A teutoburgi erdőn

Bús ősznap volt. Csak ment a chaise a holt erdőn, hol ránkhajoltak a rideg, tar tölgyágak mint a gót boltívek s úgy lengett rajtuk mint bitón a hold; a hold, mezítlen, rőt, parázna test, – baljós mocsár ez, nedves és setét, germán kocsis, nógasd a vén gebét s gyerünk tovább, mert elborít az est. Az őszi est, mely szürke szemfedél lett annyi népnek, mely mint egy vitéz állt itt és nem mondott többé Áve Cézárt, midőn a lápra ráborult az éj. Nagy volt az éj és messze volt a Város, itt tért pihenni Varus mindörökre a barbár erdő hűs ölén. Körötte pusztultak el centuriói, sáros szájukba sás s mocsári gyík kúszott – egy kis kert volt Tibúr mellett a vágyuk; most itt hevernek s márványszarkofágjuk falát nem őrzik alvó Vénuszok. Nem isznak többé mályvaszín kadarkát, germán hullát ölelnek lenn a lápban, s a közvitézek, annyi s annyi százan – csontvázukat most vadvizek kavarják és sírjukon lidérces láng lobog, Wotán tölgyét táplálja már a vérük, és a többi: gyarmatlakók, kísérők, seregdiákok, markotányosok, kik itt átkozták Marsot meg Erinnt, s szüzek, kiknek mellén átment a dárda, s kiknek nem tette holt kezébe már a kőfalloszt senki, ős szokás szerint. Most itt hevernek. Rajtuk dudva nő, pajzsuk felett sziszegve fú a bóra, s a Styx vizénél alvó légiókra én mondok áldást, német verselő. Tudom, silány zsoldoshad volt, rohadt kalandorkedv s észbontó harci mámor kergette őket és a kultúráról, amelyet hoztak, nem tudtak sokat. Iszákjukat tömték és semmi bűnt nem átallottak; gyújtogattak, borban s aranyban hemperegtek, bár e korban nem Merkur volt még a hadistenünk. Mindegy –: a Dél, görög és latin szellem, Augustus, a világpolgár s a régholt Plátó küldötte őket e vak égbolt ölére, Észak vad hordái ellen: ők védték itt a kultúrát s az észt, a Parthenont, Neápoliszt, Kumát, Galenus minden antidótumát, s a vén porhintő Árisztotelészt. Ezért dícsérem őket, régi holtak, kiket nem díszít márványkő a fertőn, s kik egykor itt, e klasszikus nagyerdőn a humanizmus katonái voltak. A Város küldte őket, melyet rég támadtak s mit csak védtek, egyre védtek, mivel, jaj hányszor indult innen délnek Hermann vezér s a szőke csordanép. Vad cimberek és teutónok mentek innét a Póhoz, hogy lovat meg ringyót raboljanak s a fákról minden bimbót letépjenek, míg tar s elégett kertek közt szétkergette őket Marius; itt állt a domb, melyről új harcra várta népét Thusnelda, kit a Via Sacra felé bilincsben vitt Germanicus; itt állt a német kősánc, mely megett háromszáz évig harcoltak egy helyben és Rómát lesték kék szemükkel, melyben lobogva égett a fajgyűlölet; háromszáz évig védték tőlük éjjel- nappal a sokszáz korhatag őrtornyot, míg tébolyult rohamuktól nem bomlott a haldokló császárság szerteszéjjel. Ez volt az ősz! Rómában már fiús hetérákat szerettek, hírneves írók anekdótát faragtak és deres ezüstkorból beszélt Petronius. És akkor jöttek ők: a cimberek, a vandálok, a gótok, alemánok és úgy tapostak átizzadt csizmájuk alá egy kultúrát mint a legyet. Csak jöttek, jöttek: csonka hordák, népek, s a Hohenstaufok: őrültek vagy szentek, kik Epheszoszig s Palermóig mentek ősi haraggal gyújtogatni délnek; s aztán – e szennyes áradás után is