krétakő.

– „Egy szobátok lesz”, szólt a gondnokasszony.

Tíz órakor eloltották a villanyt.

Foszforeszkáltál, mikor a ruhát

ledobtad. Forgolódtunk ágyainkban

és egymást lestük a holdfényen át.

Tíz órakor eloltották a villanyt.

Úgy jöttél mint öldöklő bosszúangyal,

ahogy hüvelyből repül ki a kard,

ingedben, mely kis, reszkető haranggal

sután alig félcombodig takart.

Úgy jöttél mint öldöklő bosszúangyal.

Petroniusról suttogott a szánk,

csiklandozott az ágy nehéz daróca

(azt hittem: bűnöm száz darázsa bánt)

mellbimbód úgy szúrt mint parány vadrózsa,

s Petroniusról suttogott a szánk.

Ajkad kemény volt mint a nyers barackok,

mosolyod durva és fogad jeges,

tested rügyedző illatot fakasztott,

mint déli szél, ha hómezőn evez –

ajkad kemény volt mint a nyers barackok.

Kint bukva szállt a cinkos telihold,

szemed setétjét sárga szikrák törték,

körmünk az ágyvason szikrát csiholt,

ágyékunk szemben állt, mint két tükörkép

s kint bukva szállt a cinkos telihold.

Testedből bodzabokrok íze áradt,

combod hideg volt mint a gyors folyam,

s akár két játszó, fiatal vadállat:

haraptuk egymást tréfás komolyan.

Testedből bodzabokrok íze áradt.

Aztán odabújtunk egymás öléhez.

Ilyen, gondoltam, az édeni rét,

a Kísértő kígyófeje szemérmed,

a Bűn Fájáról alma a heréd.

Aztán odabújtunk egymás öléhez.

– „A kárhozat vár”, hallottam anyámat,

de mit bánom, legyek az ördögé,

s győztesen én is odanyomtam számat

ágyékod bársony bimbója köré.

– „A kárhozat vár”, hallottam anyámat.

Villám nem sújtott, nem jött értem ördög,

de libabőrös lettem. A kezem

véknyadhoz csúszott s az öröm elöntött,

hogy ilyen nagyszerű a szerelem.

Villám nem sújtott, nem jött értem ördög.

Az ablak alatt háborgott a tenger.

Kéj cikkázott ölemben mint a kés.

Egy csepp spermádat érezte a nyelvem,

s mellemben folyt, üdítő vízesés.

Az ablak alatt háborgott a tenger.

Szökőkút lettél. Magodból, szerelmem,

torkomban vadvirág fakadt. Olyan

boldog voltam veled. Fanyar tejedben

lubickolt mind a harminckét fogam.

Szökőkút lettél torkomban, szerelmem.

Féltem, hogy elfordulsz tőlem utána,

de nem mozdult el se kezed, se szád.

Begörbült combodon szemem pillája,

s magamba szívtam öled illatát.

Féltem, hogy elfordulsz tőlem utána.

Majd átadtuk egymás testét a holdnak,

nem volt rajtunk sem takaró, sem ing

és tudtuk, hogy gyönyörű lesz a holnap.

Felébredtünk, ölelkeztünk megint,

majd átadtuk egymás testét a holdnak.

Tűnt Édenünk kertjét ma hol keressem?

Kék csillagok közt reszkettél velem,

nem furdalt bűn azóta íly hevesen,

nem korbácsolt még így a szerelem.

Tűnt Édenünk kertjét ma hol keressem?

Ma már tudom, hogy minden elveszett

és győzelmes lányok prédái lettünk.

Sírhatnék, de utunkra nem lelek,

hol összenőtt a sűrűség megettünk.

Ma már tudom, hogy minden elveszett.

Emlékszel még a nyári intézetre?

Azt képzeltük: zöld és örök vadon,

de vaságyunkat a rozsda megette

és sárga lomb kering az udvaron.

Emlékszel még a nyári intézetre?

(Párizs, 1939)

Az emigránsok szesztinája

Mint lázálom koholta szörnyű lépcső,

hová lazult, rogyott inakkal érünk,

mint napszámos térdének grófi lépcső,

kérvényt vivőnek síma márványlépcső:

ilyen nekünk e naptalan külország.

Mert lépcső ez, tüdőt fogyasztó lépcső,

nyomortanyák szagától ólmos lépcső,

hol tört kóróként szikkad lelkem álma

és nem kísér, csak vak remények álma

s a tébolyult vitáktól zengő lépcső,

hol fuldoklom, de nem találok pártot,

ahol nem ütnek egymás ellen pártot.

Magadban lelj, mint Dante tette, pártot,

mert fullasztó ködökbe visz e lépcső

s a rothadás megrágott minden pártot,

de bimbódzó szívek várják a pártot

s a messzi célt, mit egykor még elérünk.

Tolladdal pótold a hazát s a pártot,

s önnön válladra vedd a képzelt pártot,

mert zord habokra hányt hajó az ország,

s kiáltó hangot tőled vár az ország,

mely elvesztett hitet, reményt és pártot,

s hol hőseink meg vértanúink álma

tótágast áll mint délibábok álma.

Konok legyen s töretlen lelkünk álma,

és százszor kezdjük, hogyha kell, a pártot,

mert szennybe-vérbe fúlt az ember álma,

és nincs vígasz, csak új remények álma,

mely égbe visz mint Jákobot a lépcső.

Sziklán fakadjon mint titánok álma,

sarjadjon és viruljon lelkünk álma,

amíg a nép, ha hozzá majd elérünk

megrázkódik, mint hogyha dróthoz érünk,

hogy felderengjen szik mezőid álma

és meglássunk, gyászodban özvegy ország,

ki csak leszel, de nem voltál az ország.

Mert csak szívünkben áll, ha áll az ország

s emlékünk szürkül mint a vakok álma,

s messzebb kerülünk tőled, távol ország,

harcolni gyenge, szólni gyáva ország,

hol vén gazok koholnak úri pártot.

De bús kadarka ízed, drága ország

édesebb nékünk mint minden más ország,

s lettél bár lépcső, csizma-rúgta lépcső,

úr és lakáj lábának könnyű lépcső,

te vagy nekünk a hatalom s az ország,

s a mérleg, mely megméri, mennyit érünk,

ha élve-halva majd öledbe érünk.

Ajkunk remeg, mikor nevedhez érünk

s betegeid mi vagyunk, beteg ország,

mert nedvadó mélységedig nem érünk –

te vagy kórházunk, fáradt testünk álma

és gyógyszerünk, mely nélkül mit sem érünk,

míg egyszer, elborulva célhoz érünk

és nem kell majd suttogva ütni pártot,

mivel te adsz vígaszt, hazát és pártot,

ha kél a nap, melyet tán még megérünk,

s e vén, kanyargó szállodai lépcső

kigyúl mint reggel rózsafényű lépcső.

Ajánlás:

Szállj, szesztinám, egyhangú, szomjú lépcső,

hirdesd a bujdosóknak: hazaérünk,

hirdesd: virrad az új remények álma,

és meglátunk, bolyongók boldog álma,

piros pipacsú, kenyér-szagú ország,

szikkadt mezőjű örök Magyarország!

(Párizs, 1939)

Érzékeny utazás

Ma éjféltájt, a párna ránca közt

felébresztett a bánat hűvös ujja.

Mellcsontomon verejték gyöngyözött,

mert álmaimban otthon jártam újra.

Felültem, kusza hajamban lapoztam,

aztán, mint kit imára hív a hit:

a háztetők között elnéztem hosszan

a Tejutat, az űr Kárpátjait.

Sokáig ültem. Vén vándor tekint

így vissza, ha a boldog partra átért.

Amit szerettem s bírtam: mind, de mind

eladtam egy szellőcske szabadságáért.

Futóbolond, mit tettem én magammal,

ki ingoványban hontalan üget?

Nem hívott útnak ágy, sem rakott asztal,

csak az utálat és a rémület.

De ki csitítja el bennem a bút

és takar be bundájával, ha fázok?

Távol barátok szólnak s a Körút

szegélyén hívnak a poros akácok.

Ám én csak itt ülök, szemközt a sorssal.

Vállam mögött komisz hajcsár a kín.

A tavaszi föld nedves ajka most vall:

bürök fakad az éjjel ágain.

Látlak-e még, országom, puszta kert?

Egy félmarék derékkel most itt állok.

Kivágom-e velük magam mint vert

csatákból a középkori királyok?

S ha nem? Véghetlen hosszú még e séta

s én ösmerem az őserdő szagát.

Ott bujdosom majd, elfeledt próféta,

ruhám nem lesz, a szemem zöld agát.

Kisárgulok a napban mint öreg len

s én sem tudom majd, hol barangolok,

míg elnyúlok holtan, bár oly töretlen

derékkal mint a régi angolok.

S mit mondhatok tinéktek akkor én,

hű hívek, túl a síri pálmafákon?

Szerelmes, messze szívetek hevén

melengetődztem hűvös éjszakákon.

A főváros porán még eltalál tán

lábam hozzátok: fiatal, hiú

árnyék leszek s e kései találkán

belépek mint az elveszett fiú.

Deziré elment, Lorca is halott,

József megőrült és Rilke kiégett.

Tudjátok-e rólam, hogy ki vagyok?

Zörgő csontváz, leborulok elétek.

(Párizs, 1940)

Óda a magyar nyelvhez

Kéri Pálnak

Most, hogy szobámban ér az est setétje,

te jutsz eszembe, Szent Gellért cselédje,

s ajkad, melyről az esti fák alól

először szólt az ének magyarul.

Arcod tatár emléke már ködös,

de titkunk itt e földön még közös

s a te dalod zsong minden idegemben

itt, idegenben.

Magyar nyelv! Vándorutakon kísérőm,

sértett gőgömben értőm és kísértőm,

kínok közt, gondjaimtól részegen,

örökzöld földem és egész egem,

bőröm, bérem, bírám, borom, míg bírom

és soraimmal sorsom túl a síron,

kurjongó kedv, komisz közöny, konok gyász:

mennyei poggyász.

Magyar szó! Ajkamon s gégém lazán

vont hangszerén lázam, házam, hazám,

almom-álmom, lovacskám, csengős szánom,

és dal a számon, mit kérnek majd számon: –

nincs vasvértem, páncélom, mellvasom,

de Berzsenyivel zeng a mellkasom

s nem győz le ellenség, rangomra törvén,

sem haditörvény.

Jöhetsz reám méreggel, tőrrel, ékkel,

de én itt állok az ikes igékkel.

Árkon-bokron kergethetsz hét világnak:

a hangutánzó szók utánam szállnak,

mint sustorgó füzesbe font utak

fölött alkonykor krúgató ludak,

s minden szavamban százszor látom orcád,

bús Magyarország.

Kihalt gyökök: tőzeggel súlyos rétek,

ahol a fák, mint holt igék, kiégtek.

Ős szók: a szemhatárról századok

ködéből még derengő nádasok,

gyepüs vápákon elhullt katonák,

ti bíbicek, bölények, battonyák,

miket vadásztak vén csillyehajókról

lápos aszókon.

Magas hangok: szöcskék és tücskök rétje,

mély hangok: alkony violasötétje,

káromlások veszejtő vadona,

mondatszerkesztés pogány pagonya,

kötőszók: sok-sok illanó fodor,

s hangsúly, te vidám, hangsúly, te komor,

lelkünk dolmánya, szőtteses, világszép

s búzavirágkék.

Múlt T-je: történelmünk varjúszárnya,

karók, keresztek és bitófák árnya,

s melléknevek, gazdag virágbarázdák,

busák, buják, burjánzók és garázdák,

melyik vidám faeke nyomtatott?

S ti mellérendelt, kurta mondatok

mint paprika, ha füzére vereslőn

lóg az ereszről.

Ragok: szegények szurtos csecsemői,

kapaszkodtok s nem tudtok nagyra nőni,

és E-betűk serege: fekete

mezőn zsellérek koldus menete,

s ti kongó-bongó helyhatározók,

kukoricásban jó irányt hozók,

ban-ben-bim-bam: toronyból messze hangzó

könnyű harangszó.

Jelentőmód. Az aszály mindörökre

ráült a szürke, megrepedt rögökre.

Magánhangzó-illeszkedés! Kaján

törvénykönyvvé Werbőczi gyúrt talán?

Mi vagy? Fülledt ötödfél százada

robotba tört paraszt alázata,

vagy összhang, mely jövendő, szebb utakra

messze mutatna?

És főnevek, ti szikárak és szépek,

ti birtokos ragokkal úri népek,

országvesztők, elmozdíthatlanok,

s ti elsikkadt, felőrölt alanyok,

megölt vagy messze bujdosó fiak,

Hajnóczyk, Dózsák meg Rákócziak –

ó jaj nekünk, mi történt ennyi lánggal

és a hazánkkal?

Parasztok nyelve, nem urak latinja,

nem grófok rangja, de jobbágyok kínja,

magyar nyelv! fergetegben álló fácska,

hajlongasz szélcibáltan, megalázva –

s ki fog-e törzsöd lombbal hajtani?

Te vagy jelenünk és a hajdani

arcunkat rejtő Veronika-kendő

és a jövendő.

Magyar nyelv! Sarjadsz és egy vagy velünk

és forró, mint forrongó szellemünk.

Nem teljesült vágy, de égő ígéret,

közös jövő és felzengő ítélet,

nem hűs palackok tiszta óbora,

nem billentyűre járó zongora,

de erjedő must, könnyeinkben úszó

tárogatószó.

(Párizs, 1940)

Franciaország megadja magát

A két gebe baktatva ment

s a bakon a jó francia

felvett minket két idegent

befektetett a krumplira

nem francia ez annyi szent

tán katalán tán baszk fia

de semmiképp se francia

Szőkére festett Liliom

a ponyvás krumplis-kocsiban

Franciaország veszve van

a feleségem messze van

blúzod nyolc gombját kinyitom

szőkére festett Liliom

a ponyvás krumplis-kocsiban

Montaubanig jó óra még

s hol sétál kétszer két kezünk?

jövőnkre nincsen óvadék

míg Montaubanba érkezünk

a krumplin mely szép rózsakék

egyet vagy kettőt vétkezünk

jövőnkre nincsen óvadék

Nincs oly nyúl mint a hadsereg

elől tülkölt az ezredes

míg elfogyott a benzine

utána mind az emberek

ki ittasan ki részegen

de épségben mert németet

nem látott köztük senki se

A kocsmában nem volt ital

Pétaint éltette mindegyik

mit bánják ők a nácikat

mit bánják majd kiismerik

ha csavarodnak tökeik

s késő lesz nékünk s őnekik

késő az anyjukistenit

Az éj s a ponyva oltalom

nem tart sokáig jól vigyázz

elringunk mint a csolnakon

rövid az út a kocsi ráz

csípőd alatt csípőm alatt

a rózsakrumpli kicsíráz

hintázunk és ez jó nagyon

Mondjam, hogy még mi volna jó?

Lisszabonban egy szálloda

Tahitiben egy panzió

avagy egy angol sorhajó

avagy egy isteni csoda

avagy egy delfin volna jó

mely visz s nem tesz le sehova

Azt kérdezed, mi lesz velünk?

Tömegsír és nem hullaház

tán vágóhídra érkezünk

tán Franco sittjén éhezünk

talán fejünkre gyúl a ház

de most még egyet élvezünk

Tömegsír és nem hullaház.

(Montauban és Toulouse között, 1940)

Alkony és éjszaka közt

Victrix causa diis placuit sed victa Catoni

Szamár ment kint: úgy csüggött terhes tőgye

mint málhának alákötött kakas.

A nap leszállt; fénysáv maradt belőle,

fényfal az éjben, holdas és magas, –

a boldog ég.

Heten hevertünk kerti székeken,

kámzsás arabok jöttek ki az útra.

Lenn esti csend volt, áldott béke fenn,

de légbe dermedt, izzó talpunk tudta,

hogy London ég.

Az abbé búsan ült mint kövér holló

s Lucanust recitálta latinul.

Én zord voltam, kalandorhoz hasonló,

ki megtagadja atyját s elpirul,

ha ráakad.

A meztelen hold izzott mint a nap.

Mellcsontunkon halálverejték pergett

s megjöttek a szentjánosbogarak

mint száz, lámpát csóváló árvagyermek

a fák alatt.

Hallgattunk mélyen: a mirtusbozótban

Walpurgisz-éj színpadján hét halott,

de én csak egyre ismételtem, szótlan

mozgó ajkkal a bolond mondatot:

„Az éj is él.”

