A pompeji strázsán

Német Andornak

 

 

 

 

Michelangelo utolsó imája

Üllőd a föld s az égi boltra állván
oly ívet írsz karoddal, mint a nap.
Hetvenhat éve állok fenn az állvány
deszkázatán, de nem találtalak.
Vésőm alatt porladva hullt a márvány
s öklömben torzó, vagy bálvány maradt.
Nem leltelek meg, illanó szivárvány,
ki ott ragyogtál minden kő alatt.
Magam lettem vén kőtömb, száz bozótban
megszaggatott, mogorva, durva, szótlan,
de lelkemben még égi fény ragyog.
Hogy tudnám testem börtönét levetni?
Üss rám, ha tudsz még vén bűnöst szeretni,
Istenszobrász! A márvány én vagyok.
 

(Firenze, 1935)

 

 

 

Koldusdal

Étlen, szomjan, megköpdösve s kizárva,
sántán, bénán, süketen és vakon
járunk koldusdalunkkal házról-házra
jeges télidőn s izzó nyárnapon.
Ágyunk a kő, a könny a feleségünk,
borunk az árok, ételünk a sár,
de néhanap egy boldog házhoz érünk,
hol a szakácsnő bő moslékra vár.
Ilyenkor csak zabálunk és böfögve
iszunk és aztán, sok veszett bolond,
bénán bokázunk s elmondjuk röhögve,
hogyan rohadt le orrunkról a csont.
De ha oly házhoz érünk, hol kidobnak,
s ahol kenyér helyett szitkot kapunk:
onnan némán megyünk el, de titokban
a falra egy keresztet mázolunk.
Tovább megyünk a végtelen világnak
s megdöglünk egyszer egy vén csűr alatt,
a férgek undorodva megzabálnak,
de a kereszt a házon ott marad.
S egy lámpátlan, vad téli éjszakában
lesz egy barátunk még, ki arra tart,
megáll a háznál, körbe járja,
megáll megint s fölgyújtja majd.
 

(Grác, 1933 január 31)

 

 

 

Ballada F. Gy. egyetlen szerelméről

 

I.

Mikor Faludy György elment Bécs őszi városába
egy kofferrel, mely a hazája volt
s az esti, szürke panziószobában
Natasja balvállára ráhajolt
s a rolettán a Rathaus tornyának sárga óralapja
úgy fénylett át, mint egy olajpecsét –
akkor hajnal felé így szólt Natasja:
„Te sem vagy már szűz. Ennyi az egész.”
S akkor F. Gy.-nek ritka lett a pénze
s gallérja ünnepnap sem volt fehér,
de a diáklány, ha kérdezték érte,
csak vállat vont s vele maradt. Ezért.
Kimosta ingét, ruháját kefélte
és szava lett számára a parancs;
az ágyban olykor Csehovról beszéltek.
Melle kisebb volt, mint egy félnarancs.
S mikor már végigjárták kettesében
Bécs városának őszi parkjait,
egy szürke taxi lement velük egy téli éjjel
az úton, mely a Westbahnhofhoz vitt.
S F. Gy. nem sírt, amikor a vonatból
fehér bundában kihajolt felette.
Az utcasarkon gesztenyét vett magának
és aztán mindjárt, mindjárt elfeledte.
 

II.

A másodikat Mettának hívták. Porcelán arca
nem árulta el soha, mire vágyik
s haja oly szőke volt, hogy meggyújthatták volna rajta
a firenzei dóm összes gyertyáit.
Az első este kávéházban ültek, egymástól diszkréten távol
az asztal két oldalán. Szemben fényreklám szaladt
s így társalogtak Einsteinről és Zoláról
a Kurfürstendamm lámpái alatt.
És Metta ásított: „Ez a szerelem is éppen
úgy kezdődik, mint minden szerelem;
most két hétig Einsteinről beszélsz nékem
és két hét múlva lefekszel velem.”
Majd hozzátette: „De mi volna, ha most mindjárt lefeküdnénk?”
F. Gy. a pincért hívta, hogy fizet
s hazamentek. S Metta oly könnyedén s kecsesen tette le az ágyra és nyújtotta át testét,
mint ahogy az előbbi pincér hozott három pohár vizet
ezüsttálcán. És aztán egy fél évig
cigarettáit ő gyújtotta meg
és minden este puncsot főzött néki
s szép német teste néki volt meleg.
A Zoo alatt, a villanyóra mellett
találkoztak, fél nyolckor. Minden este.
De egy nap F. Gy. nem ment oda többet
és aztán mindjárt, mindjárt elfeledte.
 

III.

A harmadik, valljuk be, kurva volt. Egy pesti bárból
együtt mentek ki és tudták, hova.
Fricinek hívták és vörös hajához
jól állt a szürke garniszálloda.
Tizenhét éves volt, szép, mint a Madonna,
de gint ivott veszettül s köpködött.
És másnap dél felé, mikor a mellét mosta,
hátrasandított és megesküdött,
hogy mától fogva többé nem lesz céda
és F. Gy.-vel marad csak ezután.
A vén falakról hullott a tapéta
s azontúl ketten laktak egy szobán.
Történt olykor, hogy, mert nem volt rúzsra pénze,
vagy, csak szokásból, az utcára ment.
F. Gy. meg várt rá és felforrt a vére,
ha másnap reggel végre megjelent.
Belerúgott, megverte és kidobta
s az utcán állt a jég, a sár, a köd.
Ha az éhség s a rendőr megkínozta:
alázatosan mindig visszajött.
S F. Gy.-t egyszer elfogta régi csavargó láza:
gyűrött múltját, a passzust zsebretette,
cigarettáit rádobta az ágyra
és aztán mindjárt, mindjárt elfeledte.
 

IV.

S F. Gy. megjárta így a félvilágot
és látta, hogy minden játékban nyert,
s úgy hírlik, hogy gőgös lett és felvágott,
mikor egy nap megjött az Éva Scherff.
Ott jött a Mirabell-park egyik fasorában
és rászegezte kihívó szemét,
mely olyan kék volt, mintha a sarkában
egy ibolyát préseltek volna szét.
S mikor a Dómtéren leült mellette,
olyan sápadtan mint az aszfodélosz,
akkor F. Gy. még azt is elfeledte,
hogy márványból van-e a milói Vénusz.
Az Éva Scherff nem szívott, csak méregdrága
angol cigarettákat és meg se hallotta, hogy F. Gy verseket liheg,
fütyült Einsteinre, Mannra és Zolára,
pimasz volt és szeszélyes és hideg,
hét találkából csak egyen jelent meg
néhány gyors percre; mindig sietett
és gúnyolódott, ha F. Gy. szerelmet
vallott neki; lenézte és kínozta,
megsértette és gyűlölte s kidobta
s ajkát, melyen fénylett a skarlát festék
s feszes selymekbe csavart drága testét,
melyet minden jöttmentnek szabad volt szeretni,
neki, csak neki nem adta oda.
De ezt az egyet nem tudta elfeledni
soha, soha, soha.
 

(Miskolc, 1933)

 

 

 

Görög halász sírjára

IV. század Kr. e.
Therisz, ki dolgát nem hagyhatta másra
s a hullámok közé ment aratásra
halászember volt és nem méd király,
ki csónakon, nem széplegényű gályán,
de zord habok között s a szél dagályán
munkálkodott, akár a sok sirály.
Redős arccal, szemtől-szembe a nappal
bolygott az árban, mely tejszín volt nappal,
borvörös, mélyzöld, türkiz vagy achát,
ezüstös és koromfekete éjjel,
s hetvenszer látta búsult eb-szemével
az Arcturus vésztjósló csillagát.
A víz lett göncös nászi kerevetje
s az álnok tenger is viszontszerette,
munkájánál nem érte soha baj,
de holdtöltekor, késő agg korában
lett sorsa, hogy kihúnyjon sátorában
mint lámpás, melyből kifogy az olaj.
S mert nem volt neje, öccse, fia, lánya
e sírt szomszéd halászok karja vájta,
mézet tettek rá, illatos füvet
egy alkonyon, mely tiszta volt és kéklő,
s aztán rádobták még szerelmük végső
ajándékául ólmos könnyüket.
 

