Ballada a Senki Fiáról

Mint nagy kalap, borult reám a kék ég, és hű barátom egy akadt: a köd. Rakott tálak között kivert az éhség, s halálra fáztam rőt kályhák előtt. Amerre nyúltam, csak cserepek hulltak s szájam széléig áradt már a sár, utam mellett a rózsák elpusztultak s lehelletemtől megfakult a nyár, csodálom szinte már a napvilágot, hogy néha még rongyos vállamra süt, én, ki megjártam mind a hat világot, megáldva és leköpve mindenütt. Fagyott mezőkön birkóztam a széllel, ruhám csupán egy fügefalevél, mi sem tisztább számomra, mint az éjjel, mi sem sötétebb nékem, mint a dél. A matrózkocsmák mélyén felzokogtam, ahogy a temetőkben nevetek, enyém csak az, amit a sárba dobtam, s mindent megöltem, amit szeretek. Fehér derével lángveres hajamra s halántékomra már az ősz feküdt, s így megyek, fütyülve egymagamban, megáldva és leköpve mindenütt. A győztes ég fektette rám a sátrát, a harmattól kék lett a homlokom s így kergettem az Istent, aki hátrált, s a jövendőt, amely az otthonom. A hegytetőkön órákig pihentem, s megbámultam az izzadt kőtörőt, de a dómok mellett fütyülve mentem, s kinevettem a cifra püspököt: s ezért csak csók és korbács hullott árva testemre, mely oly egyformán feküdt csipkés párnák között és utcasárban, megáldva és leköpve mindenütt. S bár nincs hazám, borom, se feleségem és lábaim között a szél fütyül: lesz még pénzem és biztosan remélem, hogy egy nap nékem minden sikerül. S ha meguntam, hogy aranytálból éljek, a palotákat megint otthagyom, hasamért kánkánt járnak már a férgek, és valahol az őszi avaron, egy vén tövisbokor aljában, melyre csak egy rossz csillag sanda fénye süt: maradok egyszer, François Villon, fekve, megáldva és leköpve mindenütt. (Budapest, 1934)