Elégia a halott szerkesztőhöz
|
In memoriam Géza Feleky
|
| Ó Kháridász, ti tá nerthe? |
| Polü szkotosz. Háj d’ ánodoij ti? |
|
| Gyűrött gallérod rajzát hova tetted? |
| Hol van mosolyod, a torz, a balog? |
| A Körúton nem égnek már feletted |
| a gót esték s a barokk hajnalok. |
|
| Milyen különös, kövér angyal lettél! |
| Az öröklét vihara hova vert? |
| Mit csinálsz ott fent? Melyik felhőn vettél |
| egy karácsonyi Nouvelles Litterairest? |
|
| Ne olvasd járva, mint az Oktogonnál, |
| vigyázz: elgázol még egy üstökös. |
| Barbár szelek járnak, hiába fonnál |
| nyakadba sált, az esti köd hűvös: |
|
| fordulj be az égi Abbáziába, |
| hol Ady Endre éretted izen |
| a pincérrel; és ne várjon hiába |
| Spinoza, Börne s Heinrich Heine sem. |
|
| Mondjad: ott fenn is félve jár zakó |
| kabátod mellén bársonylágy kezed? |
| Miről beszélsz? Egy asszony megható |
| melléről? Freudról? A Varázshegyet |
|
| dícséred az ablak mellől, szerényen? |
| Betéve mondod Goethe római |
| elégiáit? Verlaine-t? Azt meséled, |
| ki volt Cézanne, Klimt, Rippl-Rónai? |
|
| De mit kérdezlek? Tudom, csend van arra. |
| Az Ákheron homokja jégmerev |
| és lelked nyugodalmát nem zavarja |
| se hang, se hír, se könyv. A vérebek |
|
| üvöltözhetnek Európa-szerte, |
| benned többé nem háborog a vér; |
| sötét úton magadban mégy, amerre |
| ellenségeink szennye sem kísér. |
|
| És mégis: mennyi szépet hagytál cserben |
| itt, a színtelen, téli ég alatt – |
| azt képzeltem, még látlak kétezerben, |
| mikor tarkódon zöld lesz a hajad. |
|
| Mit feledtél itt! Tudom, hogy nem érzed |
| magadban többé a szörnyű hiányt. |
| Mit feledtél itt! Mennyi szobrot, képet, |
| hány Bronzinót és mennyi Tiziánt; |
|
| ablakodból Buda esti kontúrját |
| nem szívod többé, gyorsan és mohón, |
| nem néked nyűvik a hegedű húrját, |
| nem néked áll a siénai dóm, |
|
| nem néked ringnak a lányok tavaszra, |
| nem rád peregnek majd a gesztenyék, |
| nem néked verik a hordókat csapra, |
| és nem néked forrnak a feketék. |
|
| Örökké nyirkos köd borult fölébed |
| és nesztelen a rákosi homok, |
| a toll csatái többé nem kísérnek, |
| sem holt szerelmek meg fanyar borok. |
|
| Szelek játszanak az eltépett bólyán, |
| orkán harcol velünk, veled, velem, |
| s itt, a Szabadság süllyedő hajóján |
| nagy volt a harc s kevés a győzelem. |
|
| Ígérted: Jobb lesz. Az angol sziget |
| az óceánban még zöld és szabad. |
| És itt a köd. Fejünkre jéghideg |
| felhőt kavart a téli alkonyat, |
|
| lábunk belepte a szenny, a légy, a pók, |
| hiszen tudod: nem maradt itt, csupán |
| meghalni tisztán, mint a légiók |
| vezére halt a holt sereg után. |
|
| Holt mester, talán tudtad, néked írtam, |
| s hozzád, hozzád szállt mind e rímsereg, |
| s bár nem hallod már kint a messze sírban, |
| fogadd tőlem e szálló rímeket. |
|
| Kísérjen soká e vers muzsikája, |
| s ha egyszer nem lesz testvér és barát: |
| dalolja majd a Rákos csalogánya, |
| a tücsök néked altató dalát. |
|
| Egykor, mikor mirólunk sem beszélnek |
| többé, csupán e sárguló lapok, |
| és a Körúton már másoknak égnek |
| a gót esték s a barokk hajnalok. |
|
|
|