(Nápoly, 1935)

 

 

 

Ballada Nulla Károly életéről

Remenyik Zsigmondnak

 
Voltaire gipszmaszkja lógott a falon
és Bismarck állt az íróasztalon.
Az ellentétet sosem vette észre,
mert tárgyait, bár látta, de nem nézte
s nem is tört nagyra: dolgozott, megnősült
és gyermekei születtek s megőszült,
és így lett Nulla Károly hetvenéves
s azon töprengett: mit hozott az élet,
amíg az őszi parkban ballagott.
– Forradalmak, hitek, eszmék röpültek,
országok nőttek, országok törpültek
és tisztes hetven év: egész világ,
öregkor, házasélet, ifjúság.
És mennyi minden történt ezalatt,
amit hallottam, tapasztaltam, láttam!
Mindebből egy nap semmi sem marad.
Papírra kéne vetni tanúságnak
egy derék, józan ember életét.
– Én megteszem – válaszolt önmagának –,
s megírom életem történetét.
– Hol kezdjem el? – mormogta Nulla Károly –,
talán mindjárt a gyermekéveken?
De mit írhatok a szülői házról,
hol oly szokványos volt az életem?
Az elemi, anyám, a sok rokon,
úszás, szánkázás fenn a dombokon,
nyáron meleg volt és télen hideg
és felserdültem, mint a többiek;
gimnázium, matúra, négy jeles
s még semmi említésre érdemes.
– És fejlődésem, átalakulásom,
mint formált élmény, könyv vagy jó barát,
hogy változott meg jellemem, tudásom,
s hogy lett köröttem a térből világ?
– Eh mit, bolondság. Évek múltak-teltek,
szülőim és a tanítók neveltek,
hétfőtől szombatig a tanterem,
vasárnap templom. Ez történt velem.
Tizennyolc évem így tűnt el siváran,
és írni erről meddő és nehéz.
Átugrom rajta és az ifjúságon
kezdem meg életem történetét.
– Az ifjúság? Trieszt, Velence, Róma,
a Péter-templom meg a Tevere:
az ember Nápolyig is lement volna,
ha nem lett volna olyan melege.
De közben, ahogy illik, végignéztem
az útikönyvből minden csillagot:
sok volt a pasta s mire hazaértem,
fellélegeztem, hogy itthon vagyok.
– S ha most magamtól számon kérem itt
fiatalságom tévelygéseit?
Vagy a világmegváltó terveket,
miket az ember később elfeled?
– Hol tévelyegtem? Mikor loptam, csaltam?
Nem fűtött nagyravágyás, sem harag.
Dolgoztam és soha a hivatalban
nem késtem el harmincöt év alatt.
És terveim? Szerény vagyont szereztem,
családom van, cégvezető vagyok.
Én Istenem, mindezt nem is terveztem,
csak úgy sejtettem, hogy majd jönni fog.
– Az egyetemre jártam és letettem
a vizsgákat. Huszonkét éves lettem.
A nagybankban dolgoztam szakadatlan,
számlákat néztem, tollat mártogattam:
a főnökeim lassan észrevettek
és megkedveltek és jobban fizettek.
A bank, az állás, majd a házasságom,
mi más történt? Ez volt az ifjúságom.
– Bank, állás, állás, bank: ez lenne minden
s ifjúságomból több emlékem nincsen?
Ha nem támadtak már nagy terveim,
nem voltak olykor kis szerelmeim?
Nem voltak. Megtörtént, hogy hébe-hóba
kedvet kaptam valamelyik lotyóra:
nem rendeztem nagy társalgást, kitettem
a pénzt, felöltözködtem s elsiettem.
De végig dolgos, hosszú hetven éven
csak egy szerelmem volt: a feleségem.
Olykor színházba mentem, de a kocsmák
nem vonzottak soha. Ez az egész.
Kihagyom mindezt és a férfikornál
kezdem meg életem történetét.
– A férfikor? Jegyességem, szerelmem,
keresztelők, bankettek, nagy menük,
s a gyermekek, akiket felneveltem.
Mert mit tehettem volna mást velük?
– És hogy hatottak reám a kortársak,
Bergson, Freud, Nietzsche, Hitler és Lenin,
és eszmék közt, melyek nyakunkra hágtak,
és forradalmakban, mik vérben áztak,
mint formálódtak át az elveim?
– Az ember a robottól elkopott,
pénzt gyűjt nyaralni és nyaral, hogy ismét
újult erővel menjen a robot.
Az ember este hazatér és álmos,
néhány frázist mond unottan s bután
és átlapozza az üres újságot
és nem szól. És elalszik azután.
Mindegy, hogy tél vagy tavasz van-e kinn,
a falakról az ősök képe bámul,
a lakásajtó, mint a kassza zárul,
és hol van Hitler? és hol van Lenin?
Felkeltem, dolgoztam, aludni tértem,
nevettem, sírtam: aztán nincs tovább.
Nem történt semmi s most az öregségen
kell kezdenem az életem sorát.
– Nyugdíjba mentem. Az ember kifárad.
Végigolvastam a kölcsönkönyvtárat,
s a kávéházban ültem lenn vasárnap,
s nem volt már semmi vágyam, célom, semmi
tervem, csak egy: pihenni és pihenni.
Gyermekeim szétmentek a világba,
s én nem töprengtem vénen és hiába,
és életem unott harmóniája
úgy ült rajtam, mint por a zongorán.
Voltaire gipszmaszkja, Bismarck, a szobám,
az újság, a szivar, a barométer,
így ment el nap nap után, hét a héttel:
nyáron meleg volt és télen hideg
és megvénültem, mint a többiek.
És ez minden, mit hetven éve tettem?
Papírra vetni ezt nagyon nehéz,
sivár és szürke… és most merre kezdjem
az életem történetét?
És Nulla Károly megborzadt és fázott,
a földet nézte, így sétált tovább,
aztán hazament és megvacsorázott
és hajnalig leste az éjszakát.
De reggel álmosan lement a boltba,
papírt vásárolt, asztalához ült
s halott neje fényképét félretolva
emlékei közt lassan elmerült.
Szeméből apránként elszállt az álom,
száz ív papír hevert az asztalon,
csend volt s nem hangzott, csak az őszi zápor,
mely börtönrácsot vert az ablakon.
S aztán, hogy délfelé bejött a lánya,
dermedten állt meg és felordított.
De Nulla Károly, karjait kitárva
ott ült a széken és kifordított
merev szemével nézte holt nejét:
teste féloldalt borult a karfára
és bőrét már a levegő barnára
színezte, mint az alma belsejét.
Száz ív papír feküdt az asztalon,
fenn büszkén állt a cím: „Az életem.”
Utána pont. A sötét pont mögött
nem volt egy sor, egy szó, egy betű sem,
üres lapok néma ítélete:
ez volt a Nulla Károly élete.
 

(Budapest, 1935)

 

 

 

