Németország apotheózisa

A teutoburgi erdő lápmezői után hervadt pusztákon járt a chaise-em. Harmadnap este volt, mikor az égen lassan feltűntek Hamburg háztetői. Az estharangok szóltak és szelíd bárányfelhők kószáltak fenn az égen, a Rathaus tornya a párától kéken fénylett – így értünk le az Alsterig. A szép szobában már régen setét volt és anyám csak úgy ült egymagában. – „Te vagy, fiam?” – riadt fel örömében és összecsapta mind a két kezét. Aztán felkelt, gyertyát gyújtott, terített, elémtálalta a halat meleg mártással s régi arcomat kereste az arcomon. És egyre kérdezett: – „Hogyan utaztál? Puha volt a chaise-ed? Soká maradsz közöttünk, vagy csupán néhány napig? Egyél! Biztos, hogy éhes vagy – Istenem! – tizennégy év után! Édes fiam! És mondd, ott idegenben van-e, aki gondot visel reád? Hogy élsz a szép Matilddal? Szilvalekvárt befőz-e télre? Reggel a teát ő hozza néked? És varr-e, hogy őszre meleg alsót hordhass az ing alatt?” Így kérdezett anyám s én eltűnődve ettem, s némán, mint illik, a halat. Azon töprengtem, hogy özvegy anyámnak Matild asszonyról mit beszéljek én, Matildról, ki most ott csacsog a halvány októbernapban lenn az Elysées-n? Ugyan mit szóljak kalapja tolláról, szeméről, mely csupa fény és derű, hangjáról, mely rekedt a sok tortától, s lelkéről, mely könnyed meg egyszerű? Mondjam, hogy pogány öröm gyúl szívemben, mikor meglát, ha átfog a keze? Valljam meg titkomat, hogy vén fejemnek untig elég már a magam esze? Mondjam, hogy bár nem ismer és nem ért meg, tüdőmből mégis a végső lehellet is az övé lesz, lányáé egy népnek, mely nem ült soha Bábel vize mellett? Mondjam, hogy a kőtáblákat az égből lelkem mélyén még egyszer eltöröm, ha alacsony homlokán verítékből ezüstös koszorút fon a gyönyör? Itt valljak Hellásznak örök szerelmet a hétkarú gyertyatartó alatt? Anyám csak egyre súgta: „Drága gyermek”, s én ettem, némán ettem a halat. Mikor kész voltam, letette elémbe a nagy, pirosra sült libát veres káposztával, mélyen szemembe nézett és kérdezett, csak egyre kérdezett: – „A valót, mondjad, ott is csak tilos megírni? És van-e a Szajnán sirály? Hogy van Rotschild? Igaz-e, hogy piros ernyővel jár Lajos Fülöp király? Édes fiam! Hol élnél szívesebben, a Rajnán innen, avagy odaát? S melyik népet zártad jobban szívedbe: a németet-e vagy a franciát?” Nehéz kérdés! Tegyem most, mint a kalmár, mérlegre őket s mondjam ridegen, hogy szeretem a franciát s e barbár világ számomra örök idegen? Azt mondjam el, mit megírtam a német fajrépákról kegyetlen szatírákban? Inkább a villát néztem, nem beszéltem és hallgatagon ettem a libámat. S hogy elkészültem, jó anyám narancsot tálalt elém és egyre kérdezett: – „Szegény fiam! A parlamenti harcot nem únod még? S mondd, mindenek felett melyik irányzatot és pártot tartod oly nagyra, hogy eszméit vállalod?” De én megettem közben a narancsot s kiköptem minden keserű magot, minden magot… És aztán erről-arról beszéltem néki csendesen a rőt gyertyák fényében, míg az öregasszony elfáradt. Akkor megcsókoltam őt és nekivágtam Hamburgnak. – A város is csak megvénül, mint az emberek! Hová lett már a kaftános bazáros, kinél cukorkát vettem, mint gyerek? A szőke Lottchen, ki a zsalugáter mögött ült délben, régesrég kövér családanya, ki hétköznap korán kel és ünnepnap ott korzózik ösztövér