Beszélni kezdtünk, másról mint mi fáj

s az árny ránknőtt mint kőre a moha,

míg arcon prüszkölt Salamon király

istállójának legszebbik lova:

a Déli Szél.

(Casablanca, 1940 július)

Arab mezőn

Szalai Sándornak

Már délben is, midőn a szörnyű napban

arcunk merev volt, szinte láthatatlan

és mint dervispár, mely mit sem keres,

utaztunk át Marokkó rézveres

mezői közt, vállunk felett az éggel,

e reszkető és tébolyító kékkel,

s előttünk sziklatömbök, pálmafák

meresztették kontúrjuk bánatát,

amíg tevém elringatott és fájón

kinyújtott nyakkal vitt e hősi tájon:

rád néztem s úgy éreztem, ó Amár,

mint hogyha mindezt láttam volna már,

s e sok kopáran csüngő, roskatag fal

s tevém, e lomha teknősbéka-nyakkal,

a kecskenyáj, mely bámul s nem mekeg,

a biblikus rét és a gyermekek,

akik némán álltak az út porában

kopasz fejbúbjuk árva varkocsával,

melyen, ha kurta létük odalett,

az égbe húzza őket Mohamed,

s e bambusz is, mit most a szél se lenget,

bennem rejtőzött, míg ma felderengett,

mint elfakult, majd hirtelen erős

vonású rajz, mely régtől ismerős –

és most, hogy fezben, hosszú dzsillabában

s szemközt az éj ezernyi csillagával,

az ég alatt, mely selymes sátorul

halántékunkra szinte ráborul,

itt guggolunk, hol egy füvecske sincsen,

a tar mezőn, hideg gyékényeinken,

mélyzöld árnyak, fehér csiszolt falak

tövén s az éles, jégszín hold alatt,

és megcsodálom korneáid mélykék

fényét s hajad fekete, szálas ércét,

minőt csak Sém királyi fiai

viselnek, hosszú, föníciai

csuklódat, bőröd áttetsző viaszkját

s kemény fejed halálos, éji maszkját:

s megint azt érzem, hogy már láttalak

ilyen tollseprű pálmafák alatt,

hogy éltem már itt s ez az én világom,

ahol nincsen rendőr, ki rám vigyázzon,

hol el nem ér golyó, se gyors kerék,

hol nem tart fogva akta s kartoték: –

s e vad mezőn, keresztbehajtott lábbal,

sakálok közt a tündér éjszakában,

közel harminc elillant év után

tűnődni kezdek lassan, tétován,

s ráébredek az álom-látta tájon,

hogy múltam volt az álom, a rémálom,

mikor sárkányok és a ránk tapadt

férgek között, a baljós ég alatt

néhány derékkel együtt harcra keltem,

mint Don Quijote, a szélmalmok ellen,

s nem tudtam, hogy az ember önmagán

segíthet csak, hogy sorsa a magány,

hogy a világmegváltó gondolat

és eszme úgy győz csak, ha megrohadt,

hogy mindig diadalt ül vakmerő

lelkünk felett egy megrekedt erő,

melyet legyőzni nincs gyógyszer, se szónok

s az ó szentekre jönnek új ikónok –

lásd: büszkén vallom, nem restellem én,

s ha most születnék, újra kezdeném,

de most, hogy minden álmom semmivé lett,

be kell látnom, hogy kincsem egy: az élet,

s amíg dohos könyvek között vakon

ültem s tanyáztam füstös odvakon,

silány pazarló, közben elfeledtem

az éjeket, mik átléptek felettem,

az ősz szagát, a holdtölték ízét,

s a hajnalt, mely másnak mondott misét,

milyen sok tálam volt, mikből nem ettem,

amíg az óra lüktetett megettem,

s én szórtam szét a dolgok örökös

aranyporát, gondatlan örökös,

nem engem szúrt az új fű gyenge tőre,

csillag hullt és nem én borzongtam tőle,

virág fakadt bogáncson, rózsafán,

amelynek szirmát nem számolta szám,

és a nap parázslott, melytől nem vakultam,

s e pusztán már így kell felszabadultan

levetnem elnyűtt, régi lényemet

s találnom új és mélyebb lényeget: –

s ahogy most itt ülök e könnyű lenben

árnyékoddal s a holdvilággal szemben

s békétlen sarkam alatt porhomok

csikordul s közben erre gondolok:

reám terül az ég s a nagy, szikár fák

között a bánat, mint roppant királyság,

mert nézd: e tájon, mely tikkadt meleg

s legott felfalja azt, kit eltemet,

e földön, hol nincsen még sírhalom sem,

nincsen koporsó s nincsen irgalom sem:

a vízmosás, a reszkető föveny,

az ég, e ránk borult atlaszköpeny,

a tamariszk, a pálma görcsös fája,

a fellegek, a kis rögök csodája,

a csipkedísz a szikla szélein,

a fényfonál a lombok élein,

a mindenség ezernyi szép és drága,

színekkel és szagokkal terhes tárgya

az éj ölén: mindez eszembe mást

nem is juttathat, mint az elmúlást –

őróla mondott nékem hírt az ősz,

a dombtetőn a hajlott hátú csősz,

az erdei ösvény az esthomályban,

a ránc a kisded szájszélén, szobámban

a nyughatatlan fényű délután,

az első perc a testi kéj után –

találkánk is volt, amikor nemrégen

a vonatomat bomba vágta széjjel

Juvisynél; úgy tettem, mint aki

nem látja; s nyolc hete az Ain Chok-i

haláltáborban, hol kolerás kézzel

kapott utánam s én másfele néztem:

jól tudtam mindig, hogy itt van velem

s bármit tennék is, le nem verhetem,

s ha verset írtam, eszmékért hevültem

s ölelkeztem: előle menekültem,

de azt hittem: lidérc, foghíjas vén,

romhalmaz, vagy borzalmas kelevény,

és most, mikor itt ülök, már-már látom,

ahogy elém dereng a szemhatáron,

s az ezüstfüves éji réteken

felém siet győztes-fenségesen,

fiatalon, gyönyörűen, mezítlen

s fáklyásan, mint a görög halál-isten –

most végre megértettem, milyen ő:

nem agg bohóc, csorbult kaszát fenő,

nem vaskos Góliát, de karcsú Dávid,

s Narcissus, ki szemem tükrére vágyik,

mint láthatár szélén a kék derű

megfejthetetlen s mégis egyszerű,

ki eljön, mellém ül, átfogja vállam

s azt mondja: én már régesrég kívánlak,

álljunk fel most, nyújtsd mind a két kezed

és induljunk. Sehogysem értelek,

hogy e földről, ahol mindennek vége,

mért nem vágyol a nemlét gyönyörére? –

így szól ő és én hallgatok s tudom,

hogyan fogadjam e földi uton,

ha majd még egyszer szóba áll velem,

s akkor felállok, őr a helyemen,

nem szánva mást, de magamat se szánva,

mint süllyedő angol fregatta kapitánya,

keresztbefont karokkal és kemény

arccal – mert tudom, hogy nincsen remény.

(Kasba-Tadla, 1940)

Márrákes

A lég pezsergett, mint a vér,

piros port hengerelt a szél,

az út homokja fölforrt.

A föld, az ég, a táj, a tér

egyforma rézveres volt.

Egyetlen szín volt, egy kohó,

egy összefüggő katlan,

olvadt fém, izzó, fortyogó

hetedhét ízig bosszuló

és megszólíthatatlan.

Kávéját itta a basa,

körötte fiúk lugasa,

s az utcán fény-süvegben,

a Jelenések lovasa,

zihálva én ügettem.

Megpendült minden idegem,

így jöttem én, az idegen,

a hontalan, az esztelen

s azt kérdeztem: mi lesz velem,

ha zsebkésemet kiszedem?

Nem kelt egyetlen mozdulat,

bámultak, mint a várfalak,

míg elzsibbadt a lábam

s a tűzokádó indulat

lávát fröcskölt utánam.

A vásár tompa dobzenén

pörgött, szkizofrén költemény,

hol barmok s emberek husát

árulják s nincsen mirtuság,

sem irgalom, csak ifjúság.

Túloldalt állt a temető,

hol nem kelt gyom, se bánat,

sem búcsúszó, sem szemfedő,

csak sok-sok sárga, csorba kő –

azt intették: vigyázat!

ki itt élt, puszta levegő,

ki meghal, fel nem támad.

S én szálltam mind e borzalom

között, mint szűz a lakzira

és zengtem: néked szól dalom

bölcső, búvóhely, oltalom,

parázsló, szörnyű Afrika!

Fogadj, tar föld, hol megrohadt

s vakhitté vált a gondolat,

hol kifúl a lehelet

s a halál kénszín poharat

ürít az élet mellett!

Repültem. Fenn száz jégdarab

csúccsal – megannyi késsel –

az Atlasz állt, az égmagas

s a láthatárra rátapadt

kéjgyilkos öleléssel.

Tetője zord volt és üres.

De legfelül, egy jégüreg

mellett, ahol a teste

ködfelhő volt és kék üveg:

keresztbefont lábakkal ült a Rémület

s lenézett Márrákesre.

(Márrákes, 1940)

Hullák, kamaszok, tücsökzene

Hármasban sétáltunk tegnap haza:

Vali, Havas meg én, még alkonyat

előtt, s az elragadtatott vita

közben nem láttuk, hogy a boltokat

s a kávéházat vasredőny fedi.

Vagy száz lépésre tőlünk egy sereg

fiú szaladt – utánuk néztem: ők

azok, az ismert, piszkos, porlepett,

tíz meg tizennégy éves kamaszok,

kik a piacon lófrálnak, reád

kacsintanak, hasist és ragacsos

édességet árulnak, cipődet

kifényezik, a teraszon alád

nyomják a széket s elszívják mohón

cigarettád utolsó harmadát.

Tovább mentünk. Az üvöltő fiúk

lármája elhalkult. A pálmakert

után, a járdán, tört biciklije

mellett az örmény fűszeres hevert

holtan. Vállánál egy kölyök guggolt:

mezítlábas, sovány gyerek, szakadt

kék dzsillabában. A halott fejét

kocogtatta egy kővel, mintha csak

kókuszdiót törne fel. Ismerem,

villant át rajtam, ezt a kiskamaszt,

már láttam duzzadt ajkát, nyers-selyem

bőrét, nemes arcélét, illanó

vad mosolyát. Szegény, rongyos gyerek!

Nem volt játéka. Most is egy repedt

fejet kapott csak, honnan agyvelő

és vér fröcsköl fel kókusztej helyett.

Ne háborgassuk! Század-pillanat

telt el, hogy láttam, annyi sem talán:

s megértettem mindent. A levegő

jegeces lett és sűrű. A halál

kígyói kinyújtották nyelveik

kereplőjét felénk. Hátunk megett

futó lábak dobogtak, röhögés

harsant fel, aztán kavicsok s kövek

kezdtek repülni. Úgy léptünk ki, mint

a távgyaloglók. Nem tudom, miért nem

futottunk. Dacból? vagy lábizmaink

roggyantak meg? Havas feljajgatott,

de nem szólt. Majd engem talált vesén

egy kő. Cipőtalpam alatt a föld

éles lett, forró s borzalmas kemény.

Mentünk s mentünk, kihalt sikátorok

tátott, fekete sárkánytorkai

között s meggörbült házfalak tövén,

amelyek ránk akartak omlani.

A fordulónál övig meztelen

férfi feküdt a kátrányfekete

macskaköveken. Csuklóján kiállt

a kék csont, melyről hiányzott keze.

„Most meghaltok” – sivított egy kölyök

fejhangon. Új kőzápor érkezett.

Az izzadtság szemembe csöpögött.

Vali megszólalt: – „Ez a vég.” Havas

vigyorgott. (Hogy min? még megkérdezem.)

Kétszáz lépés volt csak, tán annyi sem

szállásunkig, de hogyha nincs velem

Vali meg Bandi, vagy ha nem hiszem,

hogy álmot látok és felébredek:

gyáván megadtam volna magamat.

De akkor hirtelen, s ki tudja mért,

az üldöző gyerekhad elmaradt

a kanyarban. A törvényszék felé

rohantunk, hol szállást adtak nekünk

a többi menekülttel. Végre volt

időnk megérezni, hogy remegünk

s fogunk vacog. A vaspántos kapu

nyomban kinyílt előttünk. Bentotó,

a hófehér szakállú óriás,

ki egy személyben néger meg zsidó

és törvényszolga, megnézte Valit,

majd felkapta Havast meg engem is

s ölelgetett, csókolt. A háztetőn

az alkonyat kobaltkék, mennyei

kupolája alatt barátaim:

Zoltán meg Éva és a leydeni

professzorok a nagy kondér alatt

rakták a tüzet, hogy az olajat

forrón tartsák. Aztán leszállt az éj

s még vártunk; de az ostrom elmaradt.

Később megtudtuk a történteket.

Két helybeli, németbarát arab

néhány frankért vagy ötven gyermeket

bérelt fel az átkos idegenek

s a zsidók ellen. A katonaság

rendet csinált. Nem volt sok áldozat.

S a felbújtók már lógtak a pasa

rózsakertjében, az erkély alatt.

Ez tegnap történt. Most ingben ülök

a kis kávéház sarkában, hova

besüt a nap és abszintet iszom,

mitől kihull az emberek foga.

Megaláztak? Nem baj. Visszaütök

mindjárt és leírom a tegnapi

élményeket. De ugyan hogy tudom

elmondani versben mindazt, ami

nem való versbe? Ezen izzadok.

Asztalom alatt megint egy kölyök

rejtőzködik. Oly ügyesek ezek!

Nem látta senki, mikor beszökött.

Csendesen – nem hallhatja más, csak én –

pengeti a rövid melódiát

tenyérnyi hangszerén. Mindet maguk

készítik: madzag s egy villás faág:

ennyi az egész. A dallam szerény:

mintha egy melankólikus madár

búcsúzna. Fél frankot adtam neki,

hogy menjen el – másfél órája már –,

mert megzavart az írásban. De ő

azt hihette: azért kap ily sokat,

mert szeretem az asztalom alól

felszűrődő muzsikát, és maradt.

Időközben megszoktam s élvezem

a monoton, kis dallamot, amit

folyton ismétel. Aprópénzemet

már majdnem mind lecsúsztattam neki,

csak el ne menjen! Olyan jól halad

a versírás! De most az ujjai

megkocogtatják térdkalácsomat.

Lehajlok s hátracsúszok helyemen.

Jól sejtettem, mert ő van itt, szakadt

kék dzsillabában, s bőre nyers-selyem

fényével, a tegnapi szép kölyök,

ki az örmény fején kocogtatott.

Kék körmű, mocskos ujjai között

gyufás skatulyát tart. Felemeli

s megrázza. Alig hallhatóan zörög.

Így nézünk egymással farkasszemet.

– „Mit akarsz tőlem?” – kérdem bosszúsan.

Látom, szórakoztatja, hogy dühös

vagyok rá és könnyű mosoly suhan

el ajkán. – „Vedd át” – szól rám – „a dobozt.”

Fejet rázok: – „Mi van benne?” – „Tücsök.

Neked hoztam. Vidd haza. Ciripel.

S amikor megunod, agyonütöd.”

Sírjak, nevessek a használati

utasításon? S kavicsot vagy követ

dobott ránk tegnap? Aztán kikapom

kezéből a dobozt: – „Mit fizetek?”

– „Ajándék” – utasít vissza egy királyi

gesztussal, s rögtön feláll és kimegy

a kávéházból. Én meg maradok

és kaparászok még a versemen,

míg kész lesz és szabadon engedem

a tücsköt lenn Márrákes várfala

alatt, hol a tevéket fürdetik.

Poros, nagy út. De bűnhődjék, aki

az emberfajba beleszületik.

(Márrákes, 1940)

A szél

Az égen ferde csillag billeg,

a földön vérszín szikla csillog –

e tájhoz annyi illat illett,

mely pille módra szállt és illott:

sáfrány, törökbors, mirha, szágó

– a vásáron megannyi domb –

heliotróp az arrajáró

nők kontyán, rothadt birkacsont,

aszály a nyári rétek mentén

– tikkasztó, lázbeteg lehelet –

kakukkfűszag kabáton, mentén

és menta, mely kísért, ha mentem

az utcán teaházak mellett.