A judeai helytartó

Supka Gézának

 
Cumae felől bicegve jött az alkony,
mint kék vitorlák álltak a hegyek
s ők ketten ültek lenn a sziklaparton
és bámulták a rozsdamart eget.
S midőn az est ködöt kevert a kertbe,
ők csak nézték némán a kék vizet
s tógájukat fejükre húzták, melyre
fehér holdat kaszált hat évtized.
S midőn a kert, mint régi palettáknak
utolsó zöldje, vén lett és sívár
s midőn Baiae felett a pineáknak
fejét az alkony egybefogta már,
s midőn a Cap Misenumról a május
narancsszagot hozott a mirtuszokra –
így szólt az egyik:
így szólt az egyik: – „Pontius Pilátus,
emlékszel még a régi májusokra?
Ma harminc éve voltam a vendéged,
hogy helytartója voltál Judeának:
bíborban jártál, liktorok kísértek
és rám üzentél, hogy a kertben várjak.
Aztán lejöttél és borodat ittad
s míg homlokunkra szállt a nyár pora,
zsidók legyeztek s te e népet szidtad,
mely halni gyáva, élni ostoba;
e rút népet, mely röhög a Cézáron,
és nem tűr semmi béklyót, semmi jármot,
de a keresztfán is vitatkozik,
e népet, mely semmit sem tud a szépről,
mely ma elájul egy korbácsütéstől,
s egy kettőspontért holnap halni kész.
Aludni mentél. S én még aznap éjjel
az utcákon bolyongtam szerteszét,
mocskos lányok közt, kik vad szenvedéllyel
hívtak magukhoz, míg szennyes, sötét
sikátorokban, szemét közt, a sárban
kivert gyermekek, rokkant nagyapák
hevertek, akik szemük olajában
hordozták népük roppant bánatát.
Egy kis lebujba tértem, hol a mécses
bizonytalan világot szőtt a kétes
falakra és egy meztelen leányra,
ki ott táncolt a rojtos szőnyegen.
Uszálynak lengett mögötte az ámbra-
illat s fejét unottan dobta hátra,
mint hogyha húzná nagy, vörös haja,
s nedves szemét, mint hogyha csókra várna,
félig lezárta s a lassú, parázna
táncot oly álmos, barbár kéjjel járta,
hogy szebbnek tűnt nekem, mint Kleopátra
s azontúl minden nap megnéztem őt.
És hangja, amely durva volt és édes,
megrészegített, míg a kormos mécses
mellett ültem a néptömeg között,
és már nem kellett kérlelnem hiába,
míg egy napon, kifestve, meztelen,
a langyos judeai éjszakában
az Olajfák hegyére ment velem.
Még ott ültünk a cédrusok tövében,
midőn a dombok közt kikelt a nap,
és ekkor néztem először a szemébe,
mely hosszú volt, mint egy datolyamag.
Ezentúl őt kísértem éjről éjre
Jeruzsálem sötét kocsmáin át,
ahol a város fiatalja s véne
zeneszó mellett itta rossz borát:
aranyifjak, zsebmetszők, zsoldosok
között táncolt vörös, megoldozott
hajával, míg olajos, barna testét
kopasz írástudók pihegve lesték,
s mellbimbóját, min vöröslött a festék –
míg egy napon nyom nélkül elveszett.
Szolgáim három hónapig keresték
s én még nagyon sokáig és titokban
a kocsmákban töltöttem minden estét
s nyomát kutattam a sikátorokban,
hírhedt házakban, börtönben, görög
kerítőnők és leprások között,
de nem találtam meg vörös haját.
S aztán, egy év után hallottam róla,
és azt mesélték: egy ifjú zsidóval
látták nemrégiben Cezáreában,
egy megszállott, bolyongó lázadóval,
ki házról házra járt többedmagával
és prédikált,
s kit úgy hívtak: Jézus, a Nazarénus,
s akit az Olajfák hegyén, a kertek
mentén elfogtak és keresztre vertek.
Mivel hírmondó sem maradt utána:
felelj, Pilátus, emlékszel reája?”
Pilátus, az emlékek közt keresve
kezét hallgatva tette homlokára.
Aztán így szólt:
– „Jézus, mondod? Jézus, a Nazarénus?
Nem emlékszem reája.”
 

(Budapest, 1935)

 

 

 

Walafridus Strabo levele,

melyet a füvészetről szóló verseskönyve kíséretében küldött Grimaldus Szent Gallen-i apátnak – 830 táján
A könyv, mit küldöncöm hozott kapudhoz,
szerény ajándék s félek, hogy talán
méltatlan oly dicső szkolasztikushoz,
minő az Úrban te vagy, ó atyám.
De mégis küldöm, hű fiad maradva
s amint ezt írom, szemem egyre lát
a sziklakert ölén, a kis barackfa
alatt, mely árnya szürke csillagát
rád dobja s fény-lyukacskákat vetít
szakállad dús tejére, míg odább
az iskolások, lelki kölykeid,
családod, a sok gyorslábú diák
almát gyűjt a lágy őszesti verőben,
halványkéket s ezüsten zöldeset –
ott, jóatyám, míg elnézel merően
az íriszek s kardos fű felett,
öregen bár, de mégis friss erőben,
ott olvasd, tárgya titkát ismerően,
melyet címedre küldtem vakmerően,
ahogy nemrégen kifakadt belőlem:
a füvészetről szóló művemet.
Merengj el rajta, míg végéhez érve
az alkonyat körötted már fakó:
ha rossz, állítsd hibáit pellengérre,
de hogyha nem haszon nélkül való,
dícsérd erényeit néven nevezve
érchangodon, mely hegytetőkön hág át
s helyezze érte vén viasz-kezedbe
az Úr az örök élet pálmaágát.
 

(Reichenau, 1936)

 

 

 

Barátnő barátnőjéhez

München, 1756
A Hét választóban szállt meg s azonnal
jelentkezik nálad. E levelet
– mert indiszkrét s feltör minden pecsétet –
a postakocsis viszi el neked.
Casanovának hívják. (Legalábbis
ezt állítja.) Meg hogy a szerelem
vezérli őt. Velencei kalandor.
Társalgása rendkívül szellemes.
Fél férjeinktől, hátha valamelyik
tőrt nyom mellébe, ahol nincs szíve.
A hencegést nem hagyja soha abba,
de tűrd el, mert pompás a pénisze.
Voltaképpen Pénisznek kéne írnom
nagybetűvel. Petyhüdten soha még
nem látta nő e mesteri szerszámot,
s milyen gyönyörű, milyen rózsakék!
Azt érzem, mikor altestembe fúrja,
hogy torkomig jön fel. Elolvadok,
berúgok tőle. Reggel félájultan
lógok ágyamról és boldog vagyok.
Közel járok negyvenhez (tartsd a titkot!),
hancúrozása kissé sok nekem:
kezdettől úgy döntöttem, hogy lánykámat
– tizenhat éves már – odaveszem
ágyamba, mit fényes kitüntetésnek
tart Lizikém. Ez duplán jó nekem:
míg Giacomo megdolgoz, néz bennünket,
majd kettejük gyönyörét élvezem.
Mindez két hétig tartott. Szombat óta
látom: okosabb, ha végzek vele,
mert hol szobalányom, hol meg szakácsnőm
vastag hátulján szánkázik szeme.
Az ilyen talján pernahajder mindig
a kisebb ellenállást keresi
és mennyiségre megy minőség helyett;
nem fínom dámák kellenek neki,
mint te meg én. S aztán – hamar meglátod –,
bár remek élmény, mégsem annyira
szerelmes férfi az ágyban, mint inkább
perpetuum mobile, masina.
Hogy meg ne bántsam, füllentettem: férjem
(szegény Konrád!) gyanakszik s hogy remek
vívó. Zokogtam: mert ha őt – a taljánt –
baj érné, rögtön öngyilkos leszek.
Ez hatott. Egyébként is mindig viszket
a talpa: menni, menni, újabb nőt
keresni! Tehát odaadtam néki
címed. Használd, míg futja az erőd.
Üzleteitől tartsad magad távol
és titkaidba be ne avasd őt.
Aztán erre érdemes barátnődnek
továbbítsd, ahogy én adom tovább.
S hogy ne szidjon, míg végighenceg veled
Európán, adj végül néki át
néhány tallért, merthogy voltaireiánus
s egy rókafarkat, mivel babonás.
 

(Budapest, 1936)

 

 

 

A húszéves magiszter

Az egész város tisztel:
húsz esztendős korom
ellenére magiszter
vagyok a Sorbonne-on.
A mindenség csodáit
betéve ismerem:
Oxfordtól Kordováig
visszhangzik a nevem.
Tegnap, az egyetemről
hazafelé menet
az éji sikátorban
egy némber követett.
„Ágyadba vágyom”, súgta,
„hajnalig szívesen
játszom veled.” – „Te kurva,
az ördög vigyen el.”
Nevetett: – „Engem nem visz.”
– „Ingyen is megkapok
minden lányt.” – „Fordulj hátra
s nézd meg, milyen vagyok.
Már két hete utánad
kódorgok, mert imádlak.
Pénzed nem kell.” Valóban
gyönyörű volt. – „Na jól van”,
mondtam, „gyere velem,
s maradj mögöttem, drága,
hogy ne tegyed kockára
jóhírem és nevem.”
– „Nem gyújtom fel lámpámat.
Szomszédaim nagyon
kíváncsiak s átlátnak
az ólomablakon.
Függönyre nincs még pénzem.”
– „Majd szerzek”, szólt rekedten,
amitől megijedtem.
– „A setétet nem bánom”,
folytatta, „tisztulásom
ideje érkezett.”
– „Te dög”, hörögtem, „így most
mit kezdhetek veled?”
Megölelt: – „Csak ne aggódj.
Vetkezzünk le, szívem.
Hátulról kapsz meg, ott hol
nem járt még senki sem.”
Egy-kettő, s ott hevert már
fekhelyemen, hason.
Először fanyalogtam,
habár jó volt nagyon.
Másodszor még sokkal jobb,
de tán a nyolcadik
volt a legsikeresebb.
Aztán még egy, amíg
kifáradtam. Csókoltam,
majd elaludt velem.
Ajkam tarkóján csüggött,
hajában a fejem.
Hajnalban felébredtem
és megláttam: ott ül
szalmazsákom legszélén,
háttal s mezítlenül.
Hosszú haját fésülte,
hogy elfedje alig
látható, ébenfánál
setétebb szarvait.
Bájos volt, mint az éjjel:
sudár, gőgös, de nem
leány; tizenhat éves
ördög, szép s meztelen.
Diadalmas mosollyal
szólt rám: – „Most jössz velem!
Hogy merre? A pokolba
megyünk, szerelmesem.”
Dühödten kiugrottam
ágyamból: – „Szemtelen
taknyos! Látom, nem érted
a teológiát,
sem a jogot. Mondjad meg:
ki lőtt meg kicsodát?
Én téged, vagy te engem?
Egy magisztert akarsz
lóvá tenni? Rabszolgám
te vagy, ördögsuhanc!”
– „Igazat szólsz”, vallotta
be búsan, leszegett
fejjel. „Ne üss! Magamtól
is mindjárt elmegyek.
De ha megtetszett néked
a szép ördögkölyök:
hívd Ásztárótot három
szóval s rögtön jövök,
ha csak egy percre kellek
ágyadban, mert imádlak.
Ne emeld rám a lábad!
S mondjad, milyen legyen
a függöny Szodomából,
bársony avagy selyem?”
Kihozott a sodromból
arcátlan nevetése.
Felrántottam az ajtót
a lépcsőhöz, s feléje
rúgtam, hogy eltaláljam
festői alfelét,
de hasra estem, míg ő
eloszlott, mint a lég.
Ez reggel volt. Most éjjel
megírom mindezt versben,
ezerháromszázhétben,
nyolcadrét pergamenten,
szobámban, mécsvilágnál
rágom lúdtollamat,
az új, bársonnyal bélelt
selyemfüggöny alatt.
 

