Bonaparte Egyiptomban, 1798

Berendezkedtem Kairóban, miután Murád seregét szétvertem a piramisoknál és üldözésükre Dessaix-t küldtem a sivatagba. Aztán próbáltam a lakósokat szabaddá tenni, felemelni, habár nem értem el sokat a tespedt, hitvány szolganéppel. Vártam – hiába és nagyon – a postát Párizsból, de nem jött. El voltunk vágva. Egy napon nagy nyármelegben unatkoztam s utasítottam Teofánt, tolmácsomat: fusson ki s hozza be a két legszebb kurtizánt. Alighogy intézkedtem, megjött a posta, kerülőuton, mert a kormányos kijátszotta Hood-ot – vagy Nelsont? – nem tudom. Mindegy. Rögtön hanyatt feküdtem díszpamlagomra s izgatott kézzel turkáltam jelentések, okmányok, könyvek, hírlapok meg levelek közt. Teofán jött: a két lány vár. Kedves, rekedt hangjukat az előcsarnokból már behallottam. Mit tegyek? Teofán, légy ügyes! Mondjad, hogy a tábornok bocsánatot kér tőlük, mert halaszthatatlan fontosságú postát kapott. Ha akarják, úgy elmehetnek, de jobb, hogyha bejönnek és megtisztelik a generálist, altestét véve kezelés alá. Megalázásnak ezt ne tekintsék s a húsz aranyat fogadják el, más alkalommal majd minden csókot visszaad. Lábujjhegyen jöttek be. Szépek voltak. Biccentettem nekik, sörbetet, süteményt hozattam meg frissítőket, ők pedig lábamhoz ültek a díványra. Tovább olvastam. Ezalatt a feszes, hófehér nadrágból előkotorták farkamat s egy fogással felállították. Az egyik mondott valamit és nevetett, mire a másik kuncogva válaszolt – amit, mert arabul volt, nem értettem, de megjegyeztem. Ügyesen dolgoztak rajtam, kézzel, nyelvvel s jókedvűen, bár nékem nem ágaskodott úgy, ahogy illik, mert közben elfogott a kín a kémjelentéssel kezemben, kikkel csal sorra Josephine. De huszonkilenc éves testtel végülis minden rendben volt, kivált, mikor az egyik lányzó reám guggolt s meglovagolt. Hogy ne zavarjon, sátrat formált csípőmön köpenyéből és közben még tartani segített a direktórium-ülés vaskos jegyzőkönyvét. Így lengett rajtam, mint illatos virág, majd gondosan becsomagolta farkamat, mint a múmiát és eltemette nadrágomban. Úgy távoztak, hogy észre sem vettem, elillanó tündérek, elszálltak tőlem nesztelen. Behívtam Teofánt, a koptot. Fordítsd le, mit jelent e két arab mondat! Elismételtem s közben figyeltem a szemét. Gonosz fény. Sanda mosoly szája szögében. – „Jaj, nem mondhatom.” Fordítsd, mert deresre huzatlak. – „Pasa! Hadvezér! Irgalom!” Fordítsd le, mert helyben elvágom a nyakadat, ha nem felelsz. Mit mondtak egymásnak a lányok? Oldalba rúgtam a pimaszt. – „Nagyobb hadvezért még nem láttunk. Nem ám! Sem ennél kisebb faszt.” Kotródj! Vége a presztizsemnek, s még hagyján, hogy ez kinevet – töprengtem – de imád fecsegni, elpletykálja mindenkinek, úgyhogy hamarost Angliában, tán épp a Punch-ban, jelenik meg a torzkép: én és a lányok, ahogy farkamat kiszedik. Elküldöm Teofánt Dessaix-hez. Ha mamelukokra talál a pusztában, a koptot küldje az előörsbe. Gyors halál. (Budapest, 1937)