Heine Németországa (Részletek)*

 

(Budapest, 1936–37)

 

 

 

A német határon

A postakocsi lassan járt, zötyögve
hervadt rétek közt, őszi dombokon –
s mikor a német sorompóhoz értünk
vasmarkokat éreztem torkomon.
Szemem sarkából bő könnyek fakadtak
s nem tudtam volna egy kukkot se szólni
a sár láttán, amelyben bennragadtak
– egyeben kívül – Varus légiói.
Ez hát a német sár! E barna sárból
oly sok szenny fröcskölt az ember nyomába.
Ez itt a német sár. E barna sárból
vandálok mentek Róma ostromára.
Ez itt a német sár, mely felett Diderot
szerény kis mécse mindhiába égett;
ez itt a barna sár, amelyben egykor
a humanizmus hitvitába tévedt.
Ez itt a sár, melyen a máglyák füstje
vidáman égett és magasra szállt,
mely Lessinget korán a sírba tette
s ahol Erazmus nyugtot nem talált.
Innét űzték el Börnet és Herweghet
és legvégül, mert gúnyosnak találták
néhány rímét, a szegény Henriket,
mikor megírta a német kaszárnyát.
Azon töprengtem: vajon, nagysokára
kiút a német sárból lesz-e még,
míg a fináncok, kék egyenruhában
felforgatták bőröndöm belsejét.
Ott hajlongtak fagyos s únott képükkel
a feltúrt ingek és gatyák felett:
belga csipkét kerestek, drága ékszert,
burgundi bort s elkobzott könyveket.
Jó emberek, kik kofferembe túrtok,
higgyétek el, munkátok hasztalan:
a csempészárú, melyet nem találtok,
a csempészárú a fejemben van.
Csipkéim vannak, szúrók és hegyesek,
de fínomabbak mint Brüsszel csipkéi:
pofátokról, ha rátok varrom őket
le fog a bőr is égni.
Hoztam cenzort a talpnyalók dalának,
furkósbotot a kancellár farának,
tüzes taplót lekonyuló füleknek,
új fényt a vaknak, hangot a süketnek,
s bár nyomtatványok nélkül jövök erre,
szegény szkolaszta, utazó diák:
fejemben elkobzandó könyvek
tartanak néma orgiát,
fejemben bor van s pezsgek, ahogy pezsgünk
mindannyian s előbb-utóbb
kitörünk forrva az üvegből
és felrepítjük a dugót.
S míg a fináncok átkutatták
böröndöm minden rekeszét,
egy utas, ki mellettem állott,
felém fordult és így beszélt:
– „Uram, e hely, melyen most állunk
hárman: ön, én s e bús batár,
az északnémet Zollverein határa,
a porosz vámhatár.
Mint lánc úgy fűzi össze majd e vám
a drága német népet,
harminchat kis országból így teremtünk
egy borzalmas egészet.
Külső egységet ad a vám,
a cenzúra meg belsőt,
s a Rajnánál mi, németek
leszünk akkor az elsők.
Ágyúinktól remegni fognak
a Mont Blanc-on a felhők
és Elzászból a franciát
kivágjuk mint a felsőt!”

 

 

 

Aachen

Elindultunk: egy régi chanson
fütyült az ócska chaise után,
víg szél támadt mint a Provenszon
s így érkezett a delizsánszom
Aachenbe késő délután.
Mindjárt az új bástyára másztam,
mely Verdun várával vetekszik,
majd a dómban járkáltam estig,
ahol bronzból vert szarkofágban
Nagy Károly császár halva fekszik.
Mikor sötét lett, este hétre
a várőrség jött térzenére
s ahogy a tambur arra lejtett
eszembe ötlött elfelejtett
gyermekkorom sok száz emléke.
Így láttam őket rossz zenére
lépkedni több mint negyven éve,
veres gallérjuk ragyogott,
s azt énekelték: láncra fűzik
a korzikai hadnagyot.
Szabadság nékik sose kellett,
meneteltek a rossz zenére,
hogy Austerlitz meg Jéna mellett
ne lássa köztük egy sem élve
a korzikai hadnagyot.
Ma nincsen már rajtuk paróka,
de más nem változott azóta,
a régi nóta, nóta még:
sok a Cézár, kevés a Brutus,
s maradt, mi volt, a szolganép.
Aztán, mint régi lovagok
felvonultak a lovasok
az új egyenruhában:
sisakjuk fénylett mint a hold
csillámló bronzcsúcsával.
Ez mind úgy emlékeztetett
a régi, szép korokra,
mikor a nép még nem tudott
olvasni, s egy Junker jutott
harmincezer poroszra.
Mikor még állt a hűbér
s a költők várról-várra
bolyongtak olcsó rímmel,
s szívükben ült a hűség
és seggükön a címer.
Ez mind úgy emlékeztetett
a kölni máglyafüstre,
mikor a lovag csókért
epekedett s a hóhér
tudóst főzött az üstben.
Mikor nem voltak kertek,
fürdők, kanálisok,
estére zsidót vertek,
s mikor könyvet tüzeltek
a kardinálisok.
Mikor a szörnyű terhet
a nép lihegve húzta, –
mondom: valóban tetszett
az új csákó s a csákó
hegyes, csillámló csúcsa.
De ha zivatar jönne, mégis
félek, hogy e romantikus
sisak hegyének bronza
az ég modern villámait
a fejetekre vonzza.
S végül, bevallom, attól félek,
hogy e középkori sisak
nehéz, nagyon nehéz lesz néktek,
ha futni kell, mint futni kellett
Austerlitz, Wagram, Jéna mellett.

 

 

 