Mit felkapott az öntudatlan:

a hold liliom-illata,

a testszag, mely a mélyutakban

nyíló kávátlan kőkutakban

aludt, mint gyermek köldökében;

a verejték s a sperma éles

fűszerei az éjszaka

beomló, mérgeszöld konyháján,

atár a kéjfiúk tarkóján

derékuk lépesméz-szaga

a száraz, aszú pálmaerdő

s égett olajbűz, mely tekergő

sikátorokban rostokolt.

S mikor már minden illat meghitt

jóismerősöm volt, Amár

egy téli alkonyatkor elvitt,

s megálltunk fenn a vár falán,

a várfalon, hol már-már est volt

s az ég alján a kéthetes hold

rezgett, áttetsző, lángveres folt

míg lenn, az égi ív alatt

redőkben állt a sivatag.

„Ne nézz fel” szólt Amár, „s ne nézz le.

Hajolj inkább a semmiségre

s leheld be. Szívtál tevecsontot,

atárt s tömjént a nők kibontott

haján, a kertben őszi lombot,

hajnalködöt, hasispipát,

vértócsák friss pipacs-szagát,

augusztusban az esti ég

narancs-szörpjét, a testiség

aromáját s a pestisét.

Az egyik fojt, a másik éget,

ez nyugtatott, az izgatott.

Eljöttél: most kitárom néked

a bölcs, a végső illatot.”

S a szél csak fújt és fújt s nem állt meg,

csak áramlott és lebegett

közönyösen, mint az öröklét

tüdejéből a lehelet.

A szél, mely fú és fú szűnetlen,

de nem dúdol és nem beszél,

a magtalan, a rendületlen,

fölényes, könnyű, absztrakt szél,

a puszta szél, mely puszta jelkép,

a szél, amellyel nem jön emlék,

virágszag, füst, por, lengő kendő,

a szél, mellyel nem úsztat felhő,

mely csak kívül fú és nem bennem

s mégis belülről dönt fel engem: –

mivel az ősebb és erősebb

és bölcsebb, mert nem öltött testet

s nem reménykedik, borzong, reszket,

mint én s a többi vesztes, mélyen

az eszmélés tyúk-ketrecében

és óralapok szögein

nem képzeli a képtelen

időt, ahogy én képzelem –

mert már kezdettől odaállott

dramaturgnak vagy statisztának

a teremtés színjátékához

s mert ő a mozgás: itt meg ott van

és mint az Isten, meg se moccan –

a mindenséget szerte fújta

az első robbanás után.

S majd egyszer, késő délután,

mit szétfújt, összefújja újra,

mert ő az istenség nagyujja,

a szél, a szél, a puszta szél,

az űr s a földi halálkatlan

között az örök halhatatlan,

a végső bölcs, a végső illat,

a süket, szótalan és színvak,

mert nem irgalmas, imát váró,

nem balzsamos, nem közbenjáró

és nincsen hitből, kőből, fából,

csak nyegle, önző önmagából –

s nem tudja, mi a szerelem.

Átszalad a galaktikákon,

meg minden földi szemeten.

(Márrákes, 1940)

Ének Amár szépségéről

Amár szép – ez áll kőben, fában,

sziklába vésve ez vakít

Uárzázáton, Ásszuánban,

Rabatban, Fezben, Port Szudánban

s Dár esz-Szálámtól Bagdadig.

Nyomában nyílik, könnyű párán

a hajnal: rózsás, halk bazár,

mögötte párduc jár és bárány,

szemfénye mint az Aldebárán,

alakja mint az Alkazár.

A lótuszok, a rózsalabdák

s a labdarózsák tőle kapják

szirmuk hamván az enyhe bájt,

s a felhők arca száz alakját

mímelve szállnak estetájt.

Árnyéka mélykék mint a tenger,

min fodros hullám kunkorog,

arcbőre fény a régi vázán,

s az izmok válla karcsú vázán

röpdösnek mint a szúnyogok.

Gerince mint jégleple síkon

kis sátrak elnyúlt tábora –

halánték-tája tóvidék,

s mikor feláll, oly mámorítón

arányos mint nagy hópihék.

Mikor a rétre kiszalad:

talpára nő az iszalag,

bölcsőjéből kisír a gyermek,

az órák őrült ritmust vernek,

a víz a kútból kiapad.

S ő bánja ezt – de mit tegyen;

Min múlik mindez? Dzsineken;

azok rángatják zsinegen,

s amivé lett s ami leszen

lényétől merő idegen.

Szépsége múló holdaké,

maholnap már a holtaké

s a sírgödré, e holt laké,

száz év: és puszta hír leszen,

akárcsak ez, mit ír kezem

s akár te is, ki sír ezen.

Maholnap már nem létezik,

a létre sem emlékezik,

s lett volna büszke páva ő

és otthona a Kába-kő:

száz év: s porán

a kóró mint a fáklya nő

mint hogyha nem lett volna ő.

Száz év: s a völgyek krátere

a málló buckák rest szele

a homokpuszta ártere

s a sziklafészkek estele

mint etruszk freskó háttere:

a semmiséggel lesz tele.

(Márrákes, 1941)

Alkony a Dráá folyónál

Lábujjaim közt szittyó, békanyál,

mért jutsz eszembe, pesti körszakáll,

belül szakáll, kinn holdas szemüreg,

mint féltérdre fektetett szemüveg?

Mikor búcsúztam – és hogy fájt a szó! –

felhördültél: „ki elfut, áruló!”

De áruló-e az, ki megszökik

egy országból, hol száját betömik,

hol izzasztják, lenézik, megköpik

és egy napon titokban felkötik?

Áruló-e, ki annyit megtanult

Epiktétosztól, a felszabadult

rabszolgától, hogy százszor többet ér

a szabadság mint a biztos kenyér?

Áruló lennék? Várom a napot,

mikor nagyvégre fegyvert kaphatok,

éles fegyvert, – de azt nem rád fogom,

mert fontosabb dolgokról álmodom.

Zsíros pofájú pesti körszakáll,

aki hurkát habzsol és sört kakál,

aki cikket böfögtél ellenem,

s azt írod: nem magyar a szellemem –

mit tegyek most, komolyan vegyelek,

vitázzam, szerkesszem ki nevedet?

Te vagy magyar? Az asztal még terül

– az urak isznak –, holnap felborul.

A morzsa hull. Szemed az égre les,

mert farkcsóválásod mértékletes.

Mérsékletes és óvatos, mivel

szimatod jó és orrodnak hiszel,

s amit kiszagolsz, az a nézeted, –

hol lesznek egy szép nap a németek?

Hazaérek – hány évig várom még? –

s te új csajkádnál csámcsogsz, vén pribék.

Néked előny és nékem bosszúság,

hogy nincsen bennem semmi bosszúvágy.

Ezt jól tudod. Szíved majd értem ég,

s ha ugyan lenne üdvözlőbeszéd:

te mondod el s kioktatsz engemet,

mi a morál s a hazaszeretet.

Úgy lesz minden mint volt: te odafenn

trónolsz és én maradok odalenn.

Lábujjaim közt káka, békanyál,

mért jutsz eszembe, pesti körszakáll?

(A Dráá folyónál, 1941)

Marokkó

(Casablanca, Márrákes, Uárzázát, Zágora, a Dráá völgye, Korb el-Ethel, a mauretán sivatag, Tanger, 1940–41)

I. Az üvegfúvók sikátora

Üveg forog: szivárványszínű búgó,

a vén szakállas fújja,

mi meg mosolygunk. De mosolyunk múló.

Sírhatnánk összebújva.

Lelkünk repedt pohár s az üvegfúvó

nem olvaszt soha újra.

II. A fánksütő

Kövér, vén mór. Magasról néz

az útra.

Az üst fölött. Mosolyogna,

ha tudna.

Fánkért jönnek. Ki lassan jár,

ki futva.

Ő sejti már: mindünknek egy

az útja.

Kék füstben él. S mikor üres

az utca:

keresztbefonja karjait

mint Buddha.

III. Tífuszjárvány, szérum nélkül

Ez itt a kórház. Rajta ül az átok.

Arab nők jönnek. Vállukon beteg

fiúk csüggnek mint hervadó virágok.

Az orvosok – kilenc fiatal férfi –

éjjel-nappal sakkoznak a halállal.

Egyikük olykor döntetlenre végzi.

IV. Koldusasszony a végállomáson

A villa kőfalánál gubbaszt dermedt

háttal. Szemei tátongó gödrében

legyek mászkálnak és szívják a gennyet.

Mozdulatlanul ül, mintha csak éppen

fiát szoptatná. Arca terrakotta.

Még fiatal. Karját ölébe dobta.

De ahogy az autóbusz kerekét

hallja, a légyrajt elkergeti gyorsan

s mikor kiszáll az úri csőcselék:

kiegyenesedik és összeszorítja

ajkát. Nem kér. Parázslik benne még

az ember méltóságából egy szikra.

V. Muláj Iszmáil

Ő volt a nagy szultán, a haza atyja.

A krónikások mit nem írtak róla!

Mindig egyetlen kardvágással csapta

le rabszolgája fejét, aki lóra

segítette. Mert ványadt volt és ronda,

de izmos. És ő építtette Meknesz

roppant falát, mely időközben romba

dőlt, s melybe minden nap pár élő testet

falaztatott be, hogy örökké álljon.

Sokat zabált. Ilyenkor mindig mélykék

gatyában ült a meggypiros díványon,

míg szeme előtt egyik ellenségét

belezték ki. Még nem is olyan rég élt,

de nyomor s pusztulás maradt utána.

Azt képzeltem: hazájában emlékét

is rühellik – de mindenki imádja.

Miért? Mert hírt és dicsőséget szerzett

Marokkónak és Alláhnak. E verset

is azért írom, hogy elhessegessem

kísértetét. De itt lebeg mellettem.

VI. Szatír a tengerparton

Bunkerben él a víz mellett. Bőre fényes vadgesztenye.

Sudár, fiús szépsége isteni.

Csak kése van meg sípja és egy rongyos fehér köpenye.

Nincs senki, aki névről ismeri.

Alkonytájt nők hoznak neki kenyeret, sajtot, húst, vizet

s dohányt. Az első a szűk lyukon át

bemászik. Ágyuk a hideg cement. Az esti szél liheg

s az öt nő is, ki várja sorát.

Reggel megfürdik. Délután bolyong hegyeken-völgyeken.

Serdületlen leányokat keres,

s a bokrok közt mindegyiket karóba húzza könnyeden,

ahogy lepkét szúr tűre a gyerek.

VII. Vénember a kávéházban

A vénség szikkadt, hőbörgő magány

s nem lágy karszék az olyannak, aki

aranyait számolta asztalán

esténként és mozogtak ajkai,

ki senki szavát nem hallgatta végig,

bottal verte fejbe a fiúkat,

ma is még száz nő mellére emlékszik,

s már másnap elfeledte arcukat.

Nézd a díszpéldányt s turbánját, a sárgát!

Fejében némán forr az indulat.

Mert pénze van. Spermája nincs neki.

Szétnéz mazsola-szemmel. Hadd csodálják

az aggot, ki betéve ismeri

az emberek s a bestiák szokását

s kiből kihalt már minden isteni.

VIII. Angol állatkórház

Beteg kutyámmal későn érkeztem: már

hazamentek az angol orvosok.

Öt óra húsz. A kapuboltból látom

az udvart, ahol remegő lovak

s öszvérek állnak, iszonyú sebekkel

és szőrvesztett tevék gubbasztanak.

Vér, kötszer, genny és karbólszag. Fejemhez

kapnék, de nem teszem le a nehéz

kutyát, csak tartom s nézem iszonyodva

a két fehér köpenyes, fiatal

arab szolgát, kik vidáman ugrálnak

az udvaron: egyik bottat veri

a másik rúgja, püfföli, tapossa

a beteg állatokat és azok

mindent tűrnek, nem bőgnek, nem mozognak.

Egy harmadik arab jön. Elkapom.

– „Mi ez itt?” – „Hát nem érti?” kérdi búsan.

„Mi itt reggeltől estig szenvedünk.

Katéterezzük, kötözzük, etetjük

a bestiákat. Este öt után

fizetniök kell azért, amit nappal

eltűrtünk tőlük. Ez jogos, uram.”

– „S mi lenne, ha holnap az orvosoknak

elmondanám azt, ami itt folyik?”

Vállát rándítja: – „Mind bolond az angol.

De annyi eszük mégis van talán,

hogy tudják: nem találnak Marokkóban

szolgát, aki nem ugyanezt teszi.”

Elhallgat, végigmér és megállapítja:

– „Ilyen a világ. Ez van mindenütt.”

Kutyám felnéz reám s mellemhez nyomja

hosszú fejét. Leteszem. Kimegyünk.

IX. Marokkó

A sárgarépát tegnap hoztam –

ma okker festék lett belőle.

A harmincéves asszonyoknak

szikkad s repedni kezd a bőre.

Hiába csillagász az este:

a nap iszonyú tűzkerék,

rohadást vet és arat – mellre

szívtam kábító fűszerét.

A halál minden sarkon ott áll.

Ha fiatal vagy, nem kímél:

melléd telepszik asztalodnál

és szeretkezni elkísér.

De mégis – mit otthon kedveltem:

unalmas, álszent kirakat,

s mi undorított: e kegyetlen

barbár ország az igazabb.

E verset nem magam szereztem.

Csak ülök némán s élvezem,

hogyan vetkőztet meztelenre

múzsám, a halálfélelem.

X. Oceanum mellett, 1

Tenger vize kéklő.

Nem vezet hazámig.

Mennyi, mennyi szép nő!

Mind szemembe ásít.

Rád gondoltam, Bálint

de Csejte et Kékkő.

Megbarnult az arcom.

Elfekszem a parton

hol a szikla gránit

a nap kézigránát

s törökméz az alkony.

Éjszaka nem alszom.

Bujdosásban vert eb

pelyva közt az írmag

szerzem ezt a verset

tört szívemre írnak,

mikor kilencszázra

négyszer tizet írnak.

XI. Oceanum mellett, 2

Nyakunkra küldte besúgóit

a dögletes Pétain apó

s a múlt héten civilruhában

megérkezett a Gestapó

Barátaim a rádiónál

ülnek egész nap s egyre szörnyebb

híreket hallanak de reggel

a tenger mélykék perzsaszőnyeg

tajték a rojtja tele van

égetett cserép-színű nőkkel

nem hiszem hogy száz évig élek

a lila bougainvilliéken

az egyik porzó rövidebb

az estifény kristályfehéren

dől el mint a cukorsüveg

a hold hűs tejjel itat éjjel

jobb verseket írok ha félek

cseppet se bánom ha húsomba

a nyári nap lyukakat éget

elébe mentem üdvözöltem

és örültem a szenvedésnek

de hogy szenvedjen az kinek

nincsen fanyar gyümölcs csak édes?

XII. Esti séta

A járdán – késő délután van – bájos,

talán két éves kisfiú totyog.

Elibénk áll, reánk néz, mosolyog.

Vali elolvad s felkapja magához.

Egyszerre itt van a gyerek mamája

– lefátyolozott, előkelő dáma –

ki úgy tolja lopótök melleit

maga előtt, mint egy gyermekkocsit.

Liheg, megtorpan, hennás öklét rázza.

A kisfiú feleségem nyakába

csimpaszkodik. A némber kotkodácsol.

Vali leteszi a fiút. Már sűrű

köröttünk a dühöngő embergyűrű.

– „Nem értem, mit vétettünk. Mit akarnak?”

szólok oda egy lúdnyakú arabnak,

ki mellettem áll. Szemem közé bámul

s hallgat. Aztán rámordít franciául:

– „Megverte a kis Áhmedet szemével!

Disznóhús szaga lett a kicsikének!”

Az egyik megragadja feleségem

karját s csavarni kezdi. Ellököm,

de visszapattan s nekem jön. Tökön

rúgom, mire hátulról tarkón vágnak.

Elszédülök. Amikor újra látok:

ellenségeink hallgatnak, hátrálnak,

a hölgy tátott szájjal valamit hápog

és elindul. Mi történt? Az átkozott

idegenlégió egy szőke káplárja

jön az úttesten s reánk mosolyog.

Derekán hintázik a pisztolytáska.

Támadóink lehajtott fejjel mennek

tovább. Azt hinnéd, gyászmenet halad

az úton. Így bánnak velük tulajdon

hazájukban! S egy pogrom elmaradt.

