Pietro Aretino levele a salernói herceghez – 1540 táján
Fenséges herceg! hitünk oszlopa! |
Vénusz kegyeltje, Cézár és Vezér! |
|
kiről a fáma oly sokat beszél, |
hallott már egyet-mást pusmogni Rólad: – |
ezért íródott Hozzád e levél. |
|
Mondják: jutalma Nálad nincs a jónak |
és népednél a marha boldogabb, |
hogy vége-hossza nincs az új adónak |
|
és félországod börtönben rohad, |
de, mert megnyertél néhány portyát, fennen |
hordod bortól vereslő orrodat. |
|
Meg azt is hallom, hogy Nálad már nem mer |
pofázni senki s pimasz kémeid |
bekúsznak minden házba, mint a tenger |
|
itt Velencében. Néped éhezik, |
de költőid kara bőségről szájal, |
ha Téged néz. Napjaid s éjeid |
|
egymásba folynak: varjútejjel s rákkal |
táplálkozol, mulatsz s táncolsz csodás |
váradban, mely hízelgőkkel s rimákkal |
|
olyan tele van, mint egy záptojás. |
Ne vedd szemrehányásnak szavamat, |
tudom jól, hogy felétek így szokás, |
|
sőt megvallom: titokban igazat |
kell adnom Néked: élvezd a napot, |
az élet kurta és a perc szalad; |
|
oly jó fanyar bölcsészek és papok |
szavától távol, gondtalan aratni |
a pillanat vetését. A halott |
|
katona többé úgyse tud harapni; |
oly szép a harcba induló hadat |
buzdítani, aztán otthon maradni, |
|
pompásan festett mennyezet alatt |
csücsülni, míg a kürtös egyre fújja, |
s előttünk bókol a lakájcsapat; |
|
zabálni, inni és röhögni durva |
tréfákon, míg szeretett népünk ölni |
indul; aztán langyos dunyhákba bújva |
|
egy szépasszony mellére könyökölni, |
majd hajnaltájt a kandallóparázs |
elé állni, köröskörülpösölni, |
|
a hölgyhöz visszamászni s így tovább… |
De hadd térek tárgyamra, hercegem. |
Mert tudok egy-két dolgot: hogy apád |
|
ki volt valóban s születéseden |
mi a hiba; hogy a szodómiát |
mint ápolod s az ajtóréseken |
|
át mint lestek meg; hogy hugod fiát |
s beteg nejedet mért zárattad tetves |
tömlöcbe; jaj Istenem, mennyi vád |
|
és szörnyűség jut az eszembe! Reszkess, |
ha megírom! De ládd – így tudatom |
diszkrét levélben, mely, mondhatnám, kedves |
|
baráti intés, enyhe fuvalom; |
de képzeld el most, hogy e tercinákat |
dühvel bélelem és úgy juttatom |
|
népedhez, s mind e vérlázító vádak |
mellé szatírát írok, mitől ölni |
szalad a jámbor; nem íly lágy és bágyadt |
|
levélkét, de bősz szatírát, erkölcsi |
felháborodástól csepegőt? Mi mást |
várhatsz, mint hogy az ilyen vers kikölti |
|
a nagy kakukktojást, a lázadást? |
Oly sok véren s halotti toron át |
kísért a nép; egy gyenge szélfúvás |
|
elég, hogy leverje a koronát |
fejedről s bitón száradj, vagy a tenger |
ringasson el s váradon boronák |
|
járjanak… Ámde, hidd meg, nékem nem kell |
halálod! Legyen föld és ég Veled, |
nemes herceg! Vajszívű, szelíd ember |
|
vagyok, ki nem kívánja végedet |
és némi ellenszolgálat fejében |
nem idézem Reád a végzetet. |
|
Légy hát okos! Táncolj, míg néped éhen |
döglik, tartsd gyűlölőidet vizes |
tömlöcben, állíts új bitót a téren, |
|
szedj több adót, tömd gyomrodat ízes |
falatokkal, hagyd véreidet cserben, |
harcolj, szeretkezz, gyilkolj! – de fizess! |
|
Mert trónokat tud dönteni a nyelvem |
s hallgatni is tud. (Száz tallér a tétel.) |
Küldd el kegyesen s vagyok szóban s elvben |
|
|
|