A gyávaság dícsérete

Így sétáltam tovább a hűvös éjben,
hol csak gázlámpák égtek sárgaszín
s mint Musset mondja: a torony hegyében
precízen ült a hold mint pont az i-n.
S amikor átvágtam a piactéren,
hol egy csikorgó szélkakas zenélt,
egy titkos hang, legbelső, másik énem
szívem mélyéből halkan így beszélt:
– „Jaj, mit fecsegsz itt össze-vissza, drága
holdfénylovag! hiszen csak jár a szád,
ha azt mondod, hogy egy vizeskanálba
megfujtanád egész Germániát.
A hóhérbárd s a guillotine-ok tiszta
vadkék acélja borzalom neked,
kalamárissal ékes humanista,
ki Siegfriedet lúdtollal kergeted.
Jöjj, tarts velünk, én hívlak, másik éned,
ki véres bárddal járkálok veled,
szatíráidban én vagyok a méreg,
szavaid mögött én vagyok a tett, –
ne fojtogass tovább, ne nyomj el engem,
ki gyűlölöm a meddő, elkopott
vitákat, – hadd győzzön konok fejedben
a kétkedő felett a szanküllott!
De látom, nemet intesz és nem jössz ki szobádból,
amíg dörög az ágyú és zúg a golyózápor –
nézz rám, aki szólni akarok hozzád
s ki nemcsak szóban vagyok harcra bátor:
Megmondom néked: te ki szikrát dobsz a kazalba
s ha égni kezd, azt tartod, hogy mégis sok a jóból,
te, ki forradalmi verseket szavalva
szaladsz el a golyótól,
te, ki a szabadságot élteted
s Lajos Fülöp kegydíját zsebre vágod:
hadd vágom a szemedbe, Heinrich Heine,
nagy a te gyávaságod.”
Míg sétáltam a holdas éjszakában,
így vádolt engem forradalmi lelkem,
végighallgattam, nem vágtam szavába
s a lázadónak ilyetén feleltem:
– „A híg fejeteknek, kiknek megárt a szkepszis mérge,
a fanatizmus mindig boldogító vigasz,
de én tudom, hogy mégha főbe is lőnek érte,
attól nem lesz, barátom, a nézetem igaz.
A pártok ketrecéhez különben is túl fínom
volt az egyéniségem s térdem nem térdepelt
divatos oltárokon és éles guillotine-om
csak egy akadt: a mondat. És más nem érdekelt.
Azt sejtem, hogy a harcnak sora most rajtatok van,
munkások! Gyűrjétek fel csuklótokon az inget,
s csak azt az egyet kérem, hogy szent haragotokban
ne késsetek már annyit és irtsatok ki minket.
Mi mást tehetek addig? Várom a harcot s félek,
s ha kérded, akár nyíltan bevallom néked én,
hogy minden férfiúnak, aki méltó e névre,
a gyávaság csodás kincs s életadó erény.
Mert nem rinocéroszbőrt adott az Isten nékünk,
sem éles tigrisfogat, kegyetlent, mint a kés,
sem elefántormányt – csak egyet adott, hogy védjük
higgadt, bölcs gyávasággal: egy szikra emberészt.
Nyugodj meg és ne lázadj fel a természet ellen,
nézd: földhöz vág a szélvész és tönkrever a zápor,
nyomorult hüvelyedben egy erő él, a szellem,
ha tornyokat emelni s képet faragni bátor;
téged idézlek, harcból dezertált Demoszthénesz,
ki gyáva voltál buta nyílvesszőknek kiállni,
de mikor a szószékről dübörögtél a néphez,
nem voltál gyáva egy állammal szembeszállni,
téged idézlek, Flaccus, ki kardodat elhánytad
s megfontoltan futottál, vér helyett bort keresve,
mert mondd, mi a bátorság és mondd, mit ér egy bálna
farkához képest Hektor vagy Ákhillész bicepsze?
És a feltámadás sem fog majd oly könnyen menni,
mint mondják – és a sírban, ki tudja, mi fogad?
Őrizd bölcs józansággal, míg inni tudsz és enni
rettenthetetlen gyávaságodat.
És ne akarj mártírja lenni semmilyen hitnek,
legfeljebb, ha fejedben agy helyett szalma van
és nincs mit vesztened, mert olyan sok embert visznek
amúgy is még a Marne-hoz pusztulni hasztalan.
Tudod-e, hányan haltak iótákért, szeszélyes,
tébolyult prófétákért, nyakatekert s szemét
eszmékért s a hősöknek, akik a harmincéves
háborúban elestek, tudod-e még nevét?
Ha ember vagy, légy gyáva, kerülj puskát és ágyút,
veszett kutyát meg párbajt s a nyílt ablakon át
repítsd ki a zsarnokkal együtt a hősi bábút,
a romantikus régmúlt kopott szimbólumát.
Ha van mit vesztened úgy sápadjon el az orcád,
mikor hősi halálba küld világnézeted, pártod.
Légy férfi. Mondj nemet. Mert nagy bátorság
kell ma a gyávasághoz.”

 

 

 