XIII. Képes levelezőlap Major Tamásnak, a Nemzeti Színház címén – 1940 nyarán

Kis Fogkefe bajszú örökké nem győzi.

Nagy Lótetű bajszú ravaszabb s lefőzi.

Engem akkor ismét kivetnek s megvetnek.

Te viszont eljátszod Richárdnak Macbethet,

vagy Macbethnek játszod III. Richárdot.

Ronda lesz a vége. Minden jót kívánok.

XIV. Al-Máárri könyvéből

Máglyákat raktak Krisztus lábnyomán,

fanatizmust korbácsol a Korán,

Máni szerint halálos bűn a nemzés,

Pürrhón úgy véli: legfőbb jó a nemlét,

a szúfinak csak az van, ami nincsen,

a panteistának a kő is isten,

az agnosztikus nem hisz, csak szemének,

a hindu fél, hogy százszor újra éled,

a hédonista sír, hogy egy az élet.

Az általános elmegyógyintézet

osztályain zavarosak a dolgok:

vannak hitetlen és hívő bolondok.

XV. Kosztolányiád a fenti vershez

Nadragulya-kása

Mohamed próféta

számos állítása.

Szintúgy nem vitás a

mohamedán vallás

trivialitása.

XVI. Fohász a kerubhoz

A fiatalság utcasarkain szemembe vágó

éles szelet te fogtad ki előlem.

Te mutattad meg, hol vezet a hágó

a test dolgaitól a szelleméhez.

Tőled tudom, hogyan melegszik fázó

szívem Erósz lazacpiros tüzénél.

A te érdemed, hogy szabadon szálló

felhő lettem egy letiport világban,

ember, kit nem fog semmiféle háló,

csak a halálé. Ne tágíts mellőlem,

amíg lélegzem, védangyalom, Plátó!

XVII. Kiúszom egy sziklára az Atlantiban, 1

Felnőttem mint kortársaim: a tudomány

s a politika babonái

között. Most itt ülök magányom szirtfokán

és kezdem mindet kiokádni.

XVIII. Kiúszom egy sziklára, 2

Felégettem magam mögött minden hidat és örülök,

hogy a hidak felégtek.

Hosszú az utam, tanulok, egyre többet s többet tudok

és kevesebbet értek.

A friss szellő arcomba vág és markomban az ifjúság

kardpengéje töretlen.

Négyes rímek, metaforák, szerelmek és kóbor kutyák

szállásadója lettem.

Nincsen hazám, se passzusom. Csatahajók között úszom,

de belső gőgöm éltet

s egy istentől a versírást kaptam védelmül s vigaszul

meg az érzékiséget.

XIX. Slőh táncos a téren

Kemény arcélét oldalt dobja,

nyakát az égre nyújtja ki.

A válla hullám, karja kobra,

liliombimbók ujjai.

Tekintetével körbejárja

a férfiakat. Keresi

ki legyen párja éjszakára.

Körömmel, foggal, véres ajkkal

marcangoló kéj kell neki,

ájult vonaglás, esztelen

gyönyör, mit meggyilkol a hajnal,

nem földi-égi szerelem.

A félkörben tizennyolc éves

szépségére mindenki éhes.

Jobb lesz talán, ha elmegyek –

és hátrább húzódom szerényen,

mikor datolyamag-szemével

keresztülszúrja mellemet.

Nem mosolyog. Mereven néz, míg

hátamon libabőr fut végig,

elzsibbad mind a két kezem,

vibráló görcs lüktet herémben

és nincs bennem szégyen, szemérem,

csak boldogság meg félelem.

XX. Abú Núvász verse a kalifához

Felhúzott lábbal fekszem mint a szöcske

cellám mélyén. A deszkaágy hasít.

Ne hagyd bűnbánó költődet örökre

így hervadozni, Hárún ár-Rásíd!

Nézd el fajtalanságomat, könyörgök!

Olvasmányom a Korán. Úgy fogom

nagy áhítattal, ahogy kamaszkölykök

bársony hátulját fogtam egykoron.

XXI. A slőh táncos halála

Kiértem a Dzsemá el-Fnára

s még láttam, mikor felemelték

a földről, s arcát, mit kénsárga

festékkel mázolt át a nemlét.

A férfi, kit megcsalt, megölte.

Ketten fogták a gyilkost, hárman

rúgták s tőrét vitték mögötte.

Utánuk mind a nép. Magamra

hagytak a tükrös vértócsával.

Még mozgott. A por nem akarta

beinni. Egy-két szép szavára

gondoltam, teste méz-szagára

s mely zászlaja volt s éjszakára

párnája, pávakék hajára.

Hogy tisztelegjek fanyar-édes

emléke előtt? Tehetetlen

kínomban leültem véréhez

s a legyeket hessegettem.

XXII. Kékmadár a parkban

A rőt akantus-ágra

leült a kék, csodás

madár. Segíts, Gotáma,

segíts, Püthágorász!

Kölest szórtam eléje,

leszállt, de nem evett,

csak állt. Én egyre néztem

s ő nézett engemet.

Reád ismertem mindjárt,

nem vitt el a halál,

de mondd, mit kezdünk így már

egymással, kékmadár?

XXIII. Fagylaltmaradék

Nem jött rám álom. Hajnaltájban a sikátorokban kószáltam.

Két kisfiú ült a cukrászda előtt a nagy szemétkosárban.

Hangosak voltak és vidámak. A papírtölcsérekre száradt

mocskos fagylaltot nyalogatták. Felriadtak, mikor megláttak.

Két üres kezemet kitártam. Ne féljetek tőlem, testvérek!

Rendőr űz engem is meg döglégy. Én is szemétládában élek

s így nyalom az elsüllyedt földrész emlékét, mely rohadt és édes.

XXIV. Támi el-Gláui

A költőt, kinek nincsen egy vasa,

a mindenható Gláui pasa

ünnepi vacsorára hívta meg.

Ott ültem kétszáz vendég s a remek

falak között, hol hétszer hét fogás

terült elém. Kint lángolt a csodás

görögtűz. Bent apródok ölbetett

kézzel s ezüst tőrökkel. Sörbetet

hoztak. Zenészek, hastáncosnők, drága

tömjén, kiff, bókok. S én bámultam kába

szememmel az Ezeregyéjszakába. – – –

Csak később tudtam meg, hogy a pincében

két ölre a pompás padló alatt

egymáshoz láncolt rabok élnek:

bírák, akik védték az igazat,

kik a pasa önkényéről beszéltek

s gyilkosságokról. Nyöghetnek, mit bánja

el-Gláui? Kegyelmet sosem ad.

S a hulla is ott marad, míg bokája

s csuklója a bilincsből kirohad.

Hogy átkozhatnám most a barbár berber

nemzetségét, ha húsz évvel korábban

jutok ide! De mit szólhat az ember

Joszip Sztálin s Adolf Hitler korában?

XXV. Újév

Vak számok!

Ti számoltok nekem silány

napszámot.

Hat évet

gondolok el és más leszek,

ha élek.

Vagy tizet

veszek s fakulnak arcomon

a szinek.

Ha félszáz:

új nemzedék jött, dörmögök,

a szél ráz.

A század!

Nem ér utól hír, bú, öröm,

gyalázat.

Száznegyven:

más gépek, más jog, más könyvek,

más ember.

Hat század.

Nem értenék, ha nyithatnám

a számat.

Egy ezred.

Fejfám fölé rét nőtt, ürgék

legyeznek.

Vedd hétszer.

Népem kihalt. Nem ismerik

nevét sem.

XXVI. Rekviem a slőh táncosért

A nyugvó nap s a kelő hold alatt

testedből száz meg száz szobrot faragtál.

Kékes gyémánt, magad körül forogtál

s egyforma szép volt minden oldalad.

Szempilládig nem ért a porvilág,

ujjad nem nyúlt a bánat ciprusához,

a kéj izzadt lován ült ifjúságod:

csak orgazmust kívánt meg orgiát.

Nincs nyugtom tőled. Újra felidézem

ajkad közét a déli szél ízével,

torkodat, hol csíz dalolt s csalogány

s izmaidat, mik még el nem ernyedtek

a sakál idő karma közt. Korán

hal meg, akit az istenek szeretnek.

XXVII. Két arab négysoros

(Az orvos Avicenna verse)

A bolygótól, mely fényét szórja fenn

a sár titkáig, mit nem lát a szem:

kezem között minden csomó kibomlott,

csupán a Lét mestercsomója nem.

(Ibn Zájtun ál-Kordóbi verse)

Mióta elmentél s magam maradtam,

a föld, min járok, keményebb alattam.

Melletted fehér volt az éjszaka.

Tenélküled koromsetét a nappal.

XXVIII. Arab tanárral sakkozom

„Kemény ágyékok, lágy agyak; szellem helyett bagzó anyag

és várfalak, mik sárfalak: ez a mi átkunk”, mondja. „Sakk!

Mitőlünk jött az egyetem, az algebra, a kémia

meg a trubadúr szerelem. Mi néztünk éjjel csillagot,

pároltunk rózsaillatot, míg székhelyünk Sevilla volt.

S mi van ma? Hatszáz éve nem írt itt egy jó sort senki sem.

A rothadás mindent megölt. Bevalljam, hogy irígylem Önt?”

Huszonnyolc báb az asztalon. – „Ne irígykedjék oly nagyon.

Földrészem épp most pusztul el és rom marad ha újra kel.

Salakban állunk fültövig és gyárkémények füstölik

a boldogságot. Szabadok leszünk, hogy gyári kacatot

gyűjtsünk, míg zsíros ülepek lelkünkből főznek üzletet.

S a híres metropoliszok? Kinn fény, beton, üveg. Belül

iszony, hisztéria, piszok. Hozzá a halál hegedül.

Fejezzük be döntetlenül.”

XXIX. Kősivatag

A nap felkelt, de még elébb

tejet ittunk, pár datolyát rágtunk s már indultunk tovább

a nagy utat leróni

kopár, ránklógó szirtfalak és tornyos omladék alatt

a michelangelói

háttérrel. Senki idelenn,

sem bárányfelhő odafenn.

Láthatatlan bacillusok: szememben rozsdás por úszott.

Így baktatott a karaván

és nem követte más, csupán gyilkos napfény, steril magány,

lágy szellő, hallgatás, rögök.

És így telt el a délelőtt

és így telt el a délután

mint hogyha még a lét előtt volnánk, vagy már a lét után.

XXX. Sánta teve

A foltos, nagy teve lesántult. Későn

értünk csak déli pihenőnk helyére:

egy kúthoz, melyben nem volt víz. Körötte

fonnyadt bokrok. A hajcsárok a málhát

szétosztották a többi teve közt

és kantárját egy sziklatömb köré

hurkolták. Mindjárt indultunk tovább.

Szenvtelenül ült a szemcsés homokban,

háttal nekünk, mint aki ismeri

s elfogadja a sivatag törvényét.

A völgykanyarban még visszafordultam

s tekintetem találkozott szemével.

Nem szégyelltem soha még így magam.

De úgy láttam, hogy benne több a szégyen.

XXXI. Alkony a dűnén

A dűné oldalán ülünk az estben

s nézzük, míg lábaink alatt

homokszemek tolongnak, esnek,

gördülnek, folynak, hullanak.

A homokdomb is homokóra.

Ami ma fenn van, odalenn

torlódik holnap virradóra.

A szél felkapja és elszórja

és lesz új dűnék trilliója,

de ilyen dűné sohasem.

Csuklódat tartja két kezem

s hüvelykujjam közepén érzem,

hogy lüktet, ömlik, árad véred

a piros ütőéren át.

Így száguld a vér az enyémben,

és mit szól testednek a testem?

Homokórák, ülünk az estben.

XXXII. Oázis

A hajcsárok s a tevék leáztatják

az út porát a tóban és kilépnek.

Oda úszunk, hol a fenék iszapját

nem verték fel, a bambuszok tövéhez.

Mellig a vízben állok, veled szemben.

Itt senki sem lát bennünket, szerelmem.

Halványzöld csíkok és ezüstös fények

köröskörül a tó tükrében. Vállam

köré fonod karodat. Ajkad érdes.

Szemed lezárul. Nyelved kígyó számban.

Így csókolódzunk, míg szédülni kezdek.

Maradjunk együtt, oly nagyon kívánom

szerelmedet! Most hirtelen elengedsz

és nézzük egymást. Sebhely maradt számon.

Ez minden. De a vízben, csípőm mellett

spermám hintázik, mint a selyemfátyol.

XXXIII. Fülledt éjszaka, 1

Hány napja lettem szerelmes beléd?

Most végre itt nyújtózunk egymás mellett,

mellemtől alig ujjnyira melled

és rajta két koráll viaszpecsét.

Farkasszemet nézünk. Pupillád sárgás

szikrákat szór. Ajkunkat nyaljuk – párzás

előtt hajlékony, játszó párducok.

Beléd harapnék, de remegni kezdek.

Vajon tudod-e, amit én tudok,

hogy két ágyék kevés a szerelemhez?

XXXIV. Fülledt éjszaka, 2

A padló hűvös csempéin a térdem,

petrol-lámpánkat leteszem az ágy

mellé a földre. Légy az istenségem!

Bokádat koráll orsó szúrta át.

Lábujjaid újszülött ötösikrek.

Terrakotta törzsüket csókolom.

Tükrös gyöngyház-feje van mindegyiknek.

Hideg patak fut végig combodon.

Ágyékodon végighúzom a számat.

Most itt várakozom öled előtt.

Engedj magadhoz, terpeszd szét a lábad!

Egy pillanat, már rajta van az ajkam,

és csókolódzunk, mint a szeretők,

a szédült, taknyos szeretők a parkban.

XXXV. Fülledt éjszaka, 3

Felhúztad és körém tekerted

két hosszú combodat. Fejem

melledhez simul. Olyan nagy csend lett

mint hogyha aludnánk. De lenn

most kezdjük vívni a kegyetlen

párbajt. Véknyadtól sarkadig

kinyúlsz. Várod, hogy átszegezzem

kagylód kíváncsi ajkait.

A hold megáll a pálmakertben

és vörösrézbe fürdeti

párnánkat. Fogj át két kezeddel

és fújd meg szerelmünk kürtjeit!

Feljajgatsz. Én harapni kezdem

hónaljad szomjas fürtjeit.

XXXVI. Fülledt éjszaka, 4

A gyönyör földob, szédít, megvadít

és nyúltagyamig árad.

Csípőm köré font, hosszú combjaid

kinyíló hattyúszárnyak.

Dobhártyámon lüktető dobzene.

Ágaskodik a vágyam.

Medencédet felemelem vele

mint drága művű tálat.

Harmatot hint közénk a szerelem,

szárnyas szívem szíveddel

versenyt dobol. Nincs világegyetem,

ember sincs, csak mi ketten.

Mellcsontodhoz szorítom fejemet,

bőrömhöz nő a bőröd,

s ölünk lila tömjénje fellebeg

misztikus esküvőnkhöz.

XXXVII. Fülledt éjszaka, 5

Forogni kezd a szoba, táncol

s eltűnik. Arcod ametiszt,

ultramarin meg elefántcsont.

A roppant vízár sodra visz

és húzza, vonzza összeláncolt

tagjainkat a zuhatag

felé. A kéj belénkharap,

a húst, a bőrt, az ínakat

letépi rólunk mint egy inget,

lapockáinkon szárnyakat

növeszt és kirepít az űrbe.

Nem látok el, csak arcodig,

ahol a gyönyör gyönyörűre

torzítja ajkad sarkait.

XXXVIII. Fülledt éjszaka, 6

Mert mindketten a másikára

gondolunk csak szeretkezés

közben: a gyönyör azért vájja

magát belénk íly mélyre és

tudatosan meg öntudatlan

így lesz kezes szolgánk a kéj:

ha hívjuk, térden csúszva, lassan

közeledik s mikor elér

nyakad oldalt fordul, hogy számat

tarkód pihés hajába ássam

s egy szigony éle belevág

véknyamba. Egész testem reszket.

Markodban tartod, nem ereszted

herém vonagló madarát.

XXXIX. Intermezzo

Vállad rám hajlik: barna felleg

az ég zenitjén. És amíg

csókolsz, mellemen végigsepred

szempillád szekfű-szirmait.

Hogy háláljam meg e kegyetlen

félájult, hosszú, mennyei

gyönyört? Öled haján remegnek

párzásunk harmatcseppjei.

Köröskörül dzsinek vigyáznak

reánk: kilincsen, bútoron

s párnánk alatt. Bokám zsiráfnyak:

árnyék meg fény, ha nyújtózom.

