Őfelsége a császár
| Fiatal, kezdő színésznő vagyok. |
| Szeretőm szép, okos, koldusszegény |
| egyetemista. Anyámmal lakom. |
| Ő mellbeteg. Nincs pénzünk, hogy gyógyulni |
| mehessen a hegyekbe, s ez halál. |
| Tegnapelőtt tízszavas szerepet |
| kaptam végül. Előadás után |
| az intendáns jött hozzám ragyogó |
| ábrázattal. Tejképű kapitány |
| állt mellette, a császár hadsegéde. |
| Őfelsége, úgymond, elragadtatva |
| figyelte játékomat s szívesen |
| elbeszélgetne négyszemközt velem. |
| Ha a meghívást elfogadnám, jöjjek |
| a burgba másnap hétre pontosan. |
| Közismert, hogy ilyen légyottokért |
| száz aranyat fizetnek az udvarnál. |
| Ötven anyám életéért, a többi – – – |
| az ulánus hajlongott, az intendáns |
| maradt és fényes szerepet ígért. |
|
| Tegnap hétkor a burgba mentem, legszebb |
| ruhámban. Pompás hálószobát vártam, |
| de a lakáj hitvány kuckóba kísért |
| pár vén bútorral s rokkant kerevettel. |
| Két markos pesztonka fehér batisztban |
| nem hagyta rajtam, csak alsószoknyámat. |
| Szemüveges, pöttömke, nagyszakállú |
| orvos lépett be. Intett, hogy feküdjek |
| a pamlagra. Felhajtotta szoknyámat. |
| Felé rúgtam. „Virgonc leány”, morogta. |
| A két pesztonka lefogta bokámat. |
| A doktor még egy szemüveget tűzött |
| veres orrára és altájamat |
| vizsgálta tüzetesen és sokáig. |
| – „Egészséges”, fordult a nők felé, |
| s hozzám: – „Maga meg, kisasszony, ne játssza |
| az Orleansi Hajadont nekünk. |
| Inkább örüljön, hogy Őfelségével |
| megosztja bő tapasztalatait.” |
|
| A szemtelen! Mire felöltözködtem |
| bekopogott a hadsegéd: – „Ne féljen! |
| Minden rendben”, mosolygott kedvesen. |
| „Szóval, holnap hétkor.” – „Úgy mint ma”, mondtam. |
| – „Nem, nem”, kiáltott ijedten, „nem este, |
| reggel hétkor. Az udvari fogat |
| hat után várja kapuja előtt.” |
|
| Valóban várt, lakájostul. Ezúttal |
| nem túlságosan nagy, de ragyogó |
| terembe vittek. Ágy nem állt sehol. |
| Az ablakokon besütött a nap. |
| A két pesztonka arcátlanság nélkül |
| bókolt előttem. Olyan izgatottan |
| topogtak, mintha Ausztria császára |
| őket készülne megfúrni, nem engem. |
| Akarok kiflit, habos tejeskávét? |
| Nem kell. A helység kellős közepén |
| kis, keskeny asztal állt, vastag, fehér |
| takaróval – tán lepedőnek szánták? – |
| meg párnával. De hol a többi kellék? |
| A pesztonkák nagy-ünnepélyesen |
| levetkeztettek, parfümmel locsoltak, |
| elmagyarázták: talpon állva várjam |
| a császárt, köszöntsem három hajbókkal, |
| s ha int, ha nem, feküdjek fel sietve |
| a kisasztalra, hanyatt és szó nélkül. |
| – „De hova rakjam lábamat?” – „Felhúzza.” |
| – „És hogyan fekszik mellém Őfelsége?” |
| – „Nem fekszik.” – „Hajtsák be a zsalukat.” |
| – „Itt világosban szokták, hi-hi-hi!” |
|
| Már mentek is, ruhámmal karjukon. |
| A szárnyas ajtón teljes díszben jött be, |
| dolmányban, csizmával, sarkantyúval. |
| Biccentett. Én pukkedlivel köszöntem, |
| majd még kettővel s rögtön felfeküdtem |
| az asztalra. Szép szál férfi a császár, |
| de fiatal képén a bambaság |
| virít. Gyorsan kigombolta nadrágját, |
| s fehérkesztyűs kézzel előkaparta |
| középnagy, piszkossárga, ellenszenves |
| farkát, s úgy állva, elég gyakorlottan |
| belémengedte. Lehunytam szemem |
| és nagybátyám vidéki udvarára |
| gondoltam, hol múlt nyáron hágatást |
| néztem végig. De azért szaporán |
| riszáltam faromat s nyögtem, nehogy |
| magömlését semmisnek minősítse |
| s elüssön az aranytól. Meglepő |
| gyorsan jött néki. Rögtön hátralépett |
| és selyemkendőbe csomagolta |
| a keveset, mi farkából maradt. |
| Mindjárt szalutált és kisarkantyúzott. |
| Aztán a pesztonkák jöttek ruhámmal, |
| majd a kedves ulánus kapitány. |
| Átnyújtotta a valódi selyemmel |
| bélelt, nehéz borítékot. – „A császár”, |
| suttogta, „legfőbb megelégedését |
| fejezte ki.” A kapuig kísért. |
| Bőgjek-e, vagy vihogjak? Jóanyám |
| megmenekült. Gyónni megyek vasárnap. |
| Aztán evés-ivás. Úgy gondolom, hogy |
| Isten s szerelmem, Poldi megbocsát. |
|
|
|