Álom, puha német ágyban

Sokáig sétálgattam s kíváncsi szemmel néztem
Köln régi városának csipkézett házsorát,
s az őszi est rozsdája rég elfakult az égen,
hogy végre megtaláltam a régi szállodát.
Az álmos portás bajsza alól kívánt jóestét,
a szoba jéghideg volt, a fal repedt s kopott,
s az asztalon – jó német szokás – az Újszövetség
kínált setét kötésben keresztény bánatot.
S mikor végignyújtóztam a jó, rugalmas ágyon
s az elfújt gyertya füstje még csípett orromon,
azt kérdeztem magamtól, emigráns és hazátlan,
ki mindig kívül álltam a rendőrkordonon,
akinek hivatalból koszorút sosem adtak,
megrögzött forradalmár, hívatlan énekes,
hogy miért nem találtam olyan eszmét magamnak
amelyért száz halállal halni is érdemes.
Mert ahogy minden anyag egy hőfokon megolvad,
úgy vár mindannyiunkra egy eszme is, melyért
a leggyávább közöttünk is szívesen kiontja
forró szívéből azt az öt vagy hat pintnyi vért.
Lehet, hogy ilyen eszme, amelyért halni mennék,
nem látogatja mostan e polgárszázadot
és idegen asztalnál ülök, mogorva vendég,
s ha lázadni szeretnék, csak versben lázadok.
Meg aztán egy dilemma kínoz: az örök kérdés,
hogy a százarcú népnek mi a rossz s mi a jó,
hogy bolhaugrás kell-e, vagy teknősbékalépés,
hogy evolúció-e vagy revolúció?
Hogy forradalmak üszkös tüze hová vezet el
és szebb fű nő-e majdan az elfolyt vér felett,
avagy lehet-e békén, keresztény szeretettel
egy jobb jövőbe vinni a kínzott népeket?
Amint ezen töprengtem, egy nagy terembe léptem,
hol az oldalfalakról két sor arckép köszönt
reám: a próféták, kik egy új világ nevében
hirdettek boldogságot, békét és vérözönt.
Az első Jézus Krisztus volt, lágy s azúrkék szemmel,
ki szelíden s szerényen rótta az út porát,
s az Olajfák hegyéről bánatos szerelemmel
siratta Jeruzsálem pusztuló városát;
mellette János állt, ki késő öreg koráig
ha prédikált, csak egy szót mondott, hogy „szeretet”,
s hitvallók, kikkel Nero etette bestiáit
s kiket a Capitolon keresztre veretett;
püspökök, kik testükkel védték meg a pogánytól
a Szentírást s akiket lassú kínzással ölt
meg a hóhér; csont és bőr aszkéták, kiknek mámor
volt a tetű, a korbács és lakoma a böjt;
térítők, kiket messze földön kerékbe törtek,
vagy Rómában ápolták a pestiseseket;
és Remete Szent Antal, kit mindig ronda szörnyek
kísértettek meg pőre hajadonok helyett;
festők, kik vézna kézzel aranyozták a sápadt,
liliomos Madonnát a nyirkos dómfalon,
és névtelen barátok, kik jéghideg cellákban
másolták a Missale-t, vénen és félvakon;
albiak, kik dalolva ugrottak Montségurnél
a tűzbe: aggastyánok, kislányok, gyenge nők,
s Lullus, ki a keresztet mutatta boldog-büszkén
az arab csőcseléknek, mely agyonverte őt;
és Szent Ferenc, ki az út kövén vetette ágyát,
ki farkast vett ölébe s galambokkal beszélt,
és szerzetesek, kik a sötét őserdőt járták,
hogy ott gyilkosaiknak hirdessék az Igét.
De túloldalt, a másik falon is hosszú sorban
bámultak rám a képek: az ellenlábasok,
akik a mennyországot itt lenn a földi porban
akarták berendezni, a hírhedt lázadók:
az első itt is Krisztus volt; nem a szőke, a szende
Jézus, de a rőt hajú zsidó, kit szent harag
vezérelt a szegények élén, mikor kiverte
a templom csarnokából az uzsorásokat;
mellette Spartacus jött, aki a rabszolgákat
a konzul ellen vitte a kék Vezúv alatt,
hogy az urak többé már agyondolgozott, fáradt
testükkel ne dagasszák az ángolnástavat;
balján ott láttam állni Spárta királyát, Ágiszt,
ki nem engedte népét igába hajtani,
s Lucius Catilinát, ki ellen annyi frázist
dübörögtek Cicero fizetett ajkai;
az izzó trónon ott ült a nép vezére, Dózsa,
körötte részeg urak meg cifra püspökök,
s Marino Falieri, a velencei dózse,
ki szennyes álruhában bujkált a nép között;
Arnoldo, Tell; parasztok s a sok lázadó jobbágy,
kiket négyrétre vágtak; s kiket már nem, mivel
könyveik erősebbek lettek a hatalomnál:
d’Alembert, Diderot, Voltaire; és aztán Robespierre,
ki jó lélek volt, oly jó, hogy sorra minden embert,
kit rossznak tartott, guillotine-re vitt,
meg Marx Károly, ki gúnnyal nézte az olasz s lengyel
szabadságharcok tábornokait,
kiknek, bilincsbe verve, nem kellett a fegyházban
sem a császár kegyelme, sem keresztény vigasz,
s Habsburg s Bourbon bitókon haltak meg annyi százan
a szabadságért, ámbár nem tudták, hogy mi az.
S ahogy így nézem őket, hirtelen észrevettem,
hogy forrongó sorukban bent állok jómagam,
kissé borostás arccal s kopottas öltözetben
s kabátzsebemben három vörösréz bomba van.
Kihívón pillantottam az ellenfélre szemben,
s a bombákat forgattam zsebemben csendesen,
míg túlról egy népszónok közelgett lágy ütemben.
A teste ráncos volt és derékig meztelen,
kezét vállamra tette, míg én egyre a három