A csempés udvar tükre rozsda:

belefejel a holdvilág.

A szél felkapja s visszahozza

szerelmünk boldog illatát.

XL. Alba, 1

Kulcscsontodon az árnyak kékek,

haton az óramutató.

Bordáid mint a kerítések.

Lesiklom a rácsok s a rések

mentén, elbűvölt utazó.

Karomon haton áll az óra.

Rádőlt a szemhatár sötét

szélére csípőd holdsarlója;

áttetsző s éles mint a jég.

Hasad homorú hóvidék.

Elektromos ágyékhajadban

szikrák sercegnek. Reggel hat van.

Fogam közé veszem a göndör

prémet. Pihegni sem merek,

csak orrcimpám vonaglik a gyönyörtől.

Karórám fél hetet mutat.

Kinyújtott lábaid, szerelmem,

hajnalködben fehér utak.

Nem találkoznak, csak a végtelenben.

XLI. Alba, 2

Egy szót sem szólunk. Lassan hűvösebb lesz

a virradat. Fekszünk a pamlagon

és még közelebb kúszol az ölemhez.

A boldogságtól én sem alhatom.

Mindkét karommal magamhoz ölellek

és száguldó szívedet hallgatom.

A kék-zöld-sárga kockás ablakon

kis üstökös-csóvákat gyújt a hajnal,

de ágyékom ottmarad ajkadon

és ágyékodon nem mozdul az ajkam.

XLII. Alba, 3

Két sor frissen meszelt fogaddal

még egy mosolyt küldesz felém

a fecskeszárnyú virradatban

és mindjárt alszol is. De én

nem akarok. Itt fekszem s nézem

mellbimbód friss vérfoltjait

– nem arcodat, hogy fel ne ébredj –

meg csípőd sarlóját, amíg

vadul nyújtózkodom: az ajkam

rongyos, megtépázta a szád,

de minden izmom gumiszalag,

medencém svéd golyóscsapágy,

mezítlen balettáncosok

szaladgálnak az ínyemen

üvegcipőben; szívesebben

nem pihennék, de tisztelem

álmodat, mert másképpen, félek,

azt mondanád: pimasz vagyok,

holtfáradtan is kéjre éhes

s híjával minden bölcsességnek –

vagy megörülnél; nem merem

kipróbálni. Közelebb csúszom

hozzád a közös vánkoson

s nézem, ahogy a boldog reggel

üvegharangja ránk borul.

Most egy madár felfedezett

s figyel bennünket az ablakból

mohón. Mutassam be neked?

Jobban tenném, ha én is alszom.

Milyen hideg s kemény a tested!

Jeges válladhoz ér a vállam.

Szól a madár. Lebegni kezdek

az ifjúság türkiz tavában.

XLIII. Déltől alkonyig

Ha délben átsétálsz a kerten,

skarlát kendőket ráz a nyár,

csuklód mellett a rügy kipattan,

bokád előtt a fű feláll.

Tüzijáték vagy: fénycsóvákat

s lángnyelveket szórsz szüntelen;

szépséged elrejt, megvilágít,

lesújt a porba s felemel.

Mikor belépsz a teaházba:

csend lesz. Karórám felketyeg,

a vénember ádámcsutkája

vonaglik. Egy tál megreped.

Hegyikristályból van az ujjad

és foszforeszkál. Leteszed

a poharat. Hangvilla lettem

melletted: folyton remegek.

Lemegyünk a főutcán. Súlyos

fekete bársony a hajad.

A park szélén meglát egy hangya

s szájából kiesik a mag.

Egy kamasz elpirul. A másik

fehér lesz mint a krétakő,

a térde megrogy. Bölcsőjéből

utánad sír a csecsemő.

Ha leülünk a folyópartra:

a víztükörbe fürdeni

szaladnak le mindjárt a dombok

rózsaszín szőlőfürtjei.

Nyújtózkodunk s az estre várunk,

karom csípődhöz ér s kigyúl.

A felhők arcod száz alakját

mímelik, mikor alkonyúl.

XLIV. Kasba tornyán a Dráá völgyében, 1

Úgy ölelsz mint a kobra. Így szeretnék

maradni pár évtizedig, tömör

sörényeddel tíz ujjam közt. Medencéd

még megvonaglik a tűnő gyönyör

emlékétől. Ezüst tűkkel szegezték

testünket egymáshoz a csillagok.

Mellcsontodon apró, mézgás verejték.

Ágyékod könnyű bodza illatot

küld fel hozzám. Így fekszünk, te meg én,

két gőgös, elvadult istenség

a mindenség legtetején.

Alul a sivatag magánya,

zöld árnyak, rézszín kráterek.

Csak lihegésed madárszárnya

csapong a néma táj felett.

XLV. Kasba tornyán a Dráá völgyében, 2

Áttetsző, gyolcs felhőcskék fenn az égen.

Karodra hajtod fejedet. Talán

már alszol is. Farod két gömbjét nézem,

a hattyúpárt ágyunk higany taván.

Egy ér megpendül csuklómon. Szemérmem

mézesen fájdít. Parázscsík a szám.

Még csontjaid gyantaszagát is érzem

e teliholdas, forró éjszakán.

Áldozni jöttem. Szerelmem halálos.

Lehajlok hátsód égi mosolyához.

Szívem szédült verését hallgatom.

Hasítékodban elmerül az állam.

Ajkam keresgél a langyos mohában

és megragad különös ajkadon.

XLVI. Másnap éjjel

Mit mondjak néked? Nézem válladat.

Az nem lehet, hogy megtaláltalak.

Mert születhettem volna már korábban,

Nagy Sándor vagy Napóleon korában,

s jöhettem volna később ide én,

atom-motor, robotgép idején

és elszalasztlak – vagy ha tavaly nyáron

az angol hajót Bayonne-ban találom,

úgy katonája vagyok most De Gaulle-nak

és soha semmit nem tudok meg rólad.

És még húszéves korkülönbség sem kell,

hogy elragadjon téged s tőled engem:

mert lehetnél most utcán játszó gyermek,

ki, mikor meglátsz, visítani kezdesz,

vagy ülhetnék egy teaházban vénen,

s te elfordulnál, mikor reád nézek.

Miénk a hold, nekünk forog az égbolt:

találkozásunk lehetetlenség volt.

Kihúnyt tüzek, múltévi estebédek

füstjét elérni egyszerűbb mint téged.

Idő és tér és végtelen közöny

választott el. Most elfog az öröm,

és magamhoz húzom válladat,

mert mégis megtaláltalak.

XLVII. Harmadnap éjjel, 1

Hányszor ölelkeztünk már? Százhetvenszer?

De sokszor órákig csak néztelek.

Halántékodhoz bújtam s a tengerszem

tükrén hallgattam szívverésedet.

Vagy köldököd kútjánál meditáltam,

míg megvirradt. Vagy némán lestelek,

egész közelről – álladon az állam –

míg egy szemöldököd lett s egy szemed.

Vagy hajnalig mellbimbód százszorszépjét

csókoltam, és mert mindig mereven

ágaskodott, elkapott a reménység

hogy mindörökké tart e szerelem.

Most is mióta fekszünk itt az éjben,

eldőlt kőszobrok? Arcom szétvetett

combod tövéhez simul. Lihegésem

fel-felborzolja könnyű prémedet.

XLVIII. Harmadnap éjjel, 2

Hanyatt feküdtél meztelen

s a hold, míg tested elpihen

sakkozni kezd a melleden

a párkányzat csipkéivel.

De hol a lelked? Két kezem

utánad nyúlt. Csókoltalak

s öleltelek. Azt kérdezem:

ki volt kettőnk közt boldogabb?

Ülünk és nézlek reggelig.

Néznélek így örökre.

Pókfonalán ereszkedik

egy csillag köldöködre.

XLIX. A negyedik éjszaka

Az égboltnak ma éjszaka mélysége van meg fémszaga.

Minden rezeg, pörög, mozog: kis nyugtalan reflektorok,

galaktikák, kristály ködök, bolygók, csillag csillag mögött.

Nem láttam ilyen csodaszép tüzijátékot soha még.

Jobb karommal tarkód alatt elnyúlok melletted hanyatt.

Két csípőcsontod tejfehér: az egyik az enyémhez ér.

És csípőid között hasad homokkal töltött krátere.

Mire gondolsz? amire én? hogy egyszer külön s másfele

így vesszük fel az öröklét kötelező testhelyzetét?

Felül az ég s félölnyi föld, alul dirib-darabra tört

gerincünk meg combcsontjaink: két pár szúrágta, eldobott

mankó, mely nem kell senkinek. Fogunk közt hangya s vadvizek.

Csípőcsontod ellipszisén lyuk tátong, hol öled üres

kelyhén ágyékod átesett. De még így is gyönyörű lesz.

Lefoszlott róla porcelán húsa. Mint roppant lepkeszárny,

elfekszik ferde-mereven s még mindig szerelemre vár.

Ordítsak, hogy ez nem lehet? Inkább megfogom kezedet

és némán hálát rebegek annak a nem-tudom-minek,

aki a semmiből kivett, ki összerakta testemet,

szememhez tartotta a lét elmondhatatlan távcsövét,

ki csípőd mellé fektetett s megadta, hogy szeresselek.

Ne nyögj, ne félj, ne háborogj! Ne sírj! Hiába átkozod.

Rövid görcs lesz, akár a kéj és elmúlik. Aztán beföd

a barna, vagy a sárga rög. S medencecsontjaink körött,

mint óramű, tovább forog csípőkötőnk, az állatöv.

L. Búcsú a tengerparton

Kampó a hold. A csillagok ezüst gombostűfejei

ragyognak, míg egy fekete sárkány jön s mindet elnyeli.

Mezítelenre vetkezünk. Aztán talpaink élvezik

a kásás, hideg homokot s a kagylók tompa késeit.

Oly szertartásosan járunk, hogy szentségtörés szólani.

Csípőcsontomon a halak kerek, csiklandó csókjai.

Combom közt hűs víz hasogat. Szemköztről a sós szél szaga.

A lágy hullámok közt ezer füllel hallgat az éjszaka.

Orrom, szemem, szám összefolyt, az éj sötétje rám tapadt,

megállok és a mindenség súlya lenyomja vállamat.

Őslény lettem megint, kiből a gondolat elköltözött

s akit nem mozgat semmi más, csak félelmek meg ösztönök,

majd úszni kezdek. Merre vagy? Az ágyúk torkolattüze

Gibraltárból foszforeszkál, de messze van, nem ér ide.

És mégis ott az otthonom és holnap arra utazom,

hogy ne találkozzunk soha az elágazó utakon.

Azt érzem, hogy mellettem vagy valamelyik hullám megett

s ha élek, húsz vagy negyven év múltán is így leszek veled:

nem kereslek, nem kérdezek utánad. Lényed delejét

velem küldöd az útra, míg reám szakad a csillagég,

s akkor is mellettem leszel, ha elragad az éji víz

s már nem tudom, hogy hol vagyok és nem tudom, hogy merre visz.

A sivatag

A dombtetőn a sátorsor olyan,

amint még fel-felvillan távolan,

mint alvó asszony hátán a gerinc

a kedvesnek, ha reggel elrohan.

A sivatag jön. Félve ízleled.

Se fák, se fű, se füst, se fellegek;

terem ez, melynek nincs oldalfala,

szín, melyre nem tolnak be díszletet.

Erkélysor sincs, sem rajta tapsolók,

közjáték s girland, mely szemedbe lóg,

két görbe test van itt, a föld s az ég,

és köztük állsz magad, a monológ.

Sziklák árnyán keress ülőhelyet

s kezedbe addig hajtsd nehéz fejed,

míg a gondolkodás merész kaland

és vad gyönyör lesz únt szokás helyett.

Nem tart soká. Az ész mindent kirág.

Ez nem érzelem s hangulat-világ.

Itt lenn van és fenn; oldalt semmi sincs;

s ami oldalt van, nincs: a délibáb.

Meríts hálót. Az apraját ereszd,

de, ha a nagyhal ficánkolni kezd:

a létkérdést kivesd, magasra vesd,

magadra vesd és sorra kérdezd ezt:

– A roppant homokóra csak pereg;

szűk tölcsérén elcsorgunk, emberek,

a semmibe. S ha egyszer lenn vagyunk:

a roppant órát ki fordítja meg?

– Hol itt az Alkotó, vagy hova lett?

Bujócskát játszik? Ide-oda megy?

S azon mulat, hogy ész s tapasztalat

csapdája őt nem fogja soha meg?

– Vagy holt az űr? Csillagködök laza

kocsonyája, tejutak halmaza,

kométák rőt haja; s a Lét csupán

egyetlen bolygó undok bőrbaja?

– S ha a gyönyör rézpénzével fizet

a Természet friss szolgákért, kiket

munkába állít, izzaszt és kínoz

s ha megkopunk, elád a Semminek:

– s ha hitvány kéjünkért majd mást gyötör

egy élet kínja, a halálgödör

szélén mért játszunk? mért nemzünk fiat?

Valóban oly nagy gyönyör a gyönyör?

– S e kort, mikor az állig vasbeton

városban éltünk s dolgoztunk mohón,

de cél nélkül – nem így ítéli el

egy jobb jövendő, összefoglalón:

– Útjuk tévút volt s mint útjuk, olyan

az életük: vértenger s búfolyam.

Kitéptük történelmük lapjait

s mindent előlről kezdtünk s újonnan.

Így rázd, míg ráz a kétely mételye,

kérdés-csörgőidet az ég fele,

te ifjú! nem, te agg! mert itt az est

s fehér tarkódhoz ér a kézfeje.

Tarkódhoz ér; ha jajgatsz, kinevet.

A síron túl nem vár több ismeret.

Ez a Magány Kvártélya. Ismered?

Innét jöttek vad férfiak lovon

s vándorbottal kezükben, istenek.

(Korb el-Ethel, 1941)

Kasba

Az újhold görbe tőre felhasítja

az ég violapiros pókhasát.

Az esti árnyak Hárún ár-Rásídja

már osztogatja a sok álruhát.

A kasba éled. Utca, tér, sikátor

fölött az alkony mézgás és nehéz.

Az ópiumbarlangból füst szivárog

s csókra nyújtja libegő kezét.

A báron kövér kalmár sétál végig.

Zöld vízihulla. Szeme, mint az ón,

ott angol orvos: illatokon él itt

meg boldogságán. Fenn a dobogón

hastáncosnő. Kávátlan kőkutacska

a köldöke. Benn árnyak ágboga.

Lihegve, mintha még vizet kutatna,

bámul bele egy szökött katona.

Dobzene árad s fáklyafüst a térről,

a kardnyelő hasán a hold a vért.

A mesemondó körül sűrű félkör,

az ajkak nyílnak: Szindbád hazatért.

Egy tuareg ül a nagy falnak háttal

s a látványt nézi, negyven napja már.

S egyszerre mindez: dobszó, tőrök, fátylak

s fátylak mögött a női szem; bazár,

réztálak, mentaillat, pálmakertek,

mélyzöld árnyékok és fehér falak

őrült körtáncot lejtenek fejedben,

míg szédít, őrjít, vonz az áradat

és hív: – Hazád rom, nőd hervadó locska,

munkád hitványság, életed gyötör:

jöjj és merülj e mély sikátorokba,

hol kéj az élet s a halál gyönyör.

– Nincs rend s törvény e nyüzsgő ázalagban,

hazád felől nem ér be hír, se szó,

pusztulj el, halj meg s kelj fel száz alakban:

van vénen is reinkarnáció.

– A mór fürdőben vetkezd le a múltat,

köpj a morálra (hitvány szóbeszéd!)

nevedet dobd el (régesrég meguntad!)

s ejtsd rá az emlék gyűrött szőttesét.

– Eszméidet akaszd a szögre (rongyok,

mit zsibvásáron aggattak reád!)

Ne fordulj vissza. S légy még egyszer boldog

mezítlen ifjan, ahogy szült anyád.

– Légy csempész, tolvaj, kerítő, halárus,

szeress fiút, lányt – hidd meg, egyremegy –,

rabolj vagy gyilkolj s karold át halálos

ölelkezéssel ezt a várhegyet.

– Avagy vadabb vég vonz s az élet úntat?

Szerezd meg mindjárt mit szíved kíván:

lila függőágyán az ópiumnak

vagy zöld nyeregben az abszint lován.