hány hadat látott e vén mocsár már! A leffedt ajkú, gőgös Habsburg császár, akit bíborra festett Tizián innét küldte Rómára Landsknecht népét, mely Ghirlandajo képeiből vágott farsangi maszkot és Márton barátot éltette, drága kurtizánok méhét tüzes dorongra szúrta, százados tetők alá csóvát vetett és ó dómoltárokra, vak, vérszomjazó sereg, mely éjjelente százakós boroshordókba fulladt mint Clarence, s kőkancsóit Apollón meg Minerván verdeste szét – így pusztult egykor germán zsoldoshadak kezén a reneszánsz. S hogy kardodat akkor fáradt szívedbe mért döfted, Varus, már megértelek. A bölcsészettől hosszú éjjelek elfárasztottak s lelkedet ridegre marták a híres filozófiák; hű kísérőd, a kétség, száz körömmel tépett s nem tudtad már pogány örömmel ölelni Doriont és Claudiát. Magános lettél és vígasztalan, és éjféltájt, az őrtűznél, a szalmán talán sejtetted, hogy harcolni barbár erőkkel itt mi bús és hasztalan. Korán halt hős, hadd dícsérem neked, és hadd tárom fel nem-látó szemednek e századot, melyet megsejtened sem engedtek már a fukar istenek. Mert volt e korban, bár csőből gyilkolta társát az ember, egy csipetnyi ész – az Alhambrát s a Péter tér nehéz oszlopsorát nem láttad már, se Volta fényét, nem hívott soha a sötét lagúnákra Velence ragyogása, a távcsövekben szemed sose látta az Aldebáránt s a Tejút ködét, kávéházban, melledre, fejlehajtva Európa minden bánatát nem szívtad, s a hulló, sárga lombok sose hívtak őszi sétára a Boulevard Montmartre-ra. A Sistina és Raphael szobái felé sohasem vonzhatott a vágyad, s végső utadra nem zengtek utánad Ludwig Beethoven hősi harsonái. Ám mégse képzeld, porladó vitézem, hogy talpig tejfel volt a tört pohár – fényes, hazug kocsink nyomában sár s nyomor buggyant a földből, bármi szépen takargattuk, a polgáralkovok mélyén por ült, elfojtott, régi lázak s emésztetlen teóriák csiráztak a nép között; hallottuk, mint ropog a fal, bár újra festettük, s e tenger tömegnek minden jelszó messzi hang maradt. Sok volt a bankár és a bank, sok volt a hadvezér, kevés az ember. Mi lesz velünk? Fanyar, Varus, a lecke: nincs más állandó mint a változás. A kultúrák pusztulnak. Óriás léptekkel közeleg felénk az este és minden tárgy ködös szakállt ereszt, az ajkakon undorrá fagy a mámor, ecet lesz a chianti a pohárból – Áve, Petronius! Te tudtad ezt. Dús asztal mellett fogsz egykor heverni, várod fellázadt szolganépedet, hogy rádtörjön, szétossza pénzedet, s a bort, amelyet már nem tudsz keverni. De mért nem jönnek? Nem kellenek vert kupáink nékik és a dús borok? Kakas szól a homályon át. Homok szalad az órán. Milyen rossz e perc! Fanyar kor jön. Maradj ember a gáton, az éjsötétben is Civis Romanus, s utolsónak menj meghalni mint Varus a vert sereg után. E vak világon úgyis mindegy, lesz-e, ki süppedő sírod felett, e rozzant, sárga csonton Páris táján majd egykor verset mondjon, arab, japán vagy néger verselő. Bús őszi nap. Nézd: áll a chaise a holt erdőn, hol ránkhajolnak a rideg, tar tölgyágak mint síri boltivek, s fölöttünk mint bitófán leng a hold és minden fát csontvázfehérre fest – baljós mocsár ez, redves és setét, germán kocsis, nógasd a vén gebét, s gyerünk tovább. Fejünkre szállt az est.