bombát forgattam, és így szólt miközben deres
szakálla homlokomra omlott: – „Szegény barátom!
ne gyűlölj és ne lázadj. Tűrj, böjtölj és szeress!
Erőszak nélkül épül a szeretet országa
én tartom majd a kormányt, tisztán és hófehéren.
Te vagy Krisztus nyájának rég elvesztett báránya,
jövel hozzám és térj meg a szeretet nevében!”
– „Derék apostol” – szóltam –, „két évezrede mondják
e szép igéket és a világ nem változott.
Törődj a túlvilággal. Hagyd ránk a világ gondját,
melyért az ember úgyis oly sok vért áldozott.
Hol volt Krisztustól, mondjad, a Bertalan-éj papja,
ki füstölőjét rázva üdvözölte a vért,
s a jámbor, ki a rőzsét nyalábra fogva rakta
a tűzre, mely Giordano Bruno fejéig ért?
Vagy Roger, a domonkos, ki semmi bűnt és fortélyt
nem szégyellt és Lyonnál kondérban főzte a
waldenzieket s Orbán, a pápa, aki bordélyt
építtetett Rómában s hol voltak Tőle a
keresztesvitézek, kiknek nyomában, mint az árnyék
járt a pestis s útjukban leölt s kibelezett
zsidók hevertek. Mit szólsz ehhez? Hogy te majd másképp
csinálod? Nem hiszem el. Menj innen, eleget
tűrtem tőled! Eleget láttalak! S ha nem mennél,
úgy megkérdezem tőled: kedves-e életed?
Mert ha igen: zsebemben őrzök számodra ennél
még sokkal biztosabb és nyomósabb érveket…”
S hogy így beszéltem, a föld megrengett és a képek
hirtelen elsüllyedtek: s a szétnyílt falon át
kiléptem a mezőre s már ott ültem a rétek
langyos füvén és ettem a negyed szalonnát
a fekete kenyérrel, mit zsebemből kerestem
elő, s aztán vánkosnak használva karomat,
szivart dugtam a számba s így heverésztem resten
egy vakondoktúrásra helyezve faromat,
napestig… Tőlem balra az úton szürke porból
épült lyukban lustán ültek a verebek,
amíg a mélyzöld dombok lejtőin kék cukorból
készült kis házak álltak s parányi emberek
járkáltak erre s arra… Úgy hangzott, mint a zörgő
borsó, mikor nevettek egy vén imposztoron,
ki ott járt köztük. S ekkor láttam: ő volt, dühöngő
hangjával, a népszónok, az én apostolom.
Egy dombról szólt a néphez és áldást kért reájuk,
s azt mondta: mindhiába nevetik őt, mivel
a sors őt küldte s ő lesz vezérük s prófétájuk,
ki megvet minden durva erőszakot s kivel
a szeretet országát építik fel; és mézes
szóval kérlelte őket mindenre, ami szent.
Azok nevettek rajta, amíg egy tüdővészes
külsejű kislány felkelt s lassan utána ment,
majd egy vízkóros asszony is nyomába szegődött,
ki múlt héten temette el harmadik fiát,
egy rég kivénült szajha, ki mindhiába bőgött
segélyért, egy vak koldus s egy kicsapott diák;
s tizen voltak; már százan; és nőttek, egyre nőttek;
s ötszázan voltak s nőttek; s ezren voltak s vakon
követték őt, amint így vitte dalolva őket
házról-házra, mezőkön és apró falvakon
keresztül, s egyre nőttek, s mint kígyó csavarodva
menetelt a borzalmas s őrjöngő sokaság
a berill hegygaráton s nőttön nőtt s kanyarodva
indult az őszi völgynek s az esti réten át
közeledett felém. S ekkor markomba zártam
az első bombát s vártam, míg a sötét menet
elém ér. Egy virágzó kis bokor előtt álltam
és mintegy üdvözlésre emelve kezemet
odadobtam eléje. A szörnyű pukkanásra
a nép riadtan állt meg. S midőn a por eloszlott,
láttam: nem történt semmi. Csak az apostol lába
előtt gomolygott búsan egy fekete füstoszlop
a tátogó üregből. És engem durva kézzel
megragadtak a hívek és úgy vittek eléje
kemény bilincsbe verve. Ő meg hosszasan nézett
szemembe kék szemével s kezét vállamra téve
így szólt: – „Te vagy, barátom, Isten szegény báránya?
Mért nem térsz meg nyájamhoz? mért mártod ujjad vérbe?
Kezünkkel, nézd felépül a szeretet országa,
bűn és erőszak nélkül, tisztán és hófehéren, –
miért bántasz hát minket? tudom, a bűn, az ínség
vitt rá. De mert testvérek vagyunk Isten szemében:
indulj békén utadra, oldd meg kezed bilincsét –
én megbocsátok néked a szeretet nevében.”
S a menet ekkor zúgva és hullámozva indult
tovább a poros úton s amerre járt, a föld
dübörgött, mint a vulkán, miközben én a dúlt
vetés közt egymagamban maradtam ott a zöld
mezőn, megszégyenítve. És ekkor nekivágtam
az útnak a főváros felé. De ott és itt
és erre s arra: falvak pincéiben, tanyákon
és bús sikátorok mélyén, bármerre vitt
a lábam, mindenütt csak őket találtam. Súgva
mondták fülembe: Testvér! Agyonnyom az adó!
tarts velünk! új országot építünk fel ma durva
erőszak és bűn nélkül! Ha győzünk, a bakó
nem fog reggeltől estig vérünkben ázni s liszttel
nem spekulál a bankár! venyigéink borát
nem szürcsölik a dúsak s a sikkasztó miniszter
nem ád el a porosznak! De én mentem tovább.
S ők nőttek, egyre nőttek. Szénakazlak tövében
ültek, öreg kaszárnyák kantinjaiban, redves
barlangokban, a söntés mélyében és sötéten
izzó kemencék előtt s az éji erdő nedves
tisztásain; ott ültek az éjféli miséken,