– Vagy csak maradj így, ne mozdulj és nézzed,

hallgasd sosemvolt madarak dalát,

míg homlokod körül a csillagképek

csörögnek, mint éretlen datolyák.

(Tanger, 1941)

Ibn Ámár búcsúja Portugáliától

Elkergettek, bár itt születtem én.

Csípőm nád volt, karizmom könnyű fém.

Fiúk s lányok hajlongtak, ifjú fák,

s én titkos lánggal égtem mint a kén.

Dombok csúcsán tűnődtem, karcsú hold

s kezemben az ifjúság kardja volt,

azt hittem: mindig őrzi virtusát

s tükrébe nem mar soha rozsdafolt.

A szikla rőt volt, mérgeszöld a rét,

de a tengerből felfröcskölt a kék,

a kék, a kék! Vibráló ritmusát

harsogta tenger, szikla, partvidék.

Hazám volt ez. Földjén kakukkfű nőtt

s szagos vörösbor. Most megáldom őt:

csókolja napfény és az ifjúság

virágingét adják rá lágy esők.

(Lisszabon előtt a tengeren, 1941)

Honvágy

Nem szoktam meg, nem engedett az átok,

de nem kínlódom és nem könnyezem.

Mint súlytalan, fehér viharkabátot,

keservemet felöltöm könnyeden.

Talán, mert folyton változik a tájék,

attól enyhül bújdosó bánatom?

Vagy mert angol szók nyújtóin ugrálnék

s ami nekik fáj, nem azt fájlalom?

Ha esti utcán a kirakatokban

nézem magamat, hirtelen megüt:

Duna–Tisza vagyok két tárt karommal,

szemöldököm a Cserhát meg a Bükk.

De hétköznap az ország képe úgy jár

fejemben, mint százados metszeten:

a Balatonból hal néz; régi úr áll

s keze Budára mutat mereven.

A Central Parkban nyílnak a virágok.

Ocsmány felhőkarcolók övezik.

Mohi, Mohács, Nagymajtény és Világos

után, kérdem, most mi következik?

De elterelem figyelmem akármin:

olykor egy-egy sétálót követek,

s a pályaudvarok roppant óráin

elbámulom a tompaszögeket.

Éjjelre aztán tótágast áll minden.

Legtöbbször egyenest hazamegyek

apám házába, Pestre. A kilincsen

lógok és rázom. Vagy becsengetek.

De a detektív régen meglesett:

üres szobába visz, mely csupa vér.

Egy padra kötnek s hosszú késeket

döfnek belém őrült szerelmemért.

(New York, 1942)

Beállok katonának

Önként álltam be katonának.

Megmondom, mért. Mert bár igaz,

hogy költőnek vagy cikkírónak

is jobb vagyok mint hadfinak,

s bár emberfia még nem nézte

hurkának a bicepszemet

és egyedül a távgyaloglást

bírom könnyebben mint ezek,

(bajtársaim nagyrészt paraszti

autókban felnőtt ifjurak –

hol maradnak egy emigránstól,

ki folyton rótta az utat?)

s bár tízmillió katonából

motorhoz, géphez legbutább

vagyok, miért a tankcsapathoz

helyeztek át ma délután: –

önként álltam be, mert éreztem:

a Szabad Magyar Mozgalom

titkáraként civilruhában

már egy órát se nyughatom,

mert mozgalmunkban én vagyok csak

fiatal: a többi öreg:

Vámbéry, Fényes, Kéri, Jászi,

Ignotus – kell, hogy kitegyek

érettük. És a háborút is

javallom, bárha nem tudom

Roosevelt céljait: gyanakvás

és reménység közt féluton

imbolygok; de a náci ordast

egész pontosan ismerem,

s ha kell, ilyen ellenség ellen

elesem egész szívesen.

Ha netán ezt hozná a sorsom:

vigasztalódjatok, ahogy

tudtok; én is sejtem, hogy egyszer

úgyis meghalok valahogy.

Hadd térek a legfontosabbra.

Annak, ki ismer, nem titok,

miért megyek a háborúba.

Az okom: életrajzi ok.

Nem érted? Elképzeltem gyakran

s úrrá lett rajtam az iszony,

ha maradnék, mit írna rólam

a zsebkönyv meg a lexikon.

„F. Gy. lelke a szabadságért

lángolt és szárnyalt. Másokat

harcra buzdított a zsarnokság

ellen. Ő New Yorkban maradt

szerény lakásán, s éjet nappá

téve, dolgozott, ahogy bírt:

egy szakajtóra való cikket

és két tűrhető verset írt.”

Értesz már? És érted Petőfit?

Vagy Arany Jánost? A titok

ez volt. A becsület mezőjén

küzdök s rossz verseket írok.

(Fort Leonard Wood, 1943)

Rossz nőnél

Aubrey:

A szél hajunkba fú puhán,

minő vasárnap délután!

Autónk zúgása halk zene,

ez Mark Twain parkja balfele,

az ott a Nagy Kígyó folyam

mely nem veendő komolyan.

És ez Rolla, Missouri már,

hol ránk hetvenhét húri vár.

(Nézd a kocsmát, mily rivalgó!

félhomályból szól a tangó –

légy vigéc fehér kalapban,

whiskytől megingathatlan,

pisztolytáskával hivalgó

cowboy, vagy búsult hidalgó,

ki a grogot forrón issza: –

holtiglan sírsz ide vissza.

Ám ha most sírsz, itt a szajha,

ki herédet kifacsarja.)

A szajha:

Vitéz urak! vitéz urak!

Forrponthoz ért az indulat.

Mit bámultok? Nem láttatok

még élő asszonyállatot?

Honnét jössz, nyurga, szép kölyök?

S melyik hadosztály? Hetvenöt?

Boston? Fort Wayne? Peoria?

A másik, hallom, francia.

(Hogy faromnak másfél szék kell?

Használd, fiam, egészséggel.

Lóg a mellem? Jaj, te drága,

vessem néked panyókára?

Sok a néger! Vesszen mind!

Színre színt és ginre gint!)

Vitéz urak! az óra jár

s fél négyre jár; ez még felár;

gyertek fel egy-két szóra már:

aki feláll, az lóra száll.

Testem kincsestár, bányamély,

ölem barlangja rózsaszín:

itt vár terád meg rád a kéj,

Tom Sawyer! Huckleberry Finn!

A szerző:

Mikor megtudtuk, s még korán

egy délelőtt, az iskolán,

hogy kancán, tyúkon, vereben

lovagló szörny a szerelem,

sápadtan, csupa borzalom,

megesküdtünk az udvaron:

e gazságban részt nem veszünk,

ilyet, míg élünk, nem teszünk.

(Ébredj, félénk gyermeklélek!

Eskütétel, felidézlek.

Ha kirúgnak, ha kilöknek,

ha megvernek, ha leköpnek:

vérszerződés! újra kötlek.)

Nem! nem! nem! Inkább elmegyek,

a dombtetőre felmegyek,

megkergetem a felleget,

csalánban bukfencet vetek,

a barakkban levetkezem,

a matraccal szeretkezem,

inkább sapkámat lengetem,

cipőfűzőmet pengetem,

mélázom esti vizeken

s patkányt pörgetek zsinegen.

(Rolla, Missouri, 1943)

Amerikai állampolgársággal kínálnak

Ma délután egy dzsip jött értem.

A tankból húztak ki, ahogy

indulni készültünk. Hová visz?

Paul vezérőrnagy hivatott.

Magas, szép ember. Elképedtem,

mert, mikor beléptem, felállt.

– „Az Államok polgára lesz most”,

mosolygott rám és gratulált.

– „Kijár ez minden katonának.”

Én álltam némán. Nem konok

daccal, mert inkább szégyenkeztem,

s azt éreztem: bűnös vagyok.

– „Jöjjön közelebb és ne féljen.

Ide biggyessze a nevét.”

– „Ezt nem tehetem”, mondtam. Hosszan

vizsgált, majd megszólalt: – „Miért?

Ez ingyen sültgalamb a szájba.

Hiába várják annyian.

Fasiszta ön vagy kommunista?” –

érdeklődött kíváncsian.

– „Egyik se. Nem vagyok s nem voltam

egyik se”, mondtam, mialatt

remegni kezdtem, s ő azonnal

elhitte, pedig igazat

beszéltem. Hellyel kínált s megkért:

mondjam el azt, mit ő soha

nem hallott, bár kezén megfordult

vagy ötvenezer katona.

Elmondtam, miért jelentkeztem

a hadseregbe s mért megyek

majd haza, hogy egy szabad ország

építésében részt vegyek,

s hogy mit tehet egy magyar költő

mást, mikor otthon a helye,

s hogy az állampolgárság nagy kincs,

de így mit kezdhetnék vele,

s hogy magyarságomhoz papíron

is ragaszkodom – s mialatt

így hebegtem, egyszerre az ő

szemével láttam magamat,

s megborzadtam. Kiment egy percre.

Behoztak nékünk két üveg

világos sört s amíg megittuk,

figyelmesen kikérdezett,

majd két katona jött be értem

s egy elmeorvos kapitány

elé vezettek a kórházban,

ki mint a héja csapott rám:

– „Ön az anyjával akart hálni!

A mama a szerelmese!

Az apját meg akarta ölni!

Hiába tagad! Vallja be!”

Estig harcoltam a freudista

ökörrel. Akkor, legnagyobb

csodálkozásomra, írásban

adta, hogy épeszű vagyok.

(Fort Leonard Wood, 1943)

Károlyi Mihály

Szonett nem éri fel. A fejedelmet

kell hívnom, hogy megmondjam néktek őt,

Majtény után, ha démoni dühében

egy vágya kelt: túlélni az időt,

vagy ha oltárképet nézett tűnődve

s szemfénye kékes lángokat vetett

mert bujdosásra adta el vezére

s háznépéből labanc rimája lett.

Volt úgy, hogy roppant, néma tisztessége

kongott körötte mint titáni dóm.

Máskor játékszobákban állt setéten,

játékszabályra, sorsra lázadón,

vagy erkélyen, hol málló oszlopokba

rúgott saruja, míg fenn a barokk

párkányfestményekről Greco-i árnyát

nyilazgatták a puffadt angyalok.

Hogy London s Párizs utcáin nem kellett

pirongva járnunk, ez miatta volt.

Seholsincs-Háza reményekből épült,

abrosza sarkán négy eltékozolt

évszázad ült és szállása tetőjét

betörték zúzva a magyar bitók.

Ezért történt, hogy mi, vándordeákok,

szegénylegények és szabad zsidók

jobbágynak álltunk hozzá s ablakából

lessük: virrad-e Hevesnél a sík,

gyertyát koppantunk s döbbent rémülettel

nézzük egymást, míg hosszan sakkozik.

(Montgomery, Alabama, 1943)

Fényes Lászlónak^*

Nagyatyád murikon, apád a kártyán

játszotta el a sok bihari holdat –

ami maradt: a pesti bérlakásban

egy elárvult cserép muskátli volt csak.

Az ablakban játszottál, még gyermek

– Mikszáth ült éppen nálatok –, mikor

könyököddel a cserepet leverted.

Az Akácfa utca kövén csörömpölt.

„Látjátok”, szólt Mikszáth, „néki is jutott

mit eltékozolni az ősi földből.”

Károlyi, Bartók, Jászi, Szilárd, Fényes: –

a dolgok nem változtak meg azóta,

Magyarországnak még mindig maradt

pazarolni valója.

(Fort Leonard Wood, 1943)

Kései bánat

Madárfészkekkel foltos, könnyű fák,

a sűrűségben horgoló banyák,

meleg sziklákon kígyó abrakol,

a lomb visszája ezüst félelem:

már bújtam íly bozótot valahol.

Húsz éve tán: kölyök voltam, gonosz,

ki fészkekből madárfiát oroz,

s íly nyírfák közt – a gyermek csak tanul –

felboncoltam egy eleven cicát

s szöcskét irtottam számolatlanul.

Húsz év: azt hittem, mindig élek én,

ha futottam, fölrúgtam lábamat.

Ma mást érzek, habár nem félek én,

de bántani a hangyát sem tudom.

Ott ismerkedtem, most már búcsúzom.

S a titkot is régóta ismerem,

hogy a csalán, a kristály és a kő

sem hitványabb mint te, vagy én, vagy ő,

s hogy elveszek s magamat sem lelem,

ha nem tudom, hogy minden egy velem.

A hőscincért az ágra felteszem,

a galagonya ágát nem húzom,

s ha tikkadt fűben hálok meztelen:

csípőmtől oldalt fel a vállamig

két kígyó őriz mint a kontúrom.

(Camp Crowder, 1943)

Rémület az erdőn

Nem gúnyolódom többé. Eltévedtünk ezegyszer.

Kiáltásom visszhangzik s úgy hallom, más kiáltja.

Galléromból verejték szaglik. Szemközt a gleccser

világít még az estben – vén tébolyult szakálla.

Amikor délután volt a meredek fenyéren,

sok mindenről beszéltünk. Főként az úttörőkről,

atyáidról, kik erre jöttek ponyvás szekéren

s kik csipkés főkötőkben merengtek: régi nőkről.

Custer skalpján nevettünk (sörreklám lett belőle)

s utána hétmérföldes csizmában jött a tőke.

Aztán az indiánok csatáit hoztuk szóba,

a főnököt, kit itt fenn temettek el a hóba

s a négynapos küzdelmet, hol eltörtek a dárdák

és kés helyett a yenkik torkát sással nyiszálták.

E harcon felhevültem mint ősöd hajdanában.

Oly szűzies világ várt lágyékod hajlatában!

Öled bozótja párás volt, mélykék és kanyargó,

akár a táj köröttünk, amilyent Leonardo

festett. Látod, kiszöktünk az átkozott világból,

nincs húsz mérföldre ember. A háború is távol,

a mély fű eltakarja futó lábunk nyomát.

A zubbonyt is ledobtam mint szökött katonák.

Most bosszút áll az önzés. A fenyves bronzkardot fog,

tőrt szúr alánk a szikla, komor bikák a bokrok,

lasszóval és hurokkal fognak hóhér liánok

s a szélben feltámadtak a halott indiánok.

Siess, gyerünk a mélybe, könyvekhez, emberekhez,

csatákba, félelembe, iszonyba, fegyverekhez,

hogy elfeledjünk félni. Nincs most menekvés ettől.

Boldogságunk futás volt. Magányunk vára megdőlt.

Szaladj! segítség! félek! Reánkszakad az égbolt!

Eltévedtünk az erdőn; az erdő tévedés volt,

mécses nem ég semerre. Csupán szerelmed lángja

bujkál a sűrűségben mint ódon kocsilámpa.

(Yellowstone Park, 1943)

Alkony San Franciscóban

A Market Streeten ért a naplemente.

Fehér szökőár jött elém a járdán.

Vak emberszobrok bukdácsoltak benne

s szikráztak, mint a márvány.

Egy pillanatra megdermedt az élet.

Semmi sem látszott az útból, a fákból,

s lenn egy roppant sáv vajszín olaj égett

a Csendes Óceánon.

Sugarak keltek, mint a japán zászlón.

Aranyhalak hordái érkeztek meg,

mohó ajkukkal csípőmhöz tapadtak

s ujjam hegyéből ettek.

Meggylé folyt zubbonyomra és kadarka.

Hol vagy? szólalt meg mögöttem szerelmem,

de én csak álltam, térdig vérnarancsban

s rézkardokkal szememben.

Majd nem volt pírja, csak a fellegeknek.

Az árnyékok tarlói összefolytak

s a karcsú házak kéken fellebegtek,

mint sírjukból a holtak.

(San Francisco, 1943)

Aurora Borealis

A felhők közt lenéztem a mélybe s a magasba:

hófellegek, havas föld: egy volt a fenn s a lenn.

Ott ült a fagy, munkáját nem hagyta ott tavaszra:

zöld tűvel varrt és öltött a Bering tengeren.

Leszálltunk. Hét nap óta japánokat vadászok.

Konzervemen a víznél fókákkal osztozom.

Nem kérdezem, miért ez. Csak eszkimókat látok,

meg egy festett cilindert a totem-oszlopon.

A köd függőágyában, bundákba begomboltan,

hol – gépfegyver a hóban – alámerült a test:

így élek napról napra. Reád nem is gondoltam,

míg el nem jött a tegnap s a tegnapra az est.

