Versek

A pompeji strázsán

Német Andornak

Michelangelo utolsó imája

Üllőd a föld s az égi boltra állván

oly ívet írsz karoddal, mint a nap.

Hetvenhat éve állok fenn az állvány

deszkázatán, de nem találtalak.

Vésőm alatt porladva hullt a márvány

s öklömben torzó, vagy bálvány maradt.

Nem leltelek meg, illanó szivárvány,

ki ott ragyogtál minden kő alatt.

Magam lettem vén kőtömb, száz bozótban

megszaggatott, mogorva, durva, szótlan,

de lelkemben még égi fény ragyog.

Hogy tudnám testem börtönét levetni?

Üss rám, ha tudsz még vén bűnöst szeretni,

Istenszobrász! A márvány én vagyok.

(Firenze, 1935)

Koldusdal

Étlen, szomjan, megköpdösve s kizárva,

sántán, bénán, süketen és vakon

járunk koldusdalunkkal házról-házra

jeges télidőn s izzó nyárnapon.

Ágyunk a kő, a könny a feleségünk,

borunk az árok, ételünk a sár,

de néhanap egy boldog házhoz érünk,

hol a szakácsnő bő moslékra vár.

Ilyenkor csak zabálunk és böfögve

iszunk és aztán, sok veszett bolond,

bénán bokázunk s elmondjuk röhögve,

hogyan rohadt le orrunkról a csont.

De ha oly házhoz érünk, hol kidobnak,

s ahol kenyér helyett szitkot kapunk:

onnan némán megyünk el, de titokban

a falra egy keresztet mázolunk.

Tovább megyünk a végtelen világnak

s megdöglünk egyszer egy vén csűr alatt,

a férgek undorodva megzabálnak,

de a kereszt a házon ott marad.

S egy lámpátlan, vad téli éjszakában

lesz egy barátunk még, ki arra tart,

megáll a háznál, körbe járja,

megáll megint s fölgyújtja majd.

(Grác, 1933 január 31)

Ballada F. Gy. egyetlen szerelméről

I.

Mikor Faludy György elment Bécs őszi városába

egy kofferrel, mely a hazája volt

s az esti, szürke panziószobában

Natasja balvállára ráhajolt

s a rolettán a Rathaus tornyának sárga óralapja

úgy fénylett át, mint egy olajpecsét –

akkor hajnal felé így szólt Natasja:

„Te sem vagy már szűz. Ennyi az egész.”

S akkor F. Gy.-nek ritka lett a pénze

s gallérja ünnepnap sem volt fehér,

de a diáklány, ha kérdezték érte,

csak vállat vont s vele maradt. Ezért.

Kimosta ingét, ruháját kefélte

és szava lett számára a parancs;

az ágyban olykor Csehovról beszéltek.

Melle kisebb volt, mint egy félnarancs.

S mikor már végigjárták kettesében

Bécs városának őszi parkjait,

egy szürke taxi lement velük egy téli éjjel

az úton, mely a Westbahnhofhoz vitt.

S F. Gy. nem sírt, amikor a vonatból

fehér bundában kihajolt felette.

Az utcasarkon gesztenyét vett magának

és aztán mindjárt, mindjárt elfeledte.

II.

A másodikat Mettának hívták. Porcelán arca

nem árulta el soha, mire vágyik

s haja oly szőke volt, hogy meggyújthatták volna rajta

a firenzei dóm összes gyertyáit.

Az első este kávéházban ültek, egymástól diszkréten távol

az asztal két oldalán. Szemben fényreklám szaladt

s így társalogtak Einsteinről és Zoláról

a Kurfürstendamm lámpái alatt.

És Metta ásított: „Ez a szerelem is éppen

úgy kezdődik, mint minden szerelem;

most két hétig Einsteinről beszélsz nékem

és két hét múlva lefekszel velem.”

Majd hozzátette: „De mi volna, ha most mindjárt lefeküdnénk?”

F. Gy. a pincért hívta, hogy fizet

s hazamentek. S Metta oly könnyedén s kecsesen tette le az ágyra és nyújtotta át testét,

mint ahogy az előbbi pincér hozott három pohár vizet

ezüsttálcán. És aztán egy fél évig

cigarettáit ő gyújtotta meg

és minden este puncsot főzött néki

s szép német teste néki volt meleg.

A Zoo alatt, a villanyóra mellett

találkoztak, fél nyolckor. Minden este.

De egy nap F. Gy. nem ment oda többet

és aztán mindjárt, mindjárt elfeledte.

III.

A harmadik, valljuk be, kurva volt. Egy pesti bárból

együtt mentek ki és tudták, hova.

Fricinek hívták és vörös hajához

jól állt a szürke garniszálloda.

Tizenhét éves volt, szép, mint a Madonna,

de gint ivott veszettül s köpködött.

És másnap dél felé, mikor a mellét mosta,

hátrasandított és megesküdött,

hogy mától fogva többé nem lesz céda

és F. Gy.-vel marad csak ezután.

A vén falakról hullott a tapéta

s azontúl ketten laktak egy szobán.

Történt olykor, hogy, mert nem volt rúzsra pénze,

vagy, csak szokásból, az utcára ment.

F. Gy. meg várt rá és felforrt a vére,

ha másnap reggel végre megjelent.

Belerúgott, megverte és kidobta

s az utcán állt a jég, a sár, a köd.

Ha az éhség s a rendőr megkínozta:

alázatosan mindig visszajött.

S F. Gy.-t egyszer elfogta régi csavargó láza:

gyűrött múltját, a passzust zsebretette,

cigarettáit rádobta az ágyra

és aztán mindjárt, mindjárt elfeledte.

IV.

S F. Gy. megjárta így a félvilágot

és látta, hogy minden játékban nyert,

s úgy hírlik, hogy gőgös lett és felvágott,

mikor egy nap megjött az Éva Scherff.

Ott jött a Mirabell-park egyik fasorában

és rászegezte kihívó szemét,

mely olyan kék volt, mintha a sarkában

egy ibolyát préseltek volna szét.

S mikor a Dómtéren leült mellette,

olyan sápadtan mint az aszfodélosz,

akkor F. Gy. még azt is elfeledte,

hogy márványból van-e a milói Vénusz.

Az Éva Scherff nem szívott, csak méregdrága

angol cigarettákat és meg se hallotta, hogy F. Gy verseket liheg,

fütyült Einsteinre, Mannra és Zolára,

pimasz volt és szeszélyes és hideg,

hét találkából csak egyen jelent meg

néhány gyors percre; mindig sietett

és gúnyolódott, ha F. Gy. szerelmet

vallott neki; lenézte és kínozta,

megsértette és gyűlölte s kidobta

s ajkát, melyen fénylett a skarlát festék

s feszes selymekbe csavart drága testét,

melyet minden jöttmentnek szabad volt szeretni,

neki, csak neki nem adta oda.

De ezt az egyet nem tudta elfeledni

soha, soha, soha.

(Miskolc, 1933)

Görög halász sírjára

IV. század Kr. e.

Therisz, ki dolgát nem hagyhatta másra

s a hullámok közé ment aratásra

halászember volt és nem méd király,

ki csónakon, nem széplegényű gályán,

de zord habok között s a szél dagályán

munkálkodott, akár a sok sirály.

Redős arccal, szemtől-szembe a nappal

bolygott az árban, mely tejszín volt nappal,

borvörös, mélyzöld, türkiz vagy achát,

ezüstös és koromfekete éjjel,

s hetvenszer látta búsult eb-szemével

az Arcturus vésztjósló csillagát.

A víz lett göncös nászi kerevetje

s az álnok tenger is viszontszerette,

munkájánál nem érte soha baj,

de holdtöltekor, késő agg korában

lett sorsa, hogy kihúnyjon sátorában

mint lámpás, melyből kifogy az olaj.

S mert nem volt neje, öccse, fia, lánya

e sírt szomszéd halászok karja vájta,

mézet tettek rá, illatos füvet

egy alkonyon, mely tiszta volt és kéklő,

s aztán rádobták még szerelmük végső

ajándékául ólmos könnyüket.

(Nápoly, 1935)

Ballada Nulla Károly életéről

Remenyik Zsigmondnak

Voltaire gipszmaszkja lógott a falon

és Bismarck állt az íróasztalon.

Az ellentétet sosem vette észre,

mert tárgyait, bár látta, de nem nézte

s nem is tört nagyra: dolgozott, megnősült

és gyermekei születtek s megőszült,

és így lett Nulla Károly hetvenéves

s azon töprengett: mit hozott az élet,

amíg az őszi parkban ballagott.

– Forradalmak, hitek, eszmék röpültek,

országok nőttek, országok törpültek

és tisztes hetven év: egész világ,

öregkor, házasélet, ifjúság.

És mennyi minden történt ezalatt,

amit hallottam, tapasztaltam, láttam!

Mindebből egy nap semmi sem marad.

Papírra kéne vetni tanúságnak

egy derék, józan ember életét.

– Én megteszem – válaszolt önmagának –,

s megírom életem történetét.

– Hol kezdjem el? – mormogta Nulla Károly –,

talán mindjárt a gyermekéveken?

De mit írhatok a szülői házról,

hol oly szokványos volt az életem?

Az elemi, anyám, a sok rokon,

úszás, szánkázás fenn a dombokon,

nyáron meleg volt és télen hideg

és felserdültem, mint a többiek;

gimnázium, matúra, négy jeles

s még semmi említésre érdemes.

– És fejlődésem, átalakulásom,

mint formált élmény, könyv vagy jó barát,

hogy változott meg jellemem, tudásom,

s hogy lett köröttem a térből világ?

– Eh mit, bolondság. Évek múltak-teltek,

szülőim és a tanítók neveltek,

hétfőtől szombatig a tanterem,

vasárnap templom. Ez történt velem.

Tizennyolc évem így tűnt el siváran,

és írni erről meddő és nehéz.

Átugrom rajta és az ifjúságon

kezdem meg életem történetét.

– Az ifjúság? Trieszt, Velence, Róma,

a Péter-templom meg a Tevere:

az ember Nápolyig is lement volna,

ha nem lett volna olyan melege.

De közben, ahogy illik, végignéztem

az útikönyvből minden csillagot:

sok volt a pasta s mire hazaértem,

fellélegeztem, hogy itthon vagyok.

– S ha most magamtól számon kérem itt

fiatalságom tévelygéseit?

Vagy a világmegváltó terveket,

miket az ember később elfeled?

– Hol tévelyegtem? Mikor loptam, csaltam?

Nem fűtött nagyravágyás, sem harag.

Dolgoztam és soha a hivatalban

nem késtem el harmincöt év alatt.

És terveim? Szerény vagyont szereztem,

családom van, cégvezető vagyok.

Én Istenem, mindezt nem is terveztem,

csak úgy sejtettem, hogy majd jönni fog.

– Az egyetemre jártam és letettem

a vizsgákat. Huszonkét éves lettem.

A nagybankban dolgoztam szakadatlan,

számlákat néztem, tollat mártogattam:

a főnökeim lassan észrevettek

és megkedveltek és jobban fizettek.

A bank, az állás, majd a házasságom,

mi más történt? Ez volt az ifjúságom.

– Bank, állás, állás, bank: ez lenne minden

s ifjúságomból több emlékem nincsen?

Ha nem támadtak már nagy terveim,

nem voltak olykor kis szerelmeim?

Nem voltak. Megtörtént, hogy hébe-hóba

kedvet kaptam valamelyik lotyóra:

nem rendeztem nagy társalgást, kitettem

a pénzt, felöltözködtem s elsiettem.

De végig dolgos, hosszú hetven éven

csak egy szerelmem volt: a feleségem.

Olykor színházba mentem, de a kocsmák

nem vonzottak soha. Ez az egész.

Kihagyom mindezt és a férfikornál

kezdem meg életem történetét.

– A férfikor? Jegyességem, szerelmem,

keresztelők, bankettek, nagy menük,

s a gyermekek, akiket felneveltem.

Mert mit tehettem volna mást velük?

– És hogy hatottak reám a kortársak,

Bergson, Freud, Nietzsche, Hitler és Lenin,

és eszmék közt, melyek nyakunkra hágtak,

és forradalmakban, mik vérben áztak,

mint formálódtak át az elveim?

– Az ember a robottól elkopott,

pénzt gyűjt nyaralni és nyaral, hogy ismét

újult erővel menjen a robot.

Az ember este hazatér és álmos,

néhány frázist mond unottan s bután

és átlapozza az üres újságot

és nem szól. És elalszik azután.

Mindegy, hogy tél vagy tavasz van-e kinn,

a falakról az ősök képe bámul,

a lakásajtó, mint a kassza zárul,

és hol van Hitler? és hol van Lenin?

Felkeltem, dolgoztam, aludni tértem,

nevettem, sírtam: aztán nincs tovább.

Nem történt semmi s most az öregségen

kell kezdenem az életem sorát.

– Nyugdíjba mentem. Az ember kifárad.

Végigolvastam a kölcsönkönyvtárat,

s a kávéházban ültem lenn vasárnap,

s nem volt már semmi vágyam, célom, semmi

tervem, csak egy: pihenni és pihenni.

Gyermekeim szétmentek a világba,

s én nem töprengtem vénen és hiába,

és életem unott harmóniája

úgy ült rajtam, mint por a zongorán.

Voltaire gipszmaszkja, Bismarck, a szobám,

az újság, a szivar, a barométer,

így ment el nap nap után, hét a héttel:

nyáron meleg volt és télen hideg

és megvénültem, mint a többiek.

És ez minden, mit hetven éve tettem?

Papírra vetni ezt nagyon nehéz,

sivár és szürke… és most merre kezdjem

az életem történetét?

És Nulla Károly megborzadt és fázott,

a földet nézte, így sétált tovább,

aztán hazament és megvacsorázott

és hajnalig leste az éjszakát.

De reggel álmosan lement a boltba,

papírt vásárolt, asztalához ült

s halott neje fényképét félretolva

emlékei közt lassan elmerült.

Szeméből apránként elszállt az álom,

száz ív papír hevert az asztalon,

csend volt s nem hangzott, csak az őszi zápor,

mely börtönrácsot vert az ablakon.

S aztán, hogy délfelé bejött a lánya,

dermedten állt meg és felordított.

De Nulla Károly, karjait kitárva

ott ült a széken és kifordított

merev szemével nézte holt nejét:

teste féloldalt borult a karfára

és bőrét már a levegő barnára

színezte, mint az alma belsejét.

Száz ív papír feküdt az asztalon,

fenn büszkén állt a cím: „Az életem.”

Utána pont. A sötét pont mögött

nem volt egy sor, egy szó, egy betű sem,

üres lapok néma ítélete:

ez volt a Nulla Károly élete.

(Budapest, 1935)

A judeai helytartó

Supka Gézának

Cumae felől bicegve jött az alkony,

mint kék vitorlák álltak a hegyek

s ők ketten ültek lenn a sziklaparton

és bámulták a rozsdamart eget.

S midőn az est ködöt kevert a kertbe,

ők csak nézték némán a kék vizet

s tógájukat fejükre húzták, melyre

fehér holdat kaszált hat évtized.

S midőn a kert, mint régi palettáknak

utolsó zöldje, vén lett és sívár

s midőn Baiae felett a pineáknak

fejét az alkony egybefogta már,

s midőn a Cap Misenumról a május

narancsszagot hozott a mirtuszokra –

így szólt az egyik:

– „Pontius Pilátus,

emlékszel még a régi májusokra?

Ma harminc éve voltam a vendéged,

hogy helytartója voltál Judeának:

bíborban jártál, liktorok kísértek

és rám üzentél, hogy a kertben várjak.

Aztán lejöttél és borodat ittad

s míg homlokunkra szállt a nyár pora,

zsidók legyeztek s te e népet szidtad,

mely halni gyáva, élni ostoba;

e rút népet, mely röhög a Cézáron,

és nem tűr semmi béklyót, semmi jármot,

de a keresztfán is vitatkozik,

e népet, mely semmit sem tud a szépről,

mely ma elájul egy korbácsütéstől,

s egy kettőspontért holnap halni kész.

Aludni mentél. S én még aznap éjjel

az utcákon bolyongtam szerteszét,

mocskos lányok közt, kik vad szenvedéllyel

hívtak magukhoz, míg szennyes, sötét

sikátorokban, szemét közt, a sárban

kivert gyermekek, rokkant nagyapák

hevertek, akik szemük olajában

hordozták népük roppant bánatát.

Egy kis lebujba tértem, hol a mécses

bizonytalan világot szőtt a kétes

falakra és egy meztelen leányra,

ki ott táncolt a rojtos szőnyegen.

Uszálynak lengett mögötte az ámbra-

illat s fejét unottan dobta hátra,

mint hogyha húzná nagy, vörös haja,

s nedves szemét, mint hogyha csókra várna,

félig lezárta s a lassú, parázna

táncot oly álmos, barbár kéjjel járta,

hogy szebbnek tűnt nekem, mint Kleopátra

s azontúl minden nap megnéztem őt.

És hangja, amely durva volt és édes,

megrészegített, míg a kormos mécses

mellett ültem a néptömeg között,

és már nem kellett kérlelnem hiába,

míg egy napon, kifestve, meztelen,

a langyos judeai éjszakában

az Olajfák hegyére ment velem.

Még ott ültünk a cédrusok tövében,

midőn a dombok közt kikelt a nap,

és ekkor néztem először a szemébe,

mely hosszú volt, mint egy datolyamag.

Ezentúl őt kísértem éjről éjre

Jeruzsálem sötét kocsmáin át,

ahol a város fiatalja s véne

zeneszó mellett itta rossz borát:

aranyifjak, zsebmetszők, zsoldosok

között táncolt vörös, megoldozott

hajával, míg olajos, barna testét

kopasz írástudók pihegve lesték,

s mellbimbóját, min vöröslött a festék –

míg egy napon nyom nélkül elveszett.

Szolgáim három hónapig keresték

s én még nagyon sokáig és titokban

a kocsmákban töltöttem minden estét

s nyomát kutattam a sikátorokban,

hírhedt házakban, börtönben, görög

kerítőnők és leprások között,

de nem találtam meg vörös haját.

S aztán, egy év után hallottam róla,

és azt mesélték: egy ifjú zsidóval

látták nemrégiben Cezáreában,

egy megszállott, bolyongó lázadóval,

ki házról házra járt többedmagával

és prédikált,

s kit úgy hívtak: Jézus, a Nazarénus,

s akit az Olajfák hegyén, a kertek

mentén elfogtak és keresztre vertek.

Mivel hírmondó sem maradt utána:

felelj, Pilátus, emlékszel reája?”

Pilátus, az emlékek közt keresve

kezét hallgatva tette homlokára.

Aztán így szólt:

– „Jézus, mondod? Jézus, a Nazarénus?

Nem emlékszem reája.”

(Budapest, 1935)

Walafridus Strabo levele,

melyet a füvészetről szóló verseskönyve kíséretében küldött Grimaldus Szent Gallen-i apátnak – 830 táján

A könyv, mit küldöncöm hozott kapudhoz,

szerény ajándék s félek, hogy talán

méltatlan oly dicső szkolasztikushoz,

minő az Úrban te vagy, ó atyám.

De mégis küldöm, hű fiad maradva

s amint ezt írom, szemem egyre lát

a sziklakert ölén, a kis barackfa

alatt, mely árnya szürke csillagát

rád dobja s fény-lyukacskákat vetít

szakállad dús tejére, míg odább

az iskolások, lelki kölykeid,

családod, a sok gyorslábú diák

almát gyűjt a lágy őszesti verőben,

halványkéket s ezüsten zöldeset –

ott, jóatyám, míg elnézel merően

az íriszek s kardos fű felett,

öregen bár, de mégis friss erőben,

ott olvasd, tárgya titkát ismerően,

melyet címedre küldtem vakmerően,

ahogy nemrégen kifakadt belőlem:

a füvészetről szóló művemet.

Merengj el rajta, míg végéhez érve

az alkonyat körötted már fakó:

ha rossz, állítsd hibáit pellengérre,

de hogyha nem haszon nélkül való,

dícsérd erényeit néven nevezve

érchangodon, mely hegytetőkön hág át

s helyezze érte vén viasz-kezedbe

az Úr az örök élet pálmaágát.

(Reichenau, 1936)

Barátnő barátnőjéhez

München, 1756

A Hét választóban szállt meg s azonnal

jelentkezik nálad. E levelet

– mert indiszkrét s feltör minden pecsétet –

a postakocsis viszi el neked.

Casanovának hívják. (Legalábbis

ezt állítja.) Meg hogy a szerelem

vezérli őt. Velencei kalandor.

Társalgása rendkívül szellemes.

Fél férjeinktől, hátha valamelyik

tőrt nyom mellébe, ahol nincs szíve.

A hencegést nem hagyja soha abba,

de tűrd el, mert pompás a pénisze.

Voltaképpen Pénisznek kéne írnom

nagybetűvel. Petyhüdten soha még

nem látta nő e mesteri szerszámot,

s milyen gyönyörű, milyen rózsakék!

Azt érzem, mikor altestembe fúrja,

hogy torkomig jön fel. Elolvadok,

berúgok tőle. Reggel félájultan

lógok ágyamról és boldog vagyok.

Közel járok negyvenhez (tartsd a titkot!),

hancúrozása kissé sok nekem:

kezdettől úgy döntöttem, hogy lánykámat

– tizenhat éves már – odaveszem

ágyamba, mit fényes kitüntetésnek

tart Lizikém. Ez duplán jó nekem:

míg Giacomo megdolgoz, néz bennünket,

majd kettejük gyönyörét élvezem.

Mindez két hétig tartott. Szombat óta

látom: okosabb, ha végzek vele,

mert hol szobalányom, hol meg szakácsnőm

vastag hátulján szánkázik szeme.

Az ilyen talján pernahajder mindig

a kisebb ellenállást keresi

és mennyiségre megy minőség helyett;

nem fínom dámák kellenek neki,

mint te meg én. S aztán – hamar meglátod –,

bár remek élmény, mégsem annyira

szerelmes férfi az ágyban, mint inkább

perpetuum mobile, masina.

Hogy meg ne bántsam, füllentettem: férjem

(szegény Konrád!) gyanakszik s hogy remek

vívó. Zokogtam: mert ha őt – a taljánt –

baj érné, rögtön öngyilkos leszek.

Ez hatott. Egyébként is mindig viszket

a talpa: menni, menni, újabb nőt

keresni! Tehát odaadtam néki

címed. Használd, míg futja az erőd.

Üzleteitől tartsad magad távol

és titkaidba be ne avasd őt.

Aztán erre érdemes barátnődnek

továbbítsd, ahogy én adom tovább.

S hogy ne szidjon, míg végighenceg veled

Európán, adj végül néki át

néhány tallért, merthogy voltaireiánus

s egy rókafarkat, mivel babonás.

(Budapest, 1936)

A húszéves magiszter

Az egész város tisztel:

húsz esztendős korom

ellenére magiszter

vagyok a Sorbonne-on.

A mindenség csodáit

betéve ismerem:

Oxfordtól Kordováig

visszhangzik a nevem.

Tegnap, az egyetemről

hazafelé menet

az éji sikátorban

egy némber követett.

„Ágyadba vágyom”, súgta,

„hajnalig szívesen

játszom veled.” – „Te kurva,

az ördög vigyen el.”

Nevetett: – „Engem nem visz.”

– „Ingyen is megkapok

minden lányt.” – „Fordulj hátra

s nézd meg, milyen vagyok.

Már két hete utánad

kódorgok, mert imádlak.

Pénzed nem kell.” Valóban

gyönyörű volt. – „Na jól van”,

mondtam, „gyere velem,

s maradj mögöttem, drága,

hogy ne tegyed kockára

jóhírem és nevem.”

– „Nem gyújtom fel lámpámat.

Szomszédaim nagyon

kíváncsiak s átlátnak

az ólomablakon.

Függönyre nincs még pénzem.”

– „Majd szerzek”, szólt rekedten,

amitől megijedtem.

– „A setétet nem bánom”,

folytatta, „tisztulásom

ideje érkezett.”

– „Te dög”, hörögtem, „így most

mit kezdhetek veled?”

Megölelt: – „Csak ne aggódj.

Vetkezzünk le, szívem.

Hátulról kapsz meg, ott hol

nem járt még senki sem.”

Egy-kettő, s ott hevert már

fekhelyemen, hason.

Először fanyalogtam,

habár jó volt nagyon.

Másodszor még sokkal jobb,

de tán a nyolcadik

volt a legsikeresebb.

Aztán még egy, amíg

kifáradtam. Csókoltam,

majd elaludt velem.

Ajkam tarkóján csüggött,

hajában a fejem.

Hajnalban felébredtem

és megláttam: ott ül

szalmazsákom legszélén,

háttal s mezítlenül.

Hosszú haját fésülte,

hogy elfedje alig

látható, ébenfánál

setétebb szarvait.

Bájos volt, mint az éjjel:

sudár, gőgös, de nem

leány; tizenhat éves

ördög, szép s meztelen.

Diadalmas mosollyal

szólt rám: – „Most jössz velem!

Hogy merre? A pokolba

megyünk, szerelmesem.”

Dühödten kiugrottam

ágyamból: – „Szemtelen

taknyos! Látom, nem érted

a teológiát,

sem a jogot. Mondjad meg:

ki lőtt meg kicsodát?

Én téged, vagy te engem?

Egy magisztert akarsz

lóvá tenni? Rabszolgám

te vagy, ördögsuhanc!”

– „Igazat szólsz”, vallotta

be búsan, leszegett

fejjel. „Ne üss! Magamtól

is mindjárt elmegyek.

De ha megtetszett néked

a szép ördögkölyök:

hívd Ásztárótot három

szóval s rögtön jövök,

ha csak egy percre kellek

ágyadban, mert imádlak.

Ne emeld rám a lábad!

S mondjad, milyen legyen

a függöny Szodomából,

bársony avagy selyem?”

Kihozott a sodromból

arcátlan nevetése.

Felrántottam az ajtót

a lépcsőhöz, s feléje

rúgtam, hogy eltaláljam

festői alfelét,

de hasra estem, míg ő

eloszlott, mint a lég.

Ez reggel volt. Most éjjel

megírom mindezt versben,

ezerháromszázhétben,

nyolcadrét pergamenten,

szobámban, mécsvilágnál

rágom lúdtollamat,

az új, bársonnyal bélelt

selyemfüggöny alatt.

(Budapest, 1936)

Őfelsége a császár

Bécs, 1860

Fiatal, kezdő színésznő vagyok.

Szeretőm szép, okos, koldusszegény

egyetemista. Anyámmal lakom.

Ő mellbeteg. Nincs pénzünk, hogy gyógyulni

mehessen a hegyekbe, s ez halál.

Tegnapelőtt tízszavas szerepet

kaptam végül. Előadás után

az intendáns jött hozzám ragyogó

ábrázattal. Tejképű kapitány

állt mellette, a császár hadsegéde.

Őfelsége, úgymond, elragadtatva

figyelte játékomat s szívesen

elbeszélgetne négyszemközt velem.

Ha a meghívást elfogadnám, jöjjek

a burgba másnap hétre pontosan.

Közismert, hogy ilyen légyottokért

száz aranyat fizetnek az udvarnál.

Ötven anyám életéért, a többi – – –

az ulánus hajlongott, az intendáns

maradt és fényes szerepet ígért.

Tegnap hétkor a burgba mentem, legszebb

ruhámban. Pompás hálószobát vártam,

de a lakáj hitvány kuckóba kísért

pár vén bútorral s rokkant kerevettel.

Két markos pesztonka fehér batisztban

nem hagyta rajtam, csak alsószoknyámat.

Szemüveges, pöttömke, nagyszakállú

orvos lépett be. Intett, hogy feküdjek

a pamlagra. Felhajtotta szoknyámat.

Felé rúgtam. „Virgonc leány”, morogta.

A két pesztonka lefogta bokámat.

A doktor még egy szemüveget tűzött

veres orrára és altájamat

vizsgálta tüzetesen és sokáig.

– „Egészséges”, fordult a nők felé,

s hozzám: – „Maga meg, kisasszony, ne játssza

az Orleansi Hajadont nekünk.

Inkább örüljön, hogy Őfelségével

megosztja bő tapasztalatait.”

A szemtelen! Mire felöltözködtem

bekopogott a hadsegéd: – „Ne féljen!

Minden rendben”, mosolygott kedvesen.

„Szóval, holnap hétkor.” – „Úgy mint ma”, mondtam.

– „Nem, nem”, kiáltott ijedten, „nem este,

reggel hétkor. Az udvari fogat

hat után várja kapuja előtt.”

Valóban várt, lakájostul. Ezúttal

nem túlságosan nagy, de ragyogó

terembe vittek. Ágy nem állt sehol.

Az ablakokon besütött a nap.

A két pesztonka arcátlanság nélkül

bókolt előttem. Olyan izgatottan

topogtak, mintha Ausztria császára

őket készülne megfúrni, nem engem.

Akarok kiflit, habos tejeskávét?

Nem kell. A helység kellős közepén

kis, keskeny asztal állt, vastag, fehér

takaróval – tán lepedőnek szánták? –

meg párnával. De hol a többi kellék?

A pesztonkák nagy-ünnepélyesen

levetkeztettek, parfümmel locsoltak,

elmagyarázták: talpon állva várjam

a császárt, köszöntsem három hajbókkal,

s ha int, ha nem, feküdjek fel sietve

a kisasztalra, hanyatt és szó nélkül.

– „De hova rakjam lábamat?” – „Felhúzza.”

– „És hogyan fekszik mellém Őfelsége?”

– „Nem fekszik.” – „Hajtsák be a zsalukat.”

– „Itt világosban szokták, hi-hi-hi!”

Már mentek is, ruhámmal karjukon.

A szárnyas ajtón teljes díszben jött be,

dolmányban, csizmával, sarkantyúval.

Biccentett. Én pukkedlivel köszöntem,

majd még kettővel s rögtön felfeküdtem

az asztalra. Szép szál férfi a császár,

de fiatal képén a bambaság

virít. Gyorsan kigombolta nadrágját,

s fehérkesztyűs kézzel előkaparta

középnagy, piszkossárga, ellenszenves

farkát, s úgy állva, elég gyakorlottan

belémengedte. Lehunytam szemem

és nagybátyám vidéki udvarára

gondoltam, hol múlt nyáron hágatást

néztem végig. De azért szaporán

riszáltam faromat s nyögtem, nehogy

magömlését semmisnek minősítse

s elüssön az aranytól. Meglepő

gyorsan jött néki. Rögtön hátralépett

és selyemkendőbe csomagolta

a keveset, mi farkából maradt.

Mindjárt szalutált és kisarkantyúzott.

Aztán a pesztonkák jöttek ruhámmal,

majd a kedves ulánus kapitány.

Átnyújtotta a valódi selyemmel

bélelt, nehéz borítékot. – „A császár”,

suttogta, „legfőbb megelégedését

fejezte ki.” A kapuig kísért.

Bőgjek-e, vagy vihogjak? Jóanyám

megmenekült. Gyónni megyek vasárnap.

Aztán evés-ivás. Úgy gondolom, hogy

Isten s szerelmem, Poldi megbocsát.

(Budapest, 1936)

Elégia a halott szerkesztőhöz

In memoriam Géza Feleky

Ó Kháridász, ti tá nerthe?

Polü szkotosz. Háj d’ ánodoij ti?

Pszeüdosz. Ho de Plutón?

Müthosz. Ápólomethá!

(Kállimákhosz)

Gyűrött gallérod rajzát hova tetted?

Hol van mosolyod, a torz, a balog?

A Körúton nem égnek már feletted

a gót esték s a barokk hajnalok.

Milyen különös, kövér angyal lettél!

Az öröklét vihara hova vert?

Mit csinálsz ott fent? Melyik felhőn vettél

egy karácsonyi Nouvelles Litterairest?

Ne olvasd járva, mint az Oktogonnál,

vigyázz: elgázol még egy üstökös.

Barbár szelek járnak, hiába fonnál

nyakadba sált, az esti köd hűvös:

fordulj be az égi Abbáziába,

hol Ady Endre éretted izen

a pincérrel; és ne várjon hiába

Spinoza, Börne s Heinrich Heine sem.

Mondjad: ott fenn is félve jár zakó

kabátod mellén bársonylágy kezed?

Miről beszélsz? Egy asszony megható

melléről? Freudról? A Varázshegyet

dícséred az ablak mellől, szerényen?

Betéve mondod Goethe római

elégiáit? Verlaine-t? Azt meséled,

ki volt Cézanne, Klimt, Rippl-Rónai?

De mit kérdezlek? Tudom, csend van arra.

Az Ákheron homokja jégmerev

és lelked nyugodalmát nem zavarja

se hang, se hír, se könyv. A vérebek

üvöltözhetnek Európa-szerte,

benned többé nem háborog a vér;

sötét úton magadban mégy, amerre

ellenségeink szennye sem kísér.

És mégis: mennyi szépet hagytál cserben

itt, a színtelen, téli ég alatt –

azt képzeltem, még látlak kétezerben,

mikor tarkódon zöld lesz a hajad.

Mit feledtél itt! Tudom, hogy nem érzed

magadban többé a szörnyű hiányt.

Mit feledtél itt! Mennyi szobrot, képet,

hány Bronzinót és mennyi Tiziánt;

ablakodból Buda esti kontúrját

nem szívod többé, gyorsan és mohón,

nem néked nyűvik a hegedű húrját,

nem néked áll a siénai dóm,

nem néked ringnak a lányok tavaszra,

nem rád peregnek majd a gesztenyék,

nem néked verik a hordókat csapra,

és nem néked forrnak a feketék.

Örökké nyirkos köd borult fölébed

és nesztelen a rákosi homok,

a toll csatái többé nem kísérnek,

sem holt szerelmek meg fanyar borok.

Szelek játszanak az eltépett bólyán,

orkán harcol velünk, veled, velem,

s itt, a Szabadság süllyedő hajóján

nagy volt a harc s kevés a győzelem.

Ígérted: Jobb lesz. Az angol sziget

az óceánban még zöld és szabad.

És itt a köd. Fejünkre jéghideg

felhőt kavart a téli alkonyat,

lábunk belepte a szenny, a légy, a pók,

hiszen tudod: nem maradt itt, csupán

meghalni tisztán, mint a légiók

vezére halt a holt sereg után.

Holt mester, talán tudtad, néked írtam,

s hozzád, hozzád szállt mind e rímsereg,

s bár nem hallod már kint a messze sírban,

fogadd tőlem e szálló rímeket.

Kísérjen soká e vers muzsikája,

s ha egyszer nem lesz testvér és barát:

dalolja majd a Rákos csalogánya,

a tücsök néked altató dalát.

Egykor, mikor mirólunk sem beszélnek

többé, csupán e sárguló lapok,

és a Körúton már másoknak égnek

a gót esték s a barokk hajnalok.

(Budapest, 1936)

Kínai vers: A rózsabárka

Az esti tenger álmodó borán

úgy ring a bárka mint a kormorán.

A parton állok. Szemem várva vár

egy mosolyt onnan, hol a bárka jár.

Kék árbocán, mely sápadt mint az ón

fürtös mimózák csüggnek hervadón.

Ruházatáról sejtem meg: ez ő.

Kezében leng a selyem legyező.

Egy rózsát ejtek el a víz felett,

amit a tenger erre-arra vet,

s talán, ha este fordul majd a szél:

a rózsaszál a kék bárkához ér.

Kínai vers: A művészet

A mesterséges szigeten, hová egy tigris hátán jutsz,

mely hídnak áll a tó felett, szimmetrikusan és puhán,

viola hullámok között magában áll a pavillon,

mely csupa kék és csupa zöld és csupa, csupa lila porcelán.

Víg cimborák boroznak itt, tűnő gyönyört oroznak itt,

ingük almavirágfehér vagy rózsás mint az esti pír,

az egyik úntan elmereng, a másik sárga bort iszik

s a harmadik, nehéz fejét vállára vetve, verset ír.

De nézd: a tóban, hol a híd mint a jáspisfélhold ringatódzik,

nézd a tébolyt, nézd a mámort a művészek homlokán,

nézd, hogyan remeg ruhájuk, nézd, hogyan áll fejtetőre

egy pavillon, mely csupa, csupa, csupa porcelán.

(Budapest, 1937)

Német zsoldosdal

Mink volnánk hát a foltozott

irhájú hirhedt zsoldosok,

kiknek egészen egyremegy,

hogy völgybe, avagy hegyre megy,

parasztra, úrra, papra megy,

bitóra vagy csak babra megy.

Háltunk már puszta ég alatt,

füvet kaszáltunk jég alatt,

láttunk Brédában lángokat

s űztünk tízéves lányokat,

mert mink vagyunk a foltozott

irhájú német zsoldosok.

Láttatok zsenge gyermeket,

akit a strázsa kergetett?

Így verbuváltak minket is,

kaptunk páncélt és inget is,

korbáccsal vert a hadnagyunk,

így nőttünk fel s most itt vagyunk,

nem kímélünk férfit, se nőt,

falhoz kenjük a csecsemőt

és elfoglaljuk ágyadat,

aztán rád gyújtjuk házadat,

mert mink vagyunk a foltozott

irhájú német zsoldosok.

Kiirtottunk már hét megyét,

s megmásztuk Róma hét hegyét,

kullogtunk őszi sáron át,

vérfürdőt vettünk nyáron át,

úsztunk már téli réteken

s patkánymód át a Weseren,

izzadtunk lenn a Pó megett,

s hörböltünk szomjan hólevet,

ettünk sáskát, döglött lovat,

s hallottunk szörnyű átkokat,

mert mink vagyunk a foltozott

irhájú német zsoldosok.

Nem ismerünk apát, anyát,

kivágunk minden almafát,

megmérgezzük a kútvizet,

s azt szolgáljuk, ki megfizet,

annyit se mondunk: jónapot,

s kinyitjuk a hordó-csapot,

széthordjuk ingóságodat,

kurvának visszük lányodat,

s ha nem mondod, hogy: köszönöm

lebunkózunk a küszöbön,

mert mink vagyunk a foltozott

irhájú német zsoldosok.

S ha egyszer majd megvénülünk

és lócákon hülyén ülünk,

s lábunkat köszvény marja már,

s nehéz lesz Frundsberg kardja már:

obsitba küld a hadnagyunk

és várról várra baktatunk,

s azt lessük, hogy a szeretet

hol nyes egy darab kenyeret,

s így érünk oda, hol az út

végén azt kérdi Belzebúb:

hol jönnek már a foltozott

irhájú német zsoldosok?

Itt jönnek már a foltozott

irhájú hirhedt zsoldosok,

kiknek egészen egyremegy…

(Elölről)

(Budapest, 1937)

Buonaparte Ajaccióban, 1785

Tizenöt éves lettem. Nagy családi

ünnepség volt. Anyám borral kínált,

Elisa tortát hozott be, míg bátyám

Guiseppe, kiből nápolyi királyt

csináltam később, ezt súgta fülembe:

– „Ginevra néni rólad kérdezett.

Iskolásoknak délidőben félfrank.

Próbáld ki. Nagy, intenzív élvezet.

Nesze öt centimes.” A néni tíz házra

lakott tőlünk. Ismertük, mert anyánk

barátnőihez tartozott s gyakran jött

haboskávéra. Jókedvű, nyalánk,

vastag asszony, szíves a kicsinyekhez.

Gyűjteni kezdtem a centimeket,

miket tejre s péterfillérre kaptam.

Egy nyári délben, rettentő meleg

napon, peckesen lementem az utcán

a nénihez. Most felnőtté leszek!

Kopogtam. – „Jöjj be!” hallatszott távolról.

Ginevra néni az ágyon hevert

áttetsző, csipkés ingben és csak éppen

futó pillantást vetett reám, mert

regényt olvasott. Sapkámmal kezemben

álltam s meghajtottam magam. Ilyen

meghajlást tőlem nem kapott apósom,

Ferenc császár sem. „Jöjj ide, szivem,

és számold le az éjjeliszekrényre

apródat.” Majd utasítást adott,

hogyan készítsem el a limonádét.

– „Jól van a mama?” s megsímogatott.

Behoztam. – „Ülj mellém, Napóleonka!

Hányadik vagy az osztályban? Igyál.

Szép gyöngytyúkotok hogy van? Megettétek!

Kedvencem, Paolina mit csinál?

Vetkezz, fiam”, szólt és közben feltolta

ingét nyakáig. Hasa hófehér

széles mezőnynek tűnt mint hadvezérek

előtt a sík, még üres csatatér.

Lent az erdőcske, hol a tartalékot

s a tűzérséget kell elrejtenem.

Köldöke nagylyuk mint a fürdőteknő

lefolyója. – „Bújj mellém, gyermekem,

ne lopd a napot.” Combja közé húzott,

de baljából mégse engedte el

a szerelmi regényt. Jobbja ölemben

keresgélt. – „Nem találom”, nevetett,

„aprócska még.” De aztán csak elkapta.

Hatalmas keblei fülem felett

hintáztak, zajló tengeren a bóják,

ő meg faromat fogta s mozgatott.

Megizzadtam. Kurta gyönyörűség volt,

és korántsem oly intenzív, ahogy

Giuseppe bátyám ígérte. Utána

megpaskolta arcomat kedvesen

s eltolt. Míg öltözködtem, hozzám fordult:

– „Íly hőségben se neked, se nekem

nem ér ez meg fél frankot. Számold vissza

felét s vásárolj cukorkát belőle

Paolinkának. Fogyassz sok osztrigát,

hogy huncutkád megnövekedjék tőle.

Kagyló, pacal, rák, sonka: mind igen jó.

Ha kinőtt néked, jöjj el, hogy megnézzem.”

Az ágyból csókra nyújtotta kacsóját,

és elmerült a szerelmi regényben.

Hazafelé nagyon elszontyolodtam.

Most tömhetem magamat osztrigával.

S ha mégsem nő meg? Őrmester leszek

s megtoldom sok-sok győzelmes csatával.

(Budapest, 1937)

Bonaparte Egyiptomban, 1798

Berendezkedtem Kairóban,

miután Murád seregét

szétvertem a piramisoknál

és üldözésükre Dessaix-t

küldtem a sivatagba. Aztán

próbáltam a lakósokat

szabaddá tenni, felemelni,

habár nem értem el sokat

a tespedt, hitvány szolganéppel.

Vártam – hiába és nagyon –

a postát Párizsból, de nem jött.

El voltunk vágva. Egy napon

nagy nyármelegben unatkoztam

s utasítottam Teofánt,

tolmácsomat: fusson ki s hozza

be a két legszebb kurtizánt.

Alighogy intézkedtem, megjött

a posta, kerülőuton,

mert a kormányos kijátszotta

Hood-ot – vagy Nelsont? – nem tudom.

Mindegy. Rögtön hanyatt feküdtem

díszpamlagomra s izgatott

kézzel turkáltam jelentések,

okmányok, könyvek, hírlapok

meg levelek közt. Teofán jött:

a két lány vár. Kedves, rekedt

hangjukat az előcsarnokból

már behallottam. Mit tegyek?

Teofán, légy ügyes! Mondjad, hogy

a tábornok bocsánatot

kér tőlük, mert halaszthatatlan

fontosságú postát kapott.

Ha akarják, úgy elmehetnek,

de jobb, hogyha bejönnek és

megtisztelik a generálist,

altestét véve kezelés

alá. Megalázásnak ezt ne

tekintsék s a húsz aranyat

fogadják el, más alkalommal

majd minden csókot visszaad.

Lábujjhegyen jöttek be. Szépek

voltak. Biccentettem nekik,

sörbetet, süteményt hozattam

meg frissítőket, ők pedig

lábamhoz ültek a díványra.

Tovább olvastam. Ezalatt

a feszes, hófehér nadrágból

előkotorták farkamat

s egy fogással felállították.

Az egyik mondott valamit

és nevetett, mire a másik

kuncogva válaszolt – amit,

mert arabul volt, nem értettem,

de megjegyeztem. Ügyesen

dolgoztak rajtam, kézzel, nyelvvel

s jókedvűen, bár nékem nem

ágaskodott úgy, ahogy illik,

mert közben elfogott a kín

a kémjelentéssel kezemben,

kikkel csal sorra Josephine.

De huszonkilenc éves testtel

végülis minden rendben volt,

kivált, mikor az egyik lányzó

reám guggolt s meglovagolt.

Hogy ne zavarjon, sátrat formált

csípőmön köpenyéből és

közben még tartani segített

a direktórium-ülés

vaskos jegyzőkönyvét. Így lengett

rajtam, mint illatos virág,

majd gondosan becsomagolta

farkamat, mint a múmiát

és eltemette nadrágomban.

Úgy távoztak, hogy észre sem

vettem, elillanó tündérek,

elszálltak tőlem nesztelen.

Behívtam Teofánt, a koptot.

Fordítsd le, mit jelent e két

arab mondat! Elismételtem

s közben figyeltem a szemét.

Gonosz fény. Sanda mosoly szája

szögében. – „Jaj, nem mondhatom.”

Fordítsd, mert deresre huzatlak.

– „Pasa! Hadvezér! Irgalom!”

Fordítsd le, mert helyben elvágom

a nyakadat, ha nem felelsz.

Mit mondtak egymásnak a lányok?

Oldalba rúgtam a pimaszt.

– „Nagyobb hadvezért még nem láttunk.

Nem ám! Sem ennél kisebb faszt.”

Kotródj! Vége a presztizsemnek,

s még hagyján, hogy ez kinevet

– töprengtem – de imád fecsegni,

elpletykálja mindenkinek,

úgyhogy hamarost Angliában,

tán épp a Punch-ban, jelenik

meg a torzkép: én és a lányok,

ahogy farkamat kiszedik.

Elküldöm Teofánt Dessaix-hez.

Ha mamelukokra talál

a pusztában, a koptot küldje

az előörsbe. Gyors halál.

(Budapest, 1937)

Fiatalember Jeremiás próféta jobbján, 1511

Isten karját festettem estig – munkám

sehogyse ment. Jól lemostam magam

és lámpásommal kézben, elindultam

hazafelé. Lágy szél. A Péter-templom

apszisánál fiatalember várt rám.

Lekapta tollas bársonyfövegét.

Aeneasnak hívják. Keresztnevét

értettem csak. Kiejtése szerint

alighanem Ferrarából való.

Megkérdezett: hazakísérhet-e?

Kelletlenül biccentettem. Lámpámat

odaadtam apródjának, aki

most két fényforrást lengetett előttünk.

Indultunk. Ócska közhelyeket vártam,

buta bókokat, de a jövevény

– bár semmiképp sem mesterségbeli –

megkérdezett: mint osztom négyszögekre

a Sistina mennyezetét s mire

használom az oldalfal íveit?

Rámküldött kémnek túl előkelőek

mozdulatai s gyémántgyűrűi.

Aranyhaját olykor meg-meglengette

az esti szél. Tarkója olyan ívet

formált mint a holdsarló belseje.

Ettől kissé megenyhültem a gazdag

tolakodó iránt, ki megzavarta

eredménytelen töprengésemet

az Úristen behajtott könyökéről.

Ajtóm kulcsát kerestem. Ezalatt

apródjától átvette a tarisznyát,

a két lámpást s elküldte a fiút.

Kinyitottam az ajtót, megfordultam

búcsúzni, de ő besétált előttem,

szétnézett s konyhám asztalára tette

a lámpákat. Most megfelezhetem

vacsorámat, mit Beppo szolgám főzött.

(Takarékos ember vagyok, habár

ócsárlóim fukarnak mondanak.)

Vendégem rögtön kiszaladt a kúthoz,

aztán rendet csinált az asztalon.

Mit tegyek? Ültem és atlétikus

testét figyeltem, mozdulatai

zavartalan szépségét s elfogott

a boldogság, hogy vele lehetek.

Halványkék bársonydublónt hordott, kékebb

harisnyanadrággal, tőrt az övében,

nyakában két aranyláncot, a Szent Szűz

s a nagy Plátó medáliáival.

Fácánsültet, sonkát, gyümölcsöt, sajtot

szedett elő tasakjából, meg öblös

borosüveget s engedelmet kért,

hogy vacsorázni ülhessen velem

Nem beszéltünk sokat. Töltöttem néki:

– „Igyunk!” Utána kérdezgetni kezdett

Lorenzóról, della Mirandoláról,

az emberekről, akiket szerettem.

Majd mandulás süteményt vett elő

az elvarázsolt tarsolyból, átvitte

műhelyembe, két poharat s a bort is.

Keveset láthat, hacsak meg nem nézi

ágyam fölött – mert ott alszom – a festményt,

amelyet Luca Signorellitől

kaptam. Nincsen több, csak pár agyagmintám

– értékük semmi – meg a vöröskréta

vázlat a líbiai szibilláról,

bár ezt, megvallom, nagyon kedvelem.

Sokáig vártam rá, de nem jött vissza.

Tőrével vágja szét a vázlatot?

rémüldöztem s beszaladtam utána.

Ruhája szerteszét, nagyasztalom

sarkán meg az állványok tetején.

Magán nem hagyott semmit, csak fehér

összehajtott selyemkendőjét, melyet

haja köré csavart. Ágyam végén ült.

Arcát jobb profilból mutatta, mert

szeme szibillám krétarajzán csüggött.

Mozdulatlanul álltam az ajtóban

és teste kontúrját végigkísértem

a hajvonaltól homloka fölött

le arcélén, nyakán, jobb karján, törzsén,

lába körül, föl balján és tarkóján

aranybarna hajáig. Modelljeim

körvonalát feketével vonom meg

mint annyi más piktor, csak épp a hajnak

nem szabok határt, hogy kiszabaduljon

a térbe és lobogjon mint a láng.

Szédülni kezdtem az igyekezettől,

– holott, mióta élek, ezt teszem –

hogy minden részletét fejembe véssem:

félkörben induló szemöldökét,

ahogy behajlik és elvékonyul

mint üstökös csóvája; szájsarkában

a kéj ametiszt rovását, arcának

megfesthetetlen, lányos símaságát –

de megfestem. Bal lábfeje a padlót

súrolta, jobb lábát feltámasztotta

az ágy végén. Brutális combja közt

heréje duzzadt, messze délvidékről

hozott, ciklámen-rózsaszín gyümölcs.

Ő megrezzent, mikor lámpásomat

letettem a padlóra, majd ruhámat

ruhái fölé akasztottam, aztán

mellé feküdtem. Már hanyatt terült

és derekamra fonta hosszú combját.

Mindig hajnalban ébredek. Ma is.

Húnyt szemmel őt kerestem magam mellett,

a párnák közt, de nem leltem sehol.

Ezt sejtettem, mikor keresni kezdtem.

Asztalom sarkán babérkoszorút

hagyott aranyozott bronzból. Mellette

nyakláncát a Plátó-medáliával.

Szép őszi nap, szeptember 22.

Felszítottam a tüzet, rántott levest

készítettem s a maradék szőlőből

ettem, mikor szolgám beállított.

Megyek a Sistinába, hogy az Urat

megfessem, amint int az elemeknek

és fény meg árnyék szétválik körötte.

Azután őt. Jerémiás próféta

jobb oldalára ültetem örökre.

(Budapest, 1937)

Szonett egy mesekönyv elé

E könyv elvisz a látható valóság

határán túl: az ólomkatonának

kigyúl a szíve; tündérek a rózsák

és lámpásával Aladdin csodákat

teremt. Mi itt történik, sose történt

s nem avul el mint a regények, másnap.

Kik ezt írták, magasabb, ősi törvényt

követtek és mélyebb rétegbe ástak.

Míg gyermek voltál, hallottad a fákat

s az őzeket beszélni. Egynek láttad

a mindenséget. Ki lopta el tőled

az összhangot? Meg akarod keresni?

Indulj el lelked ős-vizén evezni.

Tekints a mélybe. Dobd el eveződet.

(Budapest, 1937)

Pietro Aretino levele a salernói herceghez – 1540 táján

Fenséges herceg! hitünk oszlopa!

Vénusz kegyeltje, Cézár és Vezér!

Aretino, az urak ostora,

kiről a fáma oly sokat beszél,

hallott már egyet-mást pusmogni Rólad: –

ezért íródott Hozzád e levél.

Mondják: jutalma Nálad nincs a jónak

és népednél a marha boldogabb,

hogy vége-hossza nincs az új adónak

és félországod börtönben rohad,

de, mert megnyertél néhány portyát, fennen

hordod bortól vereslő orrodat.

Meg azt is hallom, hogy Nálad már nem mer

pofázni senki s pimasz kémeid

bekúsznak minden házba, mint a tenger

itt Velencében. Néped éhezik,

de költőid kara bőségről szájal,

ha Téged néz. Napjaid s éjeid

egymásba folynak: varjútejjel s rákkal

táplálkozol, mulatsz s táncolsz csodás

váradban, mely hízelgőkkel s rimákkal

olyan tele van, mint egy záptojás.

Ne vedd szemrehányásnak szavamat,

tudom jól, hogy felétek így szokás,

sőt megvallom: titokban igazat

kell adnom Néked: élvezd a napot,

az élet kurta és a perc szalad;

oly jó fanyar bölcsészek és papok

szavától távol, gondtalan aratni

a pillanat vetését. A halott

katona többé úgyse tud harapni;

oly szép a harcba induló hadat

buzdítani, aztán otthon maradni,

pompásan festett mennyezet alatt

csücsülni, míg a kürtös egyre fújja,

s előttünk bókol a lakájcsapat;

zabálni, inni és röhögni durva

tréfákon, míg szeretett népünk ölni

indul; aztán langyos dunyhákba bújva

egy szépasszony mellére könyökölni,

majd hajnaltájt a kandallóparázs

elé állni, köröskörülpösölni,

a hölgyhöz visszamászni s így tovább…

De hadd térek tárgyamra, hercegem.

Mert tudok egy-két dolgot: hogy apád

ki volt valóban s születéseden

mi a hiba; hogy a szodómiát

mint ápolod s az ajtóréseken

át mint lestek meg; hogy hugod fiát

s beteg nejedet mért zárattad tetves

tömlöcbe; jaj Istenem, mennyi vád

és szörnyűség jut az eszembe! Reszkess,

ha megírom! De ládd – így tudatom

diszkrét levélben, mely, mondhatnám, kedves

baráti intés, enyhe fuvalom;

de képzeld el most, hogy e tercinákat

dühvel bélelem és úgy juttatom

népedhez, s mind e vérlázító vádak

mellé szatírát írok, mitől ölni

szalad a jámbor; nem íly lágy és bágyadt

levélkét, de bősz szatírát, erkölcsi

felháborodástól csepegőt? Mi mást

várhatsz, mint hogy az ilyen vers kikölti

a nagy kakukktojást, a lázadást?

Oly sok véren s halotti toron át

kísért a nép; egy gyenge szélfúvás

elég, hogy leverje a koronát

fejedről s bitón száradj, vagy a tenger

ringasson el s váradon boronák

járjanak… Ámde, hidd meg, nékem nem kell

halálod! Legyen föld és ég Veled,

nemes herceg! Vajszívű, szelíd ember

vagyok, ki nem kívánja végedet

és némi ellenszolgálat fejében

nem idézem Reád a végzetet.

Légy hát okos! Táncolj, míg néped éhen

döglik, tartsd gyűlölőidet vizes

tömlöcben, állíts új bitót a téren,

szedj több adót, tömd gyomrodat ízes

falatokkal, hagyd véreidet cserben,

harcolj, szeretkezz, gyilkolj! – de fizess!

Mert trónokat tud dönteni a nyelvem

s hallgatni is tud. (Száz tallér a tétel.)

Küldd el kegyesen s vagyok szóban s elvben

mindig hű híved:

Aretino Péter

(Velence, 1937)

József Attila temetése

Nem hívlak már. Jól tetted így, Attila:

kamasz szemed és fonnyadt bajuszod

hadd pihenjen örökre itt a lila

domboldalon s szétroncsolt, lecsukott

szembogarad ne nézze többé fájón,

mint járnak úri fogatok lucsok

úton s a pernye hogy esőz a gyáron

s miként lesz mindig másé az öröm –

mert különös nép lakozik e tájon,

a kisbírónak előre köszön,

s kész dáridón urát hogy felköszöntse,

míg lőre-borba fúl az ős közöny –

hiába volt a versek vér-özönje,

testednek jobb már, hogyha így rohad:

e kornál nem durvább a föld göröngye,

és nem keményebb a tehervonat

vaskereke Babits Mihály szívénél.

Mert görcs, bolond görcs lett a gondolat

vak városunkban, mely reszketve él még,

de új vezér felé görbed a háta,

vagy dunyhái alatt kushad, míg éjfél

után az őrület csapatja járja,

s felbérelt, hitvány, fokosos bitangok

garázdálkodnak szerteszét s a gyáva

polgár lapul. Fúhattál riadót

undornak, félelemnek és közönynek –

becsapott, hogy ne sírj, a kiadód,

azt mondta: tőled kétszer annyi könyvet

adott el, mint amennyit eladott,

s mikor rájöttél, nem tudtad a könnyet

elfojtani – mert nem volt olvasód,

nem kellettél! Álirodalom kellett,

buta regények s szemét darabok

kellettek nálunk, amíg a lehelet

lassan kifogyott tüdődből s a póz,

a drága, a csibészes, mit mint gyermek

hordtál, lehullt, és agyonkínozott

fejedben az őrület vert tanyát.

Mostohaapád űzött, a kopott

vén Államgép – de szerető anyád

is volt, a Haza, és talán ezért

nem volt otthonod s bútoros szobák

közt csavarogtál, havi negyvenért,

és kávéházak füstös páholyában

ültél, kit senki nem hív és nem ért.

De most elmentél s mint golyót a fában

hagytad szívünkben minden szavadat,

s oly messze vagy tőlünk, túl a halálban,

hogy bennünk csak a borzalom maradt,

meg napjaink sötét gyászmenete,

míg felzokogunk, európaiak

a sok turáni közt e fekete

földön. Aludj hát; aludj: víz meg ég

nem volt még lágyabb és kékebb, mint e

bús délutánon. Aludj a holt vidék

ölén, hol nincsen híre Dózsa Györgynek.

Aludj, mint Vörösmarty és Vitéz!

Aludj, mert jobb nem élni itt e földek

között, hol fáradt zsellér izzad nyáron

s a téli szél tört ablakokon zörget,

hol szolgáknak már nyakkendő a járom

és német szolgabírát hoz az út,

ki csizmában hág sírodra s fejfádról

lelopja majd a vérszín koszorút.

(Budapest, 1937)

Szonett a Múzsához

Tőled reszkettem elejétől fogva,

nem vonzott-űzött jobban soha más:

a lomb lehullt s a gyermekajkon lopva

keskeny redőt rajzolt a rohadás.

Te ültettél az omló földű fokra,

amerre nem tért vissza vízfolyás;

csupán az illó szót kaptam marokra

bolond bálodon, örök változás.

Mezítlen táncos érted lettem sértett

gőgömben. Jöjj hát, ihletett kísértet,

zuhanjon rám öklöd, ha megtalál,

mard, verd e testet és gyötörd e szívet,

hadd kössünk százszor, újra s újra frígyet:

uram, vezérem, mesterem: Halál.

(Budapest, 1937)

Csilléry Andrásnak^*

Azt mondják, vénülsz. Szíved sűrű vére

– ha van szíved – majd egy napon megáll.

Mondd, pogromok fekete denevére,

nem volna jó magadhoz térni már?

Lelked mélyén rohasztó gyűlölet forr,

s holnap kinő feletted a moha:

nagyságra törni késő már ilyenkor,

de jónak lenni nem késő soha.

Vagy nem gondolod, földi léted estjén,

hová úgy jövünk, akár a lelenc,

hogy hol van tőled ama sok keresztény,

János apostol, Assisi Ferenc,

kinek szeme sugárzó, tiszta kék volt

és farkasokat ültetett ölébe,

vagy Szent Tamás, ki mint a kristály égbolt

borult elámult hívei fölébe?

Mind-mind különb volt nálad s többre vitte,

habár nem váltott bankszámlát a hitre.

Vagy gondoltál a sok konok magyarra,

ki úgy virult mint bimbózó magyalfa,

ki nem törődött záporral és széllel,

de néma büszkeséggel tört a jobbra,

mert érces mellel s tiszta homlok-éllel

már életében lett önmaga szobra?

Ha rád pillantok, megborzongok s fázok,

bár jól tudom, hogy balga, aki fél:

örökké állnak a magyar akácok

s téged elvisz, mint szellentést, a szél.

De hogy még jókor érjen lényed bére

s elébb mint érted a halál izen:

hadd tűzzelek tollam kemény hegyére,

melyből nyugtod nem lesz a sírban sem.

Mert szennyes folt lettél a nagy penészből,

melyet csapásnak küldött ránk az Ég,

minden szavad dögbűz a sáskavészből,

amelytől elpusztul egy nemzedék;

jó darvaink más tájakon keresnek

szállást s az ország holtfakóra vált,

a föld kinyílt, mint bőrtelen, veres seb,

ahol hazát a zsellér nem talált,

innét szalad a száműzött szabadság,

s te azt rugdosod, kit a jog se véd,

s mivel hazánkat rossz pénzért eladják,

te is eladod, hitszegő szemét.

Éretted szenvedjük a poklok kínját

s a honfibánat minden szégyenét,

tőled tántorog a munkás a járdán

– az éhség táncoltatja, nem a bor –,

amíg kurjongó kém lettél a vártán

s pimasz döglégy, kit táplál a nyomor,

és pudvás szád szünet nélkül zsidózik,

míg ellened száll hadba, aki hős;

s hogy tudja ezt a boldogabb utód is,

kinek neved nem lesz már ismerős:

ha eljön majd a láncot oldozó nap,

s a nép felosztott földeken tapos,

hadd hallják meg, ki volt Csilléry András

s minden nyilas, hozzá hasonlatos –

miközben téged, lent a föld alatt

a féreg fúr, a nyálkás, sose renyhe –

ezért, hogy ott is égessen e vád

kellett nékem ma nem-múló rímembe

szőnöm neved múló gyalázatát.

Hadd fújják egykor drága iskolások

a sok jövendő, magyar reggelen,

avagy hazamenőben, ha a fázós

alkony kékes lidérce megjelent,

boldog, nyugalmas, békés estidőn,

mikor a kereszt többé nem lesz horgos

s csupán az őszi szél üvölt bedőlt

sírod füvén, te nyomorult fogorvos.

(Budapest, 1938)

Középkori kocsmadal

Ülj le, testvér, bérünk éhbér,

kinn a sarkon leng a cégér,

töltsünk egyet – Bacchus mondja –

körgallérod úri condra

s kinek kell a tudományod?

Piszkafával ver a lányod,

nyúzott tested redves ólé,

bakancsodban sír a hólé,

így jársz, vén magiszter, és ha

sírgödörbe rúgnak, vézna,

rút lelkeddel merre szállasz?

Jobb e lőre mint a válasz.

Van, ki hörpint, van, ki horkol,

van, ki hosszan húz a borból,

van, ki kurjant, van, ki köpköd,

van, ki messzi hajtott ökröt

s vásárról mén lakhelyére,

van, ki szarvat rak nejére,

van, ki röffen, mint az ártány,

van, ki tallért gyűjt a kártyán

s bár tegnap még ágyrajáró

volt, úgy él most mint a báró,

s van, ki nyög, míg bortól kába:

prószt a császár! prószt a pápa!

Igyunk hát, hogy Bacchus isten

mindnyájunkat felderítsen,

elsőnek a kalodába

húzott szegény szabadságra,

másodszor meg rá, a hősre,

kit nem rémít máglya-rőzse,

harmadszor a börtönökbe

zárt, megkínzott ördögökre,

s egyszer még a besúgóra,

ki mögöttünk les a szóra

s gúnyra ferdül a pofája:

prószt a császár! prószt a pápa!

Így koccint az agg, a kajla

citerás s a vándorszajha,

így a koldus és a vesztes

háborúkból tért keresztes,

így a zsellér és a tenger

földet látott mesterember,

így koccint a bölcs s a mókus

képű lengyel asztrológus,

így a frank, az ír, a talján,

míg hajnalt a lóca alján

ott hever nő, szolga, kispap:

százan isznak, ezren isznak.

Mert mit tenne itt a mámor

kelyhe nélkül mind e jámbor,

mind e sok és bús keresztény,

kiket nem véd Szent Sebestyén?

Másé itt a rang s a rendjel,

másé itt a föld s az ember –

őt az anyja sírhalomra

szűlte örök siralomra,

egy az inge, az is foltos,

bunkóval les rá a zsoldos,

hányadékban jár a lába: –

prószt a császár! prószt a pápa!

(Budapest, 1938)

Rig véda: A teremtés

A lét helyén a Semmi volt kezdetben –

ki tudja, hogy hány ezer év előtt!

A dolgok léte majdnem lehetetlen.

Nemlétük jóval elképzelhetőbb.

Ő volt csupán, akit ma az Egy néven

szoktunk jelezni. Ez sem biztos. Ő

az istenség, kinek a létezéshez

nem kell mozgás, tüdő, sem levegő.

Sokan hiszik, hogy Ő adta, az Isten

nékünk az életosztó meleget.

Mások: hogy egy nagy tojásból jött minden,

mely a tenger közepén lebegett.

Olyik azt véli: „az van csak, mit látok”,

továbbá, hogy „az anyag az anyánk”,

de akkor ki az anyag anyja? Mások

szerint sár testünket Ő adja ránk.

Ám lehet-e, hogy anyagot teremtsen

a lélek? S ha nem, honnan a salak?

Avagy az anyag terméke a szellem?

Alacsonyabból lett a magasabb?

Vagy igaz-e, hogy képzelgés a lélek?

Avagy fordítva: hogy nincsen világ,

a jelenségek ábrándok, ködképek,

mert csak lélek van, s testünk délibáb?

Ha nem képzelgés – mi a lélek útja?

S ha képzelgés – mire való a test?

Ki mindezt sárból gyúrta vagy nem gyúrta:

Ő tudja csak. Vagy Ő se tudja ezt.

(Budapest, 1938)

Kínai vers: A gázló

Ha nagy az ér és mély a gázló:

a lányok némán járnak át,

szemük a bús nősorsot gyászló

s a vízben elmaradt ruhájuk

utánuk leng mint ólom-zászló.

De ha az ér bokáig ér:

övükig emelik a szoknyát,

kacér szemük álomban él,

arany combjukat ezüst vízben

legyezgeti a nyári szél.

(Budapest, 1938)

François Villon balladái

Mesterem és néhai barátom,

dr. Feleky Géza emlékének

Ballada a Senki Fiáról

Mint nagy kalap, borult reám a kék ég,

és hű barátom egy akadt: a köd.

Rakott tálak között kivert az éhség,

s halálra fáztam rőt kályhák előtt.

Amerre nyúltam, csak cserepek hulltak

s szájam széléig áradt már a sár,

utam mellett a rózsák elpusztultak

s lehelletemtől megfakult a nyár,

csodálom szinte már a napvilágot,

hogy néha még rongyos vállamra süt,

én, ki megjártam mind a hat világot,

megáldva és leköpve mindenütt.

Fagyott mezőkön birkóztam a széllel,

ruhám csupán egy fügefalevél,

mi sem tisztább számomra, mint az éjjel,

mi sem sötétebb nékem, mint a dél.

A matrózkocsmák mélyén felzokogtam,

ahogy a temetőkben nevetek,

enyém csak az, amit a sárba dobtam,

s mindent megöltem, amit szeretek.

Fehér derével lángveres hajamra

s halántékomra már az ősz feküdt,

s így megyek, fütyülve egymagamban,

megáldva és leköpve mindenütt.

A győztes ég fektette rám a sátrát,

a harmattól kék lett a homlokom

s így kergettem az Istent, aki hátrált,

s a jövendőt, amely az otthonom.

A hegytetőkön órákig pihentem,

s megbámultam az izzadt kőtörőt,

de a dómok mellett fütyülve mentem,

s kinevettem a cifra püspököt:

s ezért csak csók és korbács hullott árva

testemre, mely oly egyformán feküdt

csipkés párnák között és utcasárban,

megáldva és leköpve mindenütt.

S bár nincs hazám, borom, se feleségem

és lábaim között a szél fütyül:

lesz még pénzem és biztosan remélem,

hogy egy nap nékem minden sikerül.

S ha meguntam, hogy aranytálból éljek,

a palotákat megint otthagyom,

hasamért kánkánt járnak már a férgek,

és valahol az őszi avaron,

egy vén tövisbokor aljában, melyre

csak egy rossz csillag sanda fénye süt:

maradok egyszer, François Villon, fekve,

megáldva és leköpve mindenütt.

(Budapest, 1934)

Nyári ballada szegény Lovise-ról

Lovise egész nap a tűzhelynél állott

és arcára fekete pernye hullt,

és éhes volt, mikor a szalmazsákra

az alkonyatban sírva ráborult.

Szegény emberek lánya volt, árva gyerek

de bokor akart lenni,

melyet körülcsókolnak a nyári szelek.

S mikor egy úr a tűzhelynél meglátta

szűz mellét, melyet korom takart,

azt hitte, hogy megér egy sárga tallért

egy éjszakára – de ő nem akart.

Szegény emberek lánya volt, árva gyerek,

de bokor akart lenni,

melyet körülcsókolnak a nyári szelek.

S akkor az úr tornyos várába hítta,

ígérte: mint a rózsát öntözi,

léptét számolja, harmattól is óvja,

hintón hordja, selyembe göngyöli.

Szegény emberek lánya volt, árva gyerek,

de bokor akart lenni,

melyet körülcsókolnak a nyári szelek.

S mikor a várban kigyúlt az arca,

ahogy lehellettől a rózsa kigyúl:

akkor nem értette nagyon sokáig,

hogy mért teremtette a férfit az Úr.

Szegény emberek lánya volt, árva gyerek,

de bokor akart lenni,

melyet körülcsókolnak a nyári szelek.

S a nyári szél a csatazajba fulladt,

s az éji ég vörös lett, mint a vér,

de a szívében nem volt már imádság

és bíbor arca lett csak hófehér.

Szegény emberek lánya volt, árva gyerek,

de bokor akart lenni,

melyet körülcsókolnak a nyári szelek.

És férje is elment a csatazajba,

s ő maradt otthon, meg egy kis poronty,

és az avaron lovagok feküdtek,

olyan rőten, mint a tavalyi lomb.

Szegény emberek lánya volt, árva gyerek,

de bokor akart lenni,

melyet körülcsókolnak a nyári szelek.

S a nyári szél csak megjött évről évre,

s gyakrabban jöttek még a férfiak,

szívében a szerelem meghalt régen,

s csak vére ordított, mint éji vad.

Szegény emberek lánya volt, árva gyerek,

de bokor akart lenni,

melyet körülcsókolnak a nyári szelek.

S mikor a nyártól oly áldott lett a teste,

amilyen áldott a víz partján a rét,

a víz partjához ment egy nyári este,

s beledobta a sok kihűlt mesét.

Szegény emberek lánya volt, árva gyerek,

de nem akart már bokor lenni,

melyet körülcsókolnak a nyári szelek.

(Bécs, 1932)

Rablóballada a Vörös Coquillard-ról

I.

A vén kalappal ferdén homlokában,

amíg övében sandán ült a tőr,

és két jó lábán kissé ingadozva

(a rum tette ezt s az átkozott likőr)

ez volt Pierre, a vörös Coquillard,

ki orránál vezetett minden zsarut,

s mert mindenütt ott volt és nem volt sehol:

a törvény miatta már rég nem aludt.

II.

Még egy ringyót sem tudott sírni látni:

magával vitte, ha horgászni ment,

s csak a templom előtt hagyta magára,

hogy imádkozzék egyedül odabent.

A szegényektől nem vett el egy fityinget,

vadászni csak a gazdagokra járt:

s ha valaki ezt nem hiszi el, mondjátok:

Pierre volt ez, a vörös Coquillard.

III.

És mikor ő lett a rablóvezérünk

és pofája sebhellyel volt tele:

akkor mindig tudtuk, hogy miből élünk,

és senkinek sem lett üres a zsebe,

akkor egyszerre miénk lett a város,

s velünk táncolt egész éjjel a bár,

de amikor a zsaruk megjelentek;

csak volt Pierre, a vörös Coquillard.

IV.

A hasunkat kaláccsal puhítottuk,

s a pálinkában sohsem volt hiány,

s azt híreszteltük: a széles világon

nincsen hozzája hasonló zsivány.

De a hóhérnak ez már rég nem tetszett,

csak ült a varjak közt s azt mondta: rája vár,

és önmagát hozzá vendégül hítta

akkor Pierre, a vörös Coquillard.

V.

S a bitót nézte, mely alatt várt a féreg,

s övét, melyben már rég nem ült a tőr,

szemébe akkor majdhogy egy könny tévedt

(a rum tette ezt s az átkozott likőr)

és nyakát szépen a kötélbe dugta,

hiszen a hóhér is csak proletár,

s mikor kettétörött a csigolyája:

csak volt Pierre, a vörös Coquillard.

(Bécs, 1932)

Ballada a múlt idők dámáiról

Ha az útkereszten május alkonyatkor

én, a csavargó egy percre megállok:

akkor halkan megkérdem önmagamtól,

hogy Thaisz vagy Heléna merre jár most?

Hol van Sabina, a szőke császárné,

aki előtt fél Róma térdepelt,

s hol a nimfa, ki a tó vizéből

fehér testének választ énekelt?

Hova lettek a csókok és a vágyak,

az alkonyattól piros szénaágyak,

a pásztorórák, a szerelmi szó?

De hova lett a tavalyi hó?

És aztán, napszálltakor, újra kérdem,

hogy szőke volt, vagy barna volt a lány,

kinek fehér válláért minden éjjel

felsírt a ciszternából Johanán?

Hol van a melle, mely kígyózva táncolt,

hol van az öle, melyen aranylánc volt,

s hol van teste, mely olyan halvány volt,

mint ezüsttükörben a liliom?

Hova lettek a csókok és a vágyak,

az alkonyattól narancs szénaágyak,

a pásztorórák, a szerelmi szó?

De hova lett a tavalyi hó?

Hol vannak a tébai királylányok,

s mellbimbóikról hova lett a rúzs,

s ámbrától még illatos múmiájuk

fehér csontjáról hova lett a hús?

S a szír nők, kik görög hajósok ölében

feküdtek tarka bambuszágyakon,

s a hetérák, kik kis mellüket nézve

álltak a korinthusi várfalon?

Hova lettek a csókok és a vágyak,

az alkonyattól sárga szénaágyak,

a pásztorórák, a szerelmi szó?

De hova lett a tavalyi hó?

Hol van Heloise, kiért a szarkofágban

Abelard szíve még most is dobog,

s hol van a szűz, akit Rouen várában

égettek meg nemrég az angolok?

Odaadnám érte fél életem:

ha a kezét kezembe tudnám venni,

s csak egyszer tudnék vele végigmenni

az alkonyattól lila réteken…

De nyomukat hiába kutatom,

mert hol van a fekete ugaron

a pásztoróra, a szerelmi szó?

De hova lett a tavalyi hó?

Tanulságos utóirat

Ezért, ha májusban egy lánnyal járkálsz,

és nem tudod, hogy Pláton vén szamár,

s ha a parkban csiklandó nevetése

mögött nem érzed meg, hogy mire vár,

akkor, ha egy nap otthagyott, ne kérdezd,

hogy hova lett és kivel merre jár?

Mert megtudod, hogy a szerelmi szó

számodra volt – mint a tavalyi hó.

(Graz, 1933)

Ballada a kalózok szeretőjéről

Jennynek hívták, szőke volt és éhes,

s a szállodában üveget mosott,

hol elhamarkodott szeretkezések

szagát árasztották a bútorok.

S mikor szitkokkal teltek meg az éjek,

s csiklandott ringyók részeg sikolyával:

ő a hajóra gondolt

nyolc ágyúval s tizenhét vitorlával.

S ha ágyazni ment, mert már a párok vártak,

vagy hajnaltájt meleg vizet hozott:

megtörtént néha, hogy egy vendég vasárnap

markába titkon egy dénárt nyomott.

Ilyenkor mindig némán megköszönte

alázatosan vézna mosolyával,

és a hajóra gondolt

nyolc ágyúval s tizenhét vitorlával.

És éjjel, ha kiment a folyosóra,

egy-egy éhes hím gyakran rálesett,

ki ott mindjárt a bűzhödt kőpadlóra

teperte le: s ő mindent engedett.

S mikor a férfi vállait harapta,

s mellét kereste borgőzös szájával:

ő a hajóra gondolt

nyolc ágyúval s tizenhét vitorlával.

S egy délben zaj támadt a tengerparton,

s találgatták mindnyájan az okát,

de ő felkacagott az utcasarkon,

és még otthon is nevetett tovább.

S hogy mosogatni hívták a konyhába,

a tányérokat eltolta karjával –

és a hajóra gondolt

nyolc ágyúval s tizenhét vitorlával.

S mikor félreverték a vészharangot,

s a kikötőben üvöltött a nép,

ő lassan elfütyült egy hosszú tangót

és hófehérre mosta a kezét,

s új ruhájában a párkányra hágott,

s a tengert nézte gonosz mosolyával,

hol a város előtt egy hajó állott,

nyolc ágyúval s tizenhét vitorlával.

S a hajó nyolc ágyúval lőni kezdte

rőt bombákkal akkor a várfalat,

és nem maradt, mikor leszállt az este,

kastély a várban s ház a vár alatt,

ledőlt a bazár, a fárosz és a zárda,

s bronzoszlop a helytartó szobrával,

és nem maradt, csupán egy piszkos szálló

nyolc ággyal és tizenhét utcalánnyal.

De ő még mindig az ablaknál állott,

s az éjszakába egy dalt énekelt,

és reggel a matróznép partraszállott,

és minden embert sorra láncra vert.

És akkor a hajósok vezetője

így szólt hozzá: „Kalózok szeretője,

kit öljünk meg kívánságod szerint?”

S ő azt felelte: „Mind!”

S a tengerparton aznap alkonyatra

minden fán ötven ember lebegett,

és szemüket a héják csőre marta,

mint lógombócot éhes verebek.

S a hajó, míg a hullák rút farával

halotti táncot járt az est szele,

nyolc ágyúval s tizenhét vitorlával

eltűnt vele.

(Budapest, 1934)

A haláltánc-ballada

Ott ült a Császár. Dús hajában

hét csillag volt a diadém.

Rabszolganépek térden állva

imádták, barna köldökén

a Göncöl forgott, válla balján

lámpásnak állt a holdkorong:

de a bohóc sírt trónja alján:

„Mit sírsz” – rivallt reá – „bolond,

nincs szív, mit kardom át ne járna,

enyém a föld!”… S hogy este lett,

egy csontváz tántorgott eléje

s elfújta, mint a porszemet.

– Kényúrként éltünk mindahányan,

s az évek szálltak, mint a percek,

véred kiontott harmatával

irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

Gót ablakokban sírt az Orvos:

„Uram, nektárod merre nő,

amely ír minden kínra s melytől

meggyógyul minden szenvedő?”

S az ajtó nyílt: keszeg magiszter

táncolta végig a szobát,

kezében mély ólomkehelyből

kínálva színtelen borát:

„Igyál, e nedv hűs, mint a mámor,

s nincs seb, mit heggel nem takar,

igyál testvér; e mély pohárból,

csupán az első korty fanyar.”

– Kontárok voltunk mindahányan,

s az évek szálltak, mint a percek,

véred kiontott harmatával

irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

A kútkávánál állt a Gyermek,

szakadt gyolcsingecskében, s rőt

topánban, s nézte lenn a vízben

képét, mely játszni hívta őt:

…„Ha jössz: a holdleánytól este

a cukrot süvegszám kapod,

s minden pirosló reggelente

békákon ugrálunk bakot.”

„Jövök már!” – szólt, s a kútvíz nyálas

siklót dagasztott zöld hasán,

míg a Halál vihogva vitte

anyjához a vörös topánt.

– Balgán játszottunk mindahányan,

s az évek szálltak, mint a percek,

véred kiontott harmatával

irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

Repedt tükrénél állt a Céda:

„Hajamnak árja még veres,

miért, hogy már a régi léha

seregből senki sem keres?

Ölem még izzó csókra éhes,

mellem rózsája még kemény…”

S az ablakon röhögve lépett

be az utolsó vőlegény:

„Hopp, Sára, hopp, gyerünk a táncra,

ma: holt szerelmeid torán

hadd üljön nászlakmát a lárva

ágyékod hervadt bíborán!”

– Buján fetrengtünk mindahányan,

s az évek szálltak, mint a percek,

véred kiontott harmatával

irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

Éjfél borult a háztetőkre,

s kuvikhang szólt a berken át,

midőn a Bankár útnak indult,

elásni véres aranyát.

Az útkereszten vasdoronggal

hét ördög várta s a Halál;

s mikor kardot rántott, a csontváz

fülébe súgta: „Mondd, szamár,

szamár, mit véded még a pénzed?

Meghalsz s a kincset elviszem,

s a kincs helyett eláslak téged,

akit nem ás ki senki sem.”

– Kufárok voltunk mindahányan,

s az évek szálltak, mint a percek,

véred kiontott harmatával

irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

Aranypárnáin ült a Dáma,

s üvöltve sírt: „ne még, ne még”,

de ő már átkarolta drága

csípői karcsú, gót ívét,

„engedj csak még egy lanyha csókot,

meg egy gyönggyel kivarrt ruhát,

engedj csak még egy buja bókot,

még egy szerelmes éjszakát” –

de ő, rút foltot festve mellén,

mely, mint a rákseb, egyre nőtt,

fehér testét nyakába vette

és vitte, vitte, vitte őt.

– Tunyán henyéltünk mindahányan,

s az évek szálltak, mint a percek,

véred kiontott harmatával

irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

Tüzénél állt az Alkimista,

s óráját nézte, mely lejárt.

„Isten vagy ördög: egy napot még,

amíg megoldom a talányt,

a végső, nagy talányt, amerre

görebjeimnek ezre vitt,

csak egy napot még, mert megfejtem,

megfejtem holnap alkonyig.”

„Nem fejted” – szólt a hang – „nem fejted”

s vállára tette jéghideg

kezét, míg felrobbant a lombik:

„Aludni mégy most, mint a többiek.”

– A Titkot űztük mindahányan,

s az évek szálltak, mint a percek,

véred kiontott harmatával

irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

Pestis-csengőkkel jött a dögvész,

s a reimsi szentegyház előtt

húsvét vasárnapján derékon

kapta a hájas Püspököt:

„Néked szereztem ezt a nótát,

gyerünk, nagyúr! Csengőm csörög –

légy pápa, vagy próféta, rózsás

hajnalködökbe öltözött,

légy szent püspök, vagy rút eretnek,

ki ég a máglya kormain,

misézhetsz lenn – én fenn nevetlek

a dómok csonka tornyain!”

– Álszentek voltunk mindahányan,

s az évek szálltak, mint a percek,

véred kiontott harmatával

irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

A vén Paraszt már tudta s várta

alkonytájt kinn az udvaron:

„Görnyedt testünknek nincsen ára,

s úgy halunk meg, mint a barom.

Kaszás testvér! Sovány a földünk!

könyörgöm: egyet tégy nekem:

ha elviszel, szórd szét trágyának

testemet kinn a réteken!”

Ő rábólintott s vitte lassan,

s úgy szórta, szórta, szórta szét,

mint magvető keze a búzát,

vagy pipacsot az őszi szél.

– A földbe térünk mindahányan,

s az évek szállnak, mint a percek,

véred kiontott harmatával

irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

(Budapest, 1936)

Chanson a párizsi szépasszonyokról

Szeress brit dámát: régi lordok

utódját, szeplőst, kékruhást:

vagy norvég lánnyal lesd a fjordok

fölött az őszi szélzúgást:

szeress szír asszonyt: lassú tánctól

vonagló, lomha kéjű nőt,

sápadt, görög szajhát Bizáncból,

arany-termekben vénülőt:

szeress nagymellű, lágy flamandot,

ki untan s lagymatag mozog:

nem csókol asszony úgy a földön,

mint a párizsi asszonyok.

Keresd szláv hitvesed szemében

alkony táján a nagy talányt:

ölelj cigánylotyót a réten,

szeress arab nőt, perzsa lányt,

borulj sudár, fehér hasára,

mely hűs, akár a gyík hasa:

hágj fel Madonnád ablakára

lajtorján május éjszaka:

hajolj mór rabnőd íriszére,

hol zöldessárga fény lobog:

nem csókol asszony úgy a földön,

mint a párizsi asszonyok.

Utazz s hajózd be mind a tengert,

kutass fel messze népeket,

imádj kígyójárású berbert,

kívánj nagylábú németet:

várd hölgyedet brokátruhában

Toledó őszi lombja közt,

vagy kurtizán a Szuburában

forgasson tejszín combja közt:

szeress zsidólányt, búst és édest,

mint május éji ó-borok:

nem csókol asszony úgy a földön,

mint a párizsi asszonyok.

Jegyzet:

Tudom, hogy vannak még ezerszám,

örmények, lappok, négerek,

sárgák, oly aprók, mint az öklöm,

s mindig csak csókra éhesek,

hinduk, litvánok, svédek, írek,

bretonok, szerbek, angolok;

de egy sem csókol úgy e földön,

mint a párizsi asszonyok.

(Budapest, 1935)

Négysoros vers, melyet Villon halálítélete szélére írt

Francia vagyok Párizs városából,

mely lábam alatt a piszkos mélybe vész,

s most méterhosszan lógok egy nyárfaágról,

és nyakamon érzem, hogy seggem míly nehéz.

(Miskolc, 1934)

Ballada, melyben Villon mester embertársai bocsánatát kéri

A bitang úr, ki nyakig ül a borban

és szolgáit véresre vereti,

a hájas püspök, ki a kolostorban

a szűzapácát kergeti,

királyok és egyéb zsiványok,

s kopasz ruék, kik csorgó nyállal

röhögnek ronda képeken,

és kocsmahősök, kik az árok

mélyén böfögnek részegen,

stricik, sintérek, ágyrajárók,

kerítőnők és zugbankárok:

bocsássanak meg mind nekem.

Zsidók, kik pénzüket kamatra adják,

hogy a szegényen bőrt se hagyjanak,

és kurvák, akik mellüket mutatják,

hogy a polgárok kedvet kapjanak,

proletárok, akik kijátszva

döglenek meg a híd alatt

és lázadók, akik a nyárfa

ágán a szabadságra várva

fityegnek sárga zsinegen,

királyleányok, grófok, bárók

klozettosnők és lócsiszárok:

bocsássanak meg mind nekem.

Csak az átkozott polgármester nem!

Annak még egyszer a képére mászok,

mert a zsarukkal pőre seggemen

forgáccsá verte a szeges korbácsot,

elvette pénzemet és ráadásul

ebédre megrohadt kölest adott.

Kóterben várom most a holnapot,

hátam feltört az ágy deszkáján

s nyolcvan font ólom lóg a térdemen,

csak így történt, hogy a pofáján

nem ül még ott a névjegyem,

és ezt bocsássa meg nekem.

A tiszt urak, kik hősi pózzal

csörtetik rozsdás kardjukat,

s a kölykök, kik bársonyzacskóban

hordják körül a farkukat,

a dáma drága bundájában,

ki megfesttette ősz haját,

s a délelőtti napsugárban

büszkén riszálja vén farát:

ti, akik dáridóra vártok,

míg mi vánszorgunk éhesen:

hogy eleget nem köptem rátok,

bocsássátok meg énnekem.

Büdös zsaruk, kik minket űznek

a föld felett s a föld alatt,

és hadvezérek, kik vérünkkel

foltozzák meg a várfalat,

bírák, kik az urat kímélik,

de a rongyosat elítélik,

mert a törvény is csak csalás:

vérrel fogunk fizetni nékik,

ha jön a nagy leszámolás.

Hogy ezt a harcot meg nem érem

s mint hadnagy, nem vezethetem,

azt ők mindannyian, remélem,

könnyen bocsájtják meg nekem.

Ajánlás:

Verjétek nehéz vasbunkókkal

rántottává a képüket;

ruhátokról a nyári zápor

lemossa majd a vérüket.

Egyébként François Villon a nevem,

ezt senki ne bocsássa meg nekem.

(Budapest, 1936)

Kerítőballada Villonról és kövér Margot-járól

Persze: pukkadnak a párizsi polgárok,

mióta hírlik, hogy egy lánnyal járok,

ki az utcáról tartja el magát.

De a kis dögöt nagyon szeretem,

ingét megvarrom, ágyát megvetem

és megkefélem este a haját;

bort hozok a kocsmából, a kútról vizet,

s ha egy vendég jön, aki jól fizet:

a hátsó ajtón diszkréten távozom,

hogy a gavallérok és a tiszt urak,

mint a mennyben, úgy érezzék maguk

a bordélyházban, hol ketten lakunk.

Persze, gyakran beköszönt a nyomor.

Ilyenkor Margót látni sem tudom,

gyűlölöm, mint a kést, a vérem forr,

belérúgok és a haját húzom,

Józsefre s Máriára esküszöm,

hogy holnap reggelig agyonütöm,

ha nem lesz pénz – zálogházba teszem

ruháit és ha nincsen, mit egyem:

káromkodom, míg a gyomrom korog,

ő meg a szoba sarkában kuporog,

s ilyenkor napestig pofozkodunk

a bordélyházban, hol ketten lakunk.

Aztán egyszerre pénz áll a konyhára,

mert hirtelen nagy lett a forgalom,

vagy én találkoztam a Bac utcában,

avagy a Montmartre-i domboldalon

egy bitanggal, ki meglógott a cehhel…

S kövér Margóm akkor megint a régi,

combomra csap és arcunk felderül,

lefekszünk, s én egy dalt trillázok néki,

ahogy ez a legjobb férfinak

száz évben is csak egyszer sikerül.

És aztán másnap estig horkolunk

a bordélyházban, hol ketten lakunk.

Ajánlás:

Kik ezeket a sorokat olvassátok,

gavallérok, urak és kapitányok,

jegyezzétek meg: ha egy lányt kívántok,

ki az ágyban mindenre kapható,

szolgálatotokra készen, itt vagyunk

a bordélyházban, hol ketten lakunk.

(Bécs, 1932)

Levél, melyet François Villon mester, mikor nem volt már egy büdös vasa, így írt Jehan de Bourbon herceghez

Tisztelt uram, fenség, vagy mi a fene, bevezetésül

fogadd üdvözletem. Bár nem vagyok ficsúr, kit a babája fésül,

sem gróf, aki a népet nyúzza, sem Monsignor, ki hintón jött az égből.

Nevem kurtán Villon. Szeretőm utcalány. (Úgy hívják: Mirjam.)

És én? Én eddig néhány verset írtam,

persze, csak úgy privát gyönyörűségből.

Máskülönben pedig boldog vagyok,

hogyha vasárnap nem látok papot.

Arról van szó tehát, hogy múltkor este – úgy értem

hajnalfelé, mikor a kocsmából hazatértem –

egy pimasz gavallér belémkötött.

S mikor pisztolyt húzott, én is kivettem övemből

a tőrömet s tiszta önvédelemből

egyszerűen leszúrtam a dögöt.

S most azt harangozzák, hogy bűnbe estem,

s ezért itt rohadok e majomketrecben.

Egy ily bitang, mint én, persze csak szarik rája,

hol éri majd az angyal trombitája.

De szörnyűség, ha nincs egy vasa.

Úgy lóg a levegőben, mint az akasztott ember,

ha a zsaru ráköp, még csak szólni sem mer,

és nadrágjából kiáll a fara.

Szóval, uram, tőled függ a dolog,

ha Villon gyomra többet nem korog.

Világéletemben embert még meg nem vágtam

soha pénzért. A legtöbb, úgy találtam,

túl ordenári ehhez énnekem.

De te ezt a kitüntetést majd csak megbecsülöd…

Úgy ötven fontot gondoltam aranyban. Ha egészségesen kikerülök

a kóterből, vissza persze a dupláját fizetem.

És addig vedd, ha félsz, hogy kitolok veled,

zálogul az akasztófakötelet.

Post scriptum:

Mit nem tesz egy ily szegény proletár,

ha a prófunttól segge szüretre jár?

Ilyenkor már bagó sem kell neki.

De most, mikor kalapját leveszi,

s a rothadt pénzért térdre állva

úgy mászik eléd, mint a majom:

hát azt hiszed, nem sül ki a pofája,

te barom?

(Budapest, 1936)

Szerelmes ballada D’Aussigny Yssabeau-nak

A dombtetőn a sziklák, mint a nyársak

merednek, lassú szél nyög és a hársak

hasadt odvából tejszín nedv csorog;

a tar bozót mélyén szerelmes árnyak

ölelkeznek s a holdas fák úgy állnak

tótágast, mint mezítlen asszonyok.

Öledre vágyom sírva itt e holt

avarban, hol szerelmünk fészke volt,

s vonagló, izzadt testedért üvöltök.

…Vérembe folyt a vörös telihold.

Emlékszel még? bimbók fakadtak, lanyha

est volt s a fény utolsó sáv aranyja

halódott fenn egy vattafellegen;

bíbor hajad sovány válladra lógott,

minden fűszál bokád köré fonódott,

langyos szellő bujkál a melleden,

s hogy ajkaimra éhes szád tapadt,

s belémcsorgattad édes nyáladat:

két testünk volt, de már csak egy szívünk,

s az alkony ránkborult a fák alatt.

Aztán a hold úgy bukdácsolt a görbe

fatönkök közt, mint rőtszakállú törpe,

s bárhogy kérleltél, megtörtént a nász,

a bokrokon minden rügy arcom mellett

meleg harmattól duzzadt, mint a melled,

s halántékunkon lüktetett a láz,

kemény földágyunk lágy lett, mint a gyolcs,

s nem hallott ember még olyan sikolyt,

mint mellyel izzadt testünk összeforrt.

…Vérembe folyt a vörös telihold.

Majd föltérdeltem és úgy néztelek;

a tengerről sós illat érkezett,

s öledbe épp egy kis virág szorult;

jó volna – súgtam – mindig már így lenni,

és így hallgatni mindörökre semmi

beszédedet. Fejünkre mézga hullt.

Megosztottam veled a kortynyi bort

s a kenyeret, mely tarisznyámban volt:

ez lett lakománk s az ég nászi fáklyánk,

hol a csillagok örök árja folyt.

A csillagok s egy bimbós ág: a vőfély,

két melled úgy állt, mint két gonosz nővér,

egymásnak háttal. A hold hidegen

sütött s ahogy kékes testedhez értem,

azt gondoltam: talán még ezt sem értem,

s oly messze vagy tőlem és oly idegen.

Aztán hűs ajkad búcsúzón hajolt

fölém s a fákon túl az égi bolt

szélén pirosan megrepedt a hajnal.

…Vérembe folyt a vörös telihold.

És így bolyongok most a téli erdőn,

és várok rá, hogy izzadt tested eljön;

ágyunk füvét felverte rég a fagy,

s az orkánban vonagló fák alatt

űzöm fehér, mezítlen árnyadat,

s a fellegektől kérdem, merre vagy;

hol melled, mely ruhádon átdagadt,

s csípőd, amelyre gyöngyvirág tapadt,

s a dús bozót s az eprek a bozótban?

Mért nem jössz? Várlak még a fák alatt.

A dombon, nézd, a sziklák, mint a nyársak

merednek, lassú szél nyög és a hársak

hasadt odvából tejszín nyál csorog;

a tar bozót mélyében párzó árnyak

inognak s a fák széttárt lábbal állnak

tótágast, mint mezítlen asszonyok,

s én tébolyodva hempergek a holt

avarban, hol szerelmünk fészke volt,

s vonagló, izzadt testedért üvöltök.

…Vérembe folyt a vörös telihold.

(Budapest, 1936)

Ballada a brabanti borbélyról

Emléke, mint alkonyra régi vár-rom,

viola füstként leng a városon,

s az asszonyokkal én is visszavárom,

ha a fák közt az este átoson.

Azt mondják: nálam is nagyobb gazember

volt ő, nyűgös munkára képtelen,

kékes szemében hullámzott a tenger,

mosolya fájt, akár a végtelen,

terítve várta asztalunk és ágyunk,

mert szoknyahős volt, gyilkos és kalandor

– ahogy nagytitkon lenni mind kívánunk –

Rarunkel úr, a kis borbély Brabantból.

Korán verték világgá Flandriából

és nem volt több vagyona, az egész,

mint az, mit egy fürdőző lát magából

a víz tükrében, hogyha hátranéz.

Dalolva járt, kalapját félretolva,

amíg csapása hűvös kútra vitt;

zsebében lágy kenyér helyett a bolha

kísérte hosszú vándorútjait,

az erdő volt hálópajtása nyáron,

s így álmodott hegyekről színaranyból

homokbányában vagy deres csalánon

Rarunkel úr, a kis borbély Brabantból.

S midőn egy nap henyélve ült a parton,

egy kis vitorlás állt a part alatt,

oly sárga volt, mint ó-szövésű karton,

s mert vászna nászi párnaként dagadt:

elindult rajta, hogy kincsekre lelne

a szirtfokon, hol gyöngy s korál terem,

de szélvihar kelt s jaj, nem volt semerre

a zöld sziget a lila tengeren.

Csak a halál ült a hullámhegyen,

és messze volt a krétafok, az angol:

s ekkor döntött, hogy Párizsig megyen

Rarunkel úr, a kis borbély Brabantból.

De jól kifáradt s szürke port lehelt már,

mikor meglátta a Temple falát:

s akkor megtudta, hogy minálunk sem jár

mindenkinek gyöngyökből varrt kabát.

Így lett lakáj egy húszlovas ficsúrnál,

s mert lágyan nézett rá a dámanép;

az ezüstkések szemét majd kiszúrták,

és körmei ragadtak, mint a lép.

Egy percig kellett hagyniok magára,

és ő hármat lopott el két aranyból,

mivel természetesnek ezt találta

Rarunkel úr, a kis borbély Brabantból.

Nem volt szívében rosszaság, se jóság,

oly szőke volt s oly könnyű, mint a szél,

a bűnei úgy nőttek, mint a rózsák,

és hogyha elment, minden sírt, mi él.

Oly nesztelen suhant, midőn az éji

homályban egy késői varjú szállt,

s nem tudta senki, hogy a Bergerés-i

körönd vidékén kalmárokra várt,

kezében árral, minden péntek éjjel,

ott, hol nem hallják már, ha a nagyharang szól,

s így nézte őket végtelen szemével,

Rarunkel úr, a kis borbély Brabantból.

S midőn lakolni kellett volna néki

és lógnia a Notre Dame terén:

a város női együtt mentek kérni

a tanácsot, hogy ne legyen kemény,

s végül levetkezvén minden szemérmet,

bevallották: ez itt a kedvesük,

hogy nem tudják miért, de ő az élet,

s ő az, ki éjjel ott aludt velük,

testükre hűs húsával ráfonódva

s csapzott hajával szálas színaranyból,

hogy ő volt ifjúságuk zöld bozótja:

Rarunkel úr, a kis borbély Brabantból.

S a nagytanács borzalmas átkot mondva

fejére, futni hagyta, s ő futott,

s ha azt hiszed, hogy kinn a zöld vadonban

régesrég éhenhalt, úgy nem tudod,

hogy ott az ember részeg vágya megnő

és létrás fákra mászik, s a bozót

mellére dől és a reáderengő

homályban is szakíthat mogyorót,

és húsát bokrok lányos körme vérzi,

míg köztük őrült istenként barangol,

s ez új szerelmét boldogabbnak érzi

Rarunkel úr, a kis borbély Brabantból.

(Párizs, 1939)

Ballada a parlamenthez

Most, hogy a bitó árnyékában állok,

a parlament eszéhez apellálok.

Mert jogában áll minden féregnek, dögnek

védekezni, ha életére törnek,

a kutya vonít, a kígyó sziszeg,

a farkas üvölt, s ebben a hideg,

tetves ketrecben, ahová bezártak:

csak én, csak én fogjam be a pofámat?

Persze: nem nékem állna a deres,

ha úr lehetnék vagy gazdag nemes,

de mivelhogy szegény bitang vagyok,

a vallatásnál csak pofont kapok,

s most, hogy még hozzá kínpadra ítéltek,

ha hegyes szögekkel húsomba tépnek,

ha olajba főznek, ha négyrétre vágnak:

most is, most is fogjam be a pofámat?

Nem – a fejemben még több szalma lenne,

mint amennyi szalma nőtt már eddig benne,

ha most a parlament elé nem állnék,

a végső lehelletig nem protestálnék,

hogy ártatlan vagyok, s ha siralomházba zárnak

s a bitó alatt a martalócok várnak,

míg a szuronyok merev négyszögben állnak,

hát még akkor is fogjam be a pofámat?

Búcsú

Nem: látjátok, nem hiába firkálok,

mert ha ezt a verset ki nem gondolom,

fölöttem folyna már régen az árok,

s csalán nőtt volna már a gyomromon.

Ezért, ha a zsaruk a nyakadra hágnak,

az urak előtt ne fogd be a pofádat.

(Budapest, 1934)

Ballada hűtlen barátnőmről, Cileáról

Az ég a tóban ma oly zöld és sápadt,

s a fák körötte fejlehajtva állnak,

mint keresztfák alján a Máriák.

A nap leszállt már túl a nádason,

s hozzá a varjak fenn az ágason

kárognak holmi koldus-áriát.

Nyúzott bőrömre a hullámok várnak,

s a víz lassan sötét lesz, mint a szén.

Cilea volt a legszebb asszonyállat,

és a szívére itt találtam én.

Egy nyárnapon találtam itt reája,

midőn a nap izzadt aranypofája,

mint zsíros segg, feküdt a víz fölött.

Egy folt felhő sem volt a buja égen

és François Villon már nagyon régen

nem hegedült két asszonyláb között.

Ölünkre, mint sűrű méz, hullt a mámor

s az est, mint omló kátrány szállt le ránk,

én ágakat téptem az orgonáról

és fázni kezdtünk, mert nem volt ruhánk.

Úgy tettem, mintha még csókjára várnék

s ölét néztem, hol – sűrű bársonyárnyék –

egész a köldökéig nőtt a szőr

és rejtve benn, mit legjobban szerettem,

oly mélyen, hogy mindig soká kerestem,

azt hittem néha: már a frász kitör.

Izzadtam, ő rúgott, én kiabáltam,

csalánba estünk és kivert a dér,

de higgyétek meg, hogyha megtaláltam,

az több volt nékünk, mint népünnepély.

Elég az hozzá, hogy így összebújva

feküdtünk, s akkor ő fülembe súgta,

hogy kész hasában már a gyermekünk.

Úgy bőgött, mint egy újszülött, az édes,

pedig nem volt egész tizennégy éves,

s nem tudta még, ilyenkor mit teszünk.

Természetes, hogy kézből kontrázok

rohadt pofátokból minden morált –

a hóhér négyrét még senkit sem vágott

azért, mert egy kisasszonyt felcsinált.

Aztán úgy volt tovább, hogy még a nyárnak

nem is lett vége és egy szép vasárnap

a hűtlen macska rútul otthagyott.

A szája nélkül oly nehéz az élet!

Magam csavargok és felhőket nézek,

s mérgemben, mint redves fa, rothadok.

Belépek lassan most az őszi tóba,

s átúszom rajta, mint a halk halak,

s nem gondolok már a múlt évi hóra,

és minden csókra, mely ma elmaradt.

Köröskörül fák bársonyos sötéten,

sűrűn egymásra hullva s a középen

egy lágy vonás, úgy mint az ő ölén,

és rejtve benne, mint duzzadt cseresznye

a tó, az esttől vérvörösre festve,

s a tó vörös vizében úszom én.

Így úszom még sok éjjel hosszú körben,

míg minden emlék vén lesz és sötét,

s a rőt holdasszony lenn a víztükörben

nyakamba fonja táncoló ölét.

(Miskolc, 1934)

Ballada a szép fegyvermesterné vénségéről

– Nézd, mint boszorkány korhadt seprűnyélen,

ülök, vénasszony, itt a járdaszélen,

s gerincem görbe, mint egy pléhkanál,

hajam megsárgult, mint a kocsmacégér,

és így rikácsolok a rézfillérért,

rekedten, mint egy ócska papagáj.

A Sátán lelkemet régóta kéri,

s az árokban testemre vár a sár,

s hogy ágyamon utólszor hált a férfi:

van annak több, mint ötven éve már.

– Szemközt a házban d’Anquétille lovagja

Catherine-t, a zsíros pékleányt fogadja,

s be sem zárják, disznók, az ablakot.

A képüket bortól veresre festik,

s hogy csókolódznak, hallgatom napestig,

s mérgemben, mint a pulyka, pukkadok.

Felállok most s a rossz tűzön melegszem,

testem dülöng, mint egy lyukas ladik,

pedig, hidd meg szűz voltam én is egyszer,

úgy, mint Catherine a múlt vasárnapig.

