| Az őszi sárban már magamban járok, |
| s lábam nyomában a Kaszás üget, |
| hajam deres lett és az utcalányok |
| másnak mutatják már a mellüket, |
| s a csillagok is már fakóbban égnek, |
| mint egykor égtek, mikor este lett: |
| ajánlom bűnös lelkemet az égnek, |
| s az út sarának vézna testemet. |
|
| Pedig: hogy féltem egykor a haláltól, |
| emlékszem, mint kamasz vagy kisdiák, |
| mikor félig fejemre szállt az álom, |
| s elmorzsoltam már rég az estimát: |
| hirtelen belémnyilalt a sötétben |
| a rémület, hogy egyszer meghalok, |
| s azt sem tudom már akkor majd, hogy éltem, |
| s hogy fákat láttam, holdat és napot, |
|
| hogy nemzedékek fognak jönni-menni, |
| de nékem nem lesz szavam és dalom, |
| és a bitang sors, mely nem adott enni, |
| végül sarat dagaszt az ajkamon: |
| hogy mint a barmok döglünk meg mindnyájan, |
| s ha már a sírba tettek, e kevés |
| örömtől sem lesz édes lenn a szájam, |
| s nem lesz soha, de soha ébredés. |
|
| E félelem úgy fúrt, mint vágóhídon |
| fúrják bikák agyába a karót, |
| a verejték nyakamig elborított, |
| s hörögve haraptam a takarót, |
| görcsös kézzel gyújtottam meg a mécsest, |
| s hogy elkergessem ezt a látomást: |
| könyvet fogtam s olvasni kezdtem révedt |
| szememmel Vallát vagy Gorgiászt… |
|
| Azóta a pimasz nők, a rideg |
| barátok, a polgárok közönye, |
| a hosszú vándorutak a hideg |
| erdőkben és a hóhér kötele |
| másra tanított; s mert kiürítettem |
| a mély pincék minden lőre-borát: |
| nem félek többé s a halállal ketten |
| régen vagyunk már pertucimborák. |
|
| Mert korbáccsal vert engemet az élet, |
| s nem voltam Isten választott fia, |
| egy tál lencsémben hányszor ült a féreg, |
| s lábamnak hányszor kellett futnia, |
| és mégis: most is gúnyra ferdül szájam, |
| s az urak hiába fennek rám fogat, |
| ollójával e rút Kor és az Állam |
| nem nyírt meg, mint kertész a bokrokat. |
|
| Úgy volt tehát, hogy épp karácsony esten, |
| harmincegyben ezernégyszáz után |
| szalmán hevert, borjak között a testem, |
| melyek szemembe leheltek puhán, |
| apám némán állt, mint cölöp a tóban, |
| s anyám fáradtan súgta: „Jézus, Jézus”, |
| mert én is egy vén, korhadt istállóban |
| születtem egykor, mint a Nazarénus. |
|
| És hogy mégsem lett Megváltó belőlem: |
| az első követ te emeld reám. |
| E földre gondban és nyomorban nőttem, |
| istállószolga volt szegény apám, |
| nagyapám zsoldos s varros homlokára |
| az évek húztak dühös boronát, |
| és őseim jeltelen sírhalmára |
| sohsem ragyogtak gőgös koronák. |
|
| S ezért most, vénen, még két térdre esve |
| köszönöm Néked, Uram, a nyomort, |
| hogy nem lettem ficsúr, ki délben, este |
| mindenre pökve, szürcsöli a bort, |
| hogy mámoraim keserűk és búsak |
| voltak s utam az éj aljába vitt, |
| hol a sötétben megláttam a dúsak |
| hatalmát s a szegények titkait. |
|
| Köszönöm Néked a kenyér csodáját, |
| s az éhes gyomor lázadt vágyait, |
| a tömegszállás fuldokló homályát, |
| s a vén kórházak sápadt ágyait, |
| köszönöm Néked álmom lágy varázsát, |
