| Azt mondják, vénülsz. Szíved sűrű vére |
| – ha van szíved – majd egy napon megáll. |
| Mondd, pogromok fekete denevére, |
| nem volna jó magadhoz térni már? |
| Lelked mélyén rohasztó gyűlölet forr, |
| s holnap kinő feletted a moha: |
| nagyságra törni késő már ilyenkor, |
| de jónak lenni nem késő soha. |
| Vagy nem gondolod, földi léted estjén, |
| hová úgy jövünk, akár a lelenc, |
| hogy hol van tőled ama sok keresztény, |
| János apostol, Assisi Ferenc, |
| kinek szeme sugárzó, tiszta kék volt |
| és farkasokat ültetett ölébe, |
| vagy Szent Tamás, ki mint a kristály égbolt |
| borult elámult hívei fölébe? |
| Mind-mind különb volt nálad s többre vitte, |
| habár nem váltott bankszámlát a hitre. |
| Vagy gondoltál a sok konok magyarra, |
| ki úgy virult mint bimbózó magyalfa, |
| ki nem törődött záporral és széllel, |
| de néma büszkeséggel tört a jobbra, |
| mert érces mellel s tiszta homlok-éllel |
| már életében lett önmaga szobra? |
| Ha rád pillantok, megborzongok s fázok, |
| bár jól tudom, hogy balga, aki fél: |
| örökké állnak a magyar akácok |
| s téged elvisz, mint szellentést, a szél. |
| De hogy még jókor érjen lényed bére |
| s elébb mint érted a halál izen: |
| hadd tűzzelek tollam kemény hegyére, |
| melyből nyugtod nem lesz a sírban sem. |
| Mert szennyes folt lettél a nagy penészből, |
| melyet csapásnak küldött ránk az Ég, |
| minden szavad dögbűz a sáskavészből, |
| amelytől elpusztul egy nemzedék; |
| jó darvaink más tájakon keresnek |
| szállást s az ország holtfakóra vált, |
| a föld kinyílt, mint bőrtelen, veres seb, |
| ahol hazát a zsellér nem talált, |
| innét szalad a száműzött szabadság, |
| s te azt rugdosod, kit a jog se véd, |
| s mivel hazánkat rossz pénzért eladják, |
| te is eladod, hitszegő szemét. |
| Éretted szenvedjük a poklok kínját |
| s a honfibánat minden szégyenét, |
| tőled tántorog a munkás a járdán |
| – az éhség táncoltatja, nem a bor –, |
| amíg kurjongó kém lettél a vártán |
| s pimasz döglégy, kit táplál a nyomor, |
| és pudvás szád szünet nélkül zsidózik, |
| míg ellened száll hadba, aki hős; |
| s hogy tudja ezt a boldogabb utód is, |
| kinek neved nem lesz már ismerős: |
| ha eljön majd a láncot oldozó nap, |
| s a nép felosztott földeken tapos, |
| hadd hallják meg, ki volt Csilléry András |
| s minden nyilas, hozzá hasonlatos – |
| miközben téged, lent a föld alatt |
| a féreg fúr, a nyálkás, sose renyhe – |
| ezért, hogy ott is égessen e vád |
| kellett nékem ma nem-múló rímembe |
| szőnöm neved múló gyalázatát. |
| Hadd fújják egykor drága iskolások |
| a sok jövendő, magyar reggelen, |
| avagy hazamenőben, ha a fázós |
| alkony kékes lidérce megjelent, |
| boldog, nyugalmas, békés estidőn, |
| mikor a kereszt többé nem lesz horgos |
| s csupán az őszi szél üvölt bedőlt |
| sírod füvén, te nyomorult fogorvos. |
|