– Szűz voltam egyszer s százszor szebb a szépnél,

s a Saint Germain des Prés-ben nagymisénél

csak engem néztek már az emberek,

és úgy kergettek, mint vadász a koncot,

bárók, hegyescipőjű udvaroncok,

grófok, papok, kalmárok, hercegek,

és mindegyik kezembe tette volna

minden pénzét, hogy megkaphassa azt,

miért ma többé egy koldus se dobna

vénhedt ölembe egy lyukas garast.

– De akkor még Colin Cayeux-t szerettem,

s Lúdláb királyné konyhájában ketten

a nyársat bámultuk, hogyan forog.

Ilyenkor ő latin dalokba kezdett,

s olyan szép volt, akár egy perzsa herceg,

és minden reggel rózsákat hozott;

ültünk egész nap, már az estre várva,

s hogy kék harmat feküdt a pázsiton:

egymásnak dőlve, mint a létra szára

sétáltunk át az éji Párizson.

– Majd egy breton hadnagynak ültem lépre,

ki rút volt, mint a Belzebúb, de vértje

kivert ezüst volt, cifra és nehéz,

és arra mentünk minden alkonyatban,

hol a la Grande Rue St. Jacques torkolatja

a házakon túl répaföldbe vész;

a szénában háltunk és százezer csók

kevésnek tűnt vonagló szájamon:

olyan pucérak voltunk, mint a hernyók,

s a holdnarancs lógott az ágakon.

– Míg egy napon, minden férfit leköpve,

fülig szerettem egy pimasz kölyökbe,

és szántam őt, hogy árva volt, szegényt,

imádtam, bár a testemet húsz évig

vizes korbáccsal verte este végig,

és nem vett el, csupán a pénzemért;

ütött, belémrúgott, ruhámat tépte,

és melleimnél fogva rángatott:

de hogyha csókot kért, legott ölébe

ültem, feledve minden bánatot.

– Bolondultam, büdös gazember, érte,

s pofont még máma is tucatra mérne,

ha régesrég nem lenne már halott.

De meghalt s engem itthagyott szegényen,

és mint lehulló lomb a járdaszélen,

vén koldusasszony, egyre rothadok.

Mi lett belőlem, jaj, ha a tükörben

pillantom meg mezítlen testemet,

mely oly szép volt, ahogy most vén és görbe,

Uram, dühömben majd hogy megveszek.

– Hová lett, jaj, testemnek régi bája,

két kis fülem rubinvörös csodája,

s tejszín bőrömnek csiklandó szaga;

hová lett két szemem pimasz varázsa,

és ajkaimnak duzzadó parázsa,

s halántékomnak kékeres tava;

hol van hajam, melyet nádszínre festett

a természet s a lágy szemöldökök,

melyek, mint a szőke accent circumflexek

ragyogtak itt a büszke arc fölött?

– Hová tűnt el két zsíros, kurta vállam,

fehér karom, lágy hátam, gőgös állam,

s hónaljaim kalászos ürege,

s két apró mellem, melyek, mint a bársony,

úgy domborodtak egykor át ruhámon,

mint nürenbergi órák üvege;

hol van rugalmas combom s merre voltak

a térdek és a karcsú, kis bokák,

és két dús csípőm, melyet úgy karoltak

a férfiak magukhoz, mint a rák?

– Hová lett, kérdem, már a régi szépség?

Szememben véres foltra vált a kékség,

pofámon barna pergamen a bőr;

lehelletem reves csatorna gőze,

sovány karom kiszáradt, mint a rőzse,

s fülemből rút csomóban lóg a szőr;

az elfakult száj régen nem parázna,

és a bozontos, vén szemöldökök

unottan lógnak százezer barázda

tövén a sárga, fonnyadt arc fölött.

– Vállam púp egy kivénhedt dromedáron,

hónaljam oly mély, mint a kút nyáron,

hátam behorpadt és csípőm hideg,

a combom száraz, mint a régi szalma,

a mellem ráncos, mint a téli alma,

a hasam fölé, mint vén erszény fityeg;

szívem táján a láz lihegve nyargal,

s fejem belepte régesrég a hó:

s megtört derékkal és lecsukló arccal

vánszorog így, mint egy bolygó bitó.

– Nézd, mint boszorkány korhadt seprűnyélen

ül egy vénasszony itt a járdaszélen,

s gerince görbe, mint a pléhkanál:

a csókot hajdan még aranyra mérte,

és tótágast állt Párizs vára érte,

s markodból most egy rézfillérre vár.

Hát köpd szemen, ha van pofád hozzája,

és menj vígan tovább, büdös paraszt,

vagy gondolj egyszer nődre és anyádra,

és dobj ölébe egy lyukas garast.

(Budapest, 1935)

Könyörgő ballada szegény borissza Jehan Cotart lelkéért

Noé komám, szőlők s borkádak apja,

s Szilénusz, ki a mustot ápolod,

s te is, Lót, kit felöntve a garatra

leányaidhoz vitt a mámorod,

amit még máma is szemedre hánynak –

figyeljetek rám, három jómadár:

a szajnamenti Párizsban vasárnap

mint hű keresztény halt meg Jehan Cotart.

Ti fenn a mennyben, intsetek feléje,

ha majd fölért, az égi ablakon,

amúgy is rég várt egy parti pikére

veletek fenn az esti csillagon,

míg dús nedűt nyakalt a hegygaráton,

s megjárta mind a kocsmakerteket:

szegény borissza Jehan Cotart barátom,

ölelje át az Úr a lelkedet!

Derűsen, mély zsebében két üveggel,

és dús fején a hófehér süveggel,

és lágy szakálla balján húsz diákkal

úgy járt a kerti liljomok között,

mint ősz királyok flamand bibliákban.

De estharangra, ha az alkonyat

kék selymet szőtt a Pont au Change alatt,

a csapszékbe futott, miként a nyúl.

S éjjel, ha két szeme keresztbe nézett,

Ánáxágórászt és Plátont idézett,

s aztán, mikor vállára ült a hold,

rég elfelejtett nótákat dúdolt.

Így jártuk hűs telekben s izzó nyáron

a pincéket s a kocsmakerteket:

szegény borissza Jehan Cotart barátom,

ölelje át az Úr a lelkedet!

Hány éjen át ültünk a Négy Majomban!

Nem élt a földön még jobb cimbora,

hegyek meg várak dőlhettek halomra,

de Jehan Cotart nem ingott meg soha.

S ha néhanap borába seprű tévedt,

vagy a burgundi karcos volt talán:

ölébe vette, mint Katót a béres,

a kocsmárost, s az istenvert borévet

görcsös botjával húzta el farán…

Szeptember tájt, Plátonjával kezében

szelíden baktatott szőlőhegyére,

s mondják, nem járt, csak sánta nők után –

és így élt hatvan kurta földi nyáron

s így élt meg hatvanegy rövid telet:

szegény borissza Jehan Cotart barátom,

ölelje át az Úr a lelkedet!

Midőn utólszor láttam szombat este,

ott ment a Place de Notre Dame-on át,

árnyéka az egész teret befedte,

s kezében fogta drága Plátonát;

ki tudja melyik csapszékhez kanyargott:

deres fején ezüstöt vert a hold,

s mikor megint kerestük estharangkor,

már senki sem sejtette, merre volt.

És akkor jött a pestis Cölln várából:

vagy harmincan látták sötét lovát,

amint egy rőt lovaggal éjféltájon

vágtatva jött a Rue Saint Jacques-on át.

Lólába átlátszott a csizmaszáron,

és két veres sarkantyút pengetett:

szegény borissza Jehan Cotart barátom,

ölelje át az Úr a lelkedet!

Barátai keresték még az éjjel

a kertek alján s a füzek között,

a bükkösben s az Elysées-i réten,

hol, mint a tejszín, hömpölygött a köd;

s reggel, hogy a fecskék a hídkorlátra

úgy ültek kéken, mint a hangjegyek,

akkor találtak csak rá Jehan Cotart-ra,

a Szajnánál a Pont au Change megett.

Arcán setét hollóként ült a pestis,

s halott kezében Plátont fogta még,

s oly szörnyű volt az arca, hogy napestig

a Szajnához csodára járt a nép.

Alkonykor jöttünk érte bús batáron,

s temettük el az Ile de Cygne megett:

szegény borissza Jehan Cotart barátom,

ölelje át az Úr a lelkedet!

Noé apám, ki ó-borokra buktál,

s Szilénusz, ki a mustot ápolod,

s te Lót komám, ki hajdan úgy berúgtál,

hogy lányaidhoz vitt a mámorod:

vigyázzatok reá, hogy el ne fogja

a strázsa fenn az égi silbakon,

rég vágyódott már egy parti tarokkra

veletek fenn az éji csillagon;

s fogadjátok jól: a Sorbonne rózsája,

s a hét művészet bölcs tanára volt –

s ha Isten nem néz, fenn a kiskocsmában,

melyen vörös cégérnek állt a hold;

az agg Pyrrhon s a tömpeorrú Pláton

örök nektárt koccintsanak veled:

szegény borissza Jehan Cotart barátom,

ölelje át az Úr a lelkedet!

(Budapest, 1935)

Az akasztófavirágok balladája

Embertestvér, ki erre jársz a nyáron,

a dombtetőn, barát vagy idegen,

ne gúnyolódj e három jómadáron,

kik itt lengünk a sárga zsinegen:

bőrünket, nézd, a víz lemosta régen,

nyelvünk megzöldült, mint a rézgaras,

és így forgunk a korhadó kötélen,

pökhendi táncban, mint a szélkakas;

hasunk, amelybe bort tömtünk s kalácsot,

mint vén ribancmell, ráncos, sárga folt,

s szívünk, amely a názáreti ácsot

sohsem dicsérte, már a sárba folyt.

Ne röhögd ki gyalázatunkat, vándor,

s ne csak mibennünk lelj bűnt és hibát,

s ha majd a meggymagot kiköpted szádból,

rebegj értünk egy Áve Máriát:

– hogy a gonosz Hold szarván el ne essen,

s az égig jusson e három zsivány,

s ruháik foltján többé ne nevessen

a grófkisasszony és az úrilány –

de kérd reánk az Úr kegyelmét,

hogy a bitóról hófehéren

megoldja Villon árva lelkét

Krisztus nevében.

Ámen, ámen.

A barna rongyok hulltak már a fáról,

s át harminchárom sáros vármegyén

hárman jöttünk koldulva Flandriából:

Ythier Méchant, Colin Cayeux meg én.

És egy nap térdig hóban állt a róna,

s a házakból követ dobtak ki ránk,

s a réteken nem nőtt, csak csipkerózsa,

s deres kökénytől felkopott a szánk,

s ott röpködött a varjú is, mely újra

fülünkbe károg, itt a dombtetőn,

s mi ültünk hárman tar bozótba bújva

s árván a ködtől megfakult mezőn.

Kislány, ki erre jársz egy jóbaráttal,

ki majd letép, te liliomvirág,

ne nézz reánk szemedben durva váddal,

de mondj értünk egy Áve Máriát:

– hogy a Tejút vizében meg ne ázzon,

s az égig jusson e három betyár,

s ott lovagoljon fenn a szivárványon,

ahol nincsen se úr, se szolga már –

és kérd reánk az Úr kegyelmét,

hogy a bitóról hófehéren

megoldja Villon árva lelkét

Krisztus nevében.

Ámen, ámen.

Ott ültünk a mezőn híg őszi ködben,

s fáztunk a hűlt tűz szürke kormain,

míg a hold rőt lámpását felkötötte

Rouen várának lila tornyain.

S hogy lassan egyre mélyebb lett az alkony,

„nézzétek” – szóltam – „mily veres a hó”,

Ythier Méchant a kését nézte akkor,

és arra jött egy batyuzó zsidó.

Ott jött görnyedten, vénen és mi szépen

felálltunk s taplót kértünk és tüzet,

de ő a kést bámulta s zöld szemében

sötét toronyként állt a rémület.

És így végeztünk véle mind a hárman,

mondj értünk még egy Áve Máriát,

s az Úr az örök élet aranyával

fizesse meg irgalmad aranyát:

– hogy a Göncöl kocsisa fel a bakra

vegye magához e három gonoszt,

s vad vágtában vihesse a magasba

Hozzá, ki már csupán kegyelmet oszt,

és kérd reánk az Ő szerelmét,

hogy a bitóról hófehéren

megoldja Villon árva lelkét

Krisztus nevében.

Ámen, ámen.

A vén zsidót a búzaföldbe dobtuk,

s a vén zsidó vagy száz tallért nyomott.

Aztán kocsmába mentünk és kimostuk

a rongyainkból mind a vérnyomot.

De a zsaruk elfogtak a határban,

s rozsdába verve vittek Párizsig,

bűnbánat nélkül haltunk mind a hárman,

s hasunkon, nézd, a lódarázs hízik,

szemünkkel varjak szállnak fenn az égen,

és forgunk-lengünk, mint a szélkakas,

és mellbimbóink, megrohadva régen,

leestek tegnap, mint a rézgaras –

vállunk a naptól már barnára égett:

testvér, ne vess meg, mint a nagyvilág,

és mondj, ha a Montmartre-i dombra tévedsz,

értünk egy végső Áve Máriát:

– hogy Colin Cayeux lókötő pofáját

s Ythier Méchant-t a zsebmetszők közül

bírák, pandúrok, ott fenn már ne várják,

rútul pislogva egy felhő mögül –

de kérd reánk az Ő kegyelmét,

hogy a bitóról hófehéren

megoldja Villon árva lelkét

Krisztus nevében.

Ámen, ámen.

(Budapest, 1935)

A testamentum

I.

Az őszi sárban már magamban járok,

s lábam nyomában a Kaszás üget,

hajam deres lett és az utcalányok

másnak mutatják már a mellüket,

s a csillagok is már fakóbban égnek,

mint egykor égtek, mikor este lett:

ajánlom bűnös lelkemet az égnek,

s az út sarának vézna testemet.

II.

Pedig: hogy féltem egykor a haláltól,

emlékszem, mint kamasz vagy kisdiák,

mikor félig fejemre szállt az álom,

s elmorzsoltam már rég az estimát:

hirtelen belémnyilalt a sötétben

a rémület, hogy egyszer meghalok,

s azt sem tudom már akkor majd, hogy éltem,

s hogy fákat láttam, holdat és napot,

III.

hogy nemzedékek fognak jönni-menni,

de nékem nem lesz szavam és dalom,

és a bitang sors, mely nem adott enni,

végül sarat dagaszt az ajkamon:

hogy mint a barmok döglünk meg mindnyájan,

s ha már a sírba tettek, e kevés

örömtől sem lesz édes lenn a szájam,

s nem lesz soha, de soha ébredés.

IV.

E félelem úgy fúrt, mint vágóhídon

fúrják bikák agyába a karót,

a verejték nyakamig elborított,

s hörögve haraptam a takarót,

görcsös kézzel gyújtottam meg a mécsest,

s hogy elkergessem ezt a látomást:

könyvet fogtam s olvasni kezdtem révedt

szememmel Vallát vagy Gorgiászt…

V.

Azóta a pimasz nők, a rideg

barátok, a polgárok közönye,

a hosszú vándorutak a hideg

erdőkben és a hóhér kötele

másra tanított; s mert kiürítettem

a mély pincék minden lőre-borát:

nem félek többé s a halállal ketten

régen vagyunk már pertucimborák.

VI.

Mert korbáccsal vert engemet az élet,

s nem voltam Isten választott fia,

egy tál lencsémben hányszor ült a féreg,

s lábamnak hányszor kellett futnia,

és mégis: most is gúnyra ferdül szájam,

s az urak hiába fennek rám fogat,

ollójával e rút Kor és az Állam

nem nyírt meg, mint kertész a bokrokat.

VII.

Úgy volt tehát, hogy épp karácsony esten,

harmincegyben ezernégyszáz után

szalmán hevert, borjak között a testem,

melyek szemembe leheltek puhán,

apám némán állt, mint cölöp a tóban,

s anyám fáradtan súgta: „Jézus, Jézus”,

mert én is egy vén, korhadt istállóban

születtem egykor, mint a Nazarénus.

VIII.

És hogy mégsem lett Megváltó belőlem:

az első követ te emeld reám.

E földre gondban és nyomorban nőttem,

istállószolga volt szegény apám,

nagyapám zsoldos s varros homlokára

az évek húztak dühös boronát,

és őseim jeltelen sírhalmára

sohsem ragyogtak gőgös koronák.

IX.

S ezért most, vénen, még két térdre esve

köszönöm Néked, Uram, a nyomort,

hogy nem lettem ficsúr, ki délben, este

mindenre pökve, szürcsöli a bort,

hogy mámoraim keserűk és búsak

voltak s utam az éj aljába vitt,

hol a sötétben megláttam a dúsak

hatalmát s a szegények titkait.

X.

Köszönöm Néked a kenyér csodáját,

s az éhes gyomor lázadt vágyait,

a tömegszállás fuldokló homályát,

s a vén kórházak sápadt ágyait,

köszönöm Néked álmom lágy varázsát,

s lyukas cipőmben a hideg sarat,

és köszönöm a meddő vágy darázsát,

s a szél zúgását a hidak alatt.

XI.

Köszönöm Néked, hogy szememnek tárva

nyílt meg az Ember, e szörnyű bozót,

mert így nem lettem az urak szolgája,

sem népkertekben rizsporos bohóc;

köszönöm, hogy az Ember szenvedését

mind a fülembe súgtad egy napon,

mert így történt, hogy minden versem mélyén

azóta egy húr szól: a szánalom…

XII.

De akkor még, minderről mit se tudva,

üvegből ittam, ha volt, a levest,

és lágy porával megcsókolt az utca,

és rőt borával meglocsolt az est.

Oly szimpla volt minden: a nap, a rétek,

a játékok, az ég és a folyó,

s az út sarából úgy gurult az élet

cipőm elé, mint egy üveggolyó.

XIII.

Aztán meghalt apám s mi ültünk szótlan,

s az éhségtől állunk már felkopott,

s így jött, hogy nyolc évvel kenyeret csórtam

a pék előtt. S a strázsa elfogott.

Huszonöt botütés jutott ki nékem,

s a kis Montcorbier sovány farát

röhögték éppen a dámák a téren,

hogy ott jött Guillaume de Villon apát.

XIV.

Magához vett és nékem adta lelkét

és címerpajzsa minden csillagát,

és papszívének vénülő szerelmét,

és vén könyvtára ódon illatát,

amelyben annyi titkot magyarázott

kamaszfülemnek ő, a mesterem,

míg kinn a fákon nyári zápor ázott,

vagy tar gallyak hintáztak meztelen.

XV.

Emlékszem: mindig az ablaknál állott,

és elfordítva tőlem mély szemét,

úgy nézett ki az udvarra a pállott

üvegen át, hol lim-lom és szemét

közt gyöngyöket fogott a levegőben,

s aztán megfordult s úgy, mellékesen,

úgy félhalkan és félig elmenőben

marokra szórta őket énnekem.

XVI.

Mert ő tudta a századok múlását,

s régholt bölcsészek minden bánatát,

ő mondta el nekem Róma bukását,

Pláton álmát s a husziták tanát,

hogy Gil de Rais-t, a Kékszakállt, mért húzták

bitóra és a britek a szegény

Johannára miért gyújtottak máglyát

Rouen várának sárga főterén?

XVII.

És így volt, hogy tizenhat éves lettem,

s a pandekták közt ültem, kisdiák,

és számra a lihegő nyári estben

mézet csorgattak az akáciák,

s az álmos denevérek lassú kéjjel

ölelgették már kinn a házfalat,

midőn Celeste, a szolgáló, a méccsel

bejött, szőkén, mint az erdei nap.

XVIII.

És akkor persze megtanított arra,

amit egyébként ő már régen tudott,

és a falakról Occam, Zéno, Valla,

az orvosok s az asztrológusok,

Demokritosz, Protágorász és Plátón,

Lucanus, Szent Tamás és Livius,

Áverrhoész, Ptolemeusz és Strabo,

Terentius, Seneca, Plinius,

XIX.

az írók, az atyák és a bölcsészek,

a tanítványok és a mesterek

pergamen arcuk pusztuló és vénhedt

gőgjével bámulták szerelmemet…

S ezentúl minden éjjel vele háltam

a Champs de Mars vizes lapályain,

és néztem, míg a harmat hajnaltájban

kék lámpákat gyújtott a vállain.

XX.

És bár a nőknél sok babért arattam,

s a vágy bőrömbe csontig harapott:

a vén könyvekhez is csak hű maradtam

és elnyertem a doktorkalapot:

és ekkor a magam lábára álltam,

s úgy éltem már, hol vízen, hol boron,

akárcsak most és nyelvem a vitában

minden tanárt megvert a Sorbonne-on.

XXI.

És akkortájt rímeim már bejárták

az országot meg Párizs városát,

és a barátok régen bennem látták

az új költőt, a héroszt, a csodát,

mert előd nélkül jöttem, mint Homérosz,

s ha versem átszállna jövő korokba,

úgy megsúgom, hogy azért lettem hérosz,

mert fütyülni tudtam a héroszokra.

XXII.

De megvallom, bár száz rímet faragtam:

koldustarisznya jutott énnekem,

gazdag versek közt is szegény maradtam,

s fanyar gondok közt folyt az életem,

s csak titkon csókolództam az örömmel,

míg a züllés mocskos kocsmákba vitt,

és asszonyok közé, kik száz körömmel

fogták kabátom foltos szárnyait.

XXIII.

A szép Gantière asszony, kit annyit vártam,

s akit hajnalig korbácsolt a vágy,

s a szőke Blanche, aki szemét az ágyban

mindjárt lezárta, mint a gipszbabák,

Catherine la Bourcière, ki zsivány argót

beszélt s a piszkos Marion l’Idole:

de legjobban mégis a kövér Margót

szerettem, kiről annyi versem szól.

XXIV.

Együtt laktunk s ő vitt a bűn útjára,

mert Villon akkor késelt és lopott,

hogy Margónak pénze legyen ruhára

s átlátszó ingre, de az átkozott

minden áldott nap megcsalt egy hülyével,

kit orrom előtt kapualjba vitt,

és máskülönben is gyűlölt s csak éjjel

békültünk össze néha egy kicsit.

XXV.

Mindent, amit magamról s a világról

tudtam, néki, csak néki mondtam el,

felszedtem volna lábnyomát a sárból,

s a holdat néki loptam volna el:

s egy éjjel eszembe jutott: megkérdem,

mért nem szeret és mért nem szeretett?

S akkor felült a pamlagon fehéren,

s így szólt: Unom, Villon, az eszedet.

XXVI.

És akkor mentem, le az éjszakába,

és egyszer lépve minden járdakőre,

alvó koldusok s rongyszedők közt kába

fejjel előre, mindig csak előre,

a rétekig, s ott néztem vizes arccal:

a téli felhők alján, hogy terül

el, mint megromlott, lila hús, a hajnal,

ólmosan, szürkén, reménytelenül.

XXVII.

Mint tudjátok, ekkor volt, hogy leszúrtam

boros fejjel a rendőrfőnököt,

miért kötél járt volna; de az udvar

s a parlament kegyelme száműzött,

és ott bolyongtam, hol az erdők vadja

között az éjben csak a glóriás

Szent Szűz kísért és Ő, mindnyájunk apja,

aki a fák alatt is óriás.

XXVIII.

Köszönöm Néki, hogy dús álom-mákot

hintett, ha fáradt voltam, el nekem,

és köszönöm a bágyadt holdvilágot,

mely ott kísért a téli kerteken,

amíg magánosan és számkivetve

a Saint Avayl-i kis faluba értem,

hol egy gyönyörű parasztlány nevetve

rég várt a réten a tavaszi szélben.

XXIX.

Fehér csípője ringott, mint a bölcső,

fáradt testemnek drága Ararát,

s mikor megtudta, hogy Villon, a költő

csókolja haja sápadt aranyát:

mint széttépett, langyos barack, úgy ömlött

szájamba szája s teste lángra gyúlt,

s mellbimbója az éjben úgy vöröslött,

mint málna, mely márványra hullt.

XXX.

Mint harapófogó, ölelt a karja,

asszony még így sohasem szeretett,

fázó testemet testével takarta,

tenyerén vitt, szájából etetett,

s éppen ezért volt, hogy egy éjjel, lopva

elszöktem, mint a tolvaj, nesztelen:

szegény gyermek, hogy is sejthette volna,

hogy sok lesz nékem ennyi szerelem…

XXXI.

De mikor ősz lett, nem tudta ölében

már eltitkolni őt, a gyermeket,

s akkor nem kellett senkinél cselédnek,

s ott járt a réteken kikergetett

testével és úgy gondolt reám, lágyan

és harag nélkül; s hogy tél lett, szegény

fiúnkat egy fekete éjszakában

ott szülte meg az udvaruk jegén.

XXXII.

De akkor én már régen messze jártam,

és megláttam az Alpok ormait,

láttam gyöngyöt zsákszámra Génuában,

s láttam Velence gőgös tornyait,

láttam bűnbánóan térdelni a népet

a lateráni szent lépcső tövén,

láttam nyomort s elefántcsont-csipkéket

Bianca d’Este bársonyköntösén.

XXXIII.

Láttam Cumaet s a vörös lángokat

éjjel Nápoly váránál a hegyen,

s fürdő, meztelen, görög lányokat

Palermónál az azúr tengeren,

láttam Brunelleschit az esthomályban,

amint a Dómnál a meszet keverte,

s láttam költőket, kik ezüsttentával

írtak szonettet bíbor pergamenre.

XXXIV.

És így, megöregedve, végigjártam

Germániának minden vén, sötét

gót templomát és aztán megcsodáltam

Ypern csipkéit és London ködét,

míg végül a krétapartokról néztem,

hogy repül Calais felé a sirály,

s matrózok hozták a hírt arra nékem,

mikor kegyelmet adott a király.

XXXV.

S ezért dicsérje néktek, most e rímem

hetedik Károly, francia királyt,

ragyogjon trónján a liljomos címer,

s övezzen az Úr homlokán gloárt;

a sors útjában csak rózsát fakasszon,

és még hírből se ismerje a bút,

és szüljön néki a királyi asszony

húsz gyermeket. És persze: mind fiút.

XXXVI.

S így értem haza egy nap, hajnaltájban:

a Szajna csendes volt és hófehér,

s legott a hírhedt házhoz vitt a lábam,

hová annyiszor vitt a szenvedély.

És mint szerelmes kamasz: lopva néztem

be a nyitott ablakokon – hol tátott

szájjal, zsíros, piszkos pofával, vénen

aludtak: Margó meg a többi lányok…

XXXVII.

Továbbmentem s kiköptem a járdára,

s a kút vizében néztem arcomat,

hajamat, melyet az idő sárgára

mázolt, s a furcsa, hosszú karcokat

a homlokon és aztán felnevettem,

s nem néztem már a víztükröt tovább,

sem a nőket és még azt sem kerestem,

hol vannak már a régi cimborák.

XXXVIII.

Az egyik szolga lett, lovász vagy béres,

vagy az utcán túrja a szemetet;

a másik zöld esernyővel kezében

sétáltat vasárnap nyolc gyereket;

a harmadik nagy úr és hét lovon jár,

s fülébe három prímás hegedül;

de én nem lettem szolga, úr, se polgár,

s így maradtam magamnak egyedül.

XXXIX.

Lelkemet tehát az Úrnak ajánlom

(vedd tolladat és írd, Frémin papom),

a többit a sárnak és azt kívánom,

ha elköltöznék innen egy napon:

hogy minden cókmókomat pénzzé téve

temessetek el s azt, mi megmarad,

dobjátok az első koldus kezébe,

ki elétek akad.

XL.

De addig, kérlek, hagyjatok magamra,

hogy néhány órát hadd ülhessek én,

amíg az ősz ködöt szitál hajamra

még itt, parányi kertem közepén.

A rózsa már lehullt, a szegfű sárgul,

s a bokrokon fütyülnek a rigók;

s a tölgy alatt egy vén Priapus bámul,

kit Rómából hoztak a légiók.

XLI.

S ha megrepedt és megkopott is, mégse

tört össze másfélezer év alatt…

Csend van köröttem s a sápadó égre

vörös felhőket gyújt az alkonyat.

Négyoldalt borzalmas házfalak barnán

merednek a haldokló kert felett.

Lassan sötét lett. Priapusra tarkán

csavarodnak az ázott levelek.

Utóirat, mely temetésemet illeti:

XLII.

Ha visszatérek majd a barna földbe,

amelyből gyomnak nőttem egykoron:

azt kérem, hogy a Saint Avayl-i völgyben

pihenjen egykor elfeledt porom.

E temető már régen drága nékem:

oly csendes, mint egy álmos, zöld öböl,

s két összehajló, selymes domb tövében

puhábban vár rám, mint az anyaöl.

XLIII.

És olcsó könnyeket senki se ríjon,

ha majd a sírba tesznek egy napon,

szegény fiam, Pierre Armand de Villon

is ott pihen, ki bénán és vakon

jött a világra: de az Úr kitárta

feléje lágy kezét harmadnapon,

s el nem játszott játékait ott játssza

valahol a cukorszín csillagon.

XLIV.

De mégis azt kérném, hogy ne tegyétek

Armand fiam mellé testem porát:

ott szeretnék pihenni, hol a rétek

benőnek már a korhadt lécen át

a sírdombokra: a temető szélén,

s ott nézném, mint fáradt, vén szerető,

amint az évekkel lassan és békén

a búzaföldbe vész a temető.

XLV.

Meg aztán a kocsma sincs onnan messze,

hol jó bornál egy kis kvartett zenél

gonosz nótákat minden nyári este,

s daluk botrányos szövegét a szél

a zöld sírokig hozza el magával.

Ne szóljatok meg: ki tudja, halott

szívem egy csendes május éjszakában

talán meghallja még a dallamot.

XLVI.

Ültessetek fejem fölé egy árva

kis szilvafát s mellemre pázsitot,

de a kék ég szerelméért ne drága

márványtömböt vagy gőgös gránitot:

rendjeleket s díszsírhelyt sohse kértem,

s bár hóhérkézben lengett életem:

az úgynevezett úri tisztességhez

mégis túl tiszta volt az én nevem.

XLVII.

S ne törődjetek halotti torommal,

jó lesz nektek, ha van, dohos kenyér,

s ha nem nagy munka, írjátok korommal

vagy kátránnyal egy szürke vagy fehér

középnagy kőre, amilyen a réten

a lábatok alatt ezer akad:

hogy úgy ki és mi volt az életében,

ki itt enyészik lenn a föld alatt.

XLVIII.

S menjetek, hátat fordítva a sírnak,

oda, hol szebben szaglik a virág;

s talán, ha majdan kettőezret írnak

Krisztus után, még tudja a világ,

hogy csókolt egykor Villon, a csavargó,

s mély serlegekből hogy itta a bút,

s hogy indult végül álmos és kanyargó

vizekre, honnan nincsen visszaút.

(Budapest, 1935)

Heine Németországa

Vámbéry Rusztemnek

Heine Németországa (Részletek)^*

(Budapest, 1936–37)

A német határon

A postakocsi lassan járt, zötyögve

hervadt rétek közt, őszi dombokon –

s mikor a német sorompóhoz értünk

vasmarkokat éreztem torkomon.

Szemem sarkából bő könnyek fakadtak

s nem tudtam volna egy kukkot se szólni

a sár láttán, amelyben bennragadtak

– egyeben kívül – Varus légiói.

Ez hát a német sár! E barna sárból

oly sok szenny fröcskölt az ember nyomába.

Ez itt a német sár. E barna sárból

vandálok mentek Róma ostromára.

Ez itt a német sár, mely felett Diderot

szerény kis mécse mindhiába égett;

ez itt a barna sár, amelyben egykor

a humanizmus hitvitába tévedt.

Ez itt a sár, melyen a máglyák füstje

vidáman égett és magasra szállt,

mely Lessinget korán a sírba tette

s ahol Erazmus nyugtot nem talált.

Innét űzték el Börnet és Herweghet

és legvégül, mert gúnyosnak találták

néhány rímét, a szegény Henriket,

mikor megírta a német kaszárnyát.

Azon töprengtem: vajon, nagysokára

kiút a német sárból lesz-e még,

míg a fináncok, kék egyenruhában

felforgatták bőröndöm belsejét.

Ott hajlongtak fagyos s únott képükkel

a feltúrt ingek és gatyák felett:

belga csipkét kerestek, drága ékszert,

burgundi bort s elkobzott könyveket.

Jó emberek, kik kofferembe túrtok,

higgyétek el, munkátok hasztalan:

a csempészárú, melyet nem találtok,

a csempészárú a fejemben van.

Csipkéim vannak, szúrók és hegyesek,

de fínomabbak mint Brüsszel csipkéi:

pofátokról, ha rátok varrom őket

le fog a bőr is égni.

Hoztam cenzort a talpnyalók dalának,

furkósbotot a kancellár farának,

tüzes taplót lekonyuló füleknek,

új fényt a vaknak, hangot a süketnek,

s bár nyomtatványok nélkül jövök erre,

szegény szkolaszta, utazó diák:

fejemben elkobzandó könyvek

tartanak néma orgiát,

fejemben bor van s pezsgek, ahogy pezsgünk

mindannyian s előbb-utóbb

kitörünk forrva az üvegből

és felrepítjük a dugót.

S míg a fináncok átkutatták

böröndöm minden rekeszét,

egy utas, ki mellettem állott,

felém fordult és így beszélt:

– „Uram, e hely, melyen most állunk

hárman: ön, én s e bús batár,

az északnémet Zollverein határa,

a porosz vámhatár.

Mint lánc úgy fűzi össze majd e vám

a drága német népet,

harminchat kis országból így teremtünk

egy borzalmas egészet.

Külső egységet ad a vám,

a cenzúra meg belsőt,

s a Rajnánál mi, németek

leszünk akkor az elsők.

Ágyúinktól remegni fognak

a Mont Blanc-on a felhők

és Elzászból a franciát

kivágjuk mint a felsőt!”

Aachen

Elindultunk: egy régi chanson

fütyült az ócska chaise után,

víg szél támadt mint a Provenszon

s így érkezett a delizsánszom

Aachenbe késő délután.

Mindjárt az új bástyára másztam,

mely Verdun várával vetekszik,

majd a dómban járkáltam estig,

ahol bronzból vert szarkofágban

Nagy Károly császár halva fekszik.

Mikor sötét lett, este hétre

a várőrség jött térzenére

s ahogy a tambur arra lejtett

eszembe ötlött elfelejtett

gyermekkorom sok száz emléke.

Így láttam őket rossz zenére

lépkedni több mint negyven éve,

veres gallérjuk ragyogott,

s azt énekelték: láncra fűzik

a korzikai hadnagyot.

Szabadság nékik sose kellett,

meneteltek a rossz zenére,

hogy Austerlitz meg Jéna mellett

ne lássa köztük egy sem élve

a korzikai hadnagyot.

Ma nincsen már rajtuk paróka,

de más nem változott azóta,

a régi nóta, nóta még:

sok a Cézár, kevés a Brutus,

s maradt, mi volt, a szolganép.

Aztán, mint régi lovagok

felvonultak a lovasok

az új egyenruhában:

sisakjuk fénylett mint a hold

csillámló bronzcsúcsával.

Ez mind úgy emlékeztetett

a régi, szép korokra,

mikor a nép még nem tudott

olvasni, s egy Junker jutott

harmincezer poroszra.

Mikor még állt a hűbér

s a költők várról-várra

bolyongtak olcsó rímmel,

s szívükben ült a hűség

és seggükön a címer.

Ez mind úgy emlékeztetett

a kölni máglyafüstre,

mikor a lovag csókért

epekedett s a hóhér

tudóst főzött az üstben.

Mikor nem voltak kertek,

fürdők, kanálisok,

estére zsidót vertek,

s mikor könyvet tüzeltek

a kardinálisok.

Mikor a szörnyű terhet

a nép lihegve húzta, –

mondom: valóban tetszett

az új csákó s a csákó

hegyes, csillámló csúcsa.

De ha zivatar jönne, mégis

félek, hogy e romantikus

sisak hegyének bronza

az ég modern villámait

a fejetekre vonzza.

S végül, bevallom, attól félek,

hogy e középkori sisak

nehéz, nagyon nehéz lesz néktek,

ha futni kell, mint futni kellett

Austerlitz, Wagram, Jéna mellett.

A gyávaság dícsérete

Így sétáltam tovább a hűvös éjben,

hol csak gázlámpák égtek sárgaszín

s mint Musset mondja: a torony hegyében

precízen ült a hold mint pont az i-n.

S amikor átvágtam a piactéren,

hol egy csikorgó szélkakas zenélt,

egy titkos hang, legbelső, másik énem

szívem mélyéből halkan így beszélt:

– „Jaj, mit fecsegsz itt össze-vissza, drága

holdfénylovag! hiszen csak jár a szád,

ha azt mondod, hogy egy vizeskanálba

megfujtanád egész Germániát.

A hóhérbárd s a guillotine-ok tiszta

vadkék acélja borzalom neked,

kalamárissal ékes humanista,

ki Siegfriedet lúdtollal kergeted.

Jöjj, tarts velünk, én hívlak, másik éned,

ki véres bárddal járkálok veled,

szatíráidban én vagyok a méreg,

szavaid mögött én vagyok a tett, –

ne fojtogass tovább, ne nyomj el engem,

ki gyűlölöm a meddő, elkopott

vitákat, – hadd győzzön konok fejedben

a kétkedő felett a szanküllott!

De látom, nemet intesz és nem jössz ki szobádból,

amíg dörög az ágyú és zúg a golyózápor –

nézz rám, aki szólni akarok hozzád

s ki nemcsak szóban vagyok harcra bátor:

Megmondom néked: te ki szikrát dobsz a kazalba

s ha égni kezd, azt tartod, hogy mégis sok a jóból,

te, ki forradalmi verseket szavalva

szaladsz el a golyótól,

te, ki a szabadságot élteted

s Lajos Fülöp kegydíját zsebre vágod:

hadd vágom a szemedbe, Heinrich Heine,

nagy a te gyávaságod.”

Míg sétáltam a holdas éjszakában,

így vádolt engem forradalmi lelkem,

végighallgattam, nem vágtam szavába

s a lázadónak ilyetén feleltem:

– „A híg fejeteknek, kiknek megárt a szkepszis mérge,

a fanatizmus mindig boldogító vigasz,

de én tudom, hogy mégha főbe is lőnek érte,

attól nem lesz, barátom, a nézetem igaz.

A pártok ketrecéhez különben is túl fínom

volt az egyéniségem s térdem nem térdepelt

divatos oltárokon és éles guillotine-om

csak egy akadt: a mondat. És más nem érdekelt.

Azt sejtem, hogy a harcnak sora most rajtatok van,

munkások! Gyűrjétek fel csuklótokon az inget,

s csak azt az egyet kérem, hogy szent haragotokban

ne késsetek már annyit és irtsatok ki minket.

Mi mást tehetek addig? Várom a harcot s félek,

s ha kérded, akár nyíltan bevallom néked én,

hogy minden férfiúnak, aki méltó e névre,

a gyávaság csodás kincs s életadó erény.

Mert nem rinocéroszbőrt adott az Isten nékünk,

sem éles tigrisfogat, kegyetlent, mint a kés,

sem elefántormányt – csak egyet adott, hogy védjük

higgadt, bölcs gyávasággal: egy szikra emberészt.

Nyugodj meg és ne lázadj fel a természet ellen,

nézd: földhöz vág a szélvész és tönkrever a zápor,

nyomorult hüvelyedben egy erő él, a szellem,

ha tornyokat emelni s képet faragni bátor;

téged idézlek, harcból dezertált Demoszthénesz,

ki gyáva voltál buta nyílvesszőknek kiállni,

de mikor a szószékről dübörögtél a néphez,

nem voltál gyáva egy állammal szembeszállni,

téged idézlek, Flaccus, ki kardodat elhánytad

s megfontoltan futottál, vér helyett bort keresve,

mert mondd, mi a bátorság és mondd, mit ér egy bálna

farkához képest Hektor vagy Ákhillész bicepsze?

És a feltámadás sem fog majd oly könnyen menni,

mint mondják – és a sírban, ki tudja, mi fogad?

Őrizd bölcs józansággal, míg inni tudsz és enni

rettenthetetlen gyávaságodat.

És ne akarj mártírja lenni semmilyen hitnek,

legfeljebb, ha fejedben agy helyett szalma van

és nincs mit vesztened, mert olyan sok embert visznek

amúgy is még a Marne-hoz pusztulni hasztalan.

Tudod-e, hányan haltak iótákért, szeszélyes,

tébolyult prófétákért, nyakatekert s szemét

eszmékért s a hősöknek, akik a harmincéves

háborúban elestek, tudod-e még nevét?

Ha ember vagy, légy gyáva, kerülj puskát és ágyút,

veszett kutyát meg párbajt s a nyílt ablakon át

repítsd ki a zsarnokkal együtt a hősi bábút,

a romantikus régmúlt kopott szimbólumát.

Ha van mit vesztened úgy sápadjon el az orcád,

mikor hősi halálba küld világnézeted, pártod.

Légy férfi. Mondj nemet. Mert nagy bátorság

kell ma a gyávasághoz.”

Álom, puha német ágyban

Sokáig sétálgattam s kíváncsi szemmel néztem

Köln régi városának csipkézett házsorát,

s az őszi est rozsdája rég elfakult az égen,

hogy végre megtaláltam a régi szállodát.

Az álmos portás bajsza alól kívánt jóestét,

a szoba jéghideg volt, a fal repedt s kopott,

s az asztalon – jó német szokás – az Újszövetség

kínált setét kötésben keresztény bánatot.

S mikor végignyújtóztam a jó, rugalmas ágyon

s az elfújt gyertya füstje még csípett orromon,

azt kérdeztem magamtól, emigráns és hazátlan,

ki mindig kívül álltam a rendőrkordonon,

akinek hivatalból koszorút sosem adtak,

megrögzött forradalmár, hívatlan énekes,

hogy miért nem találtam olyan eszmét magamnak

amelyért száz halállal halni is érdemes.

Mert ahogy minden anyag egy hőfokon megolvad,

úgy vár mindannyiunkra egy eszme is, melyért

a leggyávább közöttünk is szívesen kiontja

forró szívéből azt az öt vagy hat pintnyi vért.

Lehet, hogy ilyen eszme, amelyért halni mennék,

nem látogatja mostan e polgárszázadot

és idegen asztalnál ülök, mogorva vendég,

s ha lázadni szeretnék, csak versben lázadok.

Meg aztán egy dilemma kínoz: az örök kérdés,

hogy a százarcú népnek mi a rossz s mi a jó,

hogy bolhaugrás kell-e, vagy teknősbékalépés,

hogy evolúció-e vagy revolúció?

Hogy forradalmak üszkös tüze hová vezet el

és szebb fű nő-e majdan az elfolyt vér felett,

avagy lehet-e békén, keresztény szeretettel

egy jobb jövőbe vinni a kínzott népeket?

Amint ezen töprengtem, egy nagy terembe léptem,

hol az oldalfalakról két sor arckép köszönt

reám: a próféták, kik egy új világ nevében

hirdettek boldogságot, békét és vérözönt.

Az első Jézus Krisztus volt, lágy s azúrkék szemmel,

ki szelíden s szerényen rótta az út porát,

s az Olajfák hegyéről bánatos szerelemmel

siratta Jeruzsálem pusztuló városát;

mellette János állt, ki késő öreg koráig

ha prédikált, csak egy szót mondott, hogy „szeretet”,

s hitvallók, kikkel Nero etette bestiáit

s kiket a Capitolon keresztre veretett;

püspökök, kik testükkel védték meg a pogánytól

a Szentírást s akiket lassú kínzással ölt

meg a hóhér; csont és bőr aszkéták, kiknek mámor

volt a tetű, a korbács és lakoma a böjt;

térítők, kiket messze földön kerékbe törtek,

vagy Rómában ápolták a pestiseseket;

és Remete Szent Antal, kit mindig ronda szörnyek

kísértettek meg pőre hajadonok helyett;

festők, kik vézna kézzel aranyozták a sápadt,

liliomos Madonnát a nyirkos dómfalon,

és névtelen barátok, kik jéghideg cellákban

másolták a Missale-t, vénen és félvakon;

albiak, kik dalolva ugrottak Montségurnél

a tűzbe: aggastyánok, kislányok, gyenge nők,

s Lullus, ki a keresztet mutatta boldog-büszkén

az arab csőcseléknek, mely agyonverte őt;

és Szent Ferenc, ki az út kövén vetette ágyát,

ki farkast vett ölébe s galambokkal beszélt,

és szerzetesek, kik a sötét őserdőt járták,

hogy ott gyilkosaiknak hirdessék az Igét.

De túloldalt, a másik falon is hosszú sorban

bámultak rám a képek: az ellenlábasok,

akik a mennyországot itt lenn a földi porban

akarták berendezni, a hírhedt lázadók:

az első itt is Krisztus volt; nem a szőke, a szende

Jézus, de a rőt hajú zsidó, kit szent harag

vezérelt a szegények élén, mikor kiverte

a templom csarnokából az uzsorásokat;

mellette Spartacus jött, aki a rabszolgákat

a konzul ellen vitte a kék Vezúv alatt,

hogy az urak többé már agyondolgozott, fáradt

testükkel ne dagasszák az ángolnástavat;

balján ott láttam állni Spárta királyát, Ágiszt,

ki nem engedte népét igába hajtani,

s Lucius Catilinát, ki ellen annyi frázist

dübörögtek Cicero fizetett ajkai;

az izzó trónon ott ült a nép vezére, Dózsa,

körötte részeg urak meg cifra püspökök,

s Marino Falieri, a velencei dózse,

ki szennyes álruhában bujkált a nép között;

Arnoldo, Tell; parasztok s a sok lázadó jobbágy,

kiket négyrétre vágtak; s kiket már nem, mivel

könyveik erősebbek lettek a hatalomnál:

d’Alembert, Diderot, Voltaire; és aztán Robespierre,

ki jó lélek volt, oly jó, hogy sorra minden embert,

kit rossznak tartott, guillotine-re vitt,

meg Marx Károly, ki gúnnyal nézte az olasz s lengyel

szabadságharcok tábornokait,

kiknek, bilincsbe verve, nem kellett a fegyházban

sem a császár kegyelme, sem keresztény vigasz,

s Habsburg s Bourbon bitókon haltak meg annyi százan

a szabadságért, ámbár nem tudták, hogy mi az.

S ahogy így nézem őket, hirtelen észrevettem,

hogy forrongó sorukban bent állok jómagam,

kissé borostás arccal s kopottas öltözetben

s kabátzsebemben három vörösréz bomba van.

Kihívón pillantottam az ellenfélre szemben,

s a bombákat forgattam zsebemben csendesen,

míg túlról egy népszónok közelgett lágy ütemben.

A teste ráncos volt és derékig meztelen,

kezét vállamra tette, míg én egyre a három

bombát forgattam, és így szólt miközben deres

szakálla homlokomra omlott: – „Szegény barátom!

ne gyűlölj és ne lázadj. Tűrj, böjtölj és szeress!

Erőszak nélkül épül a szeretet országa

én tartom majd a kormányt, tisztán és hófehéren.

Te vagy Krisztus nyájának rég elvesztett báránya,

jövel hozzám és térj meg a szeretet nevében!”

– „Derék apostol” – szóltam –, „két évezrede mondják

e szép igéket és a világ nem változott.

Törődj a túlvilággal. Hagyd ránk a világ gondját,

melyért az ember úgyis oly sok vért áldozott.

Hol volt Krisztustól, mondjad, a Bertalan-éj papja,

ki füstölőjét rázva üdvözölte a vért,

s a jámbor, ki a rőzsét nyalábra fogva rakta

a tűzre, mely Giordano Bruno fejéig ért?

Vagy Roger, a domonkos, ki semmi bűnt és fortélyt

nem szégyellt és Lyonnál kondérban főzte a

waldenzieket s Orbán, a pápa, aki bordélyt

építtetett Rómában s hol voltak Tőle a

keresztesvitézek, kiknek nyomában, mint az árnyék

járt a pestis s útjukban leölt s kibelezett

zsidók hevertek. Mit szólsz ehhez? Hogy te majd másképp

csinálod? Nem hiszem el. Menj innen, eleget

tűrtem tőled! Eleget láttalak! S ha nem mennél,

úgy megkérdezem tőled: kedves-e életed?

Mert ha igen: zsebemben őrzök számodra ennél

még sokkal biztosabb és nyomósabb érveket…”

S hogy így beszéltem, a föld megrengett és a képek

hirtelen elsüllyedtek: s a szétnyílt falon át

kiléptem a mezőre s már ott ültem a rétek

langyos füvén és ettem a negyed szalonnát

a fekete kenyérrel, mit zsebemből kerestem

elő, s aztán vánkosnak használva karomat,

szivart dugtam a számba s így heverésztem resten

egy vakondoktúrásra helyezve faromat,

napestig… Tőlem balra az úton szürke porból

épült lyukban lustán ültek a verebek,

amíg a mélyzöld dombok lejtőin kék cukorból

készült kis házak álltak s parányi emberek

járkáltak erre s arra… Úgy hangzott, mint a zörgő

borsó, mikor nevettek egy vén imposztoron,

ki ott járt köztük. S ekkor láttam: ő volt, dühöngő

hangjával, a népszónok, az én apostolom.

Egy dombról szólt a néphez és áldást kért reájuk,

s azt mondta: mindhiába nevetik őt, mivel

a sors őt küldte s ő lesz vezérük s prófétájuk,

ki megvet minden durva erőszakot s kivel

a szeretet országát építik fel; és mézes

szóval kérlelte őket mindenre, ami szent.

Azok nevettek rajta, amíg egy tüdővészes

külsejű kislány felkelt s lassan utána ment,

majd egy vízkóros asszony is nyomába szegődött,

ki múlt héten temette el harmadik fiát,

egy rég kivénült szajha, ki mindhiába bőgött

segélyért, egy vak koldus s egy kicsapott diák;

s tizen voltak; már százan; és nőttek, egyre nőttek;

s ötszázan voltak s nőttek; s ezren voltak s vakon

követték őt, amint így vitte dalolva őket

házról-házra, mezőkön és apró falvakon

keresztül, s egyre nőttek, s mint kígyó csavarodva

menetelt a borzalmas s őrjöngő sokaság

a berill hegygaráton s nőttön nőtt s kanyarodva

indult az őszi völgynek s az esti réten át

közeledett felém. S ekkor markomba zártam

az első bombát s vártam, míg a sötét menet

elém ér. Egy virágzó kis bokor előtt álltam

és mintegy üdvözlésre emelve kezemet

odadobtam eléje. A szörnyű pukkanásra

a nép riadtan állt meg. S midőn a por eloszlott,

láttam: nem történt semmi. Csak az apostol lába

előtt gomolygott búsan egy fekete füstoszlop

a tátogó üregből. És engem durva kézzel

megragadtak a hívek és úgy vittek eléje

kemény bilincsbe verve. Ő meg hosszasan nézett

szemembe kék szemével s kezét vállamra téve

így szólt: – „Te vagy, barátom, Isten szegény báránya?

Mért nem térsz meg nyájamhoz? mért mártod ujjad vérbe?

Kezünkkel, nézd felépül a szeretet országa,

bűn és erőszak nélkül, tisztán és hófehéren, –

miért bántasz hát minket? tudom, a bűn, az ínség

vitt rá. De mert testvérek vagyunk Isten szemében:

indulj békén utadra, oldd meg kezed bilincsét –

én megbocsátok néked a szeretet nevében.”

S a menet ekkor zúgva és hullámozva indult

tovább a poros úton s amerre járt, a föld

dübörgött, mint a vulkán, miközben én a dúlt

vetés közt egymagamban maradtam ott a zöld

mezőn, megszégyenítve. És ekkor nekivágtam

az útnak a főváros felé. De ott és itt

és erre s arra: falvak pincéiben, tanyákon

és bús sikátorok mélyén, bármerre vitt

a lábam, mindenütt csak őket találtam. Súgva

mondták fülembe: Testvér! Agyonnyom az adó!

tarts velünk! új országot építünk fel ma durva

erőszak és bűn nélkül! Ha győzünk, a bakó

nem fog reggeltől estig vérünkben ázni s liszttel

nem spekulál a bankár! venyigéink borát

nem szürcsölik a dúsak s a sikkasztó miniszter

nem ád el a porosznak! De én mentem tovább.

S ők nőttek, egyre nőttek. Szénakazlak tövében

ültek, öreg kaszárnyák kantinjaiban, redves

barlangokban, a söntés mélyében és sötéten

izzó kemencék előtt s az éji erdő nedves

tisztásain; ott ültek az éjféli miséken,

az egyetemek padján s az utcán; beszakadt

tetejű kunyhók füstös kályhái mellett s régen

leállt gyárak falánál az őszi ég alatt.

S csak nőttek. És a zsarnok hiába küldött rájuk

zsarut, csendőrt. Hiába volt börtön és bitó.

Nem védekeztek. Üres kézzel álltak az ágyúk

elé és úgy pusztultak százával, némán s szó

nélkül. De egy halottért másnap tíz élő állott

soraikba. És nőttek, csak nőttek. S mint a gleccser

vittek mindent magukkal s ellepték az országot,

akár az őszi árvíz. S így jött, hogy végül egyszer

ölükbe hullott minden. Én éppen akkor értem

a fővárosba, honnan aznap reggel szökött

meg a zsarnok s a kormány; és estig álltam étlen-

szomjan egy útkereszten, a néptömeg között,

mely az apostolt várta. Majd egy lámpásra másztam

zászlók közé s üvöltő emberfejek felett,

s félig guggolva, félig ülve és szörnyen fázva

a szélben, lestem, honnan jön már a szeretet

félmeztelen barátja. Nem volt a régi: drága

köpenyt viselt meg csizmát s csupán szakálla volt

még hófehér. Szépnyergű lovon ült és utána

ezer fogdmeg s kilencszáz detektív lovagolt.

S én ekkor, rosszat sejtve, titkon kezembe vettem

a bombát és nyugodtan vártam, míg a menet

alám ért és jobbomat kinyújtva, leejtettem,

mint egy gyufát. A bomba halk búgással esett

egyenest a fejére. S kalapja karimáján

kétszer körbegurult, majd megállt s csütörtököt

mondott. S mikor egy rendőr a csatornába vágta:

„csoda, csoda” – hörögték karban a püspökök,

és „üsd agyon” üvöltött a nép s bilincsbe verve,

megrúgdosva s leköpve eléje vittek, s ő

leugrott a lováról, felém jött s rámismerve

így szólt: – „Hát nem javultál meg, vén gonosztevő?

Ma a győzelem napja van. Holnap új országot

építünk fel, bűn nélkül, békén és hófehéren.

Hogy íly bitang munkánkban ne zavarjon: tartsátok

börtönben mindhalálig, a szeretet nevében!”

És akkor a tömlöcbe vittek. Sok hosszú éven

át csorgott rám az ólmos víz s vén kenyeret adtak

ennem, zöldes penésztől nyálkásat és a térdem

megbicsaklott a csúztól s csak ültem és a vastag

tömlöcfalon keresztül a világból csak néha

hallottam egy-egy hangot: halk és félénk könyörgést,

korbácsütést, sarkantyúpengést, elfojtott néma

sóhajt, dobszót, parádés harangzúgást, nyöszörgést,

vonagló sírást, hörgő sóhajt, rekedt parancsszót,

vérforraló sikoltást, egetkáromló átkot

és tébolyult üvöltést. Építik már, gondoltam,

építik az országot.

S egy nap a börtönajtó kinyílt: a porkolábom

jött be, megmosdatott és hajamat kétfelé

fésülve a legújabb divat szerint és három

zsandárt állítva mellém, az apostol elé

kísértetett a várba: mert királyként lakott

most a zsarnok várában. Dús selymek és brokátok

közt ült, nehéz damaszttal függönyzött ablakok

alatt a baldachinos trónon. Amint meglátott,

felém fordult és így szólt: – „A szeretet országa,

lásd, testvérem, felépült, tisztán és hófehéren.

Hívtalak, hogy lenézhess a béke városára

pompás erkélyeimről, és megláthasd, hogy népem

boldog, mert ingyen mérik a levegőt minálunk,

meg az arany napfényt is s az ezüstösen kéklő

forrásvizet. S hívtalak, mert éppen harcban állunk

és katonának kellesz. Ez a harc lesz a végső…”

Eddig jutott, mert közben nagy-titkon elővettem

az utolsó bombámat s rádobtam. A falak

hajlongtak, mint a szélben a nád; a gobelin égett

s lezuhant a padlóra. Ő sértetlen maradt.

S ekkor az apostol őrjöngve, libabőrös

arccal, kifordult szemmel, haragtól hófehéren

s habzó szájjal kiáltott a zsoldosokra: „Őrök!

Vigyétek s kössétek föl a szeretet nevében!”

S ahol vittek, a város utcáin, a vesztőhely

felé, a nép riadtan állt meg s összesúgott.

Aztán, levett kalappal és kockás zsebkendőkkel

törölgetve a sírást, mint gyászmenet futott

kordélyom mögött és ezt mondták: – „Miért nem ölted

meg, hős mártír? kínlódunk! agyonnyom az adó!

éhbérért dolgozunk! szűk pénzünkből egyre többet

lopnak! reggeltől estig dolgozik a bakó!

a háborúnak nincsen vége! tüdőnket tépi

a pincelyuk! a bankár csal! vascsizmákat szabtak

eszméinkre! az új rend rosszabb még mint a régi!

hiába folyt a vérünk! nem lettünk boldogabbak!”

Így szóltak; s az apostol őrjöngő, vad gesztussal

hajolt ki az erkélyről a bús város felett:

– „Nem vagytok boldogak? jó! úgy most a puskatussal

kényszerítlek rá, hogy boldogak legyetek!”

És súlyos ágyúk jöttek az utcán s lőni kezdték

a népet, mely bömbölve futott. Üres terek

szélén hullák nyújtóztak s a járdán vörös festék

csorgott az alkonyatban, miközben engemet

felhúztak a bitóra. A kóckötél torkomra

fonódott s a halálos verejték ellepett,

s így hintáztam hörögve s a végén még kitoltam

a tébolyult világra tintaszín nyelvemet,

amikor felébredtem. A puha, német ágyban

feküdtem, izzadt testtel a nagy dunyha alatt.

Reggel volt. Kint, az ablak előtt a dóm keresztjén

vörösen állt a nap.

A teutoburgi erdőn

Bús ősznap volt. Csak ment a chaise a holt

erdőn, hol ránkhajoltak a rideg,

tar tölgyágak mint a gót boltívek

s úgy lengett rajtuk mint bitón a hold;

a hold, mezítlen, rőt, parázna test, –

baljós mocsár ez, nedves és setét,

germán kocsis, nógasd a vén gebét

s gyerünk tovább, mert elborít az est.

Az őszi est, mely szürke szemfedél

lett annyi népnek, mely mint egy vitéz állt

itt és nem mondott többé Áve Cézárt,

midőn a lápra ráborult az éj.

Nagy volt az éj és messze volt a Város,

itt tért pihenni Varus mindörökre

a barbár erdő hűs ölén. Körötte

pusztultak el centuriói, sáros

szájukba sás s mocsári gyík kúszott –

egy kis kert volt Tibúr mellett a vágyuk;

most itt hevernek s márványszarkofágjuk

falát nem őrzik alvó Vénuszok.

Nem isznak többé mályvaszín kadarkát,

germán hullát ölelnek lenn a lápban,

s a közvitézek, annyi s annyi százan –

csontvázukat most vadvizek kavarják

és sírjukon lidérces láng lobog,

Wotán tölgyét táplálja már a vérük,

és a többi: gyarmatlakók, kísérők,

seregdiákok, markotányosok,

kik itt átkozták Marsot meg Erinnt,

s szüzek, kiknek mellén átment a dárda,

s kiknek nem tette holt kezébe már a

kőfalloszt senki, ős szokás szerint.

Most itt hevernek. Rajtuk dudva nő,

pajzsuk felett sziszegve fú a bóra,

s a Styx vizénél alvó légiókra

én mondok áldást, német verselő.

Tudom, silány zsoldoshad volt, rohadt

kalandorkedv s észbontó harci mámor

kergette őket és a kultúráról,

amelyet hoztak, nem tudtak sokat.

Iszákjukat tömték és semmi bűnt

nem átallottak; gyújtogattak, borban

s aranyban hemperegtek, bár e korban

nem Merkur volt még a hadistenünk.

Mindegy –: a Dél, görög és latin szellem,

Augustus, a világpolgár s a régholt

Plátó küldötte őket e vak égbolt

ölére, Észak vad hordái ellen:

ők védték itt a kultúrát s az észt,

a Parthenont, Neápoliszt, Kumát,

Galenus minden antidótumát,

s a vén porhintő Árisztotelészt.

Ezért dícsérem őket, régi holtak,

kiket nem díszít márványkő a fertőn,

s kik egykor itt, e klasszikus nagyerdőn

a humanizmus katonái voltak.

A Város küldte őket, melyet rég

támadtak s mit csak védtek, egyre védtek,

mivel, jaj hányszor indult innen délnek

Hermann vezér s a szőke csordanép.

Vad cimberek és teutónok mentek

innét a Póhoz, hogy lovat meg ringyót

raboljanak s a fákról minden bimbót

letépjenek, míg tar s elégett kertek

közt szétkergette őket Marius;

itt állt a domb, melyről új harcra várta

népét Thusnelda, kit a Via Sacra

felé bilincsben vitt Germanicus;

itt állt a német kősánc, mely megett

háromszáz évig harcoltak egy helyben

és Rómát lesték kék szemükkel, melyben

lobogva égett a fajgyűlölet;

háromszáz évig védték tőlük éjjel-

nappal a sokszáz korhatag őrtornyot,

míg tébolyult rohamuktól nem bomlott

a haldokló császárság szerteszéjjel.

Ez volt az ősz! Rómában már fiús

hetérákat szerettek, hírneves

írók anekdótát faragtak és deres

ezüstkorból beszélt Petronius.

És akkor jöttek ők: a cimberek,

a vandálok, a gótok, alemánok

és úgy tapostak átizzadt csizmájuk

alá egy kultúrát mint a legyet.

Csak jöttek, jöttek: csonka hordák, népek,

s a Hohenstaufok: őrültek vagy szentek,

kik Epheszoszig s Palermóig mentek

ősi haraggal gyújtogatni délnek;

s aztán – e szennyes áradás után

is hány hadat látott e vén mocsár már!

A leffedt ajkú, gőgös Habsburg császár,

akit bíborra festett Tizián

innét küldte Rómára Landsknecht népét,

mely Ghirlandajo képeiből vágott

farsangi maszkot és Márton barátot

éltette, drága kurtizánok méhét

tüzes dorongra szúrta, százados

tetők alá csóvát vetett és ó

dómoltárokra, vak, vérszomjazó

sereg, mely éjjelente százakós

boroshordókba fulladt mint Clarence,

s kőkancsóit Apollón meg Minerván

verdeste szét – így pusztult egykor germán

zsoldoshadak kezén a reneszánsz.

S hogy kardodat akkor fáradt szívedbe

mért döfted, Varus, már megértelek.

A bölcsészettől hosszú éjjelek

elfárasztottak s lelkedet ridegre

marták a híres filozófiák;

hű kísérőd, a kétség, száz körömmel

tépett s nem tudtad már pogány örömmel

ölelni Doriont és Claudiát.

Magános lettél és vígasztalan,

és éjféltájt, az őrtűznél, a szalmán

talán sejtetted, hogy harcolni barbár

erőkkel itt mi bús és hasztalan.

Korán halt hős, hadd dícsérem neked,

és hadd tárom fel nem-látó szemednek

e századot, melyet megsejtened sem

engedtek már a fukar istenek.

Mert volt e korban, bár csőből gyilkolta

társát az ember, egy csipetnyi ész –

az Alhambrát s a Péter tér nehéz

oszlopsorát nem láttad már, se Volta

fényét, nem hívott soha a sötét

lagúnákra Velence ragyogása,

a távcsövekben szemed sose látta

az Aldebáránt s a Tejút ködét,

kávéházban, melledre, fejlehajtva

Európa minden bánatát nem szívtad,

s a hulló, sárga lombok sose hívtak

őszi sétára a Boulevard Montmartre-ra.

A Sistina és Raphael szobái

felé sohasem vonzhatott a vágyad,

s végső utadra nem zengtek utánad

Ludwig Beethoven hősi harsonái.

Ám mégse képzeld, porladó vitézem,

hogy talpig tejfel volt a tört pohár –

fényes, hazug kocsink nyomában sár

s nyomor buggyant a földből, bármi szépen

takargattuk, a polgáralkovok

mélyén por ült, elfojtott, régi lázak

s emésztetlen teóriák csiráztak

a nép között; hallottuk, mint ropog

a fal, bár újra festettük, s e tenger

tömegnek minden jelszó messzi hang

maradt. Sok volt a bankár és a bank,

sok volt a hadvezér, kevés az ember.

Mi lesz velünk? Fanyar, Varus, a lecke:

nincs más állandó mint a változás.

A kultúrák pusztulnak. Óriás

léptekkel közeleg felénk az este

és minden tárgy ködös szakállt ereszt,

az ajkakon undorrá fagy a mámor,

ecet lesz a chianti a pohárból –

Áve, Petronius! Te tudtad ezt.

Dús asztal mellett fogsz egykor heverni,

várod fellázadt szolganépedet,

hogy rádtörjön, szétossza pénzedet,

s a bort, amelyet már nem tudsz keverni.

De mért nem jönnek? Nem kellenek vert

kupáink nékik és a dús borok?

Kakas szól a homályon át. Homok

szalad az órán. Milyen rossz e perc!

Fanyar kor jön. Maradj ember a gáton,

az éjsötétben is Civis Romanus,

s utolsónak menj meghalni mint Varus

a vert sereg után. E vak világon

úgyis mindegy, lesz-e, ki süppedő

sírod felett, e rozzant, sárga csonton

Páris táján majd egykor verset mondjon,

arab, japán vagy néger verselő.

Bús őszi nap. Nézd: áll a chaise a holt

erdőn, hol ránkhajolnak a rideg,

tar tölgyágak mint síri boltivek,

s fölöttünk mint bitófán leng a hold

és minden fát csontvázfehérre fest –

baljós mocsár ez, redves és setét,

germán kocsis, nógasd a vén gebét,

s gyerünk tovább. Fejünkre szállt az est.

Németország apotheózisa

A teutoburgi erdő lápmezői

után hervadt pusztákon járt a chaise-em.

Harmadnap este volt, mikor az égen

lassan feltűntek Hamburg háztetői.

Az estharangok szóltak és szelíd

bárányfelhők kószáltak fenn az égen,

a Rathaus tornya a párától kéken

fénylett – így értünk le az Alsterig.

A szép szobában már régen setét

volt és anyám csak úgy ült egymagában.

– „Te vagy, fiam?” – riadt fel örömében

és összecsapta mind a két kezét.

Aztán felkelt, gyertyát gyújtott, terített,

elémtálalta a halat meleg

mártással s régi arcomat kereste

az arcomon. És egyre kérdezett:

– „Hogyan utaztál? Puha volt a chaise-ed?

Soká maradsz közöttünk, vagy csupán

néhány napig? Egyél! Biztos, hogy éhes

vagy – Istenem! – tizennégy év után!

Édes fiam! És mondd, ott idegenben

van-e, aki gondot visel reád?

Hogy élsz a szép Matilddal? Szilvalekvárt

befőz-e télre? Reggel a teát

ő hozza néked? És varr-e, hogy őszre

meleg alsót hordhass az ing alatt?”

Így kérdezett anyám s én eltűnődve

ettem, s némán, mint illik, a halat.

Azon töprengtem, hogy özvegy anyámnak

Matild asszonyról mit beszéljek én,

Matildról, ki most ott csacsog a halvány

októbernapban lenn az Elysées-n?

Ugyan mit szóljak kalapja tolláról,

szeméről, mely csupa fény és derű,

hangjáról, mely rekedt a sok tortától,

s lelkéről, mely könnyed meg egyszerű?

Mondjam, hogy pogány öröm gyúl szívemben,

mikor meglát, ha átfog a keze?

Valljam meg titkomat, hogy vén fejemnek

untig elég már a magam esze?

Mondjam, hogy bár nem ismer és nem ért meg,

tüdőmből mégis a végső lehellet

is az övé lesz, lányáé egy népnek,

mely nem ült soha Bábel vize mellett?

Mondjam, hogy a kőtáblákat az égből

lelkem mélyén még egyszer eltöröm,

ha alacsony homlokán verítékből

ezüstös koszorút fon a gyönyör?

Itt valljak Hellásznak örök szerelmet

a hétkarú gyertyatartó alatt?

Anyám csak egyre súgta: „Drága gyermek”,

s én ettem, némán ettem a halat.

Mikor kész voltam, letette elémbe

a nagy, pirosra sült libát veres

káposztával, mélyen szemembe

nézett és kérdezett, csak egyre kérdezett:

– „A valót, mondjad, ott is csak tilos

megírni? És van-e a Szajnán sirály?

Hogy van Rotschild? Igaz-e, hogy piros

ernyővel jár Lajos Fülöp király?

Édes fiam! Hol élnél szívesebben,

a Rajnán innen, avagy odaát?

S melyik népet zártad jobban szívedbe:

a németet-e vagy a franciát?”

Nehéz kérdés! Tegyem most, mint a kalmár,

mérlegre őket s mondjam ridegen,

hogy szeretem a franciát s e barbár

világ számomra örök idegen?

Azt mondjam el, mit megírtam a német

fajrépákról kegyetlen szatírákban?

Inkább a villát néztem, nem beszéltem

és hallgatagon ettem a libámat.

S hogy elkészültem, jó anyám narancsot

tálalt elém és egyre kérdezett:

– „Szegény fiam! A parlamenti harcot

nem únod még? S mondd, mindenek felett

melyik irányzatot és pártot tartod

oly nagyra, hogy eszméit vállalod?”

De én megettem közben a narancsot

s kiköptem minden keserű magot,

minden magot… És aztán erről-arról

beszéltem néki csendesen a rőt

gyertyák fényében, míg az öregasszony

elfáradt. Akkor megcsókoltam őt

és nekivágtam Hamburgnak. – A város

is csak megvénül, mint az emberek!

Hová lett már a kaftános bazáros,

kinél cukorkát vettem, mint gyerek?

A szőke Lottchen, ki a zsalugáter

mögött ült délben, régesrég kövér

családanya, ki hétköznap korán kel

és ünnepnap ott korzózik ösztövér

urával. Kik prófétáknak születtek,

fiúk, akiktől egy új Bibliát

vártunk, régen fanyar ügyvédek lettek.

Tizennégy év! Hogy eljár a világ.

Hol van a jó öreg tanár, ki egykor

átsegített sok ifjú viharon?

Az utcasarkon csak a régi cenzor

kabátszárnyába akadt a karom.

Hegyes ollója mindig eltalálta

a legjobb sort. Most didergett. Szívem

megesett rajta és egy kiskocsmába

invitáltam be magammal, hiszen

hol már a régi haragunk? Borozva

szapult mindent: a Hanza-államot,

mely nyugdíját fukar marokkal osztja,

a zsidókat, a bankot, a papot,

szidta a sok ripők zsoldost, ki tétlen

lopja a pénzt. Fejébe szállt a bor

és elbúsult. Lassan hazakísértem

egy ócska házhoz. S aztán, amikor

egyedül voltam, felnéztem az égre.

Lágy éjszaka volt és a lebegő

félholdat három kis csillag kísérte

kristálycukorból. Langyos levegő

préselte körül arcomat. A házak

cirádája mind olyan ismerős!

Milyen kékek az ablaktáblák! Fáradt

lábam boldogan imbolygott az ősz

fái alatt. Most végre hazaértem!

S mint elcsavargott és hűtlen gyerek,

egy nedves padra ültem s így beszéltem,

nem tartva vissza többé könnyemet:

– „Germánia! Anyám! Most itt, az éjben,

s így, hogy nem hallhat, csak a honi csend:

én, ki fejedre annyi átkot szórtam,

száz nem után hadd mondjak egy igent.

Mert szeretlek száműzötten, kiverve,

utánad sírtam; siratlak remény

és vígasz nélkül: Catullus szerelme

sem lángolt úgy, mint érted az enyém.

Legyen áldott sötét erdőd, hol Merlin

bolyong és Essen szürke kormai,

szántófölded sovány vetése, Berlin

minden köve s Göttinga tornyai,

gót templomaid zöldes kővirága

a Rajna és a Majna várai,

homokdűnéid szőke pusztasága

és Heidelberga holt tanárai,

legyen áldott Hans Sachs minden meséje,

Johann Gutenberg első könyvnyomója,

Sebastian Bach mennyei zenéje,

Holbein és Dűrer minden víziója,

Schopenhauer fekete logikája,

Majna-Frankfurt szofista nyársai,

elnyűtt könyvtáraid dohos homálya

és berkeid magános hársai,

legyen áldott a kőnigsbergi elme,

ha érvelése még olyan kusza,

a Minnesaengerek égi szerelme,

Reuchlin és Lessing humanizmusa,

Wieland álomvilága, von Kleist véres

emléke, Celtes Konrád Ámora,

a seesenheimi paplány s nyolcvanéves

Faustodnak minden ifjú mámora!

Germánia, bús, elkínzott nagyasszony,

mit hozzon a jövendő? Nem tudok

mást kérni a sorstól, minthogy akadjon

sok cézárod után egy Brutusod,

hogy hozzon a sors annyi balhit s métely

után népednek pár józan fejet,

férfiakat a talpnyalók helyére

és bölcsességet bölcselők helyett;

ne csak tudást, észt is hozzon felétek,

ha erre jár az idő szekere,

s ha magja vész a vérszopó Vezérnek

és széthullt habzó szájú serege:

vak isten: akkor hozd harcok és vészek

után Voltaire szabad napját reánk,

hadd láthasson még néhány békés évet,

ha nem a fiúnk – úgy az unokánk; –

s küldj gyors halált a német börtönök

megkínzott rabjaira, akik már nem

élhetnek a jövendő reggelig,

és adj nékik örök nyugalmat. Ámen.”

S hogy így beszéltem, a parkból egy dáma

tartott felém az éjhomályon át, –

haján, mely félig eltakarta drága

s hellén márvánnyal rokon homlokát,

dús főkötőt viselt, amely királyi

kiskoronához volt hasonlatos;

két combján – gondoltam – meg tudna állni

a Párthenon, hogy így láttam habos

szoknyájából kidomborodni őket, –

gúny csillámlott nagy, tágranyílt szemén,

és úgy mosolygott, mint egy istennőhöz

illik, mikor táncolva jött felém.

– „Szép vagy, jeles hölgy”, szóltam, ránevetve, –

„látom: tested Vénusszal osztozott

a bájakon. Szájad vörös cseresznye,

a lábaid, mint antik oszlopok;

ringó csípődtől minden szent aszkéta

megtébolyodna, – ám felelj nekem:

hogyan kerültél e magányos séta-

úton, íly későn, épp szembe velem?

Hűvös szél fú. A tornyok mindjárt éjfélt

kongatnak. Ágyad biztosan meleg.

Ha nem vagyok indiszkrét: mennyi pénzért

méred nekem királyi testedet?”

– „Tévedsz, Henrik”, felelte mosolyogva –

„én nem vagyok amolyan könnyű lány;

és máskülönben is már vén csoroszlya

lettem, s túl ifjú vágyak viharán

lesem a lassú századok múlását.

Egykor még márványsíma testemen

harcok, tűzvészek, áradások vájták

e sok barázdát s minden reggelen

arcomat egyre ráncosabbnak látom,

hajam megőszült és mellem konya –

Nagy Károly volt az én papám, barátom,

s én vagyok Hamburg istenasszonya.

De hogyha meghívhatlak egy teára,

úgy jöjj velem, mert csak magam vagyok.

Padlásszobámban fűtve áll a kályha

s a karszékben a párás ablakok

alatt elmondod majd, mi hozott erre,

s német népünkhöz milyen indulat

fűz mostanság, s ha útra kelsz, majd merre

s milyen dolgokhoz vezet az utad?”

Így szólt ő és elindultunk kanyargó

sikátorokban, néptelen terek

felé, aztán felmásztunk a csavargó

vaslépcsőkön vagy kilenc emelet

magasra és egy kis szobába léptünk.

Leültem és ő úgy húzta felém

karosszékét, hogy összeért a térdünk –

s szemébe nézve, így beszéltem én:

– „Úrnőm! Hajdan a szabadság s a szépség

után Párisig kergetett a vágy.

De tudtam: hamar utolér a vénség,

s úgy töprengtem álmatlanul az ágy

setét bárkáján, mely az Ácheronra

visz majd engem, a beteg Henriket.

Fásult lelkemnek csak egy volt a szomja,

egy kívánság hajszolta e szivet:

egyszer, csak még egyszer akartam látni

az alstermenti öreg tölgyfasort,

matrózpipákat a hamburgi ködben,

nagy, szőke nőket, Junkert, rajnabort –

így jöttem – s annyi bánatra meg búra

ébredtem itt. Keserű volt az út,

mondhatnám, hogy honvágy-elleni kúra –

s gondolhatok-e vajon itt, e rút

világban boldogabb német jövőre?

Ki sejti ezt? Az oldó és szövő

párkák sötét szobában ülnek, dőre

szemünkben örök titok a jövő,

bár mi csináljuk… Nézz reám: ma éjjel

zokogni tudnék és szívem puhább,

mint kebled bőre. Tégy rumot elémbe,

s hozd be, amit ígértél, a teát.”

Felkelt: nyomában rózsaillat s ámbra

áradt, majd egy kis kannával tért vissza,

csészét hozott, rumot töltött teámba,

míg ő a rumot tea nélkül itta

a flaskából; s mikorra bársony arca

tüzelni kezdett, mellém ült, nehéz

szemét lezárta, majd vállamra hajtva

sötétsörényű, koronás fejét

ekként beszélt: – „Anyám tündérkirálylány

volt itt az Elbán. Egy holdfénybe szőtt

nyáresten ülték holmi régen bárkán

császárapámmal ők az esküvőt.

Hogy meghaltak, több már, mint ezer éve.

Árván hagytak s szegényen: nem maradt

reám más, mint apám császári széke,

melyet ott látsz a tölgyszekrény alatt.

De nem adtam el, bár marokra szórtam

a pénzt, semmiért e szedett-vedett

széket – ezen ült az aacheni dómban

s előtte nagysüvegű érsekek

csúszkáltak térden… A szék alján katlan

nyílik, s ha lassan felemeled rőt

bársony párnáját, meglátod alatta,

mit látni kívánsz: a német jövőt.

De esküdj meg, hogy nem fogsz rémüldözni,

bármíly borzalmat lát is a szemed!”

S én átkaroltam szép térdeit: „Semmi

nem rémít, Úrnőm!” És ő két kerek

szemét, melyekben különös gúny égett,

reám emelte s elkezdett nevetni.

Aztán elfújta a lámpát. Setét lett,

csupán az esőt hallottam peregni

a háztetőn, míg ő varázsigéket

mormolt a trón támlájánál és én

a mélybe néztem, honnan szörnyűséges,

elmondhatatlan bűz áradt felém.

– „Most légy kemény” – szólt ő –, „csupán a német

jövő szaga ez. Fogd be orrodat.”

S én újra a mélységbe néztem. Kékes

lángnyelvek közt egy udvari fogat

gördült elő. Mélyén egy hetykebajszú

császárka ült. A címeres lovak

a nép közt jártak, melyet sebesarcú

lakájok vertek. A kocsi alatt

elgázoltak hevertek, kik halódva

is még éljen-t bömböltek. Kétfelé

cirádás, tarka, csűrt-csavart kaszárnyák

és bérházak nőttek az ég felé.

A földekből, mint tavaszi vetés,

kémények keltek; a füstrengeteg

alján, mint holmi fekete penész

nyüzsögtek rongyba csavart emberek.

Amott lakkos cilinderek korzóztak

a napon, csak a pénznek nem süket

lánykákkal, akik jól zárt bugyogóban

őrizték híres szüzességüket,

de legfelül, e sok-sok ócska rendjel,

reverenda, kardbojt, vállpánt, új s ó

diáksapkán a bankár ült, míg egyszer

feldördült a megváltó ágyúszó.

Vert hadak jöttek, forradalmak öltek

s élesztették az új harcok tüzét,

s mindez egész hiába, mert a bölcsők

mélyén egy disznófejű nemzedék

mocorgott. S egy havas, kísértetes

napon – maguk sem tudták, hogy lehet –

megjöttek a germán kísértetek,

a sírjukból kikelt őrmesterek,

a német fajrépák, az új Wotánok,

a megbolondult nyársak, a fanyar

díványokon kéjelgő vénleányok,

a tányérsapkák és a hivatal

magasgallérú, aszott csőcseléke,

a felemelt karú egyenruhák: –

egy had, mely legsötétebb nyomorában

választott népnek képzelte magát:

ők perdültek ki farsangi menetben

az útra, élen az ordítozó

Vezérrel, aki Hohenstauf Frigyesnek

gondolta magát, átkos lobogók

árnyékában. Brueghel-i látomás volt:

a pincékben reszketve ült az Ész,

amíg fölötte Dante pokla lángolt,

gigászi ágyúk keltek és nehéz

csizmák pattogtak; lenn a börtönökben

táncolt a korbács, elkínzott rabok

rimánkodtak, míg haldoklók hörögtek;

amott embert vadásztak és amott

a holtakat pöcegödörbe dobták;

amott a rabseregből csapatot

formáltak; ott a zsidókat pofozták,

amíg holtan hulltak el és amott

öreg tudósok mellig a mocsárban

dolgoztak, s ott, ahol szennyvíz úszott,

csecsemők meneteltek csatasorban,

s az ablakokból asztrológusok

horgászbottal halászták a jövőt.

A messzeségben ködös perspektíva

nyílt: holttestektől égmagas mezők

felé, hol a golyózáporban, sírva,

s egyedül állt egy ember, míg hasából

lilán lógtak a kiszakadt belek.

És arra, éppen arra, ahol állott,

arra futott a tébolyult sereg.

A vízió fölé hajoltam. Ajkam

megrándult és nem tudtam feltörő

borzalmamat titkolni. Megragadtam

az istennőt: – „Ez a német jövő?

Felelj, ez az?” De ő csak nézett lomha

ökörszemével, s aztán felemelt

szép karjait lassan keresztbe fonta

mellén és nézett és csak nem felelt.

De én már többé nem bírtam magammal.

Félőrülten felrúgtam a kopott

trónust és az istennőt mellbevágtam,

ki körmével belém csimpaszkodott,

leszaladtam a lépcsőn, míg a zápor

szemembe csapott, s mint a szélvihar

rohantam át a pislogó lámpák közt,

ezer sikátor, ezer útkanyar

setétjében, míg lihegve a térre

értem, hol a nedves póstakocsik

álltak, s az alvó postillon fülébe

üvöltöttem: – „Előre: Párisig!”

Őszi harmat után

Atlantisz

Petronius! Ma ajkam fanyar borodból ízlelt

a napos Szajnaparton, a Notre Dame alatt,

ahol a lomb nem mozdult – merev színházi díszlet –

s a rőt repkényindák közt a csend gyíkja szaladt.

Atlantisz ez: a vízben most merül el e város,

reáborul a tenger, belepi a homok

s iszonyú szörnyek jönnek föléje, a homályos

iszapvilág egére, mint cápauszonyok.

Fusson, ki tud! Mögöttem rendőrkopók kaptatnak

ok nélkül, s én, rongyokba burkolt kolduskirály,

nevetek rajtuk, mi mást tehetek, s itt maradtam,

mert nincs ország se város, amely jöttömre vár.

Megtanultam becsülni és szeretni a bölcs ég

javait, miket olcsón mér még e szimpla lét:

a kukoricakását s a föld áldott gyümölcsét,

a krumplit, s a Quai d’Anjou-n a lomb okker színét.

Borbélyhoz menni nincsen kilenc hónapja pénzem,

a gyomromból gombóc lett, bár nem bánom nagyon,

s a Fiastyúk ezüstzöld szőlőgerezd az égen:

ahányszor megpillantom, az ajkamat nyalom.

Hitvesem s szeretőm is van. Olykor eltűnődöm

az utóbbinál éjjel: meddig bírom tovább

a kettőt, míg a holdfényt nézem a pléhtetőkön

és rajtuk a kandúrok fekete lábnyomát.

(Páris, 1939. szeptember 3.)

Nel mezzo del cammin

Internátus, Berck Plage, 1926 nyarán

Emlékszel még a nyári intézetre,

a tengernél, hol hajlongtak a fák?

Bőrönddel kézben érkeztünk egy este

franciául tanulni, két diák.

Emlékszel még a nyári intézetre?

– „Egy szobátok lesz”, szólt a gondnokasszony,

„magyar barbár, német emberevő!”

Rád pillantottam, fellángolt az arcom,

te fehér voltál mint a krétakő.

– „Egy szobátok lesz”, szólt a gondnokasszony.

Tíz órakor eloltották a villanyt.

Foszforeszkáltál, mikor a ruhát

ledobtad. Forgolódtunk ágyainkban

és egymást lestük a holdfényen át.

Tíz órakor eloltották a villanyt.

Úgy jöttél mint öldöklő bosszúangyal,

ahogy hüvelyből repül ki a kard,

ingedben, mely kis, reszkető haranggal

sután alig félcombodig takart.

Úgy jöttél mint öldöklő bosszúangyal.

Petroniusról suttogott a szánk,

csiklandozott az ágy nehéz daróca

(azt hittem: bűnöm száz darázsa bánt)

mellbimbód úgy szúrt mint parány vadrózsa,

s Petroniusról suttogott a szánk.

Ajkad kemény volt mint a nyers barackok,

mosolyod durva és fogad jeges,

tested rügyedző illatot fakasztott,

mint déli szél, ha hómezőn evez –

ajkad kemény volt mint a nyers barackok.

Kint bukva szállt a cinkos telihold,

szemed setétjét sárga szikrák törték,

körmünk az ágyvason szikrát csiholt,

ágyékunk szemben állt, mint két tükörkép

s kint bukva szállt a cinkos telihold.

Testedből bodzabokrok íze áradt,

combod hideg volt mint a gyors folyam,

s akár két játszó, fiatal vadállat:

haraptuk egymást tréfás komolyan.

Testedből bodzabokrok íze áradt.

Aztán odabújtunk egymás öléhez.

Ilyen, gondoltam, az édeni rét,

a Kísértő kígyófeje szemérmed,

a Bűn Fájáról alma a heréd.

Aztán odabújtunk egymás öléhez.

– „A kárhozat vár”, hallottam anyámat,

de mit bánom, legyek az ördögé,

s győztesen én is odanyomtam számat

ágyékod bársony bimbója köré.

– „A kárhozat vár”, hallottam anyámat.

Villám nem sújtott, nem jött értem ördög,

de libabőrös lettem. A kezem

véknyadhoz csúszott s az öröm elöntött,

hogy ilyen nagyszerű a szerelem.

Villám nem sújtott, nem jött értem ördög.

Az ablak alatt háborgott a tenger.

Kéj cikkázott ölemben mint a kés.

Egy csepp spermádat érezte a nyelvem,

s mellemben folyt, üdítő vízesés.

Az ablak alatt háborgott a tenger.

Szökőkút lettél. Magodból, szerelmem,

torkomban vadvirág fakadt. Olyan

boldog voltam veled. Fanyar tejedben

lubickolt mind a harminckét fogam.

Szökőkút lettél torkomban, szerelmem.

Féltem, hogy elfordulsz tőlem utána,

de nem mozdult el se kezed, se szád.

Begörbült combodon szemem pillája,

s magamba szívtam öled illatát.

Féltem, hogy elfordulsz tőlem utána.

Majd átadtuk egymás testét a holdnak,

nem volt rajtunk sem takaró, sem ing

és tudtuk, hogy gyönyörű lesz a holnap.

Felébredtünk, ölelkeztünk megint,

majd átadtuk egymás testét a holdnak.

Tűnt Édenünk kertjét ma hol keressem?

Kék csillagok közt reszkettél velem,

nem furdalt bűn azóta íly hevesen,

nem korbácsolt még így a szerelem.

Tűnt Édenünk kertjét ma hol keressem?

Ma már tudom, hogy minden elveszett

és győzelmes lányok prédái lettünk.

Sírhatnék, de utunkra nem lelek,

hol összenőtt a sűrűség megettünk.

Ma már tudom, hogy minden elveszett.

Emlékszel még a nyári intézetre?

Azt képzeltük: zöld és örök vadon,

de vaságyunkat a rozsda megette

és sárga lomb kering az udvaron.

Emlékszel még a nyári intézetre?

(Párizs, 1939)

Az emigránsok szesztinája

Mint lázálom koholta szörnyű lépcső,

hová lazult, rogyott inakkal érünk,

mint napszámos térdének grófi lépcső,

kérvényt vivőnek síma márványlépcső:

ilyen nekünk e naptalan külország.

Mert lépcső ez, tüdőt fogyasztó lépcső,

nyomortanyák szagától ólmos lépcső,

hol tört kóróként szikkad lelkem álma

és nem kísér, csak vak remények álma

s a tébolyult vitáktól zengő lépcső,

hol fuldoklom, de nem találok pártot,

ahol nem ütnek egymás ellen pártot.

Magadban lelj, mint Dante tette, pártot,

mert fullasztó ködökbe visz e lépcső

s a rothadás megrágott minden pártot,

de bimbódzó szívek várják a pártot

s a messzi célt, mit egykor még elérünk.

Tolladdal pótold a hazát s a pártot,

s önnön válladra vedd a képzelt pártot,

mert zord habokra hányt hajó az ország,

s kiáltó hangot tőled vár az ország,

mely elvesztett hitet, reményt és pártot,

s hol hőseink meg vértanúink álma

tótágast áll mint délibábok álma.

Konok legyen s töretlen lelkünk álma,

és százszor kezdjük, hogyha kell, a pártot,

mert szennybe-vérbe fúlt az ember álma,

és nincs vígasz, csak új remények álma,

mely égbe visz mint Jákobot a lépcső.

Sziklán fakadjon mint titánok álma,

sarjadjon és viruljon lelkünk álma,

amíg a nép, ha hozzá majd elérünk

megrázkódik, mint hogyha dróthoz érünk,

hogy felderengjen szik mezőid álma

és meglássunk, gyászodban özvegy ország,

ki csak leszel, de nem voltál az ország.

Mert csak szívünkben áll, ha áll az ország

s emlékünk szürkül mint a vakok álma,

s messzebb kerülünk tőled, távol ország,

harcolni gyenge, szólni gyáva ország,

hol vén gazok koholnak úri pártot.

De bús kadarka ízed, drága ország

édesebb nékünk mint minden más ország,

s lettél bár lépcső, csizma-rúgta lépcső,

úr és lakáj lábának könnyű lépcső,

te vagy nekünk a hatalom s az ország,

s a mérleg, mely megméri, mennyit érünk,

ha élve-halva majd öledbe érünk.

Ajkunk remeg, mikor nevedhez érünk

s betegeid mi vagyunk, beteg ország,

mert nedvadó mélységedig nem érünk –

te vagy kórházunk, fáradt testünk álma

és gyógyszerünk, mely nélkül mit sem érünk,

míg egyszer, elborulva célhoz érünk

és nem kell majd suttogva ütni pártot,

mivel te adsz vígaszt, hazát és pártot,

ha kél a nap, melyet tán még megérünk,

s e vén, kanyargó szállodai lépcső

kigyúl mint reggel rózsafényű lépcső.

Ajánlás:

Szállj, szesztinám, egyhangú, szomjú lépcső,

hirdesd a bujdosóknak: hazaérünk,

hirdesd: virrad az új remények álma,

és meglátunk, bolyongók boldog álma,

piros pipacsú, kenyér-szagú ország,

szikkadt mezőjű örök Magyarország!

(Párizs, 1939)

Érzékeny utazás

Ma éjféltájt, a párna ránca közt

felébresztett a bánat hűvös ujja.

Mellcsontomon verejték gyöngyözött,

mert álmaimban otthon jártam újra.

Felültem, kusza hajamban lapoztam,

aztán, mint kit imára hív a hit:

a háztetők között elnéztem hosszan

a Tejutat, az űr Kárpátjait.

Sokáig ültem. Vén vándor tekint

így vissza, ha a boldog partra átért.

Amit szerettem s bírtam: mind, de mind

eladtam egy szellőcske szabadságáért.

Futóbolond, mit tettem én magammal,

ki ingoványban hontalan üget?

Nem hívott útnak ágy, sem rakott asztal,

csak az utálat és a rémület.

De ki csitítja el bennem a bút

és takar be bundájával, ha fázok?

Távol barátok szólnak s a Körút

szegélyén hívnak a poros akácok.

Ám én csak itt ülök, szemközt a sorssal.

Vállam mögött komisz hajcsár a kín.

A tavaszi föld nedves ajka most vall:

bürök fakad az éjjel ágain.

Látlak-e még, országom, puszta kert?

Egy félmarék derékkel most itt állok.

Kivágom-e velük magam mint vert

csatákból a középkori királyok?

S ha nem? Véghetlen hosszú még e séta

s én ösmerem az őserdő szagát.

Ott bujdosom majd, elfeledt próféta,

ruhám nem lesz, a szemem zöld agát.

Kisárgulok a napban mint öreg len

s én sem tudom majd, hol barangolok,

míg elnyúlok holtan, bár oly töretlen

derékkal mint a régi angolok.

S mit mondhatok tinéktek akkor én,

hű hívek, túl a síri pálmafákon?

Szerelmes, messze szívetek hevén

melengetődztem hűvös éjszakákon.

A főváros porán még eltalál tán

lábam hozzátok: fiatal, hiú

árnyék leszek s e kései találkán

belépek mint az elveszett fiú.

Deziré elment, Lorca is halott,

József megőrült és Rilke kiégett.

Tudjátok-e rólam, hogy ki vagyok?

Zörgő csontváz, leborulok elétek.

(Párizs, 1940)

Óda a magyar nyelvhez

Kéri Pálnak

Most, hogy szobámban ér az est setétje,

te jutsz eszembe, Szent Gellért cselédje,

s ajkad, melyről az esti fák alól

először szólt az ének magyarul.

Arcod tatár emléke már ködös,

de titkunk itt e földön még közös

s a te dalod zsong minden idegemben

itt, idegenben.

Magyar nyelv! Vándorutakon kísérőm,

sértett gőgömben értőm és kísértőm,

kínok közt, gondjaimtól részegen,

örökzöld földem és egész egem,

bőröm, bérem, bírám, borom, míg bírom

és soraimmal sorsom túl a síron,

kurjongó kedv, komisz közöny, konok gyász:

mennyei poggyász.

Magyar szó! Ajkamon s gégém lazán

vont hangszerén lázam, házam, hazám,

almom-álmom, lovacskám, csengős szánom,

és dal a számon, mit kérnek majd számon: –

nincs vasvértem, páncélom, mellvasom,

de Berzsenyivel zeng a mellkasom

s nem győz le ellenség, rangomra törvén,

sem haditörvény.

Jöhetsz reám méreggel, tőrrel, ékkel,

de én itt állok az ikes igékkel.

Árkon-bokron kergethetsz hét világnak:

a hangutánzó szók utánam szállnak,

mint sustorgó füzesbe font utak

fölött alkonykor krúgató ludak,

s minden szavamban százszor látom orcád,

bús Magyarország.

Kihalt gyökök: tőzeggel súlyos rétek,

ahol a fák, mint holt igék, kiégtek.

Ős szók: a szemhatárról századok

ködéből még derengő nádasok,

gyepüs vápákon elhullt katonák,

ti bíbicek, bölények, battonyák,

miket vadásztak vén csillyehajókról

lápos aszókon.

Magas hangok: szöcskék és tücskök rétje,

mély hangok: alkony violasötétje,

káromlások veszejtő vadona,

mondatszerkesztés pogány pagonya,

kötőszók: sok-sok illanó fodor,

s hangsúly, te vidám, hangsúly, te komor,

lelkünk dolmánya, szőtteses, világszép

s búzavirágkék.

Múlt T-je: történelmünk varjúszárnya,

karók, keresztek és bitófák árnya,

s melléknevek, gazdag virágbarázdák,

busák, buják, burjánzók és garázdák,

melyik vidám faeke nyomtatott?

S ti mellérendelt, kurta mondatok

mint paprika, ha füzére vereslőn

lóg az ereszről.

Ragok: szegények szurtos csecsemői,

kapaszkodtok s nem tudtok nagyra nőni,

és E-betűk serege: fekete

mezőn zsellérek koldus menete,

s ti kongó-bongó helyhatározók,

kukoricásban jó irányt hozók,

ban-ben-bim-bam: toronyból messze hangzó

könnyű harangszó.

Jelentőmód. Az aszály mindörökre

ráült a szürke, megrepedt rögökre.

Magánhangzó-illeszkedés! Kaján

törvénykönyvvé Werbőczi gyúrt talán?

Mi vagy? Fülledt ötödfél százada

robotba tört paraszt alázata,

vagy összhang, mely jövendő, szebb utakra

messze mutatna?

És főnevek, ti szikárak és szépek,

ti birtokos ragokkal úri népek,

országvesztők, elmozdíthatlanok,

s ti elsikkadt, felőrölt alanyok,

megölt vagy messze bujdosó fiak,

Hajnóczyk, Dózsák meg Rákócziak –

ó jaj nekünk, mi történt ennyi lánggal

és a hazánkkal?

Parasztok nyelve, nem urak latinja,

nem grófok rangja, de jobbágyok kínja,

magyar nyelv! fergetegben álló fácska,

hajlongasz szélcibáltan, megalázva –

s ki fog-e törzsöd lombbal hajtani?

Te vagy jelenünk és a hajdani

arcunkat rejtő Veronika-kendő

és a jövendő.

Magyar nyelv! Sarjadsz és egy vagy velünk

és forró, mint forrongó szellemünk.

Nem teljesült vágy, de égő ígéret,

közös jövő és felzengő ítélet,

nem hűs palackok tiszta óbora,

nem billentyűre járó zongora,

de erjedő must, könnyeinkben úszó

tárogatószó.

(Párizs, 1940)

Franciaország megadja magát

A két gebe baktatva ment

s a bakon a jó francia

felvett minket két idegent

befektetett a krumplira

nem francia ez annyi szent

tán katalán tán baszk fia

de semmiképp se francia

Szőkére festett Liliom

a ponyvás krumplis-kocsiban

Franciaország veszve van

a feleségem messze van

blúzod nyolc gombját kinyitom

szőkére festett Liliom

a ponyvás krumplis-kocsiban

Montaubanig jó óra még

s hol sétál kétszer két kezünk?

jövőnkre nincsen óvadék

míg Montaubanba érkezünk

a krumplin mely szép rózsakék

egyet vagy kettőt vétkezünk

jövőnkre nincsen óvadék

Nincs oly nyúl mint a hadsereg

elől tülkölt az ezredes

míg elfogyott a benzine

utána mind az emberek

ki ittasan ki részegen

de épségben mert németet

nem látott köztük senki se

A kocsmában nem volt ital

Pétaint éltette mindegyik

mit bánják ők a nácikat

mit bánják majd kiismerik

ha csavarodnak tökeik

s késő lesz nékünk s őnekik

késő az anyjukistenit

Az éj s a ponyva oltalom

nem tart sokáig jól vigyázz

elringunk mint a csolnakon

rövid az út a kocsi ráz

csípőd alatt csípőm alatt

a rózsakrumpli kicsíráz

hintázunk és ez jó nagyon

Mondjam, hogy még mi volna jó?

Lisszabonban egy szálloda

Tahitiben egy panzió

avagy egy angol sorhajó

avagy egy isteni csoda

avagy egy delfin volna jó

mely visz s nem tesz le sehova

Azt kérdezed, mi lesz velünk?

Tömegsír és nem hullaház

tán vágóhídra érkezünk

tán Franco sittjén éhezünk

talán fejünkre gyúl a ház

de most még egyet élvezünk

Tömegsír és nem hullaház.

(Montauban és Toulouse között, 1940)

Alkony és éjszaka közt

Victrix causa diis placuit sed victa Catoni

Szamár ment kint: úgy csüggött terhes tőgye

mint málhának alákötött kakas.

A nap leszállt; fénysáv maradt belőle,

fényfal az éjben, holdas és magas, –

a boldog ég.

Heten hevertünk kerti székeken,

kámzsás arabok jöttek ki az útra.

Lenn esti csend volt, áldott béke fenn,

de légbe dermedt, izzó talpunk tudta,

hogy London ég.

Az abbé búsan ült mint kövér holló

s Lucanust recitálta latinul.

Én zord voltam, kalandorhoz hasonló,

ki megtagadja atyját s elpirul,

ha ráakad.

A meztelen hold izzott mint a nap.

Mellcsontunkon halálverejték pergett

s megjöttek a szentjánosbogarak

mint száz, lámpát csóváló árvagyermek

a fák alatt.

Hallgattunk mélyen: a mirtusbozótban

Walpurgisz-éj színpadján hét halott,

de én csak egyre ismételtem, szótlan

mozgó ajkkal a bolond mondatot:

„Az éj is él.”

Beszélni kezdtünk, másról mint mi fáj

s az árny ránknőtt mint kőre a moha,

míg arcon prüszkölt Salamon király

istállójának legszebbik lova:

a Déli Szél.

(Casablanca, 1940 július)

Arab mezőn

Szalai Sándornak

Már délben is, midőn a szörnyű napban

arcunk merev volt, szinte láthatatlan

és mint dervispár, mely mit sem keres,

utaztunk át Marokkó rézveres

mezői közt, vállunk felett az éggel,

e reszkető és tébolyító kékkel,

s előttünk sziklatömbök, pálmafák

meresztették kontúrjuk bánatát,

amíg tevém elringatott és fájón

kinyújtott nyakkal vitt e hősi tájon:

rád néztem s úgy éreztem, ó Amár,

mint hogyha mindezt láttam volna már,

s e sok kopáran csüngő, roskatag fal

s tevém, e lomha teknősbéka-nyakkal,

a kecskenyáj, mely bámul s nem mekeg,

a biblikus rét és a gyermekek,

akik némán álltak az út porában

kopasz fejbúbjuk árva varkocsával,

melyen, ha kurta létük odalett,

az égbe húzza őket Mohamed,

s e bambusz is, mit most a szél se lenget,

bennem rejtőzött, míg ma felderengett,

mint elfakult, majd hirtelen erős

vonású rajz, mely régtől ismerős –

és most, hogy fezben, hosszú dzsillabában

s szemközt az éj ezernyi csillagával,

az ég alatt, mely selymes sátorul

halántékunkra szinte ráborul,

itt guggolunk, hol egy füvecske sincsen,

a tar mezőn, hideg gyékényeinken,

mélyzöld árnyak, fehér csiszolt falak

tövén s az éles, jégszín hold alatt,

és megcsodálom korneáid mélykék

fényét s hajad fekete, szálas ércét,

minőt csak Sém királyi fiai

viselnek, hosszú, föníciai

csuklódat, bőröd áttetsző viaszkját

s kemény fejed halálos, éji maszkját:

s megint azt érzem, hogy már láttalak

ilyen tollseprű pálmafák alatt,

hogy éltem már itt s ez az én világom,

ahol nincsen rendőr, ki rám vigyázzon,

hol el nem ér golyó, se gyors kerék,

hol nem tart fogva akta s kartoték: –

s e vad mezőn, keresztbehajtott lábbal,

sakálok közt a tündér éjszakában,

közel harminc elillant év után

tűnődni kezdek lassan, tétován,

s ráébredek az álom-látta tájon,

hogy múltam volt az álom, a rémálom,

mikor sárkányok és a ránk tapadt

férgek között, a baljós ég alatt

néhány derékkel együtt harcra keltem,

mint Don Quijote, a szélmalmok ellen,

s nem tudtam, hogy az ember önmagán

segíthet csak, hogy sorsa a magány,

hogy a világmegváltó gondolat

és eszme úgy győz csak, ha megrohadt,

hogy mindig diadalt ül vakmerő

lelkünk felett egy megrekedt erő,

melyet legyőzni nincs gyógyszer, se szónok

s az ó szentekre jönnek új ikónok –

lásd: büszkén vallom, nem restellem én,

s ha most születnék, újra kezdeném,

de most, hogy minden álmom semmivé lett,

be kell látnom, hogy kincsem egy: az élet,

s amíg dohos könyvek között vakon

ültem s tanyáztam füstös odvakon,

silány pazarló, közben elfeledtem

az éjeket, mik átléptek felettem,

az ősz szagát, a holdtölték ízét,

s a hajnalt, mely másnak mondott misét,

milyen sok tálam volt, mikből nem ettem,

amíg az óra lüktetett megettem,

s én szórtam szét a dolgok örökös

aranyporát, gondatlan örökös,

nem engem szúrt az új fű gyenge tőre,

csillag hullt és nem én borzongtam tőle,

virág fakadt bogáncson, rózsafán,

amelynek szirmát nem számolta szám,

és a nap parázslott, melytől nem vakultam,

s e pusztán már így kell felszabadultan

levetnem elnyűtt, régi lényemet

s találnom új és mélyebb lényeget: –

s ahogy most itt ülök e könnyű lenben

árnyékoddal s a holdvilággal szemben

s békétlen sarkam alatt porhomok

csikordul s közben erre gondolok:

reám terül az ég s a nagy, szikár fák

között a bánat, mint roppant királyság,

mert nézd: e tájon, mely tikkadt meleg

s legott felfalja azt, kit eltemet,

e földön, hol nincsen még sírhalom sem,

nincsen koporsó s nincsen irgalom sem:

a vízmosás, a reszkető föveny,

az ég, e ránk borult atlaszköpeny,

a tamariszk, a pálma görcsös fája,

a fellegek, a kis rögök csodája,

a csipkedísz a szikla szélein,

a fényfonál a lombok élein,

a mindenség ezernyi szép és drága,

színekkel és szagokkal terhes tárgya

az éj ölén: mindez eszembe mást

nem is juttathat, mint az elmúlást –

őróla mondott nékem hírt az ősz,

a dombtetőn a hajlott hátú csősz,

az erdei ösvény az esthomályban,

a ránc a kisded szájszélén, szobámban

a nyughatatlan fényű délután,

az első perc a testi kéj után –

találkánk is volt, amikor nemrégen

a vonatomat bomba vágta széjjel

Juvisynél; úgy tettem, mint aki

nem látja; s nyolc hete az Ain Chok-i

haláltáborban, hol kolerás kézzel

kapott utánam s én másfele néztem:

jól tudtam mindig, hogy itt van velem

s bármit tennék is, le nem verhetem,

s ha verset írtam, eszmékért hevültem

s ölelkeztem: előle menekültem,

de azt hittem: lidérc, foghíjas vén,

romhalmaz, vagy borzalmas kelevény,

és most, mikor itt ülök, már-már látom,

ahogy elém dereng a szemhatáron,

s az ezüstfüves éji réteken

felém siet győztes-fenségesen,

fiatalon, gyönyörűen, mezítlen

s fáklyásan, mint a görög halál-isten –

most végre megértettem, milyen ő:

nem agg bohóc, csorbult kaszát fenő,

nem vaskos Góliát, de karcsú Dávid,

s Narcissus, ki szemem tükrére vágyik,

mint láthatár szélén a kék derű

megfejthetetlen s mégis egyszerű,

ki eljön, mellém ül, átfogja vállam

s azt mondja: én már régesrég kívánlak,

álljunk fel most, nyújtsd mind a két kezed

és induljunk. Sehogysem értelek,

hogy e földről, ahol mindennek vége,

mért nem vágyol a nemlét gyönyörére? –

így szól ő és én hallgatok s tudom,

hogyan fogadjam e földi uton,

ha majd még egyszer szóba áll velem,

s akkor felállok, őr a helyemen,

nem szánva mást, de magamat se szánva,

mint süllyedő angol fregatta kapitánya,

keresztbefont karokkal és kemény

arccal – mert tudom, hogy nincsen remény.

