Álom, puha német ágyban

Sokáig sétálgattam s kíváncsi szemmel néztem
Köln régi városának csipkézett házsorát,
s az őszi est rozsdája rég elfakult az égen,
hogy végre megtaláltam a régi szállodát.
Az álmos portás bajsza alól kívánt jóestét,
a szoba jéghideg volt, a fal repedt s kopott,
s az asztalon – jó német szokás – az Újszövetség
kínált setét kötésben keresztény bánatot.
S mikor végignyújtóztam a jó, rugalmas ágyon
s az elfújt gyertya füstje még csípett orromon,
azt kérdeztem magamtól, emigráns és hazátlan,
ki mindig kívül álltam a rendőrkordonon,
akinek hivatalból koszorút sosem adtak,
megrögzött forradalmár, hívatlan énekes,
hogy miért nem találtam olyan eszmét magamnak
amelyért száz halállal halni is érdemes.
Mert ahogy minden anyag egy hőfokon megolvad,
úgy vár mindannyiunkra egy eszme is, melyért
a leggyávább közöttünk is szívesen kiontja
forró szívéből azt az öt vagy hat pintnyi vért.
Lehet, hogy ilyen eszme, amelyért halni mennék,
nem látogatja mostan e polgárszázadot
és idegen asztalnál ülök, mogorva vendég,
s ha lázadni szeretnék, csak versben lázadok.
Meg aztán egy dilemma kínoz: az örök kérdés,
hogy a százarcú népnek mi a rossz s mi a jó,
hogy bolhaugrás kell-e, vagy teknősbékalépés,
hogy evolúció-e vagy revolúció?
Hogy forradalmak üszkös tüze hová vezet el
és szebb fű nő-e majdan az elfolyt vér felett,
avagy lehet-e békén, keresztény szeretettel
egy jobb jövőbe vinni a kínzott népeket?
Amint ezen töprengtem, egy nagy terembe léptem,
hol az oldalfalakról két sor arckép köszönt
reám: a próféták, kik egy új világ nevében
hirdettek boldogságot, békét és vérözönt.
Az első Jézus Krisztus volt, lágy s azúrkék szemmel,
ki szelíden s szerényen rótta az út porát,
s az Olajfák hegyéről bánatos szerelemmel
siratta Jeruzsálem pusztuló városát;
mellette János állt, ki késő öreg koráig
ha prédikált, csak egy szót mondott, hogy „szeretet”,
s hitvallók, kikkel Nero etette bestiáit
s kiket a Capitolon keresztre veretett;
püspökök, kik testükkel védték meg a pogánytól
a Szentírást s akiket lassú kínzással ölt
meg a hóhér; csont és bőr aszkéták, kiknek mámor
volt a tetű, a korbács és lakoma a böjt;
térítők, kiket messze földön kerékbe törtek,
vagy Rómában ápolták a pestiseseket;
és Remete Szent Antal, kit mindig ronda szörnyek
kísértettek meg pőre hajadonok helyett;
festők, kik vézna kézzel aranyozták a sápadt,
liliomos Madonnát a nyirkos dómfalon,
és névtelen barátok, kik jéghideg cellákban
másolták a Missale-t, vénen és félvakon;
albiak, kik dalolva ugrottak Montségurnél
a tűzbe: aggastyánok, kislányok, gyenge nők,
s Lullus, ki a keresztet mutatta boldog-büszkén
az arab csőcseléknek, mely agyonverte őt;
és Szent Ferenc, ki az út kövén vetette ágyát,
ki farkast vett ölébe s galambokkal beszélt,
és szerzetesek, kik a sötét őserdőt járták,
hogy ott gyilkosaiknak hirdessék az Igét.
