Könyörgő ballada szegény borissza Jehan Cotart lelkéért

Noé komám, szőlők s borkádak apja,
s Szilénusz, ki a mustot ápolod,
s te is, Lót, kit felöntve a garatra
leányaidhoz vitt a mámorod,
amit még máma is szemedre hánynak –
figyeljetek rám, három jómadár:
a szajnamenti Párizsban vasárnap
mint hű keresztény halt meg Jehan Cotart.
Ti fenn a mennyben, intsetek feléje,
ha majd fölért, az égi ablakon,
amúgy is rég várt egy parti pikére
veletek fenn az esti csillagon,
míg dús nedűt nyakalt a hegygaráton,
s megjárta mind a kocsmakerteket:
szegény borissza Jehan Cotart barátom,
ölelje át az Úr a lelkedet!
Derűsen, mély zsebében két üveggel,
és dús fején a hófehér süveggel,
és lágy szakálla balján húsz diákkal
úgy járt a kerti liljomok között,
mint ősz királyok flamand bibliákban.
De estharangra, ha az alkonyat
kék selymet szőtt a Pont au Change alatt,
a csapszékbe futott, miként a nyúl.
S éjjel, ha két szeme keresztbe nézett,
Ánáxágórászt és Plátont idézett,
s aztán, mikor vállára ült a hold,
rég elfelejtett nótákat dúdolt.
Így jártuk hűs telekben s izzó nyáron
a pincéket s a kocsmakerteket:
szegény borissza Jehan Cotart barátom,
ölelje át az Úr a lelkedet!
Hány éjen át ültünk a Négy Majomban!
Nem élt a földön még jobb cimbora,
hegyek meg várak dőlhettek halomra,
de Jehan Cotart nem ingott meg soha.
S ha néhanap borába seprű tévedt,
vagy a burgundi karcos volt talán:
ölébe vette, mint Katót a béres,
a kocsmárost, s az istenvert borévet
görcsös botjával húzta el farán…
Szeptember tájt, Plátonjával kezében
szelíden baktatott szőlőhegyére,
s mondják, nem járt, csak sánta nők után –
és így élt hatvan kurta földi nyáron
s így élt meg hatvanegy rövid telet:
szegény borissza Jehan Cotart barátom,
ölelje át az Úr a lelkedet!
Midőn utólszor láttam szombat este,
ott ment a Place de Notre Dame-on át,
árnyéka az egész teret befedte,
s kezében fogta drága Plátonát;
ki tudja melyik csapszékhez kanyargott:
deres fején ezüstöt vert a hold,
s mikor megint kerestük estharangkor,
már senki sem sejtette, merre volt.
És akkor jött a pestis Cölln várából:
vagy harmincan látták sötét lovát,
amint egy rőt lovaggal éjféltájon
vágtatva jött a Rue Saint Jacques-on át.
Lólába átlátszott a csizmaszáron,
és két veres sarkantyút pengetett:
szegény borissza Jehan Cotart barátom,
ölelje át az Úr a lelkedet!
Barátai keresték még az éjjel
a kertek alján s a füzek között,
a bükkösben s az Elysées-i réten,
hol, mint a tejszín, hömpölygött a köd;
s reggel, hogy a fecskék a hídkorlátra
úgy ültek kéken, mint a hangjegyek,
akkor találtak csak rá Jehan Cotart-ra,
a Szajnánál a Pont au Change megett.
Arcán setét hollóként ült a pestis,
s halott kezében Plátont fogta még,
s oly szörnyű volt az arca, hogy napestig
a Szajnához csodára járt a nép.
Alkonykor jöttünk érte bús batáron,
s temettük el az Ile de Cygne megett:
szegény borissza Jehan Cotart barátom,
ölelje át az Úr a lelkedet!
Noé apám, ki ó-borokra buktál,
s Szilénusz, ki a mustot ápolod,
s te Lót komám, ki hajdan úgy berúgtál,
hogy lányaidhoz vitt a mámorod:
vigyázzatok reá, hogy el ne fogja
a strázsa fenn az égi silbakon,
rég vágyódott már egy parti tarokkra
veletek fenn az éji csillagon;
s fogadjátok jól: a Sorbonne rózsája,
s a hét művészet bölcs tanára volt –
s ha Isten nem néz, fenn a kiskocsmában,
melyen vörös cégérnek állt a hold;
az agg Pyrrhon s a tömpeorrú Pláton
örök nektárt koccintsanak veled:
szegény borissza Jehan Cotart barátom,
ölelje át az Úr a lelkedet!
 

(Budapest, 1935)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]