az egyetemek padján s az utcán; beszakadt
tetejű kunyhók füstös kályhái mellett s régen
leállt gyárak falánál az őszi ég alatt.
S csak nőttek. És a zsarnok hiába küldött rájuk
zsarut, csendőrt. Hiába volt börtön és bitó.
Nem védekeztek. Üres kézzel álltak az ágyúk
elé és úgy pusztultak százával, némán s szó
nélkül. De egy halottért másnap tíz élő állott
soraikba. És nőttek, csak nőttek. S mint a gleccser
vittek mindent magukkal s ellepték az országot,
akár az őszi árvíz. S így jött, hogy végül egyszer
ölükbe hullott minden. Én éppen akkor értem
a fővárosba, honnan aznap reggel szökött
meg a zsarnok s a kormány; és estig álltam étlen-
szomjan egy útkereszten, a néptömeg között,
mely az apostolt várta. Majd egy lámpásra másztam
zászlók közé s üvöltő emberfejek felett,
s félig guggolva, félig ülve és szörnyen fázva
a szélben, lestem, honnan jön már a szeretet
félmeztelen barátja. Nem volt a régi: drága
köpenyt viselt meg csizmát s csupán szakálla volt
még hófehér. Szépnyergű lovon ült és utána
ezer fogdmeg s kilencszáz detektív lovagolt.
S én ekkor, rosszat sejtve, titkon kezembe vettem
a bombát és nyugodtan vártam, míg a menet
alám ért és jobbomat kinyújtva, leejtettem,
mint egy gyufát. A bomba halk búgással esett
egyenest a fejére. S kalapja karimáján
kétszer körbegurult, majd megállt s csütörtököt
mondott. S mikor egy rendőr a csatornába vágta:
„csoda, csoda” – hörögték karban a püspökök,
és „üsd agyon” üvöltött a nép s bilincsbe verve,
megrúgdosva s leköpve eléje vittek, s ő
leugrott a lováról, felém jött s rámismerve
így szólt: – „Hát nem javultál meg, vén gonosztevő?
Ma a győzelem napja van. Holnap új országot
építünk fel, bűn nélkül, békén és hófehéren.
Hogy íly bitang munkánkban ne zavarjon: tartsátok
börtönben mindhalálig, a szeretet nevében!”
És akkor a tömlöcbe vittek. Sok hosszú éven
át csorgott rám az ólmos víz s vén kenyeret adtak
ennem, zöldes penésztől nyálkásat és a térdem
megbicsaklott a csúztól s csak ültem és a vastag
tömlöcfalon keresztül a világból csak néha
hallottam egy-egy hangot: halk és félénk könyörgést,
korbácsütést, sarkantyúpengést, elfojtott néma
sóhajt, dobszót, parádés harangzúgást, nyöszörgést,
vonagló sírást, hörgő sóhajt, rekedt parancsszót,
vérforraló sikoltást, egetkáromló átkot
és tébolyult üvöltést. Építik már, gondoltam,
építik az országot.
S egy nap a börtönajtó kinyílt: a porkolábom
jött be, megmosdatott és hajamat kétfelé
fésülve a legújabb divat szerint és három
zsandárt állítva mellém, az apostol elé
kísértetett a várba: mert királyként lakott
most a zsarnok várában. Dús selymek és brokátok
közt ült, nehéz damaszttal függönyzött ablakok
alatt a baldachinos trónon. Amint meglátott,
felém fordult és így szólt: – „A szeretet országa,
lásd, testvérem, felépült, tisztán és hófehéren.
Hívtalak, hogy lenézhess a béke városára
pompás erkélyeimről, és megláthasd, hogy népem
boldog, mert ingyen mérik a levegőt minálunk,
meg az arany napfényt is s az ezüstösen kéklő
forrásvizet. S hívtalak, mert éppen harcban állunk
és katonának kellesz. Ez a harc lesz a végső…”
Eddig jutott, mert közben nagy-titkon elővettem
az utolsó bombámat s rádobtam. A falak
hajlongtak, mint a szélben a nád; a gobelin égett
s lezuhant a padlóra. Ő sértetlen maradt.
S ekkor az apostol őrjöngve, libabőrös
arccal, kifordult szemmel, haragtól hófehéren
s habzó szájjal kiáltott a zsoldosokra: „Őrök!
Vigyétek s kössétek föl a szeretet nevében!”
S ahol vittek, a város utcáin, a vesztőhely
felé, a nép riadtan állt meg s összesúgott.
Aztán, levett kalappal és kockás zsebkendőkkel
törölgetve a sírást, mint gyászmenet futott
kordélyom mögött és ezt mondták: – „Miért nem ölted
meg, hős mártír? kínlódunk! agyonnyom az adó!
éhbérért dolgozunk! szűk pénzünkből egyre többet
lopnak! reggeltől estig dolgozik a bakó!
a háborúnak nincsen vége! tüdőnket tépi
a pincelyuk! a bankár csal! vascsizmákat szabtak
eszméinkre! az új rend rosszabb még mint a régi!
hiába folyt a vérünk! nem lettünk boldogabbak!”
Így szóltak; s az apostol őrjöngő, vad gesztussal
hajolt ki az erkélyről a bús város felett:
– „Nem vagytok boldogak? jó! úgy most a puskatussal
kényszerítlek rá, hogy boldogak legyetek!”
És súlyos ágyúk jöttek az utcán s lőni kezdték
a népet, mely bömbölve futott. Üres terek
szélén hullák nyújtóztak s a járdán vörös festék
csorgott az alkonyatban, miközben engemet
felhúztak a bitóra. A kóckötél torkomra
fonódott s a halálos verejték ellepett,
s így hintáztam hörögve s a végén még kitoltam
a tébolyult világra tintaszín nyelvemet,
amikor felébredtem. A puha, német ágyban
feküdtem, izzadt testtel a nagy dunyha alatt.
Reggel volt. Kint, az ablak előtt a dóm keresztjén
vörösen állt a nap.

