Ballada hűtlen barátnőmről, Cileáról
| Az ég a tóban ma oly zöld és sápadt, |
| s a fák körötte fejlehajtva állnak, |
| mint keresztfák alján a Máriák. |
| A nap leszállt már túl a nádason, |
| s hozzá a varjak fenn az ágason |
| kárognak holmi koldus-áriát. |
| Nyúzott bőrömre a hullámok várnak, |
| s a víz lassan sötét lesz, mint a szén. |
| Cilea volt a legszebb asszonyállat, |
| és a szívére itt találtam én. |
|
| Egy nyárnapon találtam itt reája, |
| midőn a nap izzadt aranypofája, |
| mint zsíros segg, feküdt a víz fölött. |
| Egy folt felhő sem volt a buja égen |
| és François Villon már nagyon régen |
| nem hegedült két asszonyláb között. |
| Ölünkre, mint sűrű méz, hullt a mámor |
| s az est, mint omló kátrány szállt le ránk, |
| én ágakat téptem az orgonáról |
| és fázni kezdtünk, mert nem volt ruhánk. |
|
| Úgy tettem, mintha még csókjára várnék |
| s ölét néztem, hol – sűrű bársonyárnyék – |
| egész a köldökéig nőtt a szőr |
| és rejtve benn, mit legjobban szerettem, |
| oly mélyen, hogy mindig soká kerestem, |
| azt hittem néha: már a frász kitör. |
| Izzadtam, ő rúgott, én kiabáltam, |
| csalánba estünk és kivert a dér, |
| de higgyétek meg, hogyha megtaláltam, |
| az több volt nékünk, mint népünnepély. |
|
| Elég az hozzá, hogy így összebújva |
| feküdtünk, s akkor ő fülembe súgta, |
| hogy kész hasában már a gyermekünk. |
| Úgy bőgött, mint egy újszülött, az édes, |
| pedig nem volt egész tizennégy éves, |
| s nem tudta még, ilyenkor mit teszünk. |
| Természetes, hogy kézből kontrázok |
| rohadt pofátokból minden morált – |
| a hóhér négyrét még senkit sem vágott |
| azért, mert egy kisasszonyt felcsinált. |
|
| Aztán úgy volt tovább, hogy még a nyárnak |
| nem is lett vége és egy szép vasárnap |
| a hűtlen macska rútul otthagyott. |
| A szája nélkül oly nehéz az élet! |
| Magam csavargok és felhőket nézek, |
| s mérgemben, mint redves fa, rothadok. |
| Belépek lassan most az őszi tóba, |
| s átúszom rajta, mint a halk halak, |
| s nem gondolok már a múlt évi hóra, |
| és minden csókra, mely ma elmaradt. |
|
| Köröskörül fák bársonyos sötéten, |
| sűrűn egymásra hullva s a középen |
| egy lágy vonás, úgy mint az ő ölén, |
| és rejtve benne, mint duzzadt cseresznye |
| a tó, az esttől vérvörösre festve, |
| s a tó vörös vizében úszom én. |
| Így úszom még sok éjjel hosszú körben, |
| míg minden emlék vén lesz és sötét, |
| s a rőt holdasszony lenn a víztükörben |
| nyakamba fonja táncoló ölét. |
|
|
|