A haláltánc-ballada

Ott ült a Császár. Dús hajában hét csillag volt a diadém. Rabszolganépek térden állva imádták, barna köldökén a Göncöl forgott, válla balján lámpásnak állt a holdkorong: de a bohóc sírt trónja alján: „Mit sírsz” – rivallt reá – „bolond, nincs szív, mit kardom át ne járna, enyém a föld!”… S hogy este lett, egy csontváz tántorgott eléje s elfújta, mint a porszemet. – Kényúrként éltünk mindahányan, s az évek szálltak, mint a percek, véred kiontott harmatával irgalmazz nékünk, Jézus Herceg! Gót ablakokban sírt az Orvos: „Uram, nektárod merre nő, amely ír minden kínra s melytől meggyógyul minden szenvedő?” S az ajtó nyílt: keszeg magiszter táncolta végig a szobát, kezében mély ólomkehelyből kínálva színtelen borát: „Igyál, e nedv hűs, mint a mámor, s nincs seb, mit heggel nem takar, igyál testvér; e mély pohárból, csupán az első korty fanyar.” – Kontárok voltunk mindahányan, s az évek szálltak, mint a percek, véred kiontott harmatával irgalmazz nékünk, Jézus Herceg! A kútkávánál állt a Gyermek, szakadt gyolcsingecskében, s rőt topánban, s nézte lenn a vízben képét, mely játszni hívta őt: …„Ha jössz: a holdleánytól este a cukrot süvegszám kapod, s minden pirosló reggelente békákon ugrálunk bakot.” „Jövök már!” – szólt, s a kútvíz nyálas siklót dagasztott zöld hasán, míg a Halál vihogva vitte anyjához a vörös topánt. – Balgán játszottunk mindahányan, s az évek szálltak, mint a percek, véred kiontott harmatával irgalmazz nékünk, Jézus Herceg! Repedt tükrénél állt a Céda: „Hajamnak árja még veres, miért, hogy már a régi léha seregből senki sem keres? Ölem még izzó csókra éhes, mellem rózsája még kemény…” S az ablakon röhögve lépett be az utolsó vőlegény: „Hopp, Sára, hopp, gyerünk a táncra, ma: holt szerelmeid torán hadd üljön nászlakmát a lárva ágyékod hervadt bíborán!” – Buján fetrengtünk mindahányan, s az évek szálltak, mint a percek, véred kiontott harmatával irgalmazz nékünk, Jézus Herceg! Éjfél borult a háztetőkre, s kuvikhang szólt a berken át, midőn a Bankár útnak indult, elásni véres aranyát. Az útkereszten vasdoronggal hét ördög várta s a Halál; s mikor kardot rántott, a csontváz fülébe súgta: „Mondd, szamár, szamár, mit véded még a pénzed? Meghalsz s a kincset elviszem, s a kincs helyett eláslak téged, akit nem ás ki senki sem.” – Kufárok voltunk mindahányan, s az évek szálltak, mint a percek, véred kiontott harmatával irgalmazz nékünk, Jézus Herceg! Aranypárnáin ült a Dáma, s üvöltve sírt: „ne még, ne még”, de ő már átkarolta drága csípői karcsú, gót ívét, „engedj csak még egy lanyha csókot, meg egy gyönggyel kivarrt ruhát, engedj csak még egy buja bókot, még egy szerelmes éjszakát” – de ő, rút foltot festve mellén, mely, mint a rákseb, egyre nőtt, fehér testét nyakába vette és vitte, vitte, vitte őt. – Tunyán henyéltünk mindahányan, s az évek szálltak, mint a percek, véred kiontott harmatával irgalmazz nékünk, Jézus Herceg! Tüzénél állt az Alkimista, s óráját nézte, mely lejárt. „Isten vagy ördög: egy napot még, amíg megoldom a talányt, a végső, nagy talányt, amerre görebjeimnek ezre vitt, csak egy napot még, mert megfejtem, megfejtem holnap alkonyig.” „Nem fejted” – szólt a hang – „nem fejted” s vállára tette jéghideg kezét, míg felrobbant a lombik: „Aludni mégy most, mint a többiek.” – A Titkot űztük mindahányan, s az évek szálltak, mint a percek, véred kiontott harmatával irgalmazz nékünk, Jézus Herceg! Pestis-csengőkkel jött a dögvész, s a reimsi szentegyház előtt húsvét vasárnapján derékon kapta a hájas Püspököt: „Néked szereztem ezt a nótát, gyerünk, nagyúr! Csengőm csörög – légy pápa, vagy próféta, rózsás hajnalködökbe öltözött, légy szent püspök, vagy rút eretnek, ki ég a máglya kormain, misézhetsz lenn – én fenn nevetlek a dómok csonka tornyain!” – Álszentek voltunk mindahányan, s az évek szálltak, mint a percek, véred kiontott harmatával irgalmazz nékünk, Jézus Herceg! A vén Paraszt már tudta s várta alkonytájt kinn az udvaron: „Görnyedt testünknek nincsen ára, s úgy halunk meg, mint a barom. Kaszás testvér! Sovány a földünk! könyörgöm: egyet tégy nekem: ha elviszel, szórd szét trágyának testemet kinn a réteken!” Ő rábólintott s vitte lassan, s úgy szórta, szórta, szórta szét, mint magvető keze a búzát, vagy pipacsot az őszi szél. – A földbe térünk mindahányan, s az évek szállnak, mint a percek, véred kiontott harmatával irgalmazz nékünk, Jézus Herceg! (Budapest, 1936)