 

 

 

A teutoburgi erdőn

Bús ősznap volt. Csak ment a chaise a holt
erdőn, hol ránkhajoltak a rideg,
tar tölgyágak mint a gót boltívek
s úgy lengett rajtuk mint bitón a hold;
a hold, mezítlen, rőt, parázna test, –
baljós mocsár ez, nedves és setét,
germán kocsis, nógasd a vén gebét
s gyerünk tovább, mert elborít az est.
Az őszi est, mely szürke szemfedél
lett annyi népnek, mely mint egy vitéz állt
itt és nem mondott többé Áve Cézárt,
midőn a lápra ráborult az éj.
Nagy volt az éj és messze volt a Város,
itt tért pihenni Varus mindörökre
a barbár erdő hűs ölén. Körötte
pusztultak el centuriói, sáros
szájukba sás s mocsári gyík kúszott –
egy kis kert volt Tibúr mellett a vágyuk;
most itt hevernek s márványszarkofágjuk
falát nem őrzik alvó Vénuszok.
Nem isznak többé mályvaszín kadarkát,
germán hullát ölelnek lenn a lápban,
s a közvitézek, annyi s annyi százan –
csontvázukat most vadvizek kavarják
és sírjukon lidérces láng lobog,
Wotán tölgyét táplálja már a vérük,
és a többi: gyarmatlakók, kísérők,
seregdiákok, markotányosok,
kik itt átkozták Marsot meg Erinnt,
s szüzek, kiknek mellén átment a dárda,
s kiknek nem tette holt kezébe már a
kőfalloszt senki, ős szokás szerint.
Most itt hevernek. Rajtuk dudva nő,
pajzsuk felett sziszegve fú a bóra,
s a Styx vizénél alvó légiókra
én mondok áldást, német verselő.
Tudom, silány zsoldoshad volt, rohadt
kalandorkedv s észbontó harci mámor
kergette őket és a kultúráról,
amelyet hoztak, nem tudtak sokat.
Iszákjukat tömték és semmi bűnt
nem átallottak; gyújtogattak, borban
s aranyban hemperegtek, bár e korban
nem Merkur volt még a hadistenünk.
Mindegy –: a Dél, görög és latin szellem,
Augustus, a világpolgár s a régholt
Plátó küldötte őket e vak égbolt
ölére, Észak vad hordái ellen:
ők védték itt a kultúrát s az észt,
a Parthenont, Neápoliszt, Kumát,
Galenus minden antidótumát,
s a vén porhintő Árisztotelészt.
Ezért dícsérem őket, régi holtak,
kiket nem díszít márványkő a fertőn,
s kik egykor itt, e klasszikus nagyerdőn
a humanizmus katonái voltak.
A Város küldte őket, melyet rég
támadtak s mit csak védtek, egyre védtek,
mivel, jaj hányszor indult innen délnek
Hermann vezér s a szőke csordanép.
Vad cimberek és teutónok mentek
innét a Póhoz, hogy lovat meg ringyót
raboljanak s a fákról minden bimbót
letépjenek, míg tar s elégett kertek
közt szétkergette őket Marius;
itt állt a domb, melyről új harcra várta
népét Thusnelda, kit a Via Sacra
felé bilincsben vitt Germanicus;
itt állt a német kősánc, mely megett
háromszáz évig harcoltak egy helyben
és Rómát lesték kék szemükkel, melyben
lobogva égett a fajgyűlölet;
háromszáz évig védték tőlük éjjel-
nappal a sokszáz korhatag őrtornyot,
míg tébolyult rohamuktól nem bomlott
a haldokló császárság szerteszéjjel.
Ez volt az ősz! Rómában már fiús
hetérákat szerettek, hírneves
írók anekdótát faragtak és deres
ezüstkorból beszélt Petronius.
És akkor jöttek ők: a cimberek,
a vandálok, a gótok, alemánok
és úgy tapostak átizzadt csizmájuk
alá egy kultúrát mint a legyet.
Csak jöttek, jöttek: csonka hordák, népek,
s a Hohenstaufok: őrültek vagy szentek,
kik Epheszoszig s Palermóig mentek
ősi haraggal gyújtogatni délnek;
s aztán – e szennyes áradás után
is hány hadat látott e vén mocsár már!
A leffedt ajkú, gőgös Habsburg császár,
akit bíborra festett Tizián
innét küldte Rómára Landsknecht népét,
mely Ghirlandajo képeiből vágott
farsangi maszkot és Márton barátot
éltette, drága kurtizánok méhét
tüzes dorongra szúrta, százados
tetők alá csóvát vetett és ó
dómoltárokra, vak, vérszomjazó
sereg, mely éjjelente százakós
boroshordókba fulladt mint Clarence,
s kőkancsóit Apollón meg Minerván
verdeste szét – így pusztult egykor germán
zsoldoshadak kezén a reneszánsz.
S hogy kardodat akkor fáradt szívedbe
mért döfted, Varus, már megértelek.
A bölcsészettől hosszú éjjelek
elfárasztottak s lelkedet ridegre
marták a híres filozófiák;
hű kísérőd, a kétség, száz körömmel
tépett s nem tudtad már pogány örömmel
ölelni Doriont és Claudiát.
Magános lettél és vígasztalan,
és éjféltájt, az őrtűznél, a szalmán
talán sejtetted, hogy harcolni barbár
erőkkel itt mi bús és hasztalan.
Korán halt hős, hadd dícsérem neked,
és hadd tárom fel nem-látó szemednek
e századot, melyet megsejtened sem
engedtek már a fukar istenek.
Mert volt e korban, bár csőből gyilkolta
társát az ember, egy csipetnyi ész –
az Alhambrát s a Péter tér nehéz
oszlopsorát nem láttad már, se Volta
fényét, nem hívott soha a sötét
lagúnákra Velence ragyogása,
a távcsövekben szemed sose látta
az Aldebáránt s a Tejút ködét,
kávéházban, melledre, fejlehajtva
Európa minden bánatát nem szívtad,
s a hulló, sárga lombok sose hívtak
őszi sétára a Boulevard Montmartre-ra.
A Sistina és Raphael szobái
felé sohasem vonzhatott a vágyad,
s végső utadra nem zengtek utánad
Ludwig Beethoven hősi harsonái.
Ám mégse képzeld, porladó vitézem,
hogy talpig tejfel volt a tört pohár –
fényes, hazug kocsink nyomában sár
s nyomor buggyant a földből, bármi szépen
takargattuk, a polgáralkovok
mélyén por ült, elfojtott, régi lázak
s emésztetlen teóriák csiráztak
a nép között; hallottuk, mint ropog
a fal, bár újra festettük, s e tenger
tömegnek minden jelszó messzi hang
maradt. Sok volt a bankár és a bank,
sok volt a hadvezér, kevés az ember.
Mi lesz velünk? Fanyar, Varus, a lecke:
nincs más állandó mint a változás.
A kultúrák pusztulnak. Óriás
léptekkel közeleg felénk az este
és minden tárgy ködös szakállt ereszt,
az ajkakon undorrá fagy a mámor,
ecet lesz a chianti a pohárból –
Áve, Petronius! Te tudtad ezt.
Dús asztal mellett fogsz egykor heverni,
várod fellázadt szolganépedet,
hogy rádtörjön, szétossza pénzedet,
s a bort, amelyet már nem tudsz keverni.
De mért nem jönnek? Nem kellenek vert
kupáink nékik és a dús borok?
Kakas szól a homályon át. Homok
szalad az órán. Milyen rossz e perc!
Fanyar kor jön. Maradj ember a gáton,
az éjsötétben is Civis Romanus,
s utolsónak menj meghalni mint Varus
a vert sereg után. E vak világon
úgyis mindegy, lesz-e, ki süppedő
sírod felett, e rozzant, sárga csonton
Páris táján majd egykor verset mondjon,
arab, japán vagy néger verselő.
Bús őszi nap. Nézd: áll a chaise a holt
erdőn, hol ránkhajolnak a rideg,
tar tölgyágak mint síri boltivek,
s fölöttünk mint bitófán leng a hold
és minden fát csontvázfehérre fest –
baljós mocsár ez, redves és setét,
germán kocsis, nógasd a vén gebét,
s gyerünk tovább. Fejünkre szállt az est.