De túloldalt, a másik falon is hosszú sorban
bámultak rám a képek: az ellenlábasok,
akik a mennyországot itt lenn a földi porban
akarták berendezni, a hírhedt lázadók:
az első itt is Krisztus volt; nem a szőke, a szende
Jézus, de a rőt hajú zsidó, kit szent harag
vezérelt a szegények élén, mikor kiverte
a templom csarnokából az uzsorásokat;
mellette Spartacus jött, aki a rabszolgákat
a konzul ellen vitte a kék Vezúv alatt,
hogy az urak többé már agyondolgozott, fáradt
testükkel ne dagasszák az ángolnástavat;
balján ott láttam állni Spárta királyát, Ágiszt,
ki nem engedte népét igába hajtani,
s Lucius Catilinát, ki ellen annyi frázist
dübörögtek Cicero fizetett ajkai;
az izzó trónon ott ült a nép vezére, Dózsa,
körötte részeg urak meg cifra püspökök,
s Marino Falieri, a velencei dózse,
ki szennyes álruhában bujkált a nép között;
Arnoldo, Tell; parasztok s a sok lázadó jobbágy,
kiket négyrétre vágtak; s kiket már nem, mivel
könyveik erősebbek lettek a hatalomnál:
d’Alembert, Diderot, Voltaire; és aztán Robespierre,
ki jó lélek volt, oly jó, hogy sorra minden embert,
kit rossznak tartott, guillotine-re vitt,
meg Marx Károly, ki gúnnyal nézte az olasz s lengyel
szabadságharcok tábornokait,
kiknek, bilincsbe verve, nem kellett a fegyházban
sem a császár kegyelme, sem keresztény vigasz,
s Habsburg s Bourbon bitókon haltak meg annyi százan
a szabadságért, ámbár nem tudták, hogy mi az.
S ahogy így nézem őket, hirtelen észrevettem,
hogy forrongó sorukban bent állok jómagam,
kissé borostás arccal s kopottas öltözetben
s kabátzsebemben három vörösréz bomba van.
Kihívón pillantottam az ellenfélre szemben,
s a bombákat forgattam zsebemben csendesen,
míg túlról egy népszónok közelgett lágy ütemben.
A teste ráncos volt és derékig meztelen,
kezét vállamra tette, míg én egyre a három
bombát forgattam, és így szólt miközben deres
szakálla homlokomra omlott: – „Szegény barátom!
ne gyűlölj és ne lázadj. Tűrj, böjtölj és szeress!
Erőszak nélkül épül a szeretet országa
én tartom majd a kormányt, tisztán és hófehéren.
Te vagy Krisztus nyájának rég elvesztett báránya,
jövel hozzám és térj meg a szeretet nevében!”
– „Derék apostol” – szóltam –, „két évezrede mondják
e szép igéket és a világ nem változott.
Törődj a túlvilággal. Hagyd ránk a világ gondját,
melyért az ember úgyis oly sok vért áldozott.
Hol volt Krisztustól, mondjad, a Bertalan-éj papja,
ki füstölőjét rázva üdvözölte a vért,
s a jámbor, ki a rőzsét nyalábra fogva rakta
a tűzre, mely Giordano Bruno fejéig ért?
Vagy Roger, a domonkos, ki semmi bűnt és fortélyt
nem szégyellt és Lyonnál kondérban főzte a
waldenzieket s Orbán, a pápa, aki bordélyt
építtetett Rómában s hol voltak Tőle a
keresztesvitézek, kiknek nyomában, mint az árnyék
járt a pestis s útjukban leölt s kibelezett
zsidók hevertek. Mit szólsz ehhez? Hogy te majd másképp
csinálod? Nem hiszem el. Menj innen, eleget
tűrtem tőled! Eleget láttalak! S ha nem mennél,
úgy megkérdezem tőled: kedves-e életed?
Mert ha igen: zsebemben őrzök számodra ennél
még sokkal biztosabb és nyomósabb érveket…”
S hogy így beszéltem, a föld megrengett és a képek
hirtelen elsüllyedtek: s a szétnyílt falon át
kiléptem a mezőre s már ott ültem a rétek
langyos füvén és ettem a negyed szalonnát
a fekete kenyérrel, mit zsebemből kerestem
elő, s aztán vánkosnak használva karomat,
szivart dugtam a számba s így heverésztem resten
egy vakondoktúrásra helyezve faromat,
napestig… Tőlem balra az úton szürke porból
épült lyukban lustán ültek a verebek,
amíg a mélyzöld dombok lejtőin kék cukorból
készült kis házak álltak s parányi emberek
járkáltak erre s arra… Úgy hangzott, mint a zörgő
borsó, mikor nevettek egy vén imposztoron,
ki ott járt köztük. S ekkor láttam: ő volt, dühöngő
hangjával, a népszónok, az én apostolom.
Egy dombról szólt a néphez és áldást kért reájuk,
s azt mondta: mindhiába nevetik őt, mivel
a sors őt küldte s ő lesz vezérük s prófétájuk,
ki megvet minden durva erőszakot s kivel
a szeretet országát építik fel; és mézes
szóval kérlelte őket mindenre, ami szent.
