Aachen

Elindultunk: egy régi chanson fütyült az ócska chaise után, víg szél támadt mint a Provenszon s így érkezett a delizsánszom Aachenbe késő délután. Mindjárt az új bástyára másztam, mely Verdun várával vetekszik, majd a dómban járkáltam estig, ahol bronzból vert szarkofágban Nagy Károly császár halva fekszik. Mikor sötét lett, este hétre a várőrség jött térzenére s ahogy a tambur arra lejtett eszembe ötlött elfelejtett gyermekkorom sok száz emléke. Így láttam őket rossz zenére lépkedni több mint negyven éve, veres gallérjuk ragyogott, s azt énekelték: láncra fűzik a korzikai hadnagyot. Szabadság nékik sose kellett, meneteltek a rossz zenére, hogy Austerlitz meg Jéna mellett ne lássa köztük egy sem élve a korzikai hadnagyot. Ma nincsen már rajtuk paróka, de más nem változott azóta, a régi nóta, nóta még: sok a Cézár, kevés a Brutus, s maradt, mi volt, a szolganép. Aztán, mint régi lovagok felvonultak a lovasok az új egyenruhában: sisakjuk fénylett mint a hold csillámló bronzcsúcsával. Ez mind úgy emlékeztetett a régi, szép korokra, mikor a nép még nem tudott olvasni, s egy Junker jutott harmincezer poroszra. Mikor még állt a hűbér s a költők várról-várra bolyongtak olcsó rímmel, s szívükben ült a hűség és seggükön a címer. Ez mind úgy emlékeztetett a kölni máglyafüstre, mikor a lovag csókért epekedett s a hóhér tudóst főzött az üstben. Mikor nem voltak kertek, fürdők, kanálisok, estére zsidót vertek, s mikor könyvet tüzeltek a kardinálisok. Mikor a szörnyű terhet a nép lihegve húzta, – mondom: valóban tetszett az új csákó s a csákó hegyes, csillámló csúcsa. De ha zivatar jönne, mégis félek, hogy e romantikus sisak hegyének bronza az ég modern villámait a fejetekre vonzza. S végül, bevallom, attól félek, hogy e középkori sisak nehéz, nagyon nehéz lesz néktek, ha futni kell, mint futni kellett Austerlitz, Wagram, Jéna mellett.