Pietro Aretino levele a salernói herceghez – 1540 táján
| Fenséges herceg! hitünk oszlopa! |
| Vénusz kegyeltje, Cézár és Vezér! |
|
| kiről a fáma oly sokat beszél, |
| hallott már egyet-mást pusmogni Rólad: – |
| ezért íródott Hozzád e levél. |
|
| Mondják: jutalma Nálad nincs a jónak |
| és népednél a marha boldogabb, |
| hogy vége-hossza nincs az új adónak |
|
| és félországod börtönben rohad, |
| de, mert megnyertél néhány portyát, fennen |
| hordod bortól vereslő orrodat. |
|
| Meg azt is hallom, hogy Nálad már nem mer |
| pofázni senki s pimasz kémeid |
| bekúsznak minden házba, mint a tenger |
|
| itt Velencében. Néped éhezik, |
| de költőid kara bőségről szájal, |
| ha Téged néz. Napjaid s éjeid |
|
| egymásba folynak: varjútejjel s rákkal |
| táplálkozol, mulatsz s táncolsz csodás |
| váradban, mely hízelgőkkel s rimákkal |
|
| olyan tele van, mint egy záptojás. |
| Ne vedd szemrehányásnak szavamat, |
| tudom jól, hogy felétek így szokás, |
|
| sőt megvallom: titokban igazat |
| kell adnom Néked: élvezd a napot, |
| az élet kurta és a perc szalad; |
|
| oly jó fanyar bölcsészek és papok |
| szavától távol, gondtalan aratni |
| a pillanat vetését. A halott |
|
| katona többé úgyse tud harapni; |
| oly szép a harcba induló hadat |
| buzdítani, aztán otthon maradni, |
|
| pompásan festett mennyezet alatt |
| csücsülni, míg a kürtös egyre fújja, |
| s előttünk bókol a lakájcsapat; |
|
| zabálni, inni és röhögni durva |
| tréfákon, míg szeretett népünk ölni |
| indul; aztán langyos dunyhákba bújva |
|
| egy szépasszony mellére könyökölni, |
| majd hajnaltájt a kandallóparázs |
| elé állni, köröskörülpösölni, |
|
| a hölgyhöz visszamászni s így tovább… |
| De hadd térek tárgyamra, hercegem. |
| Mert tudok egy-két dolgot: hogy apád |
|
| ki volt valóban s születéseden |
| mi a hiba; hogy a szodómiát |
| mint ápolod s az ajtóréseken |
|
| át mint lestek meg; hogy hugod fiát |
| s beteg nejedet mért zárattad tetves |
| tömlöcbe; jaj Istenem, mennyi vád |
|
| és szörnyűség jut az eszembe! Reszkess, |
| ha megírom! De ládd – így tudatom |
| diszkrét levélben, mely, mondhatnám, kedves |
|
| baráti intés, enyhe fuvalom; |
| de képzeld el most, hogy e tercinákat |
| dühvel bélelem és úgy juttatom |
|
| népedhez, s mind e vérlázító vádak |
| mellé szatírát írok, mitől ölni |
| szalad a jámbor; nem íly lágy és bágyadt |
|
| levélkét, de bősz szatírát, erkölcsi |
| felháborodástól csepegőt? Mi mást |
| várhatsz, mint hogy az ilyen vers kikölti |
|
| a nagy kakukktojást, a lázadást? |
| Oly sok véren s halotti toron át |
| kísért a nép; egy gyenge szélfúvás |
|
| elég, hogy leverje a koronát |
| fejedről s bitón száradj, vagy a tenger |
| ringasson el s váradon boronák |
|
| járjanak… Ámde, hidd meg, nékem nem kell |
| halálod! Legyen föld és ég Veled, |
| nemes herceg! Vajszívű, szelíd ember |
|
| vagyok, ki nem kívánja végedet |
| és némi ellenszolgálat fejében |
| nem idézem Reád a végzetet. |
|
| Légy hát okos! Táncolj, míg néped éhen |
| döglik, tartsd gyűlölőidet vizes |
| tömlöcben, állíts új bitót a téren, |
|
| szedj több adót, tömd gyomrodat ízes |
| falatokkal, hagyd véreidet cserben, |
| harcolj, szeretkezz, gyilkolj! – de fizess! |
|
| Mert trónokat tud dönteni a nyelvem |
| s hallgatni is tud. (Száz tallér a tétel.) |
| Küldd el kegyesen s vagyok szóban s elvben |
|
|
|