(Budapest, 1936)

 

 

 

Őfelsége a császár

Bécs, 1860
Fiatal, kezdő színésznő vagyok.
Szeretőm szép, okos, koldusszegény
egyetemista. Anyámmal lakom.
Ő mellbeteg. Nincs pénzünk, hogy gyógyulni
mehessen a hegyekbe, s ez halál.
Tegnapelőtt tízszavas szerepet
kaptam végül. Előadás után
az intendáns jött hozzám ragyogó
ábrázattal. Tejképű kapitány
állt mellette, a császár hadsegéde.
Őfelsége, úgymond, elragadtatva
figyelte játékomat s szívesen
elbeszélgetne négyszemközt velem.
Ha a meghívást elfogadnám, jöjjek
a burgba másnap hétre pontosan.
Közismert, hogy ilyen légyottokért
száz aranyat fizetnek az udvarnál.
Ötven anyám életéért, a többi – – –
az ulánus hajlongott, az intendáns
maradt és fényes szerepet ígért.
Tegnap hétkor a burgba mentem, legszebb
ruhámban. Pompás hálószobát vártam,
de a lakáj hitvány kuckóba kísért
pár vén bútorral s rokkant kerevettel.
Két markos pesztonka fehér batisztban
nem hagyta rajtam, csak alsószoknyámat.
Szemüveges, pöttömke, nagyszakállú
orvos lépett be. Intett, hogy feküdjek
a pamlagra. Felhajtotta szoknyámat.
Felé rúgtam. „Virgonc leány”, morogta.
A két pesztonka lefogta bokámat.
A doktor még egy szemüveget tűzött
veres orrára és altájamat
vizsgálta tüzetesen és sokáig.
– „Egészséges”, fordult a nők felé,
s hozzám: – „Maga meg, kisasszony, ne játssza
az Orleansi Hajadont nekünk.
Inkább örüljön, hogy Őfelségével
megosztja bő tapasztalatait.”
A szemtelen! Mire felöltözködtem
bekopogott a hadsegéd: – „Ne féljen!
Minden rendben”, mosolygott kedvesen.
„Szóval, holnap hétkor.” – „Úgy mint ma”, mondtam.
– „Nem, nem”, kiáltott ijedten, „nem este,
reggel hétkor. Az udvari fogat
hat után várja kapuja előtt.”
Valóban várt, lakájostul. Ezúttal
nem túlságosan nagy, de ragyogó
terembe vittek. Ágy nem állt sehol.
Az ablakokon besütött a nap.
A két pesztonka arcátlanság nélkül
bókolt előttem. Olyan izgatottan
topogtak, mintha Ausztria császára
őket készülne megfúrni, nem engem.
Akarok kiflit, habos tejeskávét?
Nem kell. A helység kellős közepén
kis, keskeny asztal állt, vastag, fehér
takaróval – tán lepedőnek szánták? –
meg párnával. De hol a többi kellék?
A pesztonkák nagy-ünnepélyesen
levetkeztettek, parfümmel locsoltak,
elmagyarázták: talpon állva várjam
a császárt, köszöntsem három hajbókkal,
s ha int, ha nem, feküdjek fel sietve
a kisasztalra, hanyatt és szó nélkül.
– „De hova rakjam lábamat?” – „Felhúzza.”
– „És hogyan fekszik mellém Őfelsége?”
– „Nem fekszik.” – „Hajtsák be a zsalukat.”
– „Itt világosban szokták, hi-hi-hi!”
Már mentek is, ruhámmal karjukon.
A szárnyas ajtón teljes díszben jött be,
dolmányban, csizmával, sarkantyúval.
Biccentett. Én pukkedlivel köszöntem,
majd még kettővel s rögtön felfeküdtem
az asztalra. Szép szál férfi a császár,
de fiatal képén a bambaság
virít. Gyorsan kigombolta nadrágját,
s fehérkesztyűs kézzel előkaparta
középnagy, piszkossárga, ellenszenves
farkát, s úgy állva, elég gyakorlottan
belémengedte. Lehunytam szemem
és nagybátyám vidéki udvarára
gondoltam, hol múlt nyáron hágatást
néztem végig. De azért szaporán
riszáltam faromat s nyögtem, nehogy
magömlését semmisnek minősítse
s elüssön az aranytól. Meglepő
gyorsan jött néki. Rögtön hátralépett
és selyemkendőbe csomagolta
a keveset, mi farkából maradt.
Mindjárt szalutált és kisarkantyúzott.
Aztán a pesztonkák jöttek ruhámmal,
majd a kedves ulánus kapitány.
Átnyújtotta a valódi selyemmel
bélelt, nehéz borítékot. – „A császár”,
suttogta, „legfőbb megelégedését
fejezte ki.” A kapuig kísért.
Bőgjek-e, vagy vihogjak? Jóanyám
megmenekült. Gyónni megyek vasárnap.
Aztán evés-ivás. Úgy gondolom, hogy
Isten s szerelmem, Poldi megbocsát.
 

(Budapest, 1936)

 

 

 

Elégia a halott szerkesztőhöz

In memoriam Géza Feleky

 
 
Ó Kháridász, ti tá nerthe?
Polü szkotosz. Háj d’ ánodoij ti?
Pszeüdosz. Ho de Plutón?
Müthosz. Ápólomethá!
(Kállimákhosz)
 
Gyűrött gallérod rajzát hova tetted?
Hol van mosolyod, a torz, a balog?
A Körúton nem égnek már feletted
a gót esték s a barokk hajnalok.
Milyen különös, kövér angyal lettél!
Az öröklét vihara hova vert?
Mit csinálsz ott fent? Melyik felhőn vettél
egy karácsonyi Nouvelles Litterairest?
Ne olvasd járva, mint az Oktogonnál,
vigyázz: elgázol még egy üstökös.
Barbár szelek járnak, hiába fonnál
nyakadba sált, az esti köd hűvös:
fordulj be az égi Abbáziába,
hol Ady Endre éretted izen
a pincérrel; és ne várjon hiába
Spinoza, Börne s Heinrich Heine sem.
Mondjad: ott fenn is félve jár zakó
kabátod mellén bársonylágy kezed?
Miről beszélsz? Egy asszony megható
melléről? Freudról? A Varázshegyet
dícséred az ablak mellől, szerényen?
Betéve mondod Goethe római
elégiáit? Verlaine-t? Azt meséled,
ki volt Cézanne, Klimt, Rippl-Rónai?
De mit kérdezlek? Tudom, csend van arra.
Az Ákheron homokja jégmerev
és lelked nyugodalmát nem zavarja
se hang, se hír, se könyv. A vérebek
üvöltözhetnek Európa-szerte,
benned többé nem háborog a vér;
sötét úton magadban mégy, amerre
ellenségeink szennye sem kísér.
És mégis: mennyi szépet hagytál cserben
itt, a színtelen, téli ég alatt –
azt képzeltem, még látlak kétezerben,
mikor tarkódon zöld lesz a hajad.
Mit feledtél itt! Tudom, hogy nem érzed
magadban többé a szörnyű hiányt.
Mit feledtél itt! Mennyi szobrot, képet,
hány Bronzinót és mennyi Tiziánt;
ablakodból Buda esti kontúrját
nem szívod többé, gyorsan és mohón,
nem néked nyűvik a hegedű húrját,
nem néked áll a siénai dóm,
nem néked ringnak a lányok tavaszra,
nem rád peregnek majd a gesztenyék,
nem néked verik a hordókat csapra,
és nem néked forrnak a feketék.
Örökké nyirkos köd borult fölébed
és nesztelen a rákosi homok,
a toll csatái többé nem kísérnek,
sem holt szerelmek meg fanyar borok.
Szelek játszanak az eltépett bólyán,
orkán harcol velünk, veled, velem,
s itt, a Szabadság süllyedő hajóján
nagy volt a harc s kevés a győzelem.
Ígérted: Jobb lesz. Az angol sziget
az óceánban még zöld és szabad.
És itt a köd. Fejünkre jéghideg
felhőt kavart a téli alkonyat,
lábunk belepte a szenny, a légy, a pók,
hiszen tudod: nem maradt itt, csupán
meghalni tisztán, mint a légiók
vezére halt a holt sereg után.
Holt mester, talán tudtad, néked írtam,
s hozzád, hozzád szállt mind e rímsereg,
s bár nem hallod már kint a messze sírban,
fogadd tőlem e szálló rímeket.
Kísérjen soká e vers muzsikája,
s ha egyszer nem lesz testvér és barát:
dalolja majd a Rákos csalogánya,
a tücsök néked altató dalát.
Egykor, mikor mirólunk sem beszélnek
többé, csupán e sárguló lapok,
és a Körúton már másoknak égnek
a gót esték s a barokk hajnalok.
 

