Ballada a szép fegyvermesterné vénségéről
| – Nézd, mint boszorkány korhadt seprűnyélen, |
| ülök, vénasszony, itt a járdaszélen, |
| s gerincem görbe, mint egy pléhkanál, |
| hajam megsárgult, mint a kocsmacégér, |
| és így rikácsolok a rézfillérért, |
| rekedten, mint egy ócska papagáj. |
| A Sátán lelkemet régóta kéri, |
| s az árokban testemre vár a sár, |
| s hogy ágyamon utólszor hált a férfi: |
| van annak több, mint ötven éve már. |
|
| – Szemközt a házban d’Anquétille lovagja |
| Catherine-t, a zsíros pékleányt fogadja, |
| s be sem zárják, disznók, az ablakot. |
| A képüket bortól veresre festik, |
| s hogy csókolódznak, hallgatom napestig, |
| s mérgemben, mint a pulyka, pukkadok. |
| Felállok most s a rossz tűzön melegszem, |
| testem dülöng, mint egy lyukas ladik, |
| pedig, hidd meg szűz voltam én is egyszer, |
| úgy, mint Catherine a múlt vasárnapig. |
|
| – Szűz voltam egyszer s százszor szebb a szépnél, |
| s a Saint Germain des Prés-ben nagymisénél |
| csak engem néztek már az emberek, |
| és úgy kergettek, mint vadász a koncot, |
| bárók, hegyescipőjű udvaroncok, |
| grófok, papok, kalmárok, hercegek, |
| és mindegyik kezembe tette volna |
| minden pénzét, hogy megkaphassa azt, |
| miért ma többé egy koldus se dobna |
| vénhedt ölembe egy lyukas garast. |
|
| – De akkor még Colin Cayeux-t szerettem, |
| s Lúdláb királyné konyhájában ketten |
| a nyársat bámultuk, hogyan forog. |
| Ilyenkor ő latin dalokba kezdett, |
| s olyan szép volt, akár egy perzsa herceg, |
| és minden reggel rózsákat hozott; |
| ültünk egész nap, már az estre várva, |
| s hogy kék harmat feküdt a pázsiton: |
| egymásnak dőlve, mint a létra szára |
| sétáltunk át az éji Párizson. |
|
| – Majd egy breton hadnagynak ültem lépre, |
| ki rút volt, mint a Belzebúb, de vértje |
| kivert ezüst volt, cifra és nehéz, |
| és arra mentünk minden alkonyatban, |
| hol a la Grande Rue St. Jacques torkolatja |
| a házakon túl répaföldbe vész; |
| a szénában háltunk és százezer csók |
| kevésnek tűnt vonagló szájamon: |
| olyan pucérak voltunk, mint a hernyók, |
| s a holdnarancs lógott az ágakon. |
|
| – Míg egy napon, minden férfit leköpve, |
| fülig szerettem egy pimasz kölyökbe, |
| és szántam őt, hogy árva volt, szegényt, |
| imádtam, bár a testemet húsz évig |
| vizes korbáccsal verte este végig, |
| és nem vett el, csupán a pénzemért; |
| ütött, belémrúgott, ruhámat tépte, |
| és melleimnél fogva rángatott: |
| de hogyha csókot kért, legott ölébe |
| ültem, feledve minden bánatot. |
|
| – Bolondultam, büdös gazember, érte, |
| s pofont még máma is tucatra mérne, |
| ha régesrég nem lenne már halott. |
| De meghalt s engem itthagyott szegényen, |
| és mint lehulló lomb a járdaszélen, |
| vén koldusasszony, egyre rothadok. |
| Mi lett belőlem, jaj, ha a tükörben |
| pillantom meg mezítlen testemet, |
| mely oly szép volt, ahogy most vén és görbe, |
| Uram, dühömben majd hogy megveszek. |
|
| – Hová lett, jaj, testemnek régi bája, |
| két kis fülem rubinvörös csodája, |
| s tejszín bőrömnek csiklandó szaga; |
| hová lett két szemem pimasz varázsa, |
| és ajkaimnak duzzadó parázsa, |
| s halántékomnak kékeres tava; |
| hol van hajam, melyet nádszínre festett |
| a természet s a lágy szemöldökök, |
| melyek, mint a szőke accent circumflexek |
| ragyogtak itt a büszke arc fölött? |
|
| – Hová tűnt el két zsíros, kurta vállam, |
| fehér karom, lágy hátam, gőgös állam, |
| s hónaljaim kalászos ürege, |
| s két apró mellem, melyek, mint a bársony, |
| úgy domborodtak egykor át ruhámon, |
| mint nürenbergi órák üvege; |
| hol van rugalmas combom s merre voltak |
| a térdek és a karcsú, kis bokák, |
| és két dús csípőm, melyet úgy karoltak |
| a férfiak magukhoz, mint a rák? |
|
| – Hová lett, kérdem, már a régi szépség? |
| Szememben véres foltra vált a kékség, |
| pofámon barna pergamen a bőr; |
| lehelletem reves csatorna gőze, |
| sovány karom kiszáradt, mint a rőzse, |
| s fülemből rút csomóban lóg a szőr; |
| az elfakult száj régen nem parázna, |
| és a bozontos, vén szemöldökök |
| unottan lógnak százezer barázda |
| tövén a sárga, fonnyadt arc fölött. |
|
| – Vállam púp egy kivénhedt dromedáron, |
| hónaljam oly mély, mint a kút nyáron, |
| hátam behorpadt és csípőm hideg, |
| a combom száraz, mint a régi szalma, |
| a mellem ráncos, mint a téli alma, |
| a hasam fölé, mint vén erszény fityeg; |
| szívem táján a láz lihegve nyargal, |
| s fejem belepte régesrég a hó: |
| s megtört derékkal és lecsukló arccal |
| vánszorog így, mint egy bolygó bitó. |
|
| – Nézd, mint boszorkány korhadt seprűnyélen |
| ül egy vénasszony itt a járdaszélen, |
| s gerince görbe, mint a pléhkanál: |
| a csókot hajdan még aranyra mérte, |
| és tótágast állt Párizs vára érte, |
| s markodból most egy rézfillérre vár. |
| Hát köpd szemen, ha van pofád hozzája, |
| és menj vígan tovább, büdös paraszt, |
| vagy gondolj egyszer nődre és anyádra, |
| és dobj ölébe egy lyukas garast. |
|
|
|