(Kasba-Tadla, 1940)

Márrákes

A lég pezsergett, mint a vér,

piros port hengerelt a szél,

az út homokja fölforrt.

A föld, az ég, a táj, a tér

egyforma rézveres volt.

Egyetlen szín volt, egy kohó,

egy összefüggő katlan,

olvadt fém, izzó, fortyogó

hetedhét ízig bosszuló

és megszólíthatatlan.

Kávéját itta a basa,

körötte fiúk lugasa,

s az utcán fény-süvegben,

a Jelenések lovasa,

zihálva én ügettem.

Megpendült minden idegem,

így jöttem én, az idegen,

a hontalan, az esztelen

s azt kérdeztem: mi lesz velem,

ha zsebkésemet kiszedem?

Nem kelt egyetlen mozdulat,

bámultak, mint a várfalak,

míg elzsibbadt a lábam

s a tűzokádó indulat

lávát fröcskölt utánam.

A vásár tompa dobzenén

pörgött, szkizofrén költemény,

hol barmok s emberek husát

árulják s nincsen mirtuság,

sem irgalom, csak ifjúság.

Túloldalt állt a temető,

hol nem kelt gyom, se bánat,

sem búcsúszó, sem szemfedő,

csak sok-sok sárga, csorba kő –

azt intették: vigyázat!

ki itt élt, puszta levegő,

ki meghal, fel nem támad.

S én szálltam mind e borzalom

között, mint szűz a lakzira

és zengtem: néked szól dalom

bölcső, búvóhely, oltalom,

parázsló, szörnyű Afrika!

Fogadj, tar föld, hol megrohadt

s vakhitté vált a gondolat,

hol kifúl a lehelet

s a halál kénszín poharat

ürít az élet mellett!

Repültem. Fenn száz jégdarab

csúccsal – megannyi késsel –

az Atlasz állt, az égmagas

s a láthatárra rátapadt

kéjgyilkos öleléssel.

Tetője zord volt és üres.

De legfelül, egy jégüreg

mellett, ahol a teste

ködfelhő volt és kék üveg:

keresztbefont lábakkal ült a Rémület

s lenézett Márrákesre.

(Márrákes, 1940)

Hullák, kamaszok, tücsökzene

Hármasban sétáltunk tegnap haza:

Vali, Havas meg én, még alkonyat

előtt, s az elragadtatott vita

közben nem láttuk, hogy a boltokat

s a kávéházat vasredőny fedi.

Vagy száz lépésre tőlünk egy sereg

fiú szaladt – utánuk néztem: ők

azok, az ismert, piszkos, porlepett,

tíz meg tizennégy éves kamaszok,

kik a piacon lófrálnak, reád

kacsintanak, hasist és ragacsos

édességet árulnak, cipődet

kifényezik, a teraszon alád

nyomják a széket s elszívják mohón

cigarettád utolsó harmadát.

Tovább mentünk. Az üvöltő fiúk

lármája elhalkult. A pálmakert

után, a járdán, tört biciklije

mellett az örmény fűszeres hevert

holtan. Vállánál egy kölyök guggolt:

mezítlábas, sovány gyerek, szakadt

kék dzsillabában. A halott fejét

kocogtatta egy kővel, mintha csak

kókuszdiót törne fel. Ismerem,

villant át rajtam, ezt a kiskamaszt,

már láttam duzzadt ajkát, nyers-selyem

bőrét, nemes arcélét, illanó

vad mosolyát. Szegény, rongyos gyerek!

Nem volt játéka. Most is egy repedt

fejet kapott csak, honnan agyvelő

és vér fröcsköl fel kókusztej helyett.

Ne háborgassuk! Század-pillanat

telt el, hogy láttam, annyi sem talán:

s megértettem mindent. A levegő

jegeces lett és sűrű. A halál

kígyói kinyújtották nyelveik

kereplőjét felénk. Hátunk megett

futó lábak dobogtak, röhögés

harsant fel, aztán kavicsok s kövek

kezdtek repülni. Úgy léptünk ki, mint

a távgyaloglók. Nem tudom, miért nem

futottunk. Dacból? vagy lábizmaink

roggyantak meg? Havas feljajgatott,

de nem szólt. Majd engem talált vesén

egy kő. Cipőtalpam alatt a föld

éles lett, forró s borzalmas kemény.

Mentünk s mentünk, kihalt sikátorok

tátott, fekete sárkánytorkai

között s meggörbült házfalak tövén,

amelyek ránk akartak omlani.

A fordulónál övig meztelen

férfi feküdt a kátrányfekete

macskaköveken. Csuklóján kiállt

a kék csont, melyről hiányzott keze.

„Most meghaltok” – sivított egy kölyök

fejhangon. Új kőzápor érkezett.

Az izzadtság szemembe csöpögött.

Vali megszólalt: – „Ez a vég.” Havas

vigyorgott. (Hogy min? még megkérdezem.)

Kétszáz lépés volt csak, tán annyi sem

szállásunkig, de hogyha nincs velem

Vali meg Bandi, vagy ha nem hiszem,

hogy álmot látok és felébredek:

gyáván megadtam volna magamat.

De akkor hirtelen, s ki tudja mért,

az üldöző gyerekhad elmaradt

a kanyarban. A törvényszék felé

rohantunk, hol szállást adtak nekünk

a többi menekülttel. Végre volt

időnk megérezni, hogy remegünk

s fogunk vacog. A vaspántos kapu

nyomban kinyílt előttünk. Bentotó,

a hófehér szakállú óriás,

ki egy személyben néger meg zsidó

és törvényszolga, megnézte Valit,

majd felkapta Havast meg engem is

s ölelgetett, csókolt. A háztetőn

az alkonyat kobaltkék, mennyei

kupolája alatt barátaim:

Zoltán meg Éva és a leydeni

professzorok a nagy kondér alatt

rakták a tüzet, hogy az olajat

forrón tartsák. Aztán leszállt az éj

s még vártunk; de az ostrom elmaradt.

Később megtudtuk a történteket.

Két helybeli, németbarát arab

néhány frankért vagy ötven gyermeket

bérelt fel az átkos idegenek

s a zsidók ellen. A katonaság

rendet csinált. Nem volt sok áldozat.

S a felbújtók már lógtak a pasa

rózsakertjében, az erkély alatt.

Ez tegnap történt. Most ingben ülök

a kis kávéház sarkában, hova

besüt a nap és abszintet iszom,

mitől kihull az emberek foga.

Megaláztak? Nem baj. Visszaütök

mindjárt és leírom a tegnapi

élményeket. De ugyan hogy tudom

elmondani versben mindazt, ami

nem való versbe? Ezen izzadok.

Asztalom alatt megint egy kölyök

rejtőzködik. Oly ügyesek ezek!

Nem látta senki, mikor beszökött.

Csendesen – nem hallhatja más, csak én –

pengeti a rövid melódiát

tenyérnyi hangszerén. Mindet maguk

készítik: madzag s egy villás faág:

ennyi az egész. A dallam szerény:

mintha egy melankólikus madár

búcsúzna. Fél frankot adtam neki,

hogy menjen el – másfél órája már –,

mert megzavart az írásban. De ő

azt hihette: azért kap ily sokat,

mert szeretem az asztalom alól

felszűrődő muzsikát, és maradt.

Időközben megszoktam s élvezem

a monoton, kis dallamot, amit

folyton ismétel. Aprópénzemet

már majdnem mind lecsúsztattam neki,

csak el ne menjen! Olyan jól halad

a versírás! De most az ujjai

megkocogtatják térdkalácsomat.

Lehajlok s hátracsúszok helyemen.

Jól sejtettem, mert ő van itt, szakadt

kék dzsillabában, s bőre nyers-selyem

fényével, a tegnapi szép kölyök,

ki az örmény fején kocogtatott.

Kék körmű, mocskos ujjai között

gyufás skatulyát tart. Felemeli

s megrázza. Alig hallhatóan zörög.

Így nézünk egymással farkasszemet.

– „Mit akarsz tőlem?” – kérdem bosszúsan.

Látom, szórakoztatja, hogy dühös

vagyok rá és könnyű mosoly suhan

el ajkán. – „Vedd át” – szól rám – „a dobozt.”

Fejet rázok: – „Mi van benne?” – „Tücsök.

Neked hoztam. Vidd haza. Ciripel.

S amikor megunod, agyonütöd.”

Sírjak, nevessek a használati

utasításon? S kavicsot vagy követ

dobott ránk tegnap? Aztán kikapom

kezéből a dobozt: – „Mit fizetek?”

– „Ajándék” – utasít vissza egy királyi

gesztussal, s rögtön feláll és kimegy

a kávéházból. Én meg maradok

és kaparászok még a versemen,

míg kész lesz és szabadon engedem

a tücsköt lenn Márrákes várfala

alatt, hol a tevéket fürdetik.

Poros, nagy út. De bűnhődjék, aki

az emberfajba beleszületik.

(Márrákes, 1940)

A szél

Az égen ferde csillag billeg,

a földön vérszín szikla csillog –

e tájhoz annyi illat illett,

mely pille módra szállt és illott:

sáfrány, törökbors, mirha, szágó

– a vásáron megannyi domb –

heliotróp az arrajáró

nők kontyán, rothadt birkacsont,

aszály a nyári rétek mentén

– tikkasztó, lázbeteg lehelet –

kakukkfűszag kabáton, mentén

és menta, mely kísért, ha mentem

az utcán teaházak mellett.

Mit felkapott az öntudatlan:

a hold liliom-illata,

a testszag, mely a mélyutakban

nyíló kávátlan kőkutakban

aludt, mint gyermek köldökében;

a verejték s a sperma éles

fűszerei az éjszaka

beomló, mérgeszöld konyháján,

atár a kéjfiúk tarkóján

derékuk lépesméz-szaga

a száraz, aszú pálmaerdő

s égett olajbűz, mely tekergő

sikátorokban rostokolt.

S mikor már minden illat meghitt

jóismerősöm volt, Amár

egy téli alkonyatkor elvitt,

s megálltunk fenn a vár falán,

a várfalon, hol már-már est volt

s az ég alján a kéthetes hold

rezgett, áttetsző, lángveres folt

míg lenn, az égi ív alatt

redőkben állt a sivatag.

„Ne nézz fel” szólt Amár, „s ne nézz le.

Hajolj inkább a semmiségre

s leheld be. Szívtál tevecsontot,

atárt s tömjént a nők kibontott

haján, a kertben őszi lombot,

hajnalködöt, hasispipát,

vértócsák friss pipacs-szagát,

augusztusban az esti ég

narancs-szörpjét, a testiség

aromáját s a pestisét.

Az egyik fojt, a másik éget,

ez nyugtatott, az izgatott.

Eljöttél: most kitárom néked

a bölcs, a végső illatot.”

S a szél csak fújt és fújt s nem állt meg,

csak áramlott és lebegett

közönyösen, mint az öröklét

tüdejéből a lehelet.

A szél, mely fú és fú szűnetlen,

de nem dúdol és nem beszél,

a magtalan, a rendületlen,

fölényes, könnyű, absztrakt szél,

a puszta szél, mely puszta jelkép,

a szél, amellyel nem jön emlék,

virágszag, füst, por, lengő kendő,

a szél, mellyel nem úsztat felhő,

mely csak kívül fú és nem bennem

s mégis belülről dönt fel engem: –

mivel az ősebb és erősebb

és bölcsebb, mert nem öltött testet

s nem reménykedik, borzong, reszket,

mint én s a többi vesztes, mélyen

az eszmélés tyúk-ketrecében

és óralapok szögein

nem képzeli a képtelen

időt, ahogy én képzelem –

mert már kezdettől odaállott

dramaturgnak vagy statisztának

a teremtés színjátékához

s mert ő a mozgás: itt meg ott van

és mint az Isten, meg se moccan –

a mindenséget szerte fújta

az első robbanás után.

S majd egyszer, késő délután,

mit szétfújt, összefújja újra,

mert ő az istenség nagyujja,

a szél, a szél, a puszta szél,

az űr s a földi halálkatlan

között az örök halhatatlan,

a végső bölcs, a végső illat,

a süket, szótalan és színvak,

mert nem irgalmas, imát váró,

nem balzsamos, nem közbenjáró

és nincsen hitből, kőből, fából,

csak nyegle, önző önmagából –

s nem tudja, mi a szerelem.

Átszalad a galaktikákon,

meg minden földi szemeten.

(Márrákes, 1940)

Ének Amár szépségéről

Amár szép – ez áll kőben, fában,

sziklába vésve ez vakít

Uárzázáton, Ásszuánban,

Rabatban, Fezben, Port Szudánban

s Dár esz-Szálámtól Bagdadig.

Nyomában nyílik, könnyű párán

a hajnal: rózsás, halk bazár,

mögötte párduc jár és bárány,

szemfénye mint az Aldebárán,

alakja mint az Alkazár.

A lótuszok, a rózsalabdák

s a labdarózsák tőle kapják

szirmuk hamván az enyhe bájt,

s a felhők arca száz alakját

mímelve szállnak estetájt.

Árnyéka mélykék mint a tenger,

min fodros hullám kunkorog,

arcbőre fény a régi vázán,

s az izmok válla karcsú vázán

röpdösnek mint a szúnyogok.

Gerince mint jégleple síkon

kis sátrak elnyúlt tábora –

halánték-tája tóvidék,

s mikor feláll, oly mámorítón

arányos mint nagy hópihék.

Mikor a rétre kiszalad:

talpára nő az iszalag,

bölcsőjéből kisír a gyermek,

az órák őrült ritmust vernek,

a víz a kútból kiapad.

S ő bánja ezt – de mit tegyen;

Min múlik mindez? Dzsineken;

azok rángatják zsinegen,

s amivé lett s ami leszen

lényétől merő idegen.

Szépsége múló holdaké,

maholnap már a holtaké

s a sírgödré, e holt laké,

száz év: és puszta hír leszen,

akárcsak ez, mit ír kezem

s akár te is, ki sír ezen.

Maholnap már nem létezik,

a létre sem emlékezik,

s lett volna büszke páva ő

és otthona a Kába-kő:

száz év: s porán

a kóró mint a fáklya nő

mint hogyha nem lett volna ő.

Száz év: s a völgyek krátere

a málló buckák rest szele

a homokpuszta ártere

s a sziklafészkek estele

mint etruszk freskó háttere:

a semmiséggel lesz tele.

(Márrákes, 1941)

Alkony a Dráá folyónál

Lábujjaim közt szittyó, békanyál,

mért jutsz eszembe, pesti körszakáll,

belül szakáll, kinn holdas szemüreg,

mint féltérdre fektetett szemüveg?

Mikor búcsúztam – és hogy fájt a szó! –

felhördültél: „ki elfut, áruló!”

De áruló-e az, ki megszökik

egy országból, hol száját betömik,

hol izzasztják, lenézik, megköpik

és egy napon titokban felkötik?

Áruló-e, ki annyit megtanult

Epiktétosztól, a felszabadult

rabszolgától, hogy százszor többet ér

a szabadság mint a biztos kenyér?

Áruló lennék? Várom a napot,

mikor nagyvégre fegyvert kaphatok,

éles fegyvert, – de azt nem rád fogom,

mert fontosabb dolgokról álmodom.

Zsíros pofájú pesti körszakáll,

aki hurkát habzsol és sört kakál,

aki cikket böfögtél ellenem,

s azt írod: nem magyar a szellemem –

mit tegyek most, komolyan vegyelek,

vitázzam, szerkesszem ki nevedet?

Te vagy magyar? Az asztal még terül

– az urak isznak –, holnap felborul.

A morzsa hull. Szemed az égre les,

mert farkcsóválásod mértékletes.

Mérsékletes és óvatos, mivel

szimatod jó és orrodnak hiszel,

s amit kiszagolsz, az a nézeted, –

hol lesznek egy szép nap a németek?

Hazaérek – hány évig várom még? –

s te új csajkádnál csámcsogsz, vén pribék.

Néked előny és nékem bosszúság,

hogy nincsen bennem semmi bosszúvágy.

Ezt jól tudod. Szíved majd értem ég,

s ha ugyan lenne üdvözlőbeszéd:

te mondod el s kioktatsz engemet,

mi a morál s a hazaszeretet.

Úgy lesz minden mint volt: te odafenn

trónolsz és én maradok odalenn.

Lábujjaim közt káka, békanyál,

mért jutsz eszembe, pesti körszakáll?

(A Dráá folyónál, 1941)

Marokkó

(Casablanca, Márrákes, Uárzázát, Zágora, a Dráá völgye, Korb el-Ethel, a mauretán sivatag, Tanger, 1940–41)

I. Az üvegfúvók sikátora

Üveg forog: szivárványszínű búgó,

a vén szakállas fújja,

mi meg mosolygunk. De mosolyunk múló.

Sírhatnánk összebújva.

Lelkünk repedt pohár s az üvegfúvó

nem olvaszt soha újra.

II. A fánksütő

Kövér, vén mór. Magasról néz

az útra.

Az üst fölött. Mosolyogna,

ha tudna.

Fánkért jönnek. Ki lassan jár,

ki futva.

Ő sejti már: mindünknek egy

az útja.

Kék füstben él. S mikor üres

az utca:

keresztbefonja karjait

mint Buddha.

III. Tífuszjárvány, szérum nélkül

Ez itt a kórház. Rajta ül az átok.

Arab nők jönnek. Vállukon beteg

fiúk csüggnek mint hervadó virágok.

Az orvosok – kilenc fiatal férfi –

éjjel-nappal sakkoznak a halállal.

Egyikük olykor döntetlenre végzi.

IV. Koldusasszony a végállomáson

A villa kőfalánál gubbaszt dermedt

háttal. Szemei tátongó gödrében

legyek mászkálnak és szívják a gennyet.

Mozdulatlanul ül, mintha csak éppen

fiát szoptatná. Arca terrakotta.

Még fiatal. Karját ölébe dobta.

De ahogy az autóbusz kerekét

hallja, a légyrajt elkergeti gyorsan

s mikor kiszáll az úri csőcselék:

kiegyenesedik és összeszorítja

ajkát. Nem kér. Parázslik benne még

az ember méltóságából egy szikra.

V. Muláj Iszmáil

Ő volt a nagy szultán, a haza atyja.

A krónikások mit nem írtak róla!

Mindig egyetlen kardvágással csapta

le rabszolgája fejét, aki lóra

segítette. Mert ványadt volt és ronda,

de izmos. És ő építtette Meknesz

roppant falát, mely időközben romba

dőlt, s melybe minden nap pár élő testet

falaztatott be, hogy örökké álljon.

Sokat zabált. Ilyenkor mindig mélykék

gatyában ült a meggypiros díványon,

míg szeme előtt egyik ellenségét

belezték ki. Még nem is olyan rég élt,

de nyomor s pusztulás maradt utána.

Azt képzeltem: hazájában emlékét

is rühellik – de mindenki imádja.

Miért? Mert hírt és dicsőséget szerzett

Marokkónak és Alláhnak. E verset

is azért írom, hogy elhessegessem

kísértetét. De itt lebeg mellettem.

VI. Szatír a tengerparton

Bunkerben él a víz mellett. Bőre fényes vadgesztenye.

Sudár, fiús szépsége isteni.

Csak kése van meg sípja és egy rongyos fehér köpenye.

Nincs senki, aki névről ismeri.

Alkonytájt nők hoznak neki kenyeret, sajtot, húst, vizet

s dohányt. Az első a szűk lyukon át

bemászik. Ágyuk a hideg cement. Az esti szél liheg

s az öt nő is, ki várja sorát.

Reggel megfürdik. Délután bolyong hegyeken-völgyeken.

Serdületlen leányokat keres,

s a bokrok közt mindegyiket karóba húzza könnyeden,

ahogy lepkét szúr tűre a gyerek.

VII. Vénember a kávéházban

A vénség szikkadt, hőbörgő magány

s nem lágy karszék az olyannak, aki

aranyait számolta asztalán

esténként és mozogtak ajkai,

ki senki szavát nem hallgatta végig,

bottal verte fejbe a fiúkat,

ma is még száz nő mellére emlékszik,

s már másnap elfeledte arcukat.

Nézd a díszpéldányt s turbánját, a sárgát!

Fejében némán forr az indulat.

Mert pénze van. Spermája nincs neki.

Szétnéz mazsola-szemmel. Hadd csodálják

az aggot, ki betéve ismeri

az emberek s a bestiák szokását

s kiből kihalt már minden isteni.

VIII. Angol állatkórház

Beteg kutyámmal későn érkeztem: már

hazamentek az angol orvosok.

Öt óra húsz. A kapuboltból látom

az udvart, ahol remegő lovak

s öszvérek állnak, iszonyú sebekkel

és szőrvesztett tevék gubbasztanak.

Vér, kötszer, genny és karbólszag. Fejemhez

kapnék, de nem teszem le a nehéz

kutyát, csak tartom s nézem iszonyodva

a két fehér köpenyes, fiatal

arab szolgát, kik vidáman ugrálnak

az udvaron: egyik bottat veri

a másik rúgja, püfföli, tapossa

a beteg állatokat és azok

mindent tűrnek, nem bőgnek, nem mozognak.

Egy harmadik arab jön. Elkapom.

– „Mi ez itt?” – „Hát nem érti?” kérdi búsan.

„Mi itt reggeltől estig szenvedünk.

Katéterezzük, kötözzük, etetjük

a bestiákat. Este öt után

fizetniök kell azért, amit nappal

eltűrtünk tőlük. Ez jogos, uram.”

– „S mi lenne, ha holnap az orvosoknak

elmondanám azt, ami itt folyik?”

Vállát rándítja: – „Mind bolond az angol.

De annyi eszük mégis van talán,

hogy tudják: nem találnak Marokkóban

szolgát, aki nem ugyanezt teszi.”

Elhallgat, végigmér és megállapítja:

– „Ilyen a világ. Ez van mindenütt.”

Kutyám felnéz reám s mellemhez nyomja

hosszú fejét. Leteszem. Kimegyünk.

IX. Marokkó

A sárgarépát tegnap hoztam –

ma okker festék lett belőle.

A harmincéves asszonyoknak

szikkad s repedni kezd a bőre.

Hiába csillagász az este:

a nap iszonyú tűzkerék,

rohadást vet és arat – mellre

szívtam kábító fűszerét.

A halál minden sarkon ott áll.

Ha fiatal vagy, nem kímél:

melléd telepszik asztalodnál

és szeretkezni elkísér.

De mégis – mit otthon kedveltem:

unalmas, álszent kirakat,

s mi undorított: e kegyetlen

barbár ország az igazabb.

E verset nem magam szereztem.

Csak ülök némán s élvezem,

hogyan vetkőztet meztelenre

múzsám, a halálfélelem.

X. Oceanum mellett, 1

Tenger vize kéklő.

Nem vezet hazámig.

Mennyi, mennyi szép nő!

Mind szemembe ásít.

Rád gondoltam, Bálint

de Csejte et Kékkő.

Megbarnult az arcom.

Elfekszem a parton

hol a szikla gránit

a nap kézigránát

s törökméz az alkony.

Éjszaka nem alszom.

Bujdosásban vert eb

pelyva közt az írmag

szerzem ezt a verset

tört szívemre írnak,

mikor kilencszázra

négyszer tizet írnak.

XI. Oceanum mellett, 2

Nyakunkra küldte besúgóit

a dögletes Pétain apó

s a múlt héten civilruhában

megérkezett a Gestapó

Barátaim a rádiónál

ülnek egész nap s egyre szörnyebb

híreket hallanak de reggel

a tenger mélykék perzsaszőnyeg

tajték a rojtja tele van

égetett cserép-színű nőkkel

nem hiszem hogy száz évig élek

a lila bougainvilliéken

az egyik porzó rövidebb

az estifény kristályfehéren

dől el mint a cukorsüveg

a hold hűs tejjel itat éjjel

jobb verseket írok ha félek

cseppet se bánom ha húsomba

a nyári nap lyukakat éget

elébe mentem üdvözöltem

és örültem a szenvedésnek

de hogy szenvedjen az kinek

nincsen fanyar gyümölcs csak édes?

XII. Esti séta

A járdán – késő délután van – bájos,

talán két éves kisfiú totyog.

Elibénk áll, reánk néz, mosolyog.

Vali elolvad s felkapja magához.

Egyszerre itt van a gyerek mamája

– lefátyolozott, előkelő dáma –

ki úgy tolja lopótök melleit

maga előtt, mint egy gyermekkocsit.

Liheg, megtorpan, hennás öklét rázza.

A kisfiú feleségem nyakába

csimpaszkodik. A némber kotkodácsol.

Vali leteszi a fiút. Már sűrű

köröttünk a dühöngő embergyűrű.

– „Nem értem, mit vétettünk. Mit akarnak?”

szólok oda egy lúdnyakú arabnak,

ki mellettem áll. Szemem közé bámul

s hallgat. Aztán rámordít franciául:

– „Megverte a kis Áhmedet szemével!

Disznóhús szaga lett a kicsikének!”

Az egyik megragadja feleségem

karját s csavarni kezdi. Ellököm,

de visszapattan s nekem jön. Tökön

rúgom, mire hátulról tarkón vágnak.

Elszédülök. Amikor újra látok:

ellenségeink hallgatnak, hátrálnak,

a hölgy tátott szájjal valamit hápog

és elindul. Mi történt? Az átkozott

idegenlégió egy szőke káplárja

jön az úttesten s reánk mosolyog.

Derekán hintázik a pisztolytáska.

Támadóink lehajtott fejjel mennek

tovább. Azt hinnéd, gyászmenet halad

az úton. Így bánnak velük tulajdon

hazájukban! S egy pogrom elmaradt.

XIII. Képes levelezőlap Major Tamásnak, a Nemzeti Színház címén – 1940 nyarán

Kis Fogkefe bajszú örökké nem győzi.

Nagy Lótetű bajszú ravaszabb s lefőzi.

Engem akkor ismét kivetnek s megvetnek.

Te viszont eljátszod Richárdnak Macbethet,

vagy Macbethnek játszod III. Richárdot.

Ronda lesz a vége. Minden jót kívánok.

XIV. Al-Máárri könyvéből

Máglyákat raktak Krisztus lábnyomán,

fanatizmust korbácsol a Korán,

Máni szerint halálos bűn a nemzés,

Pürrhón úgy véli: legfőbb jó a nemlét,

a szúfinak csak az van, ami nincsen,

a panteistának a kő is isten,

az agnosztikus nem hisz, csak szemének,

a hindu fél, hogy százszor újra éled,

a hédonista sír, hogy egy az élet.

Az általános elmegyógyintézet

osztályain zavarosak a dolgok:

vannak hitetlen és hívő bolondok.

XV. Kosztolányiád a fenti vershez

Nadragulya-kása

Mohamed próféta

számos állítása.

Szintúgy nem vitás a

mohamedán vallás

trivialitása.

XVI. Fohász a kerubhoz

A fiatalság utcasarkain szemembe vágó

éles szelet te fogtad ki előlem.

Te mutattad meg, hol vezet a hágó

a test dolgaitól a szelleméhez.

Tőled tudom, hogyan melegszik fázó

szívem Erósz lazacpiros tüzénél.

A te érdemed, hogy szabadon szálló

felhő lettem egy letiport világban,

ember, kit nem fog semmiféle háló,

csak a halálé. Ne tágíts mellőlem,

amíg lélegzem, védangyalom, Plátó!

XVII. Kiúszom egy sziklára az Atlantiban, 1

Felnőttem mint kortársaim: a tudomány

s a politika babonái

között. Most itt ülök magányom szirtfokán

és kezdem mindet kiokádni.

XVIII. Kiúszom egy sziklára, 2

Felégettem magam mögött minden hidat és örülök,

hogy a hidak felégtek.

Hosszú az utam, tanulok, egyre többet s többet tudok

és kevesebbet értek.

A friss szellő arcomba vág és markomban az ifjúság

kardpengéje töretlen.

Négyes rímek, metaforák, szerelmek és kóbor kutyák

szállásadója lettem.

Nincsen hazám, se passzusom. Csatahajók között úszom,

de belső gőgöm éltet

s egy istentől a versírást kaptam védelmül s vigaszul

meg az érzékiséget.

XIX. Slőh táncos a téren

Kemény arcélét oldalt dobja,

nyakát az égre nyújtja ki.

A válla hullám, karja kobra,

liliombimbók ujjai.

Tekintetével körbejárja

a férfiakat. Keresi

ki legyen párja éjszakára.

Körömmel, foggal, véres ajkkal

marcangoló kéj kell neki,

ájult vonaglás, esztelen

gyönyör, mit meggyilkol a hajnal,

nem földi-égi szerelem.

A félkörben tizennyolc éves

szépségére mindenki éhes.

Jobb lesz talán, ha elmegyek –

és hátrább húzódom szerényen,

mikor datolyamag-szemével

keresztülszúrja mellemet.

Nem mosolyog. Mereven néz, míg

hátamon libabőr fut végig,

elzsibbad mind a két kezem,

vibráló görcs lüktet herémben

és nincs bennem szégyen, szemérem,

csak boldogság meg félelem.

XX. Abú Núvász verse a kalifához

Felhúzott lábbal fekszem mint a szöcske

cellám mélyén. A deszkaágy hasít.

Ne hagyd bűnbánó költődet örökre

így hervadozni, Hárún ár-Rásíd!

Nézd el fajtalanságomat, könyörgök!

Olvasmányom a Korán. Úgy fogom

nagy áhítattal, ahogy kamaszkölykök

bársony hátulját fogtam egykoron.

XXI. A slőh táncos halála

Kiértem a Dzsemá el-Fnára

s még láttam, mikor felemelték

a földről, s arcát, mit kénsárga

festékkel mázolt át a nemlét.

A férfi, kit megcsalt, megölte.

Ketten fogták a gyilkost, hárman

rúgták s tőrét vitték mögötte.

Utánuk mind a nép. Magamra

hagytak a tükrös vértócsával.

Még mozgott. A por nem akarta

beinni. Egy-két szép szavára

gondoltam, teste méz-szagára

s mely zászlaja volt s éjszakára

párnája, pávakék hajára.

Hogy tisztelegjek fanyar-édes

emléke előtt? Tehetetlen

kínomban leültem véréhez

s a legyeket hessegettem.

XXII. Kékmadár a parkban

A rőt akantus-ágra

leült a kék, csodás

madár. Segíts, Gotáma,

segíts, Püthágorász!

Kölest szórtam eléje,

leszállt, de nem evett,

csak állt. Én egyre néztem

s ő nézett engemet.

Reád ismertem mindjárt,

nem vitt el a halál,

de mondd, mit kezdünk így már

egymással, kékmadár?

XXIII. Fagylaltmaradék

Nem jött rám álom. Hajnaltájban a sikátorokban kószáltam.

Két kisfiú ült a cukrászda előtt a nagy szemétkosárban.

Hangosak voltak és vidámak. A papírtölcsérekre száradt

mocskos fagylaltot nyalogatták. Felriadtak, mikor megláttak.

Két üres kezemet kitártam. Ne féljetek tőlem, testvérek!

Rendőr űz engem is meg döglégy. Én is szemétládában élek

s így nyalom az elsüllyedt földrész emlékét, mely rohadt és édes.

XXIV. Támi el-Gláui

A költőt, kinek nincsen egy vasa,

a mindenható Gláui pasa

ünnepi vacsorára hívta meg.

Ott ültem kétszáz vendég s a remek

falak között, hol hétszer hét fogás

terült elém. Kint lángolt a csodás

görögtűz. Bent apródok ölbetett

kézzel s ezüst tőrökkel. Sörbetet

hoztak. Zenészek, hastáncosnők, drága

tömjén, kiff, bókok. S én bámultam kába

szememmel az Ezeregyéjszakába. – – –

Csak később tudtam meg, hogy a pincében

két ölre a pompás padló alatt

egymáshoz láncolt rabok élnek:

bírák, akik védték az igazat,

kik a pasa önkényéről beszéltek

s gyilkosságokról. Nyöghetnek, mit bánja

el-Gláui? Kegyelmet sosem ad.

S a hulla is ott marad, míg bokája

s csuklója a bilincsből kirohad.

Hogy átkozhatnám most a barbár berber

nemzetségét, ha húsz évvel korábban

jutok ide! De mit szólhat az ember

Joszip Sztálin s Adolf Hitler korában?

XXV. Újév

Vak számok!

Ti számoltok nekem silány

napszámot.

Hat évet

gondolok el és más leszek,

ha élek.

Vagy tizet

veszek s fakulnak arcomon

a szinek.

Ha félszáz:

új nemzedék jött, dörmögök,

a szél ráz.

A század!

Nem ér utól hír, bú, öröm,

gyalázat.

Száznegyven:

más gépek, más jog, más könyvek,

más ember.

Hat század.

Nem értenék, ha nyithatnám

a számat.

Egy ezred.

Fejfám fölé rét nőtt, ürgék

legyeznek.

Vedd hétszer.

Népem kihalt. Nem ismerik

nevét sem.

XXVI. Rekviem a slőh táncosért

A nyugvó nap s a kelő hold alatt

testedből száz meg száz szobrot faragtál.

Kékes gyémánt, magad körül forogtál

s egyforma szép volt minden oldalad.

Szempilládig nem ért a porvilág,

ujjad nem nyúlt a bánat ciprusához,

a kéj izzadt lován ült ifjúságod:

csak orgazmust kívánt meg orgiát.

Nincs nyugtom tőled. Újra felidézem

ajkad közét a déli szél ízével,

torkodat, hol csíz dalolt s csalogány

s izmaidat, mik még el nem ernyedtek

a sakál idő karma közt. Korán

hal meg, akit az istenek szeretnek.

XXVII. Két arab négysoros

(Az orvos Avicenna verse)

A bolygótól, mely fényét szórja fenn

a sár titkáig, mit nem lát a szem:

kezem között minden csomó kibomlott,

csupán a Lét mestercsomója nem.

(Ibn Zájtun ál-Kordóbi verse)

Mióta elmentél s magam maradtam,

a föld, min járok, keményebb alattam.

Melletted fehér volt az éjszaka.

Tenélküled koromsetét a nappal.

XXVIII. Arab tanárral sakkozom

„Kemény ágyékok, lágy agyak; szellem helyett bagzó anyag

és várfalak, mik sárfalak: ez a mi átkunk”, mondja. „Sakk!

Mitőlünk jött az egyetem, az algebra, a kémia

meg a trubadúr szerelem. Mi néztünk éjjel csillagot,

pároltunk rózsaillatot, míg székhelyünk Sevilla volt.

S mi van ma? Hatszáz éve nem írt itt egy jó sort senki sem.

A rothadás mindent megölt. Bevalljam, hogy irígylem Önt?”

Huszonnyolc báb az asztalon. – „Ne irígykedjék oly nagyon.

Földrészem épp most pusztul el és rom marad ha újra kel.

Salakban állunk fültövig és gyárkémények füstölik

a boldogságot. Szabadok leszünk, hogy gyári kacatot

gyűjtsünk, míg zsíros ülepek lelkünkből főznek üzletet.

S a híres metropoliszok? Kinn fény, beton, üveg. Belül

iszony, hisztéria, piszok. Hozzá a halál hegedül.

Fejezzük be döntetlenül.”

XXIX. Kősivatag

A nap felkelt, de még elébb

tejet ittunk, pár datolyát rágtunk s már indultunk tovább

a nagy utat leróni

kopár, ránklógó szirtfalak és tornyos omladék alatt

a michelangelói

háttérrel. Senki idelenn,

sem bárányfelhő odafenn.

Láthatatlan bacillusok: szememben rozsdás por úszott.

Így baktatott a karaván

és nem követte más, csupán gyilkos napfény, steril magány,

lágy szellő, hallgatás, rögök.

És így telt el a délelőtt

és így telt el a délután

mint hogyha még a lét előtt volnánk, vagy már a lét után.

XXX. Sánta teve

A foltos, nagy teve lesántult. Későn

értünk csak déli pihenőnk helyére:

egy kúthoz, melyben nem volt víz. Körötte

fonnyadt bokrok. A hajcsárok a málhát

szétosztották a többi teve közt

és kantárját egy sziklatömb köré

hurkolták. Mindjárt indultunk tovább.

Szenvtelenül ült a szemcsés homokban,

háttal nekünk, mint aki ismeri

s elfogadja a sivatag törvényét.

A völgykanyarban még visszafordultam

s tekintetem találkozott szemével.

Nem szégyelltem soha még így magam.

De úgy láttam, hogy benne több a szégyen.

XXXI. Alkony a dűnén

A dűné oldalán ülünk az estben

s nézzük, míg lábaink alatt

homokszemek tolongnak, esnek,

gördülnek, folynak, hullanak.

A homokdomb is homokóra.

Ami ma fenn van, odalenn

torlódik holnap virradóra.

A szél felkapja és elszórja

és lesz új dűnék trilliója,

de ilyen dűné sohasem.

Csuklódat tartja két kezem

s hüvelykujjam közepén érzem,

hogy lüktet, ömlik, árad véred

a piros ütőéren át.

Így száguld a vér az enyémben,

és mit szól testednek a testem?

Homokórák, ülünk az estben.

XXXII. Oázis

A hajcsárok s a tevék leáztatják

az út porát a tóban és kilépnek.

Oda úszunk, hol a fenék iszapját

nem verték fel, a bambuszok tövéhez.

Mellig a vízben állok, veled szemben.

Itt senki sem lát bennünket, szerelmem.

Halványzöld csíkok és ezüstös fények

köröskörül a tó tükrében. Vállam

köré fonod karodat. Ajkad érdes.

Szemed lezárul. Nyelved kígyó számban.

Így csókolódzunk, míg szédülni kezdek.

Maradjunk együtt, oly nagyon kívánom

szerelmedet! Most hirtelen elengedsz

és nézzük egymást. Sebhely maradt számon.

Ez minden. De a vízben, csípőm mellett

spermám hintázik, mint a selyemfátyol.

XXXIII. Fülledt éjszaka, 1

Hány napja lettem szerelmes beléd?

Most végre itt nyújtózunk egymás mellett,

mellemtől alig ujjnyira melled

és rajta két koráll viaszpecsét.

Farkasszemet nézünk. Pupillád sárgás

szikrákat szór. Ajkunkat nyaljuk – párzás

előtt hajlékony, játszó párducok.

Beléd harapnék, de remegni kezdek.

Vajon tudod-e, amit én tudok,

hogy két ágyék kevés a szerelemhez?

XXXIV. Fülledt éjszaka, 2

A padló hűvös csempéin a térdem,

petrol-lámpánkat leteszem az ágy

mellé a földre. Légy az istenségem!

Bokádat koráll orsó szúrta át.

Lábujjaid újszülött ötösikrek.

Terrakotta törzsüket csókolom.

Tükrös gyöngyház-feje van mindegyiknek.

Hideg patak fut végig combodon.

Ágyékodon végighúzom a számat.

Most itt várakozom öled előtt.

Engedj magadhoz, terpeszd szét a lábad!

Egy pillanat, már rajta van az ajkam,

és csókolódzunk, mint a szeretők,

a szédült, taknyos szeretők a parkban.

XXXV. Fülledt éjszaka, 3

Felhúztad és körém tekerted

két hosszú combodat. Fejem

melledhez simul. Olyan nagy csend lett

mint hogyha aludnánk. De lenn

most kezdjük vívni a kegyetlen

párbajt. Véknyadtól sarkadig

kinyúlsz. Várod, hogy átszegezzem

kagylód kíváncsi ajkait.

A hold megáll a pálmakertben

és vörösrézbe fürdeti

párnánkat. Fogj át két kezeddel

és fújd meg szerelmünk kürtjeit!

Feljajgatsz. Én harapni kezdem

hónaljad szomjas fürtjeit.

XXXVI. Fülledt éjszaka, 4

A gyönyör földob, szédít, megvadít

és nyúltagyamig árad.

Csípőm köré font, hosszú combjaid

kinyíló hattyúszárnyak.

Dobhártyámon lüktető dobzene.

Ágaskodik a vágyam.

Medencédet felemelem vele

mint drága művű tálat.

Harmatot hint közénk a szerelem,

szárnyas szívem szíveddel

versenyt dobol. Nincs világegyetem,

ember sincs, csak mi ketten.

Mellcsontodhoz szorítom fejemet,

bőrömhöz nő a bőröd,

s ölünk lila tömjénje fellebeg

misztikus esküvőnkhöz.

XXXVII. Fülledt éjszaka, 5

Forogni kezd a szoba, táncol

s eltűnik. Arcod ametiszt,

ultramarin meg elefántcsont.

A roppant vízár sodra visz

és húzza, vonzza összeláncolt

tagjainkat a zuhatag

felé. A kéj belénkharap,

a húst, a bőrt, az ínakat

letépi rólunk mint egy inget,

lapockáinkon szárnyakat

növeszt és kirepít az űrbe.

Nem látok el, csak arcodig,

ahol a gyönyör gyönyörűre

torzítja ajkad sarkait.

XXXVIII. Fülledt éjszaka, 6

Mert mindketten a másikára

gondolunk csak szeretkezés

közben: a gyönyör azért vájja

magát belénk íly mélyre és

tudatosan meg öntudatlan

így lesz kezes szolgánk a kéj:

ha hívjuk, térden csúszva, lassan

közeledik s mikor elér

nyakad oldalt fordul, hogy számat

tarkód pihés hajába ássam

s egy szigony éle belevág

véknyamba. Egész testem reszket.

Markodban tartod, nem ereszted

herém vonagló madarát.

XXXIX. Intermezzo

Vállad rám hajlik: barna felleg

az ég zenitjén. És amíg

csókolsz, mellemen végigsepred

szempillád szekfű-szirmait.

Hogy háláljam meg e kegyetlen

félájult, hosszú, mennyei

gyönyört? Öled haján remegnek

párzásunk harmatcseppjei.

Köröskörül dzsinek vigyáznak

reánk: kilincsen, bútoron

s párnánk alatt. Bokám zsiráfnyak:

árnyék meg fény, ha nyújtózom.

A csempés udvar tükre rozsda:

belefejel a holdvilág.

A szél felkapja s visszahozza

szerelmünk boldog illatát.

XL. Alba, 1

Kulcscsontodon az árnyak kékek,

haton az óramutató.

Bordáid mint a kerítések.

Lesiklom a rácsok s a rések

mentén, elbűvölt utazó.

Karomon haton áll az óra.

Rádőlt a szemhatár sötét

szélére csípőd holdsarlója;

áttetsző s éles mint a jég.

Hasad homorú hóvidék.

Elektromos ágyékhajadban

szikrák sercegnek. Reggel hat van.

Fogam közé veszem a göndör

prémet. Pihegni sem merek,

csak orrcimpám vonaglik a gyönyörtől.

Karórám fél hetet mutat.

Kinyújtott lábaid, szerelmem,

hajnalködben fehér utak.

Nem találkoznak, csak a végtelenben.

XLI. Alba, 2

Egy szót sem szólunk. Lassan hűvösebb lesz

a virradat. Fekszünk a pamlagon

és még közelebb kúszol az ölemhez.

A boldogságtól én sem alhatom.

Mindkét karommal magamhoz ölellek

és száguldó szívedet hallgatom.

A kék-zöld-sárga kockás ablakon

kis üstökös-csóvákat gyújt a hajnal,

de ágyékom ottmarad ajkadon

és ágyékodon nem mozdul az ajkam.

XLII. Alba, 3

Két sor frissen meszelt fogaddal

még egy mosolyt küldesz felém

a fecskeszárnyú virradatban

és mindjárt alszol is. De én

nem akarok. Itt fekszem s nézem

mellbimbód friss vérfoltjait

– nem arcodat, hogy fel ne ébredj –

meg csípőd sarlóját, amíg

vadul nyújtózkodom: az ajkam

rongyos, megtépázta a szád,

de minden izmom gumiszalag,

medencém svéd golyóscsapágy,

mezítlen balettáncosok

szaladgálnak az ínyemen

üvegcipőben; szívesebben

nem pihennék, de tisztelem

álmodat, mert másképpen, félek,

azt mondanád: pimasz vagyok,

holtfáradtan is kéjre éhes

s híjával minden bölcsességnek –

vagy megörülnél; nem merem

kipróbálni. Közelebb csúszom

hozzád a közös vánkoson

s nézem, ahogy a boldog reggel

üvegharangja ránk borul.

Most egy madár felfedezett

s figyel bennünket az ablakból

mohón. Mutassam be neked?

Jobban tenném, ha én is alszom.

Milyen hideg s kemény a tested!

Jeges válladhoz ér a vállam.

Szól a madár. Lebegni kezdek

az ifjúság türkiz tavában.

XLIII. Déltől alkonyig

Ha délben átsétálsz a kerten,

skarlát kendőket ráz a nyár,

csuklód mellett a rügy kipattan,

bokád előtt a fű feláll.

Tüzijáték vagy: fénycsóvákat

s lángnyelveket szórsz szüntelen;

szépséged elrejt, megvilágít,

lesújt a porba s felemel.

Mikor belépsz a teaházba:

csend lesz. Karórám felketyeg,

a vénember ádámcsutkája

vonaglik. Egy tál megreped.

Hegyikristályból van az ujjad

és foszforeszkál. Leteszed

a poharat. Hangvilla lettem

melletted: folyton remegek.

Lemegyünk a főutcán. Súlyos

fekete bársony a hajad.

A park szélén meglát egy hangya

s szájából kiesik a mag.

Egy kamasz elpirul. A másik

fehér lesz mint a krétakő,

a térde megrogy. Bölcsőjéből

utánad sír a csecsemő.

Ha leülünk a folyópartra:

a víztükörbe fürdeni

szaladnak le mindjárt a dombok

rózsaszín szőlőfürtjei.

Nyújtózkodunk s az estre várunk,

karom csípődhöz ér s kigyúl.

A felhők arcod száz alakját

mímelik, mikor alkonyúl.

XLIV. Kasba tornyán a Dráá völgyében, 1

Úgy ölelsz mint a kobra. Így szeretnék

maradni pár évtizedig, tömör

sörényeddel tíz ujjam közt. Medencéd

még megvonaglik a tűnő gyönyör

emlékétől. Ezüst tűkkel szegezték

testünket egymáshoz a csillagok.

Mellcsontodon apró, mézgás verejték.

Ágyékod könnyű bodza illatot

küld fel hozzám. Így fekszünk, te meg én,

két gőgös, elvadult istenség

a mindenség legtetején.

Alul a sivatag magánya,

zöld árnyak, rézszín kráterek.

Csak lihegésed madárszárnya

csapong a néma táj felett.

XLV. Kasba tornyán a Dráá völgyében, 2

Áttetsző, gyolcs felhőcskék fenn az égen.

Karodra hajtod fejedet. Talán

már alszol is. Farod két gömbjét nézem,

a hattyúpárt ágyunk higany taván.

Egy ér megpendül csuklómon. Szemérmem

mézesen fájdít. Parázscsík a szám.

Még csontjaid gyantaszagát is érzem

e teliholdas, forró éjszakán.

Áldozni jöttem. Szerelmem halálos.

Lehajlok hátsód égi mosolyához.

Szívem szédült verését hallgatom.

Hasítékodban elmerül az állam.

Ajkam keresgél a langyos mohában

és megragad különös ajkadon.

XLVI. Másnap éjjel

Mit mondjak néked? Nézem válladat.

Az nem lehet, hogy megtaláltalak.

Mert születhettem volna már korábban,

Nagy Sándor vagy Napóleon korában,

s jöhettem volna később ide én,

atom-motor, robotgép idején

és elszalasztlak – vagy ha tavaly nyáron

az angol hajót Bayonne-ban találom,

úgy katonája vagyok most De Gaulle-nak

és soha semmit nem tudok meg rólad.

És még húszéves korkülönbség sem kell,

hogy elragadjon téged s tőled engem:

mert lehetnél most utcán játszó gyermek,

ki, mikor meglátsz, visítani kezdesz,

vagy ülhetnék egy teaházban vénen,

s te elfordulnál, mikor reád nézek.

Miénk a hold, nekünk forog az égbolt:

találkozásunk lehetetlenség volt.

Kihúnyt tüzek, múltévi estebédek

füstjét elérni egyszerűbb mint téged.

Idő és tér és végtelen közöny

választott el. Most elfog az öröm,

és magamhoz húzom válladat,

mert mégis megtaláltalak.

XLVII. Harmadnap éjjel, 1

Hányszor ölelkeztünk már? Százhetvenszer?

De sokszor órákig csak néztelek.

Halántékodhoz bújtam s a tengerszem

tükrén hallgattam szívverésedet.

Vagy köldököd kútjánál meditáltam,

míg megvirradt. Vagy némán lestelek,

egész közelről – álladon az állam –

míg egy szemöldököd lett s egy szemed.

Vagy hajnalig mellbimbód százszorszépjét

csókoltam, és mert mindig mereven

ágaskodott, elkapott a reménység

hogy mindörökké tart e szerelem.

Most is mióta fekszünk itt az éjben,

eldőlt kőszobrok? Arcom szétvetett

combod tövéhez simul. Lihegésem

fel-felborzolja könnyű prémedet.

XLVIII. Harmadnap éjjel, 2

Hanyatt feküdtél meztelen

s a hold, míg tested elpihen

sakkozni kezd a melleden

a párkányzat csipkéivel.

De hol a lelked? Két kezem

utánad nyúlt. Csókoltalak

s öleltelek. Azt kérdezem:

ki volt kettőnk közt boldogabb?

Ülünk és nézlek reggelig.

Néznélek így örökre.

Pókfonalán ereszkedik

egy csillag köldöködre.

XLIX. A negyedik éjszaka

Az égboltnak ma éjszaka mélysége van meg fémszaga.

Minden rezeg, pörög, mozog: kis nyugtalan reflektorok,

galaktikák, kristály ködök, bolygók, csillag csillag mögött.

Nem láttam ilyen csodaszép tüzijátékot soha még.

Jobb karommal tarkód alatt elnyúlok melletted hanyatt.

Két csípőcsontod tejfehér: az egyik az enyémhez ér.

És csípőid között hasad homokkal töltött krátere.

Mire gondolsz? amire én? hogy egyszer külön s másfele

így vesszük fel az öröklét kötelező testhelyzetét?

Felül az ég s félölnyi föld, alul dirib-darabra tört

gerincünk meg combcsontjaink: két pár szúrágta, eldobott

mankó, mely nem kell senkinek. Fogunk közt hangya s vadvizek.

Csípőcsontod ellipszisén lyuk tátong, hol öled üres

kelyhén ágyékod átesett. De még így is gyönyörű lesz.

Lefoszlott róla porcelán húsa. Mint roppant lepkeszárny,

elfekszik ferde-mereven s még mindig szerelemre vár.

Ordítsak, hogy ez nem lehet? Inkább megfogom kezedet

és némán hálát rebegek annak a nem-tudom-minek,

aki a semmiből kivett, ki összerakta testemet,

szememhez tartotta a lét elmondhatatlan távcsövét,

ki csípőd mellé fektetett s megadta, hogy szeresselek.

Ne nyögj, ne félj, ne háborogj! Ne sírj! Hiába átkozod.

Rövid görcs lesz, akár a kéj és elmúlik. Aztán beföd

a barna, vagy a sárga rög. S medencecsontjaink körött,

mint óramű, tovább forog csípőkötőnk, az állatöv.

L. Búcsú a tengerparton

Kampó a hold. A csillagok ezüst gombostűfejei

ragyognak, míg egy fekete sárkány jön s mindet elnyeli.

Mezítelenre vetkezünk. Aztán talpaink élvezik

a kásás, hideg homokot s a kagylók tompa késeit.

Oly szertartásosan járunk, hogy szentségtörés szólani.

Csípőcsontomon a halak kerek, csiklandó csókjai.

Combom közt hűs víz hasogat. Szemköztről a sós szél szaga.

A lágy hullámok közt ezer füllel hallgat az éjszaka.

Orrom, szemem, szám összefolyt, az éj sötétje rám tapadt,

megállok és a mindenség súlya lenyomja vállamat.

Őslény lettem megint, kiből a gondolat elköltözött

s akit nem mozgat semmi más, csak félelmek meg ösztönök,

majd úszni kezdek. Merre vagy? Az ágyúk torkolattüze

Gibraltárból foszforeszkál, de messze van, nem ér ide.

És mégis ott az otthonom és holnap arra utazom,

hogy ne találkozzunk soha az elágazó utakon.

Azt érzem, hogy mellettem vagy valamelyik hullám megett

s ha élek, húsz vagy negyven év múltán is így leszek veled:

nem kereslek, nem kérdezek utánad. Lényed delejét

velem küldöd az útra, míg reám szakad a csillagég,

s akkor is mellettem leszel, ha elragad az éji víz

s már nem tudom, hogy hol vagyok és nem tudom, hogy merre visz.

A sivatag

A dombtetőn a sátorsor olyan,

amint még fel-felvillan távolan,

mint alvó asszony hátán a gerinc

a kedvesnek, ha reggel elrohan.

A sivatag jön. Félve ízleled.

Se fák, se fű, se füst, se fellegek;

terem ez, melynek nincs oldalfala,

szín, melyre nem tolnak be díszletet.

Erkélysor sincs, sem rajta tapsolók,

közjáték s girland, mely szemedbe lóg,

két görbe test van itt, a föld s az ég,

és köztük állsz magad, a monológ.

Sziklák árnyán keress ülőhelyet

s kezedbe addig hajtsd nehéz fejed,

míg a gondolkodás merész kaland

és vad gyönyör lesz únt szokás helyett.

Nem tart soká. Az ész mindent kirág.

Ez nem érzelem s hangulat-világ.

Itt lenn van és fenn; oldalt semmi sincs;

s ami oldalt van, nincs: a délibáb.

Meríts hálót. Az apraját ereszd,

de, ha a nagyhal ficánkolni kezd:

a létkérdést kivesd, magasra vesd,

magadra vesd és sorra kérdezd ezt:

– A roppant homokóra csak pereg;

szűk tölcsérén elcsorgunk, emberek,

a semmibe. S ha egyszer lenn vagyunk:

a roppant órát ki fordítja meg?

– Hol itt az Alkotó, vagy hova lett?

Bujócskát játszik? Ide-oda megy?

S azon mulat, hogy ész s tapasztalat

csapdája őt nem fogja soha meg?

– Vagy holt az űr? Csillagködök laza

kocsonyája, tejutak halmaza,

kométák rőt haja; s a Lét csupán

egyetlen bolygó undok bőrbaja?

– S ha a gyönyör rézpénzével fizet

a Természet friss szolgákért, kiket

munkába állít, izzaszt és kínoz

s ha megkopunk, elád a Semminek:

– s ha hitvány kéjünkért majd mást gyötör

egy élet kínja, a halálgödör

szélén mért játszunk? mért nemzünk fiat?

Valóban oly nagy gyönyör a gyönyör?

– S e kort, mikor az állig vasbeton

városban éltünk s dolgoztunk mohón,

de cél nélkül – nem így ítéli el

egy jobb jövendő, összefoglalón:

– Útjuk tévút volt s mint útjuk, olyan

az életük: vértenger s búfolyam.

Kitéptük történelmük lapjait

s mindent előlről kezdtünk s újonnan.

Így rázd, míg ráz a kétely mételye,

kérdés-csörgőidet az ég fele,

te ifjú! nem, te agg! mert itt az est

s fehér tarkódhoz ér a kézfeje.

Tarkódhoz ér; ha jajgatsz, kinevet.

A síron túl nem vár több ismeret.

Ez a Magány Kvártélya. Ismered?

Innét jöttek vad férfiak lovon

s vándorbottal kezükben, istenek.

(Korb el-Ethel, 1941)

Kasba

Az újhold görbe tőre felhasítja

az ég violapiros pókhasát.

Az esti árnyak Hárún ár-Rásídja

már osztogatja a sok álruhát.

A kasba éled. Utca, tér, sikátor

fölött az alkony mézgás és nehéz.

Az ópiumbarlangból füst szivárog

s csókra nyújtja libegő kezét.

A báron kövér kalmár sétál végig.

Zöld vízihulla. Szeme, mint az ón,

ott angol orvos: illatokon él itt

meg boldogságán. Fenn a dobogón

hastáncosnő. Kávátlan kőkutacska

a köldöke. Benn árnyak ágboga.

Lihegve, mintha még vizet kutatna,

bámul bele egy szökött katona.

Dobzene árad s fáklyafüst a térről,

a kardnyelő hasán a hold a vért.

A mesemondó körül sűrű félkör,

az ajkak nyílnak: Szindbád hazatért.

Egy tuareg ül a nagy falnak háttal

s a látványt nézi, negyven napja már.

S egyszerre mindez: dobszó, tőrök, fátylak

s fátylak mögött a női szem; bazár,

réztálak, mentaillat, pálmakertek,

mélyzöld árnyékok és fehér falak

őrült körtáncot lejtenek fejedben,

míg szédít, őrjít, vonz az áradat

és hív: – Hazád rom, nőd hervadó locska,

munkád hitványság, életed gyötör:

jöjj és merülj e mély sikátorokba,

hol kéj az élet s a halál gyönyör.

– Nincs rend s törvény e nyüzsgő ázalagban,

hazád felől nem ér be hír, se szó,

pusztulj el, halj meg s kelj fel száz alakban:

van vénen is reinkarnáció.

– A mór fürdőben vetkezd le a múltat,

köpj a morálra (hitvány szóbeszéd!)

nevedet dobd el (régesrég meguntad!)

s ejtsd rá az emlék gyűrött szőttesét.

– Eszméidet akaszd a szögre (rongyok,

mit zsibvásáron aggattak reád!)

Ne fordulj vissza. S légy még egyszer boldog

mezítlen ifjan, ahogy szült anyád.

– Légy csempész, tolvaj, kerítő, halárus,

szeress fiút, lányt – hidd meg, egyremegy –,

rabolj vagy gyilkolj s karold át halálos

ölelkezéssel ezt a várhegyet.

– Avagy vadabb vég vonz s az élet úntat?

Szerezd meg mindjárt mit szíved kíván:

lila függőágyán az ópiumnak

vagy zöld nyeregben az abszint lován.

– Vagy csak maradj így, ne mozdulj és nézzed,

hallgasd sosemvolt madarak dalát,

míg homlokod körül a csillagképek

csörögnek, mint éretlen datolyák.

(Tanger, 1941)

Ibn Ámár búcsúja Portugáliától

Elkergettek, bár itt születtem én.

Csípőm nád volt, karizmom könnyű fém.

Fiúk s lányok hajlongtak, ifjú fák,

s én titkos lánggal égtem mint a kén.

Dombok csúcsán tűnődtem, karcsú hold

s kezemben az ifjúság kardja volt,

azt hittem: mindig őrzi virtusát

s tükrébe nem mar soha rozsdafolt.

A szikla rőt volt, mérgeszöld a rét,

de a tengerből felfröcskölt a kék,

a kék, a kék! Vibráló ritmusát

harsogta tenger, szikla, partvidék.

Hazám volt ez. Földjén kakukkfű nőtt

s szagos vörösbor. Most megáldom őt:

csókolja napfény és az ifjúság

virágingét adják rá lágy esők.

(Lisszabon előtt a tengeren, 1941)

Honvágy

Nem szoktam meg, nem engedett az átok,

de nem kínlódom és nem könnyezem.

Mint súlytalan, fehér viharkabátot,

keservemet felöltöm könnyeden.

Talán, mert folyton változik a tájék,

attól enyhül bújdosó bánatom?

Vagy mert angol szók nyújtóin ugrálnék

s ami nekik fáj, nem azt fájlalom?

Ha esti utcán a kirakatokban

nézem magamat, hirtelen megüt:

Duna–Tisza vagyok két tárt karommal,

szemöldököm a Cserhát meg a Bükk.

De hétköznap az ország képe úgy jár

fejemben, mint százados metszeten:

a Balatonból hal néz; régi úr áll

s keze Budára mutat mereven.

A Central Parkban nyílnak a virágok.

Ocsmány felhőkarcolók övezik.

Mohi, Mohács, Nagymajtény és Világos

után, kérdem, most mi következik?

De elterelem figyelmem akármin:

olykor egy-egy sétálót követek,

s a pályaudvarok roppant óráin

elbámulom a tompaszögeket.

Éjjelre aztán tótágast áll minden.

Legtöbbször egyenest hazamegyek

apám házába, Pestre. A kilincsen

lógok és rázom. Vagy becsengetek.

De a detektív régen meglesett:

üres szobába visz, mely csupa vér.

Egy padra kötnek s hosszú késeket

döfnek belém őrült szerelmemért.

(New York, 1942)

Beállok katonának

Önként álltam be katonának.

Megmondom, mért. Mert bár igaz,

hogy költőnek vagy cikkírónak

is jobb vagyok mint hadfinak,

s bár emberfia még nem nézte

hurkának a bicepszemet

és egyedül a távgyaloglást

bírom könnyebben mint ezek,

(bajtársaim nagyrészt paraszti

autókban felnőtt ifjurak –

hol maradnak egy emigránstól,

ki folyton rótta az utat?)

s bár tízmillió katonából

motorhoz, géphez legbutább

vagyok, miért a tankcsapathoz

helyeztek át ma délután: –

önként álltam be, mert éreztem:

a Szabad Magyar Mozgalom

titkáraként civilruhában

már egy órát se nyughatom,

mert mozgalmunkban én vagyok csak

fiatal: a többi öreg:

Vámbéry, Fényes, Kéri, Jászi,

Ignotus – kell, hogy kitegyek

érettük. És a háborút is

javallom, bárha nem tudom

Roosevelt céljait: gyanakvás

és reménység közt féluton

imbolygok; de a náci ordast

egész pontosan ismerem,

s ha kell, ilyen ellenség ellen

elesem egész szívesen.

Ha netán ezt hozná a sorsom:

vigasztalódjatok, ahogy

tudtok; én is sejtem, hogy egyszer

úgyis meghalok valahogy.

Hadd térek a legfontosabbra.

Annak, ki ismer, nem titok,

miért megyek a háborúba.

Az okom: életrajzi ok.

Nem érted? Elképzeltem gyakran

s úrrá lett rajtam az iszony,

ha maradnék, mit írna rólam

a zsebkönyv meg a lexikon.

„F. Gy. lelke a szabadságért

lángolt és szárnyalt. Másokat

harcra buzdított a zsarnokság

ellen. Ő New Yorkban maradt

szerény lakásán, s éjet nappá

téve, dolgozott, ahogy bírt:

egy szakajtóra való cikket

és két tűrhető verset írt.”

Értesz már? És érted Petőfit?

Vagy Arany Jánost? A titok

ez volt. A becsület mezőjén

küzdök s rossz verseket írok.

(Fort Leonard Wood, 1943)

Rossz nőnél

Aubrey:

A szél hajunkba fú puhán,

minő vasárnap délután!

Autónk zúgása halk zene,

ez Mark Twain parkja balfele,

az ott a Nagy Kígyó folyam

mely nem veendő komolyan.

És ez Rolla, Missouri már,

hol ránk hetvenhét húri vár.

(Nézd a kocsmát, mily rivalgó!

félhomályból szól a tangó –

légy vigéc fehér kalapban,

whiskytől megingathatlan,

pisztolytáskával hivalgó

cowboy, vagy búsult hidalgó,

ki a grogot forrón issza: –

holtiglan sírsz ide vissza.

Ám ha most sírsz, itt a szajha,

ki herédet kifacsarja.)

A szajha:

Vitéz urak! vitéz urak!

Forrponthoz ért az indulat.

Mit bámultok? Nem láttatok

még élő asszonyállatot?

Honnét jössz, nyurga, szép kölyök?

S melyik hadosztály? Hetvenöt?

Boston? Fort Wayne? Peoria?

A másik, hallom, francia.

(Hogy faromnak másfél szék kell?

Használd, fiam, egészséggel.

Lóg a mellem? Jaj, te drága,

vessem néked panyókára?

Sok a néger! Vesszen mind!

Színre színt és ginre gint!)

Vitéz urak! az óra jár

s fél négyre jár; ez még felár;

gyertek fel egy-két szóra már:

aki feláll, az lóra száll.

Testem kincsestár, bányamély,

ölem barlangja rózsaszín:

itt vár terád meg rád a kéj,

Tom Sawyer! Huckleberry Finn!

A szerző:

Mikor megtudtuk, s még korán

egy délelőtt, az iskolán,

hogy kancán, tyúkon, vereben

lovagló szörny a szerelem,

sápadtan, csupa borzalom,

megesküdtünk az udvaron:

e gazságban részt nem veszünk,

ilyet, míg élünk, nem teszünk.

(Ébredj, félénk gyermeklélek!

Eskütétel, felidézlek.

Ha kirúgnak, ha kilöknek,

ha megvernek, ha leköpnek:

vérszerződés! újra kötlek.)

Nem! nem! nem! Inkább elmegyek,

a dombtetőre felmegyek,

megkergetem a felleget,

csalánban bukfencet vetek,

a barakkban levetkezem,

a matraccal szeretkezem,

inkább sapkámat lengetem,

cipőfűzőmet pengetem,

mélázom esti vizeken

s patkányt pörgetek zsinegen.

(Rolla, Missouri, 1943)

Amerikai állampolgársággal kínálnak

Ma délután egy dzsip jött értem.

A tankból húztak ki, ahogy

indulni készültünk. Hová visz?

Paul vezérőrnagy hivatott.

Magas, szép ember. Elképedtem,

mert, mikor beléptem, felállt.

– „Az Államok polgára lesz most”,

mosolygott rám és gratulált.

– „Kijár ez minden katonának.”

Én álltam némán. Nem konok

daccal, mert inkább szégyenkeztem,

s azt éreztem: bűnös vagyok.

– „Jöjjön közelebb és ne féljen.

Ide biggyessze a nevét.”

– „Ezt nem tehetem”, mondtam. Hosszan

vizsgált, majd megszólalt: – „Miért?

Ez ingyen sültgalamb a szájba.

Hiába várják annyian.

Fasiszta ön vagy kommunista?” –

érdeklődött kíváncsian.

– „Egyik se. Nem vagyok s nem voltam

egyik se”, mondtam, mialatt

remegni kezdtem, s ő azonnal

elhitte, pedig igazat

beszéltem. Hellyel kínált s megkért:

mondjam el azt, mit ő soha

nem hallott, bár kezén megfordult

vagy ötvenezer katona.

Elmondtam, miért jelentkeztem

a hadseregbe s mért megyek

majd haza, hogy egy szabad ország

építésében részt vegyek,

s hogy mit tehet egy magyar költő

mást, mikor otthon a helye,

s hogy az állampolgárság nagy kincs,

de így mit kezdhetnék vele,

s hogy magyarságomhoz papíron

is ragaszkodom – s mialatt

így hebegtem, egyszerre az ő

szemével láttam magamat,

s megborzadtam. Kiment egy percre.

Behoztak nékünk két üveg

világos sört s amíg megittuk,

figyelmesen kikérdezett,

majd két katona jött be értem

s egy elmeorvos kapitány

elé vezettek a kórházban,

ki mint a héja csapott rám:

– „Ön az anyjával akart hálni!

A mama a szerelmese!

Az apját meg akarta ölni!

Hiába tagad! Vallja be!”

Estig harcoltam a freudista

ökörrel. Akkor, legnagyobb

csodálkozásomra, írásban

adta, hogy épeszű vagyok.

(Fort Leonard Wood, 1943)

Károlyi Mihály

Szonett nem éri fel. A fejedelmet

kell hívnom, hogy megmondjam néktek őt,

Majtény után, ha démoni dühében

egy vágya kelt: túlélni az időt,

vagy ha oltárképet nézett tűnődve

s szemfénye kékes lángokat vetett

mert bujdosásra adta el vezére

s háznépéből labanc rimája lett.

Volt úgy, hogy roppant, néma tisztessége

kongott körötte mint titáni dóm.

Máskor játékszobákban állt setéten,

játékszabályra, sorsra lázadón,

vagy erkélyen, hol málló oszlopokba

rúgott saruja, míg fenn a barokk

párkányfestményekről Greco-i árnyát

nyilazgatták a puffadt angyalok.

Hogy London s Párizs utcáin nem kellett

pirongva járnunk, ez miatta volt.

Seholsincs-Háza reményekből épült,

abrosza sarkán négy eltékozolt

évszázad ült és szállása tetőjét

betörték zúzva a magyar bitók.

Ezért történt, hogy mi, vándordeákok,

szegénylegények és szabad zsidók

jobbágynak álltunk hozzá s ablakából

lessük: virrad-e Hevesnél a sík,

gyertyát koppantunk s döbbent rémülettel

nézzük egymást, míg hosszan sakkozik.

(Montgomery, Alabama, 1943)

Fényes Lászlónak^*

Nagyatyád murikon, apád a kártyán

játszotta el a sok bihari holdat –

ami maradt: a pesti bérlakásban

egy elárvult cserép muskátli volt csak.

Az ablakban játszottál, még gyermek

– Mikszáth ült éppen nálatok –, mikor

könyököddel a cserepet leverted.

Az Akácfa utca kövén csörömpölt.

„Látjátok”, szólt Mikszáth, „néki is jutott

mit eltékozolni az ősi földből.”

Károlyi, Bartók, Jászi, Szilárd, Fényes: –

a dolgok nem változtak meg azóta,

Magyarországnak még mindig maradt

pazarolni valója.

(Fort Leonard Wood, 1943)

Kései bánat

Madárfészkekkel foltos, könnyű fák,

a sűrűségben horgoló banyák,

meleg sziklákon kígyó abrakol,

a lomb visszája ezüst félelem:

már bújtam íly bozótot valahol.

Húsz éve tán: kölyök voltam, gonosz,

ki fészkekből madárfiát oroz,

s íly nyírfák közt – a gyermek csak tanul –

felboncoltam egy eleven cicát

s szöcskét irtottam számolatlanul.

Húsz év: azt hittem, mindig élek én,

ha futottam, fölrúgtam lábamat.

Ma mást érzek, habár nem félek én,

de bántani a hangyát sem tudom.

Ott ismerkedtem, most már búcsúzom.

S a titkot is régóta ismerem,

hogy a csalán, a kristály és a kő

sem hitványabb mint te, vagy én, vagy ő,

s hogy elveszek s magamat sem lelem,

ha nem tudom, hogy minden egy velem.

A hőscincért az ágra felteszem,

a galagonya ágát nem húzom,

s ha tikkadt fűben hálok meztelen:

csípőmtől oldalt fel a vállamig

két kígyó őriz mint a kontúrom.

(Camp Crowder, 1943)

Rémület az erdőn

Nem gúnyolódom többé. Eltévedtünk ezegyszer.

Kiáltásom visszhangzik s úgy hallom, más kiáltja.

Galléromból verejték szaglik. Szemközt a gleccser

világít még az estben – vén tébolyult szakálla.

Amikor délután volt a meredek fenyéren,

sok mindenről beszéltünk. Főként az úttörőkről,

atyáidról, kik erre jöttek ponyvás szekéren

s kik csipkés főkötőkben merengtek: régi nőkről.

Custer skalpján nevettünk (sörreklám lett belőle)

s utána hétmérföldes csizmában jött a tőke.

Aztán az indiánok csatáit hoztuk szóba,

a főnököt, kit itt fenn temettek el a hóba

s a négynapos küzdelmet, hol eltörtek a dárdák

és kés helyett a yenkik torkát sással nyiszálták.

E harcon felhevültem mint ősöd hajdanában.

Oly szűzies világ várt lágyékod hajlatában!

Öled bozótja párás volt, mélykék és kanyargó,

akár a táj köröttünk, amilyent Leonardo

festett. Látod, kiszöktünk az átkozott világból,

nincs húsz mérföldre ember. A háború is távol,

a mély fű eltakarja futó lábunk nyomát.

A zubbonyt is ledobtam mint szökött katonák.

Most bosszút áll az önzés. A fenyves bronzkardot fog,

tőrt szúr alánk a szikla, komor bikák a bokrok,

lasszóval és hurokkal fognak hóhér liánok

s a szélben feltámadtak a halott indiánok.

Siess, gyerünk a mélybe, könyvekhez, emberekhez,

csatákba, félelembe, iszonyba, fegyverekhez,

hogy elfeledjünk félni. Nincs most menekvés ettől.

Boldogságunk futás volt. Magányunk vára megdőlt.

Szaladj! segítség! félek! Reánkszakad az égbolt!

Eltévedtünk az erdőn; az erdő tévedés volt,

mécses nem ég semerre. Csupán szerelmed lángja

bujkál a sűrűségben mint ódon kocsilámpa.

(Yellowstone Park, 1943)

Alkony San Franciscóban

A Market Streeten ért a naplemente.

Fehér szökőár jött elém a járdán.

Vak emberszobrok bukdácsoltak benne

s szikráztak, mint a márvány.

Egy pillanatra megdermedt az élet.

Semmi sem látszott az útból, a fákból,

s lenn egy roppant sáv vajszín olaj égett

a Csendes Óceánon.

Sugarak keltek, mint a japán zászlón.

Aranyhalak hordái érkeztek meg,

mohó ajkukkal csípőmhöz tapadtak

s ujjam hegyéből ettek.

Meggylé folyt zubbonyomra és kadarka.

Hol vagy? szólalt meg mögöttem szerelmem,

de én csak álltam, térdig vérnarancsban

s rézkardokkal szememben.

Majd nem volt pírja, csak a fellegeknek.

Az árnyékok tarlói összefolytak

s a karcsú házak kéken fellebegtek,

mint sírjukból a holtak.

(San Francisco, 1943)

Aurora Borealis

A felhők közt lenéztem a mélybe s a magasba:

hófellegek, havas föld: egy volt a fenn s a lenn.

Ott ült a fagy, munkáját nem hagyta ott tavaszra:

zöld tűvel varrt és öltött a Bering tengeren.

Leszálltunk. Hét nap óta japánokat vadászok.

Konzervemen a víznél fókákkal osztozom.

Nem kérdezem, miért ez. Csak eszkimókat látok,

meg egy festett cilindert a totem-oszlopon.

A köd függőágyában, bundákba begomboltan,

hol – gépfegyver a hóban – alámerült a test:

így élek napról napra. Reád nem is gondoltam,

míg el nem jött a tegnap s a tegnapra az est.

A fény! a fény! hallottam a konyhában a kuktát,

s mikor kiléptem, ott várt a jégmezők felett:

mint könnyű függöny libbent, hintázott, fordult, úszkált,

imbolygott vagy közelgett s így emlékeztetett,

mire? tűnődtem. Fodros árny játszódott a fénnyel,

ringatta és forgatta. A kilinccsel kezemben

elbűvölten bámultam. Bentről egy hang keményen

utánam szólt: az ajtót! Szoknyád jutott eszembe.

(Kodiak, Alaska, 1944)

Szonett^*

mely angol nyelven a Franklin D. Rooseveltről elnevezett repülőerőd oldalán volt olvasható

Bombázni mégy. Menj s ne örülj ennek.

A város lassan nőtt a horizontra

mint látomás; jó polgárok pihennek

alatta, kiknek szép volt minden dolga.

Sok századéven át hány tarka szoknya

súrolta macskaköveit, hány gyermek

játszott utcáin! Hulljon hát a bomba,

oldozd ki, de gyűlöld, hogy ezt kell tenned.

Mint ióta a homoiúszionban:

akármit gondolsz, belevág a bomba,

s a célpontnak mindegy, de nem neked,

nehogy unokád szégyenkezve mondja:

pilóta volt, mert behívták, de ronda

kéjgyilkos lett, mert közben élvezett.

(New York, 1944)

Magányosan s kegyetlenül

Tüstént Darwin fájához érünk –

így biztattak a polinézek.

De engemet a fodros tenger

kék pávafarka megigézett,

úgy megigézett s felbosszantott,

hogy nem hallgattam őket, csak

a dobhártyámon búgva párzó

félőrült vadgalambokat,

s dühöngtem, hogy csak most, ily késve,

nem nászra, nem szeretkezésre,

csak egyszeri, gyors vetkezésre,

frusztrált és száraz orgiára

hívott magához e busa,

e meztelen, őrjítő tájék

exhibicionizmusa.

– Ez itt a fikusz. Ötszáz éves.

De nincsen ága, amely száraz.

Ezt látta egykor Charlie Darwin,

meg Fernano de Magellanas.

Ott állt: a teremtés utolsó

jelenetéhez a kulissza.

A napfényt lombja tízezernyi

zöld zsebtükrével verte vissza.

A gumifa, az óriási,

vulkánok s próféták fivére,

én meg lenéztem a virággal

borított, édeni vidékre,

a nyíló kertekre, a boldog

lejtőkre és a kivirágzott

öbölre, ahol a kék vizet

úgy lepték el a tarka foltok,

mint a két ujj közt összemorzsolt

lila meg sárga íriszek.

Nos – fordultam pökhendin egyik

kísérőmhöz s a gumifára

mutattam –, ez sosem virágzik?

csak éppen ennek nincs virága?

Nincs-e? – S a lándzsa-élű rügyből

kioperált egy duzzadt, véres

iker-bogyót és felemelte,

mint állat heréjét a böllér.

– Ez nem a gumifa termése.

Ez a virága. Fogja, tessék –

nyújtotta felém. De én félre

fordultam. – Nem nagy érdekesség.

Nem-e? – csapott rám s felnyitotta.

– Két külön rekesze van, látja?

Az egyikben a bibe, nézze,

a másikban porzó meg párta.

A kettő között csontos hártya –

s elém tartotta büszkén. – Látom,

szóltam rémülten. – S a csonthéjon

hogy jut keresztül a virágpor?

– Ezt kérdi mind! A csontpáncélban

tűszúrásnál nem nagyobb rések

nyílnak s ott él egy láthatatlan,

tűszúrásnál is kisebb féreg.

Virágport zabál és virágport

visz szét testecskéjén, mikor jár,

csak úgy, ahogy kenyeret eszik

s ruháján lisztet hord a molnár.

– Érti? mondta. Diadalmasan

mosolygott, a bogyót egy trágár

gyors mozdulattal messze dobta

és otthagyott a gumifánál.

De én alázattal felszedtem

a fikusz virágát s a kármin

csonthéjat fogva, eltűnődtem:

mit szólna ehhez Charlie Darwin?

Vajon a fajták származása

hogy is volt és a lét gomolygó

méhében mint talál egymásra

a fikusz virág meg a pondró?

S mindaddig, sok millió évig,

egymás nélkül hogy élt a kettő?

mért nem pusztult éhen az egyik

s mért nem maradt a másik meddő?

S a kőkemény csonthéjban mint nyílt

a sok szabályos bányajárat?

a kis rovar ásott lyukacskát,

vagy a lyukakhoz lett az állat?

Avagy teremtéskor, este

kivonult egy menetszázad

atka minden fikusz mellé,

kettős rendben sorba álltak,

vezényelt a hadnagy, aztán

mind eltűnt a maga posztján?

Így ültem hosszan és tűnődtem –

nincsen szabály, se rendszer és

értelmetlen és esztelen

a színdarab s a rendezés –

aztán a csonthéjat szemem

elé emeltem s hirtelen

elöntött a tündér öröm:

a kis lyukon átláttam, mint

bíborral bélelt távcsövön

s a napsugárban száz szín táncolt,

száz kaleidoszkóp figura.

Megvan – mondtam –, a csontmagok,

pondrók és emberek ura,

ki csillagot farag meg férget

magányosan s kegyetlenül,

ki eltűnik a teleszkópban

s a hajszálérben felmerül.

Ez ő,

kit nem találtam, bár kerestem

New Yorkban, Bécsben, Budapesten,

ez ő, az égi rendező,

ki itt adott számomra tán

titkos találkát Számoán,

találkát, titkosan és késve,

találkát egy gyors vetkezésre,

hogy egyszer mutassa meg pőre,

mezítlen lényét énnekem,

a tüzijáték rendezője,

hadd tapsolhassam őt meg érte,

ki mindent szült és rendezett

s ki elpukkaszt minden rakétát,

minden bolygót meg engemet.

(Pago-Pago, 1944)

Korállsziget, kikötő, holdvilág

Pálmák nyakán keresztbe

– sudár nő mellén ékszer –

vakít a Dél Keresztje.

A víz tükrén a hold

öklével mindent szétver

és mindent összetold.

Az erdő foszforeszkál,

lépcsőin fel-alá

ezer holdkóros nesz jár.

A homokpart ragyog

s a homokban gerendák,

ládák meg sisakok,

mintha hajótöröttek

volnának mind, akik

e zátonyra kijöttek,

s e pompás díszletet

Dalínál, a festőnél

rendelték volna meg.

Így ülök. Nedves gúnyám

puskám mellett hever.

Túl a holdas lagúnán

a nyílt tenger fehér.

A szemhatár fehérebb.

Szélén – úszó tenyér –

márványsziget merül fel

s egy négyárbócos száll, mely

Trafalgárnál merült el.

Szellőcske fog fülön.

Édes perc, boldog óra!

Szemembe fut a könny,

s már nem a föld göröngye

vagyok, hanem az éj

gyöngykagylójának gyöngye,

és tenger, ég, hajó

s e tébolyító szépség

mind érettem való,

s e milliónyi alga

millió éven át

egymáson élve-halva

e szigetet azért

emelte, míg a szörnyű

mélyből a szintre ért,

hogy Bábel-tornyuk nékem

kilátó, dísztribün

s szószék legyen ma éjjel,

hová felléphetek

s ahonnan megdícsérem

a nagy természetet,

hogy holttestükre állva

huszonnyolc tercinát

mondhassak a korállra,

s higgyem, hogy kedvemért

emelte ezt a zátonyt,

amíg a szintre ért

egymáson élve-halva

millió éven át

e milliónyi alga,

s mind érettem való

e tébolyító szépség,

hold, tenger és hajó

s a gyöngyházkagyló gyöngye

vagyok, és nem silány

káplár, a föld göröngye,

s csiszolt gyémánt a könny

pillámon, míg egy könnyű

szellőcske fog fülön,

s hogy kedvemért merült fel

a négyárbócos, mely

Trafalgárnál merült el,

és az úszó tenyér

szigetke kinn a fényben

miattam íly fehér,

s félárbócra eresztve

a nagy bárkán nekem

ragyog a Dél Keresztje –

jó volna hinni ezt

a szőnyeges homokban,

amilyent Dalí fest,

s ugyan mért ne hinném el?

ki itt térdelhetek

misztikus déli fények

s gépfegyverek között,

egy kurta éjszakára

boldog hajótörött.

(Tarawa, 1944)

Budapest ostromára

Mi lesz, ha holnap elesik a város

s vége a háborúnak? Van, aki

remél és van, ki nem. De ennél

többet egyikük sem mer mondani.

Kit kérdezzek? Jöjj, népek ismerője,

dolgok tudója, nem elméletek

fodrásza, tiszta fej, aki minálunk

töltötted egyik ifjú évedet,

aki könyvedhez jegyzetet gyűjtöttél,

míg kint vaskos pelyhekben hullt a hó,

s meleg nyáron lementél az Iszterhez,

hová fürödni járt a légió: –

hátad mögött mély erdő állt, előtted

fatörzsek úsztak a sárga vizen,

túloldalt nádas százezer lépésig,

vagy még tovább – nem tudta senki sem,

mit gondoltál e tájról, amikor

domborműves vasvértedben megálltál

a parton, és mit mondtál elveszett

könyvedben róla, Hadrianus császár?

Elhitted volna, hogy e roppant ártér,

az erdőség s a bugyborgó mocsár,

hol annyi sok nép süllyedt el dicsőség

és név nélkül, országgá összeáll?

Hogy templomok s várak nőnek e barbár

földön, és azt, mit birodalmatok

üszkös romjai alól összeszedtek,

majd elhozzák oda is a papok?

Elhitted volna, hogy Aquincumod

mellett felépül Buda tornyos vára,

s a humanizmus meg a reneszánsz

elébb ér oda mint Lutéciába?

Mit mondjak még? De mért nézel hideg

szemmel s fordulsz el tőlem, régi császár?

Én is tudom: mi ötszáz évig nőtt,

egy óra alatt elpusztult Mohácsnál.

Én is tudom jól, hogy Zápolya óta

Szálasiig nem engedett az átok,

s az őrült most egy másik tébolyult

égő ölébe dobta az országot.

Én is tudom, hogy számunk megfogyott.

De tudom azt is, mire Kossuth s Jászi

tanított bennünket, hogy mit tegyünk,

ha egymagunkban nem tudunk megállni.

Szomszédaink sem. A dunai népek

egymást késelő szolgák a kocsmában.

Száz éve tart a vérbosszú, míg oldalt

a Gigászok kutyakorbáccsal állnak.

Lehet-e, hogy az iszonyat után

sem állnak össze és nem térnek észre?

Lehet-e, hogy elölről kezdik el

az acsarkodást, míg mindennek vége?

Lehet-e, hogy csak vész jön vész után,

hogy nem ragyog fel soha a szivárvány

az égre? Én ezt nem hiszem. Miért

mosolyogsz rajtam, Hadrianus császár?

(New York, 1945)

Kéri Pál

Kölesdnél egykor hogy csatázott

a kuruc; a szerb front megett

hogyan gyilkoltak, Pétervárott

mint volt Trockijból eleged:

erről szólsz, fölöttünk a holddal.

Elég, ha arcod nézhetem

és meglátom, milyen lett volna

Petőfi hatvan évesen.

Gallérod rózsa lombot hordoz –

hány híres, gyönyörű nő bomlott

utánad! Mára mind halott,

s holt szeretőidről nem merlek

kérdezni, mert ha jól ismerlek,

hiába várnám válaszod.

(New York, 1945)

Egy pilóta szól

Mit zargatsz? Untam mindig a beszédet.

Téged nem fojtogatnak a szavak?

Gyújts rá. Én inni szerettem s mozizni,

hogy elűzzem magamtól magamat.

Mért volt e háború? Míly furcsa kérdés!

Te fundáltad ki, vagy Nagy Főnökünk?

Vajon fontos-e tudni, mért halunk meg?

Ezen töprengj, ha lódulsz, odakint!

Jaj, megsértődtél! Nézd: nagy langaléta

legény vagyok, csupa jóindulat,

(hetedik légi hadsereg Száipánon,

Jim Olson, írd fel, ha kell az adat,

huszonöt éves, volt mérnök, baptista,

sorszám: ó-húsz-tizennyolc-hetvenöt,

magasság hat láb kettő, nőtlen, őrnagy,

szülőhelyem Hartford, Connecticut)

ki száz mérfölddel hajtott, leányoknak

füttyentett, nem vásárolt hírlapot,

napeste jégszekrényeknél portyázott

és délben söntéseknél silbakolt.

Önként mentem. Nem vonzott itthon semmi –

s az embert oly nagy érzés fogja el,

tenger-érzés, érzés-tenger – hogy mondjam? –

ha rárepül s légnyomás dobja fel

gépét, vagy mikor ködben száll radarral,

ha befogja az automatikus

pilótát, lustán néz a levegőbe

s alatta robbannak a misztikus

füstkarikák, vagy mikor egyenesen

a célra repül és robbanás rázza –

egy pillanat s nem lát, csak kék eget

s oldalt békésen áll a Fuzsijáma.

Mikor huszadszor szálltunk Tokióra,

kék gyűrűk ültek mindnyájunk szemén.

Kutyánk vonított. Hogy ez lesz a végünk,

azt már sátramban, reggel tudtam én.

A japán császár vért trüsszentett aznap!

Ahogy jöttünk, a Ginza lángban állt.

Ledobtunk mindent. És bolond kedvemmel

gépem szabályos, szép díszkört csinált.

Mikor mentünk, a partnál minden füstölt:

dokkok, hajók, házak, nagyok s kicsik –

bajtársaimra néztem s hunyorogtam,

mert kék füstsávot vonszoltunk mi is.

A gumicsónakban magam maradtam,

(ugyan hol úsznak temetetlenül?)

s még örültem, hogy nélkülük halok meg: –

nem voltam három éve egyedül.

Ha repülőhal esett közelembe,

elkaptam és kiszívtam a belét.

Negyednap este tengervizet ittam,

aztán vért hánytam s tudtam: ez a vég.

Ledőltem a csónakban s azt gondoltam:

harminc év múlva, vagy ma? Egyremegy.

Pilóták kezdtek fülembe dúdolni,

kik leestek a császárság felett.

(Katonakórház, Atlantic City, 1945)

Hitler halála

Eleánort a katonakórházban

ismertem meg, Atlantic Cityben.

A legszebb ápolónő volt: jókedvű,

villámgyors és szíves mindenkivel,

kivált a lábadozó pilótákkal.

Engem természetesen nem vett számba.

Ma délután, itt New Yorkban futottunk

össze, mikor az Eighth Avenue-n jártam.

Rám néz, nevet, belém karol: – „Most nincsen

menekvésed. A szökevényt elfogtam.

Kísérj haza és jöjj fel. A Riverside

Drive-on lakom, a hídnál, összkomfortban.”

Rossz tánczenét kattint fel rádióján.

Sherryt iszunk. Átölel s már mezítlen.

Vörös jávorfa levélből és tejszín

ködből állt össze. Ily szépnek nem hittem.

Kristálynedvet iszom szeme sarkából;

végigcsókolom testét lágyékáig;

felszívom az aromát köldökéből.

És mégsem jó így; valami hiányzik.

Az érzés? a szerelem? elsiettük?

Combját vállamra dobja. Élvezz, élvezz!

Biztatom magam, ahogy odatartom

ajkamat a rézvörös, langyos prémhez.

De alighogy számat hozzászorítom,

arcomtól újra elválik a lába.

Ügyetlen voltam? Nem talált eléggé

lelkesnek? Unja? Máshogyan kívánja?

Tánczene helyett a bemondót hallom:

„…Hitlert, azaz szénné égett porát

a Reichskanzlei kertjében tegnap déltájt

találták meg a szovjet katonák.”

Eleánor hajamban turkál. Lábát

kitárja és halántékomra fonja.

Fülemben déli tengerek zenélnek.

Arccsontomon tejeskalács a combja.

Ajkamat rápréselem szemérmére

s úgy fúrom bele boldog nyelvemet,

mint udvarló nyomja az ajtórésbe

a rózsaszín szerelmes levelet.

(New York, 1945)

Jászi ünneplése

Márványember, aki mindig kimondta

a végső igazat; hűvös, kimért

öregúr, ki érzelmeit titkolja

és némán hálás a szeretetért;

egy elveszett nemzedék ihletője:

mindenki félreállított, noha

a megoldást csak te tudtad előre,

de megoldásod nem győzött soha.

Most itt ülünk. A dunavölgyi népek

szövetkezése ismét semmivé lett; –

ülünk, vad szomszédnépek fiai.

Tudjuk, hogy sorsunk most se fordul jóra,

s isszuk veled a rossz amerikai

kávét a megcsúfolt illúziókra.

(New York, 1945)

John Doe beszél:

Hogy mért kellett Tuniszt bevennem

s izzadnom normand partokon?

Ezért még bosszút állok egyszer

a sok faképű angolon!

Ők ugrattak a háborúba,

mi belementünk ostobán,

hogy a kalmárnép piknikezni

ülhessen John Doe lábnyomán.

Hogy összelopott birodalmuk

viruljon – ám, ha van eszünk,

most egyszer a sarkunkra állunk

és mindent, mindent elveszünk.

Egyébként törzsőrmester lettem,

mit mondjak? ez is játszva ment.

Az arkansasi hírlapokban

képem háromszor megjelent.

Utólszor, mikor benzinkoktélt

vágtam a kölni dóm fala

alatt egy tigris-tankba – érte

hálás lesz nékem a haza.

Sokféle piszkos népet láttam,

kik szűntelen marakszanak.

Nem tudni, mért. De én se törtem

soká a fejem emiatt.

Civódtak, koldultak, szavaltak,

egymást vádolgatták – pedig

nem is figyeltünk. De a dollár

láttán megolvadt mindegyik.

Köphetnékem volt. Ám a hadnagy

megmondta: ők is emberek.

Rájuk nevettem s csokoládét

kaptak tőlem a gyermekek.

Nem sejtitek, míly hosszútűrés

kellett, hogy ne fogjunk botot

és munkára ne hessegessük

e pernahajder csapatot.

A fecsegőket, pojácákat,

az egész léhűtő hadat

s az úgynevezett kávéházak

mélyén ülő rohadtakat.

Látjátok, nem volt könnyű dolgunk.

Romok között kísért a bú:

Orán büdös lyuk és a híres

Páris véghetlen szomorú.

Most leszereltem, hazatértem,

pihenek, alszom és iszom.

Az Óvilág mocskához képest

e föld való paradicsom.

Szomszédom a szakszervezetből

unszol, hogy lépnék be oda.

Bizonygatja, hogy elnyom engem

a tőkés és a burzsoa.

E szólamokkal csordulásig

beteltem én már odaát.

A főnököm tegnap vásárolt

hétemeletes palotát.

Ha dolgozom, énnékem is lesz

autóm és házam, hétszobás.

Kikönyöklöm a tornácrácsra

és nem fáj semmi elnyomás.

De elébb még két pár nadrágot

veszek, szép kényelmes cipőt

és megnézem a kosárlabda

mérkőzésen a félidőt,

aztán moziba Annabellel,

onnét az ágyba egyenest,

és pofonvágom az ébresztő

órát, ha reggel szólni kezd.

(New York, 1945)

Útban hazafelé

Magyar költő mért él Amerikában?

Hajó visz haza, szívem meg a lábam,

s nem az eszem, de a kiváncsiság:

egy más világ vár, vagy a másvilág?

Azt is szeretném látni, hogyan épül

demokrácia demokraták nélkül.

(New York, 1945)

Búcsú Amerikától

1.

Most túlzenglek, hajókürt. Oly palaszín a tenger

mint aszfalton a pára,

oly palaszín Long Island, ahogy búcsúzva rááll

a szürke láthatárra.

Ó föld, most búcsút mondok, ó föld, hol maradásom

lehetne, ha nem mennék,

ó föld, hol voltam vendég, most búcsúzón felállok

és kalapot emelnék.

2.

Ó szikkadt Arizóna, ó bűvös Colorado,

ó salakos New Jersey,

ó szirtes Massachusetts, ó szeles Indiana,

ó villámos Missouri,

ó véghetetlen Kansas, s te is, szívemnek fájó,

ó magyaros Ohio,

ti tájak, hol bolyongtam, hol féltem és szerettem,

szenvedtem és örültem:

ó Nagy Tavak vidéke, unalmas, szürke vízzel

s a széllel Kanadából,

erdő Carolinában, fákról lengő moszattal,

mint gótikus nagytemplom,

Maine három árnyú partja: zöld tengerig lelépő

zöld fenyves, zöld sziklákon,

ó kőtenger, Nevada; Sóstó, hol vörheny hegység

szigetnek áll a hóban,

Louisiana partja, zsombékos láp, mint földre

dobott penészes irha,

lankás, füves Montana, hengergő legelőkön

bolygó millió birka,

viola Wyoming, hol madár-se-látta tájon

magánosan mehettem

s te irdatlan Manhattan!

3.

Ó népek, skótok, svédek, hollandok, filippínók

albánok, portugálok,

gyarapvó angolszászok, nyolcgyermekes latinok,

halódó indiánok,

néger gyapotrabszolgák, lengyel félkézkalmárok,

kínai mosodások,

zsidó sofőrök, norvég tengerhajósok, félvér

kőfejtők, ír rendőrök,

ti, kik repülőgépről permeteztek és autót

tartogattok a csűrben,

munkások, kik vonatra vártok és kazettában

viszitek az ebédet,

kik bárpultnál egy whiskyt isztok gyorsan s neonok

közt sosem láttok holdat,

kik hónapos szobákban éltek, s olvadt aszfalton

ténferegtek nyáreste,

kik meztelen alusztok és szörnyű tűzfalakra

bámultok éjszakánként,

kik lazacszínű ingben lovagoltok a prérin,

lasszóval a nyeregben,

kik pisztrángot halásztok Pennsylvania kékes

patakjaiban este,

ti, kik családi házak tornácán üldögéltek

pipával szájatokban,

vagy vörös téglaházak közt a széles főutcán

siettek dolgotokra,

(mindegy, melyik főutcán, mert egyforma rondára

építettétek mindet),

kik tányérról lelógó bifsztékekért rajongtok,

korlátlan gyorshajtásért,

kik lógó harisnyával, nyitott ingben császkáltok

– a kényelem az első –

és asztalon a lábbal, egymás vállát verdesve

isztok s nagyot nevettek,

kik gyors autóitokat kifordítva a rétnek

piknikeztek vasárnap,

akik mindig siettek, mint hogyha sportolnátok,

mert mindennél a sportot

tartjátok magasabbra s a technikát, amelynek

szerpentinjén robogtok,

mintha felfele vinne – ó ezerfajta népek,

jól tápláltak és szépek,

mosolygók és serények, türelmesek és tiszták,

jók és segítőkészek:

most búcsút mondok néktek.

4.

Kevély kapitalizmus! Vágóhidak, kémények,

olajmezők és bányák!

Forgóhidak, csatornák, cséplőgépek, kazánok,

uszályok és vaspályák!

És ifjúság, te izmos! Ó egyetemek száza,

ó esti labdajáték,

ó Palo Alto kertje, hol ágyamból kinyúlva

grape fruitokat téphettem

s ezüst léghajók sora úszott a pálmaerdőn

minden pirosló reggel!

Ó drága San Francisco, Távíró-domb, Aranyhíd,

olajfaillat, édes,

week-end az óceánon, tömött, kurjongó siklók

és részeg tengerészek!

ó villany minden háznál! s kik kocsijukba vettek

az úton, drága népek,

és száz mérföldre vittek egy havast megmutatni,

mint a családi ékszert!

Fürdőszobám, te sárga Long Island, gramofonnal

és rádióval hangos!

Ó tűpárnám, Manhattan, hol egymással vetekszik

az épületek tornya!

Washington! Mintha játszó kezek márványkockákat

egy parkba dobtak volna!

Ó Green River berillje! ó Hudson szürkesége!

ó Colorado kékje!

A Mississippi sárga mélysége csupa örvény

felszíne csalfa béke,

hosszában töverokkadt négerkunyhók dülöngve

támaszkodnak az árnak,

bennük repedt komódon, poros üvegpohárban

üvegvirágok állnak.

Ó karcsú, csacska lányok! ó versenyt úszó kölykök!

ó pirospozsgás srácok,

kik senkitől sem féltek s alvó bácsik szájából

hamis fogsort halásztok!

Ó fejkendős négernők! bőrmellényes munkások!

ó szálló aktatáskák!

Ó hollywoodi szépek! violahajú aggnők,

fehérnyakkendős vének: –

ma búcsút mondok néktek.

5.

Ó múlt, ó pionírok, Revere lovaglása

és Lincoln, Lincoln, Lincoln,

III. György adói, mik túl magosak voltak

és Lincoln Ábrahám, ki…

Washington felkelése és Lincoln Ábrahám,

ki Springfield, Illinoisban

mikor megválasztották elnökké és ott állott

búcsúzva városától

az ecetfák sorában a sárga indóháznál,

csúnyán és óriásan,

és Mary Todd örömtől dagadva nézte férjét,

míg Lincoln Ábrahám így…

és Walt Witman, a költő, a szép fehérszakállas,

ki Lincolnt elsiratta,

Teddy Roosevelt a bottal meg Edison, a híres,

de Lincoln Ábrahám így

beszélt, mikor ott állott az ecetfák sorában

a sárga indóháznál,

a hat láb magas Lincoln, ki nem lett volna elnök,

ha Mary nem kínozza

s Wilson, a dilettáns és a lázadó kongresszus

meg a válság, a húszas,

de Lincoln azt mondta, búcsúzva Illinoistól,

mikor a Fehér Házba

indult s a háborúba, mely hosszú lett és véres

és a feudalizmus

vereségével zárult s a rabszolgát szabaddá

tette, vagy pontosabban

bányászt meg gyári munkást csinált a rabszolgából,

hogy a korbács helyébe

a nagyváros borzalma és a filléres, bamba

jólét tegye az embert

boldog-boldogtalanná, de Lincoln azt mondta

búcsúzva Illinoistól,

hogy végső fokon minden, amit az ember tervez

elkorcsosul s megposhad,

és végső soron minden, amit az ember alkot,

hiányos és mulandó

és végső soron minden értelmetlen s elmúlunk

s elmúlik alkotásunk,

és épp ezért kell hinni, hogy alkotásunk fontos

és hogy érdemes élni,

hinni utolsó percig és a keserű végig:

ezt mondta Lincoln nékik.

6.

Hadd búcsúzom, bajtársak – nem tábornagyok, büszkék

s kitüntetéssel cifrák,

kiket küldöttség vár és kiknek nevét naponta

az újságok megírják –

de ti, kik cipeltétek a géppuskát s az ágyút,

a kondért és az ásót,

meg a tisztek cókmókját – s a harcban mégse náluk

kerestetek tanácsot,

kik kúsztatok a sárban és mézgás verejtéktek

a szemetekbe csorgott,

s a dzsungel mocsarába, s kik nem kértetek minden

ellenség után ordót,

ó névtelen bajtársak! kik állig érő vízben

értétek el Táráwát

míg géppuskák vadásztak rátok s a zátonyoknál

felfordultak a bárkák,

kik Iwo Jima kénes poklára kerültetek,

akik Guadalcanalon

küszködtetek a lázzal s a lesipuskásokkal

a pálmakoronákon,

kik úsztatok Manila öblén, az Irrawaddin,

a Japán tenger árján

és Csing-taunál a Sárgán, hol cápák játszadoztak

bokátokért fogócskát,

ó névtelen bajtársak! kik tréfálva s dalolva

szálltatok nagy vizekre

s a kedvesek képével ugortatok a partra,

szigetre és szigetre,

akik zsebrádióval és villanyborotvával

járkáltatok ott távol

s meghaltatok szerényen, nem csaptatok nagy cécót

a földi elmúlásból,

kiket Száipán korállja takar vagy Luzon lösze

s Új Guinea agyagja,

akik a Himalája szikláinak röpülve

törtetek száz darabra,

ó tengerészpilóták, kiket roncs gépetekkel

temettek el a vízbe,

kik vulkánba estetek, ti, akik ott pihentek

tengerben, földben, tűzben,

kik sehol sem pihentek és nem látjátok többé

a Fő utcát, a szépet,

a Broadwayt meg a kedvest – most búcsút mondok néktek.

