Őfelsége a császár

Bécs, 1860
Fiatal, kezdő színésznő vagyok.
Szeretőm szép, okos, koldusszegény
egyetemista. Anyámmal lakom.
Ő mellbeteg. Nincs pénzünk, hogy gyógyulni
mehessen a hegyekbe, s ez halál.
Tegnapelőtt tízszavas szerepet
kaptam végül. Előadás után
az intendáns jött hozzám ragyogó
ábrázattal. Tejképű kapitány
állt mellette, a császár hadsegéde.
Őfelsége, úgymond, elragadtatva
figyelte játékomat s szívesen
elbeszélgetne négyszemközt velem.
Ha a meghívást elfogadnám, jöjjek
a burgba másnap hétre pontosan.
Közismert, hogy ilyen légyottokért
száz aranyat fizetnek az udvarnál.
Ötven anyám életéért, a többi – – –
az ulánus hajlongott, az intendáns
maradt és fényes szerepet ígért.
Tegnap hétkor a burgba mentem, legszebb
ruhámban. Pompás hálószobát vártam,
de a lakáj hitvány kuckóba kísért
pár vén bútorral s rokkant kerevettel.
Két markos pesztonka fehér batisztban
nem hagyta rajtam, csak alsószoknyámat.
Szemüveges, pöttömke, nagyszakállú
orvos lépett be. Intett, hogy feküdjek
a pamlagra. Felhajtotta szoknyámat.
Felé rúgtam. „Virgonc leány”, morogta.
A két pesztonka lefogta bokámat.
A doktor még egy szemüveget tűzött
veres orrára és altájamat
vizsgálta tüzetesen és sokáig.
– „Egészséges”, fordult a nők felé,
s hozzám: – „Maga meg, kisasszony, ne játssza
az Orleansi Hajadont nekünk.
Inkább örüljön, hogy Őfelségével
megosztja bő tapasztalatait.”
A szemtelen! Mire felöltözködtem
bekopogott a hadsegéd: – „Ne féljen!
Minden rendben”, mosolygott kedvesen.
„Szóval, holnap hétkor.” – „Úgy mint ma”, mondtam.
– „Nem, nem”, kiáltott ijedten, „nem este,
reggel hétkor. Az udvari fogat
hat után várja kapuja előtt.”
Valóban várt, lakájostul. Ezúttal
nem túlságosan nagy, de ragyogó
terembe vittek. Ágy nem állt sehol.
Az ablakokon besütött a nap.
A két pesztonka arcátlanság nélkül
bókolt előttem. Olyan izgatottan
topogtak, mintha Ausztria császára
őket készülne megfúrni, nem engem.
Akarok kiflit, habos tejeskávét?
Nem kell. A helység kellős közepén
kis, keskeny asztal állt, vastag, fehér
takaróval – tán lepedőnek szánták? –
meg párnával. De hol a többi kellék?
A pesztonkák nagy-ünnepélyesen
levetkeztettek, parfümmel locsoltak,
elmagyarázták: talpon állva várjam
a császárt, köszöntsem három hajbókkal,
s ha int, ha nem, feküdjek fel sietve
a kisasztalra, hanyatt és szó nélkül.
– „De hova rakjam lábamat?” – „Felhúzza.”
– „És hogyan fekszik mellém Őfelsége?”
– „Nem fekszik.” – „Hajtsák be a zsalukat.”
– „Itt világosban szokták, hi-hi-hi!”
Már mentek is, ruhámmal karjukon.
A szárnyas ajtón teljes díszben jött be,
dolmányban, csizmával, sarkantyúval.
Biccentett. Én pukkedlivel köszöntem,
majd még kettővel s rögtön felfeküdtem
az asztalra. Szép szál férfi a császár,
de fiatal képén a bambaság
virít. Gyorsan kigombolta nadrágját,
s fehérkesztyűs kézzel előkaparta
középnagy, piszkossárga, ellenszenves
farkát, s úgy állva, elég gyakorlottan
belémengedte. Lehunytam szemem
és nagybátyám vidéki udvarára
gondoltam, hol múlt nyáron hágatást
néztem végig. De azért szaporán
riszáltam faromat s nyögtem, nehogy
magömlését semmisnek minősítse
s elüssön az aranytól. Meglepő
gyorsan jött néki. Rögtön hátralépett
és selyemkendőbe csomagolta
a keveset, mi farkából maradt.
Mindjárt szalutált és kisarkantyúzott.
Aztán a pesztonkák jöttek ruhámmal,
majd a kedves ulánus kapitány.
Átnyújtotta a valódi selyemmel
bélelt, nehéz borítékot. – „A császár”,
suttogta, „legfőbb megelégedését
fejezte ki.” A kapuig kísért.
Bőgjek-e, vagy vihogjak? Jóanyám
megmenekült. Gyónni megyek vasárnap.
Aztán evés-ivás. Úgy gondolom, hogy
Isten s szerelmem, Poldi megbocsát.
 

(Budapest, 1936)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]