(Budapest, 1936)

 

 

 

Kínai vers: A rózsabárka

Az esti tenger álmodó borán
úgy ring a bárka mint a kormorán.
A parton állok. Szemem várva vár
egy mosolyt onnan, hol a bárka jár.
Kék árbocán, mely sápadt mint az ón
fürtös mimózák csüggnek hervadón.
Ruházatáról sejtem meg: ez ő.
Kezében leng a selyem legyező.
Egy rózsát ejtek el a víz felett,
amit a tenger erre-arra vet,
s talán, ha este fordul majd a szél:
a rózsaszál a kék bárkához ér.

 

 

 

Kínai vers: A művészet

A mesterséges szigeten, hová egy tigris hátán jutsz,
mely hídnak áll a tó felett, szimmetrikusan és puhán,
viola hullámok között magában áll a pavillon,
mely csupa kék és csupa zöld és csupa, csupa lila porcelán.
Víg cimborák boroznak itt, tűnő gyönyört oroznak itt,
ingük almavirágfehér vagy rózsás mint az esti pír,
az egyik úntan elmereng, a másik sárga bort iszik
s a harmadik, nehéz fejét vállára vetve, verset ír.
De nézd: a tóban, hol a híd mint a jáspisfélhold ringatódzik,
nézd a tébolyt, nézd a mámort a művészek homlokán,
nézd, hogyan remeg ruhájuk, nézd, hogyan áll fejtetőre
egy pavillon, mely csupa, csupa, csupa porcelán.
 

(Budapest, 1937)

 

 

 

Német zsoldosdal

Mink volnánk hát a foltozott
irhájú hirhedt zsoldosok,
kiknek egészen egyremegy,
hogy völgybe, avagy hegyre megy,
parasztra, úrra, papra megy,
bitóra vagy csak babra megy.
Háltunk már puszta ég alatt,
füvet kaszáltunk jég alatt,
láttunk Brédában lángokat
s űztünk tízéves lányokat,
mert mink vagyunk a foltozott
irhájú német zsoldosok.
Láttatok zsenge gyermeket,
akit a strázsa kergetett?
Így verbuváltak minket is,
kaptunk páncélt és inget is,
korbáccsal vert a hadnagyunk,
így nőttünk fel s most itt vagyunk,
nem kímélünk férfit, se nőt,
falhoz kenjük a csecsemőt
és elfoglaljuk ágyadat,
aztán rád gyújtjuk házadat,
mert mink vagyunk a foltozott
irhájú német zsoldosok.
Kiirtottunk már hét megyét,
s megmásztuk Róma hét hegyét,
kullogtunk őszi sáron át,
vérfürdőt vettünk nyáron át,
úsztunk már téli réteken
s patkánymód át a Weseren,
izzadtunk lenn a Pó megett,
s hörböltünk szomjan hólevet,
ettünk sáskát, döglött lovat,
s hallottunk szörnyű átkokat,
mert mink vagyunk a foltozott
irhájú német zsoldosok.
Nem ismerünk apát, anyát,
kivágunk minden almafát,
megmérgezzük a kútvizet,
s azt szolgáljuk, ki megfizet,
annyit se mondunk: jónapot,
s kinyitjuk a hordó-csapot,
széthordjuk ingóságodat,
kurvának visszük lányodat,
s ha nem mondod, hogy: köszönöm
lebunkózunk a küszöbön,
mert mink vagyunk a foltozott
irhájú német zsoldosok.
S ha egyszer majd megvénülünk
és lócákon hülyén ülünk,
s lábunkat köszvény marja már,
s nehéz lesz Frundsberg kardja már:
obsitba küld a hadnagyunk
és várról várra baktatunk,
s azt lessük, hogy a szeretet
hol nyes egy darab kenyeret,
s így érünk oda, hol az út
végén azt kérdi Belzebúb:
hol jönnek már a foltozott
irhájú német zsoldosok?
Itt jönnek már a foltozott
irhájú hirhedt zsoldosok,
kiknek egészen egyremegy…
(Elölről)
 

(Budapest, 1937)

 

 

 

Buonaparte Ajaccióban, 1785

Tizenöt éves lettem. Nagy családi
ünnepség volt. Anyám borral kínált,
Elisa tortát hozott be, míg bátyám
Guiseppe, kiből nápolyi királyt
csináltam később, ezt súgta fülembe:
– „Ginevra néni rólad kérdezett.
Iskolásoknak délidőben félfrank.
Próbáld ki. Nagy, intenzív élvezet.
Nesze öt centimes.” A néni tíz házra
lakott tőlünk. Ismertük, mert anyánk
barátnőihez tartozott s gyakran jött
haboskávéra. Jókedvű, nyalánk,
vastag asszony, szíves a kicsinyekhez.
Gyűjteni kezdtem a centimeket,
miket tejre s péterfillérre kaptam.
Egy nyári délben, rettentő meleg
napon, peckesen lementem az utcán
a nénihez. Most felnőtté leszek!
Kopogtam. – „Jöjj be!” hallatszott távolról.
Ginevra néni az ágyon hevert
áttetsző, csipkés ingben és csak éppen
futó pillantást vetett reám, mert
regényt olvasott. Sapkámmal kezemben
álltam s meghajtottam magam. Ilyen
meghajlást tőlem nem kapott apósom,
Ferenc császár sem. „Jöjj ide, szivem,
és számold le az éjjeliszekrényre
apródat.” Majd utasítást adott,
hogyan készítsem el a limonádét.
– „Jól van a mama?” s megsímogatott.
Behoztam. – „Ülj mellém, Napóleonka!
Hányadik vagy az osztályban? Igyál.
Szép gyöngytyúkotok hogy van? Megettétek!
Kedvencem, Paolina mit csinál?
Vetkezz, fiam”, szólt és közben feltolta
ingét nyakáig. Hasa hófehér
széles mezőnynek tűnt mint hadvezérek
előtt a sík, még üres csatatér.
Lent az erdőcske, hol a tartalékot
s a tűzérséget kell elrejtenem.
Köldöke nagylyuk mint a fürdőteknő
lefolyója. – „Bújj mellém, gyermekem,
ne lopd a napot.” Combja közé húzott,
de baljából mégse engedte el
a szerelmi regényt. Jobbja ölemben
keresgélt. – „Nem találom”, nevetett,
„aprócska még.” De aztán csak elkapta.
Hatalmas keblei fülem felett
hintáztak, zajló tengeren a bóják,
ő meg faromat fogta s mozgatott.
Megizzadtam. Kurta gyönyörűség volt,
és korántsem oly intenzív, ahogy
Giuseppe bátyám ígérte. Utána
megpaskolta arcomat kedvesen
s eltolt. Míg öltözködtem, hozzám fordult:
– „Íly hőségben se neked, se nekem
nem ér ez meg fél frankot. Számold vissza
felét s vásárolj cukorkát belőle
Paolinkának. Fogyassz sok osztrigát,
hogy huncutkád megnövekedjék tőle.
Kagyló, pacal, rák, sonka: mind igen jó.
Ha kinőtt néked, jöjj el, hogy megnézzem.”
Az ágyból csókra nyújtotta kacsóját,
és elmerült a szerelmi regényben.
Hazafelé nagyon elszontyolodtam.
Most tömhetem magamat osztrigával.
S ha mégsem nő meg? Őrmester leszek
s megtoldom sok-sok győzelmes csatával.
 

