A gyávaság dícsérete

Így sétáltam tovább a hűvös éjben, hol csak gázlámpák égtek sárgaszín s mint Musset mondja: a torony hegyében precízen ült a hold mint pont az i-n. S amikor átvágtam a piactéren, hol egy csikorgó szélkakas zenélt, egy titkos hang, legbelső, másik énem szívem mélyéből halkan így beszélt: – „Jaj, mit fecsegsz itt össze-vissza, drága holdfénylovag! hiszen csak jár a szád, ha azt mondod, hogy egy vizeskanálba megfujtanád egész Germániát. A hóhérbárd s a guillotine-ok tiszta vadkék acélja borzalom neked, kalamárissal ékes humanista, ki Siegfriedet lúdtollal kergeted. Jöjj, tarts velünk, én hívlak, másik éned, ki véres bárddal járkálok veled, szatíráidban én vagyok a méreg, szavaid mögött én vagyok a tett, – ne fojtogass tovább, ne nyomj el engem, ki gyűlölöm a meddő, elkopott vitákat, – hadd győzzön konok fejedben a kétkedő felett a szanküllott! De látom, nemet intesz és nem jössz ki szobádból, amíg dörög az ágyú és zúg a golyózápor – nézz rám, aki szólni akarok hozzád s ki nemcsak szóban vagyok harcra bátor: Megmondom néked: te ki szikrát dobsz a kazalba s ha égni kezd, azt tartod, hogy mégis sok a jóból, te, ki forradalmi verseket szavalva szaladsz el a golyótól, te, ki a szabadságot élteted s Lajos Fülöp kegydíját zsebre vágod: hadd vágom a szemedbe, Heinrich Heine, nagy a te gyávaságod.” Míg sétáltam a holdas éjszakában, így vádolt engem forradalmi lelkem, végighallgattam, nem vágtam szavába s a lázadónak ilyetén feleltem: – „A híg fejeteknek, kiknek megárt a szkepszis mérge, a fanatizmus mindig boldogító vigasz, de én tudom, hogy mégha főbe is lőnek érte, attól nem lesz, barátom, a nézetem igaz. A pártok ketrecéhez különben is túl fínom volt az egyéniségem s térdem nem térdepelt divatos oltárokon és éles guillotine-om csak egy akadt: a mondat. És más nem érdekelt. Azt sejtem, hogy a harcnak sora most rajtatok van, munkások! Gyűrjétek fel csuklótokon az inget, s csak azt az egyet kérem, hogy szent haragotokban ne késsetek már annyit és irtsatok ki minket. Mi mást tehetek addig? Várom a harcot s félek, s ha kérded, akár nyíltan bevallom néked én, hogy minden férfiúnak, aki méltó e névre, a gyávaság csodás kincs s életadó erény. Mert nem rinocéroszbőrt adott az Isten nékünk, sem éles tigrisfogat, kegyetlent, mint a kés, sem elefántormányt – csak egyet adott, hogy védjük higgadt, bölcs gyávasággal: egy szikra emberészt. Nyugodj meg és ne lázadj fel a természet ellen, nézd: földhöz vág a szélvész és tönkrever a zápor, nyomorult hüvelyedben egy erő él, a szellem, ha tornyokat emelni s képet faragni bátor; téged idézlek, harcból dezertált Demoszthénesz, ki gyáva voltál buta nyílvesszőknek kiállni, de mikor a szószékről dübörögtél a néphez, nem voltál gyáva egy állammal szembeszállni, téged idézlek, Flaccus, ki kardodat elhánytad s megfontoltan futottál, vér helyett bort keresve, mert mondd, mi a bátorság és mondd, mit ér egy bálna farkához képest Hektor vagy Ákhillész bicepsze? És a feltámadás sem fog majd oly könnyen menni, mint mondják – és a sírban, ki tudja, mi fogad? Őrizd bölcs józansággal, míg inni tudsz és enni rettenthetetlen gyávaságodat. És ne akarj mártírja lenni semmilyen hitnek, legfeljebb, ha fejedben agy helyett szalma van és nincs mit vesztened, mert olyan sok embert visznek amúgy is még a Marne-hoz pusztulni hasztalan. Tudod-e, hányan haltak iótákért, szeszélyes, tébolyult prófétákért, nyakatekert s szemét eszmékért s a hősöknek, akik a harmincéves háborúban elestek, tudod-e még nevét? Ha ember vagy, légy gyáva, kerülj puskát és ágyút, veszett kutyát meg párbajt s a nyílt ablakon át repítsd ki a zsarnokkal együtt a hősi bábút, a romantikus régmúlt kopott szimbólumát. Ha van mit vesztened úgy sápadjon el az orcád, mikor hősi halálba küld világnézeted, pártod. Légy férfi. Mondj nemet. Mert nagy bátorság kell ma a gyávasághoz.”