Álom, puha német ágyban
| Sokáig sétálgattam s kíváncsi szemmel néztem |
| Köln régi városának csipkézett házsorát, |
| s az őszi est rozsdája rég elfakult az égen, |
| hogy végre megtaláltam a régi szállodát. |
|
| Az álmos portás bajsza alól kívánt jóestét, |
| a szoba jéghideg volt, a fal repedt s kopott, |
| s az asztalon – jó német szokás – az Újszövetség |
| kínált setét kötésben keresztény bánatot. |
|
| S mikor végignyújtóztam a jó, rugalmas ágyon |
| s az elfújt gyertya füstje még csípett orromon, |
| azt kérdeztem magamtól, emigráns és hazátlan, |
| ki mindig kívül álltam a rendőrkordonon, |
|
| akinek hivatalból koszorút sosem adtak, |
| megrögzött forradalmár, hívatlan énekes, |
| hogy miért nem találtam olyan eszmét magamnak |
| amelyért száz halállal halni is érdemes. |
|
| Mert ahogy minden anyag egy hőfokon megolvad, |
| úgy vár mindannyiunkra egy eszme is, melyért |
| a leggyávább közöttünk is szívesen kiontja |
| forró szívéből azt az öt vagy hat pintnyi vért. |
|
| Lehet, hogy ilyen eszme, amelyért halni mennék, |
| nem látogatja mostan e polgárszázadot |
| és idegen asztalnál ülök, mogorva vendég, |
| s ha lázadni szeretnék, csak versben lázadok. |
|
| Meg aztán egy dilemma kínoz: az örök kérdés, |
| hogy a százarcú népnek mi a rossz s mi a jó, |
| hogy bolhaugrás kell-e, vagy teknősbékalépés, |
| hogy evolúció-e vagy revolúció? |
|
| Hogy forradalmak üszkös tüze hová vezet el |
| és szebb fű nő-e majdan az elfolyt vér felett, |
| avagy lehet-e békén, keresztény szeretettel |
| egy jobb jövőbe vinni a kínzott népeket? |
|
| Amint ezen töprengtem, egy nagy terembe léptem, |
| hol az oldalfalakról két sor arckép köszönt |
| reám: a próféták, kik egy új világ nevében |
| hirdettek boldogságot, békét és vérözönt. |
|
| Az első Jézus Krisztus volt, lágy s azúrkék szemmel, |
| ki szelíden s szerényen rótta az út porát, |
| s az Olajfák hegyéről bánatos szerelemmel |
| siratta Jeruzsálem pusztuló városát; |
|
| mellette János állt, ki késő öreg koráig |
| ha prédikált, csak egy szót mondott, hogy „szeretet”, |
| s hitvallók, kikkel Nero etette bestiáit |
| s kiket a Capitolon keresztre veretett; |
|
| püspökök, kik testükkel védték meg a pogánytól |
| a Szentírást s akiket lassú kínzással ölt |
| meg a hóhér; csont és bőr aszkéták, kiknek mámor |
| volt a tetű, a korbács és lakoma a böjt; |
|
| térítők, kiket messze földön kerékbe törtek, |
| vagy Rómában ápolták a pestiseseket; |
| és Remete Szent Antal, kit mindig ronda szörnyek |
| kísértettek meg pőre hajadonok helyett; |
|
| festők, kik vézna kézzel aranyozták a sápadt, |
| liliomos Madonnát a nyirkos dómfalon, |
| és névtelen barátok, kik jéghideg cellákban |
| másolták a Missale-t, vénen és félvakon; |
|
| albiak, kik dalolva ugrottak Montségurnél |
| a tűzbe: aggastyánok, kislányok, gyenge nők, |
| s Lullus, ki a keresztet mutatta boldog-büszkén |
| az arab csőcseléknek, mely agyonverte őt; |
|
| és Szent Ferenc, ki az út kövén vetette ágyát, |
| ki farkast vett ölébe s galambokkal beszélt, |
| és szerzetesek, kik a sötét őserdőt járták, |
