Csilléry Andrásnak*

Azt mondják, vénülsz. Szíved sűrű vére
– ha van szíved – majd egy napon megáll.
Mondd, pogromok fekete denevére,
nem volna jó magadhoz térni már?
Lelked mélyén rohasztó gyűlölet forr,
s holnap kinő feletted a moha:
nagyságra törni késő már ilyenkor,
de jónak lenni nem késő soha.
Vagy nem gondolod, földi léted estjén,
hová úgy jövünk, akár a lelenc,
hogy hol van tőled ama sok keresztény,
János apostol, Assisi Ferenc,
kinek szeme sugárzó, tiszta kék volt
és farkasokat ültetett ölébe,
vagy Szent Tamás, ki mint a kristály égbolt
borult elámult hívei fölébe?
Mind-mind különb volt nálad s többre vitte,
habár nem váltott bankszámlát a hitre.
Vagy gondoltál a sok konok magyarra,
ki úgy virult mint bimbózó magyalfa,
ki nem törődött záporral és széllel,
de néma büszkeséggel tört a jobbra,
mert érces mellel s tiszta homlok-éllel
már életében lett önmaga szobra?
Ha rád pillantok, megborzongok s fázok,
bár jól tudom, hogy balga, aki fél:
örökké állnak a magyar akácok
s téged elvisz, mint szellentést, a szél.
De hogy még jókor érjen lényed bére
s elébb mint érted a halál izen:
hadd tűzzelek tollam kemény hegyére,
melyből nyugtod nem lesz a sírban sem.
Mert szennyes folt lettél a nagy penészből,
melyet csapásnak küldött ránk az Ég,
minden szavad dögbűz a sáskavészből,
amelytől elpusztul egy nemzedék;
jó darvaink más tájakon keresnek
szállást s az ország holtfakóra vált,
a föld kinyílt, mint bőrtelen, veres seb,
ahol hazát a zsellér nem talált,
innét szalad a száműzött szabadság,
s te azt rugdosod, kit a jog se véd,
s mivel hazánkat rossz pénzért eladják,
te is eladod, hitszegő szemét.
Éretted szenvedjük a poklok kínját
s a honfibánat minden szégyenét,
tőled tántorog a munkás a járdán
– az éhség táncoltatja, nem a bor –,
amíg kurjongó kém lettél a vártán
s pimasz döglégy, kit táplál a nyomor,
és pudvás szád szünet nélkül zsidózik,
míg ellened száll hadba, aki hős;
s hogy tudja ezt a boldogabb utód is,
kinek neved nem lesz már ismerős:
ha eljön majd a láncot oldozó nap,
s a nép felosztott földeken tapos,
hadd hallják meg, ki volt Csilléry András
s minden nyilas, hozzá hasonlatos –
miközben téged, lent a föld alatt
a féreg fúr, a nyálkás, sose renyhe –
ezért, hogy ott is égessen e vád
kellett nékem ma nem-múló rímembe
szőnöm neved múló gyalázatát.
Hadd fújják egykor drága iskolások
a sok jövendő, magyar reggelen,
avagy hazamenőben, ha a fázós
alkony kékes lidérce megjelent,
boldog, nyugalmas, békés estidőn,
mikor a kereszt többé nem lesz horgos
s csupán az őszi szél üvölt bedőlt
sírod füvén, te nyomorult fogorvos.
 

(Budapest, 1938)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]