(Budapest, 1937)

 

 

 

Bonaparte Egyiptomban, 1798

Berendezkedtem Kairóban,
miután Murád seregét
szétvertem a piramisoknál
és üldözésükre Dessaix-t
küldtem a sivatagba. Aztán
próbáltam a lakósokat
szabaddá tenni, felemelni,
habár nem értem el sokat
a tespedt, hitvány szolganéppel.
Vártam – hiába és nagyon –
a postát Párizsból, de nem jött.
El voltunk vágva. Egy napon
nagy nyármelegben unatkoztam
s utasítottam Teofánt,
tolmácsomat: fusson ki s hozza
be a két legszebb kurtizánt.
Alighogy intézkedtem, megjött
a posta, kerülőuton,
mert a kormányos kijátszotta
Hood-ot – vagy Nelsont? – nem tudom.
Mindegy. Rögtön hanyatt feküdtem
díszpamlagomra s izgatott
kézzel turkáltam jelentések,
okmányok, könyvek, hírlapok
meg levelek közt. Teofán jött:
a két lány vár. Kedves, rekedt
hangjukat az előcsarnokból
már behallottam. Mit tegyek?
Teofán, légy ügyes! Mondjad, hogy
a tábornok bocsánatot
kér tőlük, mert halaszthatatlan
fontosságú postát kapott.
Ha akarják, úgy elmehetnek,
de jobb, hogyha bejönnek és
megtisztelik a generálist,
altestét véve kezelés
alá. Megalázásnak ezt ne
tekintsék s a húsz aranyat
fogadják el, más alkalommal
majd minden csókot visszaad.
Lábujjhegyen jöttek be. Szépek
voltak. Biccentettem nekik,
sörbetet, süteményt hozattam
meg frissítőket, ők pedig
lábamhoz ültek a díványra.
Tovább olvastam. Ezalatt
a feszes, hófehér nadrágból
előkotorták farkamat
s egy fogással felállították.
Az egyik mondott valamit
és nevetett, mire a másik
kuncogva válaszolt – amit,
mert arabul volt, nem értettem,
de megjegyeztem. Ügyesen
dolgoztak rajtam, kézzel, nyelvvel
s jókedvűen, bár nékem nem
ágaskodott úgy, ahogy illik,
mert közben elfogott a kín
a kémjelentéssel kezemben,
kikkel csal sorra Josephine.
De huszonkilenc éves testtel
végülis minden rendben volt,
kivált, mikor az egyik lányzó
reám guggolt s meglovagolt.
Hogy ne zavarjon, sátrat formált
csípőmön köpenyéből és
közben még tartani segített
a direktórium-ülés
vaskos jegyzőkönyvét. Így lengett
rajtam, mint illatos virág,
majd gondosan becsomagolta
farkamat, mint a múmiát
és eltemette nadrágomban.
Úgy távoztak, hogy észre sem
vettem, elillanó tündérek,
elszálltak tőlem nesztelen.
Behívtam Teofánt, a koptot.
Fordítsd le, mit jelent e két
arab mondat! Elismételtem
s közben figyeltem a szemét.
Gonosz fény. Sanda mosoly szája
szögében. – „Jaj, nem mondhatom.”
Fordítsd, mert deresre huzatlak.
– „Pasa! Hadvezér! Irgalom!”
Fordítsd le, mert helyben elvágom
a nyakadat, ha nem felelsz.
Mit mondtak egymásnak a lányok?
Oldalba rúgtam a pimaszt.
– „Nagyobb hadvezért még nem láttunk.
Nem ám! Sem ennél kisebb faszt.”
Kotródj! Vége a presztizsemnek,
s még hagyján, hogy ez kinevet
– töprengtem – de imád fecsegni,
elpletykálja mindenkinek,
úgyhogy hamarost Angliában,
tán épp a Punch-ban, jelenik
meg a torzkép: én és a lányok,
ahogy farkamat kiszedik.
Elküldöm Teofánt Dessaix-hez.
Ha mamelukokra talál
a pusztában, a koptot küldje
az előörsbe. Gyors halál.
 

(Budapest, 1937)

 

 

 

Fiatalember Jeremiás próféta jobbján, 1511

Isten karját festettem estig – munkám
sehogyse ment. Jól lemostam magam
és lámpásommal kézben, elindultam
hazafelé. Lágy szél. A Péter-templom
apszisánál fiatalember várt rám.
Lekapta tollas bársonyfövegét.
Aeneasnak hívják. Keresztnevét
értettem csak. Kiejtése szerint
alighanem Ferrarából való.
Megkérdezett: hazakísérhet-e?
Kelletlenül biccentettem. Lámpámat
odaadtam apródjának, aki
most két fényforrást lengetett előttünk.
Indultunk. Ócska közhelyeket vártam,
buta bókokat, de a jövevény
– bár semmiképp sem mesterségbeli –
megkérdezett: mint osztom négyszögekre
a Sistina mennyezetét s mire
használom az oldalfal íveit?
Rámküldött kémnek túl előkelőek
mozdulatai s gyémántgyűrűi.
Aranyhaját olykor meg-meglengette
az esti szél. Tarkója olyan ívet
formált mint a holdsarló belseje.
Ettől kissé megenyhültem a gazdag
tolakodó iránt, ki megzavarta
eredménytelen töprengésemet
az Úristen behajtott könyökéről.
Ajtóm kulcsát kerestem. Ezalatt
apródjától átvette a tarisznyát,
a két lámpást s elküldte a fiút.
Kinyitottam az ajtót, megfordultam
búcsúzni, de ő besétált előttem,
szétnézett s konyhám asztalára tette
a lámpákat. Most megfelezhetem
vacsorámat, mit Beppo szolgám főzött.
(Takarékos ember vagyok, habár
ócsárlóim fukarnak mondanak.)
Vendégem rögtön kiszaladt a kúthoz,
aztán rendet csinált az asztalon.
Mit tegyek? Ültem és atlétikus
testét figyeltem, mozdulatai
zavartalan szépségét s elfogott
a boldogság, hogy vele lehetek.
Halványkék bársonydublónt hordott, kékebb
harisnyanadrággal, tőrt az övében,
nyakában két aranyláncot, a Szent Szűz
s a nagy Plátó medáliáival.
Fácánsültet, sonkát, gyümölcsöt, sajtot
szedett elő tasakjából, meg öblös
borosüveget s engedelmet kért,
hogy vacsorázni ülhessen velem
Nem beszéltünk sokat. Töltöttem néki:
– „Igyunk!” Utána kérdezgetni kezdett
Lorenzóról, della Mirandoláról,
az emberekről, akiket szerettem.
Majd mandulás süteményt vett elő
az elvarázsolt tarsolyból, átvitte
műhelyembe, két poharat s a bort is.
Keveset láthat, hacsak meg nem nézi
ágyam fölött – mert ott alszom – a festményt,
amelyet Luca Signorellitől
kaptam. Nincsen több, csak pár agyagmintám
– értékük semmi – meg a vöröskréta
vázlat a líbiai szibilláról,
bár ezt, megvallom, nagyon kedvelem.
Sokáig vártam rá, de nem jött vissza.
Tőrével vágja szét a vázlatot?
rémüldöztem s beszaladtam utána.
Ruhája szerteszét, nagyasztalom
sarkán meg az állványok tetején.
Magán nem hagyott semmit, csak fehér
összehajtott selyemkendőjét, melyet
haja köré csavart. Ágyam végén ült.
Arcát jobb profilból mutatta, mert
szeme szibillám krétarajzán csüggött.
Mozdulatlanul álltam az ajtóban
és teste kontúrját végigkísértem
a hajvonaltól homloka fölött
le arcélén, nyakán, jobb karján, törzsén,
lába körül, föl balján és tarkóján
aranybarna hajáig. Modelljeim
körvonalát feketével vonom meg
mint annyi más piktor, csak épp a hajnak
nem szabok határt, hogy kiszabaduljon
a térbe és lobogjon mint a láng.
Szédülni kezdtem az igyekezettől,
– holott, mióta élek, ezt teszem –
hogy minden részletét fejembe véssem:
félkörben induló szemöldökét,
ahogy behajlik és elvékonyul
mint üstökös csóvája; szájsarkában
a kéj ametiszt rovását, arcának
megfesthetetlen, lányos símaságát –
de megfestem. Bal lábfeje a padlót
súrolta, jobb lábát feltámasztotta
az ágy végén. Brutális combja közt
heréje duzzadt, messze délvidékről
hozott, ciklámen-rózsaszín gyümölcs.
Ő megrezzent, mikor lámpásomat
letettem a padlóra, majd ruhámat
ruhái fölé akasztottam, aztán
mellé feküdtem. Már hanyatt terült
és derekamra fonta hosszú combját.
Mindig hajnalban ébredek. Ma is.
Húnyt szemmel őt kerestem magam mellett,
a párnák közt, de nem leltem sehol.
Ezt sejtettem, mikor keresni kezdtem.
Asztalom sarkán babérkoszorút
hagyott aranyozott bronzból. Mellette
nyakláncát a Plátó-medáliával.
Szép őszi nap, szeptember 22.
Felszítottam a tüzet, rántott levest
készítettem s a maradék szőlőből
ettem, mikor szolgám beállított.
Megyek a Sistinába, hogy az Urat
megfessem, amint int az elemeknek
és fény meg árnyék szétválik körötte.
Azután őt. Jerémiás próféta
jobb oldalára ültetem örökre.
 