| hogy ott gyilkosaiknak hirdessék az Igét. |
|
| De túloldalt, a másik falon is hosszú sorban |
| bámultak rám a képek: az ellenlábasok, |
| akik a mennyországot itt lenn a földi porban |
| akarták berendezni, a hírhedt lázadók: |
|
| az első itt is Krisztus volt; nem a szőke, a szende |
| Jézus, de a rőt hajú zsidó, kit szent harag |
| vezérelt a szegények élén, mikor kiverte |
| a templom csarnokából az uzsorásokat; |
|
| mellette Spartacus jött, aki a rabszolgákat |
| a konzul ellen vitte a kék Vezúv alatt, |
| hogy az urak többé már agyondolgozott, fáradt |
| testükkel ne dagasszák az ángolnástavat; |
|
| balján ott láttam állni Spárta királyát, Ágiszt, |
| ki nem engedte népét igába hajtani, |
| s Lucius Catilinát, ki ellen annyi frázist |
| dübörögtek Cicero fizetett ajkai; |
|
| az izzó trónon ott ült a nép vezére, Dózsa, |
| körötte részeg urak meg cifra püspökök, |
| s Marino Falieri, a velencei dózse, |
| ki szennyes álruhában bujkált a nép között; |
|
| Arnoldo, Tell; parasztok s a sok lázadó jobbágy, |
| kiket négyrétre vágtak; s kiket már nem, mivel |
| könyveik erősebbek lettek a hatalomnál: |
| d’Alembert, Diderot, Voltaire; és aztán Robespierre, |
|
| ki jó lélek volt, oly jó, hogy sorra minden embert, |
| kit rossznak tartott, guillotine-re vitt, |
| meg Marx Károly, ki gúnnyal nézte az olasz s lengyel |
| szabadságharcok tábornokait, |
|
| kiknek, bilincsbe verve, nem kellett a fegyházban |
| sem a császár kegyelme, sem keresztény vigasz, |
| s Habsburg s Bourbon bitókon haltak meg annyi százan |
| a szabadságért, ámbár nem tudták, hogy mi az. |
|
| S ahogy így nézem őket, hirtelen észrevettem, |
| hogy forrongó sorukban bent állok jómagam, |
| kissé borostás arccal s kopottas öltözetben |
| s kabátzsebemben három vörösréz bomba van. |
|
| Kihívón pillantottam az ellenfélre szemben, |
| s a bombákat forgattam zsebemben csendesen, |
| míg túlról egy népszónok közelgett lágy ütemben. |
| A teste ráncos volt és derékig meztelen, |
|
| kezét vállamra tette, míg én egyre a három |
| bombát forgattam, és így szólt miközben deres |
| szakálla homlokomra omlott: – „Szegény barátom! |
| ne gyűlölj és ne lázadj. Tűrj, böjtölj és szeress! |
|
| Erőszak nélkül épül a szeretet országa |
| én tartom majd a kormányt, tisztán és hófehéren. |
| Te vagy Krisztus nyájának rég elvesztett báránya, |
| jövel hozzám és térj meg a szeretet nevében!” |
|
| – „Derék apostol” – szóltam –, „két évezrede mondják |
| e szép igéket és a világ nem változott. |
| Törődj a túlvilággal. Hagyd ránk a világ gondját, |
| melyért az ember úgyis oly sok vért áldozott. |
|
| Hol volt Krisztustól, mondjad, a Bertalan-éj papja, |
| ki füstölőjét rázva üdvözölte a vért, |
| s a jámbor, ki a rőzsét nyalábra fogva rakta |
| a tűzre, mely Giordano Bruno fejéig ért? |
|
| Vagy Roger, a domonkos, ki semmi bűnt és fortélyt |
| nem szégyellt és Lyonnál kondérban főzte a |
| waldenzieket s Orbán, a pápa, aki bordélyt |
| építtetett Rómában s hol voltak Tőle a |
|
| keresztesvitézek, kiknek nyomában, mint az árnyék |
