A húszéves magiszter

Az egész város tisztel: húsz esztendős korom ellenére magiszter vagyok a Sorbonne-on. A mindenség csodáit betéve ismerem: Oxfordtól Kordováig visszhangzik a nevem. Tegnap, az egyetemről hazafelé menet az éji sikátorban egy némber követett. „Ágyadba vágyom”, súgta, „hajnalig szívesen játszom veled.” – „Te kurva, az ördög vigyen el.” Nevetett: – „Engem nem visz.” – „Ingyen is megkapok minden lányt.” – „Fordulj hátra s nézd meg, milyen vagyok. Már két hete utánad kódorgok, mert imádlak. Pénzed nem kell.” Valóban gyönyörű volt. – „Na jól van”, mondtam, „gyere velem, s maradj mögöttem, drága, hogy ne tegyed kockára jóhírem és nevem.” – „Nem gyújtom fel lámpámat. Szomszédaim nagyon kíváncsiak s átlátnak az ólomablakon. Függönyre nincs még pénzem.” – „Majd szerzek”, szólt rekedten, amitől megijedtem. – „A setétet nem bánom”, folytatta, „tisztulásom ideje érkezett.” – „Te dög”, hörögtem, „így most mit kezdhetek veled?” Megölelt: – „Csak ne aggódj. Vetkezzünk le, szívem. Hátulról kapsz meg, ott hol nem járt még senki sem.” Egy-kettő, s ott hevert már fekhelyemen, hason. Először fanyalogtam, habár jó volt nagyon. Másodszor még sokkal jobb, de tán a nyolcadik volt a legsikeresebb. Aztán még egy, amíg kifáradtam. Csókoltam, majd elaludt velem. Ajkam tarkóján csüggött, hajában a fejem. Hajnalban felébredtem és megláttam: ott ül szalmazsákom legszélén, háttal s mezítlenül. Hosszú haját fésülte, hogy elfedje alig látható, ébenfánál setétebb szarvait. Bájos volt, mint az éjjel: sudár, gőgös, de nem leány; tizenhat éves ördög, szép s meztelen. Diadalmas mosollyal szólt rám: – „Most jössz velem! Hogy merre? A pokolba megyünk, szerelmesem.” Dühödten kiugrottam ágyamból: – „Szemtelen taknyos! Látom, nem érted a teológiát, sem a jogot. Mondjad meg: ki lőtt meg kicsodát? Én téged, vagy te engem? Egy magisztert akarsz lóvá tenni? Rabszolgám te vagy, ördögsuhanc!” – „Igazat szólsz”, vallotta be búsan, leszegett fejjel. „Ne üss! Magamtól is mindjárt elmegyek. De ha megtetszett néked a szép ördögkölyök: hívd Ásztárótot három szóval s rögtön jövök, ha csak egy percre kellek ágyadban, mert imádlak. Ne emeld rám a lábad! S mondjad, milyen legyen a függöny Szodomából, bársony avagy selyem?” Kihozott a sodromból arcátlan nevetése. Felrántottam az ajtót a lépcsőhöz, s feléje rúgtam, hogy eltaláljam festői alfelét, de hasra estem, míg ő eloszlott, mint a lég. Ez reggel volt. Most éjjel megírom mindezt versben, ezerháromszázhétben, nyolcadrét pergamenten, szobámban, mécsvilágnál rágom lúdtollamat, az új, bársonnyal bélelt selyemfüggöny alatt. (Budapest, 1936)