Azok nevettek rajta, amíg egy tüdővészes
külsejű kislány felkelt s lassan utána ment,
majd egy vízkóros asszony is nyomába szegődött,
ki múlt héten temette el harmadik fiát,
egy rég kivénült szajha, ki mindhiába bőgött
segélyért, egy vak koldus s egy kicsapott diák;
s tizen voltak; már százan; és nőttek, egyre nőttek;
s ötszázan voltak s nőttek; s ezren voltak s vakon
követték őt, amint így vitte dalolva őket
házról-házra, mezőkön és apró falvakon
keresztül, s egyre nőttek, s mint kígyó csavarodva
menetelt a borzalmas s őrjöngő sokaság
a berill hegygaráton s nőttön nőtt s kanyarodva
indult az őszi völgynek s az esti réten át
közeledett felém. S ekkor markomba zártam
az első bombát s vártam, míg a sötét menet
elém ér. Egy virágzó kis bokor előtt álltam
és mintegy üdvözlésre emelve kezemet
odadobtam eléje. A szörnyű pukkanásra
a nép riadtan állt meg. S midőn a por eloszlott,
láttam: nem történt semmi. Csak az apostol lába
előtt gomolygott búsan egy fekete füstoszlop
a tátogó üregből. És engem durva kézzel
megragadtak a hívek és úgy vittek eléje
kemény bilincsbe verve. Ő meg hosszasan nézett
szemembe kék szemével s kezét vállamra téve
így szólt: – „Te vagy, barátom, Isten szegény báránya?
Mért nem térsz meg nyájamhoz? mért mártod ujjad vérbe?
Kezünkkel, nézd felépül a szeretet országa,
bűn és erőszak nélkül, tisztán és hófehéren, –
miért bántasz hát minket? tudom, a bűn, az ínség
vitt rá. De mert testvérek vagyunk Isten szemében:
indulj békén utadra, oldd meg kezed bilincsét –
én megbocsátok néked a szeretet nevében.”
S a menet ekkor zúgva és hullámozva indult
tovább a poros úton s amerre járt, a föld
dübörgött, mint a vulkán, miközben én a dúlt
vetés közt egymagamban maradtam ott a zöld
mezőn, megszégyenítve. És ekkor nekivágtam
az útnak a főváros felé. De ott és itt
és erre s arra: falvak pincéiben, tanyákon
és bús sikátorok mélyén, bármerre vitt
a lábam, mindenütt csak őket találtam. Súgva
mondták fülembe: Testvér! Agyonnyom az adó!
tarts velünk! új országot építünk fel ma durva
erőszak és bűn nélkül! Ha győzünk, a bakó
nem fog reggeltől estig vérünkben ázni s liszttel
nem spekulál a bankár! venyigéink borát
nem szürcsölik a dúsak s a sikkasztó miniszter
nem ád el a porosznak! De én mentem tovább.
S ők nőttek, egyre nőttek. Szénakazlak tövében
ültek, öreg kaszárnyák kantinjaiban, redves
barlangokban, a söntés mélyében és sötéten
izzó kemencék előtt s az éji erdő nedves
tisztásain; ott ültek az éjféli miséken,
az egyetemek padján s az utcán; beszakadt
tetejű kunyhók füstös kályhái mellett s régen
leállt gyárak falánál az őszi ég alatt.
S csak nőttek. És a zsarnok hiába küldött rájuk
zsarut, csendőrt. Hiába volt börtön és bitó.
Nem védekeztek. Üres kézzel álltak az ágyúk
elé és úgy pusztultak százával, némán s szó
nélkül. De egy halottért másnap tíz élő állott
soraikba. És nőttek, csak nőttek. S mint a gleccser
vittek mindent magukkal s ellepték az országot,
akár az őszi árvíz. S így jött, hogy végül egyszer
ölükbe hullott minden. Én éppen akkor értem
a fővárosba, honnan aznap reggel szökött
meg a zsarnok s a kormány; és estig álltam étlen-
szomjan egy útkereszten, a néptömeg között,
mely az apostolt várta. Majd egy lámpásra másztam
zászlók közé s üvöltő emberfejek felett,
s félig guggolva, félig ülve és szörnyen fázva
a szélben, lestem, honnan jön már a szeretet
félmeztelen barátja. Nem volt a régi: drága
köpenyt viselt meg csizmát s csupán szakálla volt
még hófehér. Szépnyergű lovon ült és utána
ezer fogdmeg s kilencszáz detektív lovagolt.