| járt a pestis s útjukban leölt s kibelezett |
| zsidók hevertek. Mit szólsz ehhez? Hogy te majd másképp |
| csinálod? Nem hiszem el. Menj innen, eleget |
|
| tűrtem tőled! Eleget láttalak! S ha nem mennél, |
| úgy megkérdezem tőled: kedves-e életed? |
| Mert ha igen: zsebemben őrzök számodra ennél |
| még sokkal biztosabb és nyomósabb érveket…” |
|
| S hogy így beszéltem, a föld megrengett és a képek |
| hirtelen elsüllyedtek: s a szétnyílt falon át |
| kiléptem a mezőre s már ott ültem a rétek |
| langyos füvén és ettem a negyed szalonnát |
|
| a fekete kenyérrel, mit zsebemből kerestem |
| elő, s aztán vánkosnak használva karomat, |
| szivart dugtam a számba s így heverésztem resten |
| egy vakondoktúrásra helyezve faromat, |
|
| napestig… Tőlem balra az úton szürke porból |
| épült lyukban lustán ültek a verebek, |
| amíg a mélyzöld dombok lejtőin kék cukorból |
| készült kis házak álltak s parányi emberek |
|
| járkáltak erre s arra… Úgy hangzott, mint a zörgő |
| borsó, mikor nevettek egy vén imposztoron, |
| ki ott járt köztük. S ekkor láttam: ő volt, dühöngő |
| hangjával, a népszónok, az én apostolom. |
|
| Egy dombról szólt a néphez és áldást kért reájuk, |
| s azt mondta: mindhiába nevetik őt, mivel |
| a sors őt küldte s ő lesz vezérük s prófétájuk, |
| ki megvet minden durva erőszakot s kivel |
|
| a szeretet országát építik fel; és mézes |
| szóval kérlelte őket mindenre, ami szent. |
| Azok nevettek rajta, amíg egy tüdővészes |
| külsejű kislány felkelt s lassan utána ment, |
|
| majd egy vízkóros asszony is nyomába szegődött, |
| ki múlt héten temette el harmadik fiát, |
| egy rég kivénült szajha, ki mindhiába bőgött |
| segélyért, egy vak koldus s egy kicsapott diák; |
|
| s tizen voltak; már százan; és nőttek, egyre nőttek; |
| s ötszázan voltak s nőttek; s ezren voltak s vakon |
| követték őt, amint így vitte dalolva őket |
| házról-házra, mezőkön és apró falvakon |
|
| keresztül, s egyre nőttek, s mint kígyó csavarodva |
| menetelt a borzalmas s őrjöngő sokaság |
| a berill hegygaráton s nőttön nőtt s kanyarodva |
| indult az őszi völgynek s az esti réten át |
|
| közeledett felém. S ekkor markomba zártam |
| az első bombát s vártam, míg a sötét menet |
| elém ér. Egy virágzó kis bokor előtt álltam |
| és mintegy üdvözlésre emelve kezemet |
|
| odadobtam eléje. A szörnyű pukkanásra |
| a nép riadtan állt meg. S midőn a por eloszlott, |
| láttam: nem történt semmi. Csak az apostol lába |
| előtt gomolygott búsan egy fekete füstoszlop |
|
| a tátogó üregből. És engem durva kézzel |
| megragadtak a hívek és úgy vittek eléje |
| kemény bilincsbe verve. Ő meg hosszasan nézett |
| szemembe kék szemével s kezét vállamra téve |
|
| így szólt: – „Te vagy, barátom, Isten szegény báránya? |
| Mért nem térsz meg nyájamhoz? mért mártod ujjad vérbe? |
| Kezünkkel, nézd felépül a szeretet országa, |
| bűn és erőszak nélkül, tisztán és hófehéren, – |
|
| miért bántasz hát minket? tudom, a bűn, az ínség |
| vitt rá. De mert testvérek vagyunk Isten szemében: |
| indulj békén utadra, oldd meg kezed bilincsét – |