S tinéktek, ti vidámak, kik újra otthon éltek

és így tudtok feledni,

kik dolgoztok, autóztok, fürdőztök és halásztok,

kiknek nem történt semmi –

ó Amerika, boldog, ó Amerika, ifjú, ó Amerika, melyhez

a föld, ahová megyek, hőbörgő gyötrelem lesz,

rút omladék, penészes rom, patkányok tanyája,

dühöngő félbolondok s megszálltak ispotálya,

hol hosszabb a fenekvés és rövidebb az élet –

ó Amerika, boldog, ó Amerika, ifjú,

most búcsút mondok néked.

Ó óriás hegységek! ó prérik és szavannák,

miket még vár a holnap,

hol élhetnék magamnak és senki sem kérdezné,

min dolgozol és hol laksz,

ó tejszínes fagylaltok! ó vonatok nyugalma!

ó kényelmetes élet!

ó kurta füttyentések! ó rövid társalgások!

ó hosszú nevetések!

kit könnyű volt szeretni és nehéz lesz feledni,

ó föld, hol voltam vendég, ó föld, hol maradásom

lehetne, ha nem mennék,

melyet utólszor nézek s még százszor felidézek,

most búcsút mondok néked.

(Long Island előtt az Atlantin, 1946)

Francia baloldal

Hallgasd e zordon, sápadt férfinépet

s az örömtelen, éles állú nőket!

Egy országban laknak, ahol akármit

tehetnek, melyben mint a dudva nőnek,

s hol abból élnek, hogy azt az országot

imádják, ahol tarkón lőnék őket.

(Párizs, 1946)

Emlékkönyv a rőt Bizáncról

Reménykedés egy pannón szőlőhegyen

Nem tűzijáték, lángoló színek:

latin mérséklet itt az alkonyat,

szelíd kék, hűvös szürke, súlyos sárga –

a kellékes lámpákat oltogat

és kontúrjukkal még egyszer feltárja

a kiábrándult, józan dombokat.

Serédi Lajos, nyájas néhai

tanár úr, a kezedet ösmerem –

a pálcát ismét végigvezeted

búcsúzóul a latin szövegen,

majd szivacsoddal letörlöd a táblát

és hirtelen minden fekete lesz.

Szűkül a kör: a lámpafény körül

nyolcan ülünk a présház oldalán

– lenn tört hidak, falvak foghíjas szája,

karók, miket a gaz ölel tunyán –

nyolcan ülünk, kiket Noé bárkája

dobott ide a vízözön után.

Bort töltünk, míg a jegyző öntözést

emleget s tanítókért könyörög.

Eszmékről szólunk, mik szavunk nyomában

gyűrűznek bennünk, mint a vízkörök

és rákoccintunk a köztársaságra,

hogy lenne békés, boldog és örök.

Mint érzelmét restellő öregúr,

felállok és rádőlök a sövény

könnyes, merev lombjára – így merengek

a völgy fölött, mely mint sötét kötény

szárad az éjben s szétnézek a kertek

mögött a sok domb súlyos sírkövén.

Hány nép pihen odalent, mennyi faj!

Egy sem talált itt otthont, mind letűnt.

E dombvidéken örök-e az átok

s az, kit elcsábít, mindig belehal?

Illírek, kelták, avarok meg dákok –

nemrég azt hittük, mi következünk.

S ha eltűnünk, mit hagytunk volna itt?

Annyi követ sem, mint a latinok.

Rossz utakat, várost, egy félmarékot,

kivágott erdőt, pár elpusztított

kastélyt, néhány szolgát – a maradékot

belepte volna a gyom s a piszok.

Itt állok a sövénynél. A reménység

mákonyától megszédül a fejem.

Aztán fölnézek: felhős és nehéz ég,

gazos vetés, dúlt táj a völgyben lenn.

Hol kezdjük el? Hol fogjuk befejezni?

S hogy lesz a vereségből győzelem?

Majd indulunk. Legifjabb, én fogom

a lámpást, sietek elől, derült

kedvemben – a fényt hátrafordítom

s botorkálok. Mindnyájan így megyünk

az éjszakában. Mécsünk a nyomunkban

jövőknek világít és nem nekünk.

Másnak világít, engem megemészt.

Bukdácsolok rossz úton, csenevész

bokrosban. Nem baj. Bennem a derű,

szívem mélyén gyűlt össze a nehéz,

tömör reménység, úgy mint keserű

kávé alján a méz.

(Medina, Tolna megye, 1946 nyarán)

Kétségbeesés Szirmán

Függöny helyett folyondár lóg az üszkös

ablakból. A parketta közepén

kiégett, mély lyuk, benne csirkecsontok

meg a csillár hegyikristályai.

A kék selyemtapétát bajonettek

szántották fel. A fal mellett néhány

lapos fekhely szalmából s falevélből,

mellettük, mint elszáradt napraforgók,

az ürülék lapos tányérjai.

Kalauzom hadarva magyaráz:

– „A lányok és legények idejárnak

a faluból napeste párzani

s maguk mellé rondítanak, ha készek.”

– „A serlegek s a porcelán most hol van?”

– „A szemétdombon, kint a kert mögött.

Mindent szétvertek, kővel s kalapáccsal.”

– „S a festmények?” – „Befűtöttek velük.”

Elhallgatunk. A folyondár megmozdul

s a zöld homály hintázni kezd velem.

Mint hogyha tenger mélyén fuldokolnék

tüdőmben vízzel. Kifutok a kertbe.

Leülök a fűbe, a kőfal mellé.

Eltűnt a márványpad, kivágtak minden

nagy fát, de a bokrok s a futórózsák

megvannak még. Nyolc éve jártam itt.

Levelet kaptunk a kastély urától:

jöjjünk hozzá nyaralni: sosem látott

közelről költőt s költő-feleséget.

Mi láttunk már kastélyt, de sosem laktunk

egyikben sem. Így érkeztünk ide.

Öregedő agglegény volt a gazdánk:

nagy vacsorával várt ránk. Az inas

a pincéből három palack pezsgővel

szaladt fel s mert nem ittunk meg, csak egyet,

a maradék két üveget kivágta

a cementre a konyhakijárónál:

mi felvonult az asztal harcterére,

nem hátrál többé a pincébe vissza,

inkább meghal. A könyveket csak reggel

fedeztem fel, vagy ezer kötetet,

üveg mögött, velúrban s pergamenben,

de egytől-egyig hitvány ponyva volt.

Panaszt emeltem gazdánknál, ki nyomban

vígasztalásul megmutatta két

Rolls Royce-át a garázsban. Egyikében

narancsfa-ágy állt bársonytakaróval,

a másikkal, vagy kétlovas fogatján

elvitt bennünket minden második nap

a távolabbi környék méregdrága

s halálunalmas mulatóiba.

A villanymű, mely árammal szolgálta

a kastélyt, lenn a völgykatlanban állt

a zsellérházaknál, hol két család

lakott minden szobában s honnan nappal

veszekedés és lárma szállt a diszkrét,

csendes magasba, mint földről a mennybe.

Ha este társaság gyűlt össze s kisurrantam

a ház elé, vagy éjjel, ha kihánytam

a bort, a pezsgőt és a konyakot,

odaálltam az ablakunkba mindig

s lenéztem oda, hol a nyomorult,

setét viskók úgy hevertek a völgyben,

mint féltucat lebunkózott vakondok.

Szirmára is levitt a házigazdánk.

Gyalog mentünk a faluba, ahol

a kegyúrnak meghúzták a harangot.

A házak közt sorfalat állt a nép:

vendéglátónk lassan járt, jobbját rézsút

tartotta hátra, mint egy próbabábú,

azt csókdosták gyerekek, asszonyok,

míg néhány férfi – a rebellisek! –

az útszélén levett kalappal álltak.

A paplakban, néhány pohárka törköly

mellett végződött a kirándulás.

Az esti vendégséget sem volt könnyű

kibírnunk: az anekdóta-özönt,

a bájtársalgást, a már százszor hallott

tréfákat és a pletykák özönét

s a sok, egyébként kedves úriembert,

kik hol lovagot, hol tenyészbikát

alakítottak, – s náluk is kevésbé

bírtuk a végtelen ivászatot

s a másnapig tartó kártyacsatákat,

pedig mindenkinél fiatalabbak

voltunk. Nap közben addig ismeretlen

fejfájástól szédültünk s éjjelente

álmatlanul hemperegtünk az ágyban,

amelyben egykor Rákóczi aludt.

Kilenc nap múltán elszántuk magunkat

a szakításra. Hipokrata módon

hazudtuk, hogy e kastély messze túl jó

nekünk, máshoz szokott plebejusoknak,

holott egész biztosak voltunk benne,

hogy mi vagyunk e kastélyhoz a túl jók.

A fűben ülök a kőfallal szemben

s a földre támasztom a tenyerem.

Mi a tanulság? Lenn jártam a völgyben.

Az urasági földet szétosztották

a tegnapi zsellérek közt. Nagyon

szegények mind: termésüket tavaly

elvitték az oroszok és most attól

félnek, hogy kolhozba kell menniök.

Mi a tanulság? Röfögnek a disznók

a kastély másik felében, ahol

a párttitkár hízlaldát rendezett be,

közköltségen bár, ám saját hasznára.

Mi a tanulság? Nyolc éve megírtam

mindazt, mit láttam, kissé félszegen

s mit bántam, ha a bíró elítél?

Ha most megírom ezt a rombolást,

a párttitkár hatalmát s az orosz

zsebrákokat, nyom nélkül eltűnök.

Mi lesz a sorsom e földön, aki

ahhoz tartom magam, mit megtanultam

Picótól, Rotterdámi Erazmustól,

Eötvös Józseftől, Szalay Lászlótól,

Vámbérytől, Fényestől, Jászitól:

hogy élni csak szabadon érdemes

s az a szabadság, amikor az ember

erkölcsi ítéletéhez híven,

s tekintet nélkül érdekeire,

választ elv s elv, rendszer s rendszer között,

s magáévá teszi az egyiket,

avagy elfogadja a másikat,

vagy visszautasítja mind a kettőt.

Mi a tanulság? Itt vagyok, kinek

a régi nem kellett s nem kell az új,

aki nyolc éve kiszökött a régi

csapdából s most az új csapdában ül

s kész, hogy nagyot igyon a humanisták

keserű serlegéből elvadult

kerted mélyén, magyar történelem.

Itt ülök a szálas füvek közt. Csuklóm

mellett mérgeszöld töltényhüvelyek.

Most vettem őket észre. A fal apró

lyukacskáiból pereg a homok.

Felnézek. Nem is aprók a lyukak:

csillag formájú és szabálytalan

beütések: puskagolyók nyoma.

Valamennyi fej vagy mellmagasságban.

Köröttük, ott, hol a levert mészréteg

alól kiáll a sárga téglák sarka,

pasztellrózsaszín és halványopál

foltok, mint apró százszorszépek. Ezt már

ismerem: a kifreccsent agyvelő

hagy íly emléket, amikor elszárad.

Kísérőmért kiáltok, ki a kerti

romok közt turkál. – „Azt szeretném tudni,

ki gyilkolt itt meg kicsodát. Orosz

hadifoglyokat német SS-ek?

Magyar katonaszökevényt, csendőrök?

Szocialistát, zsidót, nyilasok?

Nyilast, dzsentrit, besúgót, kommunisták?

Német SS-t, magyar csendőrt, orosz

csekások? Mért nem tudja? Miskolcon volt

a háború alatt? Tudnia kéne.

Gondolkozzék, hátha eszébe jut.”

Itt áll előttem, töri a fejét,

de látni, hogy nem jut eszébe semmi.

– „Valami rémlik mégis”, mondja végül,

„de nem tudom, mi.” Majd hozzáteszi:

– „Olyan szép nyári nap van. Mért kínozza

magát ezzel? nem mindegy már nekik?”

Nekik mindegy, nekem nem, gondolom,

de hallgatok. Mit is nagyképűsködjek?

A falhoz állok s megsúgom magamnak:

hazaértél. Hajtsd mélyre homlokod.

(Miskolc, 1946 nyarán)

Kossuth híd

Papírt visz itt a nyár, sirályt a tél

s a tömeg egyre nő,

csoszog, sziszeg, tolakszik, nem beszél

s a túlparton, mint sötét kályhacső

fordul, mihelyt leér.

Ez nem Nyugat. Ez már az alvilág.

A győztesé a búza meg a bor.

S a rongy batyusok őskori csigák –

velük a múlt: e dühödt némaság

s a nemzeti nyomor.

A győzőktől jöttem a vesztesek

közé. E laza deszkapadlaton

féléve járok már a víz felett

és átkelőn elfog a szánalom,

aztán a rémület.

Ruháikat, e szélfútt rongyokat

megszoktam, úgy, mint ők. De nem szemük

zavaros fényét sipkáik alatt.

Akármi lesz, itt maradok velük.

Hány hónapom maradt?

Ha azt, mi rájuk vár még, sejtenék!

E sok sápadt kamasz, görbedt banya

s a szólamoktól részeg férfinép!

Hidat avatni három nemzedék

most hogyan ugrana!

S a rémület – hogy mi lesz itt velem.

Aztán fejet hajtok. Olyan kevés,

amit rám mért eddig a szenvedés.

Most osztozunk és velük viselem

mindazt, mi jár nekem.

Így sajnálom az elveszett hadat,

mely országában nyugtot nem talál

és közéjük csempészem magamat,

ki az üres színpadon kiabál,

hol csend van és halál.

A rőt kobra ránk tekeri kemény

testét. Az éj is mérges víznövény

és köszönet itt nem fakad soha.

Sírunk sarán a pír a fű tövén:

az lesz a glória.

(Budapest, 1946)

Magyarország

(Magyarországon, 1946–1950)

1. A határon

Busszal jöttünk Pozsonyból. A rossz úton keresztbe

fatörzs feküdt a sárban. Az új határt jelezte.

Kiszálltunk karcsú nyírfák közé a könnyű ködben.

Örüljek, sírjak, féljek, amiért hazajöttem?

Kezem jeges volt s vibrált, az arcom lázban égett:

olcsó boldogság vár rám, avagy a sors haragja?

Rongyos honvéd mutatta: menjünk be a barakkba.

Elől mi ketten álltunk. Szemközt, egy konyha-asztal

mögött szovjet őrmester, lyukacsos, puffadt arccal.

Úgy tett, mintha nem venné harminchatunkat észre.

Előtte cirill újság. Nem olvasta, csak nézte.

Húsz perc telt el. Krákogtam. – „Ne ingereld fel, Gyurka”,

súgták. A ruszki végül félcombja alá dugta

hírlapját s felpillantott Valira. – „Szép burzsujka!”

kiáltotta vidáman, s egész jó magyarsággal,

a fagyos hallgatásban. Majdnem hogy megsajnáltam

s a két passzust eléje helyeztem. Washingtonban

kaptuk, szívet vidító kis ünnep keretében

az új magyar követtől. Két hónapja volt éppen.

Az orosz altiszt húsos szemhéja pupillája

mellé borult, miközben nagylassan megvizsgálta,

majd fiókjába csapta az útleveleinket.

– „Azonnal adja vissza!” Fölényesen legyintett:

– „Nyugalom. Egyelőre elvettük. Pesten kérjék

majd vissza, ha leülte a börtönbüntetését.”

– „Börtönbe küld?” nevettem. – „Ezt nem vártam magától.

De addig is, hadd halljam, hogy milyen bűnnel vádol.”

Felemelte az ujját, mint ki rossz fiút dorgál.

– „Dutyiba megy, mert Hitler katonáival szolgált.”

– „Az USA katonája voltam”, s remegni kezdtem

mérgemben – „nem harcoltam a náci hadseregben.”

– „Amerikai? náci? a kettő nékünk mindegy.

Mehetnek”, mondta s már a következőnek intett.

2. Az utcán tört téglák…

Az utcán tört téglák meg

piszok, por, sár s alatta

oszló hullák. A Várhegy,

mint hatszáznyolcvanhatban.

De fölötte, középen

még gyönyörű az alkony.

A férfiak sötétben,

a nők parafatalpon.

Olyannyit mulasztottak!

Mindegyik kéjelegne.

Topognak is a rokkant

bérházak éjjelente.

Most robban a sok frázis,

most szikkadnak a könnyek.

A lét provinciális

és jönnek új, rossz könyvek.

Ismerőseim hisznek

az elvben, hogy hiába

nem élnek. Mindegyiknek

van egy teóriája.

Veregetik a vállam:

vigyázz magadra, mondják,

hiszen költőkön áll vagy

bukik el Magyarország.

De mit is tehetnék én?

Tán jóra fordul minden.

Sótartóm a reménység,

folyton magamra hintem.

Az ember leltárt készít

és nyugtalan lesz. Hol van

hazám, melyet nyolc évig

a homlokomban hordtam?

3. Apám ébresztése

Szobádba zárkóztál, ha hegedültél

és én, taknyos fiad, a kulcslyukon

keresztül lestem, térdre ereszkedve,

ahogy a jegesmedve bőrén álltál

s szelíden álladat a hegedű

fájához nyomtad, míg Bach Partitáját

játszottad, úgy emlékszem, mindig szépen

és szível. Olykor azt képzeltem látni,

hogy játék közben könnyed is kicsordul,

de ezt sohasem tudtam biztosan.

Te akkor épp az első háborúból

jöttél meg, mint a másikból ma én

és itt ácsorgok az üres teleknél,

hol házunk állt, melyet szétvitt a bomba.

Eltűnt a hegedű s a medvebőr.

Felnézek az üresbe. Merre, hol vagy,

milyen maszkokba zárt az elmúlás?

Hadd keltegetlek így, mert azt hiszem,

hogy feltámadsz valahol, valahogy

pár kurta percre, míg rád gondolok.

4. A pontonhídon állok

A pontonhídon állok,

az ég halvány és tiszta.

Távol Amerikából

miért jöttem ide vissza?

Hogy romjából az ország

építését segítsem?

Ez volna az igazság?

Még századrésze sincsen.

Vagy hogy a Duna hangját

esténként újra halljam,

vagy mert szeretem András

király sírját Tihanyban,

a vízpartot Keszthelyen

és tornyait Budának?

mert annyian kedvelnek

és annyian utálnak?

mert négyzetméterenként

több itt, mint ott, a szellem,

de senki sincs, ki megvéd,

mert ritkaság a jellem?

mert dúlt sírokban szerte

itt fekszik annyi ősöm?

vagy mert minden domb, lepke

és gyom jóismerősöm?

vagy mert itt belelátok

az emberek fejébe

és mert enyém a lányok

s az asszonyok szeszélye?

vagy csak kíváncsiságom

ösztönzött, hogy megnézzem:

lesz ünnep még e tájon,

vagy nincs már mit remélnem?

Mindez csupán kulissza,

mellébeszélés, maszlag –

önzésem hajtott vissza,

hogy költő maradhassak.

Szebb volt a mások földje

s nem tartanék hazámmal,

ha sodronyként nem kötne

ide minden hangszálam,

mert nyelvvel-szájjal lógok

terajtad, Magyarország,

ahogy az acéldróton

csügg szájjal a légtornász,

tapsolni itt tapsolnak,

csak itt lehet lebegnem

az űrben, s itt kapok csak

sóhajt, ha majd leestem.

5. A nyloning

Elutazás előtt két nyloninget

ajándékozott nékem egy magyar

gyáros New Yorkban. Forgalomba akkor

kerültek. Itthon még nem ismerik.

Szekszárdra tegnap érkeztem vonattal

két hétre. Este roppant fák alatt

tanítok történelmet, irodalmat

s bölcsészetet húsz hallgató előtt.

Ma délután – meleg van – nyloningben

indultam el a kávéház felé,

ahol – mondják – a Háry Jánost írta

Garay. A forgóajtó előtt

dzsip állt, ülésein pár perzsaszőnyeg,

volánjánál alvó orosz baka.

Bent: rámás tükrök, sok-sok asztal csíkos

márványból (mint felhők közt holdvilág)

és tűnt szagok: cúgos cipők, átizzadt

ingmellek, vállpántok, túlcukrozott

limonádék, kaszírnők bugyogói,

pacsulitól kocsonyás frizurák,

csibukok, frissen is dohos újságok

s bársonydíványba ragadt alfelek

emléke (képzelődöm?). Egy vendég ült

csak bent: behemót szovjet ezredes.

Letelepedtem, hogy oldalvást kapjam,

ne hátulról vagy szembe. Hamarost

megtudtam a pincértől: ez itt Szekszárd

városparancsnoka, ki idejár

minden nap. Közben kifordult székéről

és úgy figyelt – fixírozásnak hívták

ezt hajdanán, mikor a férfiak

gyakorolták más nőjén, pofonokkal

folytatták, meg párbajjal – de most ez csak

nyloningemnek szólt és nem nekem.

Végül felállt és hozzám cammogott.

Pisztolytáskáján volt a jobbkeze,

míg balkezével tapogatni kezdte

vállam fölött az inget, ahogyan

nők tapogatnak eladó libát,

majd ujjai felsőkaromra csúsztak.

Nem néztem fel. Így hallgattam nehéz

lélekzését s ráébredtem, hogy nincsen

nylon, melynél ne érnék többet én.

Kigomboltam hát ültemben az inget,

lehúztam s míg vállára akasztottam,

arcába néztem. Ajka nyitva volt,

derűs az arca. Hallgatott mindvégig,

de biccentett és elhúzta kezét

a pisztolytáskáról. Helyére ment

és megvizsgálta zsákmányát, majd gyorsan

zubbonyzsebébe gyűrte mint egy rongyot

s kiment a dzsiphez. Utánafordultam

s gonosz mosolyt éreztem ajkamon.

Néhány perc múlva kék lüszterkabátban

megérkezett az intézmény gazdája,

fontoskodó emberke, ki azonnal

hozzám futott és kezeit tördelte:

– „Faludy úr!” (Ez ugyan honnan ismer?)

„Szabad kérdeznem: mért ül pőre mellel

e jóhírű, nagy múltú kávéházban?

Talán Amerikában így szokás?”

(1946)

6. Szikföld

Két vállamon a barbár síkság üres hodálya,

arccsontomon tücsökszó, mint lüktető fogfájás.

Hiába látni messze; nem látok fát, se házat.

Az ég nagy, szürke kagyló, a szálas fű kiszáradt

s a délibáb halastó a dűlőút porában,

medréből mongolképű kamasz jön fel lovával.

Azt hinném, ha nem látnám a távírópóznákat,

hogy Karakorum mellett vagyok, Dzsingisz korában.

(1947)

7. Szolnok felé, Hatvan felé

Az országutak oldalán kivágták

végig a jegenyéket.

A régi árnyék itt akkor sem vár rám,

ha hetven évet élek.

Két jóbarát címére emlékeztem

Berényben s Szentmártonban.

Előjönnek még, biztattak, de senki

sem tudta, hogy és honnan.

Hatvan körül három napig keringtünk,

hogy Vak Bottyán sírjára

találjunk, míg egy tanító leintett:

ne fáradjak hiába.

A Galgánál egy hosszú temetőben

nem láttam sírkeresztet,

sem koszorút. Úgy mondták, hogy tüzüknél

katonák melegedtek.

Anyakönyv hevert egy ceglédi templom

szemétjén. Felemeltem.

Meg volt pörkölve. Csak a kelte látszott:

Ezerhétszáz és negyven.

Sehol egy szép oltárkép, vagy ciráda,

vagy egy kecses, mezítelen

alak a kúton, vagy egy öregember,

akit mindenki tisztel,

sehol egy régi könyvtár, vagy egy emlék,

csak csúnya Kossuth-szobrok.

Sofőröm nevet s biztat: ragaszkodjam

vad optimizmusomhoz.

Bolond vagyok, aki harcolni jöttem

a mulandóság ellen

ide, hol a múltból talajvíz sem lesz,

s futóhomok az ember.

8. Kétszer túl a Tiszán, Beregben

Tegnap éjjel Gergelyiben beszéltem,

ahol még soha senki

nem járt, csak úgy, ha verbuvált, ha pénzt kért,

vagy követ akart lenni.

Az elején gyanakodva hallgattak

a pajtában, de aztán

megolvadt mind. Akadozott az ének,

úgy bőgtünk a himnusznál.

Korán keltünk. Pár órája a parton

ülök fürdőruhában

a felrobbantott Tisza-hídnál; tiszta,

kék vízbe lóg a lábam.

Napfény, csend, békesség. A kompot

látom túlnan, Naménynél,

de révész nem jön. A sofőrt elküldtem

lőréért meg kenyérért.

A szoptató anyák voltak, a himnusz,

a reménység, a lányok?

Csendes bizsergést érzek tegnap óta

és némi boldogságot.

Most rendbejöttem végre. Elmúlt tőlem

a hazaérés láza.

Gyötrődés, jajszó és panasz nem használ

s az embert megalázza.

Rákóczi jött erre Esze Tamással,

s Bajcsy-Zsilinszky Endre.

El kell fogadnom, amit rám kimérnek:

ilyen a dolgok rendje.

Itthon vagyok, s ha pusztulnom is kell itt:

legyen! fene, ki bánja.

Nálam különbek éltek már e tájon

és mind egész hiába.

9. Bélapátfalva felé

Síkos lejtőn le a zúzmarás télben.

A hegyoldal vízmosta, barna kő.

Tar nyárfa áll egyetlen gyűrt levéllel:

csontváz csuklóján arany karkötő.

10. Eger

Eger, telihold, éjjel, február.

Repül a hold: pénzverdéből a tallér.

Kásás, lágy hó a kertek kőfalán,

mint vén bundán szelíd hajlású gallér.

11. Holtág Szentesnél

Tisza-part, szálas, sárgászöld füvek.

Belepte mindet a légy vagy a pók.

A parton bütykös, görbe nyírt füzek:

a vizet nézik, kopasz nagyapók.

12. Nagymaros, 1947

Szőlejébe a meredek dombhátra

a sváb hátán cipeli fel a trágyát.

A magyar ül a víznél, Trumant várja

és falevéllel tömi a pipáját.

13. Szántás Battonya mellett

Azt mondják, Dózsa harminckét parasztját

húzták egykor karóba itt.

A vörös alkony kigyújtja a tarlón

alvadt vérük göröngyeit.

14. Aere perennius

Az öreg pesti vendéglőben ültem

ma délután; előttem félig kész vers,

bor, és szemközt, egy másik páholy mélyén:

szerelmespár. A lány szép volt és úgy szép,

mint Botticelli nőalakjai:

túl hosszú orr, túl éles áll, túl nagy szem,

kissé kaszáló váll, túl keskeny csípő,

külön-külön minden testrésze csúnya,

együtt mégis tökéletes egész.

A félköríves deszkafal mögöttem

Diónízus-fület formált: így minden

szavukat jól kivettem, mialatt

a fiatalember vadul udvarolt

a szép lánynak (ma este vagy soha!)

és közben, érveihez nyomatéknak,

legújabb könyvemből, mit kézben tartott,

egy-egy szerelmes verset olvasott fel.

Versírás közben kétszer is felnéztem,

hogy megcsodáljam a leány szépségét,

gyorsan, hogy meg ne bántsam egyiket sem,

de amikor harmadszor pillantottam

feléje és ő futó mosolyával

köszönte meg érdeklődésemet,

a fiatalember, ki verseim közt

lapozgatott, odahajolt füléhez

s így suttogott: – „Drágám, ne azt a randát

figyeld! Ezt a gyönyörű verset hallgasd!”

S olvasta is, míg arcom izzani

kezdett a boldogságtól. Így tovább,

csak így tovább, fiatal olvasóim,

s Hitler után Sztálin sem bír velem –

gondoltam és egy hajtásra megittam

a boromat, fizettem, s pillantásra

sem méltatva a szép leányt, kiléptem

az ajtón, mint a diadalkapun,

bár azt hittem, hogy még a kőfalon

is átjutnék, ha éppen akarom.

15. Balaton

Keszthely felől jövünk: hajónk a víz

zöldjét meg kékjét osztja kétfele,

míg alkonyatkor feltűnik a tó

tükrén Tihany fekete kézfeje.

16. Szőlőhegy, ősz

Szőlőhegy, Tolna – mint írjam le néktek,

hogy megmaradjon bennetek a kép?

Hálókabátban álló vén színészek

a völgyi út mentén a jegenyék.

Asztal, kenyér, rózsás bor meggyszín éggel,

sötét rögök, rézgálic venyigék –

s most add az őszi alkony két színéhez

a bor s a rózsás szőlő egy színét.

(1946)

17. Magyar Alpok

Itt volt körorvos Sándor bácsi

Lékán, akihez nagyapám

indítványára hízni küldtek

kilencszáztizenhét nyarán.

Ott ült, a nagy könyvtárral válla

fölött. Egyet sodort tömör

fehér bajszán. – „Ha felnősz, olvass”,

buzdított. – „Tanulni gyönyör.”

Meglestem: ha a páciensek

fogyni kezdtek a rendelő

előtt, a dolgozószobába

surrant és könyvet vett elő.

Becsúsztam utána a kertből,

hogy megnézzem a könyvet és

nagy keservesen kibetűztem,

hogy Lesz ing és A verro ész.

Az asztalnál velem beszélt csak.

Két felnőtt lánya volt, akik

dühödten hallgattak. Sehogysem

bírták apjuk szokásait.

Vendéget nem hívott a házba.

– „Mért hívnék? Ez barbár világ.

A jogot nem érti a jegyző,

sem a lelkész a Bibliát.”

Esténként előállt a szomszéd

bricskával, mentek a hegyek

közé, beteget látogatni.

Köpeny volt rajta. Recsegett

manzsettája. Ölében könyv,

mellette az acetilén

lámpás s a táska. Az ablakból

néztem. Intett mindig felém.

Andersen-könyvet kaptam tőle,

s hogy szorongatta a kezem:

– „Tanulj míg élsz!” – mikor a pesti

vonatra feltett Kőszegen.

Huszonöt éve sincs, hogy meghalt.

Ki tud még róla, kérdezem,

a könyves doktorról, ki nem kért

pénzt a betegtől? Senki sem

emlékszik. S hova lett a sírja,

könyvei merre tűntek el?

Autóm szalad. Vígasztalódom:

nem voltam hozzá hűtelen.

Szemet hunyok s itt van előttem.

Szeretném bronzba önteni.

Nagy támlásszékén ül. Mögötte

a szárnyasoltár, könyvei.

(1947)

18. Kiskőrös, 1948. január 1.

Petőfit s a szabadságharcot

jöttek – ezt mondják – az urak

Kiskőrösön megünnepelni,

s nem ünneplik, csak magukat.

A költőről most bizonygatja

Révai ott benn a zsúfolt

teremben, hogy se nem kisgazda,

se nem szocdem, de komcsi volt –

míg kint, a nagy előcsarnokban

csak néhányan ülünk, hideg

szél jár, ávósok sündörögnek

és szárazak a szendvicsek.

– „Mi után koslatsz a heréltek

könyöklőjén, mikor olyan

jó nők várnak reád? Lógjunk meg!”

szól rám Tersánszky hangosan.

Soha jobb hírt! Veszem a cuccom

s vonulunk ki a megvető

szemek közt. A kapun ázottan

lóg a nemzeti szemfedő.

A lucskos úton Kakuk Marci

egy zsúptetős házhoz vezet,

hol állítólag százhuszonöt

éve Petőfi született.

Most csárdának használják. Józsit

a kocsmárosnő várja már.

Nagy, brachiumos némber. Néhány

vendég ránkismer és feláll.

Leülünk hármasban. Egy karcsú

fiatal leány kocsonyát

szolgál fel, aztán pecsenyét hoz,

rétest, bort s mikor nincs tovább,

pohárral jön, a kocsmárosnő

rokona tán a drágaság?

mellém ül s hozzám szorítja

combja kíváncsi oldalát,

Tersánszky mókázik, pletykázunk,

nevetünk. Oly boldog vagyok,

hogy annyi pudvás, ócska frázis,

a karvalyképű párt-tyúkok,

Andics ambíciótól nyirkos

tarkója láttán s az egész

cécó után, melyet Petőfi,

ha élne, bottal verne szét –

itt lehetek e vendégbarát

lényekkel, kiknek sem süket

eszmék, sem a hódítók gőgje

nem szegték még a kedvüket.

Búcsúznak a cigányok, mennek

a vendégek is. Csendesen

iszunk, majd Józsi előveszi

a furulyát. Később velem

mondatnak verset. Most gárdista

nyitja az ajtót ránk: – „Urak,

siessenek! Félóra múlva

elindul a különvonat.”

– „Induljon”, szól Tersánszky, „mi

holnap gyalog megyünk tovább.”

Még egy verset! Mindegyikünk

kiissza maradék borát,

a kocsmárosnő boldogan

kel fel, Marcinak ad kezet

s ki a tornácra. A leány

egy másik szobába vezet.

Az ágynál petróllámpa ég

s milyen hideg van! Vetkezem

vacogva. Versenyzünk egymással,

hogy ki lesz előbb meztelen.

A dunyha rajtunk, mint a hóhegy,

az ágy alattunk jégverem.

Melegszik már. Lejjebb csavarja

a lámpást és egész közel

csúszik hozzám, le lábujjáig:

– „Aludjunk most”, és átölel.

Bordásfalon a tornász, rajtam

csügg már. A hosszú, karcsú test

fiatalos brutalitása

egy pillanatra megijeszt,

de mindjárt elsodor magával:

s repít bárkáján rózsaszín

vizek közé, mellemmel melle

duzzadt vitorlavásznain,

s közben tizenhatéves teste

mi mindenre meg nem tanít!

Szégyenkezhetnék vén fejemmel,

de nincsen rá idő, amíg

egyik örvény után a másik

kap el, forgat meg és repít

fel egy újfajta, tébolyító,

görcsös, majd megmerevedett

gyönyörbe. Oly szép volna minden,

ha nem magázna engemet!

Meg is mondom egy pillanatnyi

szünetben. – „Édes Istenem!

Hát nem tudja? Azért magázom,

mert a költőket tisztelem.”

– „S azért vagy itt velem, mert tisztelsz?”

– „Azért vagyok, mert élvezem

az ölelését.” Nem folytatjuk,

egymásnak esünk éhesen.

Végül elalszom, de felébreszt

vad csókokkal, ölembe nyúl

s ott is felkelt: – „Restanciája

van még számomra, Gyurka úr.”

Most itt ülünk a fapadosban

borostásan Tersánszkyval.

Sódart s barackpálinkát adtak

velünk. Úgy vagyunk, mint vihar

után: a felkelés hajnalban

borzalmas volt. A vonat ráz.

A fülkében öreg parasztok

meg kofák. Józsi magyaráz:

– „Ami az újévben kezdődik,

nem új. Megvolt már a török

hódoltság. Az ország túléli

talán. Mi nem. Nekünk örök.

A szegény nép között az ember

nagyobb biztonságban mozog.

Elveszett minden. Mi maradt meg?

Pálinka, kolbász, asszonyok.”

19. Révai József

Ez ám az éles, hideg ész,

ki minden komcsit kiveséz.

Ő Gergely Sándor farlyuka

fölött a szeges kancsuka.

Déryt zsebkéssel nyúzza meg

s még Nagy Lajos sem ússza meg.

De Zsolt Bélát, azt kedveli,

és Szekfű Gyula kell neki,

Németh Lászlónak gratulál,

Illyés Gyulának gazsulál,

s még értem is kiállt, noha

szót sem szóltam hozzá soha.

Fő jellege a párthűség

s a csekélyebb értékűség:

mialatt az elvtársakat

veri, ránk pislant, mintha csak

nekünk írná, nem is nekik

gutaütéses cikkeit.

Naív ember a kultúra

fanatizmusba fúlt ura.

Nem tudja, hogy érzelmei

helyesek, és nem elvei,

s hogy erkölcsi ítéletet

ő maga mond maga felett,

míg tisztelőit elveti

s azt tiszteli, ki megveti.

20. Vogelfrei

Szó erre német nyelven van csak:

olyan személyt jelent, akit

leköphetnek, megrugdoshatnak,

bunkóval verhetnek, amíg

felfordul, mert íly embert nem véd

többé a törvény, már ahol

van törvény, és nem véd az önkény,

miként ezt itthon láthatom.

Vagyis vogelfrei vagyok régen.

Rákosi Mátyás ölebe,

Keszi, kit féreg-nek becéznek,

(csak hadd maradjon fenn neve!)

a pártlapban ajánl az Á. V.

figyelmébe népellenes

tevékenységemért; és Máté

György, a leégett bableves-

képű szörny, ki denunciánsok

élén viszi a Körúton

a vérveres lámpást, már százszor

is feljelentett, mint tudom,

s Major Tamás roppant gesztussal

így Csillag elvtárshoz, aki

fejes a minisztériumban:

– „ki kell Faludyt irtani”,

s a könyvesboltban tegnap délben

láttam a listát, amelyen

az állt: bizalmas. Kétszáz névvel

hat oldal. És az én nevem.

Minden könyvemet elkobozták,

mint öt éve a nyilasok.

Tűz helyett zúzda. És boldogság,

hogy Burckhardttal együtt vagyok

egy listán! (De ezt nem gondoltam

komolyan.) És most mit tegyek?

Hol az ajtó, a fórum hol van,

amelyhez fellebbezhetek?

Sehol sincs. És a körbenálló

fogdmegek egyre közelébb

nyomulnak. Vár a húsdaráló,

honnét ki nem jött senki még.

Régebben Hitlerék vigyáztak

reám; most a Szovjet Anya

virraszt felettem. Mit csináljak?

Egy mentségem van már csak, ha

odaállok a bamba, talmi

költőcskékhez, a párthoz hű

seregbe, Sztálin seggét nyalni.

(Zelk azt állítja: jóízű.)

Már megpróbáltam. Nem is egyszer.

Nincsen oly aljasság, melyet

szégyelltem volna. Hízelkedtem,

cifráztam, hosszú heteket

töltöttem görcsös fejfájásban.

Hiába izzadtam, mivel

rossz lett a vers. S e társaság csak

jó verset fogad tőlem el.

Nem rajtam múlt. Én elkövettem

mindent, hogy élni hagyjanak.

Nem ment. Hát élek helyzetemmel.

Megemelem a nyakamat,

testemet hősi pózba vágom,

és szívemre a kezemet.

Sok ellenségem! sok barátom!

Ne lássátok, hogy reszketek.

21. Visegrád

Szégyelljem azt, mi tegnap történt?

Már szégyenkezni sem tudok

az asztalomra hajló spiclik

s a karvalyképű párt-tyúkok

között. A lét egy árnyalattal

még szürkébb lett azóta, hogy

októberben két szép szobádból

az ávós kilakoltatott.

Sokgyermekes családdal élsz most,

hová nem vihetsz fel; sem én

magamhoz. Setét eszpresszókban

tanyáztunk a tél elején,

jeges huzatban, rossz dohányok

füstjében, kozmás ételek

s dohos borok lepedékével

garatunkon, sok beesett

arcú, halálra fáradt ember

s igazzá váló rémhírek

tanyáin. Olykor összenéztünk.

Élünk, gondoltuk; de minek?

De most gyűjtöttünk s összeraktuk

minden pénzünket arra, hogy

az év legvégén Visegrádon

tölthessünk együtt két napot.

Autóbusszal mentünk ki tegnap

ebéd után. Pár perc alatt

megtudtuk, hogy a párt lefoglalt

mindent. A tyúkól sem szabad.

A templom mellől kisétáltunk

a hajóhídra. Hó esett.

Az ávós, ki mögöttem koslat

Budán, ide nem követett.

Ettől mindketten felvidultunk.

Vissza a busz csak öt fele

indult. Boldogan kapaszkodtunk

a szerpentinen fölfele

a hegynek. Néhány lépés s elült

a kocsik meg az emberek

lármája, mintha csak a mennybe

szálltunk volna a meredek

úton. És hogy tört fel belőlünk

a szó, mert végre egyedül

maradtunk! Azt képzeltük: látjuk,

amint a völgyben felmerül

Mátyás kastélya s vele ő is

meg Beatrice d’Aragon

loboncos haja a rózsaszín

márványkútnál az udvaron,

s már szavaltam a latin verset,

amelyet egykor Angelo

Poliziano írt e kútra.

Letértünk az útról a hó

közé, hol csipkerózsabokrok

nyúltak utánunk s nagy darab

kövekbe botlottunk. Azonnal

ledobtam a kabátomat

alánk, miközben te bundádat

igazgattad fölénk, akár

a teknőc páncélját s egymáshoz

bújtunk a félhomályban. Kár,

hogy lábaink messze kilógtak

s derékaljunk nagyon kemény

és hepehupás volt; de mégse

siettük el, se te, sem én,

sőt nyújtottuk, ahogy csak tudtuk

s élveztük azt a pár csodás

percünket spiclik, munkaverseny,

Sztálin-idézet, szaktanács

s osztályharc nélkül. És utána

maradtunk, kényelmetlenül,

és arra gondoltam: az ember

mindig előlük menekül,

de ők beléje csimpaszkodnak

és lelke mellett megeszik

a testét, hogy már szeretkezni

is ellenük szeretkezik –

vagy tévedek? s mégis az ember

győz mindig, ha nem engedi

magát, szabadságát, és még a

testiséget is szellemi

erővé tudja szublimálni?

Még jobban átöleltelek

és feljajdultam a gyönyörtől,

hogy itt heverhetek veled

a zúzmarás lejtőn. És akkor

vettem csak észre, hogy opál

csípőd ívének egy darabja,

mint barlang mélyéből, kiáll

a kabát alól. Nagy hópelyhek

szállongtak ott kinn: nyolcszögű

kristályok, csillagok, keresztek,

s én bámultam a gyönyörű

látványt. Pehely pehely után jött,

repült, cikkázott, körözött,

aztán leszállt rád, megvonaglott

s elolvadt selymes bőrödön.

22. Újszeged

Defektet kaptunk Újszegednél.

Kiugrottam a vadzöld rétre.

Bolond sofőr, hová vezettél?

Itt folyt a harc. Most lesz száz éve.

A nyárnap akkor is így égett.

Ágyúfüstbe bújtak a bokrok.

A mély fűben halott honvédek:

olyiknak még az ujja mozgott.

Dembinski Henryk galambőszen

szunnyadt hintójában. Majd álmos

szeme szétnézett a mezőben

s odakiáltott kocsisához:

– Engemt vezérkarom otthagyta.

Hol van kürtös, ki futás fújja?

Cocher, csapjad nagyot lovakba.

Parbleu! Vesztettem csatát újra.

23. Aquincumi uszoda

Egy platánlomb a víz tükrére hull.

Az uszodába visszajár a múlt.

Lándzsák gúlában és külön-külön,

ruháik marhabőre a füvön.

Bukj le a vízbe. Most az osztrogót

fiúk fürödnek. Hallasz minden szót.

S ez a második segédlégió

vitéze. Az állóvíz bajthozó,

de kis tó partján lánnyal játszani:

testápolás. Hol van a római?

A söntésben itthagyta ránk fanyar

chiantiját, mely magyarul kadar.

Ricsaj s röhej. Lábfürdőt vesz a kvád

kolónia: harminc népes család.

Az egyik fuldoklik. Bement nyakig

oda, ahol a tóisten lakik.

Bizánci rabnők énekelnek, míg

mossák a hun nagyságák selymeit

szappangyökérrel. Mintha száz madár

dalolna kórusban. Tedd félre már

illúzióidat. A nők mögött

két hun hajcsár. Markukban bikacsök,

mély csend s éles napfény a meztelen

vadrózsaszín, gőzölgő testeken.

Vandál csoport! Most ők az istenek

a földön, de a víztől mind remeg.

– Fürdés, szól a törzsfőnök. S megtörik

a víz tükrét. Állnak benne övig

s búsan. Nyakukban rémült kisdedek.

Ki van soron? A választ ismered.

Vagy mégsem. Mert nem tudjuk, te, sem én:

tisztelték-e a kis tó szellemét

és forrását? S jártak-e ide ki

a környékről nyaranta fürdeni

s ha jártak, vagy nem jártak, milyenek

voltak? Alacsonyak, rés-szeműek,

dinnye-fejűek, sárga arcúak,

kiknek bőrét nem barnítja a nap?

A testük síma volt-e, szőrtelen

s heget nem őrzött meg, csak egy helyen,

ahol a bába a köldökzsinórt

fogával nyeste el? S ugyan mi volt

beszédjük? csip-csip? lárma? lepketánc?

monotón dobszó? ezer variáns?

két skála felül, két skála alul?

kínai módra szóltak magyarul?

És nőik melle? nem inkább kerek,

keleti díszmű volt emlő helyett?

miniatűr buddhista pagoda?

S a lányok gyorsan illó mosolya

és nyíló ajkaik? Vagy tévedek?

S nem ilyen nép, de más nép érkezett?

Loboncos hajú férfiak, konyán

csüggő bajszok? ovális, turkomán

fejek? S jól látom-e a szemeket,

hol mongol egyensúly s közöny helyett

fény kergetődzik s árny, mint a kovács

pörölye alatt s a meggondolás

oly ritka vendég? de nem a derű

s az indulat? S a lányok nyest-szerű

hajlékonysága? És a férfiak

állcsontjai, ahogy kiugranak

nyakuk fölé s nem simulnak bele

arcukba? És a fiúk fekete

haján az ezüstkék szitakötő

rezgése? S öblös, hirtelenjövő

mozdulataik, melyek testüket

ráégetik a horizont üveg

edényére s a kimeszelt szobák

falára? De mért folytatnám tovább?

Melyik nép volt? Vagy egy lett az úton

a Volgától a kettő? Nem tudom.

Vagy egyik sem volt? Szétvert, maradék

törzsek roncsából állt össze a nép?

Votják, jakut, kirgiz, ujgur, kazár

had jött át Vereckénél, vagy akár

csak egyenként szivárogtak ide?

Nyom nem maradt. Nem tudja senki se.

Lapozzam tovább képeskönyvemet

a képekkel, miket csak képzelek?

Mért ijedtél meg? Azt hitted: tanult

az ember, s más a jövő mint a múlt?

Azt képzelted, hogy a történelem

múzeum, könyvtár és nem sírverem?

Vagy hogy az atombomba kevesebb

port ver fel, mint az ozmán hadsereg?

Hogy az evolúció ereje

csak fölfele visz, sosem lefele?

Hajolj előre és nézd a vizet,

ahol szelíden hintázom veled.

Csak pillanatfelvétel, átlagos

fénykép, melyen az idő átlapoz

s mint tíz láb mélyen itt a gepidák

s az avarok, elfekszünk a világ

szemétdombján. Harc, átok, félelem

semmit sem használ. Fogd meg a kezem.

24. Levél Lukács Györgyhöz^*

1.

Akad-e Szentgotthárdtól Kamcsatkáig

nálad műveltebb, olvasottabb ember?

És Moszkvából ránkszakadt véreink

között kinek van fél-, nem, századannyi

esze, mint néked? Több pretencióval

vajon melyik esztéta írt esszéket

a múlt század regényíróiról?

A marxista tanok bordásfalán

ki tud nálad több testgyakorlatot?

S önkritikát ki gyakorol pirongás

nélkül, íly unt rutinnal, mint ahogy

te szoktad megtagadni önmagad?

Ez nem vád. Én azért élek, hogy írjak,

te azért írsz, hogy élni hagyjanak.

Jogod van hozzá. Az sem bűn, hogy mindig

jólétben terpeszkedtél és hogy önző

vénember vagy, ki soha senkiért

nem tettél semmit. Nincs is könnyű dolgod,

amióta elvtársaid kegyétől

függ állásod, lakásod, kenyered.

Hány Révai s Rudas László feni

rád műfogát! Még jó, hogy krónikus

karrierista vagy! S hogy nincsen kormány,

melyet te rögtön meg nem támogatsz!

2.

Fiatalságodban s még jó sokáig

Dosztojevszkijért rajongtál; manapság

elintézted egy gúnyos megjegyzéssel.

Egyik bálványod volt hajdan Madách:

míg most a pártlapban nyakatekert

vádbeszédet fröcsköltél ellene.

Tudom én jól, az idő változik,

s vele az ember véleménye is.

Nem így te, aki Dosztojevszkibe

azóta rúgsz, amióta Sztálin

nem engedi könyveit újranyomni,

s Madách Imrét is azért piszkolod,

mert mindünk örömére újra adják

a Tragédiát, Rákosi dühöng,

te meg, aki a zsarnok rigolyáit

szolgálod, buzgón fara mögé perdülsz

a kommunista tömjénfüstölővel.

És aztán itt van Sztálin szenilis

förmedvénye a nyelvészetről! Végre,

hogy alkalmunk nyílt röhögni e szürke

világban, bárha zárt ajtók megett.

S te mit teszel? Halálkomoly stílusban

tanulmányt írsz s az egekig dícséred

Sztálin sületlenségeit s a végén

nagybüszkén azt állítod, hogy „Sztálin

elvtársnak” a világ „legeslegnagyobb

filozófusai közt van a helye.”

Miért nem mondod el a listát? Plátó,

Árisztótelész, Spinoza, Sztálin!

Folytasd! Szerény vagy és hallgatsz, mivel

Sztálinra nyilván te következel.

3.

Azt mondhatnád, hogy igazságtalan

vagyok, mert csak megalkuvásaidról

beszélek, arról, hogy milyen mohón

dícséred azt, amitől undorodsz,

hogy krokodilbőröddel, nyúlszíveddel,

nagy állásoddal, európai

híreddel, befolyásoddal s főként

jellemeddel, szalonképessé tetted

az alávalóságot – s legnagyobb

dicsőségedet meg sem említettem.

Dehát a „marxi esztétika” úgy cseng

fülemnek, mint a „német fizika”.

Fizika van csak és esztétika,

jelzőtlenül. Sebaj. Hadd pazaroljak

reá néhány sort, bár nem éri meg.

Történelmi materialistának

vallod magad, és mindent relatívnak

tartasz, miként ez hozzád, a szofisták

tanítványához illik. Ugyanekkor

minden időre szóló, abszolút

esztétikádat hirdeted. „Csak egy

igazság van”, mondod, míg alapelved,

hogy nincs igazság. „Csak egy igazság van”,

kiáltod, mint a toronyablakokból

poros pókhálót köpködő zelóták.

Egy igazság van, a te igazságod –

s mi ez? Műveid szerint egyveleg.

Jó polgári, bár némiképp avas

ízlésedet marxista társadalmi

kritikával fűszerezed agyon;

hozzáöntesz egy adag hégeli

idealizmust – a porosz kaszárnyák

s a szovjet tankok összeillenek –,

s gyógyíthatlan opportunizmusoddal

melléteszel egy mustároskanál

utalást a napi politikára.

Ez a végső igazság? Révai

elolvassa cikked kéziratát

s azt mondja: ez hamis. Te hazamégy

s megírod gyorsan az ellenkezőjét.

4.

És most ezen vitatkozzam veled?

Mit tanulhatni tőled költészetről?

Ady Endre korában Balázs Bélát

nevezted ki nagy nemzeti költőnknek.

A sárló sarlatán Johannes R.

Becher tiszteletére rakétákat

pukkantottál egyik dolgozatodban.

József Attiláról most három éve

adtál ki tudatlanságtól és fölös

okfejtésektől hemzsegő, silány

s hazug könyvet. Miért kellett Attila

díszsírhelyét megtaposnod? Nem bírtad

ki másként? És mért írsz a költészetről,

mikor halvány fogalmad sincsen róla?

Ne hidd, hogy haragszom az esztétákra.

A régiekre hányszor gondolok!

Lipsius! Voss! Heinsius! Scaliger!

Mikor ott virrasztottak éhesen

íróállványuknál s a nehezen

kölcsönkapott klasszikus kéziratra

hajoltak, a szöveget javították,

értékelték szerényen és a szerzőt

propagálták – ez volt a fontosabb!

Gyulai Pál! Elődöd volt; ki hinné?

És Osváth! Hány novellát és regényt

javított ki névtelenül! Hány írót

buzdított és segített! Ignotus,

Hatvani, Német Bandi! Kik Adyt

s aztán József Attilát támogatták

s hordták körül. S Feleky, kinek én

tartozom örök hálával. Hány név jut

még az eszembe! Az írókról nemcsak

írtak; tettek is értük valamit.

5.

E szemszögből teljes haszontalan vagy.

Boileauval vethetlek össze, ki

az esztétika légvárát próbálta

felépíteni. Marxi válfaján

te munkálkodsz. Izzadj csak! Óriási

az érdeklődés nyugaton. Minálunk

már tudjuk, hogy mit ér az állami

beavatkozás az irodalomba.

Ez kellemetlen néked is, tehát

nem veszed észre. S ahogy Boileau,

– vagy, ha úgy tetszik, Arisztótelész –

nem ihletett meg soha költőt, írót

(s ha netán mégis, akkor jaj neki!)

akként te is csak hervadt tanárkákra

s más kültagokra hatottál, de nem

írókra. Mondjad, mit kezdjek veled?

Mit kezdjek egy marxista bölcselővel

– így hívod magad: contradictio

in subjectum – egy filozófussal, aki

nem meditált, nem nézett önmagába

még sohasem? Mit kezdjek egy emberrel,

ki jóltevőit – gondolj Rjázánovra –

aznap felejti el, mikor lebuknak?

Ki íly absztrakt fogalmakat, mint jog,

szabadság, tisztesség, igazság: régen

kihajított az ablakon, azért csak,

mert Marx Károly is így cselekedett?

Mit kezdjek egy örökké vérig sértett,

örökké izgatott vitatkozóval,

ki azt képzeli, hogy ő tartja kézben

a mindenség hátulját; akinek

nem volt jókedve még soha; aki

folyton bizonygat, de semmit se tud

elmondani; ki oly sok dolgot ismer

s oly keveset ért; mit kezdjek kincstári

gúnyolódásával, humortalan

lényével; mi dolgom az esztétika

professzorával, aki anyanyelvét

nem ismeri, de még németül sem

képes zörgőre száradt szerencsétlen

mondatait egymással összekötni

vagy befejezni? – elismerhetem,

hogy jó megjegyzésed, használható

észrevétel is akad műveidben,

de egyetlen szép mondatot, egyetlen

idézhető gondolatot nem hoztam

magammal írásaid tengeréből.

És végül – mit kezdjek esztétikáddal?

Mit kezd az ember Walter Scott, Flaubert,

Gottfried Keller, Tolsztoj, Balzac meg Stendhal

marxista kritikájával? Mit kezdek

egy tanulmánnyal, mely Dantét elemzi

liberális szemszögből, vagy Homéroszt

konzervatív oldalról? Hidd el, mindez

így együtt tök- és dögmindegy nekem.

6.

Hány kínos ügy jut az ember eszébe,

ha rád gondol! Vicsorgó pártfogóid

kihasználnak, amíg szolgálod őket,

s nem csak itthon. A hódoltság nyugatra

néző kirakatában a vörösre

kivilágított lopótök te vagy:

te vagy a boldog, bölcs öreg; te vagy

az intellektus inkarnációja,

az értelmiség atyja, ki fülébe

pufajkákat tömött, nehogy Sztálin

mészárlásainak hírét vehesse;

a nagy tudós s egyetlen exportcikkünk

nyugat felé, a pulykákon kívül.

Téged küldenek, mint propagandistát

nyugatra a párt urai, s te futsz.

A feleséged nem kísérhet el,

nehogy meglógj. Ez téged nem zavar;

nyilván államvédelmi szerveink

éberségét látod még ebben is.

Ha Svájcba mégy, Párizsba, Milánóba:

a balpárti tömeg már vár reád.

Előadást tartasz. A helybeli

kommunisták hátrább állnak ilyenkor,

s a naívakat engedik előre.

Dübörgő taps. Feltűnsz a dobogón.

Megvallom, hogy már-már csodállak érte,

amiért ilyenkor a valóságot

– szegénységünket, rabságunkat, szörnyű

sorsunkat és a reménytelenséget –

ilyen tökéletesen elfelejted.

Magas nívójú előadást tartasz,

s közben, ügyesen s nem mellékesen,

megemlíted, hogyan virágzik nálunk

az irodalom, milyen szabadok

és boldogak vagyunk. Majd ott hajlongasz

– félig Liszt Ferenc, félig naspolya –

s ragyogsz, mert győztél. Ott dögöljenek meg

a társutas csibészek, az egész

nyugati csürhe, mely pártodtól vár

hatalmat s agyvelőt. Sajnálni csak

a fiatalokat kell, kik rajongva

figyelnek, elhiszik minden szavad,

ők, kik a tőkés kloákák bűzét

jól ismerik, de még a kommunista

szennycsatornát nem szagolták soha.

Tapsolnak. És te, míg minket elárulsz,

őket egy életre megmérgezed.

7.

Mikor hazaérsz, jutalomjátékot

rendeznek néked. Valamely nagyobb

helységben tartod a felolvasást.

A díszhelyen Rákosi trónol; lába

nem ér a földig, bár nyakunk helyett

a levegőt tapossa; tőle balra

az őszülő szájvíz-reklám, Gerő,

Barcelona hóhéra; a gonosz

Andics, pár oldal tokaszalonnával

dereka körül és csöcse alatt;

a hitvány és kegyetlen Farkas; hátul

az ávósok közt sarja, Vladimír,

aki a rabok szájába vizel:

ez Magyarország szellemi elitje!

A hallgatóság többi része alszik;

ismernek már. Te pedig szónokolsz

a fetisizált tőkéről, hogy Nietzsche

nagy náci volt; hogy Flaubert a puccsista

Boulanger-val ebédelt (borzalom!);

hogy Szent Ferenc azért hirdette meg

a szegénységet, nehogy a jobbágyok

dúsgazdag feudális uraikra

lázadjanak – feltarthatatlanul

hányod marxista bukfenceidet

s a történelmi szaltókat, míg végre

elkészülsz. Taps. A hallgatóság ébred.

Te meg csíkos nadrágocskádban gyorsan

a pártpáholy elé szaladsz – hadd lássák,

hogy fürge vagy még! – és mélyen meghajtod

talpnyalástól elgörbült hátadat.

25. Visszatérő álom

Reggel egy rándulással ébredek,

mellcsontomon mézgás, nehéz ragaccsal.

Felülök. Arcom fáradt és meleg,

pedig hűvös tavasz van.

Szemet hunyok és újra felidézem

az álmomat. Már kívülről tudom.

A ligeten át megyek a városba,

a Hősök terén, a Sztálin úton.

Az elején minden szép. Rügyező fák,

napfény, pár bárányfelhő,

gyerekkocsik, sétálók, tarkaság,

féloldalt könnyű szellő.

Az ég egyszerre elszürkül. Köröttem

se járművek, se emberek, se fák.

A talpam felhólyagzik a kegyetlen

gránitkockákon. Sietek tovább.

Szűkülni kezd az út. És egyre jobban.

Már csak sikátor. Most a házfalak

még közelebb csúsznak egymáshoz. Mindjárt

csuklómhoz érnek. Most a vállamat

súrolják. Két könyökömmel próbálok

utat nyitni magamnak. Nem lehet.

Csapdába estem. A falak mozdulni

sem engednek. Erőm nincs. Lihegek.

Egyszerre két zsírpárnás kéz ragad meg

jobbról s hátulról és gyorsan szoros

bilincsbe fűz. Az ávó ablakából

hajolt ki értem, annyi bizonyos.

– Tudhassa – súgja –, hogy mi vár magára.

A felszívódás vár, az eltűnés,

a húsdaráló. És ne integessen.

Fogja be száját. Semmi feltűnés!

A szörnyű rímtől megrázkódom, rúgok

egyet az ágyon és felébredek.

Ez volt az álom? Ez volt. Minek akkor

rágódnom rajta? Nincs más élvezet?

Kimegyek mindjárt a fürdőszobába,

de az undort magamról nem tudom

lemosni szappannal. Majd besétálok

a városba az Andrássy úton.

A Népszavánál négyen vagyunk régtől,

kik írni is tudunk. A többi hatvan

nem tud. De ez még nem tűnt fel lapunknál,

mely olvasatlan és olvashatatlan.

Tizenkét órát töltünk el naponta

lázas semmittevéssel. Közben senki

nem mehet ki a házból. Csak én szoktam

olykor a szovjet tanrendet megszegni.

Kopogás nélkül nyit reám Almássi.

Hogy a ruszkik kitolvajolnak minket!

Hogy a komcsiknál nincs rohadtabb banda!

Nem felelek. Az ajtó felé intek.

Rámnéz és fut, a feljelentést írni.

Hiszen hallgattam; vagyis egyetértek.

Le kellett volna egyből fasisztáznom,

vagy vitatkoznom, hogy magamat védjem,

vagy nékem kéne feljelentést írnom,

századszor már, mintha nem tudnám róla,

hogy spicli. De ennyire nem alázom

meg magamat. Inkább az akasztófa.

Majd értekezlet, gyűlés, értekezlet.

A romházból szemközt látcsővel ávós

figyel. „Szabad életünket Sztálinnak

köszönhetjük!” A kuncogás halálos.

Komor, a szerkesztő lép be szobámba.

Régi bolsevik. Hogy hány évre zárták

le a szovjetben, nem mondja. Egyszerre

tudja imádni és gyűlölni pártját.

Engem szeret. Velem még tud beszélni.

Most azért jött, hogy újra kérve-kérjen:

ne legyek oly konok. Tegyek egy gesztust

a rendszer felé. Mert rossz lesz a vége.

– Mért nem írsz úgy, mint Kuczka, Kónya, Szűdi

meg Váczi? Mint a hápogó kontárok?

– kérdi bosszúsan. – Próbáld meg. Neked csak

stílusgyakorlat. Ujjadból kirázod.

Azt felelem: ha akarnám, se tudnék,

de nem akarom, és így lehetetlen.

S ha mégis így írnék, az ő kegyét is

elveszteném. Mosolygunk mind a ketten.

Kész vagyok végre, elolvastam minden

zöldséget. A vendéglő ajtajánál

Horváth Gidába botlom. Hátrahökken:

– Te élsz még, Gyurka? – szalad ki a száján.

Majd átölel, hangja elcsuklik. Ülök

az asztalnál. Félénk szemek kísérnek.

Részvét? kíváncsiság? na-most-megkapja?

tűnődik evés közben a kísértet.

Hazamegyek, lefekszem. A rémálom

következik azonnal, ha elalszom.

S ha nem alszom el, az talán jobb? Nem jobb.

Mi volna most jó, kérdezem magamtól.

Megőrülni, az lenne jó. Bolondház!

sóhajtok fel, az lenne jó, ahogy

megfordulok a párnán. Erre sincsen

semmi esélyem. Dögjózan vagyok.

Pálládász

(Kr. u. IV. század)

Fényes László emlékének

Körszínháztól az Ákhilleijonig

keresztények közt ő az egy pogány.

Nyomán káromlás röpdös, eb vonít,

tógája fülledt és bíbor magány.

Izzadt futások jázmin szaga száll

fel melle szirtjén s vállgödrébe bú,

agyán vad kert sarjad, mit nem kaszál,

halántékán páfrány a mélabú,

arcán jég bőrzik kinn, benn láz lobog

úgy, mint azén, kit sorsa régen űz,

de meg nem öl – s szemén a kárhozott

ember gőgjéből egy gyufányi tűz.

Megölték társait. Hypátiát

a nagytemplomhoz hurcolták és ott

kagylóhéjakkal hántották húsát

le testéről a krisztiánusok.

Azóta nem fél. Jöjjön a halál!

Üvegbokájú fény jár fürdeni

hűs homlokának fémtükör taván,

hol aszfodélosz árnyak fürtjei;

gerince árboc, mely móló mögött

fut révbe; útját bizton rója ki –

pukkadjanak meg láttán e dögök,

hogy él közöttünk még egy római.

Mert átnéz rajtuk. Oszlopszentjüket,

kit úgy imádnak, látta még maga.

Zöldségeket mormolt a vén süket

s farán mint cseppkő lógott bélsara.

A Szümpozion helyett hitviták,

a szűz nemzéstől a Szentlélekig!

S egymásra gyújtják Alexandriát

egy fogalomért, mely nem létezik.

S rabszoigaszabadítás! Felnevet.

Íly olcsón még nem izzadt a szegény.

De szent a munka; bért a fellegek

ura fizet, az Égi Vőlegény.

Hol van az élet íze, illata,

ajkról a mosoly és arcról a báj?

A vélemények tarka piaca

helyett egy kátén kérődzik a nyáj.

Közös tűzön a gyanú mérge fő,

egymást mardossák örökös pörön

s a vakhit sárga számuma elől

mezítlenül menekül az öröm.

A léggyökér szót elvágták – halál

vár gazdájára – és a gondolat

vermelt magon csírázó ősz szakáll,

koravén sarj; elvész a föld alatt.

Ha előbb él, a Nílus-parti kert

egy édeshangú tücske lehet ő,

a nagy athéni múzsának reszelt

combján lágyabb hangzattal felelő;

kocsmát s ingyenbort zengnek versei,

hetérát, kin cinóber árnyalat

haj, arc, ágyék – s vad csínyt a reggeli

utcák fehérjén, borzas fák alatt.

S ha ámbracsepp a tűnő napvilág:

e szép, bár olcsó égtől elköszön,

mézeddel ajkán hal meg, nagyvilág,

s nem sejti, hogy utána vízözön.

De így? Költőik csak a püspökök

nemlétező erényét zenghetik.

Catullus nem kell, Szápphó üldözött,

mit szólhat ő, ha versét elvetik?

A szépség gyanús, a szellem pogány,

így ül ködös víznél – túl messze part,

s csak ott, jövendő századok fokán

él egy emberfaj, mely őt érti majd.

Kétségbe kell hát esni. Kháronát

hol lelje, íly Léthére szállani?

Elvész, mit ír. E tenger áron át

nem lépnek, csak titánok lábai.

De vígaszul egy meddő életért,

ha borpincén ül, homloka körött

a szöcskecombú faunok és ledér

nimfák köröznek, mint az állatöv,

Apolló lantján néki recitál,

farával Vénusz ránevet – hiú

s pimasz nyaktartással testőrnek áll

ágyához Nárcisz, egy gőgös fiú,

fülébe Pán tilinkón hízeleg,

álmára Lúna hajlik, szende fény: –

eljönnek mind a halott istenek

kísérni őt a bánat erdején.

S ha az óváros romsorán mereng,

hol zöld gyík surran s vad méhecske dong,

Szókrátész hősi árnya feldereng

s Athén nagy napja gyúl, a napkorong,

amely alatt embernek lenni rang,

és este, ha a holt fürdőn bolyong,

homéri alkonyt lát: üvegharang

eget, kong-bong a mélabús kolomp,

tűz s tánc, hol lányok lenge teste ring,

a szirtről lenn egy lant lágy hangja zsong,

s az ihlet fenn, mint lassú sas, kering –

ó klasszikus táj! Lelke elborong.

Egy tengervésznél Kárpáthosz foka

alatt vár rá a végső vizió.

– Nem értetted – bőg egy hang –, ostoba,

mi az Egyház, a győztes víziló.

Álltál, míg éltél, süllyedő hajó

farán, mint most. A mélység kérve-kért:

„Ugorj be! légy hal! halnak lenni jó!”

Ember vagy – szólsz gőgödben. És mit érsz?

Fiad már hal lesz, boldog, bamba hal,

neked meg nesze, szellem, élet-íz,

szabadság, szépség!

Hab jön mint a fal

s fölötte zölden összecsap a víz.

(Budapest, 1948)

Negyven felé

K. Gy.-nek

Mit valljak néked e vörös szalonban

a szárnyas empire oroszlán alatt?

Harmincnyolc éves vagyok ma s nem tettem

le még a földre jól a lábamat.

Az iskolában maflának neveztek

s holdkóros őrült voltam, mint gyerek.

Csak egy ruhám van. Ezt is még New Yorkban

szereztem. Nem gyűjtöttem kincseket.

Anyámnál alszom, a rövid díványon.

Ha dícsérnek, futok, mert szégyellem,

ha megtámadnak, hallgatok. Nem kértem

magamnak soha semmit. Védtelen

vagyok, mint fóka a parton, ki várja,

hogy lebunkózzák. Titkos gőgömet

sosem mutatom. Így állok előtted:

félig híresség, félig csődtömeg.

Ha versbe kezdek, kínlódom s vonaglok,

amíg a rossz sorokat megírom.

A jók nem tőlem jönnek. Titkos ujjak

jegyezik. Látomás a papíron.

S én plagizálok. Él valaki bennem:

védangyal, démon, vagy tündérkirály.

Nem ismerem. Csak olykor, félálomban

érintkezünk. Azt súgja: „szublimálj!”

Testem s lelkem e plátói szerelmét

vad szenvedélyek kísérik nyomon.

Mocsárba fúlok, ha kiélem őket,

kényszerzubbony vár, hogyha elnyomom.

Mit tehetnék? Szaladok, mint Petrarca

az abszolút után, mely ellebeg.

S hiú vagyok. Mit felelsz, ha megkérdem:

a költőt, vagy az embert szereted?

Két éve jöttem el Amerikából.

Állásban ült s lopott itt mind, aki

él és lélekzik. Én az országot jártam

falut falu után, tanítani

rozzant pajtákban, hol a hold ezüstje

pótolta a hiányzó léceket.

A dűlőúton este a sofőrrel

nyulat gázoltunk, hogyha éhesek

lettünk. Aludtam ágyban, szénaboglyán,

szempillám közt a csillagok hegyes

tűjével. Így oktattam irodalmat

s történelmet csűrben, szőlőhegyek

tövén, kertekben, iskolákban, téli

pusztákon meg a nyári Balaton

mellett. Szabad hazáról álmodoztam

s fölébredtem a szovjet gyarmaton.

Hány szerelmet mulasztottam el gyáván!

Előled is futottam. Oly nagyon

fiatal vagy még. Tudtam, vén varázsló:

elbűvölhetlek, hogyha akarom

s ez hitványság. Te jöttél be szobámba

Füreden, a múlt nyáron, s hirtelen

ágyamba csúsztál. Most nyelved az ostyám

s térded kőarca lett az istenem.

Boldog vagyok veled. Azon töprengek,

mikor ajkam végigfut öleden:

hogy mindebből, a látható valón túl,

jön-e emléknek valami velem?

S találgatom: tudod-e, vagy csak sejted,

hogy karjaid között kísértetet

tartasz, gyáva nyulat, ki nem akar még

meghalni? Vagy tán épp ezért teszed?

A tojásfejű, szadista helytartó

minap végigjáratta szemeit

rajtam. Ez tudja, hogy nem tud megvenni

s mert nincs belőlem haszna, elveszít.

Nem hiszed? Menj az ablakhoz! Ki sétál

a Vigadó előtt? Félig majom,

félig ávós. Kísér, fülel rám, üldöz,

puhít s izzaszt, míg bevisz egy napon.

S ha hallod majd, vagy olvasod a lapban

a Moszkvában kotyvasztott maszlagot,

a gramofonlemezt, hogy titoista,

klerikoburzsuj kémfőnök vagyok:

ne hidd el! Mégha magam mondom is be

a rádión: súgd meg mindenkinek,

hogy hazudnak a gyilkosok. Vagy inkább

hidd el. Mert jobb neked, ha elhiszed.

Megbántottalak? Ne haragudj. Kettőnk

közül megint én vagyok a butább.

Nem szólsz. Átvezetsz a szomszéd szobába

s bokád mellé ejted le a ruhát.

Mezítlenséged színezüst gejzírje

felszökik és minden tárgyat befed.

Körülprésel s megrészegít. Gyalázat,

hogy vígasznak használom testedet.

Az ágyon fekszel. Arcomon a nyárvég

tüze lobog. Letérdelek eléd.

Bőröm tikkadt tarló. Az esti árnyék

hajadba hull. Szemgödröd két setét

tengerszem. Rád hajlok s felszívom őket,

mint szomjas, vén veréb.

(Budapest, 1948. szeptember 22.)

Kirándulás a Koloska völgybe

A múltkor a Koloska völgybe

indultunk, esős délután,

s ahogy ballagtunk felfele,

szemközt a dombhát méregzöldje

mozdult, mint Macbeth erdeje.

– Ahá – gondoltam –, még megismer

s így járul elém kegyesen.

S a kedves kezét kézbe vettem,

hogy a kis tisztást megkeressem,

mely évről évre fekhelyem.

Majd a lányt rútul cserbenhagyva,

ugrattam árkon-bokron át,

öreg füvekhez lehajoltam,

harangvirágba beszagoltam,

megcirógattam a mohát.

Egy fára másztam – ágbogáról

a tájat néztem, mialatt

madárfüttyöket utánoztam,

s becsaptam három arrajárót,

meg egy domboldal madarat.

De a hőscincért nem találtam.

Majd jött a kedves, én leszálltam,

és kergetődztünk és futottunk,

míg tisztásunkhoz eljutottunk,

ahol két horhos összefolyt.

Pásztordalt rögtönöztem ottan

s a kedvest csókra csábítottam

(a hely szelleme szuggerált)

és így lihegtünk a berek

alján, boldog ősemberek.

Aztán lementünk a kocsmába,

kibontottuk a csomagot:

füstölt lazac volt benne, sonka,

rétes, gyümölcs meg csirke combja,

egyszóval: íz, szín, illatok.

Bort ittunk súlyos csillagfényben

és én a kedvesnek meséltem,

mit láttam itt, mit tettem ott: –

csak nagy sokára vettem észre:

mindenki engem hallgatott.

Füredre vagy húszan kísértek,

mikor beszédem véget ért.

Éjfél rég elmúlt. Verset írtam

– elég jó verset – s szinte sírtam

az örömtől. De nem ezért.

Azért vert boldog nászdalt szívem,

mert a természettel portáján

még tegeződöm, jó rokon,

és az erdő nem aszpirinem,

se sportpályám, de otthonom.

Boldog voltam, hogy szálló évek

permet esőjén, a robot

porán s aljában kormos égnek

lelkem kohói egyre égnek

s kedvemnek lángja még lobog.

Boldog, hogy dogmák kéz-bilincse,

spanyolcsizmás elméletek

hagytak még bennem életet

s fejemből képet, képzetet

nem öltek ki a képletek.

Boldog, hogy szolga sose lettem,

álszent lakáj, fejbúbig báb,

sem bamba népség, vakhit fattya,

ki első szóra úgy hullatja

el énjét, mint a bélsarát.

Boldog, hogy ahogy kell, úgy élek,

iszom, szeretkezem, mesélek,

költő, vad, ifjú, csupa láz

s a föld, a táj, a nép, az élet

ismer, ujjong és harsonáz.

Boldog, hogy elmondhatják rólam,

ha rám néznek, az emberek:

„Van benne abból egy kevéske,

mi fajtánk terve, mintaképe,

ős-dúca volt – de elveszett.

Nézzen hát rá, ki idelát!

Mert megy – ahogy jött, messze helyről –

torzó volt ő is ideát;

torzó; de őrzi az emberről

való Plátói Ideát.”

(Balatonfüred, 1949 nyarán)

Sztálinista himnusz

Kelet fényes portáitól

roskadt napszánti földekig

magasztalunk, Párt, mindenünk:

szentegyház, állam, élcsapat.

Mindenható vagy, mert te adsz

állást, ágyhelyet, vízcsapot,

s te választod ki híveid

közül mártírjainkat is.

Te mindenütt jelenvaló!

a háztetőkön át belátsz,

leveleinket olvasod

s lehallgatod, mit gondolunk.

Mindenható csupán te vagy,

ki őrzöd s fennen hirdeted

a kátét, melyet Marx atyánk

s Lenin kinyilatkoztatott.

Bölcsesség ékes kútfeje,

ki történelmünk könyveit

átírod s nap mind nap után

meghirdeted, mit hoz a múlt.

Te üdvözítesz egyedül

és új hitelveket hozatsz

a zsinaton, miként az ott

előre elrendeltetett.

Erős várunk te vagy nekünk,

melyen nincsen kapu, se rés,

s ha omladoznak falaid:

a tőkés mindig felsegél.

Te óvsz minket a gondolat

bűnétől és a besúgás,

a szajkolás s a talpnyalás

erényeire megtanítsz.

Poroszlóid leleplezik

a rút eretnekek hadát

s aztán a poklok kínjait

kell tűrniök időtlenül.

Ám minket, jámbor nyájadat,

a pártnapok miséin át,

szűrők kálváriáin túl

a tervkölcsönök nagyböjtje közt

a földi mennyben elvezetsz,

hol vár reánk a jégmerev

dogmákból épült Új Bizánc

s az anyag győz a szellemen.

Ezért dicsőít énekünk,

zengvén ezredtől ezredig,

szakállas isten, Marx atyánk,

ki szerzéd roppant mívedet;

s téged, vele egylényegű

fiú, Lenin, ki balzsamos

ereklye lőn a Kreml alatt,

ahol zarándokhad tolong;

s téged, szentlélek istenünk,

tüzes lángnyelveken reánk

szakadt, ezernyi nemzeten

uralgó, szörnyű Sztálinunk.

(Budapest, 1949)

Óda Sztálin hetvenedik születésnapjára

Tengerből kelt dzsin! mélységek haragja!

az égre fröcskölsz örvényt, iszapot,

s mindünk jövőjét zárnád a palackba,

melyet kezed a vízbe visszadob.

Homlokod új középkor kapuboltja,

hadaid állnak már a bolt alatt.

Nincsen közöttük, csak született szolga,

hírből sem tudják, mi a gondolat.

Tudósaid: bolondok, szélütött nép,

mely pókhálón leng s piszkál ósdi port;

gazdászaid rendszered egyszülöttjét

kendőzgetik, az örökös nyomort.

Írógárdád: hízelgők, csepűrágók,

barátaid: merev lakájsereg,

s rothadt Bizáncodhoz festőid sárból

és vérből kevernek arany hátteret.

Gigász, kit szült – ó végzetes hatalmak

bal frigye – ész és gonosz akarat,

népek foglára, ki egy forradalmat

fojtottál meg markodban egymagad.

Hőseit haláltáborokba zártad,

avagy tarkón lövetted – de elébb

megpökted őket és csizmádról sárral

tapostad mindük eleven szemét,

s hulláik hegyén egyre feljebb hágva

– joviálisan s csupa nyugalom –

nézel országod roppant mocsarára,

rettentő kőszirt! szörnyű hatalom!

Kénkövet fúvó, pokoli lidérced

e század lápjából magasra nyúlt:

gigantikusabb Dzsingisznél, merészebb

Attilánál s gyilkosabb mint Timúr.

Halálodat olyan vadul kívánom

s hívom, hogy szinte beleszakadok.

S látlak dácsádban vagy kremli szobádon,

ahogy sétálgatsz fel-le magad ott.

Hirtelen felbuksz – szívszélhűdést kaptál –

s magaddal rántasz asztalt, huzatot.

Aludttejképű őrhad – egész kaptár –

szalad be s néz: „No csak, elutazott.”

Vagy májad vélem látni s rajta rákot.

Egy ércsomón tenyészik a fekély.

„Most, most” – súgom –, „még egy perc és elrágott

s nincs szer, mely felsegél.”

S ábrándozom, hogy láthatatlan lettem,

futok – repítsen hajó, gyorsvonat –:

hálószobád homályán érlek tetten

s átrágom torkodat.

Milliók vannak így. Ma sem kívánok

mást, mint hogy halj meg, ki e föld átka vagy

s alvadt vértömbökből épült Bizáncod

ne éljen túl, ó Konstantin, te Nagy.

(Budapest, 1949)

Egy bizánci teológus temetésén

A bokrok közt egy raj detektív cirkál,

géppisztollyal húsz rendőr áll amott

s védik – mit is? – a hanthányást a sírnál

s a rendőrállamot.

Kordon kettő van: egy belső s egy külső.

Benn: moszkoviták, párt, sajtó, külügy,

halk duruzsolás – ez is pofafürdő –

a hulla csak ürügy.

Kívül spontán tömeg, melyet kötéllel

s teherautón hoztak a sírra fel

a nagy halotthoz. Ott spicli szökdécsel

s a lógóst írja fel.

A nagy halott! Moszkvában élt húsz évig.

Ettől lett íly nagy s nagyétkű legény.

Egyébként öt pártkongresszust ült végig

s élt túl e fenomén.

Ragaszkodott is a pártlíneához

s ha e líneával néha jót

sóztak farára, úgy önkritikázott,

akár egy filozóf.

Mert filozófusnak hívták. E székbe

a párt ültette, mert Sztálint s Lenint

továbbhígítva, így meg úgy idézte,

előírás szerint.

S ha vonalat s előírást cseréltek,

szemétbe dobták minden dolgait.

Sebaj! a könyv mit tegnap írt, érvényben

marad még holnapig.

Egyébként álszent volt, gyáva s kegyetlen.

Azon rúgott, ki ott maradt alul,

de előírt hátuljakból egyet sem

hagyott nyalatlanul.

Mit gondolt valóban? Nem került színre.

Barátokat nem tartott soha. Hű

magához és pártjához így volt. Íme:

kor, ember és a mű.

De már hozzák is. Révai beszámol

a boldogultról, vélnéd. Egy fenét!

A heti bel- és külpolitikáról,

hogy Truman míly szemét,

hogy a harcban Nyugat bölcsei ellen

a párt viszi elöl a lobogót

s e téren munkálkodott – párthű szellem! –

míg élt, e filozóf.

A szónok kész. A hallgatókban holmi

tapsvágy csikland – taps nélkül szinte fáj –

majd szétfutnak. Ezt már tudják. Tapsolni

és taposni muszáj.

Magam maradtam a Kossuth emléknél,

de szívem a torkomban kelepel.

Ha e bandát, istenments, túl nem élném,

még így temetnek el.

Ne hagyjatok! Síromra fel, barátok!

Mondjatok ott valami emberit,

hogy törtborssal ettem a kelvirágot,

vajjal a tengerit,

hogy mórul szoktam álmomban beszélni,

hogy szerény voltam, művelt és buta –

ne hagyjatok kínomban, Wesselényi,

Füsi, Illyés Gyula!

S ha eltemettek és aztán betértek

egy kocsmába s nem értve az okát,

nagyhirtelen s mohón rólam beszéltek

éjfélig vagy tovább,

ha egyszerre egy szó, egy szín hiányzik

belőletek s nem tudjátok, hogyan,

úgy életem nem volt, mint e bizánci

bölcsé, haszontalan.

(Rudas László temetésén, 1950 tavaszán)

Október 6.

A vesztőhelyre sáros út vitt

és kikericsek kékjei.

Száz év, s meghaltam volna úgyis –

vígasztalódott Vécsey.

Láhner György sírt s a földre nézett,

Damjanich szekéren feküdt,

Leiningen felmentő honvédek

árnyát kereste mindenütt.

S a táj olyan volt, mint a fácán:

tarlók, fák vérző foltjai,

és ők, tarkán, libegve, hátán:

elhulló, bús-szép tollai.

Aradon így. A pesti téren

is ütötték a dobokat,

de ő nem félt, csak arca széle

vetett rózsálló lobokat.

Mosolygott. Mi bánta, hogy vége?

Branyiszkónál nevét az égre

karcolta kardja, a híres.

Ez volt Dembinski hadsegéde,

Abancourt Károly ezredes.

S mi elfeledtük. A miniszter,

bár hívták, maradt egyedül.

– Az Al-Dunán – szólt – mély a gázló

s vénember már nem menekül.

Leszek bitófán harci zászló,

ha sorsom ezt így rótta ki –

s habár magyar volt Csánÿ László,

úgy halt meg, mint egy római.

A többit, mintha friss, mély sebből

fröccsen szét érdes cseppű vér,

Kuftsteinbe, Grácba, Josephstadtba,

Olmützbe vitte a szekér.

Húszan egy odvas pincelyukban,

nehéz bilincsben, pipájukkal

egyensúlyozták magukat:

így éltek, sakkoztak, dohogtak

és elmélkedtek, jó urak.

Kegyelmet vártak s forradalmat,

áldották-átkozták a hont

és írtak vert hadakra verset,

tábornok Bemre disztichont.

Volt, aki bírta; más kivénhedt;

olyik megőrült, de az élet

sodrából mind-mind kiesett.

Kinn szöszke osztrák hadnagyoktól

gömbölyödtek a hitvesek.

S az ország rothadt. A rabságot

mindjárt megszokta s elfeküdt

a földön, mint télvízkor vágott,

rózsás rügyekkel tele bükk.

E rügyből egy se bontott zászlót:

a nagy tavaszi láz heve

kilobbant, múló szalmaláng volt

vagy elköltözött másfele,

Londonba, New Yorkba, Turinba

és hűs lidércként messze táncolt.

Száz év – s a magyar börtönéjjel

nem változott száz év alatt.

Száz év – s az első fordulóra

ébredtetek és lassan róva

a lépést, méláztatok róla,

mit hozott Világos, Arad:

száz év – hűséges ingaóra,

én folytatom járástokat,

mások járják lépésetek,

s míg árnyékunk a kőpadlóra

hull – hány nap, hét és hónap óta! –

s kihúnyunk, pisla mécsesek:

sok szép magyar fej, hervadt rózsa,

Lonovics! Barsi! Berde Mózsa!

árnyatok felénk integet.

(Az ávó pincéjében, 1950. október 6.)

Lőrinc pap

Illyés Gyulának

Árok, bozót, cser, ingovány, haraszt:

ez háza, melyben kenyerét eszi,

hónaljában az őszi köd gubbaszt,

a téli szél vitorlának veszi,

a felkelő nap sólyma csuklaján,

halántékába a hold belenő,

szájszéle csúf, lecsüggő – szemfogán

odvat kopácsolt a harkály idő,

őrült szemfénye lett a pisztolya

s vad füttye, melyet téboly hallani,

lábfürdője dombhátak lisztpora

s fagyott szekérnyomok szántalpai.

Későn van ez, soká Mohács után,

s hajlik már útja síri rög felé,

vállából karja kiugrott sután,

szeme lágy s fonnyadt, mint a döghalé;

olykor már egy tanyára is belép,

csámcsogva fal mézes lepényt, ha van,

szikkadt torkának nagy s örök hevét

aludttejjel hűsíti hasztalan,

kemencékhez formálja derekát;

marasztalják, de ő nem nyughatik

és minden este új és új dombra át

hurkolja árnya hosszú húrjait.

Régvolt nevét egyszer fecsegte el:

feladta akkor a zabhegyező,

a dögszagú, madárfő siheder –

de nem hitték el róla, hogy ez ő.

Azóta hallgat. Mélyen, mint a sír.

De hallgatódzik háznál, kert megett,

hogy Györgyről s róla szól-e még a hír,

s ha szól: mélyen, huhogva felnevet

s ha nem – vizek partjánál ácsorog,

követ dobál tükrükbe és figyel,

hogy visszatér-e hozzá s hányszoros

a hullám, melyet ő indított el.

Budán látták, a Várban. Ott maradt

Szent György terén, a kőben, lábnyoma.

Az Úr testét, ha felmutatja pap,

azóta nem láthatja Zápolya.

Tarpán bolond aggnő szólt rája így:

„Kuckón ül, nézd, de árnya nagyra nő,

vad hímszag rajta s homlokán a dics.

Vélném, Lőrinc, a Dózsa papja ő.”

Sukoró mellett, hol nádon lakott

zsombékon ülve, egy suttyó gyerek

vetett eléje három mondatot

beszédéből, mit régen elfeledt.

Azóta érzi: nem halhat meg ő,

nagyot nyújtózik, ha a földbe lép,

talajvíz lesz, mindenhol felszökő,

ha ásnak, felmutatja ujjhegyét;

hód-fészek lesz agykérge, szelleme,

hód járat: minden partfokot kiváj;

földvár, az ország kulcsa; ellene

hadjáratot hiába kezd király;

lesz hosszú, cingár karja iszalag,

mely zöld csapdákat rejt az út alá

s két ujja közt a boka kiszakad,

mely őt e földből kiszakítaná.

Lesz láp mélyén burjánzó borbolya,

iszapok vadkan hátán hever el,

de kézről-kézre adja őt tova

szélvész, tűz, ár, had, pestis, viheder;

bejárja az országot, ellepi,

határt reá nem szab idő, se tér,

gyújt, lángol, ég: csak szikra kell neki,

s mi benne volt, magától terjed, él:

az Eszme, mely virágporként lebeg

s az agybarázdák földjén újra nő,

s a Szó, mit még anyjában, vérerek

hallócsövein ért a csecsemő.

S végül: mikor az égen átrezeg

a hajnalt jelző első zöld fonál,

szíve kigyúl s megáll egy domb felett

Czegléd papja, az öreg áldozár.

Valója már csak foszló férc, lidérc,

legendás váz, csalóka, elhaló;

lidérce lesz az érc, a sziklabérc,

örök legenda, nem haló való.

Nem látják ketten egymást újra itt:

alászáll ő – amaz meg fellebeg,

s helyére lépve, vándorútjait

örökké rója, mint a fellegek.

(Recsk, 1952)

Kurucok

Börtönömnek ők népesítik

lázálmas, hosszú éjeit.

Nyeregből rúgják fel az ajtót,

bejönnek ágyam széleig,

borókaszagú ködöt fúnak

arcomba mokány méneik.

Vad, hetyke nép ez: kurjant, köpköd,

dalol s mókáz a vérpadig;

szemükben arany fények úsznak,

tarkójukon a szél lakik.

Megállnak. Börtönt sokat láttak:

ilyen borzalmast még alig.

Hümmögnek, aztán megcsodálnak,

mint halottat a gyerekek,

egyik rámdobja köpönyegjét

– malomkőnél is kerekebb –

és nyergük alját ketten oldják,

hogy párnáim is legyenek.

Iszákjukból sonkát kínálnak,

roppant császárhúst tőrhegyén,

veres lúdsültet – „combközébe

e flaskanyak a vőlegény:

meghúzhasd, Esztergomban termett,

Bottyán uramnak szőlején.”

Mellém ül egy: a haja szőke,

balján pisztoly, övén fokos,

tarkója a budai német

hóhér bárdjától vérnyomos –

jaj, Béri Balogh Ádám! kendet

sem ösmerem meg, én okos.

Az ajka cserepes, az arca

láztól rózsás meg szikfehér,

földieper szagú az inge,

térdére hajlik, szinte fél

s mikorra szavát összeszedte,

felém fordul és így beszél:

– Kigyelmedben nem látok mást én,

hanemha sémi herceget,

aki, mikor a libertásnak

itt rőzsetüze sercegett,

hozzánk állt, ránktett kardot, pennát

s napjából minden perceket.

– Nem bánta, hogy nyomát köd issza,

sem hogy vérebek kergetik,

nem kívánt tőlünk hópénzt, szállást

s habár hét balsors verte itt:

nem jajgatott, hogy odahagyta

a Hesperidák kertjeit.

– Háznépét megölték egy szálig,

könyvén a máglya pírja ég,

és most, hogy a börtönből meddő

ágyékkal kora sírba lép:

értünk való vitézi holtát

nem zengi kürt, nem sírja nép.

– Hazámért itt, e tömlöc-sírban

ezennel most megkövetem,

s ha jóvá tenném, szívest halnék

esmég tőkén vagy cöveken,

s kegyed előtt a porig hétszer

alázom tisztes fövegem.

Szabódom. Éppen ő, a mártír

beszél így? Ugyan, hagyja el.

Magyar földön a szabadságért

bárd alá jutni? Bagatell.

S ahogy ő halt meg bátran egykor,

úgy halnék én is majd, ha kell.

A másik lovas a nyeregben

ölembe vadkörtét hajít

s nevet. Elnézem pödrött bajszát

s végüknél sodrott ajkait.

Legott meginstál: Komáromból

Rácz Miska vagyok magam itt.

S mesél. A lest, hogy Szencnél vártak

s elkapták Stromperget teli

bukszával; táncot morva várak

boroshordóin; reggeli

vágtát, hol arcba ugró ágak

harmatja volt a reggeli.

Bécs bordélyát, hol álruhában

szálltak meg: gáláns éjszaka!

Jávorka Ádám fringiával

húsz dunyhát szúrt le egymaga,

s a pékné rémült arca reggel

és kétszáz kifli friss szaga!

A Duna menti marsot: szemközt

vonult a labanc, négy napig,

s az arany őszben egymás anyját

szidták az áron át, amíg

a tejszín vízben összefolytak

valószerűtlen árnyaik.

S a végét: távol pestiscsengők;

a táj: tört kóró, régi nád;

hűlt tűznél agg vitéz pipázik,

Vauban-t lapozgat a diák,

s fölöttük, oldalt kéken fénylő

szemekkel szálló vadlibák.

A deszkapriccsen, szemlehúnyva

látom Rákóczit: most beszél,

a Felvidéknek veti vállát,

baljában sárga oklevél,

s mint arany almáját a császár,

úgy tartja Újvárt jobbkezén.

Serege Bécsnél jár: mögöttük

karikás ostor a vihar,

vagy ülnek alkonykor a Dudvág

partján, hol messze kürt rivall,

s táncolnak pannón dombtetőkön

a porfelhők szoknyáival.

Pajták, padlások s röhögések

bújtatják őket, hogyha kell,

szoknyák s köcsögök várnak rájuk –

az ország roppant anyamell,

az ország, amely velük érez,

fortyog, lapul, sír, énekel.

Könnyű lovasság, könnyű bánat,

kik éltek s haltak könnyeden:

mért nem halhattam velük én is?

Itt fekszem most és könnyezem –

ők hümmögnek, szedelődzködnek,

majd útra kelnek csöndesen.

Búcsúzkodón mind visszapillant,

amikor a küszöbig ér el;

a folyosón Rácz Miska fordul

lovával, a rőt telivérrel,

s én sírok, sírok, míg szememet

két sebnek érzem, teli vérrel.

(Sötétzárka, Recsk, 1952)

Zsuzsának – a tömlöcből

Nessun maggior dolore

che ricordarsi del tempo felice

nella miseria…

Dante: Inferno, V., 121-123.

Cellám falán akasztófákat látok

s hatvanhat napja nem néztem eget,

de búval-bajjal, múlttal és jövővel

nem gondolok félannyit, mint veled.

Csak most látom, hogy milyen óriás vagy,

nem bír le bennem félelem, halál,

és győzöl itt is, vaksi muslicák közt

ahogy rovom sétámat fel s alá

s e verset mondom, melyből, mint a láva

tör fel szerelmünk árja, ritmusa,

és közben, ízes barackmagként, számban

édes nevedet forgatom, Zsuzsa.

Mit Dante szólt a vesztett boldogságról:

úgy, mint mi, más nem érti azt talán.

Jaj, hány gyönyört hagytunk megkóstolatlan

szerelmünk alig terült az asztalán.

Most egyedül vagy. Üldöznek miattam.

Ha sírsz, meghallom s együtt könnyezünk.

Szeretsz-e még? És jut eszedbe néha,

kit elmulasztottunk, a gyermekünk?

Oly sokszor látom. Szemén egy szemernyi

arany cikkázik. Keze lágy moha.

Nem lesz-e késő majd, ha hazaérek,

halványan, mint holtnak hitt katona?

Találgatom, vajon hány hónap addig,

vagy év? Egy, kettő? Bármi lesz, kivárd;

emlékeink forgószelét csavarjad

magadra szűzi lobogó gyanánt.

Mit együtt láttunk, éltünk: összefűzzön,

mástól elűzzön: – fű, fa, napsugár,

beszélgetésünk elhagyott bárkája,

mit zöld hajában ringat a hínár,

bizsergő csókunk langyos eper-íze,

utunk a boldog Balaton felé,

és zsugorodott, összebújt alvásunk,

mint bronzkori sír vagy az anyaméh.

S ha tíz, ha húsz év? Akkor is kibírom.

Szemem mély lesz, mint éji mozdonyok

lámpái a mezei sorompóknál,

húsom mint tészta lóg a csontomon,

magom kivész, mert nem a piramisok

búzája, mely bír ezeréveket,

de bénán, porban kúszva, üszkös rákkal

is eljövök még, hogy megnézzelek,

s hogy egyszer üljek ezüst hajad mellé

egy padra, nyáron – pántos és nehéz

napfényben s akkor e rémkép keserve

édes lesz, mint egy óceánnyi méz.

S ha meg kell halnom: sírgödrömben állva

kiáltok örök hűséget feléd.

Őszesten, hulló lombok szandáljában

küldöm hozzád tűnt lépteim neszét.

Álmokba s tejüvegbe burkolódzom,

de megmutat a félhomály s a könny,

ha széken szundítsz – madárárny a ködben –

suhanok át a csipkefüggönyön,

s a holt zörejek lomtárából hangod

szegődik mellém utamon, ahol

zokogásod láthatatlan patakja

kísér pincékből s gyökerek alól.

Ne válassz férjet! Ha majd únt közönnyel

vagy pimasz gőggel az ölébe húz:

zokoghatnál és én jutok eszedbe,

a lágy, a légi, lányos Orpheus,

kivel hiába játszotok bújócskát:

az éjben is rátok találok én,

felhő-lesen, magános csónakokban,

mély pincékben vagy lugasok ölén;

flaskák sötét üvegjén nézek rátok,

minden szőlőszem hamván ott leszek,

vizekben megnyúlt nyakkal ringatódzom,

felhőkön gőgös arcot mímelek;

közétek ülök asztalon és ágyban,

rátok koccintom emlékem nehéz

borát, mely egyre tisztább s édesebb lesz:

ettől szégyenled férjed tar fejét,

ezért utálod görcsös köhögését,

s bokáját, mely elszürkül, mint az ón.

S éjjel, ha vénen nem tudtok aludni,

dunnád csücskére állok ragyogón.

Akkor sírhattok, párnátokba fúlva.

Hiába éltek! Hol a diadal?

Én lenn a sírban, az a régi hulla,

győztes maradtam, szép és fiatal.

Szerelmünk győz – éneklem hát, a költő,

holt kedves, bús rab, mindig hű rokon

késő nászunkra édes hegedőnek

vagy orgonának túl a sírokon.

Nehéz terep! Külön vagy együtt hullunk?

E szakadékos esztendők fölött,

melyet nyílként magamnál messzebb küldök,

csak ez a vers, e vers legyen örök!

Száz év és úgyse fáj, hogy dús gyönyörrel

vagy rút görönggyel fizet e tusa –

de az idő visszhangos folyosóin

örök szerelmünk verse szól, Zsuzsa.

(Az ávó pincéjében, 1950)

Széljegyzet papír nélkül

Dögölj meg – sziszegte az ávós,

mikor e lyukba belökött.

Két és fél lépés. Itt sétálok

fel és alá négy fal között.

Ez nem panasz. Tudtam, mi vár rám,

és futhattam volna nyugat

felé, amikor még nem zárták

le drótsövénnyel az utat,

s később is, mikor jóbarátok

vezettek volna ki. De csak

maradtam. Mért? Kíváncsiságból.

Azért is, mert már túl sokat

bolyongtam, és mert ez a város

a hazám meg a földem, és

mert tudom, hogy a versíráshoz

jó ihlető a szenvedés,

és mert kell, hogy megörökítsem

azután, hogy kiismerem,

e társaságot, mely mezítlen

képét mutatja idebenn.

Panasz helyett inkább dicsekszem,

hogy ellenségnek vesznek és

hogy költőink közt éppen engem

ért e megkülönböztetés.

Itt gondolkozhatom nyugodtan.

Attól lettem szabadabb, hogy

lezártak, s hogy oda jutottam

végül, hová való vagyok.

Mint máskor. Szájas humanistát,

lecsukatott a budai

basa. Nézem a tömlöc piszkát.

– Dögölj meg – szólnak csauszai.

Ezerhatszáz? hétszáz? vagy nyolcszáz?

Szabad szám messze elszaladt?

Mi a választék? Visz az osztrák:

börtön, hóhér, vagy gályapad.

Világosra Spielberg, Lipótvár,

Buda? Ehhez képest egész

jó tömlöcök voltak. S Czuczornál

jobb verset írnom nem nehéz.

Orvos-hugomat innen küldte

Szálasi a halálba. Most

Rákosi tart itt. Egy a csürhe:

a porkoláb is azonos.

Sebaj! Mert megalázni engem

ily társaságban nem lehet.

Pofozhatnak, és én fejemben

tovább csinálom versemet.

Akármi – én vagyok az úr itt.

Kínzóim sírja összedől.

Rímeim élnek. Körben húrik

szállnak. Nem félek senkitől.

Egy gondom van, mely éjjelente

a nyálkás priccsen felriaszt:

hogy nemcsak én írom e verset,

én is vagyok a kézirat.

(Az ávó pincéjében, 1950 nyarán)

Kihallgatás

Egész nap nyúzott. Hol bokámat rúgta

s ordított, hol dühödten nógatott.

Vadul gyűlöl. Pedig pontosan tudja,

hogy ártatlan vagyok.

Hencegni ezzel már én sem kívánok.

Bárcsak tettem volna egy keveset

ellenük! s nem most kéne kifundálnom

a kémkedésemet.

Mindegy. Az embert úgyis elítélik.

Az ablakra haránt dőlt a nehéz

napfény. Fölém lógott Dzserdzsinszkij Félix

szakállán a penész.

Az ávós kandúr, ha szemébe néztem,

elfordult. Oldalvást, az írógép

mellett egy nő terítette a széken

szét vájdling-alfelét.

– „Mi volt az apja?” – szólt, mikor megitta

a kávéját. – „Tanár.” – „Tanár? Nagyon

szép”, és diktált: „Írja! Kapitalista

családból származom.”

– „Nem” – mondtam, de a nő már lekopogta.

– „És hol tanult?” – „Apám?” – „Nem, maga.” – „Én?

Jogot hallgattam”, hazudtam, „Bologna

híres egyetemén.”

Diktált: – „Két ny-nyel írja, hogy: Bolonnya

egyetemén jártam ki a jogot,

mert már akkor a fasizmus bolondja

voltam s az is vagyok.”

Ez lesz a vallomásom. Hitvány lócán

ültem. Napestig ily színvonalon

tárgyalt s engem ez inkvizíciónál

kivert az unalom.

Röhögjek vagy sírjak? A járdát néztem

az út túlján, hol nők és férfiak

mutatkoztak, kiket nem fogtak még el.

Idő kérdése csak.

Vagy vágtam volna ávósom szemébe

(azt is tudom, hogy Zala a neve),

hogy semmikor, semmiért, semmiképpen

nem cserélek vele?

Avagy idézzem Szókrátészt azoknak,

kiknek minden szava örök titok,

hogy szörnyűséget elkövetni rosszabb,

és elszenvedni jobb?

Avagy adjak hálát Szent Erazmusnak,

aki a rabok védő szelleme,

hogy néhány kisebb rúgással megúsztam,

s már visznek lefele?

Itt állok most a kimeszelt cellában.

Karom lecsüng. Vén verejték tapad

testemhez. Gondolj, súgom, Attilára,

és fel ne fújd magad.

Mit érlel sorsod? mit kaptál hazádtól?

mért jöttél vissza? minek vagy magyar

ily bolondul? Téged e föld nem ápol

s nyom nélkül eltakar.

(Az ávó pincéjében, 1950 nyarán)

Börtönóda egy régi dámához

Finom fejed a rizspor fellegén

először akkor libbent fel elém,

mikor foglárom az ablaktalan

cellába rúgott, ó Madame Roland!

S azóta itt csacsogsz, csevegsz, nemes

hölgy s oly okos vagy és oly szellemes,

hogy szinte sok. De a jó társaság

nagyritka kincs; az ember megbocsát.

Dalolj, ezüst csíz, Concièrgerie-m

falán s végsők között tiéd e rím,

írom, költőd, új André Chénier,

ma még tiéd; holnap a semmié.

Mondd hát: látva a halál ciprusát,

így tündökölt neked az ifjúság,

s gyermekkorod elsüllyedt útjait

tapogatták-e újra ujjaid?

Csapott-e rád vadul, ha nyílt a zár,

anyád szekrénye – jázmin-illatár –

s míg lenn a Szajnán éji hold úszott,

daloltak-e holt, régi koldusok?

Holbach szalonja, nagy kerek feje,

az első csók, Fontainebleau erdeje,

hol akáclombon a nyár tovaszáll

s fényeivel a Palais Royal?

S előtted is így éledt fel a múlt?

Tűnt percek száz csillagszórója gyúlt,

s minden zárt könyv, halott száj, régi fa

kinyílt, mint egy victoria regia?

S mondd, ugye te sem félted a halált?

Csak ifjan és hiába menni fájt.

Ne vígasztalj, hogy ügyünk az igaz;

néktek vígasz volt, nékem nem vígasz.

