Rablóballada a Vörös Coquillard-ról

I. A vén kalappal ferdén homlokában, amíg övében sandán ült a tőr, és két jó lábán kissé ingadozva (a rum tette ezt s az átkozott likőr) ez volt Pierre, a vörös Coquillard, ki orránál vezetett minden zsarut, s mert mindenütt ott volt és nem volt sehol: a törvény miatta már rég nem aludt.   II. Még egy ringyót sem tudott sírni látni: magával vitte, ha horgászni ment, s csak a templom előtt hagyta magára, hogy imádkozzék egyedül odabent. A szegényektől nem vett el egy fityinget, vadászni csak a gazdagokra járt: s ha valaki ezt nem hiszi el, mondjátok: Pierre volt ez, a vörös Coquillard.   III. És mikor ő lett a rablóvezérünk és pofája sebhellyel volt tele: akkor mindig tudtuk, hogy miből élünk, és senkinek sem lett üres a zsebe, akkor egyszerre miénk lett a város, s velünk táncolt egész éjjel a bár, de amikor a zsaruk megjelentek; csak volt Pierre, a vörös Coquillard.   IV. A hasunkat kaláccsal puhítottuk, s a pálinkában sohsem volt hiány, s azt híreszteltük: a széles világon nincsen hozzája hasonló zsivány. De a hóhérnak ez már rég nem tetszett, csak ült a varjak közt s azt mondta: rája vár, és önmagát hozzá vendégül hítta akkor Pierre, a vörös Coquillard.   V. S a bitót nézte, mely alatt várt a féreg, s övét, melyben már rég nem ült a tőr, szemébe akkor majdhogy egy könny tévedt (a rum tette ezt s az átkozott likőr) és nyakát szépen a kötélbe dugta, hiszen a hóhér is csak proletár, s mikor kettétörött a csigolyája: csak volt Pierre, a vörös Coquillard. (Bécs, 1932)