| én megbocsátok néked a szeretet nevében.” |
|
| S a menet ekkor zúgva és hullámozva indult |
| tovább a poros úton s amerre járt, a föld |
| dübörgött, mint a vulkán, miközben én a dúlt |
| vetés közt egymagamban maradtam ott a zöld |
|
| mezőn, megszégyenítve. És ekkor nekivágtam |
| az útnak a főváros felé. De ott és itt |
| és erre s arra: falvak pincéiben, tanyákon |
| és bús sikátorok mélyén, bármerre vitt |
|
| a lábam, mindenütt csak őket találtam. Súgva |
| mondták fülembe: Testvér! Agyonnyom az adó! |
| tarts velünk! új országot építünk fel ma durva |
| erőszak és bűn nélkül! Ha győzünk, a bakó |
|
| nem fog reggeltől estig vérünkben ázni s liszttel |
| nem spekulál a bankár! venyigéink borát |
| nem szürcsölik a dúsak s a sikkasztó miniszter |
| nem ád el a porosznak! De én mentem tovább. |
|
| S ők nőttek, egyre nőttek. Szénakazlak tövében |
| ültek, öreg kaszárnyák kantinjaiban, redves |
| barlangokban, a söntés mélyében és sötéten |
| izzó kemencék előtt s az éji erdő nedves |
|
| tisztásain; ott ültek az éjféli miséken, |
| az egyetemek padján s az utcán; beszakadt |
| tetejű kunyhók füstös kályhái mellett s régen |
| leállt gyárak falánál az őszi ég alatt. |
|
| S csak nőttek. És a zsarnok hiába küldött rájuk |
| zsarut, csendőrt. Hiába volt börtön és bitó. |
| Nem védekeztek. Üres kézzel álltak az ágyúk |
| elé és úgy pusztultak százával, némán s szó |
|
| nélkül. De egy halottért másnap tíz élő állott |
| soraikba. És nőttek, csak nőttek. S mint a gleccser |
| vittek mindent magukkal s ellepték az országot, |
| akár az őszi árvíz. S így jött, hogy végül egyszer |
|
| ölükbe hullott minden. Én éppen akkor értem |
| a fővárosba, honnan aznap reggel szökött |
| meg a zsarnok s a kormány; és estig álltam étlen- |
| szomjan egy útkereszten, a néptömeg között, |
|
| mely az apostolt várta. Majd egy lámpásra másztam |
| zászlók közé s üvöltő emberfejek felett, |
| s félig guggolva, félig ülve és szörnyen fázva |
| a szélben, lestem, honnan jön már a szeretet |
|
| félmeztelen barátja. Nem volt a régi: drága |
| köpenyt viselt meg csizmát s csupán szakálla volt |
| még hófehér. Szépnyergű lovon ült és utána |
| ezer fogdmeg s kilencszáz detektív lovagolt. |
|
| S én ekkor, rosszat sejtve, titkon kezembe vettem |
| a bombát és nyugodtan vártam, míg a menet |
| alám ért és jobbomat kinyújtva, leejtettem, |
| mint egy gyufát. A bomba halk búgással esett |
|
| egyenest a fejére. S kalapja karimáján |
| kétszer körbegurult, majd megállt s csütörtököt |
| mondott. S mikor egy rendőr a csatornába vágta: |
| „csoda, csoda” – hörögték karban a püspökök, |
|
| és „üsd agyon” üvöltött a nép s bilincsbe verve, |
| megrúgdosva s leköpve eléje vittek, s ő |
| leugrott a lováról, felém jött s rámismerve |
| így szólt: – „Hát nem javultál meg, vén gonosztevő? |
|
| Ma a győzelem napja van. Holnap új országot |
| építünk fel, bűn nélkül, békén és hófehéren. |
| Hogy íly bitang munkánkban ne zavarjon: tartsátok |
| börtönben mindhalálig, a szeretet nevében!” |
|
| És akkor a tömlöcbe vittek. Sok hosszú éven |