Íly zord időn az igazság s az ész

hangját nem hallják, pártja elenyész,

a szélsőség bikája nekiront

s ki marad a porondon? A Gironde.

Véretek elfolyt; s én e vérfolyam

tükrébe néztem s nem láttam magam.

Csapdába estem én, ki Dantonék

sorsát ösmertem s mégse tanulék.

A zsarnok cirkuszába most bevet

– cirkuszt nyitott, mert nem ad kenyeret –

hullámból terrort főz a kannibál

s lótetű bajsza alatt elpipál.

S ne vígasztalj, hogy a barát Nyugat!

A kalmár nyugat rádión ugat

s nem tesz semmit. Fő, hogy az áthozat

stimmel, plusz egy önkéntes áldozat.

Ülj inkább mellém, mutasd szép bokád

– Roland miniszter márcsak megbocsát –

s amin töprengek vagy hét napja itt,

pletykáld el azt, a zsarnok titkait.

Igaz, hogy ő, az eszme-magvető,

titkon cinikus, mindent megvető,

s minden elvet, mit másban elvetett,

magától rég s undorral elvetett?

Igaz, hogy azt, mit ír, pofáz, izen,

szajkolja mind s nem hiszi senki sem

s széthull a nagy ideológia,

ha felfordul vagy meg kell lógnia?

Igaz, hogy jó? Csak a rossz egyedek

halálát kéri, semmi egyebet?

És mert a rosszak száma számarány,

mindig marad, kit vágóhídra szán?

De egyszer minden s ez is elapad,

s a jóság szobra egyedül marad.

A guillotine zsilipjén kánoé

jelenik meg s rajt ő, az új Noé.

Erről beszélj magányom drámai

napján, jelenség, szép és dámai,

mert titkon fújt meg e rút salak itt,

anélkül, hogy láthatnék valakit.

Hallasd bonmot-idat, fecsegj, mesélj,

vidíts! örökké a zsarnok sem él,

s míg listáján kihúzza nevemet,

rossz könyvein még egy jót nevetek.

(Az ávó pincéjében, 1950)

Vámbéry Rusztem szelleméhez

Gyakran jársz nálam, dervisarcú holt,

s én is, kinek a Van-nál több a Volt,

sírodhoz lépek minden naplementén

ott, túl a Hudson mentén.

Végigkísértem pusztulásodat.

Jaj – szóltam tavaly – tested elrohad,

arcod hamvát a férgek már leették,

de szép szemed nevet még.

Novemberben, egy éjjel, néztelek.

Tollat sem tudna fogni kézfejed,

körmeid hullnak s összegyűlnek halvány

kagylók, koporsód alján.

Aztán a tavasz, e bitang kölyök,

nyakadba mocskos vizet öntözött,

s szemed helyén ma két csúf tócsa bámul.

Borzalmas ez, tanár úr.

Négy éve még ott sétáltál velem

– kosárral karodon – a Broadway-n,

hol várt vevők és boltosok füzére

tréfád görögtüzére.

S magas szobádban fenn, ha este lett!

Szép, ősz nejed vasalt: én lestelek,

míg szellemed szünetlen fénylett, forgott,

mint világítótornyok.

Később tea volt, toast és grapefruit

és nyitottad az emlék kapuit,

majd átadtál – jeléül nagy kegyednek –

mézes cukrodból egyet.

Csak futva mondtad – közismert dolog –,

hogy milyen fontos a római jog,

s hogy ezerhétszáznyolcvankilenc eszméi

nélkül nem lehet élni.

Bölcs agg! olyan vagy nékem most, ki nincsen,

mint álmaimban visszatérő kincsem,

és minden szép szavad nyomomba törvén,

mint kőtáblán a törvény.

Most, hogy a szörnyű államhatalom

úthengere mindent laposra nyom,

s kettő lehetsz csupán e présfej égbolt

alatt: tetű vagy vérfolt,

most, hogy a jogot rongyként elvetik

s ártatlant kötnek fel, ha kell nekik,

most már tudom, mi az, amiről ott fent

beszélgettünk: a jogrend.

S mi a szabadság és testvériség!

mikor barátok közt a lég is jég,

beszélni nem mersz, szájad íze vackor

s remegsz a gondolattól,

mikor mindenből pelyva s ocsú lett,

és elsőnek veszett a becsület,

mert rőfről-rőfre árultuk ki, gyáván,

az ember méltóságát.

Egyre nagyobbra nő szobrod, te holt!

Hol rám egy ország romsora omolt,

az éj mélyéből sikoltok utánad.

De kései a bánat.

(Az ávó pincéjében, 1950)

Havas Bandi

Hallottalak, Havas, mikor ma éjjel

a priccsen forgolódtam, félig ébren.

Bocsáss meg. Oly sokan és annyi nyelven

szólnak hozzám ilyenkor. Nem figyeltem.

Mégis felültem. Több mint három éve

nincs már köztünk se barátság, se béke,

de ezt nem tudtam hinni. Lehetetlen,

hogy ávós vagy és kintről gúnyolsz engem.

S akkor másodszor hallatszott a hangod.

Nem kintről; bentről, egy cellából hangzott:

– Éljen Sztálin! – A te hangod volt, s mégse:

a tébolyultak felséges fölénye

ércessé tette s hideggé. Hogy zengett!

– Éljen Sztálin! – Álltam az ajtó mellett.

Gumibotok ütései. Majd csend lett.

Elájultál? Otthagytak? Agyonvertek?

Jaj, Bandi! pajtás, útitárs és testvér!

Barátom! háziszentem! hogy szerettél!

Hol van a múlt? hová lett régi kedved?

Hogy mókáztál, mikor a bombák estek

köröttünk! És a hadnagy hogy meredt rád,

mikor Hitlert játszottál egy gerendán,

vad billegéssel, sok rozmárfogaddal!

S mit röhögtünk a kolerabarakkban!

Tikkadt pajtákban és hajófenéken

hány költeményedet szavaltad nékem!

S mikor a nagy görögdinnyét szerezted

gyors lábaiddal! Mikor Márrákesben

megkövezésünk szeplős angol képed

miatt maradt el! A „köszönöm szépen”-t

is untuk, mert már annyiszor mentettük

meg egymás életét! Csak biccentettünk.

És hogy örültünk! Minden reggel hatkor

keltél: hadd lásd, ha virrad az aranykor.

Milyen biztos voltál, hogy annyi álság

után a világot végleg megváltják,

s a szabadság virágba szökken itten!

(Egy kevéskét mindebből én is hittem.)

S aztán? Ujjongtál, s arcod belesápadt

az ujjongásba. Azt mondtam: lakáj vagy.

S pártod! Ettől mindig felforrt a vérem.

Hányszor verekedtünk ezért Tangerben!

A párt, a párt! A vöröslámpás némber!

Anyám – mondtad. Meghaltál volna kétszer

naponta érte. Sokszor megpróbáltad.

A párt! Azt hitted, így szolgálsz a pártnak.

S mit hittél még? Mire mentél, ha térden

csúszkáltál? A grúz Drakulának vér kell.

Mikor hoztak be? Tegnap? S milyen váddal?

Te vagy a főkém! A párt megkér: vállald!

De elvtársak! Elvtárs? Talpalni kezdtek.

Az őrület maradt csak, hogy megmenthesd

hitedet. Hová kerültél, mit képzelsz?

Hős kommunista lettél náci kézben?

Az ochránán vagy? S amíg agyonütnek,

Sztálin nevét vágod hitvány képükbe?

A folyosón át hány sóhajt, hány véres

jajszót küldjek feléd, mely mind nem ér el?

Mit mondjak még? Elvtársaid ölnek meg,

ok és cél nélkül. Mit ért tiszta lelked,

hűséged, harcod, mikor ez a vége?

Gyalázatuk felüvölt a nagy égre

s a négy égtájra. De mit tudok tenni?

Sok itt a mártír s rég nem figyel senki.

(Az ávó pincéjében, 1950 őszén)

Emlékezés egy régi udvarházra

Ilyenkor ősszel, ha vad szél csahol már

és börtönömben felriadok éjjel:

öregapó áll elibém, a molnár

és udvarháza a vén gesztenyével.

Minő varázsa volt a régi háznak!

Fogam közt bűvös íze most is laktat.

Ahányszor kapuboltja alatt jártak,

az udvaron magától nyílt egy ablak.

A folyosó végén a nagy pohárszék

megcsendült benn, ha kinn az ajtót fogtad:

ismerték itt a tárgyak egymást már rég

és titkos dallamokban összeszoktak.

S a roppant lomtár! elvarázsolt kastély!

A járást ketten tudtuk a huzattal.

Volt ott minden: kőkancsó, kályharostély,

gyöngyháztámlájú szék, brokáthuzattal,

bélelt doboz, melyet a moly kirágott,

öreg fahordók, bennük dohos odvak

s én, mint Robinson; kék üvegvirágok,

miket sirattam, hogy így porosodnak;

vén tégelyek, aljukon csillám festék

– körmömmel tudtam őket csak kivájni –

s tűnt illatoktól még opál üvegcsék,

miket hordoznak Wallenstein rimái.

A háztetőn nagyanyó ápolt kertet.

Én ősszel jártam ott, ha már kiszáradt,

s mert vérszín szegfű nőtt csak benne, dermedt

vért tartogattak száradt szegfű-szárak.

A régi házról mit sem szólna még szám!

E verset is bár százszor kezdeném én.

Virágai közt – holt lányok közt vénlány –

egy hervadt, vérszín szegfű állt: a néném.

Az udvaron nyüzsgött lúd, jérce, kappan,

de este mind elült s mikor setét lett:

a csillagok fogantyúihoz kaptam,

mert nem volt ennél setétség setétebb.

De bent a házban az öröm vendégelt;

ebédlőjében gyömbér szaglott s ánizs,

s kerültek ott elémbe ódon étkek,

miket irigyelt volna Szemirámisz.

Később, mikor vetkőzni készen álltam,

nagyanyó jött be – nesztelen kísértet –

szeme rajtam legelt; így jött a tállal,

melyről birsalmasajt s narancs kísértett.

A lámpa húnyt s a kályha lidércfénye

dunyháim roppant fehérségén táncolt,

míg én feküdtem s dermedt szemmel néztem

az öklömet, mely karmazsin zománc volt.

Álmomban sem lett az iszonynak vége

s jól tudtam gyermek-fejjel, mitől félek –

hogy egykoron e dunyhák fehérjére

én járok vissza majd táncolni fénynek.

A fény! Nagyapám is csak erről szólott,

ha hátramentem hozzá a malomba,

hol liszttel teltek meg roppant fiókok

és én nem tudtam megfejteni, honnan.

Nefelejcskék szem, széles, hátraomló

homlok, rövid nyak – állt malma porában.

A tankönyvben volt egy hozzá hasonló

Brandenburg őrgróf, Erazmus korában.

Arról beszélt, hogy elmegy nemsokára

és itt a földön nem lelek nyomára,

mert ha az ember meghal, minden dolga

olyan, akárcsak sohasem lett volna.

Egy helyen marad meg igaz valója:

a fénysugáron, mely leválik róla,

s amelyik sok millió kilométer

sebességgel nyeldesi az étert.

A múlt filmjéből nem vész el egy kép sem:

a felvétel tovább repül a fényen,

az állócsillagok közt ugrál sorra

s tűnt életünket ott tűzi műsorra.

Ha van jó szárnyad, érd be és ott nézd meg,

hol lovasai Bouilloni Gottfrédnek

nyolcszáz fényévre járnak tőlünk s holnap

a Sárkánycsillag ellen lovagolnak,

míg Napoleon császár s az orosz cár

még csak a Tejút ködében poroszkál.

Maholnap indul ő is, nyolcvanhárom

évével ülve hosszú fénysugáron,

s a huppanókat egyre messzebb rója,

ha a görbült tér négy dimenziója

úgy irgalomból nem fordítja vissza,

s arcom borát ő akkor újra issza.

De addig is, míg majd a sírban kint lesz,

gondoljak rája, hogyha feltekintek,

melyről sok könyvet búvárlott s oly égve

tudott szeretni: a csillagos égre.

Matrózruhámban ott, a régi kékben

hallgattam bűvös dallamát szavának

s azon töprengtem, hogy talán megkérem:

ha majd a fényre lép, vigyen magával.

Így állt, pipáját horgászbotként tartva,

s nézett – kissé hunyorgott jobb szemére –

s mint gombostűfej, a jobb szeme sarkán

el-nem-csorgott könnyének sűrű méze.

Ha börtönömből visszanézek,

így látom még a házat állni,

szemközt domb, fenyves erdőszélek

– ezek a halál orgonái –

ha börtönömből visszanézek.

De hol a ház s gazdája hol már?

A házat tán elhordták régen,

és nagyapám, a régi molnár

már égi lisztjén áll, a fényen.

De hol e ház s gazdája hol már?

Mert meghalt mind, ki élt e házban:

nyakát elvágta, így a néném;

a többi ostromkor vagy gázban,

húgom a jeges Duna mélyén –

mert meghalt mind, ki élt e házban.

Szakadt ingemben, tele vérrel

felállok most a deszka-ágyon,

egy fénysugárra kell csak lépnem,

anyám sikolt s én szállva szállok

szakadt ingemben, tele vérrel.

Köd-dunyhák jönnek, hófehérek,

hol napok kályha-tüze táncol,

és bűvös gyanta-szagot érzek,

így égek karmazsin zománctól –

Tejutak jönnek, hófehérek.

Családi est a Szíriusznál!

A sarkon túl nagyapó vár rám,

húgom amott a jégben úszkál –

terasznak szép az Aldebárán,

de fényesebb a Szíriusznál.

(Az ávó pincéjében, 1950 októbere egyik éjszakáján,
mikor másnap hajnalra ígérték kivégzésemet.)

Kínrímek

Jaj, jaj nekem!

Csupa ütés, csupa rúgás

az alfelem.

Mi lesz velem?

Tízévi börtön, pusztulás,

jaj, jaj, nekem!

Húszévi sitt:

az ember nők után visít,

de nincs vizit.

Szibéria!

Jajgathatok, mire megyek?

Visz Béria.

A tundra:

ahol elfagy a rab feje

s az ujja.

S az ávós banda!

mikor megvertek, mindegyiknek

felállt a farka.

Jaj nekem!

Felakasztanak, tarkón lőnek.

Jaj nekem!

Ha pedig

szabadulnék, megírom őket

Jaj nekik!

(Az ávósok összerugdostak, majd
24 órára a falhoz állítottak;
akkor gondoltam ki ezt; 1950)

Zárt teherkocsi

Kattog a négy kerék.

Azt kérded, hova visznek?

Mondhatnám: szinte mindegy.

Függélyesből vízszintes.

Négy kattogó keréken

odavezet a sín,

ahol levél nem ér el,

hol nem vagy név, se cím.

Tán negyvenen vagyunk.

Azok ott már többéves

rabok, halálfehérek,

nyugodtak, csendesek;

mi új rabok vagyunk,

akiknek inge véres,

ne nézd a különbséget:

rab és rab egyremegy.

Mért gubbasztok íly búsan?

Szökőkút volt a kedvem,

hány ágyban hemperegtem,

és hány tengerben úsztam!

Ami tortát megettem:

vagy harminc emelet.

Kár, hogy be nem fejeztem

még minden versemet.

Hogy Alfred de Mussetnek

szebben virult a nyár?

E század gyermekének

rosszabb mahorka jár.

Nem nősz magasra itten.

Kattogni kezd a sín.

Mit elmulasztott Hitler,

behozza azt Sztálin.

(1950 őszén)

Recski est

Leoltották a villanyt. A többség alszik. Gyertek

a szalmazsákra, Dosztál, Vér, Nyeste, Berzsenyi,

Sipos, Györgyey, Egri, B. Rácz, Földváry, Csendes,

Gábori, Garamvölgyi! Lehet-e kezdeni?

Magas kémények mellett ül így egy raj kísértet.

Jó, hogy szellemet nem mi idézünk egyedül:

Görgey a Monte Christó-t mondja ott éjről éjre,

és Czebe húsz árnyéknak a Toscából fütyül.

Mit kívántok? Plátóról, Erazmusról beszéljek?

Einsteinről szóljon Nyeste? Plótinosz istenét

mutassam be, az Egyet? Melyik tudja betéve

Jónás könyvét? a Toldit? Mindegy, hogy ki beszél.

Mindegy! S nem baj, hogy ülve is majdnem összeestek:

kezdjük, s mindjárt erőre kapunk az esteli

agytornától. A szellem megmozdítja a testet:

Európa hány ezer év óta keresi

e titkot! Plátót mondjam? Csuklóm, térdem elvásott,

üres léggömb a gyomrom; oly jó, hogy veletek

vagyok, akik segíttek, védtek s jobban vigyáztok

reám, mint magatokra. Egy egész keveset

tudok most én is adni. S szerelmemet, mely nappal

– csepp csepp után, éreztem – kicsordult s összegyűlt

bennem. Estére tartály vagyok, amely megpattan,

ha tartalmát nem osztom most észrevétlenül

szét köztetek. S mit mondjak néktek a Lakomáról?

Könnyű a dolgom, mert hány rejtett forrás fakad

ilyenkor az emberben! Kedvem fáklyája lángol;

levetkezett kígyóbőr mélyen gégém alatt

a testem. Ez volnék én? Eldobtam minden terhet,

s nehezebb lettem. Milyen reális és tömör

az immateriális! A világ transzcendensebb,

semhogy képzeltem volna. S az érzéki gyönyör

itt vibrál a fejemben. Ki nem érti a leckét?

Boldogság, hogy így élek vagy halok köztetek.

Egyszerre lett itt kínzóbb s gyönyörűbb a mindenség.

Megérte a tanulság? Avagy nem érte meg?

(Recsk, 1951)

A vérebek

Ma éjjel történt. Pár hónapja

érkeztek meg a vérebek:

hat behemót kutya egy ávós

tisztessel. Édes keveset

törődtünk velük. Mit árthatnak

ugyan még nékünk e dögök,

őrtornyok, pisztolyok, szögesdrót,

géppuskák s lángszórók között?

Az őrök néhány rabtársunkat

választották ki s ezeken

tanították be a kutyákat,

a törzs előtt, a zöld gyepen.

– Fogd meg a rablót! – ordították,

s a félholt emberek után

szaladtak velük. Ha elérték,

visszarántották a kutyát,

vagy nem. Éjjente csaholásra

ébredtem fel a vackomon

őrségváltáskor; aztán ezt is

megszoktam, mint mást. Csak azon

csodálkoztam, hogy az ávósok

dühödt szövetségeseik

iránt sem ismernek irgalmat,

s ezeket is rúgják, verik,

kővel dobálják, mint bennünket,

s ahogy a mókusokat is

agyoncsapják, s ahogy a szende

szalamanderek lábait

elcsapkodják szekercéjükkel,

s ahogy az útról gondosan

letérnek, hogy egy halványlila

kökörcsint eltapossanak.

Szerettem ott kinn a kutyákat

s ők engem. De a vérebek

közelét itt sehogyse bírtam,

és elfogott a rémület,

ha mellettük kellett dolgoznom.

Egy borjúképű, tejfehér

szukától féltem a legjobban:

ez oldalvást fordult felém

s úgy bámult mindig. Hagyd már abba

– gondoltam – undok szörnyeteg!

Büdös vagyok és fogpiszkáló

lábszárcsontom nem jó neked,

combom, mint csontváz a szertárban,

hátuljamon hús nem maradt,

s ráadásul jog, törvény ellen

és ártatlanul tartanak

e táborban, mint szinte minden

rabtársamat. Legyen elég!

Ne nézz, vérszomjas dög! De az csak

nem vette le rólam szemét.

Ma éjjel, álmomban, hallottam

a nagy ugatást a barakk

előtt, s az őrt, ki az ajtóról

leszedte a nehéz vasat,

s aztán, félig ébren, hallottam,

ahogy kihívott valakit.

Az embert, hogy ne leljen nyugtot,

vallatni ilyenkor viszik

egy összeesküvés ügyében,

mit aznap délben a kehes

bérgyilkos Péter Gábor fundált

ki íróasztala megett.

A barakk, mintha szétnyílt volna:

hosszában átfütyült a szél,

s egyszerre ott feküdt mellettem

a borjúképű, tejfehér

véreb. Kinyúlt és meg se moccant,

csak éppen halántékomat

nyalta buzgón. Én puha szőrét

csókoltam a torka alatt,

és átöleltem. Kintről az őr

kíváncsiskodott: – A kutyák?

Amire egy sipító fejhang:

– A fasisztákhoz álltak át.

Ezen röhögtek. Velem szemközt,

a priccsen Ziegler Bandi és

Somogyi Béla közt – mindketten

felültek – egy sötét, nehéz

test, mit négy kézzel simogattak.

Víz van, de miből etetem? –

töprengtem. S máris elaludtam,

a fejével a mellemen.

Együtt ébredtünk fel ma reggel.

Oly hosszú volt a munkanap

fenn a hegyen! Csak egy órája,

hogy bevonultunk, alkonyat

előtt. A törzs alatt a lejtőn,

vérbe fagyva feküdt az öt

kutya, és csak a fehér élt még:

a kettős drótsövény között

járt lassan körbe, három lábon,

lecsüggő fejjel; szép fehér

szőrének már megtört a fénye,

csupa agyag volt s csupa vér;

olykor megállt egy pillanatra,

bizonytalanul, mint aki

megadta magát, s felvonított

az ávósok barakkjai

felé. Száz lépés volt közöttünk

s az árok. A baka lelő

az őrtoronyból, ha átmászok.

Vér és bugyborgó levegő

tört fel az oldalán sebéből.

Én meg csak álltam. Mit tegyek?

Jaj, Magyarország, sóhajtottam

és eltakartam szememet.

Itt fekszem most a szalmazsákon,

kint már setét van. Két kezem

elszáradt falevél mellettem.

Denevér ül a térdemen.

Tüdőm sípol. Sebláz vacogtat.

Az oldalamból vér csepeg.

Azt is tudom, hogy képzelem csak;

de mindhalálig képzelem.

(Recsk, 1951)

Éhség

I.

Nem rossz ez itt a kék napfényben.

A barakk földjén sár dagad.

Uszonyokat növesztek éjjel,

napközben zsenge szárnyakat.

A bőröm somfánál keményebb:

alája dugtam lényemet.

Nem mar a fagy, pofont nem érzek,

mag lettem végre héj helyett.

A beleimen is túladtam,

amikor majdnem megevett

az éhség; most csak szemsarkamban

szorongat még egy keveset.

Meg az is, hogy bolhák ugrálnak

és lakmároznak farkamon.

De mért is őrzök luxustárgyat

itt Recsken? Holnap eldobom.

Szerelem? szépség? szabad élet?

Álomnak még jó. Ásítok.

Farcsontomból üvegcserép lett.

Nagyon rossz ülnöm. Állni jobb.

Állok hát, a nehéz csákánnyal

kezemben, a havas úton.

A hajcsár néz. Biztos meglátta,

hogy felemelni se tudom.

Mindjárt hozzám lép, felrúg, megver,

agyoncsap. Csipkés fellegek,

vadkék ég. Mindent lát az ember,

és mindent mindjárt elfeled.

II.

Két napja Borostóbi Jóska

halt éhen, ma délben Szuha

bukott szemem előtt a hóba.

Legyen nekik a mész puha!

Mindről verset kéne szereznem.

Hányat? Ötvenet? Hatvanat?

Már könnyem sincs, oly könnyű lettem.

Pihe? kísértet? almahab?

Még jó, hogy szellemem töretlen:

a homlokomban csillagok

s egy kard; s hogy olvadnak köröttem

a rég elfagyott illatok!

Most mind a garatomon táncol:

a Pápéte-i éjszaka

meg nagyanyám verandájáról

a jácint-gyertyák kék szaga,

aztán a japán légibombák

füstje. Szagolnám szívesen,

de szállni kezdek. Ez az ország:

mindegyik dombját ismerem.

Sörbettel etetik a párás

gőzfürdőben Ali basát

szolgái. Ez Rákosi Mátyás,

kit most is helyből ugrok át.

Ott Béla király Isztergomban:

az apró, sárga trónterem

s az oroszlánok. Lehajoltam

s eléje csúsztam térdemen:

„Maradj velünk!” De nemet intett.

A királynő apródjai

vagyunk s karóba húznak minket

a nádorispán Báthory

kívánságára itt Pozsonyban,

a vízpart árnyas tölgyei

alatt. Ajkam közt szörnyű szomjam

s alvadt vérem göröngyei.

A karóról most visszamászok

a hóba. Hány festő nevét

tudom M-mel a reneszánszból?

Mantegnáét, Melizzóét –

aztán Giovanni da Milano,

Mazaccio, Michelangelo,

Martini, Memling, da Majano,

meg Mazzolino –, erre jó

az ismeret lerágott csontja.

Inkább százszorszép kellene,

hogy a szirmokon kiszámoljam:

mi történik majd itt velem.

De százszorszép nem nő a hóban.

Helyette megpróbálhatom

a római uralkodókat.

Kezdem. Caesar – éhenhalok,

Augustus – mégse halok éhen,

Tiberius – éhenhalok,

Caligula – nem halok éhen,

Claudiusszal éhenhalok,

és így Marcus Aureliusszal

tizenegy újabb név után.

A császárokat sose tudtam

tovább. A téli délután

csupa gejzír. Gyémántot szikráz

s nyersselymet őröl a malom.

Hány órája, hogy a hókristályt

nézem a kabátujjamon?

E földre én is készületlen

jöttem. Behúnyom a szemem.

Azt látom, ahogy megszülettem

védtelenül és meztelen,

mint most. Mért jöttem a világra?

Mi volt a célja? Ne keresd!

Ez itt a fény nagy uszodája,

hová beugrattak fejest.

(Recsk 1951 telén)

Mandelstam a kerítésnél

Oszip, most megzavartál. Itt guggoltam,

nem messze a szögesdrótkerítéstől

a már-már lombjavesztett erdő szélén,

a lila forrás gödrénél, ahol

kiestem mindjárt a rab szerepéből,

mikor az őszi avarra hajoltam

térdem mellett. Hány szín, hány árnyalat!

A vadgesztenyelevelek bús-barnán

feküdtek; az elmúlás vasalója

kisimította őket; széleiknél

már foszladoztak, még csak az erek

cérnája tartott. A tölgylevelek

is mind hanyatt dőltek, de pár piros

és zöld foltot megőriztek, vénségük

s fiatalságuk emlékéül, s itt-ott

felhólyagoztak, mint a sűrű kása

a tűzhelyen, mintegy tiltakozásul,

hogy nem a szellők vitorlái már.

Aztán két, csónakmódra összegörbült

apró levél, mint két virágszirom,

az egyik okkersárga, rózsaszín

a másik; ezek túl korán estek le;

honnét? tán az alig galamb-magas

tar bokrocskáról öt lépésnyire.

A rózsaszínűt megfogtam; két ujjam

egymáshoz ért, mintha nem tartanék

semmit, ezek nem esnek szét, tűnődtem,

elpárolognak még az éjszaka.

S az ovális, szalonnabőrszínű

kemény levélkék, meg a citromsárgák

a kátrányszínű csíkokkal, császári

zászlók a múltból a vadkörtefáról.

A többi nem mutatta felszínét

a pusztulásnak; összecsavarodtak,

mint a szivar borítólevele,

kis hengerek, csövecskék, múmiák;

hozzáértem az egyikhez; görögni

kezdett a lejtőn; a többi utána

a tányérforma mélyedés felé, hol

egymáshoz bújtak és megálltak. Rájuk

hajoltam még egyszer, magamba szívtam

az erdei tömegsír illatát

és felkeltem. Az ég kék volt; az esti

csillag szikrázott az ágak között.

Még itt is mennyi szépség vesz körül,

sóhajtottam s megpillantottalak,

Oszip Mandelstam.

A kerítés mellett

álltál kalappal és rövid kabátban.

A tüskésdrót átlátszott testeden;

arcod fehér volt, fiatal s nyugodt.

Tudtam, hogy meg fogsz látogatni. Hányszor

gondoltam rád még ott kint, ágyamon,

ha kivert a verejték s a hideg

falat fogdostam nyirkos tenyeremmel,

és ha ébredtem itt a vérebek

csaholására szalmazsákomon.

Oly sok köt hozzád, oly egy a sorunk!

Nem szívest szólok erről, hencegésnek

hangzik, de mégis mi ketten vagyunk,

és egyedül mi ketten, kik Sztálin

ellen saját portáján verset írtunk.

Legyintettél? Tudom, nem voltunk bátrak

(nyugodtan merek nevedben beszélni:

ugyanazt éltük át), nem voltunk bátrak,

már akkor is féltünk, mikor a vers

eszünkbe jutott; s remegtünk, miközben

leírtuk; s akkor kezdtünk igazán

remegni, mikor kész volt s észrevettük,

hogy lényünk szerves része lett, húsunk

és vérünk; és elkapdostuk szemünket

a tükröktől, mik kiszívták belőlünk

az életet és íróasztalunknál

lengetni kezdtük vacogó bokánkat.

Megemelted a karod? Mit szeretnél

még hozzátenni ahhoz, amit mondtam?

Hogy nemcsak féltünk. Terjesztettük is

a verseinket, meggondolás nélkül,

talán azért, mert száz jelből tudhattuk,

hogy – vers ide, vers oda – felszámolnak

minket úgyis, nemcsak azért, amit

írtunk, de azért is, amik vagyunk.

És nemcsak féltünk, de örültünk is,

hogy végre akadt, ki megírja őt,

Dzsingiszt, a nyelvészt, a lótetű bajszú,

ragacsos grúz borokat csámcsogó,

két lábon járó fekete halált,

a népek hullahegyen ülő atyját,

a szárazölű szadistát, kinek

ágyéka helyett az agya sül el.

De mit beszélek néked az élőről,

mikor egymásnak többet mondhatunk,

egyik halott a másiknak. Vagy élsz még,

egy táborban a tajgán, messze fenn

Szibériában s verset írsz a szörnyű

munka után? Hogy bírod? Vagy feladtad,

éhenhaltál, megfagytál, agyonvertek?

Mért nem felelsz?

Kongatták a kolompot

bevonulásra. Futni kezdtem mindjárt,

hogy fel ne fedjék eltűnésemet,

de közben visszanéztem még néhányszor.

Azt hittem, elment. De nem. A kerítés

előtt állt kalappal s rövid kabátban.

Testén keresztül szögesdrót futott.

(Recsk, 1951)

A felsőbbrendű ember

Pompás beosztást kaptam mára:

a gyilkos kőtörés helyett

virágok közt, a domboldalban

egész nap kertészkedhetek.

Itt állok hát s rögtön megértem,

amit nem tudtam soha még:

hogy tizenkét órát kapálni

langyos napfényben: semmiség.

Szekfűk közt én, a rózsabokrok

mellett Sárospataki György

professzor dolgozik. A dombon

csoportban ácsorog a törzs:

táborparancsnok, bányamester,

meg négy altiszt. Mind ideges.

Vendéget várnak. Jeep fordul be,

s kiszáll egy szovjet ezredes.

Kerek fejű, kissé már őszes,

gyorsan mozgó és nagy darab

orosz. A túróscsusza-képű

sofőr a volánnál marad,

s kiköp. Az ávósok nem tudják:

hányszor s hogy tisztelegjenek

a földre szállott, felsőbbrendű

embernek. De az ezredes

nem kíváncsi a fogadásra,

csak tányérsapkáján pöccint

egyet és szalad le a lejtőn.

Az ávósok utána mind.

A ruszki Sárospatakihoz

siet és nyújtja a kezét:

– Jónapot! Újból rózsacsokrot

akarok! – Magyarul beszél,

és jól. Mögötte a hat ávós

topog, figyel, izzad, liheg:

hogy szolgálhatnák a vendéget?

Csak Sárospataki hideg:

Mohi! Mohács! gályarab ősök!

kazamaták! Habsburg bitók!

– Vegyesen? – kérdi. – Úgy, mint mindig?

– Vegyes rózsákat. Két kilót.

– Marhák! – Most végre elemében

a táborparancsnok s fehér

a dühtől. – Mindig elfelejtik!

Nyomás a konyhamérlegért!

A professzor a rózsát vágja.

Hogy mit gondol, nem tudni, csak

szép hernyóbajsza rezdül olykor,

mint Móricz Zsiga bácsinak.

Szemköztről a kőbánya jajgat,

sivít. A lencsefőzelék

bűzét hozza a rabkonyháról

a nyári szél. A völgyben két

csontváz vánszorog el a lajttal.

Hat vállon hoznak valakit.

A ruszki csupa derű. Szétnéz:

ez már az ő világa itt.

Futásban jön a konyhamérleg.

Sztálin! Franklin D. Roosevelt!

Ilyen a felsőbbrendű ember

s a rózsa-rózsa-rózsakert.

(Recsk, 1951)

Magánzárka

Rég nem félek a haláltól

hadd ropogjak ha ölel

féltem tőle hosszú távon

nincs mit félnem íly közel

van még két egér barátom

ők táncolnak térdemen

amikor a deszka-ágyon

napi egyszer étkezem.

Mentől többet adok nékik

annál több marad nekem

ezt azonban csak az érti

aki rabként vizen élt itt

s egy kevéske kenyeren.

Van kincstári nagykabátom

mínium-sávtól kemény

a kabát megáll magától

ha leteszem, de nem én.

Porhomokkal megtöltöttem

bő csizmámat: mint a vas,

és két falhoz két könyökkel

támogatom magamat

állok így a kurva télben

köpönyeggel fejemen

leheletem melegében

tűrhetőbbé vált az élet

hogyha annak nevezem.

Koldusember voltam Bécsben

ahol minden utca jó

fenn az eresz védett, térden

alul hullt csak rám a hó

alkonytájban félkenyérrel

és sonkával Zsuzska jött

Tóth főhadnagy is benézett:

– Maga él még? – Hess, te Dög!

Aztán Zsuzskához hajoltam:

– Csőszmesterség? Vállalom.

Rőzseláng nemezsátorban

vizaví a Balatonnal

vadgalamb a vállamon.

Elkészültem negyven sorral

hogy is volt a gyermekkorral?

vissza meddig mehetek?

Három évvel verset írtam

úgy ahogy most, nem papírral

szabad gégén lebegek.

Szótagok, hangok öt érzék,

négy, három, anyám haja,

asztalsarka, a dada,

fények. S aztán? Nagy setétség

megfogom a barlang végét

kopogtatok a falán.

Túlnan hallgat az apám.

Kongatnak takarodóra

kész egy másik, ronda nap

társaimnak sok-sok óra

nékem másfél óra csak

itt az idő nem parancsol

zsebkés: összecsukható

relatív, szólt egykor taknyos

nagybátyám, Szilárd Leó

várt Auschwitzban a kemence

ránk, s ő végleg elfutott

lett inkább a sors kegyence

Einstein Albert asszisztense

míg nekem csak Recsk jutott.

Késő este már az ember

csizmája felett lebeg

fenn a légben – két hüvelykkel

négy hüvelykkel – egyremegy

s hirtelen a lényegesre

gondol: mit miért csinál?

Tegyek végre pontot Recskre,

ne kívánjak élni már?

Annyi jóbarát küzd értem

küzdjön mindegyik, csak én nem?

Mit gondoljak, mit akarjak

hogy túléljem? hogy meghaljak?

Melyik a tisztességesebb?

(A recski fogdán, 1952)

Nyugat-Ausztrália

Szemem előtt egy bélyeg kering, száll két nap óta.

Gyermekkoromban láttam, régenvolt széria:

nagy hattyú úszik rajta, szelíd vizek hajósa

s alatta, vén betűkkel: WESTERN AUSTRALIA.

Ausztrália, múlt század! s már látom is a képet,

ekhós szekérsort sárban, sok ökröt és igát;

szakállas férfinépet, kik gyors ütemben lépnek

s öklükben meg-megrázzák az araszos pipát.

Irtásokon, mint balta, zuhan a fény ezüstje,

tóparton épül, kész is és oly csendes a ház,

akár a tengermélyben. Vasmacskalánc a füstje,

mely fel, a csillagflotta fényéig karikáz.

Viola taftruhában nők járnak. Mellük halmán

mint tengelyen a küllő, forog a sok gyerek.

Nagy, fémkeretű tükrök mélyén, mely mindig halvány,

nézik magukat néha; s alig öregszenek.

Újság kevés jár arra, a hír is lassan ér el,

nem tudják, Bismarck mit tesz s Khártumért ki hibás,

míg egyszer mégis megjön az első út, fehéren,

majd zöld zakóban sárga szakáll: egy távirász.

Lágy esti konyhatűznél ír gulyásfőzelék fő

s kinn birkák, mint a számum, és számuk egyre nő,

a zseblámpa csodáját hozzák meg Adelaide-ből,

a fiú vízipuskát kap s karmantyút a nő.

Nagyritkán összeülnek – az ünnep szent kiváltság –

füstös kocsmán, hol láncon lóg a petrol-világ,

s dörögve, hogy elcsukló könnyüket túlkiáltsák,

köszöntik a királynőt, az ősz Viktóriát.

Vén párok, kerti padon ülnek az alkonyatban

s a tavon, melyre már a nap búcsúfénye süt,

nagy hattyú jön fel s libben át, szinte mozdulatlan

s oly békés-boldog-büszkén, akár az életük.

S itt hirtelen megállok, ki magam tetten érem

s elfog a szégyen, lám, hogy két év rabság után

elég e zárka néhány pofonnal s rettegéssel

s máris futok a csábos, szép hattyú nyomdokán,

hogy én, egy ország ajkán nagyalvó Csipkerózsa,

feledtem, mi a hűség, az etika, a hír,

s álmomban ráfonódtam egy idegen karóra

és egy másik földrészre szöktem, mint pionír,

lettem alattvalója a holt Viktóriának,

magam is boldog hulla, nem élő pária

s homlokcsontomra hívtam szemergő glóriádat,

te porhanyós, szabad föld, Nyugat-Ausztrália!

Nem így, mondom s felállok vad mosollyal a számon,

melyet véresre rúgtak és némán szavalom,

hogy börtönben, rabláncon küzdök a zsarnok állam

ellen és rímeimben még holtam sem hagyom,

s hogy százszor újra kezdem, ha kell százszor hiába,

míg nem leszel szabad, szép s új otthonom, haza,

s ha megyek, látogatni megyek Ausztráliába,

de azt a boldog hattyút, azt elhozom haza.

(Sötétzárka, Recsk, 1952)

Monológ életre-halálra

Úgy mint az őrült szerető szeret

vizes fejjel, beomló ég alatt

taposni őszi fasor avarán:

e földön úgy szerettem járni én.

Vagy mint utas idegen városokban,

ki első este sétaútra megy,

ide-oda fut, néz, nem tud betelni,

megizzad s boldog révületben érzi,

hogy álmainak városába ért,

hol minden új: a kirakatok fénye,

a kávéházi italok színe,

a sok sétáló – mintha ünnep volna –

s a szabadság vad kakukkfű-szaga

s vágyik maradni már itt mindörökre –

mint ő, úgy voltam e világgal én.

Én tudtam: itt minden új, meg nem térő,

páratlan, ritka s múló fenomén.

Ha lepke szállt, azt mondtam: „Jól megnézzed,

először és utólszor látod ezt.”

Ha jó baráttal boroztam, oly szívvel

és szóval láttam, mintha reggelig

meg kéne halnom – és mindezt azért,

mert folyton féltem a hajnaltól, melyen

nem lesz barát, se bor, se ébredés.

Érez így más is, de agyába gyűri.

Ám én a homlokomban hordtam ezt.

Súgólyukából tudatom csak egyre

fenyegetődzött: „Minden elmúlik.”

S e szikra itt a nemlét vasfogói

között, a lét csodája, hogy vagyok,

a pusztulás fogatlan állat-ínyén

még felvillanó szentjánosbogár,

az ellentétek izzó sistergése

s az elmúlás örökös, csontig vájó

tudata: ezek adtak életemnek

ízt, színt, gyönyört, varázst és glóriát,

ezek tettek bolonddá, mámorossá,

s ezek bűvöltek kacsalábon forgó

kastélyt a puszta létből énelém.

Ittasan a föld egyszeri borától,

reáfonódva, úgy öleltem át

minden fogalmat, tárgyat és személyt,

mint részegek a lámpaoszlopot.

Így lett világom szép. A csillagég

gobelinekkel tapétás múzeum,

a tér három dimenziója körben

élmény-bálákkal telt raktár, ahol

órám számlapja tizenkét személyes

terített asztal s másodperceim

nehéz mézcseppek csöppenései.

Így lettem én a föld szerelmese,

a nagy rajongó, felhők Rómeója,

holt városok alatt a trubadúr,

gót csipkedíszek faragója rímben

s éjféli fürdés pogány ünnepének

mezítlen papja, míg időm lejárt

s eltűntem én, a múló fenomén

a fenomének örök tengerén.

(Recsk, 1952)

Búcsú Recsktől

Zárószót kértek tőlem? De mondjátok, mely titkot

hoztam magammal Recskről, amelyet ti nem tudtok?

Én nem szólhatok másként, csak a magam nevében:

tegyetek tanúságot, ha igazat beszéltem!

1.

Hol kezdjem el? Velünk volt

mindvégig a természet,

a szférák dobhártyámon

folyton-folyvást zenéltek,

az ég alatt s hegyek közt

könnyebbnek tűnt a rabság,

mert fejemen hordhattam

a naprendszer sisakját,

kék szikráit a Vénusz

szemöldökömbe szórta,

a nap télen bőralma

volt, nyáron tubarózsa,

az eső szürke nyílhegy,

halványzöld dárda máskor,

egy füst-fekete esten

üvegnyaklánc a zápor;

s a Shakespeare-i nagyerdő

a rekettyebokrokkal!

csillár s zuhany volt minden

fa, ha rátámaszkodtam,

lábamnál a frissen tört

kék andezitre száradt

két csepp vérem: kitépett

katicabogárszárnyak,

s a hegy felett keringő

roppant sas! felnyújtottam

karomat, hogy behúzott

karmába kapaszkodjam,

a vadalma Calvados-

íze, a februári

kopasz bükkfák rügyektől

rózsálló koronái,

a főn simogatása

s vele a hamis képzet,

hogy van reményünk, mert a

Nyugat nem rothadt még meg,

a kis, bugyborgó forrás,

mely nyamvadt arcom képét

megszépítette, mert Recsk

nimfája csupa részvét,

a földi mogyorónak

mondott gumó: bekaptam,

ha ásómnál felvillant,

kettős adag agyaggal,

s a fák! a fák! fűrészek

és balták csattogása

között a kidőlő fák

szívtépő sóhajtása.

Hallgattam őket s bennem

megszelidült a bánat,

te mégy előttem, mondtam,

és én jövök utánad.

2.

Sosem tartottam Recskig

testemet külön számon.

Én intézkedtem. Most ő

intézkedett magától.

Megpuhult a szakállam,

a bőröm kőkemény lett,

és zsibbadoztak benne

az idegvégződések,

ha gúzsbakötve ültem,

ha talpaltak, ha vertek,

ötven kilónyi húsom

kis bunkerébe beljebb

csúsztam s fájdalmam tompább

lett, és mikor tíz hétig

szakadt az őszi zápor

s a víz hátamon végig

csorgott, s bár tudtam róla,

érezni úgy éreztem,

mintha esővíz folyna

a közeli ereszben.

Gyomrom, mint a nagy malmok

őrlői, megemésztett

mindent: vargányát nyersen,

rügyet, mohát, fakérget,

a boróka bogyóit

meg az encián édes

gyökerét; ha mozdultam

az izmaimra fékek

tapadtak, mivel testem

nálamnál jobban tudta,

hogy a szabotázs éltet

s éhenhalat a munka;

kifele zsugorodtam,

durvultam, kövesedtem,

míg forró, láthatatlan

kénlángok égtek bennem:

felfogtam minden hangot

két Dionüszosz-füllel,

de amikor aludnom

kellett, megsiketültem;

szemem reflektorfényét

soha senki nem látta,

belenyúlt a holt térbe,

mint tengeri rák csápja;

s a szaglás! ott pihentünk,

állókép az erdőben,

ha jöttek az ávósok,

megszimatoltuk őket

száz lépés távolságból,

vadászokat az őzek; –

de mit beszéljek erről

tovább? Egyszerre lettem

extro- és introvertált,

érzékeny s érzéketlen;

s megtudtam közben azt is,

hogy sok-sok tagú testem

titokban összeesküdt,

hogy megmenthessen engem –

engem, mondom, mert azt is

megtudtam, hogy, míg élek,

ketten vagyunk: testembe

beletársult a lélek,

s bár minden porcikám jó

barát, fegyvertárs, testvér,

én nem vagyok az összeg,

mert több vagyok a testnél.

3.

Nem volt tollunk, se könyvünk,

hír és levél nem ért el,

beértük a csajkával

s egy szalmazsák felével,

besúgók és hajcsárok

közt éltünk; rúgtak, vertek,

éheztünk s dideregtünk

a meszesgödör mellett,

heti hétnapos munka

és reménytelen holnap –

összenéztünk s azt mondtuk:

te is élőhalott vagy.

És mégis – mi tartotta

legtöbbünkben a lelket?

Akkor még csak sejtettem,

most tudom, mit feleljek.

4.

Ha majdnem minden elveszett s nincs örömed, se kenyered,

s a zsarnok állam megkötött: annyi hatalmad és jogod

mindig marad, hogy szabadon választhass jó és rossz között.

E választás a menedék, ahol megőrzöd lényedet,

a fellegvár benned, melyet az ellenség be nem vehet,

hiszen, ha tudná, micsoda, sem érne semmit ostroma.

S hogy mi a jó és mi a rossz? a kérdés itt kint nehezebb.

Benn egyformán mezítlenek voltunk, rabtartók és rabok.

A rossz? Egy csajka ételért szomszédaidat besúgod

s megfeketedik a pofád, mikor zabálod a babot.

S a jó? Őrizd meg emberi méltóságod s nyugalmadat!

Segíts, vígasztalj, bátoríts! Oly sok tennivalód akad!

Nagylelkű légy és jószívű! Meglátod, milyen kellemes

és könnyű! S ha nehéz neked: légy puszta önzésből nemes,

s értelmetlen életednek nagyhirtelen értelme lesz.

A jótett készpénzzel fizet, s a helyszínén. Felnéznek rád

bajtársaid; a porkoláb elsápad és belédszeret

a besúgó. S ha senki sem néz s lát: akkor is melegebb

vagy télen rongyaid között és nyáron izzadság helyett

melledről hűs harmat csepeg. Örülj, mert vissza így adod

a kölcsönt, mit lelked kapott a testtől. Most a szellemed

a mozgató s az éltető; vagy, hogyha pontosabb vagyok,

a szellem szellemed felett. Mert attól nem leszek nagyobb,

ha léghajóvá dagadok és híg egyéniségemet

hígítom, amíg szétreped, ahogy Arkübasev vagy Gide

hitte a század elején. Az önimádat nem segít.

Ne azt ajnározd, mit neked a természet már megcsinált,

az emberforma bestiát; fogadd el s gyorsan menj tovább,

mert ott kezdődsz el igazán, amikor túlvagy magadon.

Hogyan? Bonyolult a világ. Recept kell? Azt meg nem adom.

Ha nem tanultál etikát, ha ítéleted ingatag,

vedd elő az esztétikát, vagy ízlésedre bízd magad,

avagy csak éppen nézz körül és tedd fel a kérdést: mi vagy?

az inkubátor-környezet mélyén kiköltött kiscsibe?

Rousseau, Marx avagy Rosenberg üstjének kozmás csirize?

Pavlov megkínzott kuvasza, melynek szájából dől a nyál?

Skinner patkánya, amelyik csak piszkálásra reagál?

vagy ócska rab, kiben maradt egy kevés szabad akarat,

amivel tisztességedet megvéded, de nem magadat?

Így töprenghettünk volna Recsken.

Átéltem mindezt magam is; de csak utólag összegeztem.

S nem összegeztem volna én

semmit, ha börtönbe nem tesznek, hol végre gondolkodni kezdtem

már túl az élet közepén.

5.

Tanulságnak mi volt a legszebb?

Ahogy érzéki vágyaim

elhagyták a kifosztott testet,

s nem hagyott el a szerelem,

Zsuzsából könnyű, ezüst köd lett; ott lebegett folyton előttem,

ha be is hunytam a szemem,

hajszában, kínok közt, kegyetlen éhségben s már önkívületben

velem maradt a szerelem,

a szerelem, az örökmécses, a láng, mely ég, de meg nem éget,

nem párzó vágyunk származéka, nem a mirigyek hányadéka,

nem nemi szervek váladéka,

nem Boccaccio, de Dante,

Apollo s nem az alvilág.

Meneszd a búsba Freud Zsigát.

6.

A szenvedés. Már rég kijárt nekem belőle egy adag.

Örökké torzó maradok, ha át nem adom magamat.

Volt, ki úgy szürcsölte hideg árját, mint a forrásvizet,

más elnyúlt, mint a tetszhalott, míg más örökké jajgatott.

Hátranézek s szégyenkezem, amiért könnyebb volt nekem,

mert minden kínom és bajom elzsibbad, ha megverselem.

S ha nem zsibbadt? Lázongtam s ezt mondtam: mindez mit ér nekünk?

jobb lesz Magyarország attól, hogy oly sok éve szenvedünk?

Felejtsük el, mert Recsk letűnt. De tanuljunk belőle:

jobb lett az ország, ha ugyan mi jobbak lettünk tőle.

(Budapest, 1954)

A vadkacsa

(Részletek egy verses önéletrajzból)

Bevezető

1.

Szoktál-e ülni nagy víz mellett,

hogy megforgasd a kavicsot

és keresed-e, mint a gyermek,

az áttetszőt, a rózsapettyest,

a seszínűt, a vérpirost?

2.

Felkelsz-e májuséjszakákon,

mikor nyílnak az almafák

és fojt-e sírás, mikor látod,

milyen fehér ág mellett ág,

olyan fehér, hogy olvadt fémek

s a gyermekkori első fények

fehérségénél is fehérebb,

fehér, hogy még a holdsugár

is szürke, mely mögötte jár?

3.

Szeretsz-e bárányfelhőt lesni,

amint alakját ölti-veszti,

s megjegyzed-e, ha láttál szépet,

várkastélyt, csipkét, emberképet,

szarvast profilból? Vagy talán

emlékszel még a nagy, csodásra,

mely, mint egy ősi hüllő váza

feküdt az égen – pettyek száza –

s ejtett egy este boldog lázba

931 nyarán?

4.

S át kávéházi ablakon,

utcán, parkokban, piacon

szoktál-e nézni arcokat?

És vonz-e tartás, mozdulat,

hang, szín s minden, mi emberi,

hogy szíved szerint azt kívánd:

bár a halandók ezrei

jönnének – néhány milliárd –

s te elnéznéd titkon s a port

nyelve, a roppant libasort?

S ha közelednék már a vége,

felhördülnél: nem elég néked,

jöjjön öt újabb nemzedék,

s ott bámészkodnál egyre még,

ha nem tudnád, hogy ifjúságod,

mint egynapos légy, száll tova

s hogy törzsvendéget még nem látott

e földi garni-szálloda?

5.

Forgatsz-e otthon olykor atlaszt,

csak úgy kedvedre, hasztalan,

hogy megkeresd még egyszer Madraszt

s a partfokot, hol Ceuta van?

Örülsz-e, hogy a Himalája

jobbján buzognak bő vizek

s az Arafura tenger tája

oly kék és annyi szép sziget?

Vidulsz-e a zöld szín haragján

a New England-i partokon,

vidulsz-e rajta mint smaragdján,

s a Massif Central sárga vázán

úgy mint topázán Harpagon?

S míg jársz mappádon erre-arra,

feléled-e a rajz, a holt?

Kis-Ázsia vén zsöllyekarfa,

kék vásznon Izland rozsdafolt,

merülő mérőón a Nílus,

súlygömbje kék: a Tana tó,

a perzsa part csúcsíves stílus

s disznósült csonttal Borneó?

És míg mappádat így fogod,

nem tör-e rád a csendes bánat,

hogy mindezt látni nem fogod,

hogy mindezt talán sose látod,

bár ősi jussod és jogod,

családi kincsed, egy világod,

házad, hazád és otthonod?

6.

S végül: – ha múzeumban jársz

alkonyatkor, záróratájt,

megállsz-e olykor egy-egy képnél

vagy néha egy szobor alatt,

melynek modelljét szívesen

ösmerted volna még magad?

Megállsz s lehántasz – mert most mást

nézel, mint a műalkotást –

stílust, egyéni jelleget,

pózt, pátoszt, színt, ezt s azt, amit

az alkotó még beletett

hízelkedéstől sellakkig,

amíg az ember fellebeg,

ki a képmásban bennlakik?

7.

Ezt ifjú indiánnak nézném:

a bőre fényes terrakotta,

tűnődve jön a járda szélén,

csomagjait egy láma hozza –

vagy véld talán örmény kalmárnak,

ki bíborban s brokátban járhat:

bronzarcát kéjvágy marta ki.

Mint hosszú siklók csavarodnak

kontúrja mentén karjai.

A keze finom, ajka széles:

alattomosnak tartod? Tévedsz.

Mély szájszögében halk derű.

Füle elálló, kacs-szerű.

Lorenzo ez, a Nagyszerű.

8.

Egy sápadt ügyvéd, Cicero,

márványtorokkal így beszél:

– „Öcsém! köztünk marad a szó,

mert mind eladó, aki él.

Az ember előbb füllent, lódít,

aztán rágalmaz, mocskolódik,

hamisít, sandán szövegez,

majd csal, lop, veszteget, felbujt és

a tisztesség s a vagyongyűjtés

áldott öblére beevez.

Így lett belőlem híres, bátor,

legyőzhetetlen nagy orátor,

ki védtem a köztársaságot,

míg csak Pompeius megvásárolt –

mit akarsz tőlem? Zeus isten

segítségével (és ha nincsen:

a magaméval) sokra vittem

– e szobrom is jó helyen áll –

az igazságról kérdesz itten?

Vakító és mihaszna fény.

Mikor Rómában kamaszok

vitáztunk (képzeld: havazott!),

akkor hallottam róla én.”

9.

A harmadik a Capitolon

lovagol ezernyolcszáz éve.

Ha szólok hozzá, meghatódom

és reszketek. – „Fajtánk reménye,

és büszkeségünk, sztoikus

császár, Marcus Aurelius,

bronzisten, kin a patina

nemesebb, mint a platina,

aljasság, vakhit, babona

ellen bölcsész és katona,

aki magányod magasában

trónoltál rideg-egyedül,

ott, hol már istenek sem járnak

és sárgarigó sem fütyül:

császár, kit bűzhödt két kezével

nem piszkolt be a hatalom,

s ki tudtad, hogy az erényért nem

jár dícséret, se jutalom: –

mit mondhatok, mit kérhetek

mást tőled e hitvány táborban,

mint vígaszul egy csipetet

etikádból, hadd adagoljam

nap mint nap másnak és magamnak.

És hogyha itt éhenhalatnak

vagy mindjárt agyonvernek is:

még az utolsó percben is

elégedetten ízlelem

a becsület

mézét kiszáradt ínyemen.”

10.

A Louvre falán ül egy hölgy

s mert mar a szerelem,

hogy megöleld (s ha nem, megöld),

átlépsz a kereten.

Sikolt a donna s elpirul,

ott ült a lomb alatt –

sipító hangja elgurul,

mint cérnagombolyag.

A lány fut s én a lány után,

a sűrűségbe tart.

A park: nyírt bokrok közt utak,

Le Nôtre féle park,

és kis, sudár szökőkutak,

mint hüvelyből a kard.

Beérem. Rizspor nem kevés

esett rám róla. Ím:

ez ő. Ruhája szürke és

eperkrémrózsaszín.

Kis Ámortemplom, benne mécs,

tó, fák, pad: ez a szín.

Féltem: mohó lesz, mellbeteg,

makrancos és hazug.

De nem. Üde leánygyerek,

mélyvizű, tiszta kút.

Csak fátylas hangján érzek egy

kevéske mélabút.

(A bú! Nőn, férfin, díszleten:

e búnak leng a bája.

A faunok szobra mind nevet,

de mintha szívük fájna.

Míly hegedős a szín megett

hozott ily bút a tájra?

A hegedős! Túl közel áll,

túl közel jár vonója.

Ne hallgasd őt: ezért a bál,

ezért a maszk, a móka,

ezért oly víg a táncterem

és halálos a szerelem,

bár csak habcsókok csókja.)

Egy padról a füzek alatt

vizsgáljuk a tavat,

hol fénydárdák aranylanak,

gyűrűznek kék vizek

s unatkozó aranyhalak,

mint lomha péniszek.

A lány szól: – Szép vagyok s bohó,

de vár a kor s a könny.

Mily mély a víz! Mily kék a tó!

Az élet szennyözön.

Együtt meghalni lenne jó.

Mit szólna ehhez Ön?

– A bokrok közt – mondom – csodás

szénakazal ragyog.

– Ott lenne a marcangolás?

Uram, én szűz vagyok.

– Akkor nem lesz, csak hangolás,

nem vágta, csak barangolás,

játszódás, pedzés, lantolás,

az is csak úgy-ahogy.

– A pengetés nekem kevés,

jobb lesz a ringató.

– Úgy én az úrlovas leszek,

a hölgy a hintaló.

– Úristenem, miket fecseg.

Jöjjön, mert vár a tó.

Magamhoz húzom dobogó

szívét. A nap lejárt.

Az ég viola lobogó

s mint esti szerenád,

egy messze hárfa zokogó

hangján zsong-bong a rokokó

az őszi kerten át.

11.

És így tovább, míg eldől, széna

lesz nászi ágyunk, vagy a tó?

Így próbálkoztam könnyedén a

példával, mi a vízió,

miként ébreszd őket, barátom,

kik éltek őseink korában

s kiket nem ért már senki sem,

mert egy kakasszóval korábban

rebbentek szét a semmiben.

(Kistarcsai internáló tábor, 1950)

Első rész

Si nequeo flectere superos

Acheronta movebo

Vergilius

Ha az istentrónt el nem érem,

úgy fellázítlak, Ákheron.

Repülni kezdtél, költeményem,

hagyj most a földre szállanom –

amit tőled kérdeztem éppen,

magam vagyok a válaszom.

Mert én vagyok a térképnéző,

az utazó, az arcidéző,

aki a múltba belelát,

s ki, ha az idő jobban késne,

mindjárt mindenből kőbe vésne

relífet, szobrot, kámeát.

A fénygyűrűket, mit az ember

a nyárnapon lát csukott szemmel,

én úgy néztem, mint más a filmjét,

mint kedvenc filmjét, melyhez ismét

betér, ha van rá alkalom,

s a rigófütty, a reggel hallott,

bennem napestig elcsavargott

s mosoly marad az ajkamon.

Mihelyt egy régi könyvtárt látok,

nem habozom és nekilátok,

lefekszem benne a padlóra,

nem bánom, ki a ház gazdája,

és hívhat asszony, csenghet óra,

enyém az üdv, a hír, a pálya:

régész lettem, ki piramis-sírt

talált és éppen bemegyen

az emberek neméről friss hírt

szerezni bűvös jegyeken.

A múltkor kedvesem hajába

hajtottam le a homlokom.

Szőke hajának minden szála

úgy csillogott a nyárnapon,

úgy villogott, fénylett, keringett,

akár megannyi bolygópálya

az asztronómus-atlaszon.

– Ez itt a Vénusz ívelése,

szikráit mind nekem dobálja,

gondoltam s pezsdült szívverésem,

ez üstökös hiperbolája,

zsarnokhalált hoz, mondják, s pestist

(mikor érjük meg végre ezt is?)

s ha a kedvesnek nincsen dolga,

napestig így játszódtam volna.

De ennyi sem kell, hogy a léttel

beteljek, mint egy díszebéddel,

elég egy rím, a szilva hamva,

egy kaleidoszkóp, egy bogár,

vagy üss le, zárj be, hagyj magamra

s vagyok a bűvös sötétkamra,

mely képet-képre exponál.

Ezt vágyom, lám, még most is fújni,

s a nap világa csak egy ujjnyi,

jön a sötétség, bő palást,

fel a koturnuszt! le a maszkkal!

Jöjjön, ki felment s elmarasztal:

magamtól teszek vallomást.

(Sötétzárka, Recsk, 1952)

Második rész

Én nem szoktam meg semmit itt lenn,

hol minden új és egyszeri,

s míg más rendszert talált vagy Istent,

lettem zord bútor közt a kisded,

ki fejét mindig beveri.

De így nem lettem szürke rabja

a mának, sem a gát lovagja,

ki hasznot les, tapos, figyel:

a metafora mindig jobban

érdekelt, mint a karrier.

Énem nem illett semmi sorba,

mert szögletes volt, csillagforma,

nem síma szabvány; sose fért be

rekeszbe, pártba, kartotékba,

de önmagából jött a fénye.

A kollégáim kinevettek

vagy öklüket rázták felém,

közösségükből kivetettek:

így érkeztem a kivetettek

mélyebb közösségébe én.

Nem lázadás volt - ez a lényem,

s ha ellankadtam, hogyha féltem

s éreztem: friss seb súlya húz,

magamhoz és a mindenséghez

kaptam – földjéhez Anteus.

Ki ismeri így a világot?

Rajtam kívül ki tudja még,

hogy télen az esőgiliszta

olyan csavart s oly lilakék,

mint egy nyomás szardellapaszta?

S ki az, ki kevesebbszer nézte

óráját, mint a Szíriuszt?

Bokrok mögé ki esett térdre,

hogy észrevétlenül hallhasson

két hároméves kisfiút?

Közös cellám van egy egérrel.

A percet tudom, mikor ér el

társbérlőm a pszichikai

döntéshez, hogy a kenyérmorzsát

ujjam közéből kapja ki.

S az ó kocsmákat, mély pincéket

ki ismeri oly jól, mint én?

Száz tájról ki tud ennyi étket

s keveri, pontos tűzszerész,

mindhez ráillő fűszerét?

Volt egy kőfindzsám – sírom vissza –,

melyben mór s indonéz teákat

pároltam, mint az alkimista;

égett szeszekből és borokból

Párisban lettem dupla doktor.

De félre tréfát! Mennyi embert

szerettem, kik viszontszerettek,

s most sem felednek engemet:

kik mindig kéz a kézben ültek,

a drága néger öregek,

Aleppó mellett Pál diakón,

Friscóban két sziú diákom

s az eszkimónő Kodiákon: –

szemfényük most is felderül,

ha képem bennük felmerül.

S ki az, ki ennyiszer idézi

s úgy tükrözi, mint elfolyó víz,

az emberek múlt dolgait,

mintha III. Amenófisz

napjától kortárs volna itt?

Ki tudja, mit hitt egy eretnek,

mint telt napja egy vizigótnak,

Athén utcáin min nevettek,

s ha haldoklott, mily víziókat

látott a régi római?

Ha rámjön itt a börtönbánat,

megnyergelem a Pegazust,

költői szkizofréniámat

s ülve hasadt, bár ép tudatra

szállok elsüllyedt mélyutakra.

Tegnap a Posilyponon

boroztam; Caesar kora volt.

Magamban ültem, úgy toroztam

érted, Catullus, ifjú holt.

A könnyem patakokban folyt.

Ma is vizes a köpenyem.

De este újra elmegyek:

ha majd az őr a lámpát oltja,

a deszkán összekuporodva

hallom a castrum kürtjeit,

és míg beszélünk, nézve-nézem

szemedbe omló fürtjeid

setétjét s homlokod fiús

fehérségét, költőm, vezérem,

Vergilius! Vergilius!

(A recski fogdán, 1952)

Harmadik rész

Így folytak össze élők, holtak,

gyöngének ez adott erőt,

mert öcséim a hegyek voltak

és húgaim a szálfenyők.

A szépség útján Schiller unszolt,

Byron nyitotta ki szemem,

házitanítóm Erazmus volt,

Voltaire az első mesterem.

Vendégek szombat délutánra

mézeskalácson s óboron

Anatole France Ernest Renannal,

s Rabelais az orvos-sógorom.

Fogam közt Heine cukra: tőle

lett édes és fanyar a szám;

párnámon Shakespeare, Dante, Goethe,

Euripidész, Lukián.

Elvenni ezt senki se tudja,

s a foglár hiába kínoz:

tőlem nem tágít Zénó, Buddha,

Csuáng Czö, Plátó, Plótinosz.

Sem tőlük én, mert hűnek lenni

könnyű. Árulni nehezebb.

– Légy hű – szólított meg mindegyik,

mikor megfogta kezemet.

Légy hű! De mihez? A Fasorban

ballagtam, kisdiák – de rég

volt már – s cipőm orrához sorra

koppantak a vadgesztenyék,

lihegtem, pirultam, szívemhez

emeltem a tankönyveket

s megesküdtem rá, hogy nagy ember

és még nagyobb költő leszek.

Tíz évvel később ezt vallottuk

ifjak: míg sírunk eltemet,

híven szolgáljuk s el nem hagyjuk

a szépséget s a szellemet.

Légy igazi s valódi – mondtuk

harminccal, mint a hitvallók.

Költő vagy? Állj fel a valóra,

amit ígértél, váltsd valóra,

mutasd valódat, írj valót

és igazat! A nők is benned

találják meg az igazit,

igaz légy és, ha kell, az ember,

ki a világon igazít.

Hogy az ötödik évtizedre

mi lesz a mottó, nem tudom;

csak azt tudom, hogy ennyi fegyver,

könyv s gondolat kell az uton,

hogy a reánk omlott salakban

keresse céljait az Én

magánál feljebb s magasabban

e század szörnyű közepén.

Emlékszem, mikor meneteltünk,

amerikai katonák,

és már vagy húsz mérföldet mentünk

a hév trópusi napon át:

George Mize elhányt pisztolyt, pulóvert,

a mormon vizet keresett,

az Istent szidta Teddy Rowland,

Wilbur elájult s elesett,

Lepaitret, a század bikáját

ketten támogatták, míg én

Árisztótelész Etikáját

olvastam a sor elején.

Avagy itt Recsken, tavaly télen!

A szörnyű munkanap után

ott kuporogtunk, fázva, éhen,

szalmánk zsákvászon huzatán,

a többi némán dőlt hátára,

szemük kinn járt a semmiben,

vagy vackukon négykézláb állva

a kondért lesték mereven,

amíg mi – száznegyvenből négyen –

vitáztunk, hogy a női test

mért zsíros minden Rubens képen,

s milyen lehetne Budapest

új városterve, rendezése,

és Goethének mért csúf a gót –

s nem is méltattuk említésre,

bár tisztán láttuk s férfimód,

hogy tar mongol fejével szemben

az éhhalál bálványa néz: –

hányszor jutottál az eszembe,

jó Henri Stendhal, Milanese,

s ahogy a Nagy Had, holtraváltan,

rongyosan s fázva menetel,

te meg simára borotváltan

sétálsz velük és jegyezel.

Ki győz? A cár vagy Bonaparte?

A lőszer a Memelig tart-e,

velük pusztulsz-e? Egyremegy.

Csak az, mit erről feljegyeztél,

maradjon meg: a műremek.

Vagy e félév a fogdán itten.

Naponta egyszer ehetem.

Csontvázzá fogytam. Szívem minden

lökését érzem mellemen.

Fűtés nincs, takarót nem adnak,

fekhelyem deszka, kőkemény,

és így vésődik fel agyamban

– mert papír nincs – e költemény.

Olykor pánik fog el, hogy éhen

veszek vagy elpusztít a fagy,

s mint érc beomlott bányamélyben,

e vers agyamban bennmarad.

De nem hagyom. A mestereknek

kezét csuklómon érezem

s mint ordas eszmék éjén bolygó

embernek, ég a mécsesem:

sosem húnyó, de csak hunyorgó

szegényes mécs: az értelem.

S remény, a jóremény utószor,

hogy helyettem e pár futó sor

koromról s rólam vallani

révedbe ér, utókor. És ez

bús érdememre nem kevés lesz.

(A recski fogdán, 1952. december)

Újszülött fiamhoz

1.

Az ablakhoz viszlek. Besüt

a januári nap.

Hadd nézlek, pöttöm újszülött:

a fénybe tartalak.

Anyádra ütsz-e vagy reám?

Keresem, kutatom:

kettőnk közül ki jön veled

a földi utakon?

Vagy választásod szuverén:

nem kell sem ő, sem én,

hogy szabadon és biztosan

járhass e sártekén?

S hol vannak ők, a régiek? Hadd figyelem az arcodat,

hoztál-e róluk rúna-jelt, hieroglifet, karcokat?

Mily radioaktivitást sugároz az auschwitzi rét,

hogy egy ősöd porából, kit a répaföldön szórtak szét,

ősödből, ki azóta már füvek zöldjébe öltözött,

egy sejtcsomónyi bölcsesség tán éppen beléd költözött?

Nevető ajka szögletét ugyan mely televíziós

adón küldte apámnak és neked egy szőke vizigót,

s hogy ráismerj, ha arra mégy, Ur városából ki adott

egy tervrajzot tenéked és a Szfinxről egy képeslapot?

Vörösmedve vadászatot, halak villanó iszonyát,

fehér holdszarv vadkanagyart s az esti erdők uszonyát

ugyan melyik barlanglakó telefonálta meg neked,

s mily időgépen érnek el minket az elmúlt ezredek,

hogy Budapesten láthatom József szép barna szemeit,

miket Thébában megcsodált Amenófisz, a negyedik,

s milyen stafétát indított egy nomád ősöd a setét

asszír mocsárból, hogy hozzád küldhesse vándorösztönét?

2.

Töreti Titus Jeruzsálemet

de fenn Ben Ábrahám –

avagy Ximenes vívja Granadát,

de fenn Ben Ibrahím –

mindegy, hol fenn, mert férfi ő s ezer

halál között se fél

és szomjan, vérbe fagyva, társait

vidítja, küzd, mesél.

A fellegvárból megmenekül és

élhetne jól, de nem

hagyja nyugodni harminc éven át

a halálfélelem.

„Most túl leszek” – haldoklik vacogó

foggal, szinte örül.

Halálfélelmét a dédunoka

szerzi meg örökül.

Orvos Fezben s bár nem győzhet soha,

mindig döntetlenül

vív a halállal, míg ágynak esik

s amaz marad felül.

A fia rabbi lesz. Talán a hit

hoz majd vígasztatást?

Majd áttér, mert a Talmud nem ígér

biztos feltámadást.

Utóda visszatér, fél és iszik,

de minden bor kevés

neki; az unoka csontvázat lát,

ha a tükörbe néz.

„Mindenütt koponyák és koponyák!

Ha csak egy koponyát

lefesthetnék, mindjárt elkergetném

álmaim iszonyát.”

De ecsetet a jámbor óhitű

nem forgathat, tehát

megőrül s nemlétező ecsetét

énnékem dobja át.

Én már tíz éves fejjel festenék,

de tehetségtelen

vagyok a rajzhoz; festményeimet

ezért csak képzelem: –

de mert képzelt képekkel egy gyerek

betelni képtelen,

írni kezdek. Azóta szelídebb

a halálfélelem.

Ha örökségem netán rád szakad:

mi kell tőlem, gyerek?

Mozart vagy Botticelli? Hegedűt

vegyek, vagy ecsetet?

A Nílus-menti masztabában egy

elfekvő csípőcsont

fehér selyemlepkéje kétezer

év múlva szárnyat bont,

s ahol vízpartra tett korona áll,

Bagdad felé repül,

s egy perzsa nő méhén az embrió

puha ölébe ül.

Leány lesz. Keskeny csípője miatt

mindenhol megvetik,

s vajúdó kínban pusztul el, mikor

porontya születik.

De a fiú a szűk csontfolyosón

még éppen átoson,

s nyomott orrocskával végigbolyong

a kalifátuson.

S a végzetes csípőcsont száll tovább,

egy költő kapja meg,

ál-Izráili, ki íly derekat,

tengert s napfényt szeret.

Ezerkétszáznegyvenben vízbe fúl

Ceuta strandján, hova

lemegy minden nap s csípőjének most

a víz az otthona.

De tengerünk, a drága Földközi,

mit elvesz, visszaad,

nézd majd meg, fiam, anyád csípőjét,

e karcsú derekat,

s az enyimet. Akár az ikreké,

mert közös ősünk volt

a perzsa nő, az arab verselő

s az egyiptomi holt.

Lábán rétjén egy ember álmodik,

a nap világa süt,

jobbkarja, mit szemére ráborít,

halántékára csügg,

két ujja játszik, lelke álmodik –

így alszom magam is,

apám aludt így minden délután

és így nagyapa is,

s így még egy, még egy s még egy nemzedék,

százharmincháromig.

Így láttalak ma reggel s szóltam én:

napom világa süt,

jobbkarja, mit szemére ráborít,

halántékára csügg,

két ujja játszik, lelke álmodik

és bármit álmodik:

nagy zsoltárunkból mégis visszazeng

az új sor Jákobig.

3.

Át ezredek homokján és ködén,

s három földrész felett

köldökzsinórodhoz egy római

vízvezetéket vezet,

holt nemzedékek véredényei,

cső cső mögött, melyek

üres sírgödrök ciszternáiból

hozzák a véredet.

Ami tiéd, készen kaptad: szemed

színét, az ösztönös

félelmeket, a szőrtüszők helyét,

szívedet, a vörös

szivattyút, hogy jól dolgozzék reád,

s aztán – ismert titok –

régtől túlterhelt idegszálakat,

de trigeminuszod

érckábelét s a kék alga tüdőt,

hol nem akad ködös

folt sohasem s veséid viola

szűrőit, hol fölös

homok szokott megbújni: jól vigyázz

késői örökös.

S palackba zárt hány régi üzenet

sodródik most feléd:

ezt ismered, és egyszer fejből is

elmondod szövegét;

azt nem érted meg, bárhogy betűzöd

s úgy úsztatod tovább

fiadnak titkos búvópatakok

hajszálerein át:

s olyik palackból két dzsin lép eléd,

két iker óriás,

egyformák s unszolnak: válassz közöttük,

válassz, de jól vigyázz:

hogy párnás cellában vagy színpadon

játszod-e Hamletet,

hogy orvgyilkost, mészárost, vagy sebészt

játszik a kés veled.

4.

Te transzszubsztanciáció feltámadt sírok tengerén!

Nincs oly varázs vagy ráció, mellyel megváltoztatlak én.

Tehetetlen apád vagyok, szavam, erőm, nevem nem ér,

kész vagy, új variáció, oly végleg kész, mint a kenyér,

melyet a pék már megsütött, újjászületett újszülött,

s habár itt ezermillió reménnyel is lelkesülök,

csak a determináció siratófalán döngetek

hiába, mint a kriptarács vasán az őrült özvegyek,

mert hívhatok atomokat, molekulákat, sejteket,

kromoszómákat, géneket s mindazt, mit még nem sejtenek,

térdelve, sírva kérhetek istent, tudományt, végzetet

és a Tejúton túli tér ködéből hozzád érkezett

sugárzást, bűbájt, jóslatot, rejtelmes csillagképeket

s minden plátói ideát, mely a világűr tetején

rezeg elérhetetlenül s hűvösen, mint a sarki fény,

vagy szólíthatlak titeket, ha ily néven nem sértelek,

ősök, hamv-vedrek, szellemek, volt és elsüllyedt életek,

zsidók, szumérek, arabok, hellének, perzsák, németek:

ha jöttök is mindannyian, közös erőtök sem elég,

hogy kisfiam egy szál haja szőkébb legyen vagy feketébb.

S ha kívánhatnék bármit is, torkomra forrna most a szó,

ki nem tudom, mi jó neki, mert nem tudom, hogy mi a jó,

akarjam-e, hogy csendesen éljen s ne lásson túl honi

Dunántúljának dombjain, úgy mint egy ó-egyiptomi?

vagy kívánjak a hontalan mögé száz díszlet-víziót,

érzelmes utazást s hozzá vándorösztönt, szumér-zsidót?

hogy introvertált-boldogan élhessen, perzsa misztikát?

vagy inkább arab rációt, hogy téged nézzen, külvilág?

hellén szépséget és derűt, tág, horizontos életet,

vagy egy szűk sarkot, hol buzgón eljátszhat, mint a németek?

A gondolat vad kínja és vad kéje járja át agyát,

érezze és vérezze-e a lét minden hevét-fagyát,

vagy legyen százszor bölcsebb és legyen ezerszer ostobább

és langymelegen élje túl e kort, Granada ostromát?

Legyen hívő, mint anyja és vezérelje az ideál,

az eszme, mely az egyenes, biztos úton előtte jár,

s érezze-e, ha néhanap elfoszlik minden délibáb,

hogy éjben áll és nincs ösvény, se csillagfény, se mécsvilág?

vagy inkább apja szkepszise kísérje s éljen úgy, mint én,

elmélet nélkül, a való örök dzsungelje közepén,

hol semmi más a becsület sírgödréhez nem visz haza,

csupán a kategorikus imperatívus kompasza?

5.

Itt állok még az ablaknál. Besüt

a januári nap.

Hadd lássalak, pöttöm, piros legény:

a fénybe tartalak.

Itt állok veled, nézlek,

de alattunk a hegy,

onnét jöttünk – az élet

s a halál titka egy.

Fenn állunk, mint a hősök,

alattunk a legyőzött,

a porba tiprott ősök;

a felsőket szerettük,

ápoltuk és temettük,

az alsókat feledtük –

egy egész hullahegy.

A mélységben rejtelmes ősnép,

de lábamnál az ismerős kép:

egy-egy bajusz, egy szem, a haj,

amott a csúcson állnak még –

azt gondolnád, mezítlen mellel

megyünk géppuska-fészkek ellen,

és így esik el rajta raj

és nemzedékre nemzedék.

Ilyen hegyen kell állanunk, fiam,

s úgy állok itt veled,

mint Auschwitzban álltak, ha jött a gáz,

jött és emelkedett,

mikor terjedt a gáz s az emberek

fele már elesett,

s az élők a holtakra álltak,

hogy még egy percig éljenek.

Így állunk a holtak hegyén,

nagyszüleid, anyád, meg én,

ez a családi piramis,

olyan, akár a másoké –

ráfekszem egyszer magam is,

és jobbkezem majd nem borul

szememre úgy, mint Jákobé –,

de addig, amíg itt vagyok,

hadd nézlek meg magamnak,

emeljelek a csillagok

felé s tartsalak, míg a sors

engedi, hogy maradjak –

s ne félj! ha egyszer nem leszek,

akkor is mindig itt leszek

közvetlenül alattad.

(Budapest, 1955. január)

Hat Lorca-átköltés

Szűzlány a misén

A tömjénfüst viola nádkosár,

álomba ringat téged.

Ima fűzéredből harmat csepeg.

Bikaszemek kísérnek.

Dőlj hátra mély, sötét üléseden,

ne moccanj, szűz igézet,

s melled sötétzöld dinnyehéjait

add át a szentmisének.

Lovasember éneke

Kordoba.

Szívem messze otthona.

Iszákomban olajbogyó,

kancám lába szapora.

Telihold süt, mégsem érek

kapuidhoz, Kordoba.

Vérszín hold és éjszín kanca,

sosem érek el oda,

hol a halál leskelődik

bástyáidról, Kordoba.

Jaj, gyors kancám lába véres,

végtelen az út pora,

jaj, a halál előbb ér el,

mint én téged, Kordoba.

Kordoba.

Szívem messze otthona.

Szonett

Rezgő ezüst elnyúlt fantomja, mélán

nyöszörgő éji szellő szürke karma:

feltépte régi sebemet, majd némán

elszállt s vágyammal itt hagyott magamra.

Szerelmi seb, sugározz tiszta fényt rám,

vérforrásom te légy s az élet napja,

mély árok, hol elnémult filomélám

fájdalmam alá puha fészkét rakja.

Legyen szívem szédült zsongása mézem,

ha majd a vadvirágok közt kinyúltam,

s szépséged helyett lelked leng fölébem.

A kis csermely meg okkersárgán surran,

hol párás parti fűcsomók tövében

vörös vérem a vándor vízbe csurran.

Az út

Talpig gyászban merre halad,

vándorútján hova húz

a narancsszín egek alatt

e száz lovas andalúz?

Sem Kordobát, sem Sevillát

nem érik el soha már,

Granadát sem, mely úgy vágyik

reád, messze tengerár,

álomittas paripáik

oda viszik el a száz

lovast, hol a sírkeresztek

közt majd egy se dudorász.

Szívében a hét halálos

bűn tőrével, hova húz,

hova megy és merre halad

a narancsszín egek alatt

e száz lovas andalúz?

Alba

Hajnal Kordobában

harangok szavával,

reggeli harangok

hangja Granadában.

Zendül a harangszó,

hallgatja magában

ahány spanyol lány él

panaszos magányban,

ahány lány él Alsó-,

ahány lány él Felső-

Andalúziában.

Libegő szoknyában

ahány pöttöm lábú,

ahány spanyol lány van:

gyertyát gyújt az úton

keresztfák aljában.

Kordobai hajnal

harangok szavával,

hajnali harangok

hangja Granadában.

Ignacio Sánchez Mejías torreádor siratója

I. Felökleltetése és halála

Délután öt óra volt,

pillanatnyi pontossággal délután öt óra volt.

Gyermek vitte le a fehér lepedőt

délután öt órakor.

Ott állt még a meszesvödör, mint előbb,

délután öt órakor,

s a porondon nem volt más, csak a halott

délután öt órakor.

Szél görgette a sok vatta-csomagot

délután öt órakor,

a műszerek nikkelére s a szondákra pára szállt

délután öt órakor,

viaskodott lelkéért már galamb meg leopárd,

délután öt órakor,

és a bikaszarv nyomával küszködött egy férficomb

délután öt órakor.

Mély húr hangja zendült s bongott, mint a gong

délután öt órakor,

csoportosan ácsorgott az utcasarkokon a csend

délután öt órakor,

s szállt az arzén ködharangja a porondon odalent

délután öt órakor,

izzadozni, olvadozni kezdett teste hava már

délután öt órakor,

amikor az arénában a jód lila szaga szállt

délután öt órakor,

és petéit mély sebébe belerakta a halál

délután öt órakor,

s a cirkuszban büszke daccal csak a bika maga állt

délután öt órakor,

pillanatnyi pontossággal

délután öt órakor.

Tolóágy lett koporsója, görgették a kerekek

délután öt órakor,

fülében tört sípcsontjai zenekara recsegett

délután öt órakor,

és a bika győzelmesen tipródott a homlokán

délután öt órakor,

s haldoklása bizonytalan szivárványt szőtt a szobán

délután öt órakor,

A rohadás mint az árnyék hajolt hozzá közelebb

délután öt órakor,

s fűzöld lágyékára lila kardvirágot színezett

délután öt órakor,

Sebeiben lángok égtek, láva volt a betegágy

délután öt órakor,

a tömeg kinn úgy szorongott, hogy beverte ablakát

délután öt órakor,

minden óra hallgatott

délután öt órakor.

II. Kiontott vére

Csak vérét, vérét ne lássam!

Fedje a hold fénypalásttal,

hogy Ignációt vérében

a porondon meg ne lássam!

Tárt ablak a hold az égen,

s tépett felhő-kendők szállnak.

Az aréna mellvédjére

ólomszürke füzek álltak.

Jaj, csak vért, csak vért ne lássak!

Emlékének gödröt ásnak.

Szólj a sápadt jázminoknak,

szólj, hogy ő is jázminsápadt!

Vért, csak vért, csak vért ne lássak!

Megy a lépcsős körszínházban

felfelé a torreádor,

fenn a hajnalt nem találja

és halálát viszi vállon.

Omló vérpatakba lábol

és szép testét nem találja,

csak vérét ne kelljen látnom!

Vére bugyborékol, lángol,

tele lett a porond üstje,

felfolyik a páholyokra,

végigömlik a korláton,

vérben áznak az ülések,

véres lett a vörös bársony,

mért kell omló vérét látnom?

Mikor megdöfték a szarvak,

szemet sem hunyt, meg se hőkölt,

riadt anyák borzadva

néztek fel az égtetőre,

reszketett a legelőföld:

könyörgött a néma csorda

az égi Vezérbikához,

hogy legyen haragjuk őre.

Sevillának nincs oly nagyja,

kivel méltán összevessem,

kard nem fénylett, mint a kardja,

szív nem dobbant ily nemesen,

mint az antik márványszobrok,

csupa arány volt és méret,

Andalúzia Rómája

csókolt homlokára mézet,

ötlet, élc volt szava sója,

mosolygása: tubarózsa!

S mily hatalmas viador volt!

Mikor a porondra lépett,

keze kalászt simogatott,

sarkantyúja vasat tépett,

s hogy ment végig a vásáron,

szemöldökén harmat fénylett,

s a halálban is míly rettenthetetlen

az elmúlás banderillái ellen!

Elaludt most mindörökre,

gyökér, pondró el nem hagyja,

virágszirom koponyáját

tolvajkulccsal nyitogatja.

Réten át s a tenger mellett

dalolászik vérpatakja,

bikaszarvon sellőt ugrik,

medrét vakon váltogatja,

száz patán át botladozik,

mint az állat hosszú nyelve,

mindent ellep

fenn a Tejút

mennyei Guadalquivirje mellett.

Ó jaj, ó jaj Spanyolország

sziklafalas, fehér földje,

ó jaj, ó jaj Ignáció

kemény vére, vérözönje,

ó jaj, ó jaj érverése

dalolászó csalogánya!

Csak a vérét,

csak a vérét meg ne lássam!

Mert nem fér el vérkehelyben,

sem pohárban,

nincsen fecske,

hogy feligya cseppről-cseppre,

hogy lehűtse, a zúzmarás

fénynek nincsen elég könnye,

nem elég a liliomok vízözönje,

sem a kristály hegyek minden

ezüstje, hogy őt befödje.

Nem akarom!

nem akarom látni többet!

III. Ittmaradt holtteste

A sírkő márvány homlok, alatta álmok nyögnek,

de hol a fodros víz s a didergő ciprusok?

A sírkő hátán hordja az idő tarisznyáját,

fa sarjad rajta könnyből és csillagkoszorú.

Én már a nemzedékek esőit láttam hullni,

kik mind kérve emelték fel vézna karjukat:

így akartak elfutni a sír gránit boltjától,

mely tagjaikat oldja s a vért nem issza fel.

Mert a sírban csak a köd s a gyom gyökere nő meg,

a pacsirta csontváza s a homály farkasa:

kapu a sírkő, honnét arénák sora nyílik,

a túlvilág porondja, melynek nincs körfala.

Ott fekszik kiterítve Ignáció, a délceg,

tekintsetek még egyszer testére. Vége van.

A halál halvány kénnel kente be bőrét; arcát

is átformálja, mint egy zord Minotauruszét.

Mert vége van. Esővíz szalad le szája ereszén,

s bordái horpadt kerítésén az őrült szél dühöng.

Kiomló vérszagától megrészegült a csorda

s a szarvasmarhák bőgnek s izzadtan párzanak.

Nos hát, mit szóltok ehhez? Egy néma hulla bűzlik,

előttünk fekszik teste, a gyorsan illanó.

Nemes forma, mely csupa párduc és rigó volt,

s most kút, mely véghetetlen lyukakkal lesz tele.

Kik merték halotti leplét összegyűrni?

Minden szavuk hazugság!

E ravatalnál senki ne nyögjön s óbégasson,

ne pengessen sarkantyút, ne cifrázza a gyászt!

Ne lépjen ide ember, csak tág, nagy szembogárral

és nézzük meg e testet, melynek nincs nyugta már.

Most lépjen ide minden keménykötésű férfi,

ki a lovat nyeregbe töri s a víz ura,

kinek bunkó a csontja, vad dalra nyílik szája

és fogain a nyárnap vet szikrát, mint a vas.

Ily férfiakat lássak most a ravatal mellett

e testnél, melynek minden gyeplője elszakadt,

most mutassák meg, merre s mily kapun menekült el

kapitányunk, akit a halál megkötözött.

Azt akarom, hogy jöjjön el a könnyek folyója,

mely lágy ködöket hurcol s melynél mélyebb a part,

vigye az ár s vezesse el Ignáció testét,

hogy a bikák bőgését többé ne hallja már.

Had vesszen el holtteste a hold körszínházában,

mely mozdulatlanságot színlel, mint szűzleány,

hadd tűnjön el az éjben, hol halak sem ugrálnak

s deres cserjéssé fagynak az elszállt illatok.

Nem engedem, hogy testét gyászkendőkkel takarják,

hadd szokjon a halálhoz, mely elragadta őt.

Eredj, Ignáció, ne hallgasd a szarvasbőgést,

eridj, megállt tenéked a víz, akár a part.

IV. Bolygó lelke

Nem ismer rád a bika, sem a fügefa,

lakóházad hangyái, meg a pejlovad,

nem ismernek rád a kölykök s a délután,

mert meghaltál s ez végleges.

Nem ismer rád a temető-aréna sem,

sem a fényes selyemlepel, amelyben semmivé leszel,

és szótalan emlékköved sem emlékeztet tereád,

mert meghaltál s ez végleges.

Jön majd az ősz: csigabigák fújják meg nyálas kürtjeit,

s a fázós borhegyre a köd aggatja szőlőfürtjeit,

de soha senki nem akad, aki szemed fényébe les,

mert meghaltál s ez végleges.

Meghaltál oly örökre, mint földünkön minden más halott,

minden halott, akit a világ elfelejt

s döglött kutyák szemétdombjára dob.

Nem ismer holnap senki rád. De versemben megzengelek,

hogy a jövőnek isteni tested báját én nyújtsam át,

hadd zengem messze földeken érett tudásod hírnevét,

hadd zengelek, ki arcodon hordoztad a halál ízét,

de egy gesztussal könnyedén elküldtél minden bánatot.

Nagyon soká lesz, ha ugyan születik még ily andalúz,

a sors kegyence, ily nemes, ily szép, ily karcsú, ily fiús.

Nyögő panasszal lényed tűnt varázsát így daloltam én

a szellőnek, a ciprusnak, az ifjú olajágnak.

Ez itt a vége Ignáció Sánchez Mejías siratódalának.

(Budapest, 1956)

Ötvenhat nyarán

Ezüstvértes leányok lovagolnak

a bárányfelhők zsúfolt ménesén.

A kertben lestük a bujkáló holdat

ma éjjel: Zsuzska, Pálóczi, meg én.

A Dunakanyar szebb most a Loire-nál.

Szavaink mögött folyton hallani

az erdő zúgását. Az ablakpárkány

szélén a fény apró gyöngyhalai.

Soha ilyen gyönyörű, ilyen áldott

nyarat! Lemegyünk reggeli után

a szérűskertek közt az ásatáshoz.

Ennél a kútnál ült Mátyás király,

és ott az árok, tele törmelékkel:

csupa vadrózsaszín tetőcserép.

Firenze házain nem tört el. Téged

öleltelek, Zsuzsa, vagy a reményt?

A nyaralók az utcán ránkköszönnek;

„írók”, súgják. Csupa baráti arc,

s elismerő szem. Kérhetünk-e többet?

Mindenki tudja, mért folyik a harc.

Renaissance! Hol volt, hol nem volt; és lesz-e?

Az ebédnél két vén komcsi. Alig

szólunk, de aztán kiülünk a gyepre

vagy húszan. Egy sincs közöttünk, akit

be nem rondítottak és meg nem téptek,

de a nagy fa alatt most mindegyik

elibénk önti a keserűséget,

míg rossz emléke szinte jólesik

már néki. Erre megnyugszunk mindnyájan,

Erzsi a fához áll és verseket

kezd mondani – éntőlem is néhányat –,

amitől a fiatalemberek

borzonganak kissé és elszégyenlik

magukat, hogy borzongnak. Ezután

Pálóczit kérik: adna történelmi

leckét; a végén azt mondja: talán

új helytartót remélhetünk Moszkvától,

és emberségesebbet, s így tovább.

Tízfelé hallgatok, míg vacsorázom,

s nem tudom, hogy eszem a vacsorát;

szobánkba Füsi Jóska jön be; éjjel

magyarra fordította az egész

Mains salles-t; most felolvassa nagyon szépen;

kár, hogy Sartre számunkra agypenész,

de nem Füsi: kezdjük tehát Herderrel,

és végezzük Dantéval; azután,

alighogy nekikezdtem e versemnek,

az ablakon két szentjánosbogár

s Moldova jön be, hogy megismerkedjék

velünk. Most meg itt fekszünk a setét

szobában s bár nagyon közel a reggel:

Zsuzsa nem akar aludni, sem én:

minek is? Nem vagyunk már többé árvák

e földön s mért mulasszam az ilyen

percet, mikor a boldogság nyúl-lábát

is megfoghatnám; bár még nem merem.

Huszonöt éve félek már: Világos;

a tört gerinc s az ismert részletek.

Magamba préselem, mint egy virágot

e nyár emlékét s nem reszketek

soha többé. Nyugodtan alhatom,

ha elalszom. Mint a török s az osztrák,

úgy az orosz. Övék a hatalom,

miénk az ország.

(Visegrád, 1956 nyarán)

Levelek az utókorhoz

Katona Pálnak

Noteszlapok

Exodus

Vagy ötvenen lehettünk, tán még

többen. Hegykőnél jöttünk át,

s az öregek miatt oly lassan,

mint hogyha csak az éjszakát

akartuk volna megkerülni.

Szemerkélt. Balról könnyű köd.

Jobbkéz felől, a csapás mellett

magasra hányt, vizes rögök,

akárcsak egy frissen kiásott

tömegsírnál. Zsuzsa kezét

fogtam. Négyszáz forintot hoztunk

magunkkal, meg két fogkefét.

Így mentünk északnak. Mögöttünk

nagymessziről géppuska szólt,

aztán zöld rakéta jelezte:

szabad az út. Olyik dúdolt,

más felsóhajtott, hogy hazáját

cipőtalpán nem viszi el,

más meg, hogy szabad költözési

jogát senki nem veszi el;

mi hallgattunk. Két térdkalácsom

alatt ólom és mintha csak

előre görbedő tarkómon

cipeltem volna magamat.

Ne félj! Ma jeges még az emlék.

Idővel egyre édesebb.

És forróbb. Ez a határárok.

Ugorj! Az ugrás végleges.

Ugorj! A fájdalom veled jön,

sosem szabad elmúlnia.

Mint zseblámpa, melyet letettek:

világol túlnan Ausztria.

Bécs, 1930

Diák voltam itt három évig.

Ma sem tudom, miért szerettem

e várost. Hófedte utcáin

versenyt futottam a szelekkel,

éheztem hosszan és titokban,

az élet értelmét kutattam,

lengő cégtáblákkal, padokkal

barátkoztam s szökőkutakkal,

majd a színésznő, kinek taknyos

voltam, s kire a sarkon három,

négy, öt órát vártam, míg megjött,

de ezt nem bántam s most se bánom,

Thomas Mannért és Karl Krausért

rajongtam, festményeket néztem

a múzeumokban vasárnap

reggel, s nem voltam boldog mégsem,

bár a reményt nem adtam fel, hogy

hamar meghalok tüdővészben.

S mindezt azért, mert sok rossz verset

írtam s azt hittem: egyre jobbak,

letisztáztam szép gyöngybetűkkel,

s hazaküldtem a hírlapoknak,

s hogy lapozgattam a friss példányt

a kioszk előtt, sívó szélben,

esőben! Mindhiába; mégcsak

a szerkesztő sem üzent nékem,

csak egyszer. Így szólt: hagyja abba!

Ettől végleg elkeseredtem.

Híres költő akartam lenni,

és beláttam, hogy lehetetlen.

Bécs, 1956

Nem hittem, hogy elérem,

s elértem végül mégis,

mikor fiatal voltam,

itt éltem három évig,

nincs út és utca, melyet

ne jártam volna végig,

nincs járdakő, amelyre

nem lépett rá a lábam,

de mi van az elszáradt

orgonák illatával,

Natasja, elutaztál

Khárbínba, hova lettél,

nem számít, ha szerettél,

az sem, ha nem szerettél,

Franzl Reichert, hiába

haltál meg Voronyezsnél,

és hová lettem én is,

zavaros, nyughatatlan

szédült fiatalember,

borostyánkőbe fagytam,

mit kezdek el a múlttal,

belehullt az időbe,

mit kezdek a jelennel,

mikor múlt lesz belőle?

Első napok

Nem éreztem a zsúfolt villamosban,

mikor zsebemben száz schillinget tettek.

Farsang van-e, kérdezte tőlem Zsuzska,

hogy az utcákon annyian nevetnek?

Négy ember jön felénk. Nyilvánvaló,

hogy magyarok. Mind csokoládét esznek.

(Bécs, 1956. december)

Eltűnt nép

Lent türkiz csík az óceán

az izzó, néma nyárban.

Állok a hegyen Vajay

Szabolccsal és Marával.

Miklós a romokra mutat:

– Ez volt végső mentsváruk.

A víznek háttal. S az inkák

a hegyekből, utánuk.

Hány nyílhegyet találnak itt!

biztos, hogy hosszan tartott

az ostrom. De a túlerő!

Elvesztették a harcot.

Nézzétek az üszkös követ!

És aki benn nem égett,

azt levágták. Gyengébbeket

az inkák sem kíméltek.

Adj a kapusnak pár fillért

s kényed-kedvedre áshatsz.

Hány arany karperec került

elő! Milyen csodásak!

Beolvasztják. Egy kultúra

így semmisül meg végleg.

– Nem mondod, szól Szabolcs, hogyan

hívták az eltűnt népet?

– Nem tudni. Nyoma sem maradt.

Mint hogyha a hellének

nevét nem ismernők. Ahogy

egyszer tán a miénket…

A levegő olvadt üveg.

Hallgatunk mind a hárman.

Lenn türkiz csík az óceán

a néma, izzó nyárban.

(Lima, Peru, 1957. január)

Teilhard de Chardin

A meghalástól nem kell félnem,

írod. S ne legyek ideges:

mert nemcsak az Ige vált testté,

de a testből is ige lesz.

Átlényegül a fű, a szikla,

él, eszmél múlhatatlanul,

s önállóbban, mint Plótinosznál,

ahol az Egybe visszahull.

Az űrt betölti majd a szellem,

míg végleg elfogy az anyag –

ó neo-neo-plátonista!

bár néked lenne igazad.

(New York, 1957. március)

Töprengés egy megtisztelő ajánlaton

Hívnak: tanítsam itt az ezredek

költészetét; és írjak verseket.

Elszomorodom. Íly ajánlatot

száradt emlőjű hazám nem adott.

Kedvenceim: a türkiz svéd fenyők,

a kék tavak, a szőke, karcsú nők.

Toronyszobában, félöles falak

között élhetnék, gót boltív alatt.

Itt vár rám végül vándorutamon

biztonság, tisztes jólét, unalom.

Félévig nap, félévig félhomály,

s a steril filológus-ispotály.

Bizonytalan sorsú urnám helyett

foglalhatnék szép gránit sírhelyet.

Hazai mocsok után tisztaság.

Honi bitangság után tisztesség.

Liliputnak, nem kéne szüntelen

Washington s Moszkva ellen küzdenem

egyszerre; és az orosz szolganép

magyar szolgáiról se szólanék.

Bankettek, talár és diáksereg:

kedvelnének, habár nem értenek.

Olvashatnék, magamnak örömül

ismét latinul meg ógörögül.

Dunnás ágyban, ha késő este lett,

végigtapogatnám a testemet:

de tudnám-e az ólomablakok

között, hogy ez még én magam vagyok?

Érzelmeimet megfagyasztanám.

Így ülnék a tanárok asztalán,

hol mindenki merev, de sohase zord.

Lazacot ennék, hozzá Chablis bort,

s mindazt, mi Svédországban nem terem.

S mikor nagyritkán elkeseredem:

Gusztáv király telefonálna és

megkérdezné: megy-e a rímelés?

(Uppsala, 1957)

Nagy Imre

Hajnaltájban sétálni kezdtél

föl és alá a pincebolt

alatt; csak cvikkered hiányzott,

egyébként minden rendben volt:

a perc lejárt, a lelked tiszta

s egy óra sem kell már, amíg

Kossuth Lajost, Rákóczit, Dózsát

beérik kurta lábaid.

Mi adta néked a nyugalmat?

Hogy tudtad: hallgatnak, míg hallgatsz

és azt is, hogy a század titkát

te oldottad meg félúton?

S mi növesztett oly nagyra téged?

Bölcs bátorságod? Tisztességed?

Batthyányhoz hasonló véged?

Hogy te vagy fajtánk példaképe

a holtak élén? Nem tudom.

A szomszéd cellából Maléter

köhécselt. Hirtelen hideg

csapott meg tarkódon. Hogy papírt

és tollat kérhetnél? Minek?

Minek, gondoltad. Száll az írás,

mint viharban a levelek,

s köztük derűsen és kimérten

zömök, ősz férfi jár: a tett.

A vég, sejtetted még nehéz lesz,

de az már nem oszt, nem szoroz –

megnyílt az ajtó: káromkodva

ugrottak rád a vasbotos

pribékek, karod megkötötték

s végigrugdostak idegen

zsebrákok sorfalán át, amíg

te cvikker nélkül, félvakon

támolyogtál és szánakozva

szétnéztél kint az udvaron:

de már az ávós hóhér rémült

arcát nem vetted észre, sem

a helytartót, ki két szovjet tiszt

közt állt, vacogva, részegen.

Aztán csak mész, vajpuha mész jött,

elébb rád terítette bő

tógáját, aztán szikkadozni

kezdett, majd mint a krétakő

kemény kőzetnek nőtt reád,

megette húsodat és orcád,

de bajszod nyájas kunkorát

szálanként őrzi, mint az ország.

Azóta újra mellbeteg,

keszeg varróleány a nappal

s izzadt ringyók az éjszakák –

ám néha félálomban este

szemembe hull egy fény-nyaláb:

talán a láthatáron villan,

vagy egy reflektor incseleg,

vagy a szomszéd utcán a villany,

de lehet, hogy a cvikkered.

(London, 1958)

Tibet

Sötétzöld, hűvös május este.

Írógépem mellett ülök

a télikertben. Tévék szólnak

a szomszédból, meg egy tücsök

az óriási tölgyről. Zsuzska

a szobában olvas. Nekem

a két éve megrendelt könyvön

kellene dolgoznom, de nem

tudok. Kék ég, gyors, rongyos felhők

kartávolságban. Potyog a

teherautókról a sok puffadt

arcú kínai katona.

A kolostorablakból sorra

hajítják ki a könyveket.

Gyapjútakarókba kötötték

a lámát s három szerzetest.

Jakzsírral kenték s meggyújtották

négyüket ott kint a havas

lejtőn. Egy hang sem jött belőlük.

Nem élnek már, de izzanak.

A tiszt a többi szerzeteshez

fordul: – Ilyen a tűzhalál!

A Piros könyvet lapozgatja

kommentárért; de nem talál.

Van, ki a gyalogösvény mellett

lapul, képlékeny, kifagyott

agyagban, állával a sziklán,

s lesi a vörös csillagos

járőrt; de mit ér puskájával

az ágyúk ellen s elfagyott

lábbal, míg repülők köröznek

fölötte, mint a karvalyok?

Van, ki a sárban áll, fiával

vállán s a tankokra mutat:

– Ezeket küldi a Gotáma,

hogy megépítsék az utat.

Van, ki bent imamalmot forgat:

ó te dicső lótuszvirág!

Kint haláltáborral s kolhozzal

megérkezik az új világ.

Van, ki gyökeret s jeget rágott

s futott borzalmas szurdokok

mélyén, amíg a Bráhmaputra

partjához végre eljutott;

vörös zászlók, betonállások,

szögesdrót. Tömlőn úszik át

a vizen, és ha nem lövik le,

eléri egy nap Indiát.

Mily furcsa a párás lapályon,

hol vízumot s konzerveket

vág hozzá a nyugati jóság,

meg a rossz lelkiismeret!

Golfozás közben Eisenhower

bemondja, hogy a tibeti

nép hősi harcát nem segíti,

de nagyon-nagyon tiszteli,

s a hírlapokból nyálas részvét

patakzik; dehát, ugyebár,

ez Kína belügye és hol van

a hadsereg, amely kiáll

Marx és Mao babonái ellen

a Buddha babonáiért?

Ne háborogj. Néhány nap már csak

és a nyavalygás véget ér.

A feledés jön. Közben újabb

áldozatokra vár a kar,

hogy felzokogjon. Sírba tették

rég azt, ki lengyel vagy magyar.

Tibetben bakancsok kopognak,

fegyver meg szögesdrót zörög.

Odahaza némák az utcák

és zsúfoltak a börtönök.

Nyugaton virágzik az üzlet,

zabál, tipródik és röfög

az öngyilkos jólét. Őrlődünk

a kettős malomkő között.

Ülök az éjben. Hol találok

vígasztalást az ég alatt?

Nyomorult, ki eljött hazulról,

nyomorult, ki otthon maradt.