| s lyukas cipőmben a hideg sarat, |
| és köszönöm a meddő vágy darázsát, |
| s a szél zúgását a hidak alatt. |
|
| Köszönöm Néked, hogy szememnek tárva |
| nyílt meg az Ember, e szörnyű bozót, |
| mert így nem lettem az urak szolgája, |
| sem népkertekben rizsporos bohóc; |
| köszönöm, hogy az Ember szenvedését |
| mind a fülembe súgtad egy napon, |
| mert így történt, hogy minden versem mélyén |
| azóta egy húr szól: a szánalom… |
|
| De akkor még, minderről mit se tudva, |
| üvegből ittam, ha volt, a levest, |
| és lágy porával megcsókolt az utca, |
| és rőt borával meglocsolt az est. |
| Oly szimpla volt minden: a nap, a rétek, |
| a játékok, az ég és a folyó, |
| s az út sarából úgy gurult az élet |
| cipőm elé, mint egy üveggolyó. |
|
| Aztán meghalt apám s mi ültünk szótlan, |
| s az éhségtől állunk már felkopott, |
| s így jött, hogy nyolc évvel kenyeret csórtam |
| a pék előtt. S a strázsa elfogott. |
| Huszonöt botütés jutott ki nékem, |
| s a kis Montcorbier sovány farát |
| röhögték éppen a dámák a téren, |
| hogy ott jött Guillaume de Villon apát. |
|
| Magához vett és nékem adta lelkét |
| és címerpajzsa minden csillagát, |
| és papszívének vénülő szerelmét, |
| és vén könyvtára ódon illatát, |
| amelyben annyi titkot magyarázott |
| kamaszfülemnek ő, a mesterem, |
| míg kinn a fákon nyári zápor ázott, |
| vagy tar gallyak hintáztak meztelen. |
|
| Emlékszem: mindig az ablaknál állott, |
| és elfordítva tőlem mély szemét, |
| úgy nézett ki az udvarra a pállott |
| üvegen át, hol lim-lom és szemét |
| közt gyöngyöket fogott a levegőben, |
| s aztán megfordult s úgy, mellékesen, |
| úgy félhalkan és félig elmenőben |
| marokra szórta őket énnekem. |
|
| Mert ő tudta a századok múlását, |
| s régholt bölcsészek minden bánatát, |
| ő mondta el nekem Róma bukását, |
| Pláton álmát s a husziták tanát, |
| hogy Gil de Rais-t, a Kékszakállt, mért húzták |
| bitóra és a britek a szegény |
| Johannára miért gyújtottak máglyát |
| Rouen várának sárga főterén? |
|
| És így volt, hogy tizenhat éves lettem, |
| s a pandekták közt ültem, kisdiák, |
| és számra a lihegő nyári estben |
| mézet csorgattak az akáciák, |
| s az álmos denevérek lassú kéjjel |
| ölelgették már kinn a házfalat, |
| midőn Celeste, a szolgáló, a méccsel |
| bejött, szőkén, mint az erdei nap. |
|
| És akkor persze megtanított arra, |
| amit egyébként ő már régen tudott, |
| és a falakról Occam, Zéno, Valla, |
| az orvosok s az asztrológusok, |
| Demokritosz, Protágorász és Plátón, |
| Lucanus, Szent Tamás és Livius, |
| Áverrhoész, Ptolemeusz és Strabo, |
| Terentius, Seneca, Plinius, |
|
| az írók, az atyák és a bölcsészek, |
| a tanítványok és a mesterek |
| pergamen arcuk pusztuló és vénhedt |
| gőgjével bámulták szerelmemet… |
| S ezentúl minden éjjel vele háltam |
| a Champs de Mars vizes lapályain, |
| és néztem, míg a harmat hajnaltájban |
| kék lámpákat gyújtott a vállain. |
|
| És bár a nőknél sok babért arattam, |
| s a vágy bőrömbe csontig harapott: |
| a vén könyvekhez is csak hű maradtam |
