Könyörgő ballada szegény borissza Jehan Cotart lelkéért
| Noé komám, szőlők s borkádak apja, |
| s Szilénusz, ki a mustot ápolod, |
| s te is, Lót, kit felöntve a garatra |
| leányaidhoz vitt a mámorod, |
| amit még máma is szemedre hánynak – |
| figyeljetek rám, három jómadár: |
| a szajnamenti Párizsban vasárnap |
| mint hű keresztény halt meg Jehan Cotart. |
| Ti fenn a mennyben, intsetek feléje, |
| ha majd fölért, az égi ablakon, |
| amúgy is rég várt egy parti pikére |
| veletek fenn az esti csillagon, |
| míg dús nedűt nyakalt a hegygaráton, |
| s megjárta mind a kocsmakerteket: |
| szegény borissza Jehan Cotart barátom, |
| ölelje át az Úr a lelkedet! |
|
| Derűsen, mély zsebében két üveggel, |
| és dús fején a hófehér süveggel, |
| és lágy szakálla balján húsz diákkal |
| úgy járt a kerti liljomok között, |
| mint ősz királyok flamand bibliákban. |
| De estharangra, ha az alkonyat |
| kék selymet szőtt a Pont au Change alatt, |
| a csapszékbe futott, miként a nyúl. |
| S éjjel, ha két szeme keresztbe nézett, |
| Ánáxágórászt és Plátont idézett, |
| s aztán, mikor vállára ült a hold, |
| rég elfelejtett nótákat dúdolt. |
| Így jártuk hűs telekben s izzó nyáron |
| a pincéket s a kocsmakerteket: |
| szegény borissza Jehan Cotart barátom, |
| ölelje át az Úr a lelkedet! |
|
| Hány éjen át ültünk a Négy Majomban! |
| Nem élt a földön még jobb cimbora, |
| hegyek meg várak dőlhettek halomra, |
| de Jehan Cotart nem ingott meg soha. |
| S ha néhanap borába seprű tévedt, |
| vagy a burgundi karcos volt talán: |
| ölébe vette, mint Katót a béres, |
| a kocsmárost, s az istenvert borévet |
| görcsös botjával húzta el farán… |
| Szeptember tájt, Plátonjával kezében |
| szelíden baktatott szőlőhegyére, |
| s mondják, nem járt, csak sánta nők után – |
| és így élt hatvan kurta földi nyáron |
| s így élt meg hatvanegy rövid telet: |
| szegény borissza Jehan Cotart barátom, |
| ölelje át az Úr a lelkedet! |
|
| Midőn utólszor láttam szombat este, |
| ott ment a Place de Notre Dame-on át, |
| árnyéka az egész teret befedte, |
| s kezében fogta drága Plátonát; |
| ki tudja melyik csapszékhez kanyargott: |
| deres fején ezüstöt vert a hold, |
| s mikor megint kerestük estharangkor, |
| már senki sem sejtette, merre volt. |
| És akkor jött a pestis Cölln várából: |
| vagy harmincan látták sötét lovát, |
| amint egy rőt lovaggal éjféltájon |
| vágtatva jött a Rue Saint Jacques-on át. |
| Lólába átlátszott a csizmaszáron, |
| és két veres sarkantyút pengetett: |
| szegény borissza Jehan Cotart barátom, |
| ölelje át az Úr a lelkedet! |
|
| Barátai keresték még az éjjel |
| a kertek alján s a füzek között, |
| a bükkösben s az Elysées-i réten, |
| hol, mint a tejszín, hömpölygött a köd; |
| s reggel, hogy a fecskék a hídkorlátra |
| úgy ültek kéken, mint a hangjegyek, |
| akkor találtak csak rá Jehan Cotart-ra, |
| a Szajnánál a Pont au Change megett. |
| Arcán setét hollóként ült a pestis, |
| s halott kezében Plátont fogta még, |
| s oly szörnyű volt az arca, hogy napestig |
| a Szajnához csodára járt a nép. |
| Alkonykor jöttünk érte bús batáron, |
| s temettük el az Ile de Cygne megett: |
| szegény borissza Jehan Cotart barátom, |
| ölelje át az Úr a lelkedet! |
|
| Noé apám, ki ó-borokra buktál, |
| s Szilénusz, ki a mustot ápolod, |
| s te Lót komám, ki hajdan úgy berúgtál, |
| hogy lányaidhoz vitt a mámorod: |
| vigyázzatok reá, hogy el ne fogja |
| a strázsa fenn az égi silbakon, |
| rég vágyódott már egy parti tarokkra |
| veletek fenn az éji csillagon; |
| s fogadjátok jól: a Sorbonne rózsája, |
| s a hét művészet bölcs tanára volt – |
| s ha Isten nem néz, fenn a kiskocsmában, |
| melyen vörös cégérnek állt a hold; |
| az agg Pyrrhon s a tömpeorrú Pláton |
| örök nektárt koccintsanak veled: |
| szegény borissza Jehan Cotart barátom, |
| ölelje át az Úr a lelkedet! |
|
|
|