(London, 1959. május^*)

Nagy Imre szelleméhez

(Halála első évfordulóján)

Ezerszázan fekszünk a recski mészben,

ha nem te jössz ötvenhárom nyarán

s adsz mindnyájunknak életet. Így lettél

apám után apám.

Zsuzsa mellettem ül. Nélküled régen

húsz altatót vesz be a körúti

cselédszobában. Andris sincs, ki ott kinn

a szomszédék macskáját kergeti.

Nincs nélküled se napfény, sem az ablak

árbócszerű visszfénye a piros

almán előttem, se rózsa a kertben.

Kezem sincsen s alatta papiros.

Téged rúgtak be helyettem a sírba.

Nem tudtad róluk, hogy gerincedet

törik ketté, mert nem tudsz meghajolni

s a helytartó hazudik s hiteget?

Mért akartál meghalni mindenáron?

Hogy példát adj, mint végzi az igaz

ember? s aztán a titkos tárgyaláson

belédfojtsák bátor szavaidat?

Mért nem jöttél ki? Török, osztrák, német

orosz s hazai bitangok alatt

talán még mindig nem elég Batthyány

teste dagasztja a magyar sarat?

Mért nem jöttél ki? Az ország utolsó

reménye voltál. Most, a síron túl

hűs fáklyafény vagy a történelemben –

s hány év kell, míg egy másik újra gyúl?

Mért nem jöttél ki? Párizsban lakhatnál

s egy nap tán elkísérhetnélek én,

hogy megnézzük a Fejedelem házát,

s kilenceset a Quai Malaquais-n.

De nem jöttél ki, mert önzés s ravaszság

nélkül éltél s a végső bölcsesség

titkait tudtad. Kihajtottad, és nem

kortyonként nyeled, mint mi, az epét.

Mért jöttél volna bujdosni nyugatra,

hol a pénz beszél s az ember ugat?

Eladnak ezek mindent és mindenkit,

az anyjukat is, meg önmagukat.

S van-e választás a hét hájjal megkent

tömeggyilkos moszkvai banditák

s Washington gyáva, rothadástól gennyes

hülyéi közt, míg ilyen a világ?

(London, 1959)

Egy kollaboráns íróhoz

Akadtak magyarok, akik

a mongol hódítót kalauzolták.

Egy év múlva levágták mindük orrát.

És a törökök besúgóival

mi történt hatszáznyolcvanhat után?

Karóba húzták őket Pest-Budán.

Az osztrákok szolgalegényei

jobban jártak. Túlságos hosszúra

nyúlt a megszállás. Bedőlt sírjukon

bogáncs nő: az utókor bosszúja.

Az ávó fogdmegjeiből néhányat

felhúztak. Ezt még velem együtt nézted

a Körúton. „Népharag”, koncedáltad.

Hosszú távon, mondjad, miben reménykedsz?

(London, 1959)

Borisz Paszternák halálára

Köd szállt le, ráfeküdt a tájra

és minden tornyot megevett.

Vagy nem köd volt, csak egy raj sáska

öntötte el a kerteket

és nyomban mindent lelegelt:

indát, virágot, levelet.

Vagy csak úgy tűnt, hogy lelegeltek

mindent, mert sarjadnak a kertek

mélyén az örök gyökerek.

Vagy látszat volt a pusztítás is,

mert a sáskának nincs foga,

s vérré a föld s a fák gyümölcse

belében nem válik soha?

Talán nem emészt, csak nyeldeklik,

s mikor azt hinnéd, hogy hasát

telíti, a fűszálak éles

nyársára húzza fel magát?

Vagy őt rágja ki a gyomorsav,

s azt konzerválja, mit benyelt,

és herbárium-potrohából

egyszer gyűretlenül kilábol

virág, fű, inda és a kert?

De ki tudja, hogyan kérődzik

az ámokfutó hatalom?

Kabátzsebéből száraz skalpok

peregnek szét az avaron.

A leírt szó hazugság nála,

a hírnév nyomtatott halál.

Még jó, hogy annyi titkos cső van

az ember lelkében, ahány

hajszálér fut testén keresztül,

s hogy gyökér is csupa cső,

és cső a tolla meg a verse,

amely másokkal összenő,

s az is jó, hogy szitává lőtték,

mert így lett csupa lyuk meg cső,

a szenvedések csatornája,

a vezeték s a vezető,

és azt is tudta, hogy márvánnyá

csupán szivacsból válhat ő,

s hogy lyukasabb a nádasoknál

a tömör anyag meg a kő.

Áldás volt rajta, mert gyalázatot

szórtak reá, de nem dicséretet,

míg élt, teste négyrétre vágatott

s a Kreml falán többször kitétetett.

Derű s boldogság leng azon,

ki észre sem veszi a meztelen

hatalmat; csak a hatalom

árnyát nézi az emberen,

aki nem hál, nem él vele,

nem néz sem jobb, sem balfele,

sem egyfele, sem kétfele,

de sokfele és elfele,

s ha belehal,

úgy becsülettel hal bele.

Áldás azon, aki az életet

szerette. Ez szigorúan tilos,

meg az élet tragikus tudatát,

mit nem tűr el

az optimizmust játszó butaság,

áldás azon, ki arról írt,

ami kínos

a hatalmasok fogdmegjeinek,

s kinek tintáját fizetetlenül

itta a papiros,

s ezért most ott lebeg

a papiros felett,

áldás azon,

ki nem hallgathat, ha elhallgatott,

mert verseit karban mondják tovább

a hallgatók.

A sztetoszkóp sem rezonál tovább

szíve felett,

s Oroszország meg sokkal szomorúbb

és hidegebb;

elhallgatott, de megvan a szöveg,

ezt suttogják a titkos járatok,

a gégék és csövek,

őt hurcolja a nagy menet, amelynek

bokája feldagadt,

a véghetetlen orosz katakombák

gyámfalai alatt,

ott viszik Dosztojevszkijt,

Bergyájevet, Gogolt,

a holtakat az élők,

az élőket a holt,

jaj, szörnyű Oroszország,

mikor jön az idő,

amikor kertjeidben

a virág újra nő?

(London, 1960. június)

Long Barn

Madár szól. Nagy, ezüst halak lebegnek

a láthatár alján, a domb fölött.

A házon repkény. Most galvanizálja

a mozdulatlan őszi délelőtt.

Mikes Gyurkával járunk, nagyon lassan.

Minden tárgy éles, domború – merő

gyönyörűség. A lábunk lomha inga,

a könyökünk, mint bevont evező.

Koestler Zsuzsával ül a pázsit szélén.

Sejtettük, hogy közeli rokonok.

Ha fordulunk, egy-egy szófoszlányt hallunk.

Nem kell figyelni. Úgyis tudni, hogy

miről beszélnek. Milyen szép és szimpla

volt a világ és életük, amíg

hittek. Azóta okosabbak lettek,

de a hazugság jobban boldogít.

Megyünk tovább. Még tisztább s élesebb lett

a táj, az ösvény, a vörös kövek,

a tölgyek, melyek lábunk elé dobták

lombjukat, mint az imaszőnyeget,

Mikes profilja, a fűszálak éle,

Cynthia és Csé hangja a csukott

zsaluk közéből, a hullámvonalban

szaladgáló diószín mókusok –

mint hogyha mindez emlékezetembe

akarná vésni magát s én magam

is erre vágyódnék, egy ismeretlen,

cerebrális gyönyörtől boldogan –

mi tette ezt? A tegnap éji hosszú

beszélgetés varázsa? vagy hogy egy

saját halálát nyeldeklő világban

szabad vagyok még? hogy itt lehetek

barátaim közt? vagy a múlandóság

állt meg s azt hiszem, hogy a perc örök?

vagy a díszlet? az angol ősz fensége

és nyugalma a pusztulás előtt?

Nem tudom. Csak azt tudom, hogy az élet

tájai közül ez a táj marad

meg emlékemben s a halálos ágyon,

ha megsegít egy tiszta pillanat:

ezt látom. Koestlert a füvön Zsuzsával,

Mikest mellettem. A dombok mögött

gyűlik a köd. Hová lesz az időben

a mozdulatlan őszi délelőtt?

(Long Barn, Kent, 1960)

Fehér egerek

Oly szörnyű szaporák szegények,

tenned kell, szívem, valamit –

így szólt hozzám a feleségem

és én felkeltem, mint akit

megbántottak, hogy végrehajtsam

a halálos ítéletet,

s úgy is, mint az, ki fél, mert tudja,

hogy ő is sárból vétetett.

Nagy ég, milyen viháncolással

köszöntöttek az egerek!

Orrukkal egymás fartövében

szánkázgattak a meredek

lépcsőcskén, s hogy harapták egymást

s marták a trágár kicsikék!

Azt képzeltem, a régi Rómát

látom, Szodomát, Ninivét.

Fogtam a kalickát, kiráztam

őket, majd rájuk húztam a

fogantyút, hadd vigye le gyorsan

mindüket a Niagara.

De nem! A habzó örvény nem bírt

velük: életéhez a száz

egérke jobban ragaszkodott

mint önnön sodrához a víz,

úgy cikkáztak, mint a gátugró

lovak, mint fehér agarak,

és ugrándoztak, szökdécseltek,

akár a repülőhalak,

én meg a fogantyút markoltam,

húztam, rángattam, de hiába,

a víz nem jött s én rámeredtem

az iszonyú lubickolásra,

s álltam dermedten, míg az őrült

uszoda elpihent s amíg

a víztükör alatt sorjában

kinyúltak gyenge lábaik.

Már mentem és futottam volna,

amikor észrevettem, hogy

az árnyékszék deszkáján nyálas,

nyamvadt egérke kuporog.

Piros szemével hálatelten

figyelte arcomat; úgy ült

vacogva, mint a tengerész, ki

hajótörésből menekült.

Nedves boldogságában hozzám

imádkozott, az egerek

urához, ki megadta néki

a mindennapi kenyeret,

aki a rágcsálóknak hintát

s tágas kalickát faragott,

s aki ellen, ha vízbe dobja,

sem érez semmi haragot.

De rózsaszín madárlábával

oly görcsösen kapaszkodott

meg a deszkában s oly szerelmes

szemmel nézett arcomba, hogy

elfordultam a fal felé, majd

behúnytam mind a két szemem,

amíg lassanként hinni kezdtem,

hogy nincs egér, csak képzelem.

S hirtelen úgy éreztem: nőni

kezdek, mint aki isteni

hatalmát kellő méltósággal

s kegyetlenséggel viseli,

és egyre nyúltam, magasodtam

s egyúttal összezsugorodtam

és töpörödtem, mialatt

nőttem, mert gyilkos sem lehettem

úgy, hogy ne legyek áldozat,

s végül húnyt szemmel látni kezdtem

a kisegérben magamat.

Térdem megcsuklott, émelyegtem,

aztán futottam gyorsan, át

a konyhán s kinn a nyirkos kertben

átkaroltam egy almafát,

de előttem még ott keringett

az egér vörös kis szeme,

és végighánytam a ruhámat

én, az egerek istene.

(London, 1961)

Zsuzsával Firenzében

„Nem félek”, mondtad múltkor, „a halált elviselni.

Benneteket sajnállak, mikor már nem leszek.”

Az Uffiziben tegnap bementünk Botticelli

Tavaszához. Holt fáradt voltál. Én ideges.

Flórához hasonlítasz. Lestelek, míg alatta

álltunk. Derekad íve; nemes, okos fejed

az elmúlás árnyával; szemed örvös galambja:

pontosan, mint az övé. Vajon észreveszed?

Nézted, vállad megrándult, de ajkad nem nyílt szóra.

Elvittelek a Loggia fölötti eszpresszóba.

Ott lerogytál. Töprengtem: mivel ámítsalak,

szerelmem? A haláltól mindhiába akarlak

megvédeni. Éjente, ha a kíntól nem alhatsz,

reggelig simogatom töredező hajad.

(Firenze, 1962)

Svéd rokokó

(1770 körül)

A szán ott áll a ház előtt.

Egyszerre száll a szánra fel

Ulla kisasszony balfelől

s jobbkézről Carl Michael.

A fehér póniló szalad.

Ropog a hó a ló alatt

s a Mälar rianó jege

durran, mint a pezsgőspalack.

A gavallér a hölgyre néz

és azt gondolja: Ulla ez.

Ma Rosé d’Anjou rózsaszín,

holnap habcsókszín hulla lesz.

A hölgy a gavallérra néz:

ez Bellmann, aki verset ír.

A csillár holnap rászakad,

de poétát nem fed be sír.

Egy menüett a füttyduett.

A fogadó a parton áll.

És fateteje oly hegyes,

hogy hercegeknek imponál.

Lelépnek. Bellmann abrakos

tarisznyát köt a ló elé:

az nem zabál, s alattomos

pillantást vet a nő felé.

A füst benn késsel vágható,

akár a bab s a sonkaszag.

A hölgy, miként ez várható,

a lépcsőn rögtön felszalad.

A gazda Bellmannra köszönt

egy pohár aqua vitae-vel

és megkéri a társaság

nevében: még ne menne fel.

De ezek itt Voltaire-bolond

racionális cimborák,

kikre egy költő-lepke nem

pazarolhatja hímporát.

A pulton át egy flaska bort

kap fel – provenszi költemény –

s egy tál ánizsos süteményt,

mely így jó csak, ha kőkemény.

A manzárd szoba illatos

és be van fűtve módfelett.

A rézkarcon Gusztáv Adolf

lovagol a komód felett.

Ulla az ágyon várja őt,

ahogy mamája szülte meg

huszonkettedfél év előtt,

habár így jóval tüzesebb.

Fektében hosszú combjait

magasra húzza; de mivel

rokokó dáma s szégyenlős:

arcát kezével fedi el.

Bellmann a tálat leteszi.

A szőke, karcsú nőre néz

és ott kezdi csókolni, hol

leggöndörebb a szőkeség.

És azt gondolja: Istenem!

mint tüskedisznó, drótkefe.

S ez kell neki! Ki ültetett

íly rút perverziót bele?

Míg Ulla: ezt a primitív

csiklandozást nem élvezem.

De eltűröm a versekért,

hol majd örökre él nevem.

Most Bellmann az ablakhoz lép,

hogy behúzza a zsalukat.

A napfény száz forgácsot szór

a hóra, mint a gyalupad.

A póni áll a kapunál.

Felnéz. Nem eszik abrakot.

S mert nincs nadrágja, láthatón

és nagy mértékben izgatott.

Egy pillanat: – s találkozik

a költő meg a ló szeme.

„No nézd a féltékeny dögöt!

Hogy ott enné meg a fene!”

Fenn becsukódnak a zsaluk.

De lenn, a fogadó alatt

a póniló nyüszít, kirúg,

prüszköl, tarisznyájába kap.

Mint aranyeső, száll a zab.

(Stockholm, 1962)

Noteszlapok

(London, 1958–1963)

Haladás

A fejlődés, mit Darwin, Hegel,

Marx s Ford ígért, megérkezett.

Tökéletesítjük a gépet,

nem az embert a gép helyett.

A roppant lakomán felesszük

a földet lábaink alatt,

meg az atmoszférát felettünk.

Az eresztékek inganak.

Energiát zabál és árut

okád a szörnyű szerkezet.

Egymást faljuk fel, ha tovább fut,

éhenhalunk, ha megreked.

„Termelésből fakad a jólét.”

Ez ellen nincs instancia.

S mi fakad majd a szívdöglesztő

jólétből? Dekadencia.

A technokratát csak a pénz

érdekli: ez a jelleme.

Mindent legyárt, amit lehet

és semmit, amit kellene.

Állásról, üzletről, zabáról

s autókról fecsegünk egymásnak.

Csak barbároknak nincsen múltjuk,

csak tegnap nélkül nincsen másnap.

Arra sodródunk egyenest,

hol fajtánknak még sírt sem ásnak,

és abból sem lesz haladás,

ha vége van a haladásnak.

Bossuet

Híres beszédeidből mi maradt?

Szavak – nagyhosszú lé.

Végleg beomlott rád a síri hant,

szegény Jacques Bossuet.

A keserű igazság hangja ez,

és nem a bosszúé.

Feleségemhez, mikor Sartre egyik egzisztencialista művét olvasta

Nagy marhaságot ír megint?

Olvasd tovább, szivem.

Jean-Paul Sartret nem érdemes

megcáfolnunk, mivel

egy vagy két oldallal odább

ezt maga végzi el.

A század filozófusai

Heidegger?

Nyelvi epilepszia.

Nekem nem kell se este,

se reggel.

Russell a matematikában

kereste a bölcsészetet.

De tévedett.

Dewey mondja: a tudomány

ne legyen moralista.

Így lett a tudós piszkos,

az atombomba tiszta.

Alfred J. Ayer.

Az ő fejében nem pezseg

az ájer.

Santayana.

Az ember őt ajánlja.

Ráció és empíria

Az átkos középkorban

azok a régi bárgyúk

hunyt szemmel gondolkodtak.

Milyen a mi korunk?

Szemünket tágra tártuk,

de nem gondolkodunk.

Wittgenstein

Itt kétszer kettő, túlnan négy:

logikáddal nem sokra mégy,

mert minden, ami logikus,

merően tautologikus.

Sokaknak irritáció,

mi nékem reveláció:

a Wittgenstein-i ráció.

Éljen az inspiráció!

Pablo Neruda

Végeztem ma Nerudával:

elolvastam, megutáltam.

Federico García Lorca

Huszonnégy éve olvastam először

öt vagy hat versét. Hőmérsékletem

harminchét kettőre szökött; arcomhoz

két langymeleg pamacs tapadt; lihegtem

az élvezettől; köröttem fénygyűrűk

kezdtek keringeni; metaforái

szökőkútjába ugrottam, hadd verje

vállgödrömet a sok sugár; az élet

s a halál elvesztették köznapi

unalmukat; fülembe fekete

kancák dobogták verse ritmusát

patkótlan lábbal; asszonáncai

zenekarát hallottam messziről;

azt éreztem, hogy több lettem magamnál

s oly gondtalan, mint őrült csókolódzás

közben, egyszerre boldog s izgatott.

Huszonnégy éve voltam így először

Lorcával és még most is így vagyok.

(1959)

John Milton

Ma már Milton-paródiának hangzik

mindegyik verse. Lekopott a festék

portréjáról, min nagyképűség ásít,

ál-klasszicizmus, bombaszt és üresség.

Embernek is hitvány volt s nagypofájú.

Erénycsőszt játszott s az égig dicsérte

Cromwell mészárlásait. Puritánok

dudája! Mindig dagadt az erszénye.

S hogy mocskolta a kivégzett Stuártot!

A király fia, mikor végre trónra

került, nagylelkűn azonnal kegyelmet

adott neki. Én fölhúzattam volna.

William Butler Yeats

Mondják, hogy semmi látható

hasonlóság nincs közte s köztem.

S ez így igaz, mert láthatatlan

csatornák kötnek vele össze.

Menánder elveszett vígjátékaiból végre megtaláltak egyet, a Düszkholoszt

Pársoros töredékeit

olvastam egykor. Mily nagy élvezet!

S mily tragikusnak tűnt, hogy mindegyik

komédiája végleg elveszett!

Átkoztam a gyújtogató, gonosz

Alit és Montferrat elvetemült

katonáit. Most itt a Düszkholosz.

És milyen tragikus, hogy megkerült!

Tizenhatodik születésnap

Unott vagy, lusta, közönyös,

nem tudsz még ortográfiát,

és nem köszönsz, ha köszönök –

hadd kérdem, míg anyád imád

s apád oly nagyra van veled:

mi lesz veled, szegény gyerek,

ki tévét kaptál nyakleves

és autót nevelés helyett?

Marx sírjánál

Megcsaltak és csalók elporladt szentje!

Az ipari forradalom ad ennünk,

nem te.

Egyesült Államok

Kacatgyűjtés az életünk.

A városok szétesnek.

És annyi villanyt égetünk,

hogy egyre setétebb lesz.

„A mennyiségi változás minőségi változásba csap át”

Mennél több autót gyártanak

s mennél több autót vesznek,

annál vacakabbak lesznek

a kocsik. (Szintúgy a vevők,

a gyárosok s a szerelők.)

Zsidó szállóige

Egy hasszid rabbi mondta:

– Jó, hogy az Isten nem lakik

a földön. Mert naponta

bevernék az ablakait.

Németország

Néhány hónapja újra láttam

s megrándítottam vállamat.

Utoljára Weimar alatt

éltem Berlinben, mielőtt

a náci dögvész rászakadt.

Később vágóhíd lett s romhalmaz.

Ma már üzleti vállalat.

Birkbeck Road 62.

Kis házunk címe. Itt lakunk.

Bútorunk ócska holmi,

de van sok könyvünk. Olvasunk;

több nem kell. Boldogak vagyunk,

hogy élhetünk s tanulhatunk.

Lenni; nem birtokolni.

Macska és rigó

Andris visít a kertben.

Minő ribillió!

Macskánk az almafánál,

szájában egy rigó.

Hárman futunk utána.

Túlnan, a kavics-úton

szomszédnőnk áll, Mrs. Rye,

ki a macskának szurkol.

Én elkapom a bestét

s mindjárt Zsuzsa kezébe

nyomom, aztán megnézem

a rigót. Nem lett véres.

Leteszem magam mellé

a fűre. Fényes tolla

ragyog. Azonnal elszáll.

Már elfeledte volna

a macska izzó száját?

Eközben feleségem

Mrs. Rye-jel vitázik:

– Magát sehogysem értem.

Ilyen jó, jámbor asszony!

S mégis neheztel, mert mi

nem engedtük a szegény

kis énekest megenni!

– Madárral táplálkozzék

a macska: így rendelte

az Úr öröktől fogva.

Mért avatkozik ebbe?

– Mert az erősebb ellen

a gyengébbet szeretjük.

Ha módunk van, megmentjük

és szabadon engedjük.

Ha rám hallgat, ezentúl

maga is ezt csinálja!

– Hallottam. Jöjjenek most

át egy csésze teára.

S ha meglátom, hogy csirkét

hoz a piacról, lelkem,

átszaladok magukhoz

és szabadon eresztem.

Andris nem eszik

Több mint két hónapja, hogy Andris

csak úgy ímmel-ámmal eszik,

hiába kérleljük, vagy rakjuk

eléje kedvenc étkeit.

– Egyél, fiacskám, hadd nőj nagyra,

szól nagyanyja s átöleli,

de Andris eltolja a tányért;

ha cukorkát hozunk neki,

a szomszédban elosztogatja.

A doktor azt mondja: konok,

de nem hiszi, hogy beteg volna.

Én azt látom, hogy lefogyott,

Zsuzsa elsápad, mikor ránéz.

Ma délben egy pohár vizet

ebédelt. Ekkor eldöntöttem:

nem nyugszom, míg végire nem

járok az ügynek. A szokottnál

is tovább játszottam vele,

majd vöröspecsenyézés közben

megkérdeztem, már est fele:

– Ugye, rossz dolgod van itt nálunk?

Nézem. Szeme csupa derű

és kristály. Nem érti a kérdést.

– Dehogy rossz, nevet. – Nagyszerű.

– Akkor mért nem eszel? csapok rá.

Felnéz reám. Megint nem ért.

De most ezegyszer elárulja

magát. – Hát nem tudod? Ezért.

Ezért? töprengek és derengni

kezd végre bennem, hogy mi van

a dologban. Csak óvatosan

pedzem. – Nem eszel, kisfiam.

Okos vagy. Jól van. Nem eszel, mert…

mert aki eszik, az… hogyan

is jár a gyermek, hogyha eszik?

– Megnő, mondja szomorúan.

Hát így vagyunk! És hátradőlök

a székemen. Elképzelem,

hogy Zsuzska s Andris így maradnak

meg kis házunkban énvelem,

hogy nem lesz soha múlt belőlünk,

s az idő sose veri szét

boldogságunkat, és fiammal

örökké vöröspecsenyét

játszom alkonykor. Andris közben

felmérte hallgatásomat

és elmosolyodik: – Nem értesz,

mert buta apucika vagy.

T. Gy. fiatal barátomhoz, mikor költeményében heves szemrehányással illetett, amiért elmenekültem Magyarországról

„Tudod-e”, kérded, „mit tettél magaddal,

mikor elhagytad a hazát?” Nagyon

is jól tudom. Másodszor emigráltam,

hogy szabadon írhassak és agyon

se üssenek. Több kollégám volt már így.

Nem hiszed? Fogd a lexikont és nézd meg

Victor Hugo, Mann, Dante, avagy Heine

életrajzát. Akkor talán megértesz.

Sorok egy üveg francia konyak mellé, mely konyakot egyik angol jóbarátommal juttattam el a címzettnek Budapestre

Vezércikkedben hazaárulónak

s hazugnak titulálsz. Vajon ki lódít

s árul hazát? Te is tudod, ha józan

vagy nagyritkán; nemhogy az olvasóid.

Más voltál régen. Hány rohadt nyilasnak

húztad el nótáját! Hogyan szerettek

s tiszteltek, míg lelkedet e nem adtad

Hruscsovnak s a delírium tremensnek!

Vedd e konyakot és ürítsd a múltra!

Tudom, megiszod, akárhogy is fulladsz

e vers miatt. Prószit, Parraghi Gyurka!

És ne dohányozz, mert könnyen kigyulladsz.

Gyűlöllek, ám csodállak

Te vagy korunk hőse,

Boldizsár,

nincsen nálad fürgébb

lócsiszár,

mindig eladtál mindent

és mindenkit,

a tehetségedet is,

bár nem volt mit.

Egy örökifjúhoz

Kérkedsz, hogy nincs baj, mert még forr a véred,

sportolsz, zabálsz és tyúkokra vadászol.

Hiába hencegsz. Régen elítéltek,

s az egészség sem véd meg a haláltól.

Keresztnév

Kisfiúkat György, George és Jorge névre

nem keresztelnek többé már, mint egykor.

Mi lesz itt velem? Eltemetnek élve,

még a nevem is kiment a divatból.

Kínrím New Yorkból jövet

Manhattan.

Boldog voltam, mikor odább

menhettem.

Repülő csészealjak

Fénysebességgel szálló, csodás lények

jönnek hozzánk folyton. Mi a fenének?

Hogy tanuljanak tőlünk. Ez világos.

Ugyan mit? Azt, hogyan kell elkövetni

hatékonyan s gyorsan öngyilkosságot.

Szökőkút a Concorde téren

Hány éjjel nyögtem ezt magamnak Recsken:

„A Concorde téren zubog a szökőkút,

másnak zubog s én egy gödörbe fekszem.”

Most itt zubog előttem a szökőkút.

Másnak zubogj, ha a gödörben fekszem!

Már nem vagyok olyan önző, mint Recsken.

(Párizs, 1958)

Az óra

A vers okosabb nálam:

inkább lett, mint csináltam.

Szerzője sótalan.

Akár a kronométer.

Versem számlapját nézd meg

és megtudod, mit én nem

tudok: hány óra van.

Arthur Koestler, Robert Graves

Csak Koestler hordja hátán az idő tarisznyáját.

Sejtek s bolygók közt fel-le utazott.

A Darkness at Noon mint Voltaire Candide-ja.

Kelj fel, Jairus lánya! Jeremiás nem írta

le még Nyugatot.

Graves a Sötét Istennőt kereste. Most Majorcán

ül a sövényen. Ha nem vigyáztok, itt a vége!

Hiába mondta, s hányszor! Pusztulnak. De ki bánja?

Ő addig nevet rajtuk, míg ott ragyog utcája

végén a tenger kékje.

Harcoljak vagy röhögjek? Kár volt értünk? Nem volt kár?

Mellet mutassak? hátat fordítsak? Hasztalan

kínlódom a kérdéssel. Tudom, hogy mindkettőnek

igaza van.

Vendégmunkás a vonaton

Veronában szállt fel. Vagy negyven éves

s nagyon borostás. Ládáját letette

a folyosón s kissé meghajtott térddel

állt egész éjjel, át Németországon,

Ostende s London felé. Fülkénk sarkából

láttam, hogy olykor egy kortyot iszik

a demizsonból és gesztikulál.

Kimentem és két ablakkal odábbról

figyeltem. Nem volt ittas, csak éppen

jókedvű, s folyton-folyvást énekelte,

hogy ’l piu bella cosa del mondo,…

és rá a rímet: un culo rotondo.

S ehhez a gesztus: mintha simogatná

nótája tárgyát. Szórakozz, gondoltam,

ha már nem néked szólt a reneszánsz.

Útitársunk, egy piszkosszőke angol

fiatalember is kijött és néhány

percig faképpel figyelt, azután

merev felsőajkkal fülembe súgta:

– Fogadjunk, ez a talján sem viszi

sokra minálunk! Kurtán felnyerített

szájpadlása alatt: – S mit szól a nyelvhez,

melyen a nő hátulja hímnemű?

Hi! hi! – Bement és én sajnálni kezdtem

az olaszt: hogy mi lesz vele Londonban,

hol lenézik jókedvéért, ahol

méregdrága a bor s ahol szegényen

nemhogy kerek, de még talán ovális

női hátsót is aligha talál.

Majd megnyugodtam. Nem kell félteni

barátunkat. A megaláztatást

kibírja majd; tán észre sem veszi,

s úgy éli túl, ahogy a népe is

túlélt gótot, vandált meg longobárdot.

Nem sajnálni, irigyelni kell őt,

kit a világ baja nem érdekel.

Saját baján is túlteszi magát,

s míg én az ő baján gondolkodom,

dalol, mert sejti, hogy a víz felett

tartják a kerek női fenekek.

Tudományos világkép – van ilyen?

Demokritosz, Galilei,

Newton, Kopernik kanonok –

a nap nem az űr közepe,

s hasíthatók az atomok;

Gassendi, Marx, Delamettrie,

Holbach: az anyagelvűség,

bár elméletnek megbukott,

tovább virul, mint párthűség;

Liszenko, Jung, Freud, Skinner, Spock,

Pavlov: jaj poshadt tökbefőtt,

jaj éji kandúr-zenekar

a tudományos háztetőn;

jön a friss kozmogónia,

roppant merész! aki tanul,

izzad, gürcöl, megérti, de

mire megérti, elavul;

nyugton három dimenziós

fenekemen sem ülhetek:

a fizika évente új

dimenziókat szül nekem;

s a fordított idő! talán

elérek minden csillagot,

ha nincs jövő, csak múlt: oda

visz a negatív villamos;

kérdéses, merre megy velünk

a mozdony: száguld, vagy tolat?

megtudjuk-e, hogy a világ

nem óramű, de gondolat?

Bújjam a tudós könyveket,

vagy hagyjak föl velük, mivel

az ember abból profitál

főként, amit nem olvas el?

Arccal Kína felé

– Barátim – szólt a régi római

hajdan –, ne féljetek!

Harcolnunk nem kell. Barbár gótjaink

majd csak megvédenek

a többi barbártól. Viduljatok!

Így ő. De tévedett.

Emigráció

Tanger, Rio, Velence –

három földrész a jussom.

S mi minden jut eszembe,

mit otthon nem engedtek,

hogy az eszembe jusson!

Van-e honvágyam, kérded

Rokonaim, barátaim

közül már éppen eleget

aláztak, kínoztak és öltek

meg amazok és emezek,

hogy a folytatást jobb Londonban

élnem végig. A sok halott

éppúgy fáj, mintha otthon lennék.

De itt ordíthatok.

Szerény deklaráció

Szovjet nacsalnikok,

jenki hülyék helyett,

hazai cenzorok,

párttitkárok helyett,

siker, pénz, kényelem

és törtetés helyett

tudjátok mi vezet?

A lelkiismeret.

Recrudescunt

Amerikában, negyvennégy dögletes

nyarán éreztem ugyanezt, ahogy

a híreket hallgattam Budapestről,

és szégyenkeztem, hogy szabad vagyok.

(1958)

Alkony a Várhegy felett

Ülök az esteledő kertben.

Az ég kupolája remeg.

Hogy szerettem a pesti partról

az alkonyt a Várhegy felett!

Hányszor néztem! Többé nem nézem.

Szamár vagy. Hunyd be a szemed.

S mindjárt meglátod! Soha nem volt

szebb alkony a Várhegy felett.

Szerelmes versek egy haldoklóhoz

(A függönyöket mind behúztam…)

A függönyöket mind behúztam,

hogy elkülönüljek veled.

A napfény szúr, akár a részvét,

a félhomály időtlenebb.

Sétálni mindig éjféltájban

indulunk, ha már üresek

az utcák és nem láthat senki.

Le a Hammers Lane meredek

aszfaltján ballagunk a parkba.

Négy éve, amikor ide

költöztünk, mondtad, hogy ennél szebb

parkot nem láttál még sose:

berilzöld fű, shakespeare-i díszlet,

pogány fagyöngy, álomvilág,

erotikus moha s az útra

boruló, óriási fák.

A kavics csikorog alattunk.

Egyik kezemben a kezed,

a másikkal – ne lásd meg! – gyorsan

megtapogatom zsebemet,

hogy velem van-e a fecskendő

s a halálos morfin-adag.

A levegő zizeg. Feljajdulsz.

Állunk a roppant fák alatt.

Kegyetlen, fekete barlangbolt

az ég is. Mindjárt rádszakad.

(London, 1963. június)

(Együtt vagyunk egész nap…)

Együtt vagyunk egész nap. Tíz-tizennégy

órát beszélgetünk. Minthogyha foszló

szöveteddel próbálnám összevarrni

magam megint. Rendszerint sikerül.

A rémlátások éjjelre maradnak.

Ma azt álmodtam, hogy búvár vagyok,

s testedben úsztam, tüdőd lüktető

algája mellett és vérereid

feszülő virágszárai között,

mint nyugtalan hal az akváriumban.

Egyszerre apró, majdnem láthatatlan

sejtek kezdtek esőzni, mintha csak

vöröspaprikát szórnának reád.

Rátapadtak ereidre, megnőttek,

nyálkás hínárként úsztattak szíved

felé, ellepték csigolyáidat,

dagadtak és tenyésztek, míg testedben

nem volt már más, mint burjánzó moszat,

jaj, hova lettél? Fuldokolni kezdtem,

s felordítottam. Csuklómat tartottad:

– Ne félj, csacsi. A lélek halhatatlan.

(Kikísértem Évát a rózsafák közt…)

Kikísértem Évát a rózsafák közt,

meg Andrist, kit elvisz magával nyárra.

Az ablak mellett állsz, halálfehéren

s félkézzel, könnyen integetsz utána.

Aztán megfordulsz. Az autó elindul.

Tudod-e, hogy most láttad utoljára?

Vigyázz, nehogy valamit is elárulj!

Csigalépésben megyek át a kerten.

A kék karosszékben ülsz, megfeszített

szájsarkokkal s azt kutatod szememben:

mi fűz még hozzád? illem, kötelesség,

vagy nem múló szerelmem?

Egy pillanat csak; és mindjárt megnyugszol.

„Mesélj magadról”, mondod végre fáradt

hangon. „Oly sokkal maradtál adósom.”

És én beszélek. De te kitalálod,

mire gondolok. És erről hiába

panaszkodnánk egymásnak.

Ketten ülünk itt szemben a halállal

s a nyári alkonyattal.

A fiú elment. És a gyermek gyermek:

hideg és irgalmatlan.

És gyűlölni fog téged, mert elhagytad,

s engem, mert itt maradtam.

(London, 1963. június)

(Zoltán egy éve minden orvosi…)

Zoltán egy éve minden orvosi

folyóiratra előfizetett,

és bújta őket, hátha valahol

felfedezték a rák ellenszerét:

s akkor, tudtuk, repülőgépet bérel,

elmegy velünk oda és meggyógyíttat,

ha egy millió fontba is kerül.

Reménykedtem. De most tudom, hogy késő,

s ha lenne is orvosság, sem segít.

Meghalsz. Két hét, mondja Tószeghi doktor.

Meghalsz. Talán két hónap, gondolom.

Tudomásul vettem, de nem akarlak

feladni. Ezen töröm a fejem

naphosszat. Állok a fürdőszobában

s töprengek, amíg egy hang felriaszt;

jövök haza és túlmegyek házunkon;

nekiszaladok a falnak; melletted

ülök, azt hiszem, egyedül vagyok

és vitatkozni kezdek önmagammal

hangosan; folyton-folyvást keresem

a megoldást, az utat, a kibúvót,

amelyen át megmenekülsz a lét

kataklizmájából, s a kozmikus

vízözön Niagarái közt száraz

sarkot találsz magadnak, bármilyen

szerény helyecskét, hol nem ér utol

a mindenség hullaszaga s ahol,

ha meghaltál is, mégis létezel.

Talán az átmán, gondolom, az ember

legbelső magva, ahogyan a hinduk

szokták nevezni. Az isteni szikra,

a lélek, vagy inkább a lélek lelke,

a gyökök gyöke, a végső maradvány,

melyet nem hánt ki a test, a tudat

s a szenvedélyek kérge, héja, leple

alól, csupán a meditáció, ha

ugyan kihántja, és ha van ilyen

lélek, amely nem anyagból tevődött

össze, hanem az anyag törvényéből,

a törvényből, mely anyagot teremt –

ha van ily lelked, akkor nem kell félnem.

Mint téli kaptárban dideregő méhek,

úgy bújik össze a halál után

a sok milliárd lélek egy gombostű

fejénél szűkebb kuckóban, ahol mind

elfér. Ott vársz reám; pár pillanat

s megérkezem. Azonnal izzani

kezdünk a boldogságtól, hogy megúsztuk

a pusztulást. Hogyan érintkezünk

érzékek nélkül? Biztos váratlan lesz,

oly fantasztikus, mint a rádió volt

gyermekkoromban. S mit nem tud a lélek,

ha kiszabadul a test hálójából!

A lélekvándorlás. Gondoltam már rá.

Régiségekről szóló könyv került

kezembe egyszer, ezerhétszáztízből.

Egész biztos nem láttam soha még,

de címlapjáról ráismertem rögtön,

s a rézkarcokról. A kétségnek árnya

sem fér hozzá: olvastam ezt a könyvet,

s egy példányát könyvtáramban tartottam,

csak más kötésben. Borzongtam először,

majd felvidultam. Kétszáz év, ha annyi,

s az ember kimászik a temetőből

civilizált körülmények közé.

És amikor veled megismerkedtem

a szerkesztőségben! Mily kellemes,

gondoltam, bár nem újdonság. Már láttam,

ugyan hol? És, mialatt beszélgettünk,

nyársonsült hús és ázott csizmaszag

keringett köröttem; császármadár

nyelvelt kalickájából a falon,

szomszédaim az utrechti békéről

vitatkoztak; halántékom megett

hallottam mindezt, úgy mellékesen;

a félig nyitott ólomablakokból

köd szállt felém; nincs messze a folyó

– a Rajna volt, a Schelde, vagy a Maas? –

bort ittam s vártam. Aztán nyílt az ajtó.

Kint cséza állt barackbefőtt-színű

lovakkal. Elsőnek a kocsis jött be

nagy izgalommal. – Itt még nem tudjátok,

hogy meghalt XIV. Lajos?

– Na végre, szólt valaki. Majd anyád

lépett be, vagy nénéd: nem hasonlított

hozzád egyik se. Kék bársonyruhában

álltál a küszöbön s reménytelen

kifejezéssel néztél a zsivajgó,

mocskos csapszékbe. De aztán megláttál.

Nem mozdultál. Azt képzeltem: fejed

hozzám repült s két selymes, galambszürke

íriszed itt forog szemem előtt,

és szőke hajad az arcomba lóg.

Egy pillanat volt, talán annyi sem.

A csaplárosné jött a kulcs-csomóval,

s te felszaladtál a lépcsőn vele.

Így pergett bennem a film, amíg

ott álltam melletted a szerkesztőség

nagytermében. Most nem futsz fel a lépcsőn,

gondoltam akkor, nem tűnsz el szobádba,

mint az utrechti béke idején.

Így történt-e? Avagy csak képzelődöm,

hogy bekötözzem lüktető sebünket?

Van-e lélekvándorlás? Látlak újra?

Néhány évszázad még egy másodperc sincs

a sírban. És már azzal is beérem,

ha csak meglátlak s tán fel sem ismerlek

kétezerháromszázban. De vajon

lesz-e akkorra még élet a földön,

és mit csinálunk vándorló lelkünkkel,

ha nincs test, hová beköltözünk?

Idáig jutottam, mikor letetted

a könyvet. – Ülj mellém, mondtad. Tán tíz

lépés volt köztünk. Amikor felálltam,

úgy tűnt, mintha a rekamié veled

megmozdulna és csúszni kezdene

hátrafelé, egy sötét folyosón.

Bársonyruhád eltűnt; gerincedet

láttam, a sok egymás fölé rakott

csigolyát, miket nem tart össze semmi:

egy érintés és összeomlanak.

Félúton voltam feléd s meginogtam.

Halántékomat harapófogók

marcangolták, ínyemen keserű

méreg csorgott le, herémben kegyetlen

szorongás lüktetett. – Mindjárt jövök,

mondtam, de előbb hadd főzzek teát.

Kiszaladtam a szobából. Itt állok

most a konyhában s arcomat mosom.

Mire meghalsz, a könnyem is kifogy.

(Andris nyaral; csupán Zoltán meg Éva…)

Andris nyaral; csupán Zoltán meg Éva

jönnek olykor ide.

Begubództunk magunkba. Legalább így

nem sajnál senki se.

Megszoktam magam is a dohos házban

az elmúlás ízét.

Kinn bányalég a szellő és fehéren

izzó acél az ég.

A lefüggönyzött ablak alatt ketten

ülünk. Társas magány

a kriptában. De ez sem tart sokáig.

Foszlik a lepkeszárny.

Hányszor száz évig tartana szerelmünk?

S most el kell múlnia.

Tetszhalott voltam egyszer s feltámadtam.

Ne menj el, Júlia!

– Remélem, szép verseket írsz majd rólam,

mondod. Én hallgatok.

Az üveg vibrál. Kívülről az élet

veri az ablakot.

(London, 1963. július)

(Nyugodtan alszol…)

Nyugodtan alszol. Én a széken

gubbasztok és kezedet nézem:

milyen törékeny, hosszú kéz!

Áttetszik ujjad minden csontja

s mintha bőrödön átragyogna

a csonthártyák alól a mész.

Tudom, hogy puszta létem szégyen,

szégyen rikító egészségem,

és ingem alatt meztelen,

hideg mellem. Egész hiába

reméltem s vártam a csodára:

nem ment meg most a csoda sem.

Nincs irgalom. És ha utánad

ugornék, akkor sem talállak.

Visszhangtalan a jajgatás.

A túlparton nem mozdul senki.

A mész elporlad. Mi a Semmi?

A Semmi üres csigaház.

(Elaludtál. Hullahegyes az állad…)

Elaludtál. Hullahegyes az állad.

A fogyó hold besüt az ablakon.

Csuklódat fogom és hipnotizállak:

„Ne halj meg! élj! akard, mert akarom!”

Ezt suttogom ezerszer, ezeregyszer

gépiesen. Csak az ajkam remeg.

És nézlek közben, az élők kegyetlen

fölényével a haldoklók felett.

Azt szoktad hinni, hogy lelkünk a testben

csak ágyrajáró. Egyszer útra kel

egy más közegbe. Én meg úgy sejtettem,

hogy fokról-fokra s együtt múlnak el,

úgy mint te most. És nincs szer, amely használ:

besugárzás, igézet, szerelem,

sem orvosság. Süllyedő bárka vagy már;

karod foszló kötél. Elengedem.

(Minden reggel sárgább és fáradtabb vagy…)

Minden reggel sárgább és fáradtabb vagy.

Mikor fésüllek, törik a hajad.

Elszáradt inda a karod. Dagadnak

a rák gubói nyakadon. Az ablak

előtt kék ég, részvétlen szirtfalak.

Ma nem fáj semmid. Ülök ágyad mellett

s a kávéscsészét tartom. Hegyes melled

helyén zöld varrat, lila sebhelyek.

Ábrándozom, hogy nem kell még elmenned

és egy fél évig veled lehetek.

Szerelmem, harmincnégy kilós kísértet,

mit mondjak néked? Áldom a napot,

mert pasztell-szürke szemeid még szépek,

mert roncs testedben van még egy kis élet,

s mert így is jó. S már nem lesz soha jobb.

(Sápadtfehér és cserepes az ajkad…)

Sápadtfehér és cserepes az ajkad.

Halkan pihegsz. Az ablakok mögött

kupoláját rezegteti a hajnal.

A fénye tőr. Görnyedten eldőlök

a székemen. Vajon még meddig tart ez,

hogy így bámullak bamba mereven,

kutyád, ki nem tud tenni semmit? Halj meg!

halj meg! halj meg! Lecsuklik a szemem.

A szertartást látom, míg eltemetnek

e fennsíkon, a kúpos havasok

tövében, mert a hegyeket szeretted.

S én elérem az esti vonatot.

Velencében vár még reám a nyárvég:

talán két hét, talán három maradt,

mikor oly sok a nap s oly mély az árnyék.

A Lídó strandján elfekszem hanyatt.

A hullámverés zaja, örök kék ég,

s labdázó gyermekeket hallani.

Kérdem: vajon tested hajótörését

túlélte-e lényedből valami?

Déltájt kinyitom a szememet végül

s lesem, merről s mikor jön már a test,

mely téged pótol. Mert szerelem nélkül

nem élhetek. Tőled tanultam ezt.

(Soprabolzano, 1963. augusztus)

(Ötezer éve a kötelet hoznám…)

Ötezer éve a kötelet hoznám

és összekötném testedet, te drága,

hogy szellemed ne járjon vissza hozzám.

Ma azt kívánom: bárha visszajárna.

Egy ezredéve rokonok ülnének

a sarkokban, mint démonok. Mécs égne

s a percre várnánk, amikor a lélek

kilép belőled s felrepül az égbe.

Ma úgy tudják, hogy döglött állat-testét

az ember ott felejti a szeméten.

De öt érzék nem elég a mindenség

megértéséhez. Ez minden reményem.

(Fekete-fehér csíkos kígyók lettek…)

Fekete-fehér csíkos kígyók lettek

a napok meg az éjek útjai.

Azt kérdezed: mért maradok melletted,

ki csak borzalmat tudsz már nyújtani?

Nem gyűlölöm fuldokló köhögésed?

felfekvéstől szederjes hátadat?

a vért, a jajgatást, a verejtéket?

Miért kell, hogy meghalni lássalak?

S mit tudok érted tenni? – sziszegsz. Fussak,

hogy tíz, húsz évig ne így csapj le rám

vámpírnak, szörnyetegnek, succubusnak,

dögkeselyűnek minden éjszakán.

Van helyettem idegen, aki ápol.

Vagy nem tudom, hogy milyen hiú vagy,

ha engem látsz? hogy nem félsz a haláltól,

s hogy megleled magad is az utat?

Takarodj! – hörgöd. Menjek le a hegyről

Veronának; ne törődjek veled;

felejtselek el és idézzelek föl,

ahogy a börtönben képzeltelek:

harmóniának, szépségnek és fénynek,

asztráltestnek, mely köröttem lebeg;

aztán utazzam tovább Firenzének,

s ha a Via Salutatin megszálltam:

vigyek szabályos százszorszépeket

Horának Botticelli Tavasz-ában,

kivel oly egy az ajkad és szemed: –

s ha az anyagból az anyagtalanba

átsétáltál és megszoktad, talán

eszedbe jutok s eljössz egy kalandra

valamelyik holdatlan éjszakán.

Biztosan nem tudom majd soha, hogy

kék üstökösköd-testedet öleltem.

De mert szerettél, fiatal halott,

irgalmas leszel hozzám s ott hagyod

a gyönyör ezüst harmatát ölemben.

(Soprabolzano, 1963. szeptember)

A British Museum könyvtárában

Hálókabátban középkorú asszony

ül mellettem. Mocskos teniszcipőt

visel (november van) s gyapjúharisnyát:

spárgával köti fel térde alá.

Mikor kimegy, négy csikket szed elő

egy pléhdobozból. Megnézem, mit olvas:

fakszimile kódexet babilóni

ékírással, fordítás s jegyzet nélkül.

Minden reggel háromnegyed kilenckor

az oszlopok közt várom a nyitást.

Fele már ott van, a többi épp akkor

közeledik gyalog: a választottak.

A közelben lakik mind, Bloomsbury

padlásszobáiban; itt főznek, élnek,

ki tudja, hogy miből. Nem ez a gondjuk.

Ez itt a kócos nő hálókabátban.

A hosszúhajú, szőke fiú ott

az albigensekről tanul megbízás,

vizsgák s fizetség nélkül mindhalálig.

A rózsás arcú, galambősz szakállú

öregúr az univerzáliák

koncepcióját s Petrus Abaelardus

e nézetekhez való viszonyát

tanulmányozza. Negyven, ötven éve?

Lassanként már mindenkit ismerek.

Ők az én népem. Oly országból jöttem,

hol nem tűrik azt, aki önmagát

meg tudja váltani. Irigykedem

reájuk s kissé szégyenlem magam.

Mert ők tanulnak, olvasnak, nem írnak

könyvet, nem kapnak megbízást, nem várnak

tapsot vagy pénzt. Engem a kiadó

küldött, ki rosszul bár, de megfizet.

Halálra ítélt törzs, ők az én fajtám.

Minden nap ünnep nékik és vasárnap

otthon ülnek, régen holt kultúrák

délibábjai között egy világban,

ahol már többé nincsen kultúra.

Ismeretlen istenek terítettek

selyemszőnyeget lábaik elé.

Gránitkolostort emeltek köréjük,

hol nem sípol gyár, szónok nem pofázik,

pénz nem csörög, de van még értelem.

Ha majd felülnek a halálos ágyon,

elmondhatják, hogy nem éltek e földön

hiába, mint a többi milliók.

(London, 1964)

Az epheszoszi könyvtár

A homlokzat még áll. A rétek zöldje

bebújt az ablakok meg a boltívek

közé. De az emberméretre készült

remek márványfal százszor több, mint díszlet:

a könyvtár benne él még. A kiszáradt

szökőkút a gyomok közt újra árad;

tollseprős szolga jár, porol s egy vénség

Szápphót másolja négy hete magának.

A lépcső nem nekifutásra készült,

de hogy kényelmes, széles fokait

ülésre használják és megbeszéljék

az istenek s az ember dolgait.

Az oszlopok közt kék árnyék, fűzöld nap.

A kapuőr, másként Kerberosz testvér

egy szépfiú khlámisza s fehér melle

között lopott könyvtekercset keresgél.

A kapubolt alatt a nevesebb

könyvtárosok pihentek szarkofágban.

Csontjaikat szétszórták a barbárok,

a márványból vályúkat készítettek,

bandáik a könyvekből tüzet raktak

és ürücombot pirítottak rajta,

vagy foglyaik kezét-lábát pörkölték.

A fal még áll. Nem sokáig. A márvány

pusztul, szemcsékre hull, vajjá kenődik,

mert a benzin mérge beleszívódott,

meg a gyárfüst. A rablógyilkosokra

megérkeztek az öngyilkos utódok.

(Konstantinápoly, 1965)

Lorenzo de’ Medici

– 1480 táján

Halastavat ástak Careggiben

az állatkert végén, hatalmasat,

ahogy rendelte. És mert senki sem

értett még hozzá, sokfajta halat,

emlőst s kétéltűt engedtek bele,

amit csak összeszedtek az arab,

velencei, portugál meg török

hajósnéptől.

Egy nap, hajnalfele

– korábban kelt fel mint a madarak –

a Medici kiment az alvó parkba

s megállt a tónál. A víz fekete

és áttetsző volt. Skarlát oszlop rajta

a fejedelem skarlát köpenye.

Elevenen szülő hal libegett

a part előtt. Mögötte mélykék, keskeny

ragadozó várt és mindjárt bekapta

a porontyokat, amikor kiestek.

Egy lomhabajszú harcsa, sunyi, trágár

nézéssel, mint III. Frigyes császár,

az iszapból vajsárga gilisztákat

szürcsölt fel, mintha makarónit falna.

Odább ezüst konyhakések cikkáztak.

Az aranyhal – hiányzott már a farka –

sarlóvá görbült a kíntól egy polip

porcelán csápja közt. Fehér belek

cérnája ringott a parti hullámok

völgyében. Amott, a víz fenekén

indolens csiga végezte szokott

egészségügyi sétáját.

Marsilio

Ficino mester a szomszéd villából

a mélyfekete ciprusok mögött

(egész éjjel nem aludt, mivel Plátó

egy mondatán töprengett) arra jött:

„Nagy ég, Lorenzo, mi történt veled?

mért vagy ily sápadt és ily szótalan?”

A fejedelem arca hűs és érdes

maradt, mint ki egy más világból tér meg:

„Istennek hittem, Ficino, magam.”

(Firenze, 1965)

Firenze, 1928

Az éjjeli vonattal érkeztem – így volt tervben.

Még otthon betanultam a térképet és mentem

egyenest a sötétben, lábujjhegyen és félve,

úgy, mint aki királyi tükörterembe lép be.

A Baptisztérium zárt kapuja elé ültem.

Kristály forrás patakzott le mellemen. Szédültem

és fölnéztem a dómra. Most enyém lett a város,

mely a szépséget szülte s felrázta a világot.

Ujjongó csillagok fenn. Mézédes tűszúrások

herémben. És boldogság. Majdhogy mezítláb járok,

nem nagypénzű turista, de alázatos vándor,

idegen hazájában, de otthonos akárhol,

kit szép tájakra, jeles emberekhez s mezítlen

márványszobrokhoz küldött egy ismeretlen isten.

Nem reggeliztem; rögtön szaladtam a festményhez,

s az elmúlás szendergő, még könnyű árnyát néztem

Flóra gyönyörű arcán. Ilyen nő nem jut nékem,

bár haját simogatnám hajnalig minden éjjel.

A félmeztelen, lányos Mercur isten a képen

ugyanolyan érzéki, pimasz, tizennyolc éves

kamasz fiú volt, mint én, csak százszor vonzóbb nálam.

Hátul a tömör díszlet a mélyzöld almafákkal.

A Gráciák idétlen körtánca, öntelt, germán

nyakszirtje s túl ovális hátulja nem hatott rám.

Majd gyorsan kifutottam, mert az őr észrevette:

azon tűnődöm, miként bújok a képkeretbe,

hogy oda, ahol tartott még a reneszánsz ünnep,

az erotikus szépség kertjébe meneküljek.

(Firenze, 1965)

Olykor még szembejössz

Olykor még szembejössz velem a járdán

itt Firenzében, s én feljajgatok

a gyönyörtől, hogy új testet találtál,

s mindig oly karcsú s lányos vagy, ahogy

ismertelek. Eléd futok, te szőke,

míg egy rossz mozdulat vagy rossz mosoly

kiábrándít. Így kísértesz: más nőkbe

bújsz, maszkot öltesz, alakoskodol,

a hotelben képeket versz le éjjel

a falról, ha magam alszom, s ha nem:

tarkómra fújsz; a kandalló tüzével

pattogsz reám, hisztérikus, vad angyal –

s én ujjongok, mert játszol még velem,

pedig tudom, hogy én játszom magammal.

(Firenze, 1965)

Botticelli Tavasza^*

Lorenzo a Plátói Szerelem félmezítlen

jelképe lett a festmény szélén mint Mercur isten.

Kígyós karját feltartja az ideák világa

felé. A festő ránéz a kocsmáros fiára

és nem szabadul tőle. A kamasz mellbimbója

illatszert küld feléje mint a lepréselt rózsa,

hernyóselyem a válla. Kegyetlen, hosszú combja

pasztellkék. De a piktort még sokkal inkább vonzza

ott, hol a reggel rózsás fényei már elérték

s megfestik két brutális, egymástól elvált térdét.

A festő félreteszi palettáját és reszket.

A szépfiú leejti derekáról a leplet.

Elvárta, hogy így járjon vele a híres mester,

aki a lelket festi, de nem számol a testtel.

(Firenze, 1965)

A Majomhoz cégérzett kocsma^*

„Gazdája voltam a Majomhoz címzett

nagyhírű kocsmának az Arno partján.

Nekem meg – büszkén mondom – Cosimo és

Lorenzo de Medici volt a gazdám.

Cosimo azért jött, hogy valamelyik

haragosának pénzkölcsönt ajánljon;

Lorenzo húsz zenésszel állított be,

mielőtt szerenádra ment egy lányhoz.

Az idegenek beszédére mindig

vigyáztam s ha oly okosan csevegtek,

hogy nem értettem, jelentettem őket.

Lorenzo állást kínált fel ezeknek.

Mikor megszűnt a divat Firenzében,

Parentucelli hupikék csuhába

burkolva jött be. Felkaptam, kidobtam.

Belőle lett V. Miklós pápa.

Azt hittem, minden mulandó. Nem tudtam,

hogy kiszolgáltam huszonöt vendéget,

kiknek neve örökké él e földön.

De nélkülük is ragyogott az élet.

Ha nap sütött, ha esett, kinn a cégér

(a rézbe metszett majom) vígan táncolt.

Reggeltől éjfélig sosem ültem le.

»Végigálltad«, mondták, »a reneszánszot«.

Bár pompás bort tartottam, senkitől

nem tűrtem el, hogy pincémet meglássa.

A hordókat én cipeltem s a kulcsot

párnám alá rejtettem éjszakára.

Nejem korán hunyt el. Fiam, Lorenzo

maga volt a jóindulat s a szépség.

Leonardótól Polizianóig

mindenkivel hírbe hozták szegénykét.

Rossznyelvű város ez, mint Dante mondta.

Mikor meghaltam, fiam egy ügyvéddel

szemügyre vette pincémet. A taknyos

Michelangelo tartotta a mécset.

Ott álltak tátott szájjal és bámulták

derékmagasságban a ronggyal bélelt

nyílást a falon, meg kezem írását:

Ó LYUK, HÁNY SZÉP NŐT KÉPZELTEM FÖLÉBED!”

(Firenze, 1965)

Delfinek

Hányszor láttam már őket így, csoportban!

Öten-hatan, vidám artistanép

ezüst trikóban, mint a torpedók,

nekilendülnek a hajó orrának,

lebuknak s máris ott vannak a túlon.

Felnéznek ránk: tetszett-e a bravúr?

Auckland előtt, hová nehéz bejutni,

egy delfin, még a század elején

révkalauznak állt és elvezette

a kormányost a víz alatti szirtek

közt, s olykor-olykor visszapislogott:

jól jön mögötte? S ha a révbe ért,

már úszott vissza, a következő

hajóra lesni. Félálomban gyakran

jut az eszembe. Vajon él-e még?

Húsz év előtt két katona-bajtársam

felborult csónakjukkal a viharban

Eniwetok előtt. Már fuldokoltak,

mikor egy végtelen erő labdázni

kezdett velük, s emelte, vitte őket

a koráll-zátonyig. Egy pillanatra

látták csak a delfin hideg szemét.

Derék tudósaink már néhány éve

kutatják, hogy a delfinek mily módon

érintkeznek száz mérföld távolságra

magas rezgésű hangskálán, s az apró

delfin mért ismeri rögtön, gyakorlat

s tanulás nélkül szülei egész

szótárát: vagy hogy terhessége végén

miért kíséri a delfint néhány

segítőkész hím és nőstény, mint hogyha

szülőasszonynál álló ápolónők

és orvosok volnának? Ezt kutatják

tudósaink, meg száz más dolgot, mely mind

roppant érdekes és lényegtelen.

Engem inkább az izgat: honnan tudják

e vízlakó állatok, hogy az ember

nem bírja ki a tengert és utál

belefulladni? S mért segítik partra,

mikor nekik a bunyán-fa alatt

nem prédikált könyörületről Buddha?

Miért rohannak neki a cápának,

mely menekül előlük, s verik át

lágy oldalát állcsontjuk dárdájával?

A morálfilozófia mely lapján

olvasták, hogy a gonoszt minden módon

üldözni kell, akkor is, ha csak mást bánt?

Oly messze vannak; meg sem értjük őket.

Ezeket nem kondicionálták, hogy

városállamba tömörüljenek,

tanuljanak, civilizációkat

teremtsenek, majd szétverjenek mindent.

Agyukba nincs pokolgép beszerelve,

nem válogatnak jó meg rossz között.

Versenyt úsznak, tornásznak, szeretkeznek,

szórakoznak és örülnek, ha mást is

mulattathatnak, s a szamaritánus

gesztusokról sem feledkeznek el.

Hogy mit gondolnak rólunk? Nehéz lenne

tisztázni. De ha békés, ideális,

boldog s könnyed életútjukra gondol

az ember, meg pompás ösztöneikre,

úgy feltehető, hogy a hullaszag,

mely gyilkos-öngyilkos fajtánkból árad,

előttük sem egészen ismeretlen.

Talán ezért oly megvetőn hideg

a szemük, mikor egy salto mortale

után felnéznek ránk, vagy a hajó

szakácsa kövér halat dob nekik.

(Szicília és Malta közt, 1965. május)

Vállad akasztófáján

Vállad akasztófáján lóg a testem,

szemed kútjában öngyilkos leszek.

A tőr kihull kezemből. Térdre estem

eléd. Gyűrött zsebkendőt lengetek.

Bőrig vetkőzöm és tovább. Kitárom

magamat, oly mezítlenül, ahogy

anyám megszült. Nincs tőled e világon

védelmem, csak ha védtelen vagyok.

Fiat, barátot, mindenkit feladtam

miattad. Már az első pillanatban.

Oly jólesett! Bokádat csókolom.

Ne emelj fel. Eszeveszett kamasznak

hullok lábadhoz. S így vagyok magasabb:

a csillagokba ér a homlokom.

(Málta, 1966)

Úgy jöttél hozzám…

Úgy jöttél hozzám, mint egy istenséghez.

S így néztem én is fel reád, aki

nem várt már semmit. Kloáka az élet,

de egymást még meg tudjuk váltani.

Zsibbadni kezd a csuklóm, ha meglátlak.

Húsz esztendőnk lesz? vagy csak két hetünk?

Üssünk a jelen borotváján sátrat.

Jövendő nincs. De hátranézhetünk.

Hogyan kell élnem? Soha élő ember

nem oktatott ki. Plátó nevelt engem

meg Epiktétosz. Ülj mellém és nézd

(s lásd másként, mint én) a forgó világot.

Vár ránk a nagy kaland. Nem magyarázok.

Azonnal dobd ki Árisztotelészt.

(Málta, 1966)

Nem oktatlak

Nem oktatlak, nem kommentálok.

Pár évig kell csak várnom most,

míg megleled Csuáng-cet, Plátót,

Tamást, Buddhát vagy Plótinoszt.

Hogy melyiket? Ki nem találom

s elnémulok, hogy egyenes

úton járj s hogy se tanítványom,

se ellenségem ne lehess.

Ifjúságom eltűnt a mélyben.

Most újra látom benned itt.

Ezért csak szemlesütve nézem

asztrálkék, szűzies, szerény s vad

lényed zárt függőkertjeit.

De verseimben az enyém vagy.

(Málta, 1966)

A teraszon állunk

A teraszon állunk. A tengeren

színezüst holdfény tölcsére világol:

legvégén foszfor ég. E szerelem

látogatónak jött a túlvilágról.

Csikorgó autók a pálmák alatt

s hullámverés. A szemhatáron kékes

barlang. Válladra tettem államat,

de testem nem ér oda a tiédhez.

Csak hajad könnyű érintését érzem

e szende, mozdulatlan békességben,

ahol megszűnt a szó. Fejünk felett

az égen lassan elfordul a Göncöl.

Csillag hull. Némán libegek veled.

De olykor felnyöszörgünk a gyönyörtől.

(Málta, 1966)

Egyszer fordítva fogtam meg

Egyszer fordítva fogtam meg s úgy néztem

gyöngyház látcsövemmel a színpadot,

hol törpék vibráltak a messzeségben.

Amióta megjöttél, így vagyok

a külvilággal. Elmerült mögötted.

Szomorú vagy és ideges. Nekem

kell vinnem a szót. Holnapra tán többet

beszélsz! Vidítsd fel! Várj türelmesen!

De társaságban, hol egymástól messze

ülünk, úgy érzem mégis, hogy veled

esküdtem össze a teremtés ellen,

hogy régen tudok minden titkot rólad

s lelkünk-testünk egy hullámon lebeg:

kikötőben sötét két éji csónak.

(Málta, 1966)

Vigasztalan voltál

Vigasztalan voltál. Áthoztalak

Ági hangszalagjaihoz, s amíg

meghallgatjuk a harminckettedik

zongoraversenyt, nézem arcodat:

a zene lassan nyúl feléd, ködöt

s fényt hint reád, lüktető selymeket

csavar köréd, megszédít, felemel

s magával visz. Miközben örülök,

elképzelem, milyen lenne világod

Mozart nélkül. Csúf sivatagot látok

elszórt csontokkal s pár barbár arabbal,

a homokban tört kardokat, sületlen

kenyeret meg egy rokkant íróasztalt

szakadt aktákkal s eltört szemüveggel.

(Málta, 1966)

Oly szép, oly karcsú…

Oly szép, oly karcsú, oly vad s oly erős vagy

az ifjúság tőrével az erőszak

virágingében. Hol keresselek meg

száz maszk alatt? Fellázadsz, ha szeretlek;

megszöksz, ha nem. S mit nyújtsak néked? Ölni

tudnék, hogy többé el ne hagyj e földi

kiránduláson. És még mindig félek,

ha hajnaltájban elmégy és ha délben

nem szólsz hozzám, vagy alkonykor magányod

szirtjére ülsz. De éjszaka elérlek,

mikor a hold süt és ágyadhoz állok.

Álmodban arcod oly tiszta fehér lesz!

Vállad márványa lüktet. Oroszlánok

jönnek inni karizmod csermelyéhez.

(Málta, 1966)

A plasztik győz…

A plasztik győz, a holt anyag

s a vasbeton.

Az emberi tudat hasad

meg az atom.

Vigasznak Szálámisz maradt

és Máráthón.

A dekadencia ragály.

Nincs gyógyszere.

Sírunk felett halálsugár

s nem lóhere.

A lencséért Ézsau eladta.

A hold letűnt.

Dedüke, mondod, á szelánná.

Még nézelődhetünk.

(Málta, 1966)

Mellettem ülsz a lócán

Mellettem ülsz a lócán; könyvet olvassz.

Vállad mögött a támlán jobb kezem.

Az alkony sárgás fénycsóvákat forgat

a szemhatár szélén, mint Claude Lorrain

festményein. Ugorjak nyolcvan évet?

A ház rég eltűnt. Luxusszálloda

neónja mellett, ferdén kinn a légben

úszik szobánk helye, hol valaha

boldogok voltunk. Mindkét urnánk széttört.

S kihez intézzem ezt az esztelen

üvöltözést az anyag börtönéből?

Vagy kössek békét ketrecünkkel? Állam

lassan feléd csúszik. Elengedem

ajkam csónakját hajad áramában.

(Málta, 1966)

A tér mélykék árnyéknak…

A tér mélykék árnyéknak nőtt bokádhoz

s a mindenség határa is te vagy.

A pálmák mélyzöld, dermedt robbanások

vállad mögött. S az óra elakadt.

Az ablakban a fény balettje táncol,

a nap járását arcodról tudom,

a májust hónod jázminillatából;

szomszédunk nincs, csak túl a Tejúton.

A bútorok, mint súlytalan trapézek

hintáznak köztünk. Olykor visszanézek:

az öt világrészt piszkos por veri,

és nincs, csak lényed isteni hatalma,

meg lenn a tenger csacsogó nyugalma

s fenn a hold ezüst piruettjei.

(Málta, 1966)

Náladnál kétszer idősebbnek

s tapasztaltabbnak vert ide

a sors. Eszemmel nyerjelek meg?

Nem mennék vele semmire.

Mivel hát? Azzal, hogy kísérlek,

míg hangtalanul viseled

fiatalságod és szépséged

tragikus tudatát szemed

kékségén s minden mozdulatban?

Maradj velem, mert rád maradtam.

Mit mondjak mást? Elolvadok

a gyengeségtől. Tested mellett

megszédülök. Ha átölellek,

karomból kiesik a csont.

(Málta, 1966)

A tengernél lakunk

A tengernél lakunk. Derül a kedvem,

ha a tetőre ülhetünk, mivel

az Etnával nemrég ott ismerkedtem

s a boldogság bárányfelhőivel.

A szűk lépcsőn egymáson már nemegyszer

mentünk keresztül. Az anyagtalan

mókázik az anyaggal. Szerelmemnek

íly későn is még eperszaga van.

Csukott gyöngyházkagylóban alszunk éjjel.

Majd hajnalködbe csúszunk ki a résen.

Némán kávézunk. Hűsek a szobák,

de a mennyezet izzad és virágot

fakaszt fölöttünk. A kőfalon át

megcéloznak az izgatott sirályok.

(Málta, 1966)

Mért ülsz a szobádban?

Mért ülsz a szobádban? Írsz, magadba nézel,

tanulsz, pihensz? Nem tudni. Soha még

nem lestem rád. De néha, késő éjjel

sétálni hívsz, ha csillagos az ég.

Az út poros, fehér folyóágy. Ember

semerre sincs. Sietünk, mint akik

kifutnak a világból. Lenn a tenger

veti a partnak szörnyű izmait.

E néma séta szertartás, igézet,

fürdés a szélben. Rád csak lopva nézek:

jobb válladon vasvért az éji fény

s a holdvilág véghetlen hosszú karja

utánad nyúl, elér s magasra tartja

ezüst kardját homlokod közepén.

(Málta, 1966)

Aki szerelem nélkül él

Aki szerelem nélkül él, kiszárad

s gonosz lesz, mint a politikusok.

Így voltam én két évig; mit sem vártam

jövőmtől a mindenség rám csukott

siralomházában. És folyton féltem

a haláltól, holott ez akkor végnek

pompás lett volna. Láttalak ma reggel

ezüst roletták rácsában hogyan

alszol; s kiléptem, festő az ecsettel

a teraszra s szétnéztem boldogan:

a tenger kék térden hajlongott lábam

előtt; a nap mint barbár drágakő

forgott; álltam egy csupa fény világban,

mely érthetetlen, de elérhető.

(Málta, 1966)

Sötétedik

Sötétedik, ha nem vagy itt.

Verem az írógépet.

Nézem, nem nézem: mindegyik

betűje a te képed.

Karórám mutatója kék:

nyújtóján te tornászol.

Hátad holdas gleccsere véd

a homály farkasától.

A matéria töltelék.

Mindig a törvény jött elébb

s parancsol az anyagnak.

Ne hallgass rá, mit fecsegek.

Testednek csapom a szelet,

hogy lelkedet megkapjam.

(Málta, 1966)

Hol válik el…

Hol válik el a hústól lényed?

Nem tudtam soha dönteni.

Misztikus bálványarc a térded,

fétisek lábad körmei.

A lépcsőről spirituális

zenének hangzik, ha lemégy,

s megérzem ágyékod haján is

szerelmünk égi lényegét.

Mit valljak néked még e földön,

hol testemnek te vagy a börtön

és lelkemnek a láthatár?

Szeretlek; hadd, hogy ezt lihegjem;

szeretlek és széttép szívemben

a galamb meg a leopárd.

(Málta, 1966)

Valómnál jobbnak

Valómnál jobbnak, nemesebbnek

játszom előtted magamat.

Attól vagyok jobb, mert szeretlek

s mert felemellek, magasabb.

Az önzés is önzetlenség lesz

közöttünk. Ám mint válhatok

olyanná, amilyennek képzelsz?

Szerelmed cél s nem állapot.

Vibráló partok szélén járok

veled s lesem zárt ajkadat.

Ingem nyílásában virágot

viselek s kést az ing alatt,

és éjjel egy-egy részt kivágok

magamból, hogy megtartsalak.

(Málta, 1966)

Mi most a reggel?

Mi most a reggel? Gondolkodom rólad,

amíg lejössz, mellém ülsz s hallgatom

kettőnk csendjét. S az est? A búcsúzó nap

aranybrokát dicsfénye hajadon.

Te vagy csak fontos. Homokbánya omlott

múltamra. Mint múmiák, mereven

feküsznek benne emberek, meg dolgok.

Egyszer tán még mindet előveszem.

Álmomban eltűnsz s hiába kereslek.

Felriadok az ágyon. Nézzelek meg

a tetőn? Villanyt kéne gyújtani.

Tovább aludjak? Újra elveszthetlek.

Nem félek többé. Csak hozzád vezetnek

a napok és az éjek útjai.

(Málta, 1966)

Ha nézlek…

Ha nézlek, háttér nélkül látlak,

ha hallgatsz, senki mást nem hallok.

Szépséged elfed minden tárgyat,

szépséged elnyel minden hangot.

Kimégy vagy elfordulsz, ha hosszan

lesem az arcod. Megtanultam,

hogy egyetértesz Plótinosszal,

aki pirult, hogy teste is van.

Ne szégyelld. És ne féltékenykedj

külsődre. Lényedért szeretlek.

A többi díszlet. Járj kabátban,

fürdőköpenyben vagy mezítlen,

mit félsz? Úgyis kiabsztrahállak

szép testedből szonettjeimmel.

(Málta, 1966)

Más évjárat, más nemzet…

Más évjárat, más nemzet,

de egy irányba tartunk.

A véletlen nem ejthet

erőszakot mirajtunk.

Az, mit ma megtanultunk,

jobban köt össze másnap.

S mire való a múltunk?

Hogy elmondjuk egymásnak.

Ki sosem ismerhetlek.

Meglepsz minden szavaddal.

Elém vágsz az eszeddel.

Szeretlek, s egyre jobban.

Oly megszokhatatlan vagy,

hogy rögtön hozzád szoktam.

(Málta, 1966)

A szikla tövén ittuk

A szikla tövén ittuk tenyerünkből a tiszta

vizet. A jégkorszakból maradt talán még vissza.

Bokrokba kapaszkodtunk, úgy másztunk a halálos

lejtőn. Rugalmas fűben ültünk le a forráshoz.

Csupa kék ég és tenger. S a pintyőkék meg csízek!

Tuniszból és Olaszból jöttek a híres vízhez.

Csend lett. Aztán dalolni kezdtek teljes erővel.

Üvegnyilak és kristály gömbök a levegőben.

Lenn tajték meg sirályok. Hallgattunk mind a hárman.

– Ez talán az utolsó idill Európában –

szólalt meg a tanító. – Jövőre négyszáz ágyas

szálloda épül ide. Neonjain elégnek

a madarak. A forrás meg majd az árnyékszéket

öblíti. A turisták úgyis csak whiskyn élnek.

(Málta, 1966)

A lázam negyvenegy felett

A lázam negyvenegy felett.

Míg láttam, testem hullaszín

volt. Most ködös. Szívem vadul

játszik bordáim húrjain.

Ha ez a gyógyszer sem segít,

nem érem meg a holnapot.

De annyira még nem szeretsz,

hogy féltselek, ha meghalok.

Mert jobb neked, ha most megyek,

mint tíz év múlva. Te vagy itt?

Ajkamhoz ér egy jéghideg

pohár, de szám nem élvezi.

Előttem lilakék színek

meg a nemlét fényévei.

(Málta, 1966)

Felgyógyultam, de ez…

Felgyógyultam, de ez nem végleges.

Ott fekszem majd egy reggel mereven

a csend maszkjával számon és hegyes

lábujjaim átütnek leplemen.

Ne nézd soká a hullát. Sárga ként

hoz a halál s befújja testemet.

Húzd be a függönyt s menj. Nem magamért

siránkozom, de érted reszketek.

Mint most idézed, Sánkárát idézd

majd akkor is: a lelket nem lehet

megölni s hogy találkozunk a lét

egy másik síkján. Tartsunk szünetet.

Hallgass Bachot, járkálj a napsugárban,

olvass Plátót. Ne dobd magad utánam.

(Málta, 1966)

Hogy miért jöttél

Hogy miért jöttél s mit kívánsz itt? –

nem értettem meg. Ostobán

hat hónapig gyötört a pánik,

hogy búcsú nélkül mégy tovább,

miközben karcsú, új hajóddal

keresed azt, miről ütött-

kopott bárkámon rég lemondtam:

a kikötőt. Megrendülök:

mert egy mólón horgonyzunk ketten.

Szellő borzongat. Felengedtem

hajam sárkányát. Szembe süt

szépséged. Lógó karral álltam

szemközt élettel és halállal.

De most békét kötök velük.

(Málta, 1966)

Szicíliába mentél

Szicíliába mentél. Jól becsuktam

kaput, redőnyt és minden ablakot.

Magam elé terítlek asztalunkra

mezítlenül, s szonettet csavarok

csípőd köré. A tükör üvegében

bujkálsz; ha nézlek, kékes füst leszel.

Aludni nem tudok. Te sem, remélem.

De minden részem téged ünnepel.

Vetítőgép lettem, mely filmet perget

a falra. Nincs más tárgya, mint szerelmed.

Kagyló vagyok: magamba zártalak.

Taorminán az alkony fénye reszket.

Fordítsd felém elnyúló árnyadat:

a tér köztünk amúgy is hártya csak.

(Málta, 1966)

Amikor először szemedbe néztem

Amikor először szemedbe néztem,

szívem vadul dörömbölt.

Hazamentünk, s nem tudtam három éjjel

aludni az örömtől.

Azóta ezüst lovasok az égen,

hattyúk a szemhatáron.

Üvegharang s csízfütty az ébredésem,

kaleidoszkóp az álmom.

Huszonöt évig a halál aratta

mellettem a mezőket.

Mindig a szenvedés emelt magasra.

De most mi lesz belőlem?

Boldog vagyok. A föld lágyabb alattam,

és félni kezdek tőled.

(Málta, 1966)

Házunkból száz mérföldre

Házunkból száz mérföldre látni

a felhőket. Most elmegyünk

Londonba Máltából. Kíváncsi

vagyok nagyon, mi lesz velünk.

Kezdjük már szőni észrevétlen

egymás lelkét. És ez elég

az utazáshoz. Kár, hogy érzem

még mindig tested melegét.

Mint most az asztalon keresztül.

Az est lapis-lazuli-kék.

Zenét hallgatsz. Pillád se rezdül.

Az áhítattól ajkad hamva

kigyúlt. Skarlát oltári mécs

a félhomályban. Hagyj magamra.

(Málta, 1966)

Bordáim rácsa közt

Bordáim rácsa közt, mint a vadállat

négy puha talpon jár a szenvedély

s érted liheg. Csókoltalak, de számat

bőrödbe vertem. Nincs se nap, sem éj:

téged kutatlak. Közénk bújt a tested:

hol voltál, míg magamhoz húztalak?

Hiába alszol, csak téged kereslek

e titkos lánggal égő húsfalak

mögött. Bőrtömlő, nem neked könyörgök!

A lelkeddel szerződtem, mint az ördög,

s mit bánom olcsó, pőre testedet,

farod két gömbjét, szeplős válladat?

Elfordulok, hogy megkeresselek.

Szemet hunyok, hogy jobban lássalak.

(Málta, 1966)

Ez a Malom Domb, Mill Hill…

Ez a Malom Domb, Mill Hill, ez Birkbeck Road, az utca

s ez, nézd, a ház s a kis kert. Itt éltem, amíg Zsuzska

is élt. Most három éve. Kék rózsáink helyén

egy autó áll cementen. És szomszédnőnk, szegény

Mrs. Rye alig ismer meg, bár nemrég még annyit

imádkozott s mosott ránk. Megzöldítették antik

kapunk diszkrét opálját. És a sün hol lehet,

mely elbűvölten nézett, ha éjjel verseket

írtam a télikertben? Minden szétporladt, elment,

csak bennem él, ahogy majd én élek egykor benned.

Törött üveg a nyelvem s vacogok. Adj kezet.

Halálos lejtőn állunk. Omolnak folyton-folyvást

az Idő lavinái. Ez az örök rend, mondják.

Ki kell hogy bírjam, mondom. Megszokni nem lehet.

(London, 1966)

Foghúzás előtt

Foghúzás előtt a várószobában,

karácsonyi repülőtereken,

vagy strandokon, hol politikus szájal

tíz tranzisztorból: húnyom a szemem

s veled vagyok. De mégsem téged látlak:

a barna bíbic-bóbitát fejed

búbján, Izland egét pupillád sápadt

kékjén, sőt még nem is a lelkedet: –

mert szerelmünkért, e megfoghatatlan

varázsért mindenkit s mindent feladtam:

még téged is. Így lebegünk az ég

s a föld között. Lehet, hogy ez csak pára,

köd s képzelgés, míg a kozmosz falára

dramatizáljuk egymás életét.

(Palma, Mallorca, 1966)

Balett-táncos

Hiú, merész és vad vagyok,

meleg gyapjakba öltözöm,

az izmaim fémszalagok,

átrajzolódnak bőrömön,

torkom meg ajkam hangtalan,

de térdeimnek arca van,

fejem vetése: szózatok,

ujjam mozgása: szótagok,

s ez itt pupillám lézere:

sugár, mely elvág kétfele.

A lebegés a rigolyám,

giroszkóp minden csigolyám,

ahányszor forgok, nyújtozom

vagy ugrok: győzök Newton-on,

körzők a forgócsontjaim,

diótörők a combjaim,

csuklóim szálló bóbiták,

a tarkóm kétszáz hóvirág,

s ez köldököm lehunyt szeme:

hány lány és fiú fúlt bele!

A testem mindig meztelen,

átüt trikón és jelmezen,

s ha öltözöm, levetkezem,

mert lényegem és jellegem,

hogy kontúrom a jellemem

és szívem kinn a mellemen,

és én vagyok a művelet,

a művelő s a műremek,

a szobrász és a nyersanyag,

s a szobor, melyet kifarag.

Az intrikák nem érnek el,

a nagyvilág nem érdekel,

a pénz s az autósztráda sem,

más ember testi vágya sem,

s ahányszor megfeledkezem

a táncról, és szeretkezem,

azt kérdem: Narcissus, minek

pazarolod erőidet,

ha a tükörben képedet

meglesned különb élvezet?

A nézőtér oly fekete,

mint a gyehenna feneke,

berobbanok, besuhanok,

kézigránát s szellő vagyok,

lebegni kezdek fény-ködös

combokkal, mint egy üstökös,

mozdul kígyófészek hajam,

s vadul megforgatom magam,

hadd lássák, milyen s hol van a

híres gyémánt sok oldala?

Naponta újat alkotok,

s mennyit! Megállni nincs idő.

Hány zsúfolt szoborcsarnokot

táncoltam testemből elő!

Újat megint, s fél pillanat

múlva megint egy újabbat!

Mind-mind a vérem és húsom

s a stílusom – de mi marad

belőlük, mikor kihúzom

bokáikból a sarkamat?

Mi lesz velük s mi lesz velem,

kinek a tánc lett mindenem,

a nappalom, az éjszakám,

szerelmem, üdvöm, mániám?

Ahányszor álmot álmodok,

azt képzelem, hogy táncolok,

s csak izmaimban bíztam és

erőmben. Most mi lesz velem,

ha utolér a büntetés,

mert testem volt a szellemem?

Tizenöt év, vagy tíz se lesz,

vagy öt, s lazulni kezdenek

izmaim zengő húrjai,

és ember nincs sehol, aki

őket feszesre húzza ki;

testem, mely magasra emelt,

elárul; a halál kiköp

elém; az undor nyargal

mellettem s meg nem békülök

se mással, se magammal.

(London, 1967)

A Westminsternél nézünk…

A Westminsternél nézünk dermedt

nyakkal, s rémülten, felfele,

hol mozdulatlan viharfelleg

csügg ránk: az ipar bélszele,

klór, foszfor, szén-monoxid, kénkő,

az izzasztó, a szennyező,

a gyilkos szmog. De most felénk jön

egy ismerős képviselő.

Köszönünk. Nézi az eget:

– „Egy szellőcske mindent elkerget” –

biztat. Te rázod a fejed.

– „Mért?” – kérdi. Mire te: – „Mivel

nem a szél viszi el a szennyet,

hanem a szenny visz minket el.”

(London, 1967)

Nem váglak ketté…

Nem váglak ketté lélekre meg testre

oly éles késsel, ahogy te teszed,

ki lelkedet rábíznád tenyeremre,

de kolostorba zárnád testedet.

Vadabb vagyok. Fülem örvény: felissza

lélegzeted fúgáit, s ha hamis

szégyenkezésem nem tartana vissza,

végigfogdosnám árnyékodat is.

De ha az öt érzékemet menesztem:

mindjárt cikázni kezdesz a fejemben

és nem vagy többé se lélek, se test:

én szüllek meg magamnak, mert kívánlak

és mert kívánlak, élvezem a vágyat,

mely engem betölt; téged elereszt.

Vágy nélkül még nem volt szerelmes senki.

Vágy nélkül csak az Isten tud szeretni.

(London, 1967)

Ma híjával voltunk…

Ma híjával voltunk a pénznek

és üres asztalunkon át

traktáltuk egymást szóbeszéddel,

majd sétáltunk. Nem említetted

– én sem az elmaradt zabát.

Hol tanultad az etikettet?

Én sokat küszködtem testemmel

Amerikában odakint,

míg leszámoltam vele Recsken,

ahogy tudtam. – Élményeink

az évekkel megédesednek,

s egy kínos éhség s egy remek

lakoma az emlékezetben

tökéletesen egyremegy.

(London, 1967)

Fényképedet írógépemre tettem

Fényképedet írógépemre tettem,

hogy nézzelek, mikor nem vagy mellettem,

lényed verbénaillatából ittam;

s hozzád szegődtem olvasmányaidban.

Te érdekelsz csak: járásod, kisujjad;

nézésed kék halai bennem úsznak;

megérezlek, ha még a sarkon túl vagy.

Te vagy a tükör, hol magamra látok;

az ablak: abból nézem a világot,

s a labirintus: mindig benned járok.

Régen tudom: szerelmünk lehetetlen.

Azért ilyen szép. Szonettekbe tettem,

hátha leúsztatnak az idő lomha

vizein a világirodalomba.

(Fowey, Cornwall, 1967)

Engem még tanítottak

Engem még tanítottak; és te

tudod, mit hol keress; korán

születtünk; újabban hülyéket

nevelnek ki az iskolán.

Így választottunk, nagyravágyók,

tanulást, tiszta ágyhelyet,

szegénységet és szabadságot

bőség és pusztulás helyett.

Kortársainktól egyre messzebb

kerültünk. Szólj, s nem értenek meg.

Mit kezdünk velük itt az elnyűtt

bolygón, hol közös az utunk?

A gondjaikat vállra vesszük,

örömeiktől elfutunk.

(Bécs, 1967)

Kisvárosban élünk

Kisvárosban élünk, ötszáz esztendős

házban, hol zöld ólomüveg az ablak

s az ágy a szoba közepére csúszik

éjjel. A dombon a Treffrey-ek laknak,

hajdan a város urai. Ma is még

mindenkinek hízott libát kell vinni

a kastélyba, évente s gyalogszerrel.

Ez a valóság, bár nehéz elhinni.

Házunk mögött a sírkert. Ott sétálok.

E KŐTÖMB ALATT THOMAS TREFFREY FEKSZIK,

ILY NÉVEN ELSŐ, ÉLT EZERNÉGYSZÁZ ÉS

NEGYVENKILENCTŐL EZERÖTSZÁZEGYIG.

Itt Thomas II, III, IV s így tovább.

Mind együtt fekszenek: minő boldogság!

Az anglikán pap kijavít, hogy nem mind:

Tizenhármat Norfolkban akasztották,

mert kalózkapitány volt s Tizennégyet

Trafalgárnál a tengerbe temették.

A pap, ahogy jött, eltűnik. Megadta

az idegennek a kijáró leckét.

Nem készültem fel erre. Barbár földről,

nyughatatlan átjáróházból jöttem,

ahol hamisítják a történelmet.

Leülök egy sírkőre törődötten.

Múltunk örökös hencegésbe fulladt.

Itt számon tartják. Egy púpos sirály

leszáll s pimaszul vizsgál. Vajon merre

fekszik Nagy Lajos és Mátyás király?

(Foway, 1967)

Fehér halakkal van tele…

Fehér halakkal van tele az égbolt

s valószínűtlen a realitás.

Rémálmot látok. Átszólsz a szomszédból:

„Ne félj! Az álmok értéke vitás.”

A nagy fényességben testedből semmi

sem látszik többé. Mondjad, hogy lehet

hivalgás nélkül, férfimód viselni

e boldogságot? Ülj a fellegek

alá, mellém. A tenger széle kék lett

a rőt sziklák tövén. Oly szép az élet!

De akkor is, ha elporladt a szám:

kariatíd! őrangyal! te vigyázol

reám. Örökös telihold világol

lábaid két földbeszúrt pallosán.

(Fowey, 1967)

Kezdetben még csak szememet…

Kezdetben még csak szememet

kapcsoltam ki, hogy homlokcsontom

belső falára fesselek,

de most átlépem s elvetem

a vizuálist, és kibontom

végső valódat, testtelen

és anyagtalan ideádat,

mely oly tökéletes marad,

ahogy most látás nélkül látlak,

kiben nincs romlás s változat,

ki nem öregszik, el nem vásik,

ki megvéd földi utamon

s kin meditálok mindhalálig.

Te azt hiszed: és túl azon.

(Fowey, 1967)

Reggel, ha arcod még homályba olvad…

Reggel, ha arcod még homályba olvad

a párnán, hozzád hajlok és szagollak,

mint egy virágot. Rajtad és belőled

élősködöm. Felszürcsölöm velődet,

gégémet vadvörös torkodba tettem,

hogy szétmorzsolj vagy összerakj s kegyetlen

fogad között prédának vedd mezítlen

csontvázamat; hogy ismerj, mint az Isten

s mégis szeress. Tán megöltelek téged,

tán te öltél meg, hogy ne tudjak félni

és így ébredjek minden hajnalon,

mint most: a boldogság halálbűnének

hét éles tőrével szívemben s égi

szerelmünk vérszagával ajkamon.

(London, 1967)

Szemed sarkából…

Szemed sarkából szilvakék, kegyetlen

rakétákat röpít az ifjúság.

Ha csak egy csepp becsület volna bennem,

nem engedném, hogy számat érje szád.

Talán még most sem késő, hogy lerázzam

szédült hűségedet s kidobjalak.

Te jámbor őrült, mit akarsz e házban?

Tört bútorok és bérbe vett falak

közt ráncos képem vonz, vagy a szegénység?

Ébredj álmodból! Nem látod a végét?

Az iszonyaton kívül mi marad

örökre rád, ha ócska bábom eldől?

Húzd ki kezedet sárga tenyeremből,

honnan az idő vize kiszalad.

(London, 1967)

Még egy beszélgetés

Még egy beszélgetés; sosem fogy

szavunk; az évek víg szele

tarkóm mögött; még egy versem, hogy

telefirkáljalak vele;

s a kergetődzés; Szent Tamásnak

hódolsz; most Plátó érdekel;

előtted futok vagy utánad;

nem érsz el vagy nem érlek el;

az ég ott fenn még csupa csillag;

ösvényünk itt lenn csupa illat;

és a boldogság mennyei

parfümjét nem gyűjtöm flaskába:

jaj annak, aki megtalálja,

jó annak, aki keresi.

(New York, 1968)

Ahogy Flaubert ír…

Ahogy Flaubert ír – ismersz nála jobbat?

de bírod-e alakjai unalmát?

Vajon beengednéd Bovary Emmát,

Bouvard-t, Moreaut, ha ajtónkon kopognak?

Mit mond neked Balzac száz figurája?

S Hemingway sok-sok papírmasé hőse?

De ha Candide él, nem hívnád-e őt be,

meg Kárámázov Áljosát teára?

A realisták, kik remek műgonddal

írták meg az átlaghülyék unalmas

csip-csup dolgait és sohasem mondtak

semmi lényegest, most csendben úsztatnak

a süllyesztő felé. De ne utáljuk

őket nagyon; kevés jó jött utánuk.

(New York, 1968)

Északi nyár

Pipacspiros madár (sohasem láttam

ilyent) a fáról jóreggelt füttyent.

Fürödni megyek a patak mentén, le

egy tóhoz, melynek nincsen neve még.

Éles, kemény fűszálak sárga napban:

bronzkori kardok. (Csak önvédelemre.)

Odább málnabokrok karácsonyfái:

tejüveg égők az apró gyümölcsök.

Aztán morénák sima, nagy lapokkal.

Oly kár, hogy későn érkeztem ide

íróasztalt választani magamnak.

A barna sziklán mérgeszöld penész

vagy tán moha: lapos, ovális foltok –

az Amazonász holt ágában láttam

utolszor ilyen foltokat libegni.

Mert ég, föld, napfény, fauna meg a flóra

pár kurta hétre trópust játszik itt:

a szőrös szárú, kis skarlát virágból

még csak félennyit láttam tegnap erre

(kár, hogy ennek sem ismerem nevét),

indák kúsznak, mintha siklók volnának,

s ahol a patak apró teknőt formál:

vízipókok szaladnak a felszínen,

mint hogyha baseball meccset játszanának;

a tintaceruza-viola mélyben

a nagy halak kiengedik spermájuk

üstökös-ködét és úsznak tovább.

Párzó szitakötők biplánja száll el

vállam mellett: nem látnak a gyönyörtől.

Pollen, színpompa, száz illat köröttem.

Minden tenyészik, burjánzik, kitárul,

szeretkezik és siet, mintha tudná

hogy kurta lesz a tarka orgia.

Én is futok le a névtelen tóhoz

s mellettem, ifjan, áttetszőn, ezüstös

derékkal, virágcsokorral a karján

szalad a nyár, őrült Ofélia.

(Magnetawan, 1968)

Mozi után megálltunk

Mozi után megálltunk. A telihold az égen

csak ferde körszelet volt. Aztán eltűnt egészen.

Tűnődtem. Hol olvastam e holdfogyatkozásról?

Nem az újságban. Jóval régebben. Pesten, nyáron,

Flammarion könyvében, már jó negyvenöt éve.

Mentünk haza, Hamzához, éji beszélgetésre.

Gyermekszoba, matrózing, nagy könyv a táblázattal:

NAP- S HOLDFOGYATKOZÁSOK A HUSZADIK SZÁZADBAN:

teljes nap, negyvennégyben… a Csendes-óceánon,

és hold, hatvannyolc… New York – ezeket úgyse látom,

gondoltam haragosan. Itthon lesz szerény házam,

könyvtáram, boldogságom. S mégis mindkettőt láttam!

S mégis nyavalygás nélkül járom a nagyvilágot

veled. Halántékomnál nap- s holdfogyatkozások.

(New York, 1968)

Ülünk Manhattan csúcsán

Ülünk Manhattan csúcsán,

kátrány, víz s nafta-szag,

sok sűrű, fűzöld hullám,

s zajos New York-iak.

Köröttünk mit csinálnak?

Fő gondjuk a haszon,

s a gyáripar piszkában

fetrengenek hason.

Látod, ahogy a bomba

a kéklő ég alatt

szétnyílik, mint a gomba?

Hangszalag sem marad,

sem aki megkérdezze:

miért történt? ki kezdte?

(New York, 1968)

Ha látlak, hallom hangodat…

Ha látlak, hallom hangodat,

ha asztalhoz ülök veled,

vagy hogyha csak

nevedet mondják: mellemet

friss forrás járja át, kezem

vibrál, pulzusom hevesebb –

egy testtelen

erő lesz úrrá testemen.

Nem közhelyeket szavalok.

A nagy csodát

nem értik meg az emberek.

Mi mozgat bennem micsodát?

Nem az anyag a szellemet.

De a szellem az anyagot.

(New York, 1968)

Egy modern festőhöz

Azt mondják, könnyű mintázni a testet

s a léleknek nehéz megadni mását.

Te, épp fordítva, biztos kézzel fested

rohadt lelked minden perverzitását.

(Névtelen költő a Görög Antológiából,

Róma bukása idején)

Bárányfelhőkön úszkál a paplak. Lemegyünk.

A Whitney Múzeumnál megállunk s belesünk.

Ott háromlábú csődör, zöld flaskában homály,

itt asszony kályhacsőből s egy plasztik pissoir,

ott linóleumkockák s egy gecis lepedő –

az áru, mit megrendelt a műkereskedő:

kontár hamiskártyások felkapott művei –

akad, ki nézi tátott pofával s megveszi.

Felsóhajtunk. Nincs ízlés, csak üzlet. Jön a képpel

a prémgalléros férfi. Tízezret adott érte.

A vászon nem ér semmit. A keretért, ha fája

még ép lesz, ötven centet kap majd az unokája.

Nézd: megfenyeget minket öklével a dagadt

képű detektív. Itt már röhögni sem szabad.

(New York, 1968)

Karenina Anna és Capulet Júlia

Hazaérkeztem a Tolsztoj-regénnyel

kezemben. – „Régen elvitte a szél”,

mondtad szelíden, de nem hittem néked.

Elragadnának mindenkit az évek,

őt is, ki jobban írt mindenkinél?

S mégis. Vronszkij lapos és Anna talmi,

s eget ostromló szerelmük mit ér,

ha nem tudnak bálok és társadalmi

farringatás nélkül együtt maradni

s több egy meghívás, mint a szenvedély?

Jó, hogy Tolsztojnak, bár nagyon utálta,

nem volt módja Shakespeare-hez nyúlnia.

Különben a harmadik felvonásban

valahogy így beszélne Júlia:

– „Haragszik ránk Verona kapitánya.

Leszek hát Páris felesége. Jó

atyám és társadalmunk ezt kívánja.

Te meg mehetsz a búsba, Rómeó.”

(Philadelphia, 1969)

Repülőgép száll ki minden felhőből…

Repülőgép száll ki minden felhőből

a Central Park felett. Mi a hiba?

A bölcselet mért érkezett először

s csak azután a győztes technika?

Mért nem fordítva? Mért nem Árkhimédesz

öntött már ágyút s atombomba hullt,

míg Néró kornyikált és Róma égett?

Porló vasbeton szörny lenne a múlt,

ocsmány gépek raktára – kristály hajnal

a pillanat. Itt jönnénk nyíló ajkkal

s az erényről beszélgethetnénk szégyen

nélkül. S mily boldogak lennénk! Az ész,

mint könnyű sas körözne fenn az égen.

És a Broadway-n feltűnne Szókrátész.

(New York, 1968)

Ave Luna, morituri te salutant

Kaáli Nagy Györgynek

1. A hold dicsérete

Ha csak hold volnál, nem vennélek észre,

ha csak fény volnál, ugatnék reád,

de zöld vagy és liliomillatod van

és sárga vagy és áttetsző és véres

és nemcsak égitest vagy

és nemcsak fény, de fényjel

és nemcsak jel, de jelkép

és nemcsak kép, de képzet

és útitárs e kurta

kiránduláson, mint a fű, a füst,

a fák, a körmeim.

Gyermek kezemmel kapdostam utánad,

rejtelmes, ezüst fétis,

felhők batiszt szoknyái közt gurultál

elejtett, fényes tallér,

lisztet őröltél nagyapám malmára,

teheneire meg a temetőre,

malomkő a magasban.

Hány kép meg metafóra

röppentyűjével ünnepeltelek,

telihold, ifjúságom szemafórja,

Ofélia kibomlott, őrült melle

a mennyei patakban,

márvány metszésű óra,

ki beleszerettél a hónapokba

s eldobtad hitvány mutatóidat,

transzcendentális angyalsegg opálja,

amikor rátelepszik

az égi árnyékszékre,

a kamaszkölyök Herkules heréje,

midőn mamája púderozza,

mielőtt a lányokhoz engedi.

Óriáspók, hálódba fontad nékem

Pannónia, Toszkána,

az Île-de France s Cornwall dombjait

vízparton, réten, parkban, erdők mélyén,

balkonokon, hajókon és Amár

lőréses, rézveres

tornyán a marokkói sivatagban

a dűnék zsúfolt tevepúpjai

fölött:

te sakkoztál szeretőim mezítlen

testével – én csak kibiceltem néktek –

s ha túl közel hajoltál feltámasztott

combjukhoz, lábfejükkel könnyedén

meglendítettek, mert

én mindig elfecsegtem mindegyiknek,

hogy a szerelem piros labdája vagy,

és még Ánákreón

s Theokritosz dobott az ég vizébe.

Hadihajókon, Száipánon, Táráwán

mindig szemembe céloztál kegyetlen

reflektoroddal: – álltam vagy futottam

az éjszakában, feketén szivárgó

agyonlőtt források s még eleven

szökőkutak között

higany-girlandjaiddal meztelen

s verejtéktől cseppköves mellemen: –

s hogy ragyogtál a háború után

a Fifth Avenue meg Budapest felett,

kerek, kövér ezüstponty,

néztem, hogyan lebegsz

s rakod ikrádat a Tejút árkába

és reménykedni kezdtem,

mennyei kocsmacégér,

a konstellációk

kitartó asztaltársaságai

– ki-ki a törzshelyén –

még ott ülnek mögötted minden este;

az enyimek

Ukrajnában szóródtak szét vagy Auschwitz

kéményein keresztül menekültek,

aki maradt, azt szétverték s lecsukták.

A recski tábor fogda-ablakán

hét meg hét rács volt s túl az ablakon

kettős szögesdrót és még két szögesdrót

s a dróton túl a kékróka fenyőfák

a halál árnyai: –

beleálltam merev staniolodba

és azt képzeltem, hogy sugaraid

transzmissziós szíján,

az égi Jákob létrán,

millió összefolyt sínpárodon

már felhúzol magadhoz az öröklét

ezüst körszínházába –

de Sztálin meghalt s engem itthagyott.

Szeretném, hogyha úgy látnálak most is,

mint negyven év előtt,

ahogy lassan felbukkantál a görbe

tölgyfák tövében, rőtszakállú törpe

s lennél még egyszer vérnarancs, cipó,

léggömb, eszményi sajt, kerek tükör,

ki meglógsz egy szappanhabos pofával,

de nem panaszkodom: –

hűségesen kísértél át a Fertő

lápján fel Bécsig, Párizsig, La Pazba,

Rióba, onnan Londonig, Máltába

és most harmadszor át a tengeren

s megvolnál otthon is: –

novemberben, tavaly, New Jerseyben

kiléptem Hamza Bandi csupa könyv,

csupa zene, csupa szympozion

házának üvegajtaján s pihegtem

a boldogságtól, ahogy néztelek

az égbolt aszfaltfényű ágain,

ezüst almám az őszi kert felett

fagyott almám az őszi kert felett.

Akkor már tudtam, hogy elérnek hozzád

vagy inkább, hogy druszádat érik el,

az égitestet, a velünk keringő

bolygót, 384 000

kilométerre, az objektív Holdat,

magát a Holdat, amely nem legenda,

hipnózis, játék, mágia, szorongás,

istenség, emlék s annyi minden, mint te,

a való Holdat, mely fenn jár az égen,

melynek nem vagyok részese, mint néked,

ki bennem élsz s nélkülem nem is volnál –

elérik hát a Holdat,

tűnődtem és örültem,

hogy életemben érik el

s hogy téged is megtarthatlak magamnak

oltári szentségnek az éj s a vénség

fekete kupolája alatt

az űr brutális kriptájában

halotti mécsesemnek.

2. Meghódítása

Heuréka, kiáltott Árkhimédesz

a kádban és egy nagy ugrással kinn termett

az utcán, hírül adni Szürákúszá

lakóinak, hogy minden vízbe mártott

test annyit veszt súlyából, mint satöbbi; –

„föld! föld!” kiáltott az árbockosárból

reggel kettő tájt az ügyeletes

matróz: irgalmas Szűzanyám, hát mégis

ő mondta jól, a kapitány, a hebrencs,

az izzadt képű, nagypofájú hajcsár,

az ál-keresztény, ál-talján zsidák!

megúsztatása holnap elmarad!

e lapos part a kincses India! –

s most hatvan éve, hogy pezsgett a lég,

amikor Wilbur Wright Párizsba ért!

parkokban, kertekben meg a Boisban

tenyérnyi gyepcsíkon biplánok álltak,

kockás nadrágban és szalmakalapban

soha-fel-nem-serdülő kamaszok

dolgoztak rajtuk éjjel: most is érzem

karbidlámpáik meg a vér szagát,

vonalzókból s botokból eszkabáltak

vázat s a szárnyhoz nagynénjük szoknyáját

s a szállodai karszékhuzatot

lopták el; és hogy krákogtak, köhögtek

motorjaik s míly indiánüvöltés

harsant az égre, hogyha csúf szöcskéik

átugrottak néhány bokor fölött!

később fák jöttek, templomtornyok, dombok,

az Alpok, a La Manche, az óceán.