| és elnyertem a doktorkalapot: |
| és ekkor a magam lábára álltam, |
| s úgy éltem már, hol vízen, hol boron, |
| akárcsak most és nyelvem a vitában |
| minden tanárt megvert a Sorbonne-on. |
|
| És akkortájt rímeim már bejárták |
| az országot meg Párizs városát, |
| és a barátok régen bennem látták |
| az új költőt, a héroszt, a csodát, |
| mert előd nélkül jöttem, mint Homérosz, |
| s ha versem átszállna jövő korokba, |
| úgy megsúgom, hogy azért lettem hérosz, |
| mert fütyülni tudtam a héroszokra. |
|
| De megvallom, bár száz rímet faragtam: |
| koldustarisznya jutott énnekem, |
| gazdag versek közt is szegény maradtam, |
| s fanyar gondok közt folyt az életem, |
| s csak titkon csókolództam az örömmel, |
| míg a züllés mocskos kocsmákba vitt, |
| és asszonyok közé, kik száz körömmel |
| fogták kabátom foltos szárnyait. |
|
| A szép Gantière asszony, kit annyit vártam, |
| s akit hajnalig korbácsolt a vágy, |
| s a szőke Blanche, aki szemét az ágyban |
| mindjárt lezárta, mint a gipszbabák, |
| Catherine la Bourcière, ki zsivány argót |
| beszélt s a piszkos Marion l’Idole: |
| de legjobban mégis a kövér Margót |
| szerettem, kiről annyi versem szól. |
|
| Együtt laktunk s ő vitt a bűn útjára, |
| mert Villon akkor késelt és lopott, |
| hogy Margónak pénze legyen ruhára |
| s átlátszó ingre, de az átkozott |
| minden áldott nap megcsalt egy hülyével, |
| kit orrom előtt kapualjba vitt, |
| és máskülönben is gyűlölt s csak éjjel |
| békültünk össze néha egy kicsit. |
|
| Mindent, amit magamról s a világról |
| tudtam, néki, csak néki mondtam el, |
| felszedtem volna lábnyomát a sárból, |
| s a holdat néki loptam volna el: |
| s egy éjjel eszembe jutott: megkérdem, |
| mért nem szeret és mért nem szeretett? |
| S akkor felült a pamlagon fehéren, |
| s így szólt: Unom, Villon, az eszedet. |
|
| És akkor mentem, le az éjszakába, |
| és egyszer lépve minden járdakőre, |
| alvó koldusok s rongyszedők közt kába |
| fejjel előre, mindig csak előre, |
| a rétekig, s ott néztem vizes arccal: |
| a téli felhők alján, hogy terül |
| el, mint megromlott, lila hús, a hajnal, |
| ólmosan, szürkén, reménytelenül. |
|
| Mint tudjátok, ekkor volt, hogy leszúrtam |
| boros fejjel a rendőrfőnököt, |
| miért kötél járt volna; de az udvar |
| s a parlament kegyelme száműzött, |
| és ott bolyongtam, hol az erdők vadja |
| között az éjben csak a glóriás |
| Szent Szűz kísért és Ő, mindnyájunk apja, |
| aki a fák alatt is óriás. |
|
| Köszönöm Néki, hogy dús álom-mákot |
| hintett, ha fáradt voltam, el nekem, |
| és köszönöm a bágyadt holdvilágot, |
| mely ott kísért a téli kerteken, |
| amíg magánosan és számkivetve |
| a Saint Avayl-i kis faluba értem, |
| hol egy gyönyörű parasztlány nevetve |
| rég várt a réten a tavaszi szélben. |
|
| Fehér csípője ringott, mint a bölcső, |
| fáradt testemnek drága Ararát, |
| s mikor megtudta, hogy Villon, a költő |
| csókolja haja sápadt aranyát: |
| mint széttépett, langyos barack, úgy ömlött |
| szájamba szája s teste lángra gyúlt, |