(Budapest, 1937)

 

 

 

Szonett egy mesekönyv elé

E könyv elvisz a látható valóság
határán túl: az ólomkatonának
kigyúl a szíve; tündérek a rózsák
és lámpásával Aladdin csodákat
teremt. Mi itt történik, sose történt
s nem avul el mint a regények, másnap.
Kik ezt írták, magasabb, ősi törvényt
követtek és mélyebb rétegbe ástak.
Míg gyermek voltál, hallottad a fákat
s az őzeket beszélni. Egynek láttad
a mindenséget. Ki lopta el tőled
az összhangot? Meg akarod keresni?
Indulj el lelked ős-vizén evezni.
Tekints a mélybe. Dobd el eveződet.
 

(Budapest, 1937)

 

 

 

Pietro Aretino levele a salernói herceghez – 1540 táján

Fenséges herceg! hitünk oszlopa!
Vénusz kegyeltje, Cézár és Vezér!
Aretino, az urak ostora,
kiről a fáma oly sokat beszél,
hallott már egyet-mást pusmogni Rólad: –
ezért íródott Hozzád e levél.
Mondják: jutalma Nálad nincs a jónak
és népednél a marha boldogabb,
hogy vége-hossza nincs az új adónak
és félországod börtönben rohad,
de, mert megnyertél néhány portyát, fennen
hordod bortól vereslő orrodat.
Meg azt is hallom, hogy Nálad már nem mer
pofázni senki s pimasz kémeid
bekúsznak minden házba, mint a tenger
itt Velencében. Néped éhezik,
de költőid kara bőségről szájal,
ha Téged néz. Napjaid s éjeid
egymásba folynak: varjútejjel s rákkal
táplálkozol, mulatsz s táncolsz csodás
váradban, mely hízelgőkkel s rimákkal
olyan tele van, mint egy záptojás.
Ne vedd szemrehányásnak szavamat,
tudom jól, hogy felétek így szokás,
sőt megvallom: titokban igazat
kell adnom Néked: élvezd a napot,
az élet kurta és a perc szalad;
oly jó fanyar bölcsészek és papok
szavától távol, gondtalan aratni
a pillanat vetését. A halott
katona többé úgyse tud harapni;
oly szép a harcba induló hadat
buzdítani, aztán otthon maradni,
pompásan festett mennyezet alatt
csücsülni, míg a kürtös egyre fújja,
s előttünk bókol a lakájcsapat;
zabálni, inni és röhögni durva
tréfákon, míg szeretett népünk ölni
indul; aztán langyos dunyhákba bújva
egy szépasszony mellére könyökölni,
majd hajnaltájt a kandallóparázs
elé állni, köröskörülpösölni,
a hölgyhöz visszamászni s így tovább…
De hadd térek tárgyamra, hercegem.
Mert tudok egy-két dolgot: hogy apád
ki volt valóban s születéseden
mi a hiba; hogy a szodómiát
mint ápolod s az ajtóréseken
át mint lestek meg; hogy hugod fiát
s beteg nejedet mért zárattad tetves
tömlöcbe; jaj Istenem, mennyi vád
és szörnyűség jut az eszembe! Reszkess,
ha megírom! De ládd – így tudatom
diszkrét levélben, mely, mondhatnám, kedves
baráti intés, enyhe fuvalom;
de képzeld el most, hogy e tercinákat
dühvel bélelem és úgy juttatom
népedhez, s mind e vérlázító vádak
mellé szatírát írok, mitől ölni
szalad a jámbor; nem íly lágy és bágyadt
levélkét, de bősz szatírát, erkölcsi
felháborodástól csepegőt? Mi mást
várhatsz, mint hogy az ilyen vers kikölti
a nagy kakukktojást, a lázadást?
Oly sok véren s halotti toron át
kísért a nép; egy gyenge szélfúvás
elég, hogy leverje a koronát
fejedről s bitón száradj, vagy a tenger
ringasson el s váradon boronák
járjanak… Ámde, hidd meg, nékem nem kell
halálod! Legyen föld és ég Veled,
nemes herceg! Vajszívű, szelíd ember
vagyok, ki nem kívánja végedet
és némi ellenszolgálat fejében
nem idézem Reád a végzetet.
Légy hát okos! Táncolj, míg néped éhen
döglik, tartsd gyűlölőidet vizes
tömlöcben, állíts új bitót a téren,
szedj több adót, tömd gyomrodat ízes
falatokkal, hagyd véreidet cserben,
harcolj, szeretkezz, gyilkolj! – de fizess!
Mert trónokat tud dönteni a nyelvem
s hallgatni is tud. (Száz tallér a tétel.)
Küldd el kegyesen s vagyok szóban s elvben
mindig hű híved:
Aretino Péter
 

(Velence, 1937)

 

 

 

József Attila temetése

Nem hívlak már. Jól tetted így, Attila:
kamasz szemed és fonnyadt bajuszod
hadd pihenjen örökre itt a lila
domboldalon s szétroncsolt, lecsukott
szembogarad ne nézze többé fájón,
mint járnak úri fogatok lucsok
úton s a pernye hogy esőz a gyáron
s miként lesz mindig másé az öröm –
mert különös nép lakozik e tájon,
a kisbírónak előre köszön,
s kész dáridón urát hogy felköszöntse,
míg lőre-borba fúl az ős közöny –
hiába volt a versek vér-özönje,
testednek jobb már, hogyha így rohad:
e kornál nem durvább a föld göröngye,
és nem keményebb a tehervonat
vaskereke Babits Mihály szívénél.
Mert görcs, bolond görcs lett a gondolat
vak városunkban, mely reszketve él még,
de új vezér felé görbed a háta,
vagy dunyhái alatt kushad, míg éjfél
után az őrület csapatja járja,
s felbérelt, hitvány, fokosos bitangok
garázdálkodnak szerteszét s a gyáva
polgár lapul. Fúhattál riadót
undornak, félelemnek és közönynek –
becsapott, hogy ne sírj, a kiadód,
azt mondta: tőled kétszer annyi könyvet
adott el, mint amennyit eladott,
s mikor rájöttél, nem tudtad a könnyet
elfojtani – mert nem volt olvasód,
nem kellettél! Álirodalom kellett,
buta regények s szemét darabok
kellettek nálunk, amíg a lehelet
lassan kifogyott tüdődből s a póz,
a drága, a csibészes, mit mint gyermek
hordtál, lehullt, és agyonkínozott
fejedben az őrület vert tanyát.
Mostohaapád űzött, a kopott
vén Államgép – de szerető anyád
is volt, a Haza, és talán ezért
nem volt otthonod s bútoros szobák
közt csavarogtál, havi negyvenért,
és kávéházak füstös páholyában
ültél, kit senki nem hív és nem ért.
De most elmentél s mint golyót a fában
hagytad szívünkben minden szavadat,
s oly messze vagy tőlünk, túl a halálban,
hogy bennünk csak a borzalom maradt,
meg napjaink sötét gyászmenete,
míg felzokogunk, európaiak
a sok turáni közt e fekete
földön. Aludj hát; aludj: víz meg ég
nem volt még lágyabb és kékebb, mint e
bús délutánon. Aludj a holt vidék
ölén, hol nincsen híre Dózsa Györgynek.
Aludj, mint Vörösmarty és Vitéz!
Aludj, mert jobb nem élni itt e földek
között, hol fáradt zsellér izzad nyáron
s a téli szél tört ablakokon zörget,
hol szolgáknak már nyakkendő a járom
és német szolgabírát hoz az út,
ki csizmában hág sírodra s fejfádról
lelopja majd a vérszín koszorút.
 