„Hold, Hold!” gondoltam, míg a képernyőnél

vártam a nagy bravúrt

(mi volt ehhez Kolumbus, Blériot!)

s a kommentátort hallgattam, aki

elmondta és modellen is mutatta:

hol, hogy, mikor bújik ki majd a gépből

Armstrong, aztán Aldrin s ha leléptek

a létráról, hova hány yardra mennek,

fényképeznek, zsákolnak holdtalajt,

hány font ballasztot, nylont, szeizmográfot

hagynak a Holdon – s mert a közvetítés

még késett, rákapcsolt az űrhajózás

utópiáira, összekeverte

Árisztárkhoszt Lukiánosszal, Számoszt

Számoszátával, Küránónak mondta

Cyranót s végül is tudtunkra adta,

hogy ünnepelhetünk,

mivel e történelmi pillanatban

az emberiség a Hold-korba ért.

Erudícióját még háromszor adta

tudtunkra újra és újra, amikor

nagyvégre feltűnt a Hold sivatagos

tájképe a fekete égkoronggal

s az Eagle vicinális jellegű

kontúrja groteszk kályha-lábain,

aztán Armstrong fantomhoz hasonló

áttetsző alteste, utána Aldrin

s tipegtek már, majd jártak, fényképeztek

program szerint, hibátlanul, precízen,

ahogy bemondták, mintha csak bizarr

tornagyakorlatot mutatnának be

barbár maszkokban; s a fiatalok

mocorogni kezdtek a képernyőnél,

rágyújtottak, vihogtak: – ez a kettő

húsz perce császkál már és még mindig nem

történik semmi, egyetlen lövés sem

dördült el, vontatott a rendezés,

elég volt, láttuk, megtörtént, az ember

a Holdba ért, a győztes technika

s a grandiózus unalom jegyében.

De én kitartottam az öregekkel

a televíziónál; ásítoztunk

s reménykedtünk, hogy most talán ezegyszer

Hitler s Sztálin után,

Rotterdám, Belgrád, Oradour, Coventry,

Katyin, Auschwitz, Varsó s Drezda után,

Budapest, Dallas, Memphis meg Chicago

és Prága után,

Nikita Hruscsov s Lyndon Johnson után

akad valami,

aminek örülhetünk,

amit megünnepelhetünk,

s hogy házainkból,

hol az iszonyat madárkarmai

kapargatják az ablaküveget,

ámokfutó, hosszú főutcáinkról,

nyolcpályás, pompás autóútjainkról,

hol hatvanöt mérfölddel hajthatunk

a boldogtalanságba,

merészen ívelt betonhídjainkról,

melyek szemétdombokat kötnek össze,

szép tájainkról, melyek elmerülnek

reklámjaik mögött,

a nylonrongyba öltözött erdőkből,

zsírpapírba csomagolt hegytetőkről

s az óceánról,

mely trilliónyi zápfog-tarajával

nemhogy hajóink kátrányát s a gyárak

ürülékét,

de ódivatú és hatástalan

kotonjainkat sem tudja megrágni –

akárhonnét

felnézhetünk a Holdra s megnyalhatjuk

szájunk szélét: te is megvoltál, édes,

megvoltál még nekünk,

amikor az ágy kirohadt alólunk.

Ünnepelnék,

de kit? A két vakmerő űrhajóst

s Collinsot, ki most ott kering felettük,

ünneplik majd méltón, ha visszatérnek

a Földre; és ha van elég eszük

s nyugdíjba mennek, mához harminc évre

is lesz mit aprítaniok a tejbe;

a történelem könyvébe arany

betűkkel jegyzik fel a nevüket

és az arany betűk ragyogni fognak,

föltéve, ám meg nem engedve, hogy

ötven év múlva is

lesznek még könyvek s lesz történelem.

Háromszoros hurrá a legénységnek!

de ki a kapitány,

ki itt az Árisztárkhosz,

a Kolumbus, a Wright, a Blériot?

üdv hát nekik, akik a rakétákat

alkották, a pioníroknak is,

meg a V2 tervezőinek,

hozsánna őnekik,

akik a termonukleáris bombák

bokáira rakéta-szárnyakat

kötöttek, hogy repülni tudjanak

ország s ország között,

bolygó s bolygó között,

hozsánna őnekik,

kik reaktorok betonpincéiben

kitenyésztették nékünk a tudomány

ganajából

a pusztulás halványlila gombáit,

kik legyártották és házhoz szállítják

a mustárgáz hév fűszerét utolsó

salátánkhoz, kik kőkorszakbeli

ösztöneink ellen az anthtrax hószín

fioláit ajánlják nyugtatónak,

kik tyúkeszű vezetőink markába

nyomták a táv-vezényléses halál

csengőgombját, hogy játszanak vele

s akik, mert tébolyult ámokfutásunk

még mindig messze, messze elmarad

a technika csodái

mögött, a lökhajtás Niagaráját

szerelték be a valagunk alá,

hozsánna őnekik,

ma este ők is velünk ünnepelnek,

azaz ünnepeltetik magukat

szerényen, ahogy mérnökökhöz illik,

kik nem a dicsőségért,

de fixumért és prémiumokért

dolgoznak közköltségen,

akik a „hadi” jelzőt mesterségük

neve előtt diszkréten elfelejtik

s akiknek életét

civil ruhás rendőrök őrzik, jobban,

mint a takarítónőket vagy engem,

ha New Yorkban sétálni megyünk este –

ma este ők is velünk ünnepelnek,

de ők tudják: ez nem bemutató,

nem is főpróba, hanem őrült ugrás

a semmibe; a többi látványosság

a tapsoló tömegnek, cirkuszi

bravúr, melyhez az űrhajósokat

léptették fel légibohócokul.

A helyszíni közvetítésnek vége –

a kommentátorok elmagyarázzák,

hogy Armstrongot, Aldrint és Collinsot

vesztegzár alá veszik idelenn

húsz napra, hátha bacillusokat

hoztak magukkal,

a holdtalajt pedig tudósaink

megvizsgálják, mivel váltig remélik,

hogy e kövekből a világmindenség

titkát sütik ki – aztán a bemondók

az eseményt méltatják meg a békét

emlegetik

sűrűbben, mint Hernando Cortez szokta

Jézus Krisztust – ne higgyetek nekik!

a technokrácia hírverői csalnak

s hazudnak a halál főmérnökei,

tudják ők jól, hogy nincsenek a Holdban

bacillusok; bacilluskultúrává

az ő fejükben vált a tudomány

s a technika,

tudják ők jól, hogy a Hold köveibe

nincsen beírva semmi

s fütyülnek ők a mindenség titkára

(a mindenség

nem tartozik a kormány ügykörébe)

és pöknek ők a Hold szikláira

(melyik vezérkar ad sziklára pénzt?)

más kell nekik:

plutóniumot vagy uránt keresnek,

miből bombákat lehet gyártani,

avagy rakétakilövőhelyet

keresnek

tán éppen a Nyugalom Tengerén,

egy jóval szebbet, mint amelyről

Hitler s Sztálin valaha álmodott,

s ha megtalálják az alkalmas krátert,

berendezik

s megcélozzák a Föld egyik felét,

amíg pár év múlva a májbajos,

ólompofájú, izzadt tenyerű

párttitkárok

néhány Lenin-rend és tarkónlövés

segítségével kicsikarják

a szovjet hold-hajót s berendezik

a lőállást az Árnyak Tengerén

s megcélozzák a Föld másik felét

a Holdról,

ahogy már régen megcéloztak minket

a Földről

s ahogyan mi is megcéloztuk őket

a Holdról meg a Földről,

mert köztünk az ellentét óriási,

de tébolyunk közös –

ám, hogyha nem akad plutónium

vagy a kilövőhely nagyon költséges,

úgy izgalmuk hamarost lelohad

az űrhajózás, a Hold, a természet

meg a mindenség titkai iránt –

Hallgass el!

a képernyőn von Braun arcéle látszik,

interjút ad, de nem néz fel reánk,

tán attól fél, hogy szeme elárulja,

de mi az, ami árulnivaló

még akad rajta?

megfontoltan beszél, erős az álla,

az orra szép, ajka körül öröm:

ez nem látja soha a farkastorkú

homály körgallérját a vállain – – –

hitvány eszközzé fajultunk kezükben

és nincs mit tennünk: ellenük a strichnín

vigasztalás csupán s nem védelem – – –

s mégis: gyilkosaimat sosem untam

annyira, ahogy ezeket unom,

az ellenember inkarnációját,

az űrhajós gorillát,

az öngyilkos gorillát,

a szkizofrén gorillát,

ki a determinizmus

ítéletét jön végrehajtani,

aki lekergeti

torzszülött fajtánkat a Föld kérgéről,

mit az nem tűr tovább –

hallgasd hát Caesart, ő a győzelem,

de amit mond, azt nem gondolja ő

és amit gondol, azt nem mondja ki,

meghódította a Holdat

s elpusztítja a Földet,

ne hallgasd őt,

rúgd szét az undok televíziót,

fojtsd torkára a szót –

szabadságodból ennyi még maradt:

fuss ki a kertbe, szagold meg a fákat,

idd meg a füveket,

simogasd meg a hold ezüst haját.

(Toronto, 1969 nyarán)

Rotterdámi Erazmushoz, 1.

Hitvány volt Róma, és Luther kikezdte.

Melyiket választottad? – Egyiket se.

Hová mentél? Uralkodók szaladtak

utánad. – Oda, ahol írni hagytak.

Nem fogadtál el tekintélyt, se dogmát.

– Csak így végezhettem a magam dolgát.

Mire vagy büszke? – Hogy türelmet, békét

hirdettem ordas farkasok közt. – És még?

– Hogy ahhoz álltam, kit máglyára tettek,

olyankor is, ha nem értettünk egyet.

Hány inkvizítor esküdt örök bosszút

ellened! S hogy szoktál aludni? – Rosszul.

Látlak, ahogy felkeltél – még setét volt –

és fújtad a parazsat: mint a vérfolt!

Sóhajtottál. Ferenc király s a császár

egymás torkán, Szolimán meg Budánál;

s ki látja a bitang világot tiszta

szemmel? Még Morus is karrierista.

Ma is tizenhat órám van, gondoltad,

majd kihúztad a hamuból a tollat,

s íróállványod mellett keltegetted

a kultúrát, melyet ma eltemetnek.

Rotterdámi Erazmushoz, 2.

Tőled tudom a leckét,

hogy minden dogma nyálas,

s hogy úgy válassz torz eszmék

között, hogy sose válassz;

hogy nézni kell, figyelni

s olvasni, egyre többet,

míg a tanulás lelki

kínból testi gyönyör lesz;

hogy a mocsárban szikla

vár: ülj fel, humanista,

s ne járjon szenvedélyed

zsebtükrére a gőgöd –

mért udvarolsz magadnak?

Magadon túl kezdődöl.

Rotterdámi Erazmushoz, 3.

Hányszor hány bőrt nyúztak le rólad,

pap fattya! szökött szerzetes!

Viszont magyarnak és zsidónak

lenni sem volt kényelmesebb.

Könyvtárszobádba ágyra jártam,

s hogy szorongattam kezedet!

Vesd össze Sztálint Szolimánnal,

Hitlert s a máglyát: egyremegy.

Ötszáz esztendős hosszútávon

egy Európáért hevültünk.

A fanatizmus ostora

egyformán kiűzött hazánkból;

mi meg búsultunk és örültünk,

hogy nem látjuk többé soha.

(Philadelphia, 1969)

New York felé

Minden héten New Yorkba repülök,

több mint egy éve már, tanítani

az egyetemen, kezemben görög

Plátó kötettel, inkább védelemre

szomszédaim ellen, mint olvasmánynak.

Most is, mint máskor, ablak mellé kértem

helyet s figyelem, hogy futunk neki

az esőfelhő zsúfolt ménesének

s hogyan száguldunk keresztül a szürke

kancák gomolygó, laza belein,

míg fenn vagyunk az éles, hihetetlen

napfényben, hol meglesem a velünk

szálló narancs ballonokat, miket

csak akkor látok, ha nem nézem őket,

s a nagy gép mintegy papírból kivágott

árnyékát lenn a felhő-kontinensen.

És ajkam mégis cserepes, a nyelvem

üvegszilánk, kezemben hasztalan

szorongatom Plátót. Már lenn a startnál

megborzongtam, mint máskor is, mikor

bekapcsolták az ál-zene zenét

s szétnéztem. Mindig azonos ruhák,

megszólítások, mozdulatok, táskák:

csak az arcok különböznek, azok sem

túlságosan; de erről nem tehetnek.

Kereskedelmi megbízott a legtöbb

vagy mérnök. Van, ki maga elé bámul,

és van, aki cége xeroxozott

kimutatását bújja, majd lecsapja,

képeslapot forgat s azt is lecsapja.

Aztán van pár költségesebb ruhájú,

beszédesebb, jobban kimosdatott,

már-már kövérkés, de még mindig fürge

és jól kisportolt férfiú: hatalmas

menazsériánk menedzserei,

kik elvezettek minket a szűkösség

mezőföldjéről a prosperitás

szemétdombjára: „executive”-eknek,

vagyis végrehajtóknak hívják őket

ideát, mert ők hajtják végre rajtunk

a technika halálítéletét.

Auburn felett vagyunk, az ég kitisztult

alattunk. Barna táj. Két szép stewardess

szolgálja fel a celofánba fojtott

nem-füstölt füstöltsonkát a keletlen

kenyéren és aromátlan, de mégis

kávé-kávét töltenek hozzá. (Régen

fogyasztottunk, hogy éljünk, míg manapság

azért élünk, hogy fogyasszunk; ők szabják

meg, mit együnk s igyunk; keresletünket

kiiktatták; a kínálat a döntő;

hurkák lettünk: ők tömnek meg tetszésük

szerint; dagadtra még, míg tart a készlet,

s ha elfogy? ugyan! majd a tudomány

gyárt búzát, tengereket, levegőt!)

A kenyér undorító – de mit bánnám,

hogy bélcsatornám az ő kloákájuk,

ha a házak, utcák és városok

nem volnának mind az ő kloákáik,

ha újságjaik, televízióik

vagy könyveik – már minden az övék –

nem akarnának kloákát csinálni

szemem-fülem-fejem és mindenemből,

s ha nem sipítoznának haladásról,

mikor egy fajta feladja magát.

Vad napfényben szállunk; több lóerő hajt,

mint Nagy Sándor seregét Indiába:

százhúsz ítéletvégrehajtót s engem!

Nevetnem kéne, ha nem volna mindez

oly keserű (és mennék én vonattal,

de nincs Toronto és New York között)

rákényszerítenek, hogy azt tegyem,

mit ők hasznosnak tartanak és benzint

igyam s a gyorsulási mániát

megtámogassam a jegyek árával

hetente kétszer. Csend van. Hallok minden

szót hátam mögött, hol két jenki mérnök

beszélget. Mintha csak fogorvos fúrná

a fülemet. Szomszédom ásít egyet

s felém pislant. A Khármídészbe hajlok:

ha megszólít, nem értek angolul,

vagy fejhangon kezdek visítani.

Mert jaj annak, aki arcába nézett

a Medúzának s jaj nekem: spermája

pókhálószálán ezekhez eresztett

le az apám. Ő nem tudhatta még

kilencszáztízben, hogy egy nemzedék jön,

mely gyűlöli a földet s borotvával

kaparja ki a jövendő méhéből

a magzatot; hogy jön egy nemzedék,

kezében a roppant bőségszaruval,

amely kacatot, halálsugarat

és halhatatlan plasztikot okád.

Apám nem tudta, hogy akárhová

tesz is le, végül ott alávaló

s körmönfont banditák, s itt megrohadt,

tehetetlen hülyék közé jutok.

Akárhová is tesz le: mindenütt

bedöglött már az inspiráció,

a költő rossz prózát dadog, a szobrász

vésője csorba, mechanikus lárma

lett a zenéből, a felhőkarcolók

újbabilóni bankársíremlékek,

a művelt emberek rég eltávoztak,

a tanítók a vállukat rándítják

nevelés helyett, s hol a tudomány,

mely megvéd bennünket a tudománytól?

Huszonöt éve oly nagyon szerettem

ezt az országot és népét! De merre

az az ország és az a nép? Kinézek

az ablakon; már lejjebb szálltunk, látni

az elevenen megnyúzott természet

irháját, a salak-kupacokat,

s az éjjel-nappal sipító főutak

irgalmatlan szalagjait, hol autó

kerget autót, a betonpocsolyákat,

fellobogózott benzinkutakat,

a haláltáncos, nyüzsgő és rikító

vurslit, mely Bostontól Washingtonig

terjed, s amelyet kiépítenének

a Csendes-óceánig, ha ugyan

akadna elég építőanyag

az elnyüvesedő emberiségnek,

s ha nem veti az atomrobbanás

széjjel mindezt, bár később, mint ahogy

megérdemelnők, s ha a mérnökök

szakbambasága és a kapzsiságtól

dagadó szemű üzletemberek

közös erővel nem fordítanák fel

a természet egyensúlyát örökre.

New York felé közeledünk. Amott

a kémények füstölgő erdeje:

ezt utánozzák mindenütt és ezt

irigylik tőlük ellenségeik;

és ott a város, fejbúbig tulajdon

kipárolgásában: ott megvalósult

Marx Károly álma, a korláttalan,

mindent elsöprő áruforgalom,

s az állam is elhalt már: átveszik

a várost a maffia pocakos

legényei, a késelők, a vandál

fiatalok, a luxusautón járó

kommunista úrifiúk, a pénzen

vett rendőrök, a szakszervezetek

bitang vezetői, a jogaikért

tüntető útonállók – az egész

közpénzen élő, elkényeztetett,

tudatlan és győzelmes söpredék.

Nem értem őket. Tradíció, ízlés,

derű s alázat, de nem babona nélkül

élnek. Nem ismerik a gondolat

lúdbőrző testi gyönyörét. Meghalnak,

anélkül, hogy egyszer is látták volna

a szemérmetlen égi szerelem

préselt-százszorszép mellbimbóját; mégcsak

a földi szerelem parasztcsokor

vidámságát sem ismerik; csak bíbor

vaginákról és felsőkarnagyságú

péniszekről fantáziálnak hitvány

képeslapokon, meg sikertelen

szeretkezéseik előtt és közben.

A történelem nyakát kicsavarták;

jövőjük nincs; csak a jelenben élnek

s a másodpercmutató féllábánál

kapkodnak hisztériás ujjaikkal,

mert az ideiglenesben keresik

a maradandót. Harmónia helyett

konfliktusokat kergetnek a reklám

bemondóinak nyálkás hangja mellett:

műanyag-Szaharákon át hűtőszekrények,

autók s házak Mount Everest-jeit.

Elérnek mindent; de amit elérnek,

nyomban kacattá válik és megrondul,

akár mára a tegnapi gőzgépek,

s holnapra a mai kompjúterek;

de ők már új lim-lom után szaladnak.

Hadd nézzek körül még egyszer. Leálltunk

s az autóbuszra várok könyveim

csomagja mellett. Felhőkarcolók

árnyéka szemközt, az ólomszín ködben.

Mért lesz az ember gyávább s rosszabb attól,

ha jobban megy a dolga? Miért kezdtünk

irtóháborút a természet ellen?

Mért tűrjük a lárma gőzkalapácsát

koponyánkon, a szüntelen szorongást,

a rohanást, melytől nem jut időnk

gondolkodni; mért soroltunk be zokszó

nélkül a nagy menetbe, melyről tudjuk,

hogy feltartóztathatlanul a végső

robbanás felé siet, és ha nem,

úgy a technokrácia gépesített

rémuralmához, hol mindannyian

– a tudomány végső vívmányaként –

csillapító injekciót kapunk

a tudomány többi vívmánya ellen?

A jólét kolbászát tartotta orrunk

elé az ördög, amíg illatától

megszédültünk és eladtuk magunkat,

ahogy Faust adta el egykor a lelkét?

Vagy higgyem inkább, hogy barlangfalon

gazellákat rajzolni, verset írni,

az igazságot keresni, tűnődni,

városokat emelni s kultúrákat

az ember ősi ösztöne? S hogy mindezt

szétverni, elpusztítani, megölni

ugyanilyen legyőzhetetlen ösztön?

Már a városban szalad az autóbusz.

Mit tehetek? S mit ér a cérnahangom,

mikor ide Jeremiás próféta

kellene s ő sem érne semmit el?

Vagy mondjam azt: az ég még kék nekem,

van sok barátom, könyvem és emlékem

és vén fejem még tele van szépséggel?

Kibírtam eddig; nincsen oly csapás,

melyet nem kellett elviselnem; most már

a lábamat lógatom, dudorászok,

s csak félszemmel és nagynéha nézek

e dögökre, akik még azt sem tudják,

hogy mindent végleg elpusztítanak.

(New York, 1969 őszén)

Ülünk a patak partján…

Ülünk a patak partján, a hosszú kert végében.

Köztünk a fény üveggömb halai s pár virág.

Az őszi ég hídíve ránk hajlik szürkéskéken;

a gyökerek, a túlpart, vállad, a messze fák

domborművek köröttem. Szemem sarkában érzem

a napfényt s homlokomban a fűszálak ízét.

E pillanat; mi ketten; a kert, szeptembervégen;

ezt soha nem felejtem s megborzongok a lét

édességétől. S mégis mindjárt hátrálni kezdek

az űrbe, míg csak éppen hogy látom még a kertet

és magunkat a kertben. S azt gondolom: szegények,

itt pöffeszkednek, bár csak pár pillanatig élnek

egy piszlicsári bolygón, úgy tudom, tizenhárom

és félezer fényévre a Tejút centrumától.

(Denville, 1969)

Az ablakfélfa megremeg…

Az ablakfélfa megremeg.

Nézzünk le. Megjöttek a párás

ágyékú ifjak, kiknek párzás

kell ócska szerelem helyett.

Övék a jog. A kötelesség

meghalt számukra. Senki se

oktatta őket semmire.

Zenepótléknak bevezették

a lármát. S mert a diszkotéket

bezárták már, az utca béget,

üvölt, verekszik, nyavalyog

a csürhe. Csak autójuk, házuk,

nőjük s pénzük van, semmi másuk.

Azért íly boldogtalanok.

(Philadelphia, 1970)

Levél Philadelphia polgármesteréhez

Tisztelt uram, hadd összegezzem kurtán:

Faludy Györgynek hívnak, mesterségem

szerint költő vagyok és irodalmat

tanítok a Columbián, de mert

fizetésem csekély és New York drága:

múlt októberben átjöttem ide,

a testvéri szeretet városába.

Az élet

műútján már lehajtottam pár évet,

de furcsa módon most se untam még meg:

barátaim tanácsára ezért

ajtómra pántot s lakatot szereltem

s bárhogy kívánja testem meg a lelkem

az esti sétát:

sötétedéstől otthon kushadok,

mint állatbőrös őseink a barlang

odvában és a rendőrautók éles

szirénáit hallgatom éjjelente

a trombitáló mamutok helyett.

Ám sorsát senki sem kerüli el.

Múlt pénteken történt, kék ég alatt

s ebéd után, hogy – vagy két óra tájban –

a könyvesboltból baktattam haza,

mikor a Ciprus-utcánál suhancok

támadtak rám – szerencsére csak hárman,

vagy tizenöt év körüli, még mafla

s gyakorlatlan fekete huligánok –

járókelő felebarátaim

behúzott nyakkal iszkoltak odább,

én meg gyorsan kirántottam övemből

az irdatlan csavarhúzót, egyetlen

támaszomat e dzsungelben, melyet

ön, polgármester úr, oly tévesen hív

metropolisznak, s pofacsonton kentem

az egyiket, hogy vért s fogat köpött

és hangos jajgatással cimborái

után futott. Én pedig felemeltem

könyveimet a sárból s hazatértem.

A rémületre két kanna teát

hajtottam le, majd telefonon rendőrt

hívtam, ki mindent feljegyzett és közben

a vállát vonta. Aztán nekiláttam

előadásom jegyzeteinek.

Már szinte hallom, mit mond, polgármester:

„Ön inkább henceg, mint panaszkodik.

Mit akar még? Nem szenvedett bántódást,

sem kárt. Fogadja jó tanácsomat:

csak taxin közlekedjék, ne gyalog.”

A konzekvenciát én is levontam,

de más eredményt értem el. Mihelyt

lehet, csomagolok és megyek vissza

Kanadába, hol nem kell örökös

szobafogságra adnom magamat –

Kanadába, amelyet egyelőre

még nem vert el ilyen kegyetlenül

a fejlődés s a jólét jégesője,

mint magukat.

De jó tanácsot én is adhatok.

Csak egyszer hagyja ott a városházán

autóját, és sétáljon el néhány száz

méterre a főutcán, délelőtt,

álljon meg egy sarkon, nézzen körül

egy percig, míg orrát csavarni kezdi

a vér szaga; vagy tegye ugyanezt

alkony táján, térjen le a Broad-streetről

a mellékutcába, ha mer; figyelje,

mint kémlelik a szembejövők egymást,

hogyan készítik öklüket ütésre,

hogy siklanak, csúsznak el egymás mellett

s esnek be házuk ajtaján – ezt nézze

s rájön legott, ha ugyan még nem tudja,

hogy ön, e város polgármestere

valójában többé nem mestere

e városnak, s mi több, hogy ez a város

nem város már; lakóit nem fűzi

egymáshoz elv, cél, hit, sem közös érdek;

a társadalmi szerződés ezer

cafatban úszik le a kloákákon;

Penn Vilmos szobra madárijesztőnek

áll fenn a tornyon – s ez még istenes,

mert holnap rosszabb lesz, nyáron még rosszabb,

s tíz év múlva az óvodákban is

pisztolyt ráznak s heroint követelnek

a kisdedek; a gyárfüst, a benzinbűz

s a tűzvészek ittmaradt szájszaga

megüli majd az utcákat, tornádó

sem söpri ki – és ön, ha visszanéz

kilenszázhetvenre, letűnt idillt lát,

ártatlanságot, elveszett aranykort,

csókolódzó emberi tubicákat

s elbűvölt mosoly jár majd ajkain.

Nem ismerek ellenszert. Nyilván ön sem,

mert felteszem, hogy alkalmazta volna,

ha tud ilyet. Ne húzza hát tovább

fizetését, mit nem szolgál meg. Álljon

talpára s legyen pénzéhes kartársak

meg szenilis barbárok közt az ember

a talpán, aki végre szembenéz

funkciójával s helyével a földön.

Öngyilkossága senkinek sem használ;

elődei, a puritánok, Isten

elleni bűnnek nevezték, akárcsak

a rabszolgák tartását. Lemondása

sem használ nékünk. Mérlegelje inkább,

hogy Nagy Sándor, Konstantin, Romulus

városai nem téglákból s kövekből,

de emberekből álltak, s ha az ember

nem tudja többé összetartani,

úgy nincs kompjúter s nincsen vasbeton,

mely összetartja Philadelphiát.

Hívja hát össze a város tanácsát

és mondassa ki a többségi párttal,

hogy csődtörvényi, esztétikai,

történelmi, humanitárius,

etikai és egészségügyi

és ráadásul praktikus okokból

úgy döntöttek,

hogy feloszlatják Philadelphiát;

item, hogy a lakosság mától fogva

tekintse a várost nemlétezőnek

s záros határidőn belül

induljon neki a szabad mezőknek.

A jó példával ön járjon elöl:

ragadjon baltát, trancsírozza fel

autóját (a kombusztiós motor

s a nukleáris robbanás az átkunk!)

szekeret vásároljon, lovat, ökröt

(csodálkozni fog: néhány bifsztek ára

csak az egész), pakolja fel családját

s vonuljanak kelet felé, ahol

Medfordon túl, New Jersey-ben, lakatlan

a tájék; ott építsen szerény házat,

mívelje földjét s zöld lugas alatt

vegye térdére unokáit

és tiltsa meg nekik, hogy

gyárvárosokat alapítsanak.

P. S.

Nincs sok remény, hogy hajlik bölcs szavamra,

de hogyha mégis: egy szuggesztiót

hadd adjak még.

A kacatból, mit kétszáz év alatt

a tudomány bendője ránk okádott,

egyet vigyen magával: orvosságot;

és semmi mást. S úgy nézze, messziről,

hogyan fordulunk fel a többitől.

(Philadelphia, 1970)

A Columbia Egyetemen

Ezek azt hiszik, hogy Kínában

paradicsom van; amazok,

hogy Moszkvában elhalt az állam

s csak ott lehetnek szabadok;

emezek meg az öngyilkosság

újliberális válfaját

akarják: akkor nagy egy ország,

mikor szétmarja önmagát.

Itt járok az ön- s közveszélyes

diákság közt gyorsan s szerényen,

mint kinek nincs mit szólnia

és tennie az egyetemmel,

hol teóriát gyárt az ember

s hülyéket a teória.

(New York, 1970)

Mióta hallgatlak

Mióta hallgatlak, fülem fövény lett:

beszívja minden szavadat; szemem

kettős teleszkóp, álmomban is téged

tart fókuszban; indának tekerem

köréd karom; bevéslek az érzékek

fakó tükrébe; nem is kérdezem,

hogy mit akarsz, mert tudom, mi kell néked;

ha jókedved van, hőmérsékletem

fölmegy kissé; minden gondod és gondom

együtt párolgott el; lényedből folyton

iszom s nem kapok soha eleget;

kifaraglak, megírlak és lefestlek,

hogy képtárad vagy börtönöd legyek;

száz járatot vájtam beléd; a tested

külön van még; fejünk már egyveleg.

Jelenléted s hiányod egyremegy.

(New York, 1970)

Ma délben elmentünk

Ma délben elmentünk a Penna állomás mellett,

s láttuk az órát, melyen ugró számok mutatják

a három többin kívül, a tizedmásodpercet.

Néztem: háromtized, öt, hat, kilenc, zérus, három,

öt – Istenem! levettem napszemüvegem, aztán

megint: négy, hét, kilenc, egy – még a felét se látom.

Borzongtam. Nem Einsteinnél és nem a temetőben,

csak most ütköztem össze először az idővel –

ilyen! A Niagara esőzik rám, míg szétver,

egy bolygót kisujjammal elébb állíthatnék meg,

mint a másodperc árját. Ez a természet rendje:

én pazarolom őt el? ő pazarol el engem?

Mi lesz velünk, motyogtam, egy pillantással ajkad

felé s elmosolyodtam, mert mosolyogtál rajtam.

(New York, 1971)

France két könyvét…

France két könyvét ajánlottam neked,

fiatalkori két kedvencemet.

Nekik estél, majd hallgattál hamis

kímélettel. Felkaptam magam is

az egyiket, mérgesen. És igaz,

hogy meg se néztem már a másikat.

És így tovább. Keserű a pohár.

Kimegy Lord Byron, Corneille, Gide, du Gard,

Swinburne, Racine, Milton és az „Örök

Virágok”-ból is hány le nem törött!

Ha Mann s Móricz egy-egy könyvét veszem

ki a könyvtárból, remeg a kezem.

Azt hittem, hogy mint felnőtt ugyanaz

az ember vagyok; s még ez sem igaz.

Ízlésem régen nem ért egy garast:

mi biztosít, hogy most már biztosabb?

S ha ez a sors – mért, hogy papír helyett

nem futó vízbe írom versemet?

(Montclair, 1971)

Tömeggyilkost régente

Tömeggyilkost régente köztéren akasztottak.

Manapság erre gondol az ember és megborzad.

Jó, hogy sehol sem látni koldust. A szegényeknek

kompjúter állítja ki és postázza a csekket.

Földrengés volt vagy árvíz? tűzvész? Harminc országból

repítenek be doktort, konzervet, orvosságot.

Tizenhat éves kölykét felpofozta egy asszony?

A fiúnak a város fizet, hogy külön lakjon.

A fegyenc tévét hallgat, vasalt nadrágban járhat

s hogy kurvához mehessen, kimenőt kap vasárnap –

ha megszökik s elfogják, a törvényszék felmenti.

Nyomort, szenvedést látni nem bír közülünk senki.

Nem értem a világot. Mi történt velünk, mondjad:

mi lettünk volna jobbak? vagy idegeink rosszak?

(Montclair, 1971)

Apámhoz

Hogy féltettél az emberektől

s magamtól! Milyen szelíden

kértél: ne menjek el tücsöknek;

nem hallgat tücsköt senki sem.

A jó tanács lepergett rólam –

én csak magamat követhettem,

hogy az maradjak, aki lettem

s így ciripeljek öregen

krónikus és gyógyíthatatlan

boldogságomban, öregem.

Haragszol? Sírtáblád fehérje

utánam nyúló kolduskéz:

emlékezésért könyörög.

Legyen hát! jöjj, libegj parázsló

tüzemhez, árnyék, könnyű pára,

mutasd fel tűnő lényedet

az öröklétnek utoljára,

fiad szólít, a vén varázsló,

fiad hív, a pimasz kölyök –

jelenj meg, hadd rajzoljak hű

arcképet rólad, lágykezű,

hatalmas mellű, kurtalábú

papa, mélyhangú hegedű –

hajad krizantém szirmai

fehéren lágy tarkódra hullnak

– Einstein-i fej zömök nyakon –

kék Bunsen-égőid között

verandáján így állsz a múltnak,

lépj mellém! lökjük félre régi

gőgünket s adjunk számadást.

Mert csak vitáztunk s veszekedtünk,

mennyit s mily meddőn! A verandán

álltál, lombikjaid között,

s óvtál: ne csapjak fel költőnek,

a vers nem kell ma senkinek –

s tudom-e, hogy mi lesz velem,

ki bízik a bizonytalanban

s anyagját az anyagtalanban

keresi? S mennyi türelemmel

magyaráztad: a tudomány

jólétet, áldást hoz meg békét

s ha én is vegyésznek megyek,

biztos kenyér vár rám s mellesleg

írhatok bőven verseket.

Ott álltam előtted, fortyogtam

a gyűlölettől: nem, azért sem,

tőled semmi sem kell nekem,

nem kell neved, sem jó tanácsod,

sem életmódod, modorod,

sem tudományod ekrazitja,

sem szecessziós bútorod,

sem áldásod, sem örökséged

és könyvtáradból kedvenc német

bölcsészeid sem kellenek

és boldogságom napja az lesz,

mikor e házból elmegyek.

Olykor vitáztam s pörlekedtem,

máskor hallgattam konokul,

de te akkor is kitaláltad,

mi járt fejemben. Én is tudtam,

mit gondoltál, ha az ablakhoz

fordultál. Hogy nincs folytatásod

s hiába éltél. Búcsúzóul

olyankor hozzátetted: messze

estünk egymástól, de azért

szeretsz; vagy azt, hogy a természet

rendelte így; az egyedek

variálnak és permutálnak.

Nem baj. A fajta megmarad.

Szobámba mentem és az ablak

tükrében néztem magamat,

nem, semmiben sem hasonlítok

a vén szamárhoz – dagadoztam

s meglebbentettem lapockámon

világhódító szárnyamat.

Rég volt. Azóta az alázat

csuháját öltöttem a szárnyak

púpjára, aztán levetkeztem

csuhát, alázatot és szárnyat,

s itt állok meztelen s tudom,

hogy általad vagyok és tőled

s az omladékok, mik belőled

maradtak, már csak bennem élnek,

míg velem végleg összedőlnek,

s hogy szememet kéne kivájnom,

mellemből a bimbót kivágnom,

gyógytornára járnom, amíg

fejtartásomról leszoktatnak,

ínyemből az olajfaillat,

térdizmomból az esti séta,

szemidegeimből a kék szín

szeretetét kioperálnom,

fel kéne kutatnom agyam

éléstárából a derű

mézének borostyánszínű

befőtteseit: váltakozva

állnak a halálfélelem

hideg ecetflaskái mellett

(jaj mennyi méz és borecet!)

s mindet ki kéne öntenem,

ha ki lehetne önteni,

hogy lényedtől és öröködtől

megszabadítsam magamat.

Vitáinknak sem volt értelme.

Egyiknek sem lett igaza:

én nem vettem be verseimmel

a világot s a te dicső,

népboldogító tudományod

bombát csóvál fejünk felett.

Megbuktunk, papa, mind a ketten:

munkásságodat elfeledték,

könyvtárad elavult, nehéz

bútoraidból katonák

vagdostak tüzifát, villádat

átépítették, sírodat

a gyom veri fel Budapesten

és én itt túl a tengeren

konok tücsök, ciripelek,

s ha nem magamnak, senkinek.

Szívesen szólnék melegebben,

de oly borzalmas messze vagy

a múlt beomlott bányájában.

Szakadék nyílt köztünk. Nem évek

okozták, nem is én okoztam –

de halott apád közelebb állt

hozzád, mint ahogy te állsz hozzám –

és ahhoz apja s ahhoz apja

fel Mykénéig, s Babilónig;

ti átbeszéltetek egymáshoz,

mi nem beszélünk át hozzátok,

egymáshoz sem, mert mit is szólnánk?

állunk a jelen tűzhányóján,

múltnak háttal, halállal szemben,

míg a világ tart – vajon hány nap?

Emlékszel még a verandára?

Ott ígérted, hogy az egyedek

halnak, a fajta megmarad.

Mert így volt régen, így volt mindig:

azt hittétek, hogy nemzedékek

jönnek majd mindig nemzedékre

és házakat, könyvtárakat,

domboldalakat, zongorákat,

kocsma-ajtókat, Bibliákat,

konkrét és absztrakt fogalmakat

adnak örökkön kézről kézre,

mint stafétabotokat.

Apám, oly messze estél tőlem,

ki azt hitted, hogy a mindenség

koronája s célja az ember –

hogy a Föld bár rideg, de tartós

szállásunk s ezért otthonos –

hogy az életnek van értelme

s göröngyös útja ettől sima –

te szent, te boldog, te ártatlan,

ki hat hónappal Hiroshima

előtt haltál meg. Milyen messze

gurultam. S milyen távol vagytok

mindnyájan, régi-régi holtak,

kiknek nem vagyunk folytatása,

ti szivárványűző bolondok,

kik múlt, jelen, jövő labdáival

fejeltetek, játékos delfinek,

kik csak saját halálotok

szép, meztelen NárcisszuszávaI

szerelmeskedtek ultramarin

tükreiben a nem-lévő időnek – – –

a Föld sava megrothadt; történelmünk

könyvében nincs több oldal; bújjatok

vissza a semmi bő kagylóhéjába;

te is, apám; nem keltegetlek többé;

markold meg jól, ha ugyan tudsz még fogni,

sírod földjét, mert jön a robbanás

és csontjaid sem maradhatnak együtt,

én meg hadd üljek magamban s temessem

szégyentől lucskos, tehetetlen

fejemet aszott tenyerembe

a vérhabos egek alatt.

(Montclair, New Jersey, 1971)

A testiség kondíciónk

A testiség kondíciónk és egyben

végcélunk – így Freud. Nékünk a görög

fáklyás kamasz, ki mellénk állt az estben,

nem cél. A vágy eszköz csupán örök

– tán nem hús és vér s nem való, csak képzelt –

célok felé: az ifjú, meztelen

útitárs, aki nem ismer szemérmet

és mégis túlvisz minket testeden

meg testemen; vágyam, mely el nem érhet

soha, de mindig üldöz, hogy titok

maradj; a vágy, mely Petrarcában égett

holtiglan Laura ködből szőtt személye

után; a vágy, mely bevilágított

a nyolcvanéves Áiszkhülosz szemébe.

(Montclair, 1971)

Apocalyptica

Jónás Györgynek

Plutóniumot tart a holnap marka.

A bornak nincs íze.

Ki él, az mind a világot akarja

megváltoztatni, de

önmagán változtatni nem szándékszik

itt többé senki se.

Ínséges ezredek

után a bőség vulkánján táncolnak:

hervadt agyak, dagadó alfelek.

A volán mellett mindjárt Nagy Sándornak

képzelik magukat.

Mindent unnak, csak a párzást nem unják.

A szerelem többé már istenarcát

nem fordítja felénk.

Sokat tudunk. Ha kevesebbet tudnánk,

tán többet értenénk.

A jövő felé nem nyílnak utak.

Csak a közember lábvize a jólét.

Ha háborogsz, akárki megugat.

Mit hasznosnak hívnak, haszontalan –

jegyezd meg jól ezt, süllyedő hajón élsz

s mindennek vége van.

Az igazságot karóba húztátok,

a szépség elfutott,

menedzserek, tőkések, párttitkárok

mohó béltraktusok,

politikusok, gyilkos idióták,

technokrata herék:

elvesztettük mindörökre a jóság

misztikus gyökerét.

(New York, 1971)

Azt írtam: értünk…

Azt írtam: értünk s az elmúlás ellen

szereztem e szonetteket. De ez

egyrészt hivalkodás, másrészt kegyes

hazugság. Mert, bár mindezt jobb kezemmel

jegyeztem le –: amióta kilenc-

éves vagyok, egy megszólíthatatlan

hang szólongat: „diktálok! ülj az asztal

mellé!” Álmomból is felkelt: „siess!”

s én, mint a régi egyiptomi írnok,

kidülledt szemmel s bamba képpel írok,

de ha nem szólít, lecsügg a kezem –

kócbábú vagyok magasabb hatalmak

kezén, rossz hangszer, visszhang és hangszalag,

ki azt se tudom, mi a szerelem.

(Montclair, 1971)

Kihunytak a város felett

a csillagfények, Aladdin

lámpái. Autósztráda lett

a rét; az erdő magazin.

A nádas ólmot s olajat,

az ipar oxigént eszik,

a tavak körül döghalak,

a tengereket kénezik.

De a közmegelégedés

nem látja, hogy nyakán a kés –

a fiúnk holnap meggebed,

nékünk a sokból sem elég.

Legyőztük a természetet.

Nem az ember természetét.

(Toronto, 1972)

Café Flore

Ide vonzódtam elejétől fogva.

És itt tanyáztam egy pohár fine mellett

gőgös diákkoromban, mikor fine-re

mindig futotta, vacsorára nem.

S mikor azt hittem, rakéta vagyok.

A hátsó falnak háttal Picasso ült

a spanyol nővel; köszönőviszonyban

voltam velük s verset próbáltam írni,

de nem ment; pedig milyen otthonos,

szerény, piros szoba ez a kávéház

a kis üvegkalicka télikerttel

a boulevard-ra. Fiatalemberek

jöttek be nyeglén, sistergő rakéták,

mint jómagam; olyik a meredek

lépcsőkön felsuhant az emeletre,

vagy leült, vagy mellém telepedett

– Starker, Mehring, Sinkó, Forgács, Havas,

Hevesi, Ney, Remenyik, Faragó –

és beszélgettünk vagy politizáltunk

vagy hallgattunk; de akármit csináltunk,

a forgóajtót lestük, ahol újabb

erősítések jöttek, a jövendő

előőrsei a hitvány jelen

mesgyéjén túlról; és a fiatal nők!

Diáklányok Burmából s Thaiföldről –

minthogyha hosszú pilláik mögött

a Gotháma nyolc negatív erényén

tűnődnének, míg szeretőt keresnek;

zöldruhás angol lányok rézvörös

szeplőkkel és júnói lábszárakkal –

energikusan és ügyetlenül

mozogtak és nagy táskáik mögül

vizsgálták a különös külvilágot,

amelyhez kapcsolatot nem talált

testük, se lelkük; Kelet-Európából

jött lányok, akik hangosan vitáztak

kísérőikkel a világ dolgáról

s a szellemről, az anyagelvűség

címszava alatt; s a francia nők!

karcsúak voltak, kecsesek, csúnyácskák,

hogy mi az élet, azt anyjuk méhében

tanulták s felkészültek ellene,

ízlést ismertek, nemcsak divatot,

együtt volt bennük a kemény s a lágy:

nem rétestészta, készre sült kenyér,

jólzárt egységek, önmaguk körül

forgó világok, csupa öntudat

a gőg s az önzés védőrétegében.

Bámultam őket, mint mindannyian.

Az öregek is idejártak este

– Julien Benda, Hatvani, Bréton

Werfel s egyszer Roger Martin du Gard –

s ha kibeszélték magukat egymás közt,

áthívtak asztalukhoz minket is.

Tiszteltük őket és tanultunk tőlük

s röhögtünk rajtuk. Ha rólunk suttogtak,

egy-egy pillantást vetettek felénk;

mi elfordultunk, ha ugyanezt tettük,

mert már nem a tizenkilencedik

században jöttünk vendégnek e földre.

Ők tudták rólunk, hogy buták vagyunk,

zavarosak s megbízhatatlanok,

hogy timián-szagú a verejtékünk,

hogy túl magasra rúgjuk térdeinket,

hogy mosolygunk, amikor lihegünk

és tudták, hogy mosolyunk el fog fogyni

és irigyelték, hogy még nem fogyott el

s borzongtak, hogy kék oszlopcsarnokokban

verjük talpunkkal a márványkockákat

s nem nézünk hátra, talán meg se halljuk,

ha a portikusz összedől mögöttünk,

sőt lehet, hogy örülünk is neki –

irigyeltek minket, kik nélkülük

vonulunk be a jövendő világba

s nevük emlékét az útszélre vetjük,

ha úgy akarjuk és fejünkből is

kikergethetjük őket, mint a fájást;

orvosság sem kell. Együtt vagy külön

ültünk, ők is a forgóajtót nézték,

hol szaggatott libasorban az élet

vonult fel. Csendben irigyeltek minket.

Az óceán fövényét irigyelték,

ahol még oly sok százszor szaladunk

mezítlen talppal, kagylók késein,

aztán megállunk, amíg a hullámok

felágaskodnak, fehér paripák

és térdre esnek lábaink előtt;

irigyelték sétáinkat a frissen

hullott havon, mezőföldek között

vagy bizonytalan fényű délutánok

legmélyén, a determináció

sikátorában; irigyelték tőlünk

a föld, a fák s az ég gyümölcseit,

a hold narancsát és a holdbanánt;

megirigyelték ropogós padlójú

padlásszobáinkat; szerelmeink

mécsesét a visszacsavarhatatlan

kanóccal, a lángot, mely ég s nem éget,

az erőt, mely nem erőszak, a kardos

angyalt, aki lapockánk csontjain

szárnyat növeszt, az angyalt, ki elhagyta

őket vagy sosem szegődött melléjük;

irigyelték remete estjeinket

egy jó könyvvel; harminc akác-nyílás

mézillatát s az ifjúság pengéjét,

melybe még nem mart soha rozsdafolt.

Két feleséggel, három szeretővel

s hány jóbaráttal hányszor ültem itt!

Lila pára fekszik a St. Germainen,

nem őszi köd, nyári pollúció.

Egy fine-t, Armand! Ma egyedül vagyok.

Az ajtót nézem, ahol egyre jönnek

a fiatalok; irigykednem kéne.

A szerelem kohói még lobognak

s a hullámok tajtékos lovai

térdük elé borulnak még sok évig

s nekem megáll a víz, akár a part.

Iparcikket esőzik minden évszak,

a kényelem rugalmas gumipárnát

dagaszt alájuk; irigykednem kéne;

de én emlékszem még a víz ízére,

a tiszta borra, a padlásszobákra,

a küzdelemre a szükségesért,

amit nem pótol a felesleges;

én mindenüvé el tudok sétálni,

ők nem tudnak már parkolni sehol.

Sajnálom őket, ahogy nem sajnáltam

még soha senkit, agyonvert rabtársat,

halott nővért, rákbeteg kisfiút –

megállnak az ajtóban, ajkuk sarkán

a gyors mosollyal; egy-két évig még

lázadnak, a szomszéd fálánszterért

rajonganak, pártjelvénnyel akarják

feltartani a ránk omló eget,

vagy az LSD lován elvágtatnak

a semmibe, mert nemhogy a világon,

magukon sem tudnak segíteni;

majd elfáradnak s hozzáundorodnak

a többihez; mosolyuk dagadó

arcizommá merevedik; megállnak

garázsuk előtt reggel: az ősember

állt így barlangja szájában, bunkóval

kezében, és azt lesik, hol lehet

még benzint inni, hol lehet utat

építeni salakdombok között,

hol nem füstölnek még elég sűrűn

a gyárkémények; vagy hogy lehet innen

elmenekülni, hol van egy szabad folt,

ahol nem jelzik még a döghalak

ezüst pántjai a tavak határát,

hol van még hely az elnyüvesedett

nagyvárosok bélcsatornáiban,

egy szikla, mely tiszta marad, amíg

pöcegödörré puhul a világ.

Egy fine-t, Armand! Én mindjárt indulok.

(Páris, 1972)

Plátó, Krisztus, Voltaire…

Plátó, Krisztus, Voltaire – nem hoztak

bőségszarut. Eszmék helyett

az iparosodás adott csak

kenyeret, munkát, házhelyet.

Nem bírtunk a prosperitással:

inspirációnk befagyott

s vihogni kezdtünk, mint Rómában

az eszelős újgazdagok.

Közeledik a másik véglet.

A kiirtott kutyák s lovak

volt gazdáikra visszanéznek.

Nem lesz szekér s nem lesz hova

szaladni, hogyha ránk szakad

a bőség rothadt kosara.

(Charlotte, 1972)

Hogy megszerettelek…

Hogy megszerettelek hét év alatt?

Előbb történt. Az első pillanat

döntött. A tengernél, csomagjaid

mellett álltunk. Ott gondoltam, amíg

a taxi jött: most tán megkérdezem,

mért nem marad hét nap helyett velem

örökre? De ajánlhatok ilyet

annak, kit néhány perce ismerek?

Holott te azt akartad hallani.

Majd ott ültünk a sárga máltai

lakásban s mint most, elnéztem szemed

kékes fehérjét. Térdem reszketett,

pontosan úgy, mint most. Hét év alatt

nem múlt el még az első pillanat.

(Charlotte, 1972)

Kikelt a nagy embertenyészet…

Kikelt a nagy embertenyészet,

mely a múltat beszünteti.

Előttünk térden a természet

s a tavak eltört tükrei.

A jövendőt gondatlanságból

agyoncsapták. S kit érdekel:

mi lesz, mikor a kultúrából

még megmaradt a kényelem?

Úgy mint morfin a rákbetegnek:

egyre több benzin kell ezeknek,

rakott asztalnál galandférgek,

volánnál pisla halfejek.

E hulláktól mi véd meg? – kérded.

Ezer könyv, kétszáz hanglemez.

(Toronto, 1973)

Figyelmed és féltésed…

Figyelmed és féltésed üvegbúrát varázsolt

körém, hogy sérthetetlen legyek. A szerelem

így idegenített el mindentől a világon.

Aztán megszerettetted a világot velem.

Ha nem vagy itt, elnyúlok árnyékod delejében,

s mosolyod vadméz-ízét viselem ajkamon.

Te vettél rá, hogy lényem határait átlépjem;

azt hiszem, hogy lebegni tudnék, ha akarom.

A szoborcsarnokom vagy, és örökös balettem;

ha rémálom szorongat, te jössz karddal kezedben,

mint Szent Mihály arkangyal az éjben s szétvered

a sárkányt. Most tíz éve kerestem a témákat;

ma a témák keresnek, űznek s utamba állnak.

Forrás fakadt belőlem: túlcsordulok veled.

(Charlotte, 1973)

Nem szeretünk erről beszélni

Nem szeretünk erről beszélni.

Olyan nehéz az egyedek

halálával is szembenézni.

A fajtáéval nehezebb.

Pár év még s nincs kenyér, hús, gáz, víz,

se villany; a lég pestises;

de erre, míg hülyül, hajt, párzik,

gondolni sem mer senki se.

Az agyuk élve rothad el,

s ki bír az elpuhult dögökkel,

akikre szárnyas bomba kell?

És hogyha mégse esne le?

Akkor szimplán pöcegödör lesz

végső csatáink színhelye.

(Charlotte, 1973)

Te azt, ami van…

Te azt, ami van a világon,

metaforákká emeled,

míg én itt lent a port szitálom

s metaforákat keresek.

Bár nincs ambíciónk raktáron,

könyvtárunk mégsem kevesebb.

S ahogy kívánod és kívánom:

szerelmünk lángja nem remeg.

Miért nem, kérdem. A papíron

csak szuggerálom, ha megírom.

Nem génektől jön a boldogság

s nem a sors hozza el. Talány.

Az ember ott kezdődik, mondják,

amikor átlép önmagán.

(Madrid, 1974)

Kerek vagyok…

Kerek vagyok; majdnem hogy paraszti egyensúlyban

élek az emberbőrben; nem bánt, hogy belebújtam;

ha szép testet, szép szobrot látok (habár Plátóra

tettem), az égi szépség nem jut eszembe róla.

Te más vagy. Elfogadtad, ahogy van, a világot;

az árnyékképek fölött az ideákat látod;

determinizmusodban jobban és szabadabban

mozogsz nálam, mert nem kötsz különbékét magaddal.

A domborműnél álltunk a templomban, – hol három

márványangyal segíti elő a szarkofágból

a halottat. Kissé sok, tűnődtem. Bár a lelkünk!

Hiszed-e, hogy feltámadsz? súgtam, mikor kimentünk.

Hiszel, mert dogma, mondtad, s a hívő tehetetlen;

a megsemmisülésre szavaznál, ha lehetne.

Ez borzasztó, gondoltam. Még csak pár évig köt le

a társaságom. Mentem melletted sértődötten.

(Valencia, 1974)

Trubadúrok, 1.

Guiraut de Bornelh, Guilhem d’Aquitaine

Mirival s Arnaut Daniel, kit én

fordítottam – sok szép provenszi név –

s Raimbaut d’Orange! Zászlóitok színét

lengessétek meg értünk: ti, akik

oly jól tudjátok Ámor titkait

s velünk valljátok az egész világ

ellen, hogy a gyönyörnél több a vágy;

hogy zsákba kell egymás leheletét

s szavát hogy gyűjtsük s még ez sem elég;

hogy a párzás csak izzadt bujaság,

ha nem harmatos, égi utazás;

s hogy egymagán nem boldogít s kevés

a szerelemhez a szeretkezés.

Trubadúrok, 2.

Hajatok lengő bársonyát a szél szemembe fújja,

kezetekből a szerelem labdája szállt fel újra,

karotok íj volt, melletek csupa rigó; felettetek

ott ült a szépség a kemény román körívek tetején.

Gaucelm Faidit vagy Peire Vidal: mimózafácska, mirtuszág,

hajnal, szabadság, rőzseláng. Tiétek volt az ifjúság,

a kard s az éhség fémíze; a Hölgy kegyetlen fétise;

a könnyedség, mely oly nehéz; a skarlát ing, a szenvedés;

a cél, amelyet nem lehet elérni; húszsoros, remek

rímek s az elszállt dallamok. Mi lett aztán? Meghaltatok.

Jobban teszem, ha hallgatok, mert történelmünk gyászmenet

s a hírnév is csak átmenet. Rátok dobták a szemfedőt.

Sírotokon kathár jelek, keresztek, madáretetők.

Majd megjöttek a katonák s eltemették a temetőt.

(Valencia, 1974)

A tájat néztük

A tájat néztük. Itt-ott sárgult

a lomb. Majd szürkéskék fenyők.

Egy gyár. Kéménye, mint az ágyú,

szennyel lőtte a levegőt.

Ott egy román ív fenn a dombon.

Beléd hasít, oly néma-szép.

Új bérkaszárnya vasbetonból.

Mondják, jobb nékik. Egy fenét.

Itt élesebb. De ha megnézed

ruhádat egy régi fényképen,

a telefont, a házat, hol laksz,

akkor tán megérted, hova

züllünk. Tarkónkra tette rothadt

talpát a csúfság démona.

(Vasúton Spanyolországban, 1974)

Ibn Ámár Ál-Ándálúzi

(XI. század)

Száz könyvtár, hatvan park, az egyetem,

szökőkutak, mecsetek. Éjszaka:

olajfák, tömjén, mirha, meztelen

testek, jázmin s a gyönyör méz-szaga.

Szép kardja volt s koromsötét lova.

Egész Sevilla őt, a nagyvezírt

imádta és idézte. Nem csoda,

hogy büszke lett és ilyen verset írt:

„Ámár vagyok. Költészetem híre

dombok, hegyek, síkságok, tengerek

fölött a szél szárnyán száll messzire.

Csak a bolond nem tudja nevemet.

Arany napfényben arany gyík vagyok.

A fiúk Ibn Ámár rímeit

súgják rekedten lányok, asszonyok

fülébe és megolvad mindegyik.

S ez így lesz akkor is, ha meghalok.”

Vidám volt és nálamnál boldogabb,

mert nem látta, hogy arabeszk pereg

s a házfalakról hull a vakolat.

Nem vette észre, hogy az emberek

elsatnyulnak s hogy a szökőkutak

csövében többé a víz nem elég.

Nem látta, hogy dudvásak az utak

s a szemhatáron magas a szemét,

s hogy kik versét mondják, a fiúkat

lemészárolják s a könyvtár elég.

És nem sejtette, hogy nincs elv, se hit,

sem áldozat, se tett, sem ész, se tőr,

se filozófia, mely felsegít

egy kultúrát, amikor összedől.

(Madrid, 1974)

1975–1989

Eric Johnsonnak

Giovanni Pico della Mirandola

Piros köntösben állsz emléked tornya

alatt. Esztétika az etikád.

Nem a föld húz le; a mindenség nyomja

fiatal válladat. Harmóniát

keresel atomok, hitek, bölcsészek

közt. A titkok zárt kapuja előtt

varázsszavakat próbálgatsz. Szépséged

tengerszemébe ugranak a nők.

Viharosabban, mint benned, emberben

nem élt még együtt a lélek s a test.

Ma reggel rád gondoltunk mind a ketten.

Távol vagy. Sírtábládat eltakarja

a gyóntatószék. S mégis örömest

bújnánk melléd a sárga templomfalba.

(Toronto, 1975)

Alkalmi vers a világ állásáról – Koestlernek

A Chartres-i üvegablakok

kifakultak örökre,

a Márkus-templom díszeit

kisujjaddal töröd le,

a Vezúv turistát okád,

ellepték Bálit, Számoát,

és szétszedik, míg élvezik –

ebből elérted az okát,

miért nem kezdem versemet

az est, a táj, a vízmosás

leírásával, mint szokás.

Elkezdem inkább ott, ahol

mi kezdtük el fiatalon.

Ahogy felkeltünk éjszaka

s ott álltunk a konyha hideg

kőpadlóján mezítláb és

megittunk egy pohár vizet –

mint három hónapos kutyák,

kemények voltunk és puhák,

s pihegtünk, csupa izgalom,

mert holnap szebb lesz a világ,

és nemcsak szebb, de szabadabb;

mindenkinek lesz kenyere,

kezében könyve, ideje

és feje felett fedele.

Így lett? Így lett és mégsem így.

A jobb rosszabb, ha szétesik.

Kérdezd meg: hogy lehetsz szabad,

mikor benzin után szaladsz?

Kérdezd: valóban azt hiszed,

ha légtisztító masinád

az utcát végig bűzöli,

hogy ettől tisztul a világ?

Kérdezd: ha minden jól van így,

akkor mért rág a félelem?

Kérdezd: beadták már neked,

hogy a kultúra: kényelem?

Kérdezd: ugyan mily cél felé

halad az ember? De minek

kérdezgesd az olyat, ki már

kérdésedet sem érti meg?

Miért jött így, kérdem. Talán

azért, mert mindenki hanyatt

feküdt a technológia

elé s azt nézi csak, mit ad,

s villanyborotva, diktafón,

kompjúter, degeszig teli

hűtőszekrény s tévé nélkül

a létet el sem képzeli?

Elérkeztünk oda, hol az

embertelen is emberi,

s míg virul minden anyagi,

elpusztul minden szellemi?

Vagy nem az a baj, hogy a gép,

meg a sok lim-lom és szemét,

amit az ipar ránkakaszt,

elvette mindnyájunk eszét?

Hanem az a baj, hogy amíg

ott ülnek még a lakomán,

kiderült, hogy a lakoma

nem kell senkinek igazán?

Ha nem őrültek, részegek

vagy hülyék, miért nincs, aki

így szól: mint kéne ezt nemcsak

élvezni, de megtartani?

Miért, hogy mind siet, zabál,

felvág, de arra mit sem ad,

hogy hőn szeretett gépeink

holnapután is járjanak?

Tudja a hóhér, hogy meghal?

Azért autóznak ily mohón,

mert porladunk, mint a magas-

építményekben a beton?

S azt is tudják, hogy kölykeik,

e lármás, nyegle ifjurak

(maholnap éhes koldusok)

körülhugyozzák sírjukat?

Vagy az a baj, hogy feladták

kultúránkat is, amelyen

tengődtünk harmadfélezer

esztendeje, s helyette nem

adtak semmit és minek is?

A technikának önmaga

a célja; mellette nem fér

meg semmiféle kultúra.

Ez determinálja vajon,

hogy még a legjobb fejek is

üresen járnak; mellékes,

amit írnak, ha nem hamis;

múlt nélkül nincs jelen; minden

dolgunk egységes folyamat,

s ugyan mit tudhat mondani,

aki belőle kiszakad?

Vagy tenéked van igazad,

s az ember fejében örök

harcot vívnak az építő

és a romboló ösztönök?

Ha így van, minden elveszett

és attól félek, hogy amit

ajánlasz, a tökéletes

csillapítószer sem segít,

ahogy Tolsztoj és Gandhi sem

használ és cserében mit ér

az ökör intellektusa

a párduc erényeiért?

A kísértet is én vagyok

a gépben; hasztalan futok

magamtól, ha mástól futok;

köröttem s bennem párducok.

Hogy szól az optimista vég,

milyen szavakkal búcsúzom?

Hogy a tudomány nem segít

a történelmen, azt tudom.

Mégis már hányszor megesett,

hogy Európa talpra állt!

a barbár is megszelidült,

a török sem csatára vár,

s a meg nem érdemelt kegyes

sors is kihúzza néha a

fertőből. Nem csak én vagyok,

ki erre gondol éjszaka.

De talán – s ez lenne a legszebb –

kifogy hirtelen az urán,

s aznap a nyersolajforrások

bedöglenek egymás után,

energia nélkül maradnak

az elvtársak és az urak,

felrobbantani sem tudnák már

a világot s önmagukat –

a levegő lassan tisztulna,

latint s görögöt kezdenek

tanítani az iskolákban,

tévékből könyvszekrényeket

ácsolnak, séták, kézmívesség,

szegénység, úgy, mint egykoron:

nem érjük meg. De hogy zizegne

urnámban fél kiló porom!

(Toronto, 1975)

A homlokomon nincs ránc

A homlokomon nincs ránc, pedig nemrég

lettem hatvanöt. És hány védfalat

és áttetsző kristálybúrát emeltél

körém! Csak szétnéztél, s egy pillanat

alatt megvolt. Ha felébredek reggel,

még hunyt szemmel gondolok arra, hogy

mily szép nap virrad, mert lelki szerelmed

árnyéktalan s talán el sose fogy,

s arra, hogy mindezért keveset adtam,

csak annyit, hogy minden friss gondolattal

felugrottam s rögtön hozzád szaladtam,

s lelkem erdőszélén az őzeket

bemutattam egymásután neked,

de a farkast megtartottam magamnak.

(Toronto, 1975)

A Táó, 1.

Ha Kínában születtünk volna, úgy táóista kolostorban

laknánk, egy kék hegycsúcs alatt, hol minden felhő megakad.

Esténként felmennénk oda s a holdat néznők a hideg

éjben, ahogy a völgy ölét híg vörösrézzel tölti meg.

Nem tudnók, hogy lábunk mohos kőlépcsőre vagy ködre lép,

néznők az elfagyott gyomok törékeny, barna üvegét,

a fák odvát, amely akár a nők szemérme és a mély

erdőt, hol az egyszarvú s más tudatalatti állat él.

Azt vallanók, hogy lát a kő s a léttelen is létező;

hogy a képzelt, a képletes s a képtelen is lényeges;

hogy állat, ember, por, virág egyformán fontos s a világ

nem szerkezet, de szervezet s hogy rendetlen s nem rendszeres.

S végül megleshetnők, amint az istenség tavaszra

a füvek s a fák levelét belülről kifaragja.

A Táó, 2.

Mért élünk fenn a hegytetőn? Mert közel az öröklét.

Mert itt fenn nincs agresszió, nagyképűség, könyöklés.

A törtetőnek odalenn soha sincs szabad ideje:

míg szalad a siker fele, önmagából fut kifele.

Itt fenn azt nézed, ami van s nem azt lesed, mi nincsen;

ülj, hallgass, várj s magad elé parancsolod az Istent.

A kéj a célod? Rúgsz, rohansz és fújtatsz, hogy elérjed;

azt hiszed, a kéjt kergeted, míg a kéj kerget téged.

Kísértés itt fenn is akad. A róka leánybőrbe

bújik és szebb, mint odalenn az urak szeretője.

A fiatal szerzetesek mind megszédülnek tőle.

Holnap szajhálkodni megyünk a városba. Szeretjük

a kolostort, de nem tettünk fogadalmat, sem esküt.

Megyünk, mert sejtjük, hogy mi jön. A csalódást keressük.

A Táó, 3.

A kék cukorsüveg-hegyen így élhetnénk – azt képzelem.

Tudnók: a Táó nem szabály s elemzés sincs, mert nincs elem,

de ha leülsz és meditálsz, amíg a csendet élvezed,

s nem futsz utána, megtalál a belső hang, mely elvezet

oda, hol vagy; hol nincs haszon, mert nem kérsz részt belőle

s a természet ura helyett maradsz a tisztelője –

minderről senki idefenn soha egy szót se hallat:

aki beszél, nem érti ezt; de aki érti, hallgat.

Vadrózsaszín s ezüst ködök kígyóit nézhetném veled,

agyagfoncsorú pocsolyák tükrében a mélykék eget,

s a zöld sárkányokat, melyek skarlát szájukkal isszák

a vízesést. Oly boldogan járkálnánk ott, vagy inkább

nem járkálnánk, mert odaért a hegyhez Máó népe

és minden szerzetest lelőtt, vagy eltemetett élve.

(Toronto, 1975)

E gyilkos, szörnyű korban

holt városok felett

tűnődtünk; talán voltak,

de biztos nincsenek.

A népség bárgyú s ernyedt,

fanyarak a borok

és egyre közelednek

az inkvizítorok.

Könyvtárak közt utaztam

veled; bérem sovány;

ezért vagyok oly gazdag,

és halottakhoz mentem

veled a pergamenen

a gyönyör kék lován.

(Toronto, 1975)

Georgiosz bizánci követ levele

– Ravenna, Kr. u. 476-ban

Alkony táján beértem a körülzárt

városba, könnyű hajóút után.

Szállóm felé menőben megfigyeltem,

hogy a lakosság lármás és vidám,

kötekedő s goromba. A császárka

húst, bort meg búzát bőven osztogat

s a jóléttől legtöbbje meg se látja

a fal alatt az osztrogótokat.

A fogadóban várt reám már teljes

díszben az egyik konzul: az, aki

a belügyeket intézi és mindjárt

megkérdezett, milyen katonai

segítséget remélhetnek Bizánctól

vagy pénzt, mellyel feltölthetnék a kincstárt?

Hallgattam, mire kollegáját kezdte

szapulni, ezt a bűzhödt kanebet,

a hadügyek konzulját, aki megtűri

a barbár ellenséget, ahelyett,

hogy kiverné őket Itáliából;

mi több, elemózsiát küld nekik

meg zabot is, hogy konzul maradhasson,

ha Ravennát a gótok beveszik.

Így szidta vetélytársát, majd hajlongva

kihátrált s összeütközött vele

az ajtóban, hol lemarházták egymást.

– „Rómánk agg testén ő a rákfene”,

bökött utána, mikor leültettem.

Egy őrült a Póig engedte be

a gótokat, majd polgárjogot nyertek:

így minden dolguk Róma belügye.

Nem tartoznak az ő hatáskörébe.

A másik konzul, az a félhülye

a felelős. – „Ezért kötöttem alkut

Odoákerrel. Mi mást tehetek?

A támadástól így tán visszatartjuk.

Ezért kap tőlünk sót meg kenyeret,

sódart, csikókat és máltai mézet.

Ha ostromot kezd, minden elveszett

és Jézus Krisztus sem segíthet rajtunk” –

szólt könnyes szemmel s indult, mint ahogy

később megtudtam, a szomszéd bordélyba.

Majd sorra érkeztek az izgatott

szenátorok. Az első tökkopasz volt,

elomló s löttyeteg, mint egy herélt.

Elmondta, hogy a szenátus jelentős

részét ő képviseli s arra kért:

beszéljem rá a császárt, hogy fogadja

be a gót vezért s népét a falak

közé. – „Ugyan mitől félnénk?” – vigyorgott.

„Hozzánk rohadnak néhány év alatt.”

A második pökhendi volt. – „Nyögésre

nincs ok” – bizonykodott. „Adjunk nekik

néhány mérő aranyat s elvonulnak.

Buták a gótok: erőnek veszik

az engedékenységet.” – „S bátorságnak

a gyávaságot” – bólogtam. De nem

értett a gúnyhoz. – „Így gondolom én is” –

ujjongott s minden jót kívánt nekem.

Nemes arcélű, magas férfi jött be.

– „Elérkezett a tettek ideje” –

suttogta. – „Mert ha nem, elpusztít minket

a gótok ariánus istene.”

Már-már azt hittem: Itália népét

a haza védelmére szervezi,

s megbízásomhoz híven szövetséget,

katonát s pénzt ajánlhatok neki.

De nem. Orcátlanul bizalmaskodni

kezdett velem: jól tudja, kém vagyok.

Felhördültem. Mit kémkednék e bűzben?

A Boszporusznál érzik a szagot.

Mindegy, felelte. Ő százhúsz szenátor

meghittje s hozza az üzenetet

a dicsőséges és leverhetetlen

Zénó császárnak, Nyugat és Kelet

urának, hogy ők, hű hívei régtől

s titkon, most kérve-kérik: jöjjön át

hadaival és vegye birtokába

jogos örökségét, Itáliát.

Kergesse szét a gót csürhét, a taknyos

Augustulust pedig mondassa le

ingó trónjáról s tolassa ki mindkét

konzul szemét. Úgysem látnak vele.

A császártól azt kéri csak, hogy néki

ezért az udvarmester rangját adja.

Már régi terve, hogy tanulni kezdi

a hellén nyelvet. Holnap lesz a napja.

Végül megesketett, hogy mély titokban

s halálkomolyan kezelem a dolgot.

Damaszkuszban születtem. Egy arcizmom

sem rándult meg. Csak alfelem mosolygott.

Amikor elment, ablakot nyitottam

s kimostam számat. Nem fogadtam többet

e söpredékből. Később a lakájok

a palotából vacsorámmal jöttek.

Pompás volt. Udvaronc hozta a császár

üdvözletét és hogy holnap fogad.

Majd kalauznak küldtek egy nagyon szép

fiatalembert, kitől nem sokat

vártam. Tévedtem. Olykor attikai

hanglejtéssel szólt hozzám (ez a gyengém),

olykor latinul. És ő hiba nélkül

tudott beszélni saját anyanyelvén!

Igaz-e, hogy a város banditáktól

hemzseg, kérdeztem, mielőtt sétára

indultunk, s hogy a fegyvertelen ember

még a főutcán is szabad prédája

a gyilkosoknak? – „Így van.” Mire kardot

öveztem. – „Tilos! Tedd le kardodat.

Az őr lefog.” – „És mit tesz, hogyha látja,

hogy megtámadnak?” – „Nyomban elszalad.”

Felhúzta khlámiszát. Oldalt, csípőjén

egy-egy tőr lógott. – „Gyors és kétkezes

vagyok”, mosolygott. – „Menjünk, ha kívánod,

bár sétánk nem lesz szóra érdemes.”

A rézmívesek utcáján jártunk,

a cserepesek portékáit néztem,

majd a kelmefestőkét – méregdrága

vásári lomot, vörheny fáklyafényben.

– „Nincs többé mesterember” – szólt kísérőm,

„csak kontár. Minden gyertyánk csonkig égett.

Tertullián szerint a szépség ronda.

Ezek viszont a rondát tartják szépnek.”

Némán sétáltunk, mikor észrevettem:

az emberek mind egy irányba mennek.

– „Ugyan hová?” kérdeztem kísérőmet.

– „Hát nem tudod? A Honorius-kerthez.”

– „Mi van ott? cirkusz, népünnepély, színház?”

– „Egyik sem. Vagy tán mégis mind a három

a legocsmányabb értelemben. Kérlek,

ne menjünk oda.” – „Követ vagyok. Látnom

s tudnom kell mindent.” – „Vagyis kísértésbe

viszed az embert”, sóhajtott s kilépett

a park felé, mit Honorius császár

ajándékozott Ravenna népének.

Hepehupás, elágazó csapáson

kanyarogtunk az éles holdvilágban

tamariszk bokrok közt. S most szégyenkezve

vetem papírra mindazt, amit láttam.

Az ösvény mentén, bárhová fordultam

köpenyeken, homokon, szénaágyban

egymásba font nők s férfiak fetrengtek

kettesben, négyesével, hármasával.

Nézők biztatták vagy gúnyolták őket,

vihogtak, pisszegtek vagy megtapsolták

a hőst, aki új figurát eszelt ki

vagy csődör módján végezte gyors dolgát.

Ki kész volt, nem szólt – felkelt és odább állt.

Akadtak köztük matrónák meg dámák,

hájas kalmárok, matrózok, rabszolgák,

palotaőrök s egy lány mint az angyal.

– „Menjünk”, kértem. – „Bár rád hallgattam volna!

Hányingert érzek és utálatot.

Itt van az egész város! Hogy süllyedtek

ilyen mélyre ezek az állatok?”

– „Az első követ”, szólt, „te vesd reájuk.

Nincs tanítójuk, könyvük, ideáljuk.

Reményük sincs. A filozófiát

lábbal taposták. Erószt megmérgezték.

S mi lett hitünkből? Gyilkos hitviták.”

Elhallgatott, míg kiértünk a kertből.

– „Akiből hiányzik a szerelem:

annak csupán a párzás rángógörcse

esik le koncnak, egyéb semmi sem.

Ne átkozd őket; szánd az elveszett

népet.” – Hatalmas márványlapokon

sétáltunk, amíg szállásomra értünk.

– „Most búcsúzóban”, szólt, „bevallhatom,

hogy üdvösségem miatt nem akartam

a kertbe menni. E vonagló férgek

láttán érzem, hogy római vagyok,

akárcsak ők. És véremben a méreg:

ahányszor arra járok, borzadok

s felizgulok. Úgy látom, visszatérek.”

Rémálmot láttam. Konstantinápolynál

ismét ott jár Alarik seregével.

De íjjal, karddal, dárdával, szurokkal

a nép nem állt a várfalon, mint régen –

a tereken s az utcán párosodtak.

Korán, verejtékfürdőben ébredtem.

Aztán nagy díszbe öltöztem, mint illik

s a palotába mentem késő reggel.

Könyvet vittem magammal, attól tartva,

hogy várnom kell: de tüstént beengedtek.

A kis császár értelmes, finom arcú,

tengerzöld szemű, megnyerően kedves

fiatalember, ki ezerszer többet

tehetne, ha nem sújtja a kegyetlen

balsors gótokkal s latin bandájával.

Ránéztem és mindjárt sajnálni kezdtem.

Pár udvarias szó után félénken

felszólított: tekintsük meg a bástyát.

S már mentünk is. Húsz légionárus

kísért bennünket – minden katonája.

Hűs nyári szél fújt. A várfalon álltunk

egymás mellett, hosszú aranybrokátban.

Lenn a mocsár. Azon túl állatbőrös

gót harcosok. Az egyik, ha jól láttam,

röhögött rajtunk. Arrább, a falon

toronyfrizurás, előkelő dámák

sétáltak apró, bolyhos ölebekkel

és csípőjüket olykor megriszálták

az ellenség felé. De ott alul

ötszáz lépésre tőlünk, vállig érő

hajjal, mezítláb, karbafont kezekkel

csak állt a sok gót, mozdulatlanul.

– „E láp felett csupán a madarak járnak.

Ember még rajta nem jutott keresztül!”

Így szólt a császár s kíváncsian nézett

felém. De látta, hogy pillám se rezdült.

(Az árulásnak szárnya van – gondoltam.)

„És nézd”, folytatta, „nézd a várfalat!

Hat szekér fér el rajta egymás mellett,

Rómáénál is jóval magasabb.

S a nagy hajítógépek meg az árok!

Amott a tornyok! Mint vélekedsz: megvéd

bennünket mindez, hogyha a barbárok

reánk támadnak?” – „Meghallod a választ

azonnal, hogyha szólanom szabad.

Hajítógép, sánc, bástya, felvonóhíd –

ne higgy ezeknek, mert üres szavak.

A fal nem védi a város lakóit,

ha a lakók nem védik a falat.”

Csend lett. A császár állt, meghajtott fejjel

s arannyal kivert papucsát szemlélte.

– „Ezt rég sejtettem”, suttogta és újra

elhallgatott. Aztán megszólalt végre:

– „Hányszor nem jött rám álom éjszaka!

Tűnődtem, hogy ki vagy mi vezetett

a pusztulás szélére. Mariust

okoljam, mert népfelkelés helyett

ránk hozta a prétoriánusok

hordáját, melyben bízni nem lehet?

Az lett-e vesztünk, hogy a Város helyett

a fél világot kívánta étvágyunk?

s karddal fogtuk össze a birodalmat?

Vagy ott tévedtünk, mikor kettévágtuk?

Az volt-e a bűnünk, hogy megfeledkeztünk

a népről – míg most már mindegy nekik,

ki nyúzza: Nero, Attila, Konstantín,

Szápor király, Totila, Genzerik?

Avagy azért kell elpusztulnunk, mert nem

a plátonizmus lett az államvallás?

Vagy azért sújt le ránk a sors, mert Krisztus

kemény igéit a papok nem hallják?

Avagy az Úr rendelte így, hogy minden

sarjad, tenyészik, majd elhal – és Róma

is megrohad bőségben, bujaságban

és gőgben, mint Ninivé meg Szodoma?”

Mintha önmagával vitázott volna.

Majd összerezzent, mikor észrevett.

– „Georgiosz, bölcsészetek tudója,

történész, költő és hellén követ:

szolgálj tanáccsal, mondd meg, mint csináljak,

hogy odázhatom el a végzetet?”

Egy pillanatig haboztam. Hallgatni

szerettem volna inkább, ámde szám

gyorsabban járt az eszemnél: – „Augustus,

tanácsot adni későn van s korán.

A múlt elmúlt. Jelen nincs. A jövendő

gomolygó köd. Megfelelnék neked,

ha ötszáz éve adod fel e kérdést,

vagy ha ezer év múlva kérdezed.”

(Toronto, 1976. február)

A latinok s a görögök

A latinok s a görögök –

melyik, kérded, a jobb, a több?

Mit mondjak? Róma ordenári,

ezért tudunk nyomában járni,

civilizáltak; nyílt s kerekded

nagycirkusz, melyet összeszedtek.

Utánzók, mint mi. Utánozhasd.

Tanulj tőlük és próbálj jobbat.

A hellén élte, nem csinálta:

szavuk sem volt a kultúrára.

Zárt kör. Nem ad lovat alád.

Sokat tudnak. Nem nyújthatsz többet.

Mindig a lényeg s nem az ötlet.

És soha semmi butaság.

(Toronto, 1976)

Tíz éve mondom ezt

Tíz éve mondom ezt magamnak:

gondolj rá mindig! Írj neki

szebb verseket! hallgass, ha hallgat!

tiszteld személye isteni

felségét! hódítsd meg naponta!

szerelmesek közt nincs hitel!

hidd meg: kisujja körme mocska

sem pótolható senkivel!

magadhoz légy csupán kegyetlen!

pletykák s anekdoták helyett

tápláld értékítéletekkel!

örülj, ha szóba áll veled!

szeresd s ne várd el, hogy szeressen!

Talán így mégis megszeret.

(Toronto, 1976)

A jó könyv rózsakert

A jó könyv rózsakert zsebedben,

mondod. Soha levelei

nem hervadnak. Még sokkal szebben

Heinsius így fejezte ki:

ha nagykönyvtár küszöbén lépsz át

s behúzod súlyos ajtaját,

elmarad mögötted a pénzvágy,

a gőg, a kéj, az aljasság –

s aztán? tán megnő emberséged,

talán egy szebb világba lépsz be,

s boldogabb leszel ott, hol a

tévére s pusztulásra éhes,

két lábon járó árnyékszékek

utol nem érhetnek soha.

(Toronto, 1977)

Apám volt-e…

Apám volt-e, a sors haragja,

avagy a gének, amelyek

eleve szabad akaratra

determináltak engemet?

Te azt mondod, őseid járnak

bőröd alatt, s a nevelés,

a körülmények és e század

malomkövei közt kevés

mozgásod van, mint kézbilincsben.

Bilincs? Rólam lefoszlott minden,

mit tudok, hiszek s belém vertek,

s még te is elmaradsz, ahogy

írom most néked ezt a verset.

Kegyetlenül szabad vagyok.

(Toronto, 1977)

Te nem láttad…

Te nem láttad; én láttam 36-ban.

Jön a kígyó! Tyúk s lúd kővé mered

az ólban. Undorom leírhatatlan.

Mit szóljak? Csak nevetni érdemes.

A gazdag ember sok mindenre képes,

csak arra nem, hogy megvédje magát.

S ne mentegesd az istenadta népet!

Gyökereiktől rohadnak a fák.

A hülyék, akik bársonyszékben ülnek,

azt hiszik: az öngyilkosság is üzlet,

a tábornokok hencegnek és félnek,

a gyárosoknak elég az előleg:

féláron adták el az ellenfélnek

a kötelet, min majd felhúzzák őket.

(Toronto, 1977)

Mióta hallgatlak…

Mióta hallgatlak, fülem fövény lett:

beszívja minden szavadat; szemem

kettős teleszkóp, álmomban is téged

tart fókuszban; indának tekerem

köréd karom; bevéslek az érzékek

fakó tükrébe; nem is kérdezem,

hogy mit akarsz, mert tudom, mi kell néked;

ha jókedved van, hőmérsékletem

fölmegy kissé; minden gondod és gondom

együtt párolgott el; lényedből folyton

iszom s nem kapok soha eleget;

kifaraglak, megírlak és lefestlek,

hogy képtárad vagy börtönöd legyek;

száz járatot vájtam beléd; a tested

külön van még; fejünk már egyveleg.

Jelenléted s hiányod egyremegy.

(Toronto, 1977)

Gyermekszobámról nem beszéltem …

Gyermekszobámról nem beszéltem néked.

Mindig azt hittem, hogy az ablakok,

a kőerkély, hol varjak raktak fészket,

a tükör, hol egy kisfiú lakott,

a vén koldus a falrepedésekben

ágyam felett, mackóm, száján a sok

mocsokkal (többször kásával etettem),

s a rolóban leskődő farkasok: –

hogy mindez nem tűnt el, mint többi múltam,

de a felrobbant házban most is ott van,

s meglátod, mihelyst kinyitod az ajtót,

a kisfiút a tükörben, a mackót,

mindent, mi volt s mi most is kitart csendben

az idő dühödt hullámai ellen.

(Toronto, 1977)

Szobáinkban megnőtt az árnyék …

Szobáinkban megnőtt az árnyék:

új és új torony emelkedik

itt évről évre a halványkék

ég ellen. Ocsmány mindegyik.

E madárketrec-acélvázak

lesznek majd síremlékeink,

ha már csak szelek szirénáznak

Torontóban. Ne bánd. Legyints:

cserepeinkben a sok tarka

virág még egyre nő és sarjad;

mindegyik érzi, mily nagyon

szeretik, s párkányunkon reggel

galambok állnak lábujjhegyre

s bekopognak az ablakon.

(Toronto, 1977)

Mi volna, hogyha Plátó…

Mi volna, hogyha Plátó feltámadna

s belépne hozzánk ma este, ahogy

itt ülünk a villanynál s az ablakban

gépek szállnak, mint roppant csillagok?

Anyanyelvén köszönthetnők; juhsajtot

tennénk eléje, sonkát, friss tejet;

ő enne, inna, meghallgatná Bachot

s azt hinné: mi vagyunk az istenek.

Elmondanók: csak az anyagit látja

s az jó; de hogy életünk kvalitása

borzalmas és kultúránk szétesik;

hogy idióták s lókötők vezetnek

bennünket, kik semmit se védenek meg;

s hogy itt már nincs is mit megvédeni.

(Toronto, 1977)

Ha az ember nagyon sokat…

Ha az ember nagyon sokat tanult,

érzelmei nem vásnak.

Mire való a jelen meg a múlt?

Hogy elmondjuk egymásnak.

Miből keletkezett a nagyvilág,

az anyag és a lélek?

Úgy féltem tőled egykor, cipruság,

setétség! Most nem félek.

Ugyan mért szép ez az őszi vidék

a szállongó ködökkel?

Mert ajtóm előtt alszol, velem élsz,

mert itt lebegsz köröttem

és mert megírtam mindazt, amiért

egykor e földre jöttem.

(Toronto, 1977)

A Buddha azt tanítja

„A Buddha azt tanítja: hogyan kerülheted el

a szenvedést; és Krisztus: válladra mint veszed fel;

és Szókrátész: mily módon emelkedhetsz fölébe;

és Plátó: a valóság az ideák ködképe;

s Epiktétosz: merülj fel a szennyből az erénnyel;

s Epikúrosz: munkálkodj kis kertedben szerényen;

s Csuáng-ce: nincsen dogma, sem egyház: meditáljunk;

gyönyörűen kezdték el. Mondjad, ki jött utánuk?”

„Szent Tamás meg Sánkárá, e két egyformán bátor

és pompás elme; kár, hogy mindkettő kommentátor.

A maradék nem számít.” – „Azt állítod, hogy ennyi

az egész? s lényegeset nem hozott többé senki?

Az ezredek szellemi termése ily kevés volt?

Mi következik ebből?” – „Hogy ránk szakad az égbolt.”

(Toronto, 1977)

Angol kisváros

Furcsa világ ez. A postáskisasszony

megszólít: „levelet kapott Londonból,

holnap kihordjuk.” Mindenki szívesen

beszélget, de nem mondja, hogy mit gondol.

Éjfél után egy lámpás ég. A vízben,

a mólónál, Windsor Erzsébet szende

hattyúi úsznak. Kutyád az egyikbe

harap? Felségsértésért fognak perbe.

A nyugdíjasok nem férnek bőrükbe.

„HA NEM SZŰNIK A HARANGOZÁS, AKKOR…!!!”

írta az őrnagy a templomkapura.

Puskával lődöz a padlásablakból

a harangozókötélre. Szomszédom

befalazta magát – már kilenc éve! –,

hogy remekművet írjon. Ételt néki

gumicsövön pumpál a felesége.

Minden tiszta. Szeretkezés, úgy tűnik,

e kisvárosban nem volt, nincs, és nem lesz.

Még pletyka sincs. Örök rejtély, mi módon

került ide mégis néhány kisgyermek.

Ezeket anyjuk betanítja: hogyha

a kikötőben csinos matrózt látnak,

mondják neki: „a kocsma mögött, este

tizenegy felé várhatja mamánkat.”

A férj alvást preferál. Garniszállót

tilt a közerkölcs. Ócska farakás

mellett csinálják, angol módon, állva.

Matróznak sem kis megpróbáltatás.

(Brighton mellett, 1977)

Az óra ketyeg

Az óra ketyeg, de nincs mutatója.

A metafizika régen halott.

Utódja nincs. Ki sosem hallott róla:

ma az is érti William Occamot.

Sztálin s Hitler az ideológiákkal

végeztek száz évre. A bölcselet

kimúlt. Ápold kerted! De a gyárak

lehelete eszi a kertedet.

Gyűrd le a természetet, mondták. Élni

nem tudtak vele. Most az ifjúság

a Nirvánába vágyó Indiába

menekül s ott keresi mindhiába,

miről a hindu nem hallott: a régi

Nyugat kozmikus optimizmusát.

(New York, 1977)

Majakovszkij utolsó verse,

melyet megírni a „Csudajó!” és „A poloska” szerzőjének már nem maradt ideje 1930-ban

Poétának

indultam el,

indultam el,Poétának

kóstoltam égi mannát,

de egy napon

Lenin elvtárs

Lenin elvtársde egy napon

így szólt: „Szükségünk van rád,

mert szabotál a Jeszenyin.

Felelj, Vlagyimir, lesz-e rím?”

S én írtam. Három perc alatt

húsz sort. Jobb vállam feldagadt,

holott a munka könnyű volt. Szép szavak

helyett

helyettholott a munka könnyű volt. Szép szavak

jelszavak;

fiatalos hév, párrímek; kioktatásból pár hideg

zuhany a népnek; egy kevés

agresszió meg hencegés

plusz egy csipet

orosz humor,

orosz humor,plusz egy csipet

amelytől rögtön felnevetsz,

mintha Féliksz

Edmundovics

Edmundovicsmintha Féliksz

Dzserdzsinszkij csiklandozna meg.

A hír gépszíja elkapott,

engem közöltek a lapok.

Azt képzeltem: nekem ragyog

az ég vörös azúrja,

lettem a Kreml dalnoka,

a Cseka trubadúrja,

a forradalmi dobverő,

a vakmerő,

a vakmerő,a forradalmi dobverő,

a nyers erő,

aki elsőnek ér oda, ahol utalványt osztanak,

s hol kéklik a Népbiztosok Konyháján a káposztaszag.

Ki ott étkezni megjelent,

jövőnek nézte a jelent.

Utána le az Arbaton

új nadrággal a farkamon –

ki sétált peckesebben?

Tejkonzerv volt zsebemben,

hasamban disznókotlett,

és biztattam az éhezőt:

„Ne félj, bátyuska, jobb lesz.”

Natasák vártak, Olgák, Tányák s más komszomolkák,

kik kölnimet szagolták –

Lenin kihasznált és dicsért, majd meghalt; nem volt érte kár,

aztán a grúz hiéna jött s én csudajól nem éltem már,

hazudnék, ha azt mondanám,

hogy vicsorított volna rám,

de fizetésem kevesebb

lett, mesterségem nehezebb

s Tamarák, Tányák, Olgák

s más csitri komszomolkák

lelkemet szimatolták.

Sok hű barátom otthagyott.

– Jobb nékem, ha otthon vagyok,

gondoltam és ha néhanap kimentem a szabadba,

arcomon volt a szájkosár,

mindkét fülemben vatta,

fejemen micisapka,

orrom előtt a Pravda.

Nézd, nagy melák legény vagyok, kellett nekem a jófalat,

s ugyan mért rúgtam volna ki a szőnyeget magam alatt?

Nemrég még hittem minden szót, aztán csak elhitettem

magammal, hogy hiszek, mivel nem volt lebukni kedvem,

míg rájöttem, hogy nem hiszek

semmit s remegni kezdtem.

– Ne félj, gondoltam, nincsen baj

míg homlokodba hull a haj,

kurjongass! lármázz! figurázz! ki ne fulladj az élen!

csettints, mikor az emberek

ezrei halnak éhen!

Mikor a burzsujt beviszik

s aztán, ha megkínozták,

lelövik, rikkantsd: „Így van jól!

Pusztulnak a poloskák!”

Szeretnél élni? Mit használ a tisztesség s a jellem?

Kanyaríts inkább szatírát az üldözöttek ellen!

Ez mindig a legbiztosabb

verstéma s a legpiszkosabb.

Azt hittem, bölcs vagyok s ravasz

és lettem rímes falragasz,

(bár azt hiszem, hogy iskolát

csináltam: kell itt a plakát)

a becsületem elfogyott,

a tehetségem megkopott,

lettem platánfa levele,

mit a lejtőn az ősz szele

lejjebb sodor,

csak egyre le,

csak egyre le,lejjebb sodor,

le,

le,csak egyre le,lejjebb sodor,

lejjebb,

lejjebb,le,csak egyre le,lejjebb sodor,

lelejjebb,le,csak egyre le,lejjebb sodor,

és lefele.

Ma este értem feneket.

Az ember csak unatkozik

a RAPP-ban. De ülés után

beállított Sztálin Joszip

és nyájasan leckéztetett

mindenkit. Mikor észrevett,

elfordult tőlem. Amiből

beláttam, hogy szerelmem,

a rózsás bolsevik jövő

tarkóm mögött vár engem.

Döghal vagyok.

De még maradt

De még maradtDöghal vagyok.

egy ugrásnyi hatalmam.

A költővel

végeztem már;

végeztem már;A költővel

most végzek önmagammal.

(Toronto, 1978)

Egy amforát dobott ki…

Egy amforát dobott ki a tenger s mert nem bírta

emelni, a hercegnő leült melléje sírva

s addig imádkozott, míg egy dzsin tűnt fel fehér

kancán és hazavitte kincsét egy dirhemért.

Itt lakunk a Földközi-tenger kijáratánál,

az Atlantival szemközt. Olajmécsest találtál,

tán púnt, mindjárt az első nap, az első lépésre

a homokban. Éppen csak hogy lehajoltál érte.

Hány bárka süllyedt itt el, amikor kiszaladtak

a szürke óceánra! A hullák fenn maradtak,

a kancsók, a vasládák, az aranypénz, a tálak

leszálltak a fenékre. Olyikon korállágak

sarjadtak. A mélységben kétezer évet vártak.

Különös lány a tenger. Most felgörget néhányat.

(Tanger, 1978)

Dél volt…

Dél volt. A strandon ültünk. – Most, gyorsan – súgtad –, nézz fel!

A nap forgott, ezüst lyuk. Mellette, a mély kékben

hét vadliba. Félig tárt, nagy szárnyakkal köröztek.

Fehérek voltak, lilák, s borókafenyőzöldek.

Elcsavart, gőgös nyakkal a kristály légpárnákon

meg sem rezdültek, minden földi dolgunktól távol.

Mily szépek, gondoltam. Nem lehet, hogy szebbet lássak

ezeknél életemben. Tán ez is látomás csak.

Nyakam görcsöt kapott már. Nem bírom tovább, mondtam.

Te sem. Köröttünk kölykök hancúroztak a porban.

A napfény feketének tűnt. Tíz tranzisztor fújta

a szurát a Koránból. Mire felnéztünk újra,

a vadlibák eltűntek. A te arcod is égett.

Pihegtünk mind a ketten. Láttuk az istenséget.

(Tanger, 1978)

Gibraltárban, a Piazzán

A szürke szikla fenn és lenn a porzó

napfény. Aranylik a söröd.

Most jut eszembe: soha még egy rossz szó

nem hangzott el kettőnk között

tizenkét éve. És még gondolatban

sem vétkeztem. Tudom: közös

a kettőnk attitűdje. Hogy váratlan?

Mi sem könnyebb, ha ösztönös.

A tarka ernyők árnyán félmezítlen

kurvák meg szép svéd lányok mór stricikkel.

Egynapos lepkék? Legyek ők.

Ott pofozkodnak. Ez a viszony vége.

Ülünk s magunk elé nézünk szendén, de

ingünk alatt feszül a gőg.

(Gibraltár, 1978)

Mért könnyű?

Mért könnyű? S mért hoz minden évszak

gyümölcsöt? Mert megláttalak

s tudtam, hogy belül is oly szép vagy,

mint kint; szobor, min nem farag

tovább az ember; lény, kin semmit

sem kell már változtatni; s így

szerelmet raktam rád, amennyit

csak bírtál, s nem többet, amíg

te duplán adtad vissza nékem

mindezt, s én duplán, majd te, s végre

elmondhattuk: – „A pillanat

tökéletes.” Ebben maradtunk.

A világ deszkaszín alattunk,

ahol testeink izzanak.

(Gibraltár, 1978)

És lelkeink is

És lelkeink is. Eleinte féltem,

hogy nem győzöm a versenyt s kifogyok

a szuszból, ha esténként vagy már délben

elkezdjük a szellemi ostromot

egymás váráért. De vad frissességed

nem engedte, hogy megvénüljek és

pezsdültem, míg köztünk az ellentétek

sivítottak, mint a köszörűkés.

A gondolkodás eleinte kényszer

volt éjjel-nappal. Most szokásnak érzem.

És mennyi minden jutott az eszembe

csak azért, mert megoszthatom veled!

E verseket is azért jegyezem le,

hogy itt maradjak, mikor elmegyek.

(Tanger, 1978)

Majora, a technokrata

Szomszédunk. Negyvenéves, zömök és fürge svájci

mérnök. Lehetne német, finn, belga vagy akármi.

A rendőr köszön néki. És hogy visong alatta

a kurva! Mert Majorát Hasszán király hozatta.

Ha olajat keresni megy ki a sivatagba,

a vízcsapot, a villanyt s tévéjét nyitva hagyja.

Konyak-gyűrűktől rácsos az éjjeliszekrénye

s a könyv, melyet Lilitől kapott kölcsön egy éve.

Csak csekket ír és műszert olvas. Többször magához

unszolt bennünket. Ittunk. Unalma is halálos.

A technokrata marha! századunk ideálja!

A hercegnő okádni akart, mikor meglátta.

Új luxuskocsijával és teljes sebességgel

hajtott ki tegnap. Közben az erkélyeket nézte:

hogy látják-e kocsiját? A kapunál levágta

egy kiskutya két lábát. Meg se fordult. Hiába

csapod agyon. Mit érsz el, ha megszabadulsz tőle?

Gyilkosaink spermája úszik a levegőben.

(Tanger, 1978)

Marokkó

Nászráni^* – szólnak ránk nők a buszon és kiköpnek.

Négyezer éve ölnek itt – tettek-e mást vagy többet?

Juba meg Ibn Batuta; nem jött utánuk harmadik.

A kormányzó nem tudja, hogy ki is volt Hárun ár-Rásíd.

Szeretet? Ugyan! Soha jó itt nem volt senki senkivel.

A vízparton egy vén arab a kutyák lábát töri el

botjával; s hogy mit akarunk; ez itt az ő országa!

nem bírtuk már tovább: reggel átjöttünk Ceutába.

Vidéki spanyol nyugalom s csend mór hisztéria helyett.

Könyvnap az apró piacon. Lapozgattuk a könyveket.

Most a parton ülök veled.

Felhő mögött a nap. A víz aranyszegélyű s fekete.

Szemközt Gibraltár. Mint egy kék delfin felbukkanó feje

a tengerben. Még a miénk. Csak kár, hogy arab a neve.

(Ceuta, 1978)

A politika csupa pudvás…

A politika csupa pudvás szólam

és a humanista tradíció,

mint zenekar a süllyedő hajóban:

a pánik ellen néhány percig jó.

Az eszmék s ideálok zászlórúdját

eltörték. Isten holtteste hideg.

Ne mondd őket cinikusnak, mert tudják,

hogy itt igaza nincsen senkinek.

Az ifjúság nem több nép; egy nemzet lett

belőlük. Vigaszt s extázist keresnek

a zenében. Más gyógyszert a világ

nem nyújt. S amíg a ruszkik és a jenkik

egymást marják s nem értenek meg senkit:

ők levonták a konzekvenciát.

(Madrid, 1978)

Andris várt ránk Heathrow-n…

Andris várt ránk Heathrow-n s most visz Brightonba.

Fenn sívó gépek, oldalt elhagyott

falvak, leégett pajták. Ott egy kocsma

bedőlt tetővel. Nézem, hallgatok.

Sehol ember a tört ablakú házak

között. Messziről sziréna üvölt.

Cementport s piszkot ráz a szél. Kiszáradt

fa ágán törpe varjú a gyümölcs.

Az autó fut. Egy gyors pillantást váltunk

és lesütjük szemünket. Kell-e még

itt kommentár? És jó, hogy kapzsiságuk

elvette embertársaink eszét,

s nem látják, hogy a világ pusztulása

előtt vagyunk. De lehet, hogy utána.

(Brighton, 1978)

Huszonkét éve utazom…

Huszonkét éve utazom,

hogy a szadista Kelet helyett

a mazohista Nyugaton

nézzek magamnak állóhelyet –

de csak kibírom, mert megírom;

s mert annyi hű barát szeret

és őriz innen s túl a síron;

s mert együtt élhetek veled;

és mert ki még oly boldog, mint mi?

Csak olykor mardos régi gondom,

hogy nem temetnek el Karinthy

és Kosztolányi oldalán.

Urnámat is fejemben hordom.

Ugyan hol másutt hordanám?

(Toronto, 1978)

Goethe

Igazad van. Pedig apám zsebében

hordozta mindig. S most sehogy sem értem,

miért gondoltam egy életen át,

hogy Goethe nagy költő volt. Tegnap éjjel

végigolvastam minden verssorát.

Álbölcsesség, bombaszt, közhely, csinálmány,

sóhajtoztam. Sehol nyílás az ég

felé, vagy egy valóntúli szivárvány,

csupán jólfésült másodrendűség.

Négy óra alatt összedőlt a bálvány.

Fából faragott képmását kidobtam

mindjárt, s zavarodottan álltam ott

magam-rendezte szoborcsarnokomban,

hol a lakosok száma egyre fogy.

Csak helléneket faragtak márványból

s néhány latint? Nem marad az egész

múltból a végén csak Áiszkhülosz, Plátó,

Catullus, Szápphó, Euripidész?

(Toronto, 1979)

Li Ho versek

1. Ne ültess fát

Ne ültess fát. A kerti fák árnyéka fojtó és nehéz.

Füved haja kihull. A lomb mögött démon tanyázik.

Aludj a kristály hold alatt egy ablakban, mely délre néz

s magánosan. Az egyik ősz olyan, akár a másik.

2. Május eleje

Beért a tavasz. Odafenn harmattal teli spongyák

minden reggel a kék eget fényesebb kékre mossák.

Az ajtókban tüll-függönyök lebegnek: a függöny mögött

test-nélküli, kecses kezek a legyezőkre vadlibát,

kacsát és sárkányt festenek. A bambuszágyak hidegek,

mint a márványpad ősszel. Légy óvatos a nőkkel.

A lányok meg az asszonyok is jól vigyázzanak, nehogy

selyemkabátjuk ujjait a szélben ottfelejtsék.

A búza érik. Illata édes mint a verejték.

3. A fiatalember éneke, ki atyja gyilkosát keresi

Otthagytam szülőfalumat, mentem a hegy s az ég fele.

Karom kemény: egy felleget is kettészelhetnék vele.

Csáng-ánban, ifjú lovasok közt leltem otthont. Lihegek

a bosszúvágytól s vad vagyok, mint a tigris s a kikelet.

Reggel megnézem kardomat és örülök: milyen szép éles,

de este elszomorodom, hogy a pengéje még nem véres.

Ha rátalálok, négy napig gyönyörködöm, mint jajgat s reszket,

míg átvágom nyakát. Aztán leülök s meditálni kezdek.

4. Liáng herceg terasza

A herceg kastélya az ég közepén áll és szilvakék.

Van tágas kertje és tava. A Göncöl minden éjszaka

fürdőt vesz benne. Teraszán tömött sorfalban porcelán

sárkányok. Zöld rizspor terem mindegyik kerti levelen.

A bort gongszóra issza, míg magasra küldi nyilait.

Tigrisbundát hord, min haránt vércsíkok futnak s kacagányt.

Hajnalban s este felzokog, mivel az égbolt elforog

s pányvára fűzte a napot, hogy kőkemény, fiús húsát

meg ne poshassza az idő s örök legyen az ifjúság.

Hiába. Mozog a világ. A késő hibiszkusz virág

bimbója alvadt vérdarab. Lilára festi majd a fagy

és az esők a mocsarak nyálaszöld, álmos vizeit

halálfehérre színezik.

5. Alkony I.

Hajnal előtt s alkony felé a föld fái lehülnek.

Egy perc: s a borozók ínyén ecetes lett az ünnep.

A vízparton fehér homok meg ametiszt patkónyomok.

Mélyzöld denevér röppen.

A szelíd patak felzokog,

mert esti séta közben

vigyázatlanul egy setét

sziklába verte a fejét.

6. Alkony II.

Fiatal halász ül a parton. Csodás fogásról álmodik.

Az est madara csattogtatja nagy, galambszürke szárnyait.

A krokodil mögött a tiszta tóvízben tüllfátyol marad.

A fátyol mellé gyöngynyakláncot köpnek a bugyborgó halak.

7. Hangosan mondd e versemet

A Déli Szél elhord minden hegyet. Ha a föld sík lesz:

Isten szolgája vedret fog s leönti tengervízzel.

Fiatal vagyok még nagyon. Borzongok, de nem félek.

Hány ember él e földön még, míg nem lesz földi élet?

A kék lovak sörényében apró ezüstpénzt vernek

a démonok. Tavasz van. Zöld tömjént fújnak a kertek.

A szép hárfáslány arcomat lazac ajkához húzza.

Hol járt a lelkem, mielőtt beleszorult a húsba?

Azt mondom Tang kormányzónak: lassan, uram, a testtel:

a borivás nem mesterség s lángésznek nem kell mester.

Finom színekkel dolgozom; a holtak ingét festem;

s ami kevés borom terem, azt nem magamba töltöm,

de szétosztom e földön.

A vízióra cseppjeit hallom, de még nem hallgatom.

A futó időt kergetik gyémántból csiszolt sarkakon.

Húsz éves és pimasz vagyok. Nem értem, hogy csak romfalak

s lyukak vannak. És lázadok, mert pusztulnak a városok

s a lányok összeomlanak.