| s mellbimbója az éjben úgy vöröslött, |
| mint málna, mely márványra hullt. |
|
| Mint harapófogó, ölelt a karja, |
| asszony még így sohasem szeretett, |
| fázó testemet testével takarta, |
| tenyerén vitt, szájából etetett, |
| s éppen ezért volt, hogy egy éjjel, lopva |
| elszöktem, mint a tolvaj, nesztelen: |
| szegény gyermek, hogy is sejthette volna, |
| hogy sok lesz nékem ennyi szerelem… |
|
| De mikor ősz lett, nem tudta ölében |
| már eltitkolni őt, a gyermeket, |
| s akkor nem kellett senkinél cselédnek, |
| s ott járt a réteken kikergetett |
| testével és úgy gondolt reám, lágyan |
| és harag nélkül; s hogy tél lett, szegény |
| fiúnkat egy fekete éjszakában |
| ott szülte meg az udvaruk jegén. |
|
| De akkor én már régen messze jártam, |
| és megláttam az Alpok ormait, |
| láttam gyöngyöt zsákszámra Génuában, |
| s láttam Velence gőgös tornyait, |
| láttam bűnbánóan térdelni a népet |
| a lateráni szent lépcső tövén, |
| láttam nyomort s elefántcsont-csipkéket |
| Bianca d’Este bársonyköntösén. |
|
| Láttam Cumaet s a vörös lángokat |
| éjjel Nápoly váránál a hegyen, |
| s fürdő, meztelen, görög lányokat |
| Palermónál az azúr tengeren, |
| láttam Brunelleschit az esthomályban, |
| amint a Dómnál a meszet keverte, |
| s láttam költőket, kik ezüsttentával |
| írtak szonettet bíbor pergamenre. |
|
| És így, megöregedve, végigjártam |
| Germániának minden vén, sötét |
| gót templomát és aztán megcsodáltam |
| Ypern csipkéit és London ködét, |
| míg végül a krétapartokról néztem, |
| hogy repül Calais felé a sirály, |
| s matrózok hozták a hírt arra nékem, |
| mikor kegyelmet adott a király. |
|
| S ezért dicsérje néktek, most e rímem |
| hetedik Károly, francia királyt, |
| ragyogjon trónján a liljomos címer, |
| s övezzen az Úr homlokán gloárt; |
| a sors útjában csak rózsát fakasszon, |
| és még hírből se ismerje a bút, |
| és szüljön néki a királyi asszony |
| húsz gyermeket. És persze: mind fiút. |
|
| S így értem haza egy nap, hajnaltájban: |
| a Szajna csendes volt és hófehér, |
| s legott a hírhedt házhoz vitt a lábam, |
| hová annyiszor vitt a szenvedély. |
| És mint szerelmes kamasz: lopva néztem |
| be a nyitott ablakokon – hol tátott |
| szájjal, zsíros, piszkos pofával, vénen |
| aludtak: Margó meg a többi lányok… |
|
| Továbbmentem s kiköptem a járdára, |
| s a kút vizében néztem arcomat, |
| hajamat, melyet az idő sárgára |
| mázolt, s a furcsa, hosszú karcokat |
| a homlokon és aztán felnevettem, |
| s nem néztem már a víztükröt tovább, |
| sem a nőket és még azt sem kerestem, |
| hol vannak már a régi cimborák. |
|
| Az egyik szolga lett, lovász vagy béres, |
| vagy az utcán túrja a szemetet; |
| a másik zöld esernyővel kezében |
| sétáltat vasárnap nyolc gyereket; |
| a harmadik nagy úr és hét lovon jár, |
| s fülébe három prímás hegedül; |
| de én nem lettem szolga, úr, se polgár, |
| s így maradtam magamnak egyedül. |
|
| Lelkemet tehát az Úrnak ajánlom |
| (vedd tolladat és írd, Frémin papom), |
| a többit a sárnak és azt kívánom, |
