Fiatalember Jeremiás próféta jobbján, 1511

Isten karját festettem estig – munkám
sehogyse ment. Jól lemostam magam
és lámpásommal kézben, elindultam
hazafelé. Lágy szél. A Péter-templom
apszisánál fiatalember várt rám.
Lekapta tollas bársonyfövegét.
Aeneasnak hívják. Keresztnevét
értettem csak. Kiejtése szerint
alighanem Ferrarából való.
Megkérdezett: hazakísérhet-e?
Kelletlenül biccentettem. Lámpámat
odaadtam apródjának, aki
most két fényforrást lengetett előttünk.
Indultunk. Ócska közhelyeket vártam,
buta bókokat, de a jövevény
– bár semmiképp sem mesterségbeli –
megkérdezett: mint osztom négyszögekre
a Sistina mennyezetét s mire
használom az oldalfal íveit?
Rámküldött kémnek túl előkelőek
mozdulatai s gyémántgyűrűi.
Aranyhaját olykor meg-meglengette
az esti szél. Tarkója olyan ívet
formált mint a holdsarló belseje.
Ettől kissé megenyhültem a gazdag
tolakodó iránt, ki megzavarta
eredménytelen töprengésemet
az Úristen behajtott könyökéről.
Ajtóm kulcsát kerestem. Ezalatt
apródjától átvette a tarisznyát,
a két lámpást s elküldte a fiút.
Kinyitottam az ajtót, megfordultam
búcsúzni, de ő besétált előttem,
szétnézett s konyhám asztalára tette
a lámpákat. Most megfelezhetem
vacsorámat, mit Beppo szolgám főzött.
(Takarékos ember vagyok, habár
ócsárlóim fukarnak mondanak.)
Vendégem rögtön kiszaladt a kúthoz,
aztán rendet csinált az asztalon.
Mit tegyek? Ültem és atlétikus
testét figyeltem, mozdulatai
zavartalan szépségét s elfogott
a boldogság, hogy vele lehetek.
Halványkék bársonydublónt hordott, kékebb
harisnyanadrággal, tőrt az övében,
nyakában két aranyláncot, a Szent Szűz
s a nagy Plátó medáliáival.
Fácánsültet, sonkát, gyümölcsöt, sajtot
szedett elő tasakjából, meg öblös
borosüveget s engedelmet kért,
hogy vacsorázni ülhessen velem
Nem beszéltünk sokat. Töltöttem néki:
– „Igyunk!” Utána kérdezgetni kezdett
Lorenzóról, della Mirandoláról,
az emberekről, akiket szerettem.
Majd mandulás süteményt vett elő
az elvarázsolt tarsolyból, átvitte
műhelyembe, két poharat s a bort is.
Keveset láthat, hacsak meg nem nézi
ágyam fölött – mert ott alszom – a festményt,
amelyet Luca Signorellitől
kaptam. Nincsen több, csak pár agyagmintám
– értékük semmi – meg a vöröskréta
vázlat a líbiai szibilláról,
bár ezt, megvallom, nagyon kedvelem.
Sokáig vártam rá, de nem jött vissza.
Tőrével vágja szét a vázlatot?
rémüldöztem s beszaladtam utána.
Ruhája szerteszét, nagyasztalom
sarkán meg az állványok tetején.
Magán nem hagyott semmit, csak fehér
összehajtott selyemkendőjét, melyet
haja köré csavart. Ágyam végén ült.
Arcát jobb profilból mutatta, mert
szeme szibillám krétarajzán csüggött.
Mozdulatlanul álltam az ajtóban
és teste kontúrját végigkísértem
a hajvonaltól homloka fölött
le arcélén, nyakán, jobb karján, törzsén,
lába körül, föl balján és tarkóján
aranybarna hajáig. Modelljeim
körvonalát feketével vonom meg
mint annyi más piktor, csak épp a hajnak
nem szabok határt, hogy kiszabaduljon
a térbe és lobogjon mint a láng.
Szédülni kezdtem az igyekezettől,
– holott, mióta élek, ezt teszem –
hogy minden részletét fejembe véssem:
félkörben induló szemöldökét,
ahogy behajlik és elvékonyul
mint üstökös csóvája; szájsarkában
a kéj ametiszt rovását, arcának
megfesthetetlen, lányos símaságát –
de megfestem. Bal lábfeje a padlót
súrolta, jobb lábát feltámasztotta
az ágy végén. Brutális combja közt
heréje duzzadt, messze délvidékről
hozott, ciklámen-rózsaszín gyümölcs.
Ő megrezzent, mikor lámpásomat
letettem a padlóra, majd ruhámat
ruhái fölé akasztottam, aztán
mellé feküdtem. Már hanyatt terült
és derekamra fonta hosszú combját.
Mindig hajnalban ébredek. Ma is.
Húnyt szemmel őt kerestem magam mellett,
a párnák közt, de nem leltem sehol.
Ezt sejtettem, mikor keresni kezdtem.
Asztalom sarkán babérkoszorút
hagyott aranyozott bronzból. Mellette
nyakláncát a Plátó-medáliával.
Szép őszi nap, szeptember 22.
Felszítottam a tüzet, rántott levest
készítettem s a maradék szőlőből
ettem, mikor szolgám beállított.
Megyek a Sistinába, hogy az Urat
megfessem, amint int az elemeknek
és fény meg árnyék szétválik körötte.
Azután őt. Jerémiás próféta
jobb oldalára ültetem örökre.
 

(Budapest, 1937)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]