urával. Kik prófétáknak születtek, fiúk, akiktől egy új Bibliát vártunk, régen fanyar ügyvédek lettek. Tizennégy év! Hogy eljár a világ. Hol van a jó öreg tanár, ki egykor átsegített sok ifjú viharon? Az utcasarkon csak a régi cenzor kabátszárnyába akadt a karom. Hegyes ollója mindig eltalálta a legjobb sort. Most didergett. Szívem megesett rajta és egy kiskocsmába invitáltam be magammal, hiszen hol már a régi haragunk? Borozva szapult mindent: a Hanza-államot, mely nyugdíját fukar marokkal osztja, a zsidókat, a bankot, a papot, szidta a sok ripők zsoldost, ki tétlen lopja a pénzt. Fejébe szállt a bor és elbúsult. Lassan hazakísértem egy ócska házhoz. S aztán, amikor egyedül voltam, felnéztem az égre. Lágy éjszaka volt és a lebegő félholdat három kis csillag kísérte kristálycukorból. Langyos levegő préselte körül arcomat. A házak cirádája mind olyan ismerős! Milyen kékek az ablaktáblák! Fáradt lábam boldogan imbolygott az ősz fái alatt. Most végre hazaértem! S mint elcsavargott és hűtlen gyerek, egy nedves padra ültem s így beszéltem, nem tartva vissza többé könnyemet: – „Germánia! Anyám! Most itt, az éjben, s így, hogy nem hallhat, csak a honi csend: én, ki fejedre annyi átkot szórtam, száz nem után hadd mondjak egy igent. Mert szeretlek száműzötten, kiverve, utánad sírtam; siratlak remény és vígasz nélkül: Catullus szerelme sem lángolt úgy, mint érted az enyém. Legyen áldott sötét erdőd, hol Merlin bolyong és Essen szürke kormai, szántófölded sovány vetése, Berlin minden köve s Göttinga tornyai, gót templomaid zöldes kővirága a Rajna és a Majna várai, homokdűnéid szőke pusztasága és Heidelberga holt tanárai, legyen áldott Hans Sachs minden meséje, Johann Gutenberg első könyvnyomója, Sebastian Bach mennyei zenéje, Holbein és Dűrer minden víziója, Schopenhauer fekete logikája, Majna-Frankfurt szofista nyársai, elnyűtt könyvtáraid dohos homálya és berkeid magános hársai, legyen áldott a kőnigsbergi elme, ha érvelése még olyan kusza, a Minnesaengerek égi szerelme, Reuchlin és Lessing humanizmusa, Wieland álomvilága, von Kleist véres emléke, Celtes Konrád Ámora, a seesenheimi paplány s nyolcvanéves Faustodnak minden ifjú mámora! Germánia, bús, elkínzott nagyasszony, mit hozzon a jövendő? Nem tudok mást kérni a sorstól, minthogy akadjon sok cézárod után egy Brutusod, hogy hozzon a sors annyi balhit s métely után népednek pár józan fejet, férfiakat a talpnyalók helyére és bölcsességet bölcselők helyett; ne csak tudást, észt is hozzon felétek, ha erre jár az idő szekere, s ha magja vész a vérszopó Vezérnek és széthullt habzó szájú serege: vak isten: akkor hozd harcok és vészek után Voltaire szabad napját reánk, hadd láthasson még néhány békés évet, ha nem a fiúnk – úgy az unokánk; – s küldj gyors halált a német börtönök megkínzott rabjaira, akik már nem élhetnek a jövendő reggelig, és adj nékik örök nyugalmat. Ámen.” S hogy így beszéltem, a parkból egy dáma tartott felém az éjhomályon át, – haján, mely félig eltakarta drága s hellén márvánnyal rokon homlokát, dús főkötőt viselt, amely királyi kiskoronához volt hasonlatos; két combján – gondoltam – meg tudna állni a Párthenon, hogy így láttam habos szoknyájából kidomborodni őket, – gúny csillámlott nagy, tágranyílt szemén, és úgy mosolygott, mint egy istennőhöz illik, mikor