Az akasztófavirágok balladája

Embertestvér, ki erre jársz a nyáron, a dombtetőn, barát vagy idegen, ne gúnyolódj e három jómadáron, kik itt lengünk a sárga zsinegen: bőrünket, nézd, a víz lemosta régen, nyelvünk megzöldült, mint a rézgaras, és így forgunk a korhadó kötélen, pökhendi táncban, mint a szélkakas; hasunk, amelybe bort tömtünk s kalácsot, mint vén ribancmell, ráncos, sárga folt, s szívünk, amely a názáreti ácsot sohsem dicsérte, már a sárba folyt. Ne röhögd ki gyalázatunkat, vándor, s ne csak mibennünk lelj bűnt és hibát, s ha majd a meggymagot kiköpted szádból, rebegj értünk egy Áve Máriát: – hogy a gonosz Hold szarván el ne essen, s az égig jusson e három zsivány, s ruháik foltján többé ne nevessen a grófkisasszony és az úrilány – de kérd reánk az Úr kegyelmét, hogy a bitóról hófehéren megoldja Villon árva lelkét Krisztus nevében. Krisztus nevében. Ámen, ámen. A barna rongyok hulltak már a fáról, s át harminchárom sáros vármegyén hárman jöttünk koldulva Flandriából: Ythier Méchant, Colin Cayeux meg én. És egy nap térdig hóban állt a róna, s a házakból követ dobtak ki ránk, s a réteken nem nőtt, csak csipkerózsa, s deres kökénytől felkopott a szánk, s ott röpködött a varjú is, mely újra fülünkbe károg, itt a dombtetőn, s mi ültünk hárman tar bozótba bújva s árván a ködtől megfakult mezőn. Kislány, ki erre jársz egy jóbaráttal, ki majd letép, te liliomvirág, ne nézz reánk szemedben durva váddal, de mondj értünk egy Áve Máriát: – hogy a Tejút vizében meg ne ázzon, s az égig jusson e három betyár, s ott lovagoljon fenn a szivárványon, ahol nincsen se úr, se szolga már – és kérd reánk az Úr kegyelmét, hogy a bitóról hófehéren megoldja Villon árva lelkét Krisztus nevében. Krisztus nevében. Ámen, ámen. Ott ültünk a mezőn híg őszi ködben, s fáztunk a hűlt tűz szürke kormain, míg a hold rőt lámpását felkötötte Rouen várának lila tornyain. S hogy lassan egyre mélyebb lett az alkony, „nézzétek” – szóltam – „mily veres a hó”, Ythier Méchant a kését nézte akkor, és arra jött egy batyuzó zsidó. Ott jött görnyedten, vénen és mi szépen felálltunk s taplót kértünk és tüzet, de ő a kést bámulta s zöld szemében sötét toronyként állt a rémület. És így végeztünk véle mind a hárman, mondj értünk még egy Áve Máriát, s az Úr az örök élet aranyával fizesse meg irgalmad aranyát: – hogy a Göncöl kocsisa fel a bakra vegye magához e három gonoszt, s vad vágtában vihesse a magasba Hozzá, ki már csupán kegyelmet oszt, és kérd reánk az Ő szerelmét, hogy a bitóról hófehéren megoldja Villon árva lelkét Krisztus nevében. Krisztus nevében. Ámen, ámen. A vén zsidót a búzaföldbe dobtuk, s a vén zsidó vagy száz tallért nyomott. Aztán kocsmába mentünk és kimostuk a rongyainkból mind a vérnyomot. De a zsaruk elfogtak a határban, s rozsdába verve vittek Párizsig, bűnbánat nélkül haltunk mind a hárman, s hasunkon, nézd, a lódarázs hízik, szemünkkel varjak szállnak fenn az égen, és forgunk-lengünk, mint a szélkakas, és mellbimbóink, megrohadva régen, leestek tegnap, mint a rézgaras – vállunk a naptól már barnára égett: testvér, ne vess meg, mint a nagyvilág, és mondj, ha a Montmartre-i dombra tévedsz, értünk egy végső Áve Máriát: – hogy Colin Cayeux lókötő pofáját s Ythier Méchant-t a zsebmetszők közül bírák, pandúrok, ott fenn már ne várják, rútul pislogva egy felhő mögül – de kérd reánk az Ő kegyelmét, hogy a bitóról hófehéren megoldja Villon árva lelkét Krisztus nevében. Krisztus nevében. Ámen, ámen. (Budapest, 1935)