(Budapest, 1937)

 

 

 

Szonett a Múzsához

Tőled reszkettem elejétől fogva,
nem vonzott-űzött jobban soha más:
a lomb lehullt s a gyermekajkon lopva
keskeny redőt rajzolt a rohadás.
Te ültettél az omló földű fokra,
amerre nem tért vissza vízfolyás;
csupán az illó szót kaptam marokra
bolond bálodon, örök változás.
Mezítlen táncos érted lettem sértett
gőgömben. Jöjj hát, ihletett kísértet,
zuhanjon rám öklöd, ha megtalál,
mard, verd e testet és gyötörd e szívet,
hadd kössünk százszor, újra s újra frígyet:
uram, vezérem, mesterem: Halál.
 

(Budapest, 1937)

 

 

 

Csilléry Andrásnak*

Azt mondják, vénülsz. Szíved sűrű vére
– ha van szíved – majd egy napon megáll.
Mondd, pogromok fekete denevére,
nem volna jó magadhoz térni már?
Lelked mélyén rohasztó gyűlölet forr,
s holnap kinő feletted a moha:
nagyságra törni késő már ilyenkor,
de jónak lenni nem késő soha.
Vagy nem gondolod, földi léted estjén,
hová úgy jövünk, akár a lelenc,
hogy hol van tőled ama sok keresztény,
János apostol, Assisi Ferenc,
kinek szeme sugárzó, tiszta kék volt
és farkasokat ültetett ölébe,
vagy Szent Tamás, ki mint a kristály égbolt
borult elámult hívei fölébe?
Mind-mind különb volt nálad s többre vitte,
habár nem váltott bankszámlát a hitre.
Vagy gondoltál a sok konok magyarra,
ki úgy virult mint bimbózó magyalfa,
ki nem törődött záporral és széllel,
de néma büszkeséggel tört a jobbra,
mert érces mellel s tiszta homlok-éllel
már életében lett önmaga szobra?
Ha rád pillantok, megborzongok s fázok,
bár jól tudom, hogy balga, aki fél:
örökké állnak a magyar akácok
s téged elvisz, mint szellentést, a szél.
De hogy még jókor érjen lényed bére
s elébb mint érted a halál izen:
hadd tűzzelek tollam kemény hegyére,
melyből nyugtod nem lesz a sírban sem.
Mert szennyes folt lettél a nagy penészből,
melyet csapásnak küldött ránk az Ég,
minden szavad dögbűz a sáskavészből,
amelytől elpusztul egy nemzedék;
jó darvaink más tájakon keresnek
szállást s az ország holtfakóra vált,
a föld kinyílt, mint bőrtelen, veres seb,
ahol hazát a zsellér nem talált,
innét szalad a száműzött szabadság,
s te azt rugdosod, kit a jog se véd,
s mivel hazánkat rossz pénzért eladják,
te is eladod, hitszegő szemét.
Éretted szenvedjük a poklok kínját
s a honfibánat minden szégyenét,
tőled tántorog a munkás a járdán
– az éhség táncoltatja, nem a bor –,
amíg kurjongó kém lettél a vártán
s pimasz döglégy, kit táplál a nyomor,
és pudvás szád szünet nélkül zsidózik,
míg ellened száll hadba, aki hős;
s hogy tudja ezt a boldogabb utód is,
kinek neved nem lesz már ismerős:
ha eljön majd a láncot oldozó nap,
s a nép felosztott földeken tapos,
hadd hallják meg, ki volt Csilléry András
s minden nyilas, hozzá hasonlatos –
miközben téged, lent a föld alatt
a féreg fúr, a nyálkás, sose renyhe –
ezért, hogy ott is égessen e vád
kellett nékem ma nem-múló rímembe
szőnöm neved múló gyalázatát.
Hadd fújják egykor drága iskolások
a sok jövendő, magyar reggelen,
avagy hazamenőben, ha a fázós
alkony kékes lidérce megjelent,
boldog, nyugalmas, békés estidőn,
mikor a kereszt többé nem lesz horgos
s csupán az őszi szél üvölt bedőlt
sírod füvén, te nyomorult fogorvos.
 

(Budapest, 1938)

 

 

 

Középkori kocsmadal

Ülj le, testvér, bérünk éhbér,
kinn a sarkon leng a cégér,
töltsünk egyet – Bacchus mondja –
körgallérod úri condra
s kinek kell a tudományod?
Piszkafával ver a lányod,
nyúzott tested redves ólé,
bakancsodban sír a hólé,
így jársz, vén magiszter, és ha
sírgödörbe rúgnak, vézna,
rút lelkeddel merre szállasz?
Jobb e lőre mint a válasz.
Van, ki hörpint, van, ki horkol,
van, ki hosszan húz a borból,
van, ki kurjant, van, ki köpköd,
van, ki messzi hajtott ökröt
s vásárról mén lakhelyére,
van, ki szarvat rak nejére,
van, ki röffen, mint az ártány,
van, ki tallért gyűjt a kártyán
s bár tegnap még ágyrajáró
volt, úgy él most mint a báró,
s van, ki nyög, míg bortól kába:
prószt a császár! prószt a pápa!
Igyunk hát, hogy Bacchus isten
mindnyájunkat felderítsen,
elsőnek a kalodába
húzott szegény szabadságra,
másodszor meg rá, a hősre,
kit nem rémít máglya-rőzse,
harmadszor a börtönökbe
zárt, megkínzott ördögökre,
s egyszer még a besúgóra,
ki mögöttünk les a szóra
s gúnyra ferdül a pofája:
prószt a császár! prószt a pápa!
Így koccint az agg, a kajla
citerás s a vándorszajha,
így a koldus és a vesztes
háborúkból tért keresztes,
így a zsellér és a tenger
földet látott mesterember,
így koccint a bölcs s a mókus
képű lengyel asztrológus,
így a frank, az ír, a talján,
míg hajnalt a lóca alján
ott hever nő, szolga, kispap:
százan isznak, ezren isznak.
Mert mit tenne itt a mámor
kelyhe nélkül mind e jámbor,
mind e sok és bús keresztény,
kiket nem véd Szent Sebestyén?
Másé itt a rang s a rendjel,
másé itt a föld s az ember –
őt az anyja sírhalomra
szűlte örök siralomra,
egy az inge, az is foltos,
bunkóval les rá a zsoldos,
hányadékban jár a lába: –
prószt a császár! prószt a pápa!
 

(Budapest, 1938)

 

 

 

Rig véda: A teremtés

A lét helyén a Semmi volt kezdetben –
ki tudja, hogy hány ezer év előtt!
A dolgok léte majdnem lehetetlen.
Nemlétük jóval elképzelhetőbb.
Ő volt csupán, akit ma az Egy néven
szoktunk jelezni. Ez sem biztos. Ő
az istenség, kinek a létezéshez
nem kell mozgás, tüdő, sem levegő.
Sokan hiszik, hogy Ő adta, az Isten
nékünk az életosztó meleget.
Mások: hogy egy nagy tojásból jött minden,
mely a tenger közepén lebegett.
Olyik azt véli: „az van csak, mit látok”,
továbbá, hogy „az anyag az anyánk”,
de akkor ki az anyag anyja? Mások
szerint sár testünket Ő adja ránk.
Ám lehet-e, hogy anyagot teremtsen
a lélek? S ha nem, honnan a salak?
Avagy az anyag terméke a szellem?
Alacsonyabból lett a magasabb?
Vagy igaz-e, hogy képzelgés a lélek?
Avagy fordítva: hogy nincsen világ,
a jelenségek ábrándok, ködképek,
mert csak lélek van, s testünk délibáb?
Ha nem képzelgés – mi a lélek útja?
S ha képzelgés – mire való a test?
Ki mindezt sárból gyúrta vagy nem gyúrta:
Ő tudja csak. Vagy Ő se tudja ezt.
 

(Budapest, 1938)

 

 

 

Kínai vers: A gázló

Ha nagy az ér és mély a gázló:
a lányok némán járnak át,
szemük a bús nősorsot gyászló
s a vízben elmaradt ruhájuk
utánuk leng mint ólom-zászló.
De ha az ér bokáig ér:
övükig emelik a szoknyát,
kacér szemük álomban él,
arany combjukat ezüst vízben
legyezgeti a nyári szél.
 

(Budapest, 1938)

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]