Szonett a Múzsához

Tőled reszkettem elejétől fogva,
nem vonzott-űzött jobban soha más:
a lomb lehullt s a gyermekajkon lopva
keskeny redőt rajzolt a rohadás.
Te ültettél az omló földű fokra,
amerre nem tért vissza vízfolyás;
csupán az illó szót kaptam marokra
bolond bálodon, örök változás.
Mezítlen táncos érted lettem sértett
gőgömben. Jöjj hát, ihletett kísértet,
zuhanjon rám öklöd, ha megtalál,
mard, verd e testet és gyötörd e szívet,
hadd kössünk százszor, újra s újra frígyet:
uram, vezérem, mesterem: Halál.
 

(Budapest, 1937)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]