Ballada Nulla Károly életéről

Remenyik Zsigmondnak Voltaire gipszmaszkja lógott a falon és Bismarck állt az íróasztalon. Az ellentétet sosem vette észre, mert tárgyait, bár látta, de nem nézte s nem is tört nagyra: dolgozott, megnősült és gyermekei születtek s megőszült, és így lett Nulla Károly hetvenéves s azon töprengett: mit hozott az élet, amíg az őszi parkban ballagott. – Forradalmak, hitek, eszmék röpültek, országok nőttek, országok törpültek és tisztes hetven év: egész világ, öregkor, házasélet, ifjúság. És mennyi minden történt ezalatt, amit hallottam, tapasztaltam, láttam! Mindebből egy nap semmi sem marad. Papírra kéne vetni tanúságnak egy derék, józan ember életét. – Én megteszem – válaszolt önmagának –, s megírom életem történetét. – Hol kezdjem el? – mormogta Nulla Károly –, talán mindjárt a gyermekéveken? De mit írhatok a szülői házról, hol oly szokványos volt az életem? Az elemi, anyám, a sok rokon, úszás, szánkázás fenn a dombokon, nyáron meleg volt és télen hideg és felserdültem, mint a többiek; gimnázium, matúra, négy jeles s még semmi említésre érdemes. – És fejlődésem, átalakulásom, mint formált élmény, könyv vagy jó barát, hogy változott meg jellemem, tudásom, s hogy lett köröttem a térből világ? – Eh mit, bolondság. Évek múltak-teltek, szülőim és a tanítók neveltek, hétfőtől szombatig a tanterem, vasárnap templom. Ez történt velem. Tizennyolc évem így tűnt el siváran, és írni erről meddő és nehéz. Átugrom rajta és az ifjúságon kezdem meg életem történetét. – Az ifjúság? Trieszt, Velence, Róma, a Péter-templom meg a Tevere: az ember Nápolyig is lement volna, ha nem lett volna olyan melege. De közben, ahogy illik, végignéztem az útikönyvből minden csillagot: sok volt a pasta s mire hazaértem, fellélegeztem, hogy itthon vagyok. – S ha most magamtól számon kérem itt fiatalságom tévelygéseit? Vagy a világmegváltó terveket, miket az ember később elfeled? – Hol tévelyegtem? Mikor loptam, csaltam? Nem fűtött nagyravágyás, sem harag. Dolgoztam és soha a hivatalban nem késtem el harmincöt év alatt. És terveim? Szerény vagyont szereztem, családom van, cégvezető vagyok. Én Istenem, mindezt nem is terveztem, csak úgy sejtettem, hogy majd jönni fog. – Az egyetemre jártam és letettem a vizsgákat. Huszonkét éves lettem. A nagybankban dolgoztam szakadatlan, számlákat néztem, tollat mártogattam: a főnökeim lassan észrevettek és megkedveltek és jobban fizettek. A bank, az állás, majd a házasságom, mi más történt? Ez volt az ifjúságom. – Bank, állás, állás, bank: ez lenne minden s ifjúságomból több emlékem nincsen? Ha nem támadtak már nagy terveim, nem voltak olykor kis szerelmeim? Nem voltak. Megtörtént, hogy hébe-hóba kedvet kaptam valamelyik lotyóra: nem rendeztem nagy társalgást, kitettem a pénzt, felöltözködtem s elsiettem. De végig dolgos, hosszú hetven éven csak egy szerelmem volt: a feleségem. Olykor színházba mentem, de a kocsmák nem vonzottak soha. Ez az egész. Kihagyom mindezt és a férfikornál kezdem meg életem történetét. – A férfikor? Jegyességem, szerelmem, keresztelők, bankettek, nagy menük, s a gyermekek, akiket felneveltem. Mert mit tehettem volna mást velük? – És hogy hatottak reám a kortársak, Bergson, Freud, Nietzsche, Hitler és Lenin, és eszmék közt, melyek nyakunkra hágtak, és forradalmakban, mik vérben áztak, mint formálódtak át az elveim? – Az ember a robottól elkopott, pénzt gyűjt nyaralni és nyaral, hogy ismét újult erővel menjen a robot. Az ember este hazatér és álmos, néhány frázist mond unottan s bután és átlapozza az üres újságot és nem szól. És elalszik azután. Mindegy, hogy tél vagy tavasz van-e kinn, a falakról az ősök képe bámul, a lakásajtó, mint a kassza zárul, és hol van Hitler? és hol van Lenin? Felkeltem, dolgoztam, aludni tértem, nevettem, sírtam: aztán nincs tovább. Nem történt semmi s most az öregségen kell kezdenem az életem sorát. – Nyugdíjba mentem. Az ember kifárad. Végigolvastam a kölcsönkönyvtárat, s a kávéházban ültem lenn vasárnap, s nem volt már semmi vágyam, célom, semmi tervem, csak egy: pihenni és pihenni. Gyermekeim szétmentek a világba, s én nem töprengtem vénen és hiába, és életem unott harmóniája úgy ült rajtam, mint por a zongorán. Voltaire gipszmaszkja, Bismarck, a szobám, az újság, a szivar, a barométer, így ment el nap nap után, hét a héttel: nyáron meleg volt és télen hideg és megvénültem, mint a többiek. És ez minden, mit hetven éve tettem? Papírra vetni ezt nagyon nehéz, sivár és szürke… és most merre kezdjem az életem történetét? És Nulla Károly megborzadt és fázott, a földet nézte, így sétált tovább, aztán hazament és megvacsorázott és hajnalig leste az éjszakát. De reggel álmosan lement a boltba, papírt vásárolt, asztalához ült s halott neje fényképét félretolva emlékei közt lassan elmerült. Szeméből apránként elszállt az álom, száz ív papír hevert az asztalon, csend volt s nem hangzott, csak az őszi zápor, mely börtönrácsot vert az ablakon. S aztán, hogy délfelé bejött a lánya, dermedten állt meg és felordított. De Nulla Károly, karjait kitárva ott ült a széken és kifordított merev szemével nézte holt nejét: teste féloldalt borult a karfára és bőrét már a levegő barnára színezte, mint az alma belsejét. Száz ív papír feküdt az asztalon, fenn büszkén állt a cím: „Az életem.” Utána pont. A sötét pont mögött nem volt egy sor, egy szó, egy betű sem, üres lapok néma ítélete: ez volt a Nulla Károly élete. (Budapest, 1935)