S én ekkor, rosszat sejtve, titkon kezembe vettem
a bombát és nyugodtan vártam, míg a menet
alám ért és jobbomat kinyújtva, leejtettem,
mint egy gyufát. A bomba halk búgással esett
egyenest a fejére. S kalapja karimáján
kétszer körbegurult, majd megállt s csütörtököt
mondott. S mikor egy rendőr a csatornába vágta:
„csoda, csoda” – hörögték karban a püspökök,
és „üsd agyon” üvöltött a nép s bilincsbe verve,
megrúgdosva s leköpve eléje vittek, s ő
leugrott a lováról, felém jött s rámismerve
így szólt: – „Hát nem javultál meg, vén gonosztevő?
Ma a győzelem napja van. Holnap új országot
építünk fel, bűn nélkül, békén és hófehéren.
Hogy íly bitang munkánkban ne zavarjon: tartsátok
börtönben mindhalálig, a szeretet nevében!”
És akkor a tömlöcbe vittek. Sok hosszú éven
át csorgott rám az ólmos víz s vén kenyeret adtak
ennem, zöldes penésztől nyálkásat és a térdem
megbicsaklott a csúztól s csak ültem és a vastag
tömlöcfalon keresztül a világból csak néha
hallottam egy-egy hangot: halk és félénk könyörgést,
korbácsütést, sarkantyúpengést, elfojtott néma
sóhajt, dobszót, parádés harangzúgást, nyöszörgést,
vonagló sírást, hörgő sóhajt, rekedt parancsszót,
vérforraló sikoltást, egetkáromló átkot
és tébolyult üvöltést. Építik már, gondoltam,
építik az országot.
S egy nap a börtönajtó kinyílt: a porkolábom
jött be, megmosdatott és hajamat kétfelé
fésülve a legújabb divat szerint és három
zsandárt állítva mellém, az apostol elé
kísértetett a várba: mert királyként lakott
most a zsarnok várában. Dús selymek és brokátok
közt ült, nehéz damaszttal függönyzött ablakok
alatt a baldachinos trónon. Amint meglátott,
felém fordult és így szólt: – „A szeretet országa,
lásd, testvérem, felépült, tisztán és hófehéren.
Hívtalak, hogy lenézhess a béke városára
pompás erkélyeimről, és megláthasd, hogy népem
boldog, mert ingyen mérik a levegőt minálunk,
meg az arany napfényt is s az ezüstösen kéklő
forrásvizet. S hívtalak, mert éppen harcban állunk
és katonának kellesz. Ez a harc lesz a végső…”
Eddig jutott, mert közben nagy-titkon elővettem
az utolsó bombámat s rádobtam. A falak
hajlongtak, mint a szélben a nád; a gobelin égett
s lezuhant a padlóra. Ő sértetlen maradt.
S ekkor az apostol őrjöngve, libabőrös
arccal, kifordult szemmel, haragtól hófehéren
s habzó szájjal kiáltott a zsoldosokra: „Őrök!
Vigyétek s kössétek föl a szeretet nevében!”
S ahol vittek, a város utcáin, a vesztőhely
felé, a nép riadtan állt meg s összesúgott.
Aztán, levett kalappal és kockás zsebkendőkkel
törölgetve a sírást, mint gyászmenet futott
kordélyom mögött és ezt mondták: – „Miért nem ölted
meg, hős mártír? kínlódunk! agyonnyom az adó!
éhbérért dolgozunk! szűk pénzünkből egyre többet
lopnak! reggeltől estig dolgozik a bakó!
a háborúnak nincsen vége! tüdőnket tépi
a pincelyuk! a bankár csal! vascsizmákat szabtak
eszméinkre! az új rend rosszabb még mint a régi!
hiába folyt a vérünk! nem lettünk boldogabbak!”
Így szóltak; s az apostol őrjöngő, vad gesztussal
hajolt ki az erkélyről a bús város felett:
– „Nem vagytok boldogak? jó! úgy most a puskatussal
kényszerítlek rá, hogy boldogak legyetek!”
És súlyos ágyúk jöttek az utcán s lőni kezdték
a népet, mely bömbölve futott. Üres terek
szélén hullák nyújtóztak s a járdán vörös festék
csorgott az alkonyatban, miközben engemet
felhúztak a bitóra. A kóckötél torkomra
fonódott s a halálos verejték ellepett,
s így hintáztam hörögve s a végén még kitoltam
a tébolyult világra tintaszín nyelvemet,
amikor felébredtem. A puha, német ágyban
feküdtem, izzadt testtel a nagy dunyha alatt.
Reggel volt. Kint, az ablak előtt a dóm keresztjén
vörösen állt a nap.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]