táncolva jött felém. – „Szép vagy, jeles hölgy”, szóltam, ránevetve, – „látom: tested Vénusszal osztozott a bájakon. Szájad vörös cseresznye, a lábaid, mint antik oszlopok; ringó csípődtől minden szent aszkéta megtébolyodna, – ám felelj nekem: hogyan kerültél e magányos séta- úton, íly későn, épp szembe velem? Hűvös szél fú. A tornyok mindjárt éjfélt kongatnak. Ágyad biztosan meleg. Ha nem vagyok indiszkrét: mennyi pénzért méred nekem királyi testedet?” – „Tévedsz, Henrik”, felelte mosolyogva – „én nem vagyok amolyan könnyű lány; és máskülönben is már vén csoroszlya lettem, s túl ifjú vágyak viharán lesem a lassú századok múlását. Egykor még márványsíma testemen harcok, tűzvészek, áradások vájták e sok barázdát s minden reggelen arcomat egyre ráncosabbnak látom, hajam megőszült és mellem konya – Nagy Károly volt az én papám, barátom, s én vagyok Hamburg istenasszonya. De hogyha meghívhatlak egy teára, úgy jöjj velem, mert csak magam vagyok. Padlásszobámban fűtve áll a kályha s a karszékben a párás ablakok alatt elmondod majd, mi hozott erre, s német népünkhöz milyen indulat fűz mostanság, s ha útra kelsz, majd merre s milyen dolgokhoz vezet az utad?” Így szólt ő és elindultunk kanyargó sikátorokban, néptelen terek felé, aztán felmásztunk a csavargó vaslépcsőkön vagy kilenc emelet magasra és egy kis szobába léptünk. Leültem és ő úgy húzta felém karosszékét, hogy összeért a térdünk – s szemébe nézve, így beszéltem én: – „Úrnőm! Hajdan a szabadság s a szépség után Párisig kergetett a vágy. De tudtam: hamar utolér a vénség, s úgy töprengtem álmatlanul az ágy setét bárkáján, mely az Ácheronra visz majd engem, a beteg Henriket. Fásult lelkemnek csak egy volt a szomja, egy kívánság hajszolta e szivet: egyszer, csak még egyszer akartam látni az alstermenti öreg tölgyfasort, matrózpipákat a hamburgi ködben, nagy, szőke nőket, Junkert, rajnabort – így jöttem – s annyi bánatra meg búra ébredtem itt. Keserű volt az út, mondhatnám, hogy honvágy-elleni kúra – s gondolhatok-e vajon itt, e rút világban boldogabb német jövőre? Ki sejti ezt? Az oldó és szövő párkák sötét szobában ülnek, dőre szemünkben örök titok a jövő, bár mi csináljuk… Nézz reám: ma éjjel zokogni tudnék és szívem puhább, mint kebled bőre. Tégy rumot elémbe, s hozd be, amit ígértél, a teát.” Felkelt: nyomában rózsaillat s ámbra áradt, majd egy kis kannával tért vissza, csészét hozott, rumot töltött teámba, míg ő a rumot tea nélkül itta a flaskából; s mikorra bársony arca tüzelni kezdett, mellém ült, nehéz szemét lezárta, majd vállamra hajtva sötétsörényű, koronás fejét ekként beszélt: – „Anyám tündérkirálylány volt itt az Elbán. Egy holdfénybe szőtt nyáresten ülték holmi régen bárkán császárapámmal ők az esküvőt. Hogy meghaltak, több már, mint ezer éve. Árván hagytak s szegényen: nem maradt reám más, mint apám császári széke, melyet ott látsz a tölgyszekrény alatt. De nem adtam el, bár marokra szórtam a pénzt, semmiért e szedett-vedett széket – ezen ült az aacheni dómban s előtte nagysüvegű érsekek csúszkáltak térden… A szék alján katlan nyílik, s ha lassan felemeled rőt bársony párnáját, meglátod alatta, mit látni kívánsz: a német jövőt. De esküdj meg, hogy nem fogsz rémüldözni, bármíly borzalmat lát is a szemed!” S én átkaroltam szép térdeit: „Semmi nem rémít, Úrnőm!” És