A fény! a fény! hallottam a konyhában a kuktát,

s mikor kiléptem, ott várt a jégmezők felett:

mint könnyű függöny libbent, hintázott, fordult, úszkált,

imbolygott vagy közelgett s így emlékeztetett,

mire? tűnődtem. Fodros árny játszódott a fénnyel,

ringatta és forgatta. A kilinccsel kezemben

elbűvölten bámultam. Bentről egy hang keményen

utánam szólt: az ajtót! Szoknyád jutott eszembe.

(Kodiak, Alaska, 1944)

Szonett^*

mely angol nyelven a Franklin D. Rooseveltről elnevezett repülőerőd oldalán volt olvasható

Bombázni mégy. Menj s ne örülj ennek.

A város lassan nőtt a horizontra

mint látomás; jó polgárok pihennek

alatta, kiknek szép volt minden dolga.

Sok századéven át hány tarka szoknya

súrolta macskaköveit, hány gyermek

játszott utcáin! Hulljon hát a bomba,

oldozd ki, de gyűlöld, hogy ezt kell tenned.

Mint ióta a homoiúszionban:

akármit gondolsz, belevág a bomba,

s a célpontnak mindegy, de nem neked,

nehogy unokád szégyenkezve mondja:

pilóta volt, mert behívták, de ronda

kéjgyilkos lett, mert közben élvezett.

(New York, 1944)

Magányosan s kegyetlenül

Tüstént Darwin fájához érünk –

így biztattak a polinézek.

De engemet a fodros tenger

kék pávafarka megigézett,

úgy megigézett s felbosszantott,

hogy nem hallgattam őket, csak

a dobhártyámon búgva párzó

félőrült vadgalambokat,

s dühöngtem, hogy csak most, ily késve,

nem nászra, nem szeretkezésre,

csak egyszeri, gyors vetkezésre,

frusztrált és száraz orgiára

hívott magához e busa,

e meztelen, őrjítő tájék

exhibicionizmusa.

– Ez itt a fikusz. Ötszáz éves.

De nincsen ága, amely száraz.

Ezt látta egykor Charlie Darwin,

meg Fernano de Magellanas.

Ott állt: a teremtés utolsó

jelenetéhez a kulissza.

A napfényt lombja tízezernyi

zöld zsebtükrével verte vissza.

A gumifa, az óriási,

vulkánok s próféták fivére,

én meg lenéztem a virággal

borított, édeni vidékre,

a nyíló kertekre, a boldog

lejtőkre és a kivirágzott

öbölre, ahol a kék vizet

úgy lepték el a tarka foltok,

mint a két ujj közt összemorzsolt

lila meg sárga íriszek.

Nos – fordultam pökhendin egyik

kísérőmhöz s a gumifára

mutattam –, ez sosem virágzik?

csak éppen ennek nincs virága?

Nincs-e? – S a lándzsa-élű rügyből

kioperált egy duzzadt, véres

iker-bogyót és felemelte,

mint állat heréjét a böllér.

– Ez nem a gumifa termése.

Ez a virága. Fogja, tessék –

nyújtotta felém. De én félre

fordultam. – Nem nagy érdekesség.

Nem-e? – csapott rám s felnyitotta.

– Két külön rekesze van, látja?

Az egyikben a bibe, nézze,

a másikban porzó meg párta.

A kettő között csontos hártya –

s elém tartotta büszkén. – Látom,

szóltam rémülten. – S a csonthéjon

hogy jut keresztül a virágpor?

– Ezt kérdi mind! A csontpáncélban

tűszúrásnál nem nagyobb rések

nyílnak s ott él egy láthatatlan,

tűszúrásnál is kisebb féreg.

Virágport zabál és virágport

visz szét testecskéjén, mikor jár,

csak úgy, ahogy kenyeret eszik

s ruháján lisztet hord a molnár.

– Érti? mondta. Diadalmasan

mosolygott, a bogyót egy trágár

gyors mozdulattal messze dobta

és otthagyott a gumifánál.

De én alázattal felszedtem

a fikusz virágát s a kármin

csonthéjat fogva, eltűnődtem:

mit szólna ehhez Charlie Darwin?

Vajon a fajták származása

hogy is volt és a lét gomolygó

méhében mint talál egymásra

a fikusz virág meg a pondró?

S mindaddig, sok millió évig,

egymás nélkül hogy élt a kettő?

mért nem pusztult éhen az egyik

s mért nem maradt a másik meddő?

S a kőkemény csonthéjban mint nyílt

a sok szabályos bányajárat?

a kis rovar ásott lyukacskát,

vagy a lyukakhoz lett az állat?

Avagy teremtéskor, este

kivonult egy menetszázad

atka minden fikusz mellé,

kettős rendben sorba álltak,

vezényelt a hadnagy, aztán

mind eltűnt a maga posztján?

Így ültem hosszan és tűnődtem –

nincsen szabály, se rendszer és

értelmetlen és esztelen

a színdarab s a rendezés –

aztán a csonthéjat szemem

elé emeltem s hirtelen

elöntött a tündér öröm:

a kis lyukon átláttam, mint

bíborral bélelt távcsövön

s a napsugárban száz szín táncolt,

száz kaleidoszkóp figura.

Megvan – mondtam –, a csontmagok,

pondrók és emberek ura,

ki csillagot farag meg férget

magányosan s kegyetlenül,

ki eltűnik a teleszkópban

s a hajszálérben felmerül.

Ez ő,

kit nem találtam, bár kerestem

New Yorkban, Bécsben, Budapesten,

ez ő, az égi rendező,

ki itt adott számomra tán

titkos találkát Számoán,

találkát, titkosan és késve,

találkát egy gyors vetkezésre,

hogy egyszer mutassa meg pőre,

mezítlen lényét énnekem,

a tüzijáték rendezője,

hadd tapsolhassam őt meg érte,

ki mindent szült és rendezett

s ki elpukkaszt minden rakétát,

minden bolygót meg engemet.

(Pago-Pago, 1944)

Korállsziget, kikötő, holdvilág

Pálmák nyakán keresztbe

– sudár nő mellén ékszer –

vakít a Dél Keresztje.

A víz tükrén a hold

öklével mindent szétver

és mindent összetold.

Az erdő foszforeszkál,

lépcsőin fel-alá

ezer holdkóros nesz jár.

A homokpart ragyog

s a homokban gerendák,

ládák meg sisakok,

mintha hajótöröttek

volnának mind, akik

e zátonyra kijöttek,

s e pompás díszletet

Dalínál, a festőnél

rendelték volna meg.

Így ülök. Nedves gúnyám

puskám mellett hever.

Túl a holdas lagúnán

a nyílt tenger fehér.

A szemhatár fehérebb.

Szélén – úszó tenyér –

márványsziget merül fel

s egy négyárbócos száll, mely

Trafalgárnál merült el.

Szellőcske fog fülön.

Édes perc, boldog óra!

Szemembe fut a könny,

s már nem a föld göröngye

vagyok, hanem az éj

gyöngykagylójának gyöngye,

és tenger, ég, hajó

s e tébolyító szépség

mind érettem való,

s e milliónyi alga

millió éven át

egymáson élve-halva

e szigetet azért

emelte, míg a szörnyű

mélyből a szintre ért,

hogy Bábel-tornyuk nékem

kilátó, dísztribün

s szószék legyen ma éjjel,

hová felléphetek

s ahonnan megdícsérem

a nagy természetet,

hogy holttestükre állva

huszonnyolc tercinát

mondhassak a korállra,

s higgyem, hogy kedvemért

emelte ezt a zátonyt,

amíg a szintre ért

egymáson élve-halva

millió éven át

e milliónyi alga,

s mind érettem való

e tébolyító szépség,

hold, tenger és hajó

s a gyöngyházkagyló gyöngye

vagyok, és nem silány

káplár, a föld göröngye,

s csiszolt gyémánt a könny

pillámon, míg egy könnyű

szellőcske fog fülön,

s hogy kedvemért merült fel

a négyárbócos, mely

Trafalgárnál merült el,

és az úszó tenyér

szigetke kinn a fényben

miattam íly fehér,

s félárbócra eresztve

a nagy bárkán nekem

ragyog a Dél Keresztje –

jó volna hinni ezt

a szőnyeges homokban,

amilyent Dalí fest,

s ugyan mért ne hinném el?

ki itt térdelhetek

misztikus déli fények

s gépfegyverek között,

egy kurta éjszakára

boldog hajótörött.

(Tarawa, 1944)

Budapest ostromára

Mi lesz, ha holnap elesik a város

s vége a háborúnak? Van, aki

remél és van, ki nem. De ennél

többet egyikük sem mer mondani.

Kit kérdezzek? Jöjj, népek ismerője,

dolgok tudója, nem elméletek

fodrásza, tiszta fej, aki minálunk

töltötted egyik ifjú évedet,

aki könyvedhez jegyzetet gyűjtöttél,

míg kint vaskos pelyhekben hullt a hó,

s meleg nyáron lementél az Iszterhez,

hová fürödni járt a légió: –

hátad mögött mély erdő állt, előtted

fatörzsek úsztak a sárga vizen,

túloldalt nádas százezer lépésig,

vagy még tovább – nem tudta senki sem,

mit gondoltál e tájról, amikor

domborműves vasvértedben megálltál

a parton, és mit mondtál elveszett

könyvedben róla, Hadrianus császár?

Elhitted volna, hogy e roppant ártér,

az erdőség s a bugyborgó mocsár,

hol annyi sok nép süllyedt el dicsőség

és név nélkül, országgá összeáll?

Hogy templomok s várak nőnek e barbár

földön, és azt, mit birodalmatok

üszkös romjai alól összeszedtek,

majd elhozzák oda is a papok?

Elhitted volna, hogy Aquincumod

mellett felépül Buda tornyos vára,

s a humanizmus meg a reneszánsz

elébb ér oda mint Lutéciába?

Mit mondjak még? De mért nézel hideg

szemmel s fordulsz el tőlem, régi császár?

Én is tudom: mi ötszáz évig nőtt,

egy óra alatt elpusztult Mohácsnál.

Én is tudom jól, hogy Zápolya óta

Szálasiig nem engedett az átok,

s az őrült most egy másik tébolyult

égő ölébe dobta az országot.

Én is tudom, hogy számunk megfogyott.

De tudom azt is, mire Kossuth s Jászi

tanított bennünket, hogy mit tegyünk,

ha egymagunkban nem tudunk megállni.

Szomszédaink sem. A dunai népek

egymást késelő szolgák a kocsmában.

Száz éve tart a vérbosszú, míg oldalt

a Gigászok kutyakorbáccsal állnak.

Lehet-e, hogy az iszonyat után

sem állnak össze és nem térnek észre?

Lehet-e, hogy elölről kezdik el

az acsarkodást, míg mindennek vége?

Lehet-e, hogy csak vész jön vész után,

hogy nem ragyog fel soha a szivárvány

az égre? Én ezt nem hiszem. Miért

mosolyogsz rajtam, Hadrianus császár?

(New York, 1945)

Kéri Pál

Kölesdnél egykor hogy csatázott

a kuruc; a szerb front megett

hogyan gyilkoltak, Pétervárott

mint volt Trockijból eleged:

erről szólsz, fölöttünk a holddal.

Elég, ha arcod nézhetem

és meglátom, milyen lett volna

Petőfi hatvan évesen.

Gallérod rózsa lombot hordoz –

hány híres, gyönyörű nő bomlott

utánad! Mára mind halott,

s holt szeretőidről nem merlek

kérdezni, mert ha jól ismerlek,

hiába várnám válaszod.

(New York, 1945)

Egy pilóta szól

Mit zargatsz? Untam mindig a beszédet.

Téged nem fojtogatnak a szavak?

Gyújts rá. Én inni szerettem s mozizni,

hogy elűzzem magamtól magamat.

Mért volt e háború? Míly furcsa kérdés!

Te fundáltad ki, vagy Nagy Főnökünk?

Vajon fontos-e tudni, mért halunk meg?

Ezen töprengj, ha lódulsz, odakint!

Jaj, megsértődtél! Nézd: nagy langaléta

legény vagyok, csupa jóindulat,

(hetedik légi hadsereg Száipánon,

Jim Olson, írd fel, ha kell az adat,

huszonöt éves, volt mérnök, baptista,

sorszám: ó-húsz-tizennyolc-hetvenöt,

magasság hat láb kettő, nőtlen, őrnagy,

szülőhelyem Hartford, Connecticut)

ki száz mérfölddel hajtott, leányoknak

füttyentett, nem vásárolt hírlapot,

napeste jégszekrényeknél portyázott

és délben söntéseknél silbakolt.

Önként mentem. Nem vonzott itthon semmi –

s az embert oly nagy érzés fogja el,

tenger-érzés, érzés-tenger – hogy mondjam? –

ha rárepül s légnyomás dobja fel

gépét, vagy mikor ködben száll radarral,

ha befogja az automatikus

pilótát, lustán néz a levegőbe

s alatta robbannak a misztikus

füstkarikák, vagy mikor egyenesen

a célra repül és robbanás rázza –

egy pillanat s nem lát, csak kék eget

s oldalt békésen áll a Fuzsijáma.

Mikor huszadszor szálltunk Tokióra,

kék gyűrűk ültek mindnyájunk szemén.

Kutyánk vonított. Hogy ez lesz a végünk,

azt már sátramban, reggel tudtam én.

A japán császár vért trüsszentett aznap!

Ahogy jöttünk, a Ginza lángban állt.

Ledobtunk mindent. És bolond kedvemmel

gépem szabályos, szép díszkört csinált.

Mikor mentünk, a partnál minden füstölt:

dokkok, hajók, házak, nagyok s kicsik –

bajtársaimra néztem s hunyorogtam,

mert kék füstsávot vonszoltunk mi is.

A gumicsónakban magam maradtam,

(ugyan hol úsznak temetetlenül?)

s még örültem, hogy nélkülük halok meg: –

nem voltam három éve egyedül.

Ha repülőhal esett közelembe,

elkaptam és kiszívtam a belét.

Negyednap este tengervizet ittam,

aztán vért hánytam s tudtam: ez a vég.

Ledőltem a csónakban s azt gondoltam:

harminc év múlva, vagy ma? Egyremegy.

Pilóták kezdtek fülembe dúdolni,

kik leestek a császárság felett.

(Katonakórház, Atlantic City, 1945)

Hitler halála

Eleánort a katonakórházban

ismertem meg, Atlantic Cityben.

A legszebb ápolónő volt: jókedvű,

villámgyors és szíves mindenkivel,

kivált a lábadozó pilótákkal.

Engem természetesen nem vett számba.

Ma délután, itt New Yorkban futottunk

össze, mikor az Eighth Avenue-n jártam.

Rám néz, nevet, belém karol: – „Most nincsen

menekvésed. A szökevényt elfogtam.

Kísérj haza és jöjj fel. A Riverside

Drive-on lakom, a hídnál, összkomfortban.”

Rossz tánczenét kattint fel rádióján.

Sherryt iszunk. Átölel s már mezítlen.

Vörös jávorfa levélből és tejszín

ködből állt össze. Ily szépnek nem hittem.

Kristálynedvet iszom szeme sarkából;

végigcsókolom testét lágyékáig;

felszívom az aromát köldökéből.

És mégsem jó így; valami hiányzik.

Az érzés? a szerelem? elsiettük?

Combját vállamra dobja. Élvezz, élvezz!

Biztatom magam, ahogy odatartom

ajkamat a rézvörös, langyos prémhez.

De alighogy számat hozzászorítom,

arcomtól újra elválik a lába.

Ügyetlen voltam? Nem talált eléggé

lelkesnek? Unja? Máshogyan kívánja?

Tánczene helyett a bemondót hallom:

„…Hitlert, azaz szénné égett porát

a Reichskanzlei kertjében tegnap déltájt

találták meg a szovjet katonák.”

Eleánor hajamban turkál. Lábát

kitárja és halántékomra fonja.

Fülemben déli tengerek zenélnek.

Arccsontomon tejeskalács a combja.

Ajkamat rápréselem szemérmére

s úgy fúrom bele boldog nyelvemet,

mint udvarló nyomja az ajtórésbe

a rózsaszín szerelmes levelet.

(New York, 1945)

Jászi ünneplése

Márványember, aki mindig kimondta

a végső igazat; hűvös, kimért

öregúr, ki érzelmeit titkolja

és némán hálás a szeretetért;

egy elveszett nemzedék ihletője:

mindenki félreállított, noha

a megoldást csak te tudtad előre,

de megoldásod nem győzött soha.