| ha elköltöznék innen egy napon: |
| hogy minden cókmókomat pénzzé téve |
| temessetek el s azt, mi megmarad, |
| dobjátok az első koldus kezébe, |
|
| De addig, kérlek, hagyjatok magamra, |
| hogy néhány órát hadd ülhessek én, |
| amíg az ősz ködöt szitál hajamra |
| még itt, parányi kertem közepén. |
| A rózsa már lehullt, a szegfű sárgul, |
| s a bokrokon fütyülnek a rigók; |
| s a tölgy alatt egy vén Priapus bámul, |
| kit Rómából hoztak a légiók. |
|
| S ha megrepedt és megkopott is, mégse |
| tört össze másfélezer év alatt… |
| Csend van köröttem s a sápadó égre |
| vörös felhőket gyújt az alkonyat. |
| Négyoldalt borzalmas házfalak barnán |
| merednek a haldokló kert felett. |
| Lassan sötét lett. Priapusra tarkán |
| csavarodnak az ázott levelek. |
|
Utóirat, mely temetésemet illeti:
| Ha visszatérek majd a barna földbe, |
| amelyből gyomnak nőttem egykoron: |
| azt kérem, hogy a Saint Avayl-i völgyben |
| pihenjen egykor elfeledt porom. |
| E temető már régen drága nékem: |
| oly csendes, mint egy álmos, zöld öböl, |
| s két összehajló, selymes domb tövében |
| puhábban vár rám, mint az anyaöl. |
|
| És olcsó könnyeket senki se ríjon, |
| ha majd a sírba tesznek egy napon, |
| szegény fiam, Pierre Armand de Villon |
| is ott pihen, ki bénán és vakon |
| jött a világra: de az Úr kitárta |
| feléje lágy kezét harmadnapon, |
| s el nem játszott játékait ott játssza |
| valahol a cukorszín csillagon. |
|
| De mégis azt kérném, hogy ne tegyétek |
| Armand fiam mellé testem porát: |
| ott szeretnék pihenni, hol a rétek |
| benőnek már a korhadt lécen át |
| a sírdombokra: a temető szélén, |
| s ott nézném, mint fáradt, vén szerető, |
| amint az évekkel lassan és békén |
| a búzaföldbe vész a temető. |
|
| Meg aztán a kocsma sincs onnan messze, |
| hol jó bornál egy kis kvartett zenél |
| gonosz nótákat minden nyári este, |
| s daluk botrányos szövegét a szél |
| a zöld sírokig hozza el magával. |
| Ne szóljatok meg: ki tudja, halott |
| szívem egy csendes május éjszakában |
| talán meghallja még a dallamot. |
|
| Ültessetek fejem fölé egy árva |
| kis szilvafát s mellemre pázsitot, |
| de a kék ég szerelméért ne drága |
| márványtömböt vagy gőgös gránitot: |
| rendjeleket s díszsírhelyt sohse kértem, |
| s bár hóhérkézben lengett életem: |
| az úgynevezett úri tisztességhez |
| mégis túl tiszta volt az én nevem. |
|
| S ne törődjetek halotti torommal, |
| jó lesz nektek, ha van, dohos kenyér, |
| s ha nem nagy munka, írjátok korommal |
| vagy kátránnyal egy szürke vagy fehér |
| középnagy kőre, amilyen a réten |
| a lábatok alatt ezer akad: |
| hogy úgy ki és mi volt az életében, |
| ki itt enyészik lenn a föld alatt. |
|
| S menjetek, hátat fordítva a sírnak, |
| oda, hol szebben szaglik a virág; |
| s talán, ha majdan kettőezret írnak |
| Krisztus után, még tudja a világ, |
| hogy csókolt egykor Villon, a csavargó, |
| s mély serlegekből hogy itta a bút, |
| s hogy indult végül álmos és kanyargó |
| vizekre, honnan nincsen visszaút. |
|
|
|