 

 

 

Németország apotheózisa

A teutoburgi erdő lápmezői
után hervadt pusztákon járt a chaise-em.
Harmadnap este volt, mikor az égen
lassan feltűntek Hamburg háztetői.
Az estharangok szóltak és szelíd
bárányfelhők kószáltak fenn az égen,
a Rathaus tornya a párától kéken
fénylett – így értünk le az Alsterig.
A szép szobában már régen setét
volt és anyám csak úgy ült egymagában.
– „Te vagy, fiam?” – riadt fel örömében
és összecsapta mind a két kezét.
Aztán felkelt, gyertyát gyújtott, terített,
elémtálalta a halat meleg
mártással s régi arcomat kereste
az arcomon. És egyre kérdezett:
– „Hogyan utaztál? Puha volt a chaise-ed?
Soká maradsz közöttünk, vagy csupán
néhány napig? Egyél! Biztos, hogy éhes
vagy – Istenem! – tizennégy év után!
Édes fiam! És mondd, ott idegenben
van-e, aki gondot visel reád?
Hogy élsz a szép Matilddal? Szilvalekvárt
befőz-e télre? Reggel a teát
ő hozza néked? És varr-e, hogy őszre
meleg alsót hordhass az ing alatt?”
Így kérdezett anyám s én eltűnődve
ettem, s némán, mint illik, a halat.
Azon töprengtem, hogy özvegy anyámnak
Matild asszonyról mit beszéljek én,
Matildról, ki most ott csacsog a halvány
októbernapban lenn az Elysées-n?
Ugyan mit szóljak kalapja tolláról,
szeméről, mely csupa fény és derű,
hangjáról, mely rekedt a sok tortától,
s lelkéről, mely könnyed meg egyszerű?
Mondjam, hogy pogány öröm gyúl szívemben,
mikor meglát, ha átfog a keze?
Valljam meg titkomat, hogy vén fejemnek
untig elég már a magam esze?
Mondjam, hogy bár nem ismer és nem ért meg,
tüdőmből mégis a végső lehellet
is az övé lesz, lányáé egy népnek,
mely nem ült soha Bábel vize mellett?
Mondjam, hogy a kőtáblákat az égből
lelkem mélyén még egyszer eltöröm,
ha alacsony homlokán verítékből
ezüstös koszorút fon a gyönyör?
Itt valljak Hellásznak örök szerelmet
a hétkarú gyertyatartó alatt?
Anyám csak egyre súgta: „Drága gyermek”,
s én ettem, némán ettem a halat.
Mikor kész voltam, letette elémbe
a nagy, pirosra sült libát veres
káposztával, mélyen szemembe
nézett és kérdezett, csak egyre kérdezett:
– „A valót, mondjad, ott is csak tilos
megírni? És van-e a Szajnán sirály?
Hogy van Rotschild? Igaz-e, hogy piros
ernyővel jár Lajos Fülöp király?
Édes fiam! Hol élnél szívesebben,
a Rajnán innen, avagy odaát?
S melyik népet zártad jobban szívedbe:
a németet-e vagy a franciát?”
Nehéz kérdés! Tegyem most, mint a kalmár,
mérlegre őket s mondjam ridegen,
hogy szeretem a franciát s e barbár
világ számomra örök idegen?
Azt mondjam el, mit megírtam a német
fajrépákról kegyetlen szatírákban?
Inkább a villát néztem, nem beszéltem
és hallgatagon ettem a libámat.
S hogy elkészültem, jó anyám narancsot
tálalt elém és egyre kérdezett:
– „Szegény fiam! A parlamenti harcot
nem únod még? S mondd, mindenek felett
melyik irányzatot és pártot tartod
oly nagyra, hogy eszméit vállalod?”
De én megettem közben a narancsot
s kiköptem minden keserű magot,
minden magot… És aztán erről-arról
beszéltem néki csendesen a rőt
gyertyák fényében, míg az öregasszony
elfáradt. Akkor megcsókoltam őt
és nekivágtam Hamburgnak. – A város
is csak megvénül, mint az emberek!
Hová lett már a kaftános bazáros,
kinél cukorkát vettem, mint gyerek?
A szőke Lottchen, ki a zsalugáter
mögött ült délben, régesrég kövér
családanya, ki hétköznap korán kel
és ünnepnap ott korzózik ösztövér
urával. Kik prófétáknak születtek,
fiúk, akiktől egy új Bibliát
vártunk, régen fanyar ügyvédek lettek.
Tizennégy év! Hogy eljár a világ.
Hol van a jó öreg tanár, ki egykor
átsegített sok ifjú viharon?
Az utcasarkon csak a régi cenzor
kabátszárnyába akadt a karom.
Hegyes ollója mindig eltalálta
a legjobb sort. Most didergett. Szívem
megesett rajta és egy kiskocsmába
invitáltam be magammal, hiszen
hol már a régi haragunk? Borozva
szapult mindent: a Hanza-államot,
mely nyugdíját fukar marokkal osztja,
a zsidókat, a bankot, a papot,
szidta a sok ripők zsoldost, ki tétlen
lopja a pénzt. Fejébe szállt a bor
és elbúsult. Lassan hazakísértem
egy ócska házhoz. S aztán, amikor
egyedül voltam, felnéztem az égre.
Lágy éjszaka volt és a lebegő
félholdat három kis csillag kísérte
kristálycukorból. Langyos levegő
préselte körül arcomat. A házak
cirádája mind olyan ismerős!
Milyen kékek az ablaktáblák! Fáradt
lábam boldogan imbolygott az ősz
fái alatt. Most végre hazaértem!
S mint elcsavargott és hűtlen gyerek,
egy nedves padra ültem s így beszéltem,
nem tartva vissza többé könnyemet:
– „Germánia! Anyám! Most itt, az éjben,
s így, hogy nem hallhat, csak a honi csend:
én, ki fejedre annyi átkot szórtam,
száz nem után hadd mondjak egy igent.
Mert szeretlek száműzötten, kiverve,
utánad sírtam; siratlak remény
és vígasz nélkül: Catullus szerelme
sem lángolt úgy, mint érted az enyém.
Legyen áldott sötét erdőd, hol Merlin
bolyong és Essen szürke kormai,
szántófölded sovány vetése, Berlin
minden köve s Göttinga tornyai,
gót templomaid zöldes kővirága
a Rajna és a Majna várai,
homokdűnéid szőke pusztasága
és Heidelberga holt tanárai,
legyen áldott Hans Sachs minden meséje,
Johann Gutenberg első könyvnyomója,
Sebastian Bach mennyei zenéje,
Holbein és Dűrer minden víziója,
Schopenhauer fekete logikája,
Majna-Frankfurt szofista nyársai,
elnyűtt könyvtáraid dohos homálya
és berkeid magános hársai,
legyen áldott a kőnigsbergi elme,
ha érvelése még olyan kusza,
a Minnesaengerek égi szerelme,
Reuchlin és Lessing humanizmusa,
Wieland álomvilága, von Kleist véres
emléke, Celtes Konrád Ámora,
a seesenheimi paplány s nyolcvanéves
Faustodnak minden ifjú mámora!
Germánia, bús, elkínzott nagyasszony,
mit hozzon a jövendő? Nem tudok
mást kérni a sorstól, minthogy akadjon
sok cézárod után egy Brutusod,
hogy hozzon a sors annyi balhit s métely
után népednek pár józan fejet,
férfiakat a talpnyalók helyére
és bölcsességet bölcselők helyett;
ne csak tudást, észt is hozzon felétek,
ha erre jár az idő szekere,
s ha magja vész a vérszopó Vezérnek
és széthullt habzó szájú serege:
vak isten: akkor hozd harcok és vészek
után Voltaire szabad napját reánk,
hadd láthasson még néhány békés évet,
ha nem a fiúnk – úgy az unokánk; –
s küldj gyors halált a német börtönök
megkínzott rabjaira, akik már nem
élhetnek a jövendő reggelig,
és adj nékik örök nyugalmat. Ámen.”
S hogy így beszéltem, a parkból egy dáma
tartott felém az éjhomályon át, –
haján, mely félig eltakarta drága
s hellén márvánnyal rokon homlokát,
dús főkötőt viselt, amely királyi
kiskoronához volt hasonlatos;
két combján – gondoltam – meg tudna állni
a Párthenon, hogy így láttam habos
szoknyájából kidomborodni őket, –
gúny csillámlott nagy, tágranyílt szemén,
és úgy mosolygott, mint egy istennőhöz
illik, mikor táncolva jött felém.