ő két kerek szemét, melyekben különös gúny égett, reám emelte s elkezdett nevetni. Aztán elfújta a lámpát. Setét lett, csupán az esőt hallottam peregni a háztetőn, míg ő varázsigéket mormolt a trón támlájánál és én a mélybe néztem, honnan szörnyűséges, elmondhatatlan bűz áradt felém. – „Most légy kemény” – szólt ő –, „csupán a német jövő szaga ez. Fogd be orrodat.” S én újra a mélységbe néztem. Kékes lángnyelvek közt egy udvari fogat gördült elő. Mélyén egy hetykebajszú császárka ült. A címeres lovak a nép közt jártak, melyet sebesarcú lakájok vertek. A kocsi alatt elgázoltak hevertek, kik halódva is még éljen-t bömböltek. Kétfelé cirádás, tarka, csűrt-csavart kaszárnyák és bérházak nőttek az ég felé. A földekből, mint tavaszi vetés, kémények keltek; a füstrengeteg alján, mint holmi fekete penész nyüzsögtek rongyba csavart emberek. Amott lakkos cilinderek korzóztak a napon, csak a pénznek nem süket lánykákkal, akik jól zárt bugyogóban őrizték híres szüzességüket, de legfelül, e sok-sok ócska rendjel, reverenda, kardbojt, vállpánt, új s ó diáksapkán a bankár ült, míg egyszer feldördült a megváltó ágyúszó. Vert hadak jöttek, forradalmak öltek s élesztették az új harcok tüzét, s mindez egész hiába, mert a bölcsők mélyén egy disznófejű nemzedék mocorgott. S egy havas, kísértetes napon – maguk sem tudták, hogy lehet – megjöttek a germán kísértetek, a sírjukból kikelt őrmesterek, a német fajrépák, az új Wotánok, a megbolondult nyársak, a fanyar díványokon kéjelgő vénleányok, a tányérsapkák és a hivatal magasgallérú, aszott csőcseléke, a felemelt karú egyenruhák: – egy had, mely legsötétebb nyomorában választott népnek képzelte magát: ők perdültek ki farsangi menetben az útra, élen az ordítozó Vezérrel, aki Hohenstauf Frigyesnek gondolta magát, átkos lobogók árnyékában. Brueghel-i látomás volt: a pincékben reszketve ült az Ész, amíg fölötte Dante pokla lángolt, gigászi ágyúk keltek és nehéz csizmák pattogtak; lenn a börtönökben táncolt a korbács, elkínzott rabok rimánkodtak, míg haldoklók hörögtek; amott embert vadásztak és amott a holtakat pöcegödörbe dobták; amott a rabseregből csapatot formáltak; ott a zsidókat pofozták, amíg holtan hulltak el és amott öreg tudósok mellig a mocsárban dolgoztak, s ott, ahol szennyvíz úszott, csecsemők meneteltek csatasorban, s az ablakokból asztrológusok horgászbottal halászták a jövőt. A messzeségben ködös perspektíva nyílt: holttestektől égmagas mezők felé, hol a golyózáporban, sírva, s egyedül állt egy ember, míg hasából lilán lógtak a kiszakadt belek. És arra, éppen arra, ahol állott, arra futott a tébolyult sereg. A vízió fölé hajoltam. Ajkam megrándult és nem tudtam feltörő borzalmamat titkolni. Megragadtam az istennőt: – „Ez a német jövő? Felelj, ez az?” De ő csak nézett lomha ökörszemével, s aztán felemelt szép karjait lassan keresztbe fonta mellén és nézett és csak nem felelt. De én már többé nem bírtam magammal. Félőrülten felrúgtam a kopott trónust és az istennőt mellbevágtam, ki körmével belém csimpaszkodott, leszaladtam a lépcsőn, míg a zápor szemembe csapott, s mint a szélvihar rohantam át a pislogó lámpák közt, ezer sikátor, ezer útkanyar setétjében, míg lihegve a térre értem, hol a nedves póstakocsik álltak, s az alvó postillon fülébe üvöltöttem: – „Előre: Párisig!”