Nyári ballada szegény Lovise-ról

Lovise egész nap a tűzhelynél állott és arcára fekete pernye hullt, és éhes volt, mikor a szalmazsákra az alkonyatban sírva ráborult. Szegény emberek lánya volt, árva gyerek de bokor akart lenni, melyet körülcsókolnak a nyári szelek. S mikor egy úr a tűzhelynél meglátta szűz mellét, melyet korom takart, azt hitte, hogy megér egy sárga tallért egy éjszakára – de ő nem akart. Szegény emberek lánya volt, árva gyerek, de bokor akart lenni, melyet körülcsókolnak a nyári szelek. S akkor az úr tornyos várába hítta, ígérte: mint a rózsát öntözi, léptét számolja, harmattól is óvja, hintón hordja, selyembe göngyöli. Szegény emberek lánya volt, árva gyerek, de bokor akart lenni, melyet körülcsókolnak a nyári szelek. S mikor a várban kigyúlt az arca, ahogy lehellettől a rózsa kigyúl: akkor nem értette nagyon sokáig, hogy mért teremtette a férfit az Úr. Szegény emberek lánya volt, árva gyerek, de bokor akart lenni, melyet körülcsókolnak a nyári szelek. S a nyári szél a csatazajba fulladt, s az éji ég vörös lett, mint a vér, de a szívében nem volt már imádság és bíbor arca lett csak hófehér. Szegény emberek lánya volt, árva gyerek, de bokor akart lenni, melyet körülcsókolnak a nyári szelek. És férje is elment a csatazajba, s ő maradt otthon, meg egy kis poronty, és az avaron lovagok feküdtek, olyan rőten, mint a tavalyi lomb. Szegény emberek lánya volt, árva gyerek, de bokor akart lenni, melyet körülcsókolnak a nyári szelek. S a nyári szél csak megjött évről évre, s gyakrabban jöttek még a férfiak, szívében a szerelem meghalt régen, s csak vére ordított, mint éji vad. Szegény emberek lánya volt, árva gyerek, de bokor akart lenni, melyet körülcsókolnak a nyári szelek. S mikor a nyártól oly áldott lett a teste, amilyen áldott a víz partján a rét, a víz partjához ment egy nyári este, s beledobta a sok kihűlt mesét. Szegény emberek lánya volt, árva gyerek, de nem akart már bokor lenni, melyet körülcsókolnak a nyári szelek. (Bécs, 1932)