– „Szép vagy, jeles hölgy”, szóltam, ránevetve, –
„látom: tested Vénusszal osztozott
a bájakon. Szájad vörös cseresznye,
a lábaid, mint antik oszlopok;
ringó csípődtől minden szent aszkéta
megtébolyodna, – ám felelj nekem:
hogyan kerültél e magányos séta-
úton, íly későn, épp szembe velem?
Hűvös szél fú. A tornyok mindjárt éjfélt
kongatnak. Ágyad biztosan meleg.
Ha nem vagyok indiszkrét: mennyi pénzért
méred nekem királyi testedet?”
– „Tévedsz, Henrik”, felelte mosolyogva –
„én nem vagyok amolyan könnyű lány;
és máskülönben is már vén csoroszlya
lettem, s túl ifjú vágyak viharán
lesem a lassú századok múlását.
Egykor még márványsíma testemen
harcok, tűzvészek, áradások vájták
e sok barázdát s minden reggelen
arcomat egyre ráncosabbnak látom,
hajam megőszült és mellem konya –
Nagy Károly volt az én papám, barátom,
s én vagyok Hamburg istenasszonya.
De hogyha meghívhatlak egy teára,
úgy jöjj velem, mert csak magam vagyok.
Padlásszobámban fűtve áll a kályha
s a karszékben a párás ablakok
alatt elmondod majd, mi hozott erre,
s német népünkhöz milyen indulat
fűz mostanság, s ha útra kelsz, majd merre
s milyen dolgokhoz vezet az utad?”
Így szólt ő és elindultunk kanyargó
sikátorokban, néptelen terek
felé, aztán felmásztunk a csavargó
vaslépcsőkön vagy kilenc emelet
magasra és egy kis szobába léptünk.
Leültem és ő úgy húzta felém
karosszékét, hogy összeért a térdünk –
s szemébe nézve, így beszéltem én:
– „Úrnőm! Hajdan a szabadság s a szépség
után Párisig kergetett a vágy.
De tudtam: hamar utolér a vénség,
s úgy töprengtem álmatlanul az ágy
setét bárkáján, mely az Ácheronra
visz majd engem, a beteg Henriket.
Fásult lelkemnek csak egy volt a szomja,
egy kívánság hajszolta e szivet:
egyszer, csak még egyszer akartam látni
az alstermenti öreg tölgyfasort,
matrózpipákat a hamburgi ködben,
nagy, szőke nőket, Junkert, rajnabort –
így jöttem – s annyi bánatra meg búra
ébredtem itt. Keserű volt az út,
mondhatnám, hogy honvágy-elleni kúra –
s gondolhatok-e vajon itt, e rút
világban boldogabb német jövőre?
Ki sejti ezt? Az oldó és szövő
párkák sötét szobában ülnek, dőre
szemünkben örök titok a jövő,
bár mi csináljuk… Nézz reám: ma éjjel
zokogni tudnék és szívem puhább,
mint kebled bőre. Tégy rumot elémbe,
s hozd be, amit ígértél, a teát.”
Felkelt: nyomában rózsaillat s ámbra
áradt, majd egy kis kannával tért vissza,
csészét hozott, rumot töltött teámba,
míg ő a rumot tea nélkül itta
a flaskából; s mikorra bársony arca
tüzelni kezdett, mellém ült, nehéz
szemét lezárta, majd vállamra hajtva
sötétsörényű, koronás fejét
ekként beszélt: – „Anyám tündérkirálylány
volt itt az Elbán. Egy holdfénybe szőtt
nyáresten ülték holmi régen bárkán
császárapámmal ők az esküvőt.
Hogy meghaltak, több már, mint ezer éve.
Árván hagytak s szegényen: nem maradt
reám más, mint apám császári széke,
melyet ott látsz a tölgyszekrény alatt.
De nem adtam el, bár marokra szórtam
a pénzt, semmiért e szedett-vedett
széket – ezen ült az aacheni dómban
s előtte nagysüvegű érsekek
csúszkáltak térden… A szék alján katlan
nyílik, s ha lassan felemeled rőt
bársony párnáját, meglátod alatta,
mit látni kívánsz: a német jövőt.
De esküdj meg, hogy nem fogsz rémüldözni,
bármíly borzalmat lát is a szemed!”
S én átkaroltam szép térdeit: „Semmi
nem rémít, Úrnőm!” És ő két kerek
szemét, melyekben különös gúny égett,
reám emelte s elkezdett nevetni.
Aztán elfújta a lámpát. Setét lett,
csupán az esőt hallottam peregni
a háztetőn, míg ő varázsigéket
mormolt a trón támlájánál és én
a mélybe néztem, honnan szörnyűséges,
elmondhatatlan bűz áradt felém.
– „Most légy kemény” – szólt ő –, „csupán a német
jövő szaga ez. Fogd be orrodat.”
S én újra a mélységbe néztem. Kékes
lángnyelvek közt egy udvari fogat
gördült elő. Mélyén egy hetykebajszú
császárka ült. A címeres lovak
a nép közt jártak, melyet sebesarcú
lakájok vertek. A kocsi alatt
elgázoltak hevertek, kik halódva
is még éljen-t bömböltek. Kétfelé
cirádás, tarka, csűrt-csavart kaszárnyák
és bérházak nőttek az ég felé.
A földekből, mint tavaszi vetés,
kémények keltek; a füstrengeteg
alján, mint holmi fekete penész
nyüzsögtek rongyba csavart emberek.
Amott lakkos cilinderek korzóztak
a napon, csak a pénznek nem süket
lánykákkal, akik jól zárt bugyogóban
őrizték híres szüzességüket,
de legfelül, e sok-sok ócska rendjel,
reverenda, kardbojt, vállpánt, új s ó
diáksapkán a bankár ült, míg egyszer
feldördült a megváltó ágyúszó.
Vert hadak jöttek, forradalmak öltek
s élesztették az új harcok tüzét,
s mindez egész hiába, mert a bölcsők
mélyén egy disznófejű nemzedék
mocorgott. S egy havas, kísértetes
napon – maguk sem tudták, hogy lehet –
megjöttek a germán kísértetek,
a sírjukból kikelt őrmesterek,
a német fajrépák, az új Wotánok,
a megbolondult nyársak, a fanyar
díványokon kéjelgő vénleányok,
a tányérsapkák és a hivatal
magasgallérú, aszott csőcseléke,
a felemelt karú egyenruhák: –
egy had, mely legsötétebb nyomorában
választott népnek képzelte magát:
ők perdültek ki farsangi menetben
az útra, élen az ordítozó
Vezérrel, aki Hohenstauf Frigyesnek
gondolta magát, átkos lobogók
árnyékában. Brueghel-i látomás volt:
a pincékben reszketve ült az Ész,
amíg fölötte Dante pokla lángolt,
gigászi ágyúk keltek és nehéz
csizmák pattogtak; lenn a börtönökben
táncolt a korbács, elkínzott rabok
rimánkodtak, míg haldoklók hörögtek;
amott embert vadásztak és amott
a holtakat pöcegödörbe dobták;
amott a rabseregből csapatot
formáltak; ott a zsidókat pofozták,
amíg holtan hulltak el és amott
öreg tudósok mellig a mocsárban
dolgoztak, s ott, ahol szennyvíz úszott,
csecsemők meneteltek csatasorban,
s az ablakokból asztrológusok
horgászbottal halászták a jövőt.
A messzeségben ködös perspektíva
nyílt: holttestektől égmagas mezők
felé, hol a golyózáporban, sírva,
s egyedül állt egy ember, míg hasából
lilán lógtak a kiszakadt belek.
És arra, éppen arra, ahol állott,
arra futott a tébolyult sereg.
A vízió fölé hajoltam. Ajkam
megrándult és nem tudtam feltörő
borzalmamat titkolni. Megragadtam
az istennőt: – „Ez a német jövő?
Felelj, ez az?” De ő csak nézett lomha
ökörszemével, s aztán felemelt
szép karjait lassan keresztbe fonta
mellén és nézett és csak nem felelt.
De én már többé nem bírtam magammal.
Félőrülten felrúgtam a kopott
trónust és az istennőt mellbevágtam,
ki körmével belém csimpaszkodott,
leszaladtam a lépcsőn, míg a zápor
szemembe csapott, s mint a szélvihar
rohantam át a pislogó lámpák közt,
ezer sikátor, ezer útkanyar
setétjében, míg lihegve a térre
értem, hol a nedves póstakocsik
álltak, s az alvó postillon fülébe
üvöltöttem: – „Előre: Párisig!”

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]