A judeai helytartó

Supka Gézának Cumae felől bicegve jött az alkony, mint kék vitorlák álltak a hegyek s ők ketten ültek lenn a sziklaparton és bámulták a rozsdamart eget. S midőn az est ködöt kevert a kertbe, ők csak nézték némán a kék vizet s tógájukat fejükre húzták, melyre fehér holdat kaszált hat évtized. S midőn a kert, mint régi palettáknak utolsó zöldje, vén lett és sívár s midőn Baiae felett a pineáknak fejét az alkony egybefogta már, s midőn a Cap Misenumról a május narancsszagot hozott a mirtuszokra – így szólt az egyik: így szólt az egyik: – „Pontius Pilátus, emlékszel még a régi májusokra? Ma harminc éve voltam a vendéged, hogy helytartója voltál Judeának: bíborban jártál, liktorok kísértek és rám üzentél, hogy a kertben várjak. Aztán lejöttél és borodat ittad s míg homlokunkra szállt a nyár pora, zsidók legyeztek s te e népet szidtad, mely halni gyáva, élni ostoba; e rút népet, mely röhög a Cézáron, és nem tűr semmi béklyót, semmi jármot, de a keresztfán is vitatkozik, e népet, mely semmit sem tud a szépről, mely ma elájul egy korbácsütéstől, s egy kettőspontért holnap halni kész. Aludni mentél. S én még aznap éjjel az utcákon bolyongtam szerteszét, mocskos lányok közt, kik vad szenvedéllyel hívtak magukhoz, míg szennyes, sötét sikátorokban, szemét közt, a sárban kivert gyermekek, rokkant nagyapák hevertek, akik szemük olajában hordozták népük roppant bánatát. Egy kis lebujba tértem, hol a mécses bizonytalan világot szőtt a kétes falakra és egy meztelen leányra, ki ott táncolt a rojtos szőnyegen. Uszálynak lengett mögötte az ámbra- illat s fejét unottan dobta hátra, mint hogyha húzná nagy, vörös haja, s nedves szemét, mint hogyha csókra várna, félig lezárta s a lassú, parázna táncot oly álmos, barbár kéjjel járta, hogy szebbnek tűnt nekem, mint Kleopátra s azontúl minden nap megnéztem őt. És hangja, amely durva volt és édes, megrészegített, míg a kormos mécses mellett ültem a néptömeg között, és már nem kellett kérlelnem hiába, míg egy napon, kifestve, meztelen, a langyos judeai éjszakában az Olajfák hegyére ment velem. Még ott ültünk a cédrusok tövében, midőn a dombok közt kikelt a nap, és ekkor néztem először a szemébe, mely hosszú volt, mint egy datolyamag. Ezentúl őt kísértem éjről éjre Jeruzsálem sötét kocsmáin át, ahol a város fiatalja s véne zeneszó mellett itta rossz borát: aranyifjak, zsebmetszők, zsoldosok között táncolt vörös, megoldozott hajával, míg olajos, barna testét kopasz írástudók pihegve lesték, s mellbimbóját, min vöröslött a festék – míg egy napon nyom nélkül elveszett. Szolgáim három hónapig keresték s én még nagyon sokáig és titokban a kocsmákban töltöttem minden estét s nyomát kutattam a sikátorokban, hírhedt házakban, börtönben, görög kerítőnők és leprások között, de nem találtam meg vörös haját. S aztán, egy év után hallottam róla, és azt mesélték: egy ifjú zsidóval látták nemrégiben Cezáreában, egy megszállott, bolyongó lázadóval, ki házról házra járt többedmagával és prédikált, s kit úgy hívtak: Jézus, a Nazarénus, s akit az Olajfák hegyén, a kertek mentén elfogtak és keresztre vertek. Mivel hírmondó sem maradt utána: felelj, Pilátus, emlékszel reája?” Pilátus, az emlékek közt keresve kezét hallgatva tette homlokára. Aztán így szólt: – „Jézus, mondod? Jézus, a Nazarénus? Nem emlékszem reája.” (Budapest, 1935)