| át csorgott rám az ólmos víz s vén kenyeret adtak |
| ennem, zöldes penésztől nyálkásat és a térdem |
| megbicsaklott a csúztól s csak ültem és a vastag |
|
| tömlöcfalon keresztül a világból csak néha |
| hallottam egy-egy hangot: halk és félénk könyörgést, |
| korbácsütést, sarkantyúpengést, elfojtott néma |
| sóhajt, dobszót, parádés harangzúgást, nyöszörgést, |
|
| vonagló sírást, hörgő sóhajt, rekedt parancsszót, |
| vérforraló sikoltást, egetkáromló átkot |
| és tébolyult üvöltést. Építik már, gondoltam, |
|
| S egy nap a börtönajtó kinyílt: a porkolábom |
| jött be, megmosdatott és hajamat kétfelé |
| fésülve a legújabb divat szerint és három |
| zsandárt állítva mellém, az apostol elé |
|
| kísértetett a várba: mert királyként lakott |
| most a zsarnok várában. Dús selymek és brokátok |
| közt ült, nehéz damaszttal függönyzött ablakok |
| alatt a baldachinos trónon. Amint meglátott, |
|
| felém fordult és így szólt: – „A szeretet országa, |
| lásd, testvérem, felépült, tisztán és hófehéren. |
| Hívtalak, hogy lenézhess a béke városára |
| pompás erkélyeimről, és megláthasd, hogy népem |
|
| boldog, mert ingyen mérik a levegőt minálunk, |
| meg az arany napfényt is s az ezüstösen kéklő |
| forrásvizet. S hívtalak, mert éppen harcban állunk |
| és katonának kellesz. Ez a harc lesz a végső…” |
|
| Eddig jutott, mert közben nagy-titkon elővettem |
| az utolsó bombámat s rádobtam. A falak |
| hajlongtak, mint a szélben a nád; a gobelin égett |
| s lezuhant a padlóra. Ő sértetlen maradt. |
|
| S ekkor az apostol őrjöngve, libabőrös |
| arccal, kifordult szemmel, haragtól hófehéren |
| s habzó szájjal kiáltott a zsoldosokra: „Őrök! |
| Vigyétek s kössétek föl a szeretet nevében!” |
|
| S ahol vittek, a város utcáin, a vesztőhely |
| felé, a nép riadtan állt meg s összesúgott. |
| Aztán, levett kalappal és kockás zsebkendőkkel |
| törölgetve a sírást, mint gyászmenet futott |
|
| kordélyom mögött és ezt mondták: – „Miért nem ölted |
| meg, hős mártír? kínlódunk! agyonnyom az adó! |
| éhbérért dolgozunk! szűk pénzünkből egyre többet |
| lopnak! reggeltől estig dolgozik a bakó! |
|
| a háborúnak nincsen vége! tüdőnket tépi |
| a pincelyuk! a bankár csal! vascsizmákat szabtak |
| eszméinkre! az új rend rosszabb még mint a régi! |
| hiába folyt a vérünk! nem lettünk boldogabbak!” |
|
| Így szóltak; s az apostol őrjöngő, vad gesztussal |
| hajolt ki az erkélyről a bús város felett: |
| – „Nem vagytok boldogak? jó! úgy most a puskatussal |
| kényszerítlek rá, hogy boldogak legyetek!” |
|
| És súlyos ágyúk jöttek az utcán s lőni kezdték |
| a népet, mely bömbölve futott. Üres terek |
| szélén hullák nyújtóztak s a járdán vörös festék |
| csorgott az alkonyatban, miközben engemet |
|
| felhúztak a bitóra. A kóckötél torkomra |
| fonódott s a halálos verejték ellepett, |
| s így hintáztam hörögve s a végén még kitoltam |
| a tébolyult világra tintaszín nyelvemet, |
|
| amikor felébredtem. A puha, német ágyban |
| feküdtem, izzadt testtel a nagy dunyha alatt. |
| Reggel volt. Kint, az ablak előtt a dóm keresztjén |
|
|
|