József Attila temetése
| Nem hívlak már. Jól tetted így, Attila: |
| kamasz szemed és fonnyadt bajuszod |
| hadd pihenjen örökre itt a lila |
|
| domboldalon s szétroncsolt, lecsukott |
| szembogarad ne nézze többé fájón, |
| mint járnak úri fogatok lucsok |
|
| úton s a pernye hogy esőz a gyáron |
| s miként lesz mindig másé az öröm – |
| mert különös nép lakozik e tájon, |
|
| a kisbírónak előre köszön, |
| s kész dáridón urát hogy felköszöntse, |
| míg lőre-borba fúl az ős közöny – |
|
| hiába volt a versek vér-özönje, |
| testednek jobb már, hogyha így rohad: |
| e kornál nem durvább a föld göröngye, |
|
| és nem keményebb a tehervonat |
| vaskereke Babits Mihály szívénél. |
| Mert görcs, bolond görcs lett a gondolat |
|
| vak városunkban, mely reszketve él még, |
| de új vezér felé görbed a háta, |
| vagy dunyhái alatt kushad, míg éjfél |
|
| után az őrület csapatja járja, |
| s felbérelt, hitvány, fokosos bitangok |
| garázdálkodnak szerteszét s a gyáva |
|
| polgár lapul. Fúhattál riadót |
| undornak, félelemnek és közönynek – |
| becsapott, hogy ne sírj, a kiadód, |
|
| azt mondta: tőled kétszer annyi könyvet |
| adott el, mint amennyit eladott, |
| s mikor rájöttél, nem tudtad a könnyet |
|
| elfojtani – mert nem volt olvasód, |
| nem kellettél! Álirodalom kellett, |
| buta regények s szemét darabok |
|
| kellettek nálunk, amíg a lehelet |
| lassan kifogyott tüdődből s a póz, |
| a drága, a csibészes, mit mint gyermek |
|
| hordtál, lehullt, és agyonkínozott |
| fejedben az őrület vert tanyát. |
| Mostohaapád űzött, a kopott |
|
| vén Államgép – de szerető anyád |
| is volt, a Haza, és talán ezért |
| nem volt otthonod s bútoros szobák |
|
| közt csavarogtál, havi negyvenért, |
| és kávéházak füstös páholyában |
| ültél, kit senki nem hív és nem ért. |
|
| De most elmentél s mint golyót a fában |
| hagytad szívünkben minden szavadat, |
| s oly messze vagy tőlünk, túl a halálban, |
|
| hogy bennünk csak a borzalom maradt, |
| meg napjaink sötét gyászmenete, |
| míg felzokogunk, európaiak |
|
| a sok turáni közt e fekete |
| földön. Aludj hát; aludj: víz meg ég |
| nem volt még lágyabb és kékebb, mint e |
|
| bús délutánon. Aludj a holt vidék |
| ölén, hol nincsen híre Dózsa Györgynek. |
| Aludj, mint Vörösmarty és Vitéz! |
|
| Aludj, mert jobb nem élni itt e földek |
| között, hol fáradt zsellér izzad nyáron |
| s a téli szél tört ablakokon zörget, |
|
| hol szolgáknak már nyakkendő a járom |
| és német szolgabírát hoz az út, |
| ki csizmában hág sírodra s fejfádról |
|
| lelopja majd a vérszín koszorút. |
|
|
|