Most itt ülünk. A dunavölgyi népek

szövetkezése ismét semmivé lett; –

ülünk, vad szomszédnépek fiai.

Tudjuk, hogy sorsunk most se fordul jóra,

s isszuk veled a rossz amerikai

kávét a megcsúfolt illúziókra.

(New York, 1945)

John Doe beszél:

Hogy mért kellett Tuniszt bevennem

s izzadnom normand partokon?

Ezért még bosszút állok egyszer

a sok faképű angolon!

Ők ugrattak a háborúba,

mi belementünk ostobán,

hogy a kalmárnép piknikezni

ülhessen John Doe lábnyomán.

Hogy összelopott birodalmuk

viruljon – ám, ha van eszünk,

most egyszer a sarkunkra állunk

és mindent, mindent elveszünk.

Egyébként törzsőrmester lettem,

mit mondjak? ez is játszva ment.

Az arkansasi hírlapokban

képem háromszor megjelent.

Utólszor, mikor benzinkoktélt

vágtam a kölni dóm fala

alatt egy tigris-tankba – érte

hálás lesz nékem a haza.

Sokféle piszkos népet láttam,

kik szűntelen marakszanak.

Nem tudni, mért. De én se törtem

soká a fejem emiatt.

Civódtak, koldultak, szavaltak,

egymást vádolgatták – pedig

nem is figyeltünk. De a dollár

láttán megolvadt mindegyik.

Köphetnékem volt. Ám a hadnagy

megmondta: ők is emberek.

Rájuk nevettem s csokoládét

kaptak tőlem a gyermekek.

Nem sejtitek, míly hosszútűrés

kellett, hogy ne fogjunk botot

és munkára ne hessegessük

e pernahajder csapatot.

A fecsegőket, pojácákat,

az egész léhűtő hadat

s az úgynevezett kávéházak

mélyén ülő rohadtakat.

Látjátok, nem volt könnyű dolgunk.

Romok között kísért a bú:

Orán büdös lyuk és a híres

Páris véghetlen szomorú.

Most leszereltem, hazatértem,

pihenek, alszom és iszom.

Az Óvilág mocskához képest

e föld való paradicsom.

Szomszédom a szakszervezetből

unszol, hogy lépnék be oda.

Bizonygatja, hogy elnyom engem

a tőkés és a burzsoa.

E szólamokkal csordulásig

beteltem én már odaát.

A főnököm tegnap vásárolt

hétemeletes palotát.

Ha dolgozom, énnékem is lesz

autóm és házam, hétszobás.

Kikönyöklöm a tornácrácsra

és nem fáj semmi elnyomás.

De elébb még két pár nadrágot

veszek, szép kényelmes cipőt

és megnézem a kosárlabda

mérkőzésen a félidőt,

aztán moziba Annabellel,

onnét az ágyba egyenest,

és pofonvágom az ébresztő

órát, ha reggel szólni kezd.

(New York, 1945)

Útban hazafelé

Magyar költő mért él Amerikában?

Hajó visz haza, szívem meg a lábam,

s nem az eszem, de a kiváncsiság:

egy más világ vár, vagy a másvilág?

Azt is szeretném látni, hogyan épül

demokrácia demokraták nélkül.

(New York, 1945)

Búcsú Amerikától

1.

Most túlzenglek, hajókürt. Oly palaszín a tenger

mint aszfalton a pára,

oly palaszín Long Island, ahogy búcsúzva rááll

a szürke láthatárra.

Ó föld, most búcsút mondok, ó föld, hol maradásom

lehetne, ha nem mennék,

ó föld, hol voltam vendég, most búcsúzón felállok

és kalapot emelnék.

2.

Ó szikkadt Arizóna, ó bűvös Colorado,

ó salakos New Jersey,

ó szirtes Massachusetts, ó szeles Indiana,

ó villámos Missouri,

ó véghetetlen Kansas, s te is, szívemnek fájó,

ó magyaros Ohio,

ti tájak, hol bolyongtam, hol féltem és szerettem,

szenvedtem és örültem:

ó Nagy Tavak vidéke, unalmas, szürke vízzel

s a széllel Kanadából,

erdő Carolinában, fákról lengő moszattal,

mint gótikus nagytemplom,

Maine három árnyú partja: zöld tengerig lelépő

zöld fenyves, zöld sziklákon,

ó kőtenger, Nevada; Sóstó, hol vörheny hegység

szigetnek áll a hóban,

Louisiana partja, zsombékos láp, mint földre

dobott penészes irha,

lankás, füves Montana, hengergő legelőkön

bolygó millió birka,

viola Wyoming, hol madár-se-látta tájon

magánosan mehettem

s te irdatlan Manhattan!

3.

Ó népek, skótok, svédek, hollandok, filippínók

albánok, portugálok,

gyarapvó angolszászok, nyolcgyermekes latinok,

halódó indiánok,

néger gyapotrabszolgák, lengyel félkézkalmárok,

kínai mosodások,

zsidó sofőrök, norvég tengerhajósok, félvér

kőfejtők, ír rendőrök,

ti, kik repülőgépről permeteztek és autót

tartogattok a csűrben,

munkások, kik vonatra vártok és kazettában

viszitek az ebédet,

kik bárpultnál egy whiskyt isztok gyorsan s neonok

közt sosem láttok holdat,

kik hónapos szobákban éltek, s olvadt aszfalton

ténferegtek nyáreste,

kik meztelen alusztok és szörnyű tűzfalakra

bámultok éjszakánként,

kik lazacszínű ingben lovagoltok a prérin,

lasszóval a nyeregben,

kik pisztrángot halásztok Pennsylvania kékes

patakjaiban este,

ti, kik családi házak tornácán üldögéltek

pipával szájatokban,

vagy vörös téglaházak közt a széles főutcán

siettek dolgotokra,

(mindegy, melyik főutcán, mert egyforma rondára

építettétek mindet),

kik tányérról lelógó bifsztékekért rajongtok,

korlátlan gyorshajtásért,

kik lógó harisnyával, nyitott ingben császkáltok

– a kényelem az első –

és asztalon a lábbal, egymás vállát verdesve

isztok s nagyot nevettek,

kik gyors autóitokat kifordítva a rétnek

piknikeztek vasárnap,

akik mindig siettek, mint hogyha sportolnátok,

mert mindennél a sportot

tartjátok magasabbra s a technikát, amelynek

szerpentinjén robogtok,

mintha felfele vinne – ó ezerfajta népek,

jól tápláltak és szépek,

mosolygók és serények, türelmesek és tiszták,

jók és segítőkészek:

most búcsút mondok néktek.

4.

Kevély kapitalizmus! Vágóhidak, kémények,

olajmezők és bányák!

Forgóhidak, csatornák, cséplőgépek, kazánok,

uszályok és vaspályák!

És ifjúság, te izmos! Ó egyetemek száza,

ó esti labdajáték,

ó Palo Alto kertje, hol ágyamból kinyúlva

grape fruitokat téphettem

s ezüst léghajók sora úszott a pálmaerdőn

minden pirosló reggel!

Ó drága San Francisco, Távíró-domb, Aranyhíd,

olajfaillat, édes,

week-end az óceánon, tömött, kurjongó siklók

és részeg tengerészek!

ó villany minden háznál! s kik kocsijukba vettek

az úton, drága népek,

és száz mérföldre vittek egy havast megmutatni,

mint a családi ékszert!

Fürdőszobám, te sárga Long Island, gramofonnal

és rádióval hangos!

Ó tűpárnám, Manhattan, hol egymással vetekszik

az épületek tornya!

Washington! Mintha játszó kezek márványkockákat

egy parkba dobtak volna!

Ó Green River berillje! ó Hudson szürkesége!

ó Colorado kékje!

A Mississippi sárga mélysége csupa örvény

felszíne csalfa béke,

hosszában töverokkadt négerkunyhók dülöngve

támaszkodnak az árnak,

bennük repedt komódon, poros üvegpohárban

üvegvirágok állnak.

Ó karcsú, csacska lányok! ó versenyt úszó kölykök!

ó pirospozsgás srácok,

kik senkitől sem féltek s alvó bácsik szájából

hamis fogsort halásztok!

Ó fejkendős négernők! bőrmellényes munkások!

ó szálló aktatáskák!

Ó hollywoodi szépek! violahajú aggnők,

fehérnyakkendős vének: –

ma búcsút mondok néktek.

5.

Ó múlt, ó pionírok, Revere lovaglása

és Lincoln, Lincoln, Lincoln,

III. György adói, mik túl magosak voltak

és Lincoln Ábrahám, ki…

Washington felkelése és Lincoln Ábrahám,

ki Springfield, Illinoisban

mikor megválasztották elnökké és ott állott

búcsúzva városától

az ecetfák sorában a sárga indóháznál,

csúnyán és óriásan,

és Mary Todd örömtől dagadva nézte férjét,

míg Lincoln Ábrahám így…

és Walt Witman, a költő, a szép fehérszakállas,

ki Lincolnt elsiratta,

Teddy Roosevelt a bottal meg Edison, a híres,

de Lincoln Ábrahám így

beszélt, mikor ott állott az ecetfák sorában

a sárga indóháznál,

a hat láb magas Lincoln, ki nem lett volna elnök,

ha Mary nem kínozza

s Wilson, a dilettáns és a lázadó kongresszus

meg a válság, a húszas,

de Lincoln azt mondta, búcsúzva Illinoistól,

mikor a Fehér Házba

indult s a háborúba, mely hosszú lett és véres

és a feudalizmus

vereségével zárult s a rabszolgát szabaddá

tette, vagy pontosabban

bányászt meg gyári munkást csinált a rabszolgából,

hogy a korbács helyébe

a nagyváros borzalma és a filléres, bamba

jólét tegye az embert

boldog-boldogtalanná, de Lincoln azt mondta

búcsúzva Illinoistól,

hogy végső fokon minden, amit az ember tervez

elkorcsosul s megposhad,

és végső soron minden, amit az ember alkot,

hiányos és mulandó

és végső soron minden értelmetlen s elmúlunk

s elmúlik alkotásunk,

és épp ezért kell hinni, hogy alkotásunk fontos

és hogy érdemes élni,

hinni utolsó percig és a keserű végig:

ezt mondta Lincoln nékik.

6.

Hadd búcsúzom, bajtársak – nem tábornagyok, büszkék

s kitüntetéssel cifrák,

kiket küldöttség vár és kiknek nevét naponta

az újságok megírják –

de ti, kik cipeltétek a géppuskát s az ágyút,

a kondért és az ásót,

meg a tisztek cókmókját – s a harcban mégse náluk

kerestetek tanácsot,

kik kúsztatok a sárban és mézgás verejtéktek

a szemetekbe csorgott,

s a dzsungel mocsarába, s kik nem kértetek minden

ellenség után ordót,

ó névtelen bajtársak! kik állig érő vízben

értétek el Táráwát

míg géppuskák vadásztak rátok s a zátonyoknál

felfordultak a bárkák,

kik Iwo Jima kénes poklára kerültetek,

akik Guadalcanalon

küszködtetek a lázzal s a lesipuskásokkal

a pálmakoronákon,

kik úsztatok Manila öblén, az Irrawaddin,

a Japán tenger árján

és Csing-taunál a Sárgán, hol cápák játszadoztak

bokátokért fogócskát,

ó névtelen bajtársak! kik tréfálva s dalolva

szálltatok nagy vizekre

s a kedvesek képével ugortatok a partra,

szigetre és szigetre,

akik zsebrádióval és villanyborotvával

járkáltatok ott távol

s meghaltatok szerényen, nem csaptatok nagy cécót

a földi elmúlásból,

kiket Száipán korállja takar vagy Luzon lösze

s Új Guinea agyagja,

akik a Himalája szikláinak röpülve

törtetek száz darabra,

ó tengerészpilóták, kiket roncs gépetekkel

temettek el a vízbe,

kik vulkánba estetek, ti, akik ott pihentek

tengerben, földben, tűzben,

kik sehol sem pihentek és nem látjátok többé

a Fő utcát, a szépet,

a Broadwayt meg a kedvest – most búcsút mondok néktek.

S tinéktek, ti vidámak, kik újra otthon éltek

és így tudtok feledni,

kik dolgoztok, autóztok, fürdőztök és halásztok,

kiknek nem történt semmi –

ó Amerika, boldog, ó Amerika, ifjú, ó Amerika, melyhez

a föld, ahová megyek, hőbörgő gyötrelem lesz,

rút omladék, penészes rom, patkányok tanyája,

dühöngő félbolondok s megszálltak ispotálya,

hol hosszabb a fenekvés és rövidebb az élet –

ó Amerika, boldog, ó Amerika, ifjú,

most búcsút mondok néked.

Ó óriás hegységek! ó prérik és szavannák,

miket még vár a holnap,

hol élhetnék magamnak és senki sem kérdezné,

min dolgozol és hol laksz,

ó tejszínes fagylaltok! ó vonatok nyugalma!

ó kényelmetes élet!

ó kurta füttyentések! ó rövid társalgások!

ó hosszú nevetések!

kit könnyű volt szeretni és nehéz lesz feledni,

ó föld, hol voltam vendég, ó föld, hol maradásom

lehetne, ha nem mennék,

melyet utólszor nézek s még százszor felidézek,

most búcsút mondok néked.

(Long Island előtt az Atlantin, 1946)

Francia baloldal

Hallgasd e zordon, sápadt férfinépet

s az örömtelen, éles állú nőket!

Egy országban laknak, ahol akármit

tehetnek, melyben mint a dudva nőnek,

s hol abból élnek, hogy azt az országot

imádják, ahol tarkón lőnék őket.

(Párizs, 1946)

Őszi harmat után

Atlantisz

Nel mezzo del cammin

Internátus, Berck Plage, 1926 nyarán

Az emigránsok szesztinája

Érzékeny utazás

Óda a magyar nyelvhez

Franciaország megadja magát

Alkony és éjszaka közt

Arab mezőn

Márrákes

Hullák, kamaszok, tücsökzene

A szél

Ének Amár szépségéről

Alkony a Dráá folyónál

Marokkó

I. Az üvegfúvók sikátora

II. A fánksütő

III. Tífuszjárvány, szérum nélkül

IV. Koldusasszony a végállomáson

V. Muláj Iszmáil

VI. Szatír a tengerparton

VII. Vénember a kávéházban

VIII. Angol állatkórház

IX. Marokkó

X. Oceanum mellett, 1

XI. Oceanum mellett, 2

XII. Esti séta

XIII. Képes levelezőlap Major Tamásnak, a Nemzeti Színház címén – 1940 nyarán

XIV. Al-Máárri könyvéből

XV. Kosztolányiád a fenti vershez

XVI. Fohász a kerubhoz

XVII. Kiúszom egy sziklára az Atlantiban, 1

XVIII. Kiúszom egy sziklára, 2

XIX. Slőh táncos a téren

XX. Abú Núvász verse a kalifához

XXI. A slőh táncos halála

XXII. Kékmadár a parkban

XXIII. Fagylaltmaradék

XXIV. Támi el-Gláui

XXV. Újév

XXVI. Rekviem a slőh táncosért

XXVII. Két arab négysoros

(Az orvos Avicenna verse)

(Ibn Zájtun ál-Kordóbi verse)

XXVIII. Arab tanárral sakkozom

XXIX. Kősivatag

XXX. Sánta teve

XXXI. Alkony a dűnén

XXXII. Oázis

XXXIII. Fülledt éjszaka, 1

XXXIV. Fülledt éjszaka, 2

XXXV. Fülledt éjszaka, 3

XXXVI. Fülledt éjszaka, 4

XXXVII. Fülledt éjszaka, 5

XXXVIII. Fülledt éjszaka, 6

XXXIX. Intermezzo

XL. Alba, 1

XLI. Alba, 2

XLII. Alba, 3

XLIII. Déltől alkonyig

XLIV. Kasba tornyán a Dráá völgyében, 1

XLV. Kasba tornyán a Dráá völgyében, 2

XLVI. Másnap éjjel

XLVII. Harmadnap éjjel, 1

XLVIII. Harmadnap éjjel, 2

XLIX. A negyedik éjszaka

L. Búcsú a tengerparton

A sivatag

Kasba

Ibn Ámár búcsúja Portugáliától

Honvágy

Beállok katonának

Rossz nőnél

Amerikai állampolgársággal kínálnak

Károlyi Mihály

Fényes Lászlónak*

Kései bánat

Rémület az erdőn

Alkony San Franciscóban

Fényes Lászlónak^*

Szonett^*