Ballada a brabanti borbélyról

Emléke, mint alkonyra régi vár-rom, viola füstként leng a városon, s az asszonyokkal én is visszavárom, ha a fák közt az este átoson. Azt mondják: nálam is nagyobb gazember volt ő, nyűgös munkára képtelen, kékes szemében hullámzott a tenger, mosolya fájt, akár a végtelen, terítve várta asztalunk és ágyunk, mert szoknyahős volt, gyilkos és kalandor – ahogy nagytitkon lenni mind kívánunk – Rarunkel úr, a kis borbély Brabantból. Korán verték világgá Flandriából és nem volt több vagyona, az egész, mint az, mit egy fürdőző lát magából a víz tükrében, hogyha hátranéz. Dalolva járt, kalapját félretolva, amíg csapása hűvös kútra vitt; zsebében lágy kenyér helyett a bolha kísérte hosszú vándorútjait, az erdő volt hálópajtása nyáron, s így álmodott hegyekről színaranyból homokbányában vagy deres csalánon Rarunkel úr, a kis borbély Brabantból. S midőn egy nap henyélve ült a parton, egy kis vitorlás állt a part alatt, oly sárga volt, mint ó-szövésű karton, s mert vászna nászi párnaként dagadt: elindult rajta, hogy kincsekre lelne a szirtfokon, hol gyöngy s korál terem, de szélvihar kelt s jaj, nem volt semerre a zöld sziget a lila tengeren. Csak a halál ült a hullámhegyen, és messze volt a krétafok, az angol: s ekkor döntött, hogy Párizsig megyen Rarunkel úr, a kis borbély Brabantból. De jól kifáradt s szürke port lehelt már, mikor meglátta a Temple falát: s akkor megtudta, hogy minálunk sem jár mindenkinek gyöngyökből varrt kabát. Így lett lakáj egy húszlovas ficsúrnál, s mert lágyan nézett rá a dámanép; az ezüstkések szemét majd kiszúrták, és körmei ragadtak, mint a lép. Egy percig kellett hagyniok magára, és ő hármat lopott el két aranyból, mivel természetesnek ezt találta Rarunkel úr, a kis borbély Brabantból. Nem volt szívében rosszaság, se jóság, oly szőke volt s oly könnyű, mint a szél, a bűnei úgy nőttek, mint a rózsák, és hogyha elment, minden sírt, mi él. Oly nesztelen suhant, midőn az éji homályban egy késői varjú szállt, s nem tudta senki, hogy a Bergerés-i körönd vidékén kalmárokra várt, kezében árral, minden péntek éjjel, ott, hol nem hallják már, ha a nagyharang szól, s így nézte őket végtelen szemével, Rarunkel úr, a kis borbély Brabantból. S midőn lakolni kellett volna néki és lógnia a Notre Dame terén: a város női együtt mentek kérni a tanácsot, hogy ne legyen kemény, s végül levetkezvén minden szemérmet, bevallották: ez itt a kedvesük, hogy nem tudják miért, de ő az élet, s ő az, ki éjjel ott aludt velük, testükre hűs húsával ráfonódva s csapzott hajával szálas színaranyból, hogy ő volt ifjúságuk zöld bozótja: Rarunkel úr, a kis borbély Brabantból. S a nagytanács borzalmas átkot mondva fejére, futni hagyta, s ő futott, s ha azt hiszed, hogy kinn a zöld vadonban régesrég éhenhalt, úgy nem tudod, hogy ott az ember részeg vágya megnő és létrás fákra mászik, s a bozót mellére dől és a reáderengő homályban is szakíthat mogyorót, és húsát bokrok lányos körme vérzi, míg köztük őrült istenként barangol, s ez új szerelmét boldogabbnak érzi Rarunkel úr, a kis borbély Brabantból. (Párizs, 1939)