8. Október I.

Az éji égen a Tejút mentén didergő csillagok.

Nyeregből száll a szél, gyorsan összeszed minden illatot,

felül és nagylassan tovább baktat patkótalan lován.

Üvegpálcás eső pereg szüntelen. Barna levelek

tyúktolla közt kiáll a vadgesztenyefa válla

vizesen s szurokfeketén. Sárgul a fű szakálla.

A pókok hálóik mögött pillét és legyet esznek

egész nap, míg felszáll a köd s kiderül végre este.

Éjfél után felébredsz és sétálni mégy az útra,

hol egyenest szemedbe lóg a Göncöl görbe rúdja.

9. Október II.

Az ég olyan most, mint a víz. A sárgarigó néma.

A pókok éhes ajkai közt elfogyott a cérna.

A bujdosó azt képzeli, hogy háza áll előtte

a fák mögött. Sóhajtozik s rádől az esti ködre.

A temetőben szellemek ülnek le minden sírra.

Az özvegyasszony, ha öreg, szemét veresre sírja,

ha fiatal, fog egy kamaszt s megnézi: hányszor bírja.

Akad, ki erről mit se tud, de akad, ki megírja.

Az eresz alól démonok lesnek rám: papírvékony

farkas-fülük folyton mozog. Szájuk szederjes vérfolt.

Leültem a tornácomon, előttem egy pohárka bor

és ezt a verset álmodom. Köröttem szürkeség s nyomor,

de függőlámpám a falon kigyúlt, mint egy virágcsokor.

10. Őszi dal

Sivít a tücskök hangja, mint mikor selymet sodornak.

Kéjvágyó vagyok, fiatal s félek, mit hoz a holnap.

A jéghideg tükör előtt vizsgálom magam meztelen:

kezemben papírlap, mire verseket fest az ecsetem.

A molyt, a szút, a férgeket hogy kergetem el innen,

melyek húsomba lyukakat rágnak meg könyveimbe?

Az idő tajtékos lovon vágtázik. Hol vár rám az út

szélén száz kimonós leány s a kimonótlan abszolút?

Azt mondják: mindent szétverek, amihez hozzáérek

s hogy kegyetlen az ifjúság. Nincsen testvéri lélek,

ki keservemben osztozik. E versből is, mit kezem ír,

ezer év múlva hamu lesz, véremből vadzöld klorofil.

11. Hán Jü irodalmi államtitkár és Huáng-fu Si főcenzor meglátogatnak és verset rendelnek tőlem

Ruháik selyme kékeszöld mint az újhagyma levele.

Nem tűvel, de a jégmadár tollával varrták. Fekete

lovaikon aranygyűrűk csilingelnek és gyöngyszemek

remegnek nyergeik alatt. Kapumhoz ért a körmenet.

Most állnak meg az udvaron. Urak, lakájok, paripák,

mind engem néz. Fejük felett színezüst dicsfény-karikák.

Lojángból jött e két zseni, suttogja a szomszédnép,

ők hordják keblükben az ég huszonnyolc csillagképét.

Mindkettő rímes prózát ír. Lefestik a világot

és kijavítják azt, amit az Isten elhibázott.

Hozzám szólnak. Szegény diák, remegni kezd a lábam

s elpirulok szemöldököm sas-szárnya árnyékában.

Tört nádnak gondoltam magam. A tikkadt földön fekszem,

de tán a párás szél alatt felszökkenek ezegyszer.

Szerénységemet eldobom. És bírom majd erővel

meg ésszel is. Kígyó vagyok, de sárkány lesz belőlem.

12. A hódító tivornyázik

Huáng Si-ti egész Kínát bevette. A szélrózsa nyolc

irányában szabálytalan hímtigris hátán lovagolt.

Kilenc láb hosszú kardot tart nyergében. Ha kihúzza:

egy villanás és színezüst az ég mélykék azúrja.

A múltat eltörölte, mert ő egy személyben Buddha,

Csuáng-cö és Konfucius. A jövendőt is tudja.

A történelmet átírják. Nem volt még jobb kezekben

a császárság. Nincs háború, aszály, sőt baleset sem.

A bronzsárkányok orrlyuka bort fröcsköl. Tivornyáznak

a hódítók. Az ablakok áttetsző lepkeszárnyak.

A flóták egész hangokat fújnak – késő az óra –

úgy mintha ősszel lágy eső csepeg a Tung-ting tóra.

A jáspis palota felett nem mozdulnak a fellegek,

havas hegylánc a főváros tetőin túl. Nagyot remeg

a császár serlege, ahogy borát szörtyögve issza.

A nyugvó teliholdra néz s ráordít: – „gyere vissza!”

A vízióra csak kotyog. Lenn a várudvar sárgás

macskakövein dübörög az első őrségváltás.

A falra festett zöld baglyok huhognak. Lidérc-kékek

a fénygyűrűk a gyertyákon, melyek most csonkig égnek.

A táncoslányok hattyúnak öltöztek. Átlebegnek

a termen, ki a teraszig. A déli szél meleg lett.

Tulipánszirom arcukon ólomkönnyek peregnek.

13. Ne lépj ki házad ajtaján

Kérdezhetsz: az ég nem felel. A föld sem. Tátott szája

vulkán. Tüzet meg ként lehel. Vagy omló homokbánya.

S mehetsz bármerre a kilenc kínai tartományba:

szitakötőszárny lelkedet kilencfejű szörny várja.

A nyártól tested olvad, a fagytól csontod megreped

s törik. Körötted vérebek szaglásznak és csaholnak.

Csak azt nem bántják, akinek fülében-ujján ékszerek

nőnek s ölén orchidea ágaskodik ágyék helyett.

Ha megnyergelem lovamat: kinn nincsenek, csak mocsarak,

kimérák fújnak rám hamut és nem lesz többé visszaút.

Huszonöt éves sem vagyok, de szemem alatt szarkaláb.

Mit tegyek? Inkább maradok s várom a halál angyalát.

Mi lesz könyvemmel, kérdezem. De az ég nem felel nekem

és mégha százszor kérdem is és mégha kőbe vésem is

e verset, akkor is tudom, hogy nincs itt irgalom, ahol

a másodpercek sarka jár gyorsabban mint a hangyaláb.

14. Elhagyott palota

A kerti út két oldalán nyolc porcelán oroszlán.

A skarlát ajtók szárnyait belepte a borostyán.

A termekben ezüst homály: hegyikristály közt járok.

A koromfekete falon hímzett ezüst sárkányok.

A függönyben rossz szellemek laknak. A vízióra

megállt. A karszék közepe kiborult a padlóra.

Az aranybrokát takaró a nagy narancsfa-ágyon

sértetlen még. Egész közel megyek hozzá s megállok,

amíg érzem az illatot: parfűmös, ifjú testek

szagát. Magamba szürcsölöm s mindjárt szédülni kezdek.

Kegyvesztett ifjú hercegek éltek pár napig itten.

Egy-egy gyönyörű táncoslányt küldtek le mindegyikkel.

Lakkos, fekete fogaton érkeztek ide déltájt.

Szakácsok s szolgák sorfala közt roppant páva sétált

eléjük, míg a katonák a kastélyfalnál álltak

és lesütötték szemüket. A kis cédrus-ládákat

maga a hadnagy hozta be, egyenként és vigyázva,

hogy tűnt táncosnők rizsporát ne verje fel a lába.

Estére aztán húsz zenész játszott a paraván mögött.

A lány szoknyája áttetsző selyemből volt, akár a köd,

szemöldöke kék tus-vonás, a felsőteste meztelen,

s miközben táncolt, mosolya végigsepert a hercegen,

az meg székén keresztbefont lábakkal ült, mint Buddha

és visszamosolygott reá, bár a végét is tudta.

Éjfélkor még megnézték az ablakból a Göncölt,

majd selyemszoknyájából a lány tekercset göngyölt

s a festett mennyezetre dobta fel. Nem esett le:

kibújt a háztetőre és felhő lett belőle.

A gyönyörtől lihegtek az éjben mind a ketten:

a kisasszony szelíden, a fiú hevesebben,

majd a lány kakasszóra azt súgta, hogy aludna,

de a hercegnek nem volt többé aludni nyugta.

Így töltöttek el három éjet, de soha négyet,

mert ágyukhoz negyednap a foglárhadnagy lépett.

A fiú felkelt s indult, a táncoslány húzódott,

míg megmondták: nem szülhet a hercegnek utódot.

Kinn épp akkor hasadt meg a lazacszínű hajnal,

már várt rájuk a hóhér a lazacpiros karddal,

mindketten leguggoltak a köves kerti útra

s fejeiket a hadnagy a bokrok alá rúgta.

15. Ping városa alatt

Állunk a strázsán s éhezünk. A hó éjente kőkemény

s a hold ezer mérföldhosszan fekszik a Nagy Fal tetején.

A puszta szele eltöri a kékfürtös bakák haját

és szétszaggatja a tatár ellenség messze kürtszavát.

A felhők reggel súlyosak, ólomszürkék és rondák.

Elfekszenek Ping városán. Azt hinnéd, agyonnyomják.

Az őrmester parancsot ad: siessünk fel a falra.

A kokonori műutat a horizont felfalta.

Nézzük a havat, mely vakít és a nomádok sátrait:

a sátrakon túl vége van ennek s a másvilágnak is.

Aranysárkányos zászlaink megkoptak a piszokban.

Fagyott törek az utakon. Félholt gebék nyihognak.

Szablyámat faggyúval kenem. Pengéje már nem villan.

Filigrán, hosszú fuvolát fújunk kék sátrainkban.

Esténként a bástyán lesem az eget. Egyik negyede

skarlátpiros, akár a tűz. A másik három fekete.

Ki volt az őrült, aki ezt a várost építette?

kérdezgetjük a tisztektől, de nem tudja egyik se.

A beteg hazavánszorog, ha bírja. Újak jönnek

helyébe. Mi meg maradunk, mert itt meghalni könnyebb.

16. A Csáng Ping-i csatatéren

Cinóber sár a katonák húsa. Vérükből bronzvirágok

nőnek a tankönyvben. Vértet, vasat, mindent elrágott

egy ezredév. A jeltelen, mérföldes tömegsír felett

emlékül semmi sem maradt, csak a farkasfog nyílhegyek.

Felszedtem egyet. Két kehes gebét vezettem száron

tar dombok és tört nád között, garnizonomtól távol.

Kóró mint vörheny fáklyaláng; rövid nap, aztán izgatott,

gyors alkonyat s hisztériás, vadul pislogó csillagok,

merev szöcskék, gyomorgörcstől hápogó vadlibák, kegyetlen

bogáncsok. Jártam fel-alá, két kantárral s a nyílheggyel kezemben.

Később az ég padlásáról nyirkos felhő lógott le rám

s lidérclángok gyulladtak fel az ösvény mindkét oldalán.

Leguggoltam és boromat kiöntöttem a meztelen

agyagra. Azt gondoltam: így talán kiengesztelhetem

a háromszázharmincezer katona lelkét, kiket itt elevenen temettek el.

Aztán forgószél érkezett s elfújta a lidérceket.

Ki verset ír, az vért okád. Másnap, hazafelé menet,

a Déli Kapu elején egy, vagy tízéves kisgyerek

elémállt kócos pejlován és elkérte a nyílhegyet.

17. Hszi Si kisasszony elalszik

A gavallér nem jött el az este. Szót se küldött.

Hszi Si a földhöz vágta legyezőjét, megfürdött

és ráfeküdt az ágyra, mint hátúszó a tóra.

A tavaszi éj langyos. Kotyog a vízióra.

A házioltáron kék szoborfej a sarokban.

Alatta agyagtálban parázscsíkok ragyognak.

Hszi Si félig hunyt szemmel nézi a teliholdat.

Vörös bogyó a körme, korállág minden ujja

s az istenség a tömjént a leány felé fújja.

A szerető – gondolja – jó, mert a házhoz pénzt hoz,

de egyedül feküdni a bambuszágyon még jobb.

Most két nap szünetet tart, amíg új gavallért fog.

Elmosolyodik ettől, egyet sóhajt s alszik már.

A tüllfüggönyön át a hold fénye hegyikristály.

Közeledik az ágyhoz. Mire Hszi Si kinyitja

combját, amellyel eddig az éj vizeit itta,

s ahol az aranyifjak finnyás ajka megolvadt,

ágyékát csókra nyújtja a hűvös teliholdnak.

18. Hszi Si kisasszony felébred

A tüllfüggöny még hűs, ahogy az este összehúzta.

Egy fürt haja ajkára hullt, a már cserepes rúzsra.

A kútvödörből víz csorog, mintha ezer üveggolyót

ráznának. Felkeltik Hszi Sit, aki oly mélyen és oly jót

aludt, akár a lótuszok.

A félhomályban a tükör hajnali tó tavasszal.

A tavat most fedezi fel két madár az ablakban.

A lány a bambuszágyon áll, amíg megoldozza nehéz

haját és lábai elé, az alacsony tükörbe néz.

A halványlila, parfümös szőttes a padlón még ködös.

Elejti jáspis fésűjét. Nem látni, hogy hova esik.

Hangot nem ad, csak fényt. Aztán hátrasimítja fürtjeit.

Sötétek és fényes-simák. Itt-ott egy keskeny, tengerkék

csík. Áll az ágyon és kemény haját tizennyolc fekete

fonatba fonja. Mire kész, elfogyott minden ereje.

Körülnéz a szobában. Vár. Aztán sétálni kezd, akár

a vadliba a homokon. A könnyű szellő átszalad

bárányfelhő ingén. Kimegy a kertbe és virágot szed

nyíló cseresznyefák alatt.

19. Császári kéjlak az országút mellett

Megállok az országúton. Előttem széles árok,

az árokban víz s ferde nád, a túlparton virágok,

s a palota: fűzöld falak, melyekről hámlik már a lakk,

és lefüggönyzött ablakok, előttük súlyos rácsok,

meg a befalazott kapu. Fölötte arany felirat:

Kéjlak az Ifjúsághoz.

Két vadgalamb búg jobbfelől, de balra varjú károg.

Hszuán-tszung császár szállt meg itt egy kurta éjszakára.

Három gyönyörűszép leány a nagylépcsőnél várta.

Evett, hallgatta a zenét, lassan itta az óbort,

majd később ágyba tért velük és így szólt reggel: „Jó volt.”

Falazzák be a lányokat, hogy hozzájuk ne férjen

utána senki, minden jó itallal, eleséggel:

így várjanak, míg ő velük az óbort újra issza

s ajkuk ízét, mert visszatér. De nem tért soha vissza.

Vajon a lányok élnek még? S ha élnek, mit csinálnak?

Az ablakok nem tükrözik csupán a kerti fákat.

Lehet, hogy minden rendben van, mert kilenc hónap múltán

fiúcskát szült az egyikük, a másik pedig kislányt.

Időközben az unokák is szépen felserdültek,

s a belső udvar fái közt minden órájuk ünnep.

Az öregek is boldogak és nagyokat kacagnak,

ha arra gondolnak, hogy a császár beállít egy nap,

a kapu nyílik, ők a nagy széket nyomják alája

s körülveszik, hadd lássa, hogy nem halt ki a családja.

De lehet, hogy a három lány megunta rég a várást,

vagy hallották a falon át, hogy temetik a császárt.

Megfogták halántékukat, szó nélkül összenéztek,

szobájába tért mindegyik és kiitták a mérget,

s megigazították fejük alatt a bársonypárnát.

Azóta köntöseiket a molylepkék elrágták,

s az ágyon bordacsontjaik akár a hajóbordák,

mikor bárkát építenek. De az övéket bontják.

Lehet, hogy mind a három él s hogy jó barátnők lettek,

hogy kinn járnak az udvaron s virágokat ültetnek,

hogy verseket olvasnak fel, hogy hárfázni tanulnak,

kis asztalhoz telepszenek, felidézik a múltat,

amíg narancsvirágszagú, aranyló teát isznak.

Hogy megvénültek? Nem nagy baj. A császár sem lett ifjabb.

Lehet, hogy mind a három él, de addig gyűlölködtek,

amíg már egyik sem beszél a két másikkal többet,

s önmagukat is gyűlölik s az ifjúság emlékét,

s bevonták mind a tükröket szövettel, hogy ne nézzék

sem arcukat, sem lágyékuk elhagyott madárfészkét,

és udvaruk vörös kövén dühödten és szikáran

róják külön köreiket napestig mind a hárman,

s úgy vonszolják maguk mögött kibomlott, őrült hajukat,

mint halász húzza partra

a hálójában megakadt fuldokló, ezüst halakat.

20. A hárfajátékos

A csengők hangja hangosabb, a csend lágyabb, a hó kemény

s vágtáznak fenn a démonok a felhők szürke ménesén.

Li Ping ilyenkor útra kel s megáll selyembe csomagolt

hárfája mellett egy zsúfolt teremben, hol még sose volt.

Hunyt szemmel, lassan s gondosan kicsomagolja hangszerét,

keresztbefont lábbal leül s a fényes tölgypadlóra néz.

Még vár. De mire? Hirtelen a huszonhárom húrba kap,

csuklója eltűnik; figyeld inkább a hosszú ujjakat!

Csend lett. A tarka legyezők nem csapkodják a levegőt,

a hallgatók borzonganak, szívük nehéz lesz és meleg

s pár percre most azt képzelik, hogy jobbak, mint amilyenek,

kint türkiz színbe öltözik a bús december délután

s megolvadnak a jégcsapok a kormányzóság kapuján.

Az ajtónál, mikor kilép, egy fiatal lány várja

minden városban. Arca nem látszik, csak duzzadt szája.

Mosolyognak, de hallgatnak. Aztán úgy mennek a setét

sikátorokban, hogy csak épp érintik egymás ujjhegyét.

A szállásán Li Ping teát hozat, gyömbérbefőttet

s mandulás-mézes szarvakat. Ott kinn a szél erősebb

s az ablakon zizeg a fagy. A faszén-serpenyőnél

egymás mellé telepszenek, úgy mint fivér és nővér.

De később ő az ágyon ül, lábát keresztbe hajtja,

az arca most is közönyös, de duzzad már az ajka,

szemét lehunyja s míg Li Ho egyik versét dúdolja

a takaró alatt a lányt lassan kicsomagolja.

A sarokban fenn magasan a pisla falilámpa

sercegni kezd és hirtelen színes lesz, mint egy páva.

Hajnalodik. Kibújt a nap. Hótól porosak az utak.

Koránkelők vonszolják kék, hosszan elnyúlt árnyékukat.

Ilyenkor a szerelmesek elfordulnak egymástól.

A csömör itt maradt velük, de hová lett a mámor?

A nyakuk nyirkos és hideg. Alusznak, mint a hullák.

Nem ez a kettő! Pilláik alól egymást bámulják

s elmosolyodnak. Megesik, hogy ilyenkor Li Ping keze

egész könnyedén odaér a lány kibontott, fekete

hajához és a hajnali Kínán végig úgy hallani,

mint hogyha hárfa pengene.

21. Kétségbeesés

Kinn lovagoltam a hegyek közt

cél nélkül egész délután.

A bambuszerdő illatától

átnedvesedett a ruhám.

Ez nem vigasztal. Most itt állok

tornácomon és remegek.

Cipőm lyukas. Minden nap este

váltóláz rázza testemet.

Huszonkét évemmel kiégek?

Őszülni kezdek. Feladom.

Mikor leülök verset írni,

széthull az íróasztalom.

22. Hold, erdő, vízesés

Szatén kabát a széken.

A hold frissen vert érem.

Csak holnap lesz kerek.

A kobalt fény az égen

elfedte a hegyek

csúcsát a messzeségben.

A rétre társzekérrel

hozzák most a homályt.

A fenyők közt az éjben

az út opál fonál,

de elszakadt a vége.

A vízesés fehéren

lóg. Azt hiszem, hogy áll.

Szatén kabát a széken.

23. Tavaszi melankólia

A szomszédban még hajnali harmat csepeg a fákról.

A táncoslány gavallérját kikíséri a házból.

Az úrfi pénzes-zacskóját a lány markába önti.

A sövénynél szép paripa nyerít: urát köszönti.

Mosoly, csók, búcsú. A ficsúr felül a peckes lóra

s elvágtat. Üres a feje és mind a két zacskója.

Felsóhajtok és indulok. Mit hoz nekem a holnap

e földön, hol az emberek ilyen jól szórakoznak?

Se szerencsém, se örömem, se pénzem, se szerelmem.

Éjente a holdsugarak tűpárnája a mellem,

nappal vágyaim bunkóval vernek s kerékbe törnek

s állam alatt testem szagát hordom, mint a nyakörvet.

Ha nem nevelnek tizenhét évig, most felsivítanék,

mint a tücskök fejem felett a fák legfelső ágán.

Vagy tán még ezt se bánnám,

ha nem volnék ily ostoba, fiatal és ügyetlen,

és fojtogató, tavaszi vad melankóliámat

le tudnám néktek festeni ólomszürke színekkel.

De nem találok szavakat, akárhogy is igyekszem.

24. Április végén

Április vége van megint. Hányadszor már, ki tudja?

Gőzölögnek a pocsolyák, csupa csillám az utca.

Ezer mérföld sugárban zöld a tájék; nemsokára

kinő a búza gyermeteg, arkháikus szakálla.

Fehér kakas nézi magát a tóban s kukorékol.

Lenn kis halak folyton fújják a szappanbuborékot.

A patakban kerek kövek: mind egyszerre beszélnek;

köztük a moha foltjai, megzöldült rézfillérek.

A hegytetőn galagonya áll tárt karokkal: várja

a felhőket, hogy karmait langyos véknyukba vájja.

Köröskörül a szerelem eperszaga. Megállok,

Li Ho, a volt császári ház egy sarja, most napszámos,

s a gyönyörtől megremegek,

ahogy a mindenség előtt

porig hajtom le fejemet.

(Tanger–Toronto, 1974–75 és 78–79)

A verssor tőr…

A verssor tőr s úgy jó, mikor magamba

döföm. Csak éppen végignéztelek

s már küldtelek ki az anyagtalanba,

hogy megfoghassam minden részedet.

Magányunk szirtjén keltek e szonettek,

mikor a dáridón az emberek

az ezred végére mindent megettek

s nem írtak már szerelmes verseket.

Mégis modern és mégsem hevenyészett

soroknak szántam őket az enyészet

ellen kettőnkért. Semmi áldozat

nem volt elég. Hiszen a lehetetlent

célozták meg e versek. Hadd legyezzem

velük posztumusz hiúságomat.

(Toronto, 1979)

Csak a Semmi

Csak a Semmi van a világban, mert Van a Nincsből nem lehet.

A logikám nem logikátlan és mégis itt ülök veled.

Az atomról azt bizonygatták, hogy nem osztható s nem hasad.

Most felboncolták és rájöttek, hogy főanyaga nem anyag.

A Földet is laposnak nézték, spermának a Tejút ködét;

az Úr zsámolya voltunk egykor; ma nincs Teremtő s nincs közép.

Ne hidd el azt s ne hidd el ezt sem, mivel csak annyit tudni, hogy

az érthető bizonytalan, de az érthetetlen bizonyos.

A bolondok azt hirdetik még, hogy minden titkot felfedeznek.

Köszönetet hadd mondjunk inkább Einstein Albertnek s Heisenbergnek.

Idő és tér, meg a mindenség nem hallgat földi rációra

s a világ inkább egy nagy eszme, mint nyilvántartott ingaóra.

Ettől remélem, hogy tán mégis vezet egy járhatatlan út

oda, hol matematikáját meditálja az Abszolút.

(Hopatcong Lake, 1979)

S mégis választanánk-e?

S mégis választanánk-e más kort, mint ezt a kort, amelyben élünk?

Az ókori Athént, fogorvos, kloroform és gyógyszer nélkül?

A kolerát, a bubós pestist, csak azért, hogy felmenjünk éjjel

a Párthenonhoz s reggelenként néhány szót váltsunk Szókrátésszel?

Az Antoninusok Rómáját, hol a környezet durvasága

szétroncsol már gyerekkorodban, ha nem születsz felső osztályba?

Lorenzo Firenzéjét, amely oly szép volt s oly fanyarédes,

hol váltóláz öl meg korán, vagy Fra Girolamo megéget?

Nem. Élni itt volt jó, a szabad kétszáz esztendős korszak végén,

mikor a múlt minden hegylánca, ha az alkonyban hátranéztél,

gyöngyházkék, érthető és éles; s mikor magunkat is így láttuk

perspektívában; tudtuk, mi jön; s mikor így állunk, ahogy állunk

s nézzük a lassan ránk hulló ködöt

s a szakadékot lábaink előtt.

(Cliffside Park, 1979)

Mért jött így?

Mért jött így? Mert nagyon akartam, hogy szeress? Végső volt a tét?

S konok bulldog, türelmes inda, kapaszkodtam folyton beléd?

Vagy mert azt mondtam: hadd lebegjünk könnyen s vidáman föld meg ég

között, szitakötők vagy lepkék, s mikor elég, legyen elég?

Nem volt elég. Vagy mert a galamb győzött és nem a leopárd?

S mert nem vágyódtunk a gyönyörre, mivel gyönyörünk lett a vágy?

Vagy mert nem látok hibát benned s önzésből egyre közelebb

csúszom hozzád, mivel, ha több vagy, attól magam is több leszek?

Vagy, bár spirituális ostrom alatt tartlak sok éve minden

áldott nap, még sosem próbáltam benézni belső termeidbe?

Vagy mert magamban adtam szállást néked, hogy reád gondolhassak

s boldog lehessek, mert boldogság nincs máshol, csak a gondolatban?

Mosolygok ahogy ezt leírom. Csak ennyit ésszel. A titok

megoldhatatlan. Szókrátésszel tudom, hogy semmit sem tudok.

(Toronto, 1979)

Kis képeskönyv

(Toronto, 1978–79)

Nagy Sándor, 1.

A babiloni táj üres; az alkony

ragacs a friss makedón levegő

után. A sátorban boroznak, hosszú

asztal mellett. A középen, ez ő.

A nap nem tudta homloka fehérjét

kiszívni. Égszínkék madárszeme

nagy és merev. Az ajka kissé nyitva

s piheg, mint máskor is. Szemközt vele

Hepháisztion, ki hozzá hasonlít,

csak még szebb és még szőkébb a haja:

bűvös tükör, kiben önmagát látja,

mikor belenéz nappal s éjszaka.

Isznak. Másként hogy tudnák elviselni

fiatalságukat s a végtelen

győzelmeket? Dicsőségről beszélnek,

de senki sem mond semmi lényegest.

A lényeg ő. Itt bent mind őt imádják,

mint kint a katonák; varázsa már

a Balkántól a Hindukusig ér fel,

ahogy akarta. Néki nincs határ.

Miért? Zsenije, bátorsága számít?

Hogy jó volt, vagy rossz, az fel sem merül.

Három évezred világhódítói

közt ő maradt meg csak sértetlenül –

megrohadtak mind: Szánherib, Hulágú,

a sakálhangú Hitler, Szolimán,

Rámzesz, Timúr, Dzsingisz, Sztálin, a sintér –

Sándor márványa nem törik. Feláll

az asztaltól s izzadtan a dermesztő

hegyi patakba ugrik fürdeni.

A társai aggódnak. Pedig tudják,

hogy a haláltól sem kell félteni.

Nagy Sándor, 2.

Miért indult világhódító útra?

Hogy elkerüljön végre szörnyeteg

anyjától? Vagy hogy hírneve felérjen

Fülöp királyéval, kit megvetett?

Aligha. Vagy azért, amit Isszoszból

írt Dáreiosznak: hogy most bosszút áll

a perzsákon? De volt-e szükség erre

százhatvan évvel Máráthón után?

Vagy úgy igaz, ahogy ő maga mondta:

a szenvedély hajtja, hogy túltegyen

Ákhillészen és oly nevet szerezzen,

mint előtte s utána senki sem?

Vagy ezt is a történetírók adták

szájába? Mert másként ki érti meg,

hogy a maroknyi sereggel elindult

népek, folyók, sivatagok, hegyek

s két földrész ellen? Lehetett-e józan?

Félisten volt-e kívül és belül,

őrült kamasz, ki élvezte, hogy néki

a lehetetlen folyton sikerül?

ugyan ki tud egy világbirodalmat

maga előtt úgy rugdosni, akár

a rongylabdát, ha számba vette egyszer,

hogy mi az élet és mi a halál?

Vagy a kíváncsiság vitte utazni

az Indusig? Kaland volt az egész,

s azért harcolt csak, mert útját elállták?

Vagy mindez téves, s Arisztótelész

volt felbujtója, mikor kioktatta

még otthon, hogy a földtányér kerek,

s India túlsó partján van a széle?

Ezért nyomult-e előre kelet

felé, míg katonái nemet mondtak,

hogy végül mégsem érje el, amit

akart: hogy a föld legszélén a semmi

fölé lógassa hosszú lábait?

Cicero, 1.

Ha szólt, szájából vízesés dübörgött.

Nem hallottak Rómában soha még

hozzá hasonlót. Az esküdtek lázba

jöttek szavaitól, habár felét

sem értették. S hogy kezdte el, hány szálat

sodort és bontott, ha szónoklatot

tartott a szenátusban, hogyan érvelt

és hány övalatti ütést adott

az ellenfélnek! S nem szavakkal játszott:

mindjárt kész mondatokat pörgetett,

dobált fel és kapott el, mint a zsonglőr,

s mindezt egy nyelven, melyen nem lehet

ilyet csinálni s amelyet ő gyúrt át

rögtönzés közben. Derűt vagy vihart

keltett, undort és szánalmat, ha kellett,

vagy sírást; játszott hallgatóival,

ismerte őket; és ha végső érvre

volt szüksége, felmagasztalta a

republikánus erényt, melyben senki

sem hitt már; legkevésbé ő maga.

Kár, hogy szerette a pénzt s hogy tógája

ambícióval volt térdig tele.

Ez vitte őt Pompeius hálójába,

hol parancsra kellett védenie

a triumvir bitang híveit, mindig

sikeresen; és ilyenkor, mivel

undort kapott, vidéki villájába

vitette magát rabszolgáival.

Gyors nézéssel a lelkiismeret

párás tükrére, leült s nekilátott

az írásnak. Lelket, témát és stílust

cserélt azonnal. Filozófiáról

s oly sok mindenről írt, őszintén, kurtán,

s érdekesen, nagy pofa s ünnepi

maszlag nélkül. Bocsáss meg Cicerónak.

Olyan sokat köszönhetünk neki.

Cicero, 2.

Több mint ötven beszéde, számos könyve

s levele élte túl; nem ismerünk

a fáraóktól Petrarcáig senkit,

kiről akár tizedannyit tudunk,

mint Ciceróról, ami nem előnyös

számára mindig. Törtetéseit

el kell néznünk, hiszen közpályán mozgott,

s mohóságát, amellyel vagyonát

szerezte, meg hogy háztulajdonos volt,

méghozzá rozzant s bűzös bérkaszárnyák

gazdája, hol prolik laktak százával

s nem éppen ingyen. Megbocsátanók

azt is, hogy egyik háza összeomlott

(ami Rómában nem volt ritkaság),

ha meg nem írta volna, hogy azonnal

a hely színére vitette magát

– hordszéken persze – és ott sztoikus

nyugalommal szemlélte anyagi

kárát és pont. Mert más nem érdekelte,

a legkevésbé az áldozatok

bérháza romjai alatt. Holott

minő orációt vághatott volna

ki ex abrupto épp ő, az igazság

lovagja, a szegények gyámola!

Vagy jogtalanul vádolom? Nem volt-e

ez a brutális önzés általános

Rómában? És mint láthatott ezen túl,

mikor korán túl nem lát senki sem?

Nem így van? Avagy talán felemelte

szavát Szókrátész a rabszolgaság

ellen? Hol itt a mérce, mikor minden

megváltozik? Ha kezembe veszem,

amit húszéves fejjel írtam, kiver

a jéghideg verejték. Mennél többet

gondolkodom, annál kevésbé értem

a más ember s a magam dolgait.

Petronius

Vizinczey Istvánnak

Miért rajongok érte ötven éve?

Mert átbeszél hozzám egy elmerült

világból, mintha rég halott barátok

szólítanának. Mert olyan sokat

tanultam tőle. Mert még azt is tudta,

hogy a birtoklásnál százszor nagyobb

gyönyör a puszta létel. Mert szerette

az életet, de nem ragaszkodott

hozzá. Mert a legrosszabb körülmények

között is rögtön paradicsomot

varázsolt maga köré. (Recsken többször

is megpróbáltam utánozni őt.)

Rajongok érte, mert oly elegánsan

jegyezte fel egy haldokló világ

pénzhajhászását s ordenáriságát,

az emberek szeretkező dühét

(ha a szellem elhal, a nemiszervek

triplán működnek még egy ideig),

a költőket s szobrászokat, kik új

kifejezést kerestek, bárha nem volt

mit kifejezniök; a gazdagok

és a hatalmasok meghülyülését,

melyet nem vettek észre – s ehhez még fényt

s derűt adott, meg szépséget, pedig

jól tudta, hogy a kapukat s ajtókat

elállja a sötétség oszlopa.

Irigylem őt, mert nem borzongott ettől,

nem öltött hősi pózt s óbégatott,

hogy jönnek a barbárok, álljunk ellen;

nem akadt úgysem, aki ellenáll.

Irigylem, mert nyugodtan tudta nézni

a pusztulást; élvezte is talán,

mert izgató volt; igényt önmagával

szemben táplált, nem a történelem

menetével. Erősebb volt minálunk,

hisztériás moderneknél, akiknek

nehéz az élet s nehéz a halál:

őnéki mind a kettő könnyű volt.

Seneca

A Satiricon Eumolpuszában

ráismersz ott, hol elmondja nemes

szónoklatát szobrászatról, erényről,

s közben a taknyos Gitónnal szemez.

Ilyen volt? Ilyen. S mégsem. Nála jobban

nem kormányozta el Rómát soha

még senki. (Tacitus is tanúsítja.)

De mint állt össze roppant vagyona?

Kormányzásból. Előtte száműzött volt

s szegény. Utána bankettet adott,

amelyen ötszáz elefántcsontlábú

citrusfa asztalon tálaltatott.

De nézzük inkább a Moráliákat,

s a százhuszonnégy híres Levelet!

Míly kalauz kísér a Sztoá zordon

szirtjére! Majd karonfog s elvezet

Epikúr lugasába. És hány érvet

tud a bujaság ellen! Mily szerényen

s tömören ír! Mily meggyőzően buzdít

bölcs mérsékletre és a jóerényre!

Épp ő, ki lányok után fiúcskákat

kerített Nerónak s védőbeszédet

szerkesztett a dühöngő szörnyetegnek,

amikor az szülőanyjával végzett.

S mégis – ki értekezett nála jobban

az erkölcsről, amelynek nem volt őre,

s a tisztességről? És hogyan láthatta

oly tisztán azt, mi hiányzott belőle?

S miért van az, hogy Epiktétosz, Zéno,

Szókrátész vagy Epikúrosz tudtak csak

úgy élni, ahogy tanítottak, s Róma

moralistái messze lemaradtak?

S mégis, ők vannak közelebb mihozzánk.

Ha felnéztünk a régi görögökre,

nézzünk le aztán magunkra, kik mindent

a rómaiaktól kaptunk örökbe.

Draktulf

Draktulf, Ragwulf? Hogy mondták vizigótul?

Azt tudni csak, hogy szőke, szép s nagyon

magas kamasz volt s medvebőr sátorban

aludt szüleivel a Balaton

nádas végén. Nem hallott kőházakról,

sem falvakról; absztrakt fogalmakat

sem ismert és azt hitte, hogy mindenhol

mocsárvilág terjeng az ég alatt.

De egy nap a szomszéd törzsfőnök érte

küldött; karddal, pajzzsal szerelte fel;

s vele meg ötven fiatallal útnak

indult, át sok mély erdőn s nagy hegyen,

titkos csapásokon és mindig éji

csendben, addig, míg balválluk megett

kivirradt. Aztán, egy reggel, Ravenna

alá értek, hol a barbár sereg

hadrendben állt a réten. Nékik mindjárt

az első sorban nyitottak helyet.

Vezetőjük ekkor a napban fürdő

bástyákra mutatott s így szólt: „Ez itt

az ellenség fővárosa. Bevesszük,

s kardélre hányunk minden rómait.”

A várfal piszkossárga volt s romos.

Mellvédjén néhány sisakos, unott

katona. Feljebb oszlopcsarnok, mélykék

szökőkút, kerek templom, ciprusok,

és egy mezítlen Vénusz márványszobra,

melyet megkímélt eddig valahogy

a papok dühe. Draktulf az istennő

mellét nézte, hol ezüst csillagok

szikráztak. Társai öklüket rázták

a vár felé. Ő mindjárt tudta, hogy

odatartozik. Folyton nézte. Térde

lazulni kezdett. Mindjárt összerogy.

Ínyéből kristály vízesés szakadt

mellébe. Mézgás, görcsös izgalom

lüktetett ágyékában. Még az éjjel

a védők közt állt, fönn a várfalon.

Versmondók

Róma, Kr. u. 600.

Romházak füstös pincéiből másztak

elő, leomlott traverzek alól,

az éjszaka klepetusával vállon

s némán, mert Gergely pápa üldözött

minden pogány emléket. Így osontak

a gyom-felverte Forumhoz, ahol

tört márványoszlopok közt botladoztak

és „dicsértessék” helyett „áve”-vel

köszöntötték egymást. Mély bokrosok közt

a szombatéji megszokott helyen

félkörben ültek – harmincan talán

vagy harmincketten Róma nyolcezer

lakójából. Az egyik öregember

az Aeneis-ből ötszáz sort tudott

betéve; a másik, fiatalabb

tizenkilenc ódát Horatiustól

meg egy Catullus verset. Váltakozva

álltak fel és szavaltak. Hallgatóik

elbűvölten figyeltek: volt olyan,

aki könnyét törölte vagy mosolygott

az élvezettől, bár a sokszor hallott

szöveget csak helyenként értették meg

zsugorodott szókincsükkel. Utána

felálltak és megveregették a két

írástudatlan, vagy tizenhat éves

fiú vállát, akik már betanulták

a verseket, s továbbadják talán

a jövőnek, ha el nem viszi őket

nyomor, tüdőbaj, fekete halál.

Majd búcsút vettek egymástól s egyenként

indultak a baljós sikátorok

tövébe, ittasan a hallottaktól,

s izzadtan visszabújtak a romok

alá, utóvédjei a legyőzött

seregeknek: bajtársak; rokonok.

Pang, a laikus

Gazdag volt, nős s már több mint ötvenéves,

amikor megtalálta az utat

Buddhához. Nem kereste; laza lelki

tartás s a lassan ébredő tudat

vezették rá. Azonnal pénzzé tette

raktárait, házát, a kéjlakot

a dombtetőn és minden ingóságát

– Pangné eközben folyton jajgatott –,

s nem tartott meg, csupán két köteg bambuszt

s egy időtálló, szürke szamarat.

Megtanult úszni és csónakba rakta

a tízezer-huszonhat aranyat,

s a Jángce közepén felborította

ladikját, hogy a pénz kárt ne tegyen

másban, s mert Pangné asszony szerencsére

már elszaladt, ott mindjárt vizesen

kosárfonáshoz ült és meditálni

kezdett. Nagy ég, egyszerre mennyi jut

eszébe az embernek, ha nem nézi:

miből lesz haszna s nők után se fut!

Így vándorolt Pang mester csacsijával.

Ha hajnaltájt felkelt, a horizont

kék volt előtte akkor is, ha éppen

ólmos eső szakadt. Sohase font

többet, mint azt, amit el akart adni,

s annyit adott el, amennyi elég

volt rizsre és abrakra kettejüknek.

Csak akkor készített pár csodaszép

kosarat, ha a kolostorba készült,

hol tanulni szokott egy ideig.

Ha megálltak a kapunál, eszébe

jutott, hogy csacsija sokat eszik

s a szerzetesek szegények. Hát fogta

a szamarat s összehajtotta, mint

a papirost s köpenyujjába dugta.

Ha távoztak, elővette megint.

IV. Pál pápa

Szikár volt, szívós, körmönfont s kegyetlen.

Az inak arcán, mint a jól kicserzett

bőrszíjak. Ajka vén kancák szemérme.

Két skarlát orrlyuka lüktetni kezdett,

ha szólt. A lányok futottak előle.

Több asszony elvetélt, mikor meglátta.

Egy Caraffa, ki tízéves korában

szűz volt még! – Pap lesz – sóhajtott papája.

Hány konklávét ült végig! Hányszor nyomták

a tiarát egy-egy taknyos fejére!

De ő, kereplő csontváz, nyolcvanéves

rágós kísértet, várt. Bizton remélte,

hogy túlél mindenkit. Beteget színlelt,

s megválasztották. Hogy félt tőle Róma

s a fél világ! Most csipkés ágyban fekszik:

ez lesz a vég. Mellette gyóntatója.

– Szólj már! Megbántad-e, hogy intrikálni

sosem szűntél? Hogy gőgödben lenézted

Fülöp királyt és ránkhoztad hadával?

Vagy hogy több Kálvin-hívőt pörköltél meg,

semmint szükséges volt? – Ezt érdememnek

tudják be fent. De egyet szánva-bánok:

hogy nem festtettem a pucér testekre

Michelangelus freskóján nadrágot.

Bár a pokolban – nyögi – a pokolban

most vetkeztetnek… De a gyóntatópap

már nem figyel rá. – Absolvo te – mondja,

s feléje nyújtja a keresztet csókra.

Pál pápa most önmagát látja: ott áll

tüzes kondérban, Kálvin János mellett.

Sovány vigasz! Az ördögök a lángot

szítják és trágár nótát énekelnek.

– Jaj, édes Krisztusom, segíts! – Nagy kínnal

lassan oldalvást fordul a feje.

Rányomja tikkadt ajkát a keresztre

s feljajdul. Mint a keserű epe.

Kálvin

A homloka szép síma volt, de nyirkos;

az orra hosszú, franciás. Neje

helyett hegyes szakállát símogatta,

amíg hullámot ondolált bele.

Az Úr – hirdette – az ember lelkébe

azért plántálta eleve a bűnt,

hogy aztán a poklokra küldje. Mindez

oly szörnyű volt, hogy hihetőnek tűnt.

Herélőkést szokott élesre fenni

álmában. Genfben gyors véget vetett

a bujaságnak. Elébb a költőket

csukatta le s a szerelmeseket,

majd azt, ki víg volt, nevetett meg tréfált,

ki könyvet olvasott, csinos ruhát

viselt vagy táncolt, pláne, ha a pecke

dagadni látszott a nadrágon át.

Íly balszerencse őt csak ritkán érte.

Mikor diák volt Párizsban – talán

már harminc éve – egy társát botozták

a College de Montagu udvarán.

A delikvens lócán feküdt s mezítlen

hátulját rázta a kíntól, ahogy

a vér felfröcskölt tejfehér húsából –

ő nézte és erekciót kapott.

Servet, akit az inkvizíciónak

adott fel, mégis nála keresett

védelmet, a bolondja! Lassú tűzön,

a domboldalban pörköltette meg.

Úgy, mint vasárnap templomba, poroszlók

terelték oda a népet, amíg

ő háza ablakában szimatolta

a füstöt s nyalta lila ajkait.

Paráznaság nem fért hozzá. Ágyéka

miért szökkent föl mégis s dugta ki

gonosz fejét? Ezt még Kálvin se tudta.

Rejtelmesek az Isten útjai.

Noteszlapok

Mire vagyok büszke?

Hogy a macskák sosem szerettek,

hogy nincs kutya, mely megugat,

hogy hozzám szaladnak s térdemhez

szorítják hosszú állukat,

hogy sokvirágú tőről tépek

le egyetlen szál ibolyát,

s hogy, ha netán hangyára lépek,

meghallom szörnyű sikolyát.

És mire még?

Hogy rágalmazni, rúgni,

lecsukni, szidni, verni

tudtak, de megalázni

nem tudott soha senki,

hogy, bár tévedtem sokszor,

de helytálltam a bajban,

s nem élt e földön ember,

kinek én talpat nyaltam.

F. Gy. jelleméhez

Udvarias volt, szinte szende,

félénk, szerény – ügyefogyott

az emberekkel szemtől-szembe,

de roppant gőgöt hordozott

magában, bár ez ritkán látszott;

ha versnek hitte önmagát,

rögtön emigrált a világból,

s így hány szerelmes éjszakát

mulasztott s délutáni párzást,

mert nemnek nézte az igent.

És mégsem ismert semmi gátlást,

ha egy államnak nekiment.

Autoritás

Se elnök úr, se elvtárs,

se méltóság, se felség –

egy tekintélyt fogadtam

csak el: a magyar nyelvét.

Barátomnak és kollégámnak, mikor Kossuth-díjjal tüntették ki

Én nem kapok ilyen kitüntetést,

minőt ma gomblyukadba tűznek.

Azért nem kapok, amit írok.

Azért kapod, amit nem írsz meg.

Egy költőhöz

Ömlesztve dől a vers belőled,

mikor múzsád meglátogat.

Sebaj! Ennél jóval kevésbé

bírom kapaszkodásodat.

Jaj, dermedt szőrtüszők királya,

jaj, megfeszített figyelem

és lábujjmozgás; túl bő lére

eresztett pörkölt s meztelen

önzéstől dagadó galuskák,

jaj, harmincszoros ráadás:

a kevesebb több volna, ámde

ezt nem tudja a főszakács;

jaj, műítészeti halandzsa,

jaj, ambícióval tele-

tojt nadrág, jaj, külterjes ember,

ki nem néz soha befele;

jaj, őslénytani doktorátus,

jaj, túlzsírozott serpenyő:

tehetséges vagy. Azt reméltem,

hogy megjuhászít az idő.

(Toronto, hetvenes évek)

Nunquam revertar?

Sándor hívott New Yorkból s újságolta:

itt az ajánlat végre arra, hogy

egy válogatott verskötet jelenjék

meg tőlem otthon; mi több, hogy a kormány

vendégül lát és jövő könyvnapon

sátorban ülhetek és dedikálok,

mint negyvenhétben – és azóta sem.

Oly izgatott lettem, hogy fel-alá

járok szobámban. A nap is besüt

rézsút; tizenkét pintyőkém vadul

röpdös köröttem – ti is hallottátok

az örömhírt? – s nem tudom hirtelen

min kezdeni. A könyvmáglyát, a zúzdát,

az átkokat, majd az elhallgatást

megszoktam, nem fájt. Mindegyik eljátssza

a maga szerepét. Csak azt viseltem

nehezen, hogy a fiatalok lassan

– nem lassan, gyorsan – már a nevemet

sem ismerik. Most minden rendbejön.

S hogy van egy kiadó, ki nem felejtett

el és kiáll mellettem! S verseim

megjelenhetnek újra Budapesten!

Hazamegyek! S mit csinálok először?

Házak, helyek? Nem, előbb a barátok!

Elsőnek Wesselényi – hisz tudom

a névsort fejből; fel lehet-e venni

az egy életre font és elszakadt

fonalat? S aztán? Nem aztán, még közben:

fel akarom keresni azt a három

fiatalembert, bár a nevüket sem

tudom még, akik orvostant hallgattak,

s akiket, mert verseimet másolták

(s talán még terjesztették is), kicsaptak

a szegedi egyetemről, hol Horger

Antal fajzatja még mindig virul.

Mit mondok nékik? Hogy sajnálom szívből,

mert elrontottam az életüket?

Kár, hogy nem lehetek tovább velük,

dehát engem a magyar kormány hívott

meg vendégnek. S ha nyújtanám feléjük,

vajon elfogadnák a kezemet?

S aztán? Mi van más aztán? Hogy huszonhat

éve nem fekszem a meszesgödörben,

azt Nagy Imrének köszönhetem, aki

feloszlatta a recski haláltábort.

Ezt lehetetlen elfelejtenem,

ha akarnám is. De nem akarom.

Mit tennék hát, szentimentális vénség,

csökevény a múltból? Néhány szál rózsát

vásárolnék s indulnék Budára,

az Erzsébet kórház fala felé.

A falon túl fekszik Gimes, Losonczy

s Nagy Imre. Lehet, hogy értesülésem

hamis s nem ott, másutt se fekszenek;

mindegy. Átdobnám a falon a rózsát,

ha megsértem is a vendégjogot,

s otthon, bár ezt törvény nem tiltja meg,

tilos virágot dobni jeltelen

sírokra, mint ezek. S aztán mi lesz?

Elnézik nékem a szemtelenséget?

Letartóztatnak? Megrónak? Kivisznek

a Ferihegyre könyvsátor helyett?

S aztán? Mi lesz a könyvemmel? Hogyan

válogatjuk a verseket? Azok

kerülnek a kötetbe, melyeket

akkor is megírhattam volna, hogyha

otthon maradok, de amelyeket

nem írtam volna meg, mert otthon semmit

sem írtam volna én, ki Levegőt!

szomjaztam mindig? S azért emigráltam,

hogy megírjam mindazt, amit igaznak

és szépnek tartok, s hogy eszembe merjen

jutni mindaz, mi szép s igaz nekem?

Így járkálok fel és alá szobámban.

Talán jobb lesz, ha mégsem sikerül

a kiadó terve (nem rajta múlik),

s a tisztesség amúgy is többet ér

minden sikernél. – Mintha hajón állnék:

egyre jobban távolodom a parttól –

talán a part mozog, tán mind a ketten

mozgunk. Ha rossz költő vagyok, ezentúl

sem lesz többé közeledés. S ha nem?

Akkor a földön nincs nagyhatalom,

amelynél ne én lennék az erősebb.

Vörös és fekete tollú pintyőkém,

parány avadavat, fütyüld el újra

dalodat a melankolikus véggel!

Meddig tartott, míg Mikes Kelemen

leveleit kiadhatták? Türelmes

embernek ismert idelent mindenki.

A sírban még türelmesebb leszek.

(Toronto, 1979)

A magyar iskola tanítóinak^*

Már csak a lehetetlent érdemes megpróbálni.

A tantermeken sorra kísértetek át engem.

Utána beszélgettünk. Én arcomat töröltem,

bár félek, megláttátok, hogy elérzékenyedtem.

A humanisták a holt latint támasztották fel.

Ugyanezt teszitek ti a távol magyar nyelvvel.

Segítsen meg a visszhang titeket, amely minden

gyermek lelkében úgy szól, mint kagylóban a tenger.

De ennél százszor többet taníttok. S éppen azt, mi

másnak az Új Világban olyan nagyon hiányzik.

A Nagy Kanyon nagyon szép, magas a Long Peak orma,

de a kanyon csak kanyon, és hegy csupán a Long Peak.

Ti Budavára képét mutatjátok meg, Pécset,

Isaszeget, Kolozsvárt, Visegrádot, Világost.

Nemcsak hegyek, síkságok. Több annál. Történelmünk

adott reájuk dicsfényt, patinát vagy gyászfátyolt.

Más iskolákból lassan kiseprűzik a múltat.

Jelen van csak. A gyermek kilép a vaksötétbe.

Mátyás király! Rákóczi! Arany! Bartók! Nagy Imre!

Örökmécseknek őket helyezitek köréje.

Hogy önmagát mindenkor perspektívában lássa!

Hogy legyen, mire álljon az éltben! S hogy tudja:

mi a jó s mi a rossz! Az autó, a bőség,

a kényelem meg a rock kevés e földi útra.

Hadd keljen ki a mag! Nincs baj, amíg remélünk!

Csak költeményt tudok küldeni és szerelmet.

Más iskolákban pudvás adatokat közölnek.

Nálatok szombat reggel embereket nevelnek.

(Toronto, 1980)

Tanuld meg ezt a versemet

Tanuld meg ezt a versemet,

mert meddig lesz e könyv veled?

Ha a tied, kölcsönveszik,

a közkönyvtárban elveszik,

s ha nem: papírja oly vacak,

hogy sárgul, törik, elszakad,

kiszárad, foszlik, megdagad

vagy önmagától lángra kap,

kétszáznegyven fok már elég –

és mit gondolsz, milyen meleg

egy nagyváros, mikor leég?

Tanuld meg ezt a versemet.

Tanuld meg ezt a versemet,

mert nemsokára könyv se lesz,

költő se lesz és rím se lesz,

és autódhoz benzin se lesz,

és rum se, hogy leidd magad,

mivel a boltos ki se nyit,

s kivághatod a pénzedet,

mert közeleg a pillanat,

mikor képernyőd kép helyett

halálsugarat közvetít,

s mert nem lesz, aki megsegít,

ráébredsz, hogy csak az maradt

tiéd, mit homlokod megett

viselsz. Ott adj nekem helyet.

Tanuld meg ezt a versemet.

Tanuld meg ezt a versemet,

s mondd el, mikor kiöntenek

a lúgtól poshadt tengerek,

s az ipar hányadéka már

beborít minden talpalat

földet, akár a csiganyál,

ha megölték a tavakat,

s mankóval jön a pusztulás,

ha fáján rohad a levél,

a forrás dögvészt gurguláz

s ciánt hoz rád az esti szél:

ha a gázmaszkot felteszed,

elmondhatod e versemet.

Tanuld meg ezt a versemet,

hogy elkísérjelek. Lehet,

s túléled még az ezredet,

s pár kurta évre kiderül,

mert a bacillusok dühödt

revánsa mégse sikerül,

s a technológia mohó

hadosztályai több erőt

mozgatnak, mint a földgolyó –

memóriádból szedd elő

s dúdold el még egyszer velem

e sorokat: mert hova lett

a szépség és a szerelem?

Tanuld meg ezt a versemet,

hadd kísérlek, ha nem leszek,

mikor nyűgödre van a ház,

hol laksz, mert nincs se víz, se gáz,

s elindulsz, hogy odút keress,

rügyet, magot, barkát ehess,

vizet találj, bunkót szerezz,

s ha nincs szabad föld, elvegyed,

az embert leöld s megegyed –

hadd bandukoljak ott veled,

romok alatt, romok felett,

és súgjam néked: tetszhalott,

hová mégy? Lelked elfagyott,

mihelyst a várost elhagyod.

Tanuld meg ezt a versemet.

Az is lehet, hogy odafenn

már nincs világ, s te odalenn

a bunker mélyén kérdezed:

hány nap még, míg a mérgezett

levegő az ólomlapon

meg a betonon áthatol?

s mire való volt és mit ért

az ember, ha ily véget ért?

Hogyan küldjek néked vigaszt,

ha nincs vigasz, amely igaz?

Valljam meg, hogy mindig reád

gondoltam sok-sok éven át,

napfényen át és éjen át,

s bár rég meghaltam, most is rád

néz két szomorú, vén szemem?

Mi mást izenhetek neked?

Felejtsd el ezt a versemet.

(Toronto, 1980)

Haza helyett

Haza helyett a jóbarátok háza,

A kert, a bor, beszédükben a tiszta

Mérték és érték, meg a klasszicista

Zsarátnok, s nem a század idegláza;

A volán mellett ülsz; miről beszélnénk?

Az abszolútról; ebből sosem engedsz;

Nem érjük el; zenét a lárma ellen;

Divat helyett a szókrátészi kérdést;

Rossz városok felett nagy gólyalábon

Ácsorgunk és se valóság, sem álom;

S jön a vihar; de mindez tüzedet

Nem oltja. Mögötted orgonasípok

A szálfenyők. Mint más, te is kibírod,

Ki a koponyák hegyén született.

(Toronto, 1980)

Tizenöt éve nyög…

Tizenöt éve nyög, pusztít, csörömpöl

a világ. Te vagy csak s a szerelem.

Ha meghallom hangodat, az örömtől

libabőr szalad végig testemen.

Mióta bárkádhoz odakötöttem

rozzant ladikom, a beszélgetés

folyója árad közted és közöttem,

és minden óra s minden szó kevés;

ha verset írok hozzád, nem én írom:

hirtelen kész előttem a papíron,

mint e szonett; és ha szobámba nézel

hajnal felé, az ajtórésen át,

félálmomban boldogságomat érzem,

meg a mindenség rózsaillatát.

(Toronto, 1980)

Koestler Artúrnak

„Ha balról rugdosnak s jobbról gyaláznak”,

mondod, „jó úton járok s ez elég”.

De mint példád mutatja, Kasszandrának

lenni a legjobb úton is nehéz.

Leírtad Sztálint és ezen dühöngtek;

most azon, hogy igazat mondani

nem ők hivatottak, a bennszülöttek

s az idegen az angol hazafi.

S valami még, amit nem vesznek észre –

az önkínzó ösztön, a lelki kényszer,

hogy mindig hadba indulj a Gonosz

ellen – csapdád, amelybe beleestél,

hogy ne arról írj, amiről szeretnél,

hanem arról, amitől undorodsz.

(London, 1980)

A háromszáz orosz

Háromszázan voltak. Mind katonák.

Átálltak? Inkább csak átjöttek hozzánk,

vagy bujkáltak. November négy után

a megszállók valamennyit elfogták.

A Gyűjtő rácsos ablaka magas.

Egymás vállára álltak. Lenn az utca

s a temető, hol hengergett a köd.

Pár órájuk maradt. Mindegyik tudta.

Töltőtollat, pénzt és karikagyűrűt:

amijük csak volt, az őröknek adták

cigarettáért. Mit bánták! Zsúfolt

cellák, ázott posztószag, füst, izzadság.

Miről beszéltek? nem találgatom.

Csak azt tudnám, mi hozta mellénk őket!

Szégyenkezés fogta le kezüket,

mert a tetőről kamaszfiúk lőttek?

Több ennél? Tankban, ágyúfüst alatt

felismerték a más nép szabadságát,

vagy a Szabadságot, e nyugati

széplányt, ki még nem kelt a Visztulán át?

Még több? Egy tiszta pillanat: s a sok

orosz a Duna partján megtalálta,

hogy mi a jó, miért még érdemes

élni-halni e döglődő világban?

Egyszerre akasztották mindüket

reflektorfénynél. Ennél tovább nincsen

róluk hírem. Csak annyi bizonyos:

tömegsírba dobták őket mezítlen.

Hol? Nem tudom. Tán az egyik orosz

repülőtér szegélyén Fehérvárnál.

Facsemeték úgy mint Katyinban is.

Huszonöt év. Fölöttük erdő áll már.

– Magyarok ölték meg – így emlékszik

családjuk. Ők a legnyomorultabbak,

a mártírok, kiket a vesztesek

nem ismernek s a győzők eltagadnak.

Ki tud szelíd áldozatukról? Vén

fegyőr fordul a pesti italboltban

társához: – Már vitték! Emlékszel-e

a ruszkira a tébolyult mosollyal?

Ez volna minden? Pár bizonytalan,

borzongó nap, amíg szóltak az ágyuk,

aztán ismét az éj. Lyukas zászlónk

nem értük lengett. Gyanakodtunk rájuk.

Mi volt nékik a boldog Nyugat.

Hogy tovább fusson, arra egy se gondolt.

Hazátlanul haltak meg, nem úgy mint

a híres háromszáz Lákedájmonból.

És csendben. Árut, romlást, vértanút

inflál a század, amnézist a holtak.

Ki emlékszik még rájuk, ki velünk

együtt a világ reménysége voltak?

S mit még? Szürkét szürkére, hidegen

írom e verset, jajszó, könnyek nélkül.

Azt kérdezem magamtól: mit akarsz?

Nézz körül: a sok marha összebékül

a mészárossal. Nyughass már te is,

hagyd a háromszáz oroszt, öregember!

Hiába. Nappal csendben porlanak,

de éjjelente megmozdulnak bennem.

(Toronto, 1981)

Ne kritikát…

Ne kritikát, de kedvességet,

ne ellentétet, csak derűt:

mindig találok benned szépet,

egyre jobb vagy és nagyszerűbb.

Így élünk boldogan és békén,

és több a zene, mint a csend,

legyen tenger a terasz végén,

legyen a Hudson odalent.

Toronto, Málta, New York, London:

titkos kéz labdázik a holddal,

s nem látjuk majd – az ünnep tart –,

míg együtt vagyunk nálad-nálam,

hogyan tűnik el vállad-vállam

mögül az ég, a víz, a part.

(Toronto, 1981)

Make love, not war

Ne háborút – szerelmet s békét.

Ezt nem értik, nem hirdetik

vezéreink, e rothadt népség

Sztálintól Nixon s Brezsnyevig.

A Kreml előtti nagy majális!

Harminckét szörnyű kereken

fut be a transzkontinentális

rakéta. A föld megremeg.

Gondolj Ptolemáiosz Szótérre!

Tizenhat fakerék hozott

be roppant phálloszt a főtérre.

A kerék küllőin virágok,

a phálloszon mezítlen lányok,

a paripákon Eroszok.

(Washington, 1981)

Hamza Bandi parókiáján

A reggel mint a hegyikristály,

a délután mint lepkeszárny,

és egyre szebb szavakkal kínálsz,

és csupa fény és semmi árny,

de éjjel, fejemmel a párnán

a merev karvalycsőrre tett

ávósok sapkasora vár rám,

mert álmomban hazamegyek,

s akit egyszer gúzsba kötöttek,

nem szabadul ezektől többet

és hordja szívében a kést,

és viseli, mit a sors rámért

a mindennapos boldogságért

a minden éji büntetést.

(Denville, New Jersey, 1981)

Gyakran kértem testemet…

Gyakran kértem testemet – mintha vendég

volnék csak benne és nem ura lennék: –

tarts ki, hadd érjen egy kis öröm itt lenn,

s lássam, hogy pusztul el Sztálin meg Hitler.

Kérdem: azonos testemmel a lélek,

avagy csak érdekházasságban élnek?

Mi van, ha alszom s lényem öntudatlan,

s ha nem lesz testem, mi lesz a tudattal?

És most kinyúlok hanyatt a hídíven,

amely tarkóm és medencém közt ível –

én volnék a híd? vagy a hídon fekszem?

A langyos téli napfényben melegszem,

fölöttem apró bárányfelhők. Félek,

hogy nem tudom meg soha, mi a lélek.

(A Los Angeles-i strandon, 1981)

Plasztik pálmák…

Plasztik pálmák állnak a nagyút mellett:

ezeket nem csavarja ki a szél.

Ha sétálsz, rácsos ablakból figyelnek

rémült szemekkel. Itt mindenki fél.

A könyvesboltok pornográfiával

várnak; az egyetem árkádjai

alatt speeddel s heroinnal kínálnak,

s a filmcsillag nem tud játszani.

A volánoknál nyúlpofájú kergék

ülnek. Arca csak a fiatalságnak

van, míg az unalomtól s a pénzszerzés

görcsétől felpuffadnak. Ázsiában

a nyomor butít s öl; itt meg a vészes

jólét vezérel az elhülyüléshez.

(Los Angeles, 1981)

Te tetted…

Te tetted, hogy ily vénen

még ég bennem a láng,

a láng, mely reád éhes

és sohasem falánk;

amit gondolsz és mondasz:

akár az ékszerek

tíz ujjamon; álmomban

veled beszélgetek;

tőled keltek életre

a dolgok színei,

a halálfélelmemre

te hoztad meg a gyógyírt;

vigyétek szét a jó hírt,

versek delfinjei.

(Toronto, 1981)

Mellbimbód mint…

Mellbimbód mint a kibuggyanó vércsepp.

Naponta megpendítem a héthúros

hangszert, hogy újból megnyerjelek téged,

várárokban éneklő trubadúrod.

De ha már feláldozod magad értem,

úgy mért jöttél ily fiatalon hozzám,

s nem azután, hogy az illanó élet

fényében még egy keveset napoztál?

A magános magasban raktunk házat,

hol sárgarigó fütyül a fülünkbe.

Másokhoz gőg köt, egymáshoz alázat.

Mindent elvettem és megkaptam tőled.

Nagy társaságban s az utcán letérdelsz

elém, hogy megkösd a cipőfűzőmet.

(Toronto, 1981)

Az első világháború idején

Nagyapám mindennap levitt sétálni,

hogy bemutassa nékem a világot.

Más fiúkat más nagyapák vezettek.

Szakállukkal V. György királyhoz

hasonlított mind. Ha ismerték egymást:

nékem a másik nyugdíjas adott

csokoládét zsebből, míg nagyapámtól

a másik kisfiú drazsét kapott.

Mondják: így ment a kiegyezés óta.

Csak egy öregurat ismert a város,

ki kávéházban megspórolt harmadik

kockacukrát áldozta a szokásos

csokoládé helyett. Már nem láthattam

az illetőt. Úgy hívták: Arany János.

(Toronto, 1981)

Kőszeg, 1918 nyarán

Az ablaknál aludtam; hirtelen felébredtem

s kinéztem az utcára. A macskaköveken

az ősz hajú, kövér pap szaladt a feszülettel

s egy kis ministráns, nálam aligha öregebb.

A fiú a füstölőt lóbálta. Hogy siettek!

A pap veres arcáról verejték csepegett;

futott, hogy a reménnyel s az utolsó kenettel

elérje a haldoklót, ki a nagy útra megy.

Mert még hitték, mint írva van, hogy testünk feltámad,

és az Úr igazságot oszt majd – kezében mérleg –

s oszlott a beteg arcán a félelem s bánat.

Ma kábulat a gyógyszer. Mint ama nyári éjben:

fülelek, hogy az Egyház tűnt lépéseit halljam

a macskaköveken, de a visszhang egyre halkabb.

(Vancouver, 1981)

Budapest, 1914 tele

Sötét lakás, háború, hosszú árnyak,

komor felnőttek és iszony – talán

négyéves voltam, mikor alkonytájban

megint levitt a parkba nagyapám.

Kezemet fogta. – „Nézd” szólt. Tőlünk jobbra

a kátrányszínű, csontváz téli fák

közt a telihold áttetsző korongja

lebegett: túlvilági látomás.

Nem hallottam addig e szót, hogy „szépség”,

de arcom, úgy mint akkor, most is ég még,

ha felidézem, mint állunk ott ketten

réges-régen, a tiszta alkonyatban,

hol először s nem utoljára kaptam

vigasztalást azért, hogy megszülettem.

(Vancouver, 1981)

Gyerekkor az első világháborúban

Nagy mecklenburgi lovak fonott, szőke

farokkal; a házban ostorfonó;

a fűszeres fűrészporos padlóján

kék papírba tekert cukorsüveg;

a veres nyakú Száraz mészárosnál

féldisznók lógnak kampókon; a borbély

cintányérját rémes szelek cibálják;

és minden télen befagy a Duna.

A nők fűzőbe szorított derékkal.

Nagy mellek dombvidékén serdültem fel,

örök árnyékban. Ily keblek növését

manapság már nem tűri a divat.

A férfiak kemény ingmellet hordtak,

páncélt, s botot nemesi kard helyett.

Úgy jártak, mint a bábszínházi bábuk:

sehol egy kecses, könnyű mozdulat.

Nyomott világ. A felnőttek pompásan

titkolták, hogy szenvedélyeik vannak,

csak nékünk voltak, gyermekeknek, kik,

ha tehettük, belerúgtunk egymásba,

de főként nékem, ki a negyedik

emeleti erkély mellvédjén jártam

éjente a holdkórosok balettjét,

hogy felkészítsem magam versírásra

s az élethez, mely nem örömtanya.

Pedig köröttem a világ, az élet,

családom s a lakás oly mozdulatlan

volt, mint hogyha örökké tartana.

(Toronto, 1981)

Campanella verse

az Inkvizíció nápolyi börtönéből^*

Ami súlyos: a magasból a mélybe

zuhan le. Tátott szájú bestiák

lesnek a szende, játékos menyétre,

s aki a meddő teológiát

kerüli, nagyobb bölcsességre éhes

s tudásra; babonáktól meg nem ing,

de az igazság roppant tengeréhez

kívánkozik: itt végzi rendszerint.

Vannak, kik labirintusról beszélnek,

vagy Polüphémosz barlangjának mondják

e lyukat, meg a pokol fenekének,

hol nincs jog, törvény, kegyelem, hit – térdem

megrogy: a titkos fellegvárba értem,

hol vágóhidat tart fenn a zsarnokság.

(Nápoly, 1601)

Egy karcolást sem ejtettünk

Egy karcolást sem ejtettünk egymáson;

soha egy rossz szó köztünk tizenöt

esztendeje. Talán ezért nem látom,

hogy ösvényem a sír körül köröz.

Nem száradtam el. Impresszionista

színekbe s ködbe öltözött az est.

Friss víz az élet; ajkam egyre issza:

szépséged és szerelmed teszi ezt.

Ingeden átkopírozódnak melled

vérfoltjai. Álmomban, tudatom

partján túl is velem vagy: elképzellek.

Mikor repülőgépen utazom:

szemet hunyok, mosolygok, felidézlek,

habár vigyorgó, vén hülyének néznek.

(Toronto, 1981)

Krisnamurti beszél:

„A vizsgálódás célja értelmetlen.

Tépdesd a rózsa szirmait, míg a

virág helyett a szár marad kezedben.

Tüskés szár: ez a metafizika.

A valóság sosem vonja magához,

hanem taszít minden teóriát.

A pénzvágy és a szenvedély megátkoz,

s ellenséged lesz az egész világ.

Meditálj s mindjárt tiéd az Idő.

Ne érdekeljen sem múlt, sem jövő,

csak a jelenre szegezd a szemed,

ne nézz mást, csak a tiszta, meztelen

előtted álló valót és veled

marad a Szépség és a Szerelem.”

(Ottawa, 1981)

A Szmers Hitler hulláját…

A Szmers Hitler hulláját megvizsgálta, még jobban

elégette és aztán, Sztálin utasítása

szerint – s mert urna nem volt kéznél – szivardobozban

elküldte a marsallnak moszkvai dácsájába.

Ő a kis íróasztal fiókjába rejtette

s a futárt kinyíratta, hogy a küldemény titka

titok maradjon. Később, évei során, este

gyakran jutott eszébe a másik nagy szadista.

Ilyenkor, ha az édes grúz vörösbort benyelte,

mitől szájpadlásához ragadt nagy, lepcses nyelve:

leült és szivardobozt nyitott a Népek Atyja.

Pipáját félrelökte, elmosolyodott, csálé

bajsza mozogni kezdett, akár a svábbogáré,

miközben Hitler szemcsés hamuját szagolgatta.

(Toronto, 1981)

A neutrola roppant apró

Koestler Artúrnak^*

A neutrola roppant apró s furcsa jelenség,

mert nem anyag, nem rezgés, hanem ellenanyag;

a fény sebességénél gyorsabb; ellenidő van

rajta, a jövőből jön és a múltba siet.

Ha ráülhetnénk – ami teljesen lehetetlen –

megláthatnók Nagy Károlyt s Zámánál Hannibált;

akad ember, ki érzi, amikor testén átfut

e jelzés a jövőből, s ebből jósolni tud.

Miért nem írsz erről, kérded. De írt-e Kopernikről

Ronsard, kérdezem vissza. A költészethez nem kell

tudományos elmélet, sem ideológia.

A veréb lábujjhegyre állt, hogy messzebbre lásson:

ez verstémának jobb, mint Kopernik vagy Heisenberg,

bár ők is lábujjhegyre álltak, hogy lássanak.

(Toronto, 1981)

Tu Fu írja:

A parasztok kunyhóit kirabolták

a katonák; télire tüzifának

hasogatták fel; vézna kisfiúk

keményre fagyott hullákon szánkáztak

a Jángcenél; nyaranta a nők átka

alól hasas adószedő terelte

a jószágot és én csak erről írtam,

bár azt mondták, hogy nem való a versbe.

Az udvarnál reformokat javalltam,

míg a miniszter száműzött Csángánból,

de én Konfuciusnak hittem: „a hazával

törődj önzetlenül, mindig, akárhol.”

Egyik fiam éhen halt. Azt kérdeztem

csupán: más ember fia mért hal éhen?

Li Po nem vette észre a világ

gondját; úgy láttam, még a magáét sem,

Ő gyorsan ír, én kínlódom. „Hány korsó

verítéket használsz egy vershez?” – ugrat;

de mindegyikünk a másikat tartja

nála nagyobb költőnek, s ez megnyugtat.

Nem tudom: mit csinál most és hol issza

magát halálra. Tán már nem is él.

Fecskefiak szárnya súrolja arcom;

ecetfámon több varjú mint levél.

A kaput Csu-cu fiam zárja este,

mióta az öregség rám szakadt.

Udvaromon ülök. A napfény tüzes

nyilai verik görbe hátamat.

(Toronto, 1981)

Egy helytartóhoz 25 év után

Haynaunak indultál. Ez rég volt, mondják.

Megszelídültél. Naftalinba tetted

a kötelet s előkerült a kolbász.

Azt hallom, hogy szeretnek.

Trézsi anyánk! jó öreg Ferenc Jóska!

Tisza István: esze mint a borotva!

bölcs vezetőnk, Rákosi! Ha az ember

meg nem szökik, megszokja.

Szabad utazni, csendesen morogni

s lopni – várhatsz-e helytartótól többet?

Olbrich, Bierut, Gottwald, Ulbricht, Novotny:

mind elmarad mögötted.

Álnok vagy, szkizofrén, provinciális

s hazug. Opportunizmusod csigája

hány szovjet elvtárs nadrágján mászott fel!

Rendszerint nem hiába.

Erős vagy. Néked a hatalom minden,

más nem számít. Ezért, hogy alkirályi

székedből még legjobb barátaid sem

tudtak kiintrikálni.

Egy népet segítettél megalázni

az orosznak. Függetlensége álmán

tipródsz fölényes közönnyel mint Pálffy,

Bach Sándor, Tisza Kálmán.

A szabadság csodaszarvasát űztük

négyszáz éve. De ki fut most utána?

Te érted el. Szívós vagy. Egy országot

toltál át Ázsiába.

Tiéd a jelen. Agyoncenzúrázott

múltaddal mint vagy? Olykor, esti csendben

hallod-e újra, ahogy Rajk barátod

nyakcsigolyája reccsen?

Ha altatóval sem tudsz már aludni:

Tóth Ilonka sóhaja utolér-e,

s Losonczy hörgése, akinek kását

töltettél tüdejébe?

Mint víz alatti, elmerült harangok:

hintáznak-e hajnal felé ágyadnál

a tizennyolc esztendős iskolások,

kiket felakasztattál?

És a jövő? Aki még el nem gárgyult,

az ismeri a kilövőpályákat,

miket a ruszkik szerte a Dunántúl

gyér erdeibe vágtak.

Ha háború jön, rajtunk kezdik. A föld

olajfestéke hámlik. Izzó szőre

leperzselődik. A Balaton fölforr,

gázfelhő lesz belőle,

a városok rizsporrá kenődnek szét,

halálsugarak csapnak fel az égre,

és nem marad se sír, se rom, sem emlék.

Más nem lehet a vége.

Mit bánod ezt? Amíg élsz, zsíros torkok

csámcsognak körül és ha meghalsz, tested

dísz-sírba kerül. És hol vannak ők már,

akik utat kerestek,

hogy nagyhatalmak öngyilkos viszálya

közt magunkat békésnek és szabadnak

tudjuk egyszer? Nagy Imre így kívánta.

Őt is felakasztattad.

(Toronto, 1981)

Külvárosi felhőkarcolók, 1.

Mindet kockás papíron tervezték meg,

ezért nincs bennük kör, boltív – csak négyzet.

Emberen túli méret szerint épül,

jókedv, művészet, ízlés, szépség nélkül;

a szem felnéz s mindjárt lecsúszik róla,

nem úgy, mint Firenze vagy Zaragóza

házairól. Falán penészes festék,

betonja reped – mert így építették

magas ketrecnek, amely múlik-mállik,

pusztul és minden felvonót leállít:

akkor szétverik. De nem ez a vége:

még undokabb szörny kerül a helyére,

mert ez az üzlet: ha a bérkaszárnyák

sorát ötven évenként lekaszálják.

Külvárosi felhőkarcolók, 2.

Itt nincs könyvtár, kultúra – ez nem város

s nem is falu. A plasztikkal fedett

bejáróban porlepte művirágok

reprezentálják a természetet.

S itt nincs barátság, nincsen társaság;

szomszédja nevét egyikük se tudja,

de felébred, ha éjszaka az ágy

recseg alatta s WC-jét lehúzza.

Az itt lakó mind büszke, mert e drága

magasépítményt menhelynek használja,

de megveti a többit, hogy itt laknak.

Két testvérépítményt tükröz az ablak.

Az erkélynek lomtár a funkciója

s megváltás annak, ki leugrik róla.

(Toronto, 1982)

A gyermekorvos

Palackból feljött dzsinhez volt hasonló.

Asszír szakálla köldökén alul

két ágra oszlott. Hasfájásra forró

fedőt ajánlott, sápkórra paszulyt.

Mögötte a sintér halál setétlett.

Reszkettem, ha megjött. Becézett mindent:

nincsen lázacskád? lássuk seggecskédet!

Egyszer merev derékkal trónolt ágyam

szélén s emelt mutatóujjal intett:

„Ne onanizálj, mert megvakulsz tőle!”

Fél év múltán, már középiskolában

azt tanultam: az Iliász szerzője

vak volt. Elámultam, hogy doktor Nádor

mi mindent tud Homér kamaszkoráról.

(Toronto, 1982)

Kis, fekete bogarak

A villanytűzhely s a tálaló közti

mocskos, szűk résben laknak. Néhanap

látom őket eleségért feljönni.

Rizsszemnél sokkal kisebb bogarak.

Láthatatlan morzsákat hordanak

és odalent tán ölre mennek érte.

Születnek és halnak. A holtakat

a porszívó kihordja a szemétbe.

Nem használok rovarirtót szegények

ellen. Sajnálom őket, hogy így élnek

cél nélkül, hogy a sötétség a fényük,

s hazájuknak kapták a senki földjét.

Örülök, hogy nem születtem közéjük,

vagy megborzongok. Mert mi a különbség?

(Toronto, 1982)

Ha rád gondolok…

Ha rád gondolok, vagy szám ki is mondja

neved; ha nézem homlokod, kezed;

ha árnyékodat meglátom – naponta

hússzor vagy százszor is, megremegek

a gyönyörtől, már vagy tizenhat éve,

s ehhez, itt kinn, a sok-sok jó barát

ölelése, az olvasók hűsége,

s hazulról, vizen, szögesdróton át

az ifjúság szerelme – érdemetlen

vagyok minderre; könny gyűlik szememben,

köhögök, nyelek, hogy elfojtsam; ennyi

boldogságot e földön senki se

igényelhet a léttől – de a „lenni”

szó minden nyelven rendhagyó ige.

(Toronto, 1982)

A szonett

A tökéletes vers délibábjával

kecsegtet; írd át, javítsd, hogy elérjed

a célt, melyhez rövid egy emberélet.

Rutin? tehetség? ihlet? csak hátráltat.

Préseld, kondenzáld, másként rossz szonett lesz,

tizennégy sorba gyömöszölj hetven sort.

Egyetlen fölös jelző mindent elront.

Tarts írószert a padlón ágyad mellett,

ahogy Petrarca tette, hátha éjjel

jobb dolgok jutnak eszedbe mint ébren.

Szenvedj! S ha nem tudod az utolsó sort,

a pánik már a legelsőnél elfog

és abbahagyod. Pedig ez a legjobb

ladik, melyen eléred az utókort.

Madariágát mentünk köszönteni

Madariágát mentünk köszönteni Oxfordban,

száműzöttek a P. E. N.-ből. Talán húsz éve volt.

Elébb végigvitt minket ékszerdoboz szobáin,

aztán az ebédlőből ki a virágoskertbe,

s tovább, a zöldségesbe. Mind a harmincöt vendég

követte őt, futásban. De hagyma és káposzta

nem érdekelt. Leültem az ebédlőajtónál

a magas lépcsőfokra, amely a kertbe visz.

„Vajon miért mutatja Salvador a spenótot

mindig a vendégeknek? S hogy tolongnak mögötte!” –

szólt a Don felesége és fülemhez hajolt:

„Csupán egy ember akadt, ki merte nem követni.

Ide ült a lépcsőre. Úgy mint maga.” – „Hogy hívták?”

„Azt hittem, kitalálja. García Lorca volt.”

(London, 1982)

Spinoza

Remek fej volt, ha a Rembrandt festette

kép hiteles. Ott dolgozott görnyedten

a légyülte és pókhálós szobában

a megértés s elismerés reménye

nélkül, és megalázó fizetésért

gyémántokat formált, amíg fejében

a mindenség alakzatát csiszolta.

Így érthető, hogy olykor elkapott

egy-egy pimasz legyet, a közelebbi

pók hálójába nyomta s végignézte,

ahogy a pók körülköti a prédát,

majd odaáll s kiszívja a vonagló

zsákmány vérét, de a legjobb embernek

is kell néha egy kis perverz gyönyör.

(Toronto, 1982)

Kalkuttai Teréz

Hogy Krisztus szenvedését látja minden

haldoklóban, vagy csak az emberi

lét nyomorát, s a dogmák szövedéke

közt mint teremtett ilyen mennyei

rendet magában, titok; de csak így

tudta Káli kolera-sújtott papját

roskadó, öreg vállára felvenni

a kalkuttai pocsolyából; másként

rég megtört volna India ezernyi

borzalma s kínja közt – és máshogyan

nem törölgetné szemsarkát mindenki

e tőle olyan idegen, sovány

albán vénasszony láttán, ki a jóság

szépségét hordja ezüst homlokán.

(Toronto, 1982)

A tászádáj törzs

A nagy törzsből huszonheten maradtak

mert irtották őket a szomszéd népek.

Nincsen szavuk gyilkosságra, haragra.

A dzsungelben találtak menedéket.

Játékosak voltak s gyengédek. Éjjel

a mohos barlang legmélyében háltak.

Csak bokrok meg fák gyümölcsével éltek.

Patakcsörgést hallgattak és madárdalt.

Felfedezték őket, talán tíz éve

s a fővárosba hívták vendégségbe

a törzset. Egyikük sem tért haza.

Kit a tüdővész, kit a vérbaj vitt el.

A három széplány Manilában strichel.

Rousseau-nak volna mégis igaza?

(Toronto, 1983)

Koestler Artúr halálára

A mindenségben nincs igazságérzet,

csak néhányunkban otthonos. Ezért

a tudománytól kértél segítséget.

Keveset kaptál; tollad többet ért.

Nők, harc, viták, szép ház, öröm – imádtál

élni s nemet mondtál mindjárt, mikor

csak a szenvedés kígyóverme várt rád

s ecetté vált a jókedv és a bor.

Minden igaz ügyért rögtön kiálltál.

Merész voltál s hajthatatlan – olyan

mint Camus, Russell vagy Romain Rolland.

Nincs többé, kitől támogatást kérjek

a Gonosz ellen. Meghaltál. Az élet

sötétebb nélküled. Sokkal sötétebb.

(Toronto, 1983)

Az erotikus szépség

Az erotikus szépség: méreg,

húsevő virág szirmai,

és rajta a napok s az éjek,

akár a tigris csíkjai.

Hipnotizál; futhatsz előle;

benned marad, ha nincs veled,

nem tudsz aludni s élni tőle

és birtokodba nem veszed.

Egyszerre minden: anyag, szellem,

tárgy és képzelgés; mérhetetlen

és érthetetlen hatalom;

ha az aszkéta varjú károg:

nem hallja s jön feléd halálos

csendben, lágy párductalpakon.

(Toronto, 1983)

Csótány az íróasztalon^*

Késő éjjel jön elő s íróasztalom lapján

megáll, a teáscsésze mögött vagy porcelán

hamutartómhoz lapul, vagy Fényes László képe

alá bújik és onnét les ki rám.

Borzongok, ha áttetsző, undok testét kell látnom,

és hányszor próbáltam már agyoncsapni, de nem

sikerült. Ösztönei pompásak. Rögtön elfut,

ha rávillan mozdulatlan szemem.

S hogyan szalad! Váratlan irányba, mindig másként,

olykor egyenest felém. Néha egy szökkenő

nagy ugrással eltűnik. Olykor egyik könyvembe

rejtőzik és csak másnap jön elő.

Feladtam a küzdelmet. Tűröm, hogy antennáit

felém fordítsa s nézzen, alamuszi bogár.

De mit akar? – tűnődöm. Fogócskázni szeretne?

Ingerel, kémlel, bámul, provokál?

Tanulni kíván? De mit? Fogalmakat nem ismer

azt sem tudja, hogy él, hogy lábai száma hat

s körötte a mindenség. S nem érti, hogy most szemközt

ülök s megírom őt és magamat.

És mégis mindent megsejt, ami lényeges néki.

Mióta nem akarom leütni, közelebb

húzódott. Izgatottan lengeti csápját, hogyha

felállok s egy pohár tejért megyek,

de tejért és nem könyvért. Ha elfordulok, gyorsan

belekóstol s a csésze árnyékában megáll,

mohón vizsgál, nem mozdul. Sötét szeme tükrében

látom magam. Mit akar, mire vár?

Azért figyel így engem, hogy emlékébe véssen?

Megsejtette, mi lesz most fajtámmal és velem,

mihelyt befejeződik az ezredes vérfürdő,

mit úgy becézünk, hogy „történelem”?

Sajnál bennünket? tudná, hogy feladtuk magunkat,

sírjainkat, a várost, virágot, fát, mezőt,

s bolygónk sziklaágyáról a robbanás lerántja

majd kérgét, mint a mocskos lepedőt?

Megérezte, hogy így lesz? Vagy én vetítettem ki

magamból ezt, mert tudom, hogy semmi sem marad,

s a romok alól csak ők jönnek elő sértetlen,

a csótányok meg a svábbogarak?

Így végződnék örökre az ember rémuralma?

Félniök mérgeinktől s tőlünk majd sose kell,

és boltjaink beomlott bányáiban számukra

évmilliókig akad eledel.

Csápjukat összefonják, látom: kartáncot járnak.

A semmi végtelenjén ők lesznek az urak.

Boldogság száll le rájuk. Szabadok végre s nyíltan

hallathatják zizegő hangjukat.

Bölcsészetünk képzelgés volt, metafizikánk is.

És tudományunk vége: tömegsír, siralom.

A csótány néz és én őt. Hirtelenében elkap

az indulat. Mégis agyoncsapom.

(Toronto, 1983)

Nemcsak Japánra hullt…

Nemcsak Japánra hullt az atombomba.

Tovább porlasztja a reményt s kirág

minden morált. Kit érdekel a holnap,

ha éjjel felrobbanhat a világ?

A nagy bőségben hiánycikk a szellem,

a tudomány s a technika csodás,

de mit sem ér a barbarizmus ellen.

Négy földrészen tombol a gyilkolás.

A hit, hogy jobb jövő jön, nem tér vissza.

Ketrecben, hangos bestiák közt élek

apró sarokban, jámbor humanista.

Olyan vagyok, mint aki nem leli

többé helyét s zokog, mivel ráébredt,

hogy az embertelen is emberi.

(London, 1983)

Zsuzsa halála évfordulóján

Húsz éve múlt. Nem hagytál el egészen:

mondataid szépségét hallatod,

galambszürke szemeddel szembenézel

velem, ahányszor egyedül vagyok;

szőke hajad vegyül az esthomályba,

s hűs éjeken olykor mellemhez ér

a Semmiből melled parabolája.

Köszönet néked a kíséretért.

Ez végső búcsúnk. Réges-rég letettem

a viszontlátásról, mert lehetetlen.

A Fény ránk kétszer sose tárja ki

kapuját. Külön veszünk el a ködben.

De, míg vagyok, itt lebegnek előttem

szemöldököd kolibri-szárnyai.

(Toronto, 1983. IX. 22.)

Emin pasa és Henry Morton Stanley

Emin hada küzdött, hogy a néger rabszolgákat

a hajcsároktól mentse, kik elhurcolták őket.

Stanley-vel most kettesben az apró buckán álltak

s nézték a csatát. Emin jó feketéi győztek.

Testvéreik nyakáról leemelték a jármot.

„Szabadok vagytok”, mondta Emin, „és elmehettek,

egyetek, ha éhesek vagytok. Vagy mire vártok?”

Értetlenül bámulták. Majd valami derengett

bennük. A parton fekvő arabokhoz szaladtak,

akik félig még éltek és késsel hasogattak

szeleteket combjukból. Aztán ott álltak, faltak

s a nyers húsból a friss vér pucér mellükre csorgott.

„Lássa”, fordult oktatón Eminhez Henry Morton,

„ez az eredmény, mikor Jean-Jacques Rousseau-ra hallgat.”

(Toronto, 1983)

A szépség múlik…

A szépség múlik, az ifjúság elszáll,

a kéj rövid. Keresd az istenit,

az örököt: Sánkárá, Plátó, Szent Pál,

Krisztus, Tamás – ezt vallja mindegyik.

Így hittem én is, de ha körülnézek,

látom, hogy az öröm, a szerelem

s minden jó, mit nyújt vagy nem nyújt az élet

attól szép, hogy mulandó. Mit nekem

az absztrahált, a halhatatlan lélek

érzékek nélkül? S mi az örök élet,

ha bölcseink nem szánták, csak vigasznak,

míg lábunk alatt beomlik a part?

Örök dolog e világon egy van csak:

a pusztulás, mely mindent összetart.

(Chicago, 1983)

Mosómedvék

Bulldózerek meg csörlők szaggatják fel a rétet,

csövek és drótok zárnak acélhálót a földre,

aztán a bűzös aszfalt bugyborgó áradása.

Terjeszkedik a város. Itt nem nő irgalom.

A gyomok és a csonkok még megfúrják a kátrányt,

egy ürge utoljára felemeli fejét,

a nagy ház föllazítja a talajt – ekkor újabb

beton érkezik s mindent halálra merevít.

Egy kis diadal néha. Kerti teraszuk végén

bekötött fürdőkád áll, ahová szombat este

meleg vizet engednek be Mattyasovszkyék.

Mosómedvepár jön fel a horhosból kölykökkel.

Mi az ablaknál állunk. A szülők szappant fognak

s büszkén tartják fel nékünk a három csemetét.

(Toronto, 1984)

Régtől sejtettem ezt

Régtől sejtettem ezt és folyton féltem,

hogy más is rájön: nyakunkon a kés;

mert ha igaz és nincs Isten az égben,

úgy erkölcs sincs, sem igazságtevés,

se jó, se rossz, se út, se cél, se rendszer,

csak káosz, ahol minden egyremegy

és mentől többet tud, lát, ért az ember,

az élet annál értelmetlenebb: –

rémálom két irgalmatlan setétség

között. Még jó, hogy a vers meg a szépség

tébolya kerget. Másnak csak a pénzvágy

s a kéj jutott. Olyiknak ennyi se.

Kihúzták a festő alól a létrát:

kapaszkodjék, mester, a pemzlibe.

(Toronto, 1984)

Ericus Livonius latin szonettjének fordítása

Mi a szépség? „A szépség semmi más

mint testi vágyunk, ha alakot ölthet”,

állítja Villanova. „Gyönyörködtet,

mikor szemléled” írja Szent Tamás.

Költő vagyok a nyájból s nem okos

filozófus, ki érvre hoz fel érvet,

de azt tudom: a szépség fanyarédes,

s különleges gyötrelmeket okoz,

a pokolba sújt, az égig emel fel,

bár csak rovás, amelynél nem látsz többet

az arccsonton, avagy jelzést a mellen –

ez a szépség, mitől remeg a szív,

a valóra vált gyönyör, ha gyönyörnek

nevezed, mikor keresztre feszít.

Kastély Sussexben

A selymes gyepszőnyeg fél mérföld hosszú.

S a mozdulatlan, óriási fák

magányuk merev hálókabátjában!

Itt állnak, mióta az Armadát

elfújta a vihar. Vagy ötven autó

közé csúszunk a parkolóhelyen.

Fiamnál nyaralok. Délutánonként

kastélyt kastélyra látogat velem.

Odabent halk, szemlélődő csoportok

a híresebb festményeknél. De mit

csodálnak? Tudor Erzsébet királynő

tizenkét sorban csüggő gyöngyeit,

szúrós szemét, komisz nagynéni arcát?

vagy Stuart Károly tűznél veresebb

palástját nézik és irígylik tőle,

hogy boldog volt s oly sok nőt szeretett?

E véres korba vágyódnak csak vissza,

s a többi termen átfutnak, mivel

a Györgyök, az utazók s a füvészek

unalma már senkit se érdekel?

Vagy Perugino képeit vizsgálják,

Claude Lorraint, van Dycket, Largillière-t,

meg Turnert, kinél barna ködöt öltött

a város, mint kint a nyárvégi kert?

A történelembe, a művészetbe,

a múltba menekülnek a jelen

elől? avagy a bútorok szépsége,

a bőrbe kötött könyvtár érdekel

Montaigne-nyel, Erazmussal meg Voltaire-rel,

a szőnyegek s a régi nagyurak

ízlése, akik kandallójuk mellett

vasvértben festtették le magukat?

Így járkálunk. A zárt, fehér nagyajtó

mögött a kastély ura él, aki

csak kölcsönadta a Nemzeti Trösztnek

házát, melyet nem tud fenntartani.

Vajon – tűnődöm –, ha itt bolyong éjjel

kísértetnek a boltívek alatt,

mit gondol rólunk, a látogatókról,

kikből a legjobb, a leggazdagabb,

a legkülönb után sem marad, nemhogy

íly kastély, íly kert, íly képtár, de egy

szobasarok avagy ajtókilincs sem,

melyet mutatni lenne érdemes.

Négy óra után itt ülök fiammal

s tortát eszünk a teaházban, lent

az alagsorban. Folytatni szeretném

a kérdezést, de megzavar a csend.

Körülnézek. Négy vagy öt tucat angol

az asztaloknál: hölgyek meg urak

túl a hatvanötön. Andris az egyetlen,

ki harminc évesnél fiatalabb.

Megkérdezném fiamtól: mondjad, húsz év

múltán e sok szépségből mi marad?

De nem szólok. A némaságban hallom,

hogy a kastélyok összeomlanak.

(Parham, Dél-Anglia, 1984)

Ezeréves kápolna

Kápolna füves dombon; sehol házak

vagy falvak. Magányos tanyákról jártak

ide vasárnap. Az ülések zárkák,

nehogy férfiak és nők egymást lássák

mise közben, mert az ember parázna.

A pap angolszász nyelven magyarázta:

ők is, akár a nyáj, mely kint legelget.

Hanem az Úr különleges kegyelme

úgy adta: ha jók lesznek, üdvözülnek.

Ezért, ha szemük itt lezárul végleg,

mindjárt kinyílik ott az örök fénynek.

S mindnyájan, kik a kápolnában ültek,

tudták, hogy múló, szimpla életüknek

értelme van. Nem úgy, mint a miénknek.

(St. Hubert-in-the-Fields, Dél-Anglia, 1984)

Perzsa miniatűr

Trikónadrágban áll és kék köpenyben.

Bokájánál virágok ezrei.

Jóképű és butácska. Nagyon keskeny

a dereka. Vigyázz, még eltöri!

Mögötte szikla mint a női mell.

Pökhendi süvegén kékmadár tolla.

Orrához parfümüvegcsét emel

és ájtatosan, hunyt szemmel szagolja.

Csipkézett bárányfelhők a magasban.

A fiú oldalán vékonyka kard,

emberölésre végképp alkalmatlan.

A háttérben turbános, részeg vének

hemperegnek egy perzsaszőnyegen.

Timur megdöglött. Újra szép az élet.

(Portsmouth, 1984)

A Japán kávéház^*

A kávéház a múltból halványsárgán s opálan

foszforeszkál. Ott ültünk Nagy Lajossal, Godával,

Gosztonyival, Józseffel satöbbi. Velem szemben

Petneházy Áriel, plátónikus szerelmem

vagy négy hétig. Hogy mi lett vele? Ne kérdezd tőlem.

Öt évtizede ennek. Elúszott az időben.

Kaczér bácsi, szerkesztő, nagykabátban, zsebében

egy huszassal, a WC-ajtónál állt szerényen.

Lökdösték. De hát nem volt kávét rendelni pénze:

húsz pengőjét, a versért, Attilának ígérte.

Lábujjhegyen néhányszor mellénk jött, de nem nézett

a kéziratba: – „Tudom” – súgta –, „gyönyörű szép lesz.”

A márványon, előttünk, tíz pohár víz. Alattunk,

úgy éreztük, nincs semmi. Vitáztunk és hallgattunk.

Forgács, kit Aix-ben ölt meg a Gestapo, azt mondta:

„Ne sírjatok. Jobb kor jön.” Mire Nagy Lajos: – „Kontra.”

Ifjúság, költőtársak, a kávéház, az asztal –

viszem mindet emléknek a Semmibe magammal.

Attila lejegyezte gyorsan a végső rímet.

Szürke világ volt. Miért látom ma rózsaszínnek?

(Portsmouth, 1984)

Boldog, akit a halál ifjan ér el

„Boldog, akit a halál ifjan ér el,

még boldogabb, ki meg sem születik.”

Theognisz és Szophoklész így; de én nem

hiszem ezt el nekik.

Mert áldás volt itt sétálnom a fényben,

barátokkal beszélni reggelig,

delfint, nagyerdőt, tengert, őzet néznem,

meg szép nők melleit,

gyerekekkel játszani és kutyákkal,

napszálltát lesni, verseket, madárdalt

hallgatni, írni, ógörög szobrokra

gondolni. Számon csók s zöld bor íze: –

nem volt belőlük elegem. Dohogva

hátrálok vissza majd a Semmibe.

(Portsmouth, 1984)

Fényes László

Barátságod volt legmerészebb álmom.

Magyarországot pótoltad nekem

a bujdosásban. Rőzsetüzeden

melengetődztem hűvös éjszakákon.

Mindig meghatódtam ütött-kopott

zakódtól, portyák és párbajok hőse,

urak korbácsa, szegények védője,

szélmalmokkal csatázó Don Quijote!

Ha lényedből, túl a testen s a síron

maradt valami: azt most sírva hívom.

De nem tudtál sohasem hinni; én sem.

Hát nem szólongatlak tovább s beérem,

hogy érdes hangod, mandzsettád csörgése

madárdalként kísér már negyven éve.

(Vancouver, 1984)

Tangerben nemrég…

Tangerben nemrég egy bódé maradt csak

– polcain üvegek meg fiolák –

hol még valódi illatokat mértek:

iskoláslány hajába ibolyát,

íriszt az öreg basa szakállába,

rózsaolajat a menyasszonyok

mellére, mindazt, mit a természettől

az embertest ajándékba kapott.

Most az utolsó bódét is bezárták,

az ősi parfümök nem kellenek.

A virágtermő réteket felszántják.

Párizsból hozzák repülőn meg bárkán

a kotyvasztott ál-illatszereket.

Leheletükön átszaglik a kátrány.

(Toronto, 1985)

Csak néhány patkány…

Csak néhány patkány s cápafajta

öli tulajdon véreit.

Az embert gyilkos ösztön hajtja,

mióta ember létezik.

Pert folytatunk a természettel:

itt mi kezeljük a tüzet!

S bár csupa szenny a lég s a tenger,

szaporodunk mint a nyüvek.

Mindent tudunk, semmit sem értünk;

múltunk kegyetlen és sivár;

Sztálint és Hitlert is megértük;

rászolgálunk, akármi vár.

Tizedelés lesz? Nem kár értünk.

Kipusztulunk? Na mondja már.

(Chicago, 1985)

Környezetszennyeződés^*

Hívnak az egyetemről. Jössz? „Az emberevőket

látogatjuk s vizsgáljuk meg a Stanley hegyekben.

Úgy tudjuk, hogy régebben ott jártál s láttad őket.

Nyolcan megyünk.” – „S az őrség?” – „Nem kell.” – „Akkor megesznek.”

„Elmaradtál a dolgok mögött. Az elmúlt három

évtizedben annyi réz s ólom gyűlt össze bennünk,

hogy felfordulnak tőlünk mint a bolondgombáktól.”

„De Pápuában ezt nem sikerült közzétennünk.”

„Dehogynem. Múltkor egy törzs – harmincöt gonosz lélek –

rabul ejtett egy angolt, ki az iparvidéken

született. Nyársra húzták. Hajnalra harmincegyen

fordultak fel kobalt-, réz- és ólommérgezéstől.”

„S Új-Guineában hogyan tudták meg ezt?” – „A négytől,

kik élve maradtak, mert csak ímmel-ámmal ettek.”

(Toronto, 1985)

Egynémely amerikai költőnek

Az írás egyetlen szabályt ismer: hogy legyen mit mondanod

(Schopenhauer)

Legelsőnek a szépséget dobtátok ki a versből, utána a zenét.

Whitmantól a barbár szószátyárságot örököltétek, nem az erejét.

Folyton hamis asszociációkat köptök, mikben nincs se lélek, se test –

lisztet fingó bohócok, nyolcvan éve nem mondtatok még semmi lényegest.

Amit írtok, azt nem tudjuk dúdolni, szavalni, magunknak felmondani,

az élet útján senkit sem kísértek mint Verlaine, Heine, Catullus, Ady.

Papjaitok érzelmek s látomások híján teóriákat gyártanak,

és összes műveitek elsüllyednek egy trágyadombnyi elmélet alatt.

Nem látjátok, hogy mindenki ujjával fülében, menekül előletek?

Kísérletezők, hol van az eredmény, mit izzadtan kikísérleteztetek?

Ellenköltők, kultúránk temetésén búcsúztatót ropogó alfelek,

kollázs-csirizelők, mit mond a kollázs? Dadaisták mint dadadogtatok?

Olvasatlan s olvashatatlan népség, ti hoztátok ránk, hogy a vers halott,

szürrealisták, hol a szürreális és absztraktok, mit absztraháltatok?

(Toronto, 1985)

Li Ho, a költő (791–816) írja:

A sűrűségben, házunknál, szűz istennő romtemploma.

Mihelyt leszáll az éjszaka, pónilovam visz el oda.

A gerendákon fekete, öles pókhálók lengenek,

s én ott szentjánosbogarak fényénél írok verseket.

Nevem hírét az öregek még ellopják előlem,

de nem félek. Kígyó vagyok és sárkány lesz belőlem.

A természet előtt porig hajtom ideges térdemet.

Tüskebokrokat ölelek. Roppant szálfákon fészkelek.

Felhők alakját bámulom. A tóparton leguggolok,

hol egy nagy vörös hal vízi gyöngyvirágokat bugyborog.

A lányokat leteperem. Aztán futok, mert szégyellem,

hogy a hibiszkuszoknak szebb porzója nőtt mint énnekem.

Azt beszélik: őrült vagyok, de én mindig megkérdezem,

ha temetésen részt veszek: hol e világi értelem?

Az Idő hangyalábai gyémántból vannak, hegyesek,

kilyukasztják a test húsát és lehordják a hegyeket.

És akkor majd a démonok dézsát fognak s leöntenek

tengervízzel várost, falut, erdőt és mind a földeket.

A halhatatlan istenek is meghalnak s a zöld achát

leány a holdban sokszínű hajára felköti magát.

(Victoria, British Columbia, 1985)

Humanizált táj: perzsaszőnyeg pázsit

Humanizált táj: perzsaszőnyeg pázsit,

emberfej szikla. Meztelen leány

guggol a víznél; csak a háta látszik

meg félprofilja. Selymes pejlován

tejképű ifjú közeleg. Megretten

a nőtől, mert szűz fiú és olyan

fiatal, hogy bár sejti, íly esetben

mit kéne tenni, nem tudja, hogyan.

A lányzót láthatóan felbosszantja

a szép kamasz meghökkenése. Sanda

oldalpillantást vet feléje. Pőre

hasát és mellét elfordítja tőle,

de barátságát fenntartja opálan

fénylő hátulja égi mosolyával.

(Victoria, B. C., 1985)

Esténként, mikor a párnán…

Esténként, mikor a párnán elfekszem,

eszembe jut – vagy negyven éve már –:

lehet, hogy nincs tovább; nem ébredek fel

s ez hetvenen túl nagyszerű halál.

S már alszom is. És hallom: énekelnek

pintyőkéink köröttem a szobán,

és ketten ülünk a reggeli mellett

beszélgetésünk örök tutaján; –

jaj, nem örök! Lesütött szemmel nézem

mezítlen lábam és elfog a szégyen,

mert bár megpróbáltam, versenyt az évek

szálltával, mit elérni nem lehet,

mégis túl rövid volt e hosszú élet,

hogy elmondjam néked szerelmemet.

(Toronto, 1985)

Itt vettünk házat…

Balázsnak és Csillának

„Itt vettünk házat, amikor átjöttünk. És itt jártak a lányok iskolába”,

mondja Balázs előadás után. „Nézzük meg. Néhány mérföldre lehet csak.”

Sugárúton hajtunk. Ez a sarok volt? Sem ez, sem az. Rosszul megyünk. És itt sem.

Hol a templom, mely mellett befordultak? Nincs templom, és ha volt, most áruház.

Ez nem a régi, meghitt mellékutca. Itt volna, de a bükkfákat kivágták?

Máshol próbálkozunk. Forgalmi lámpák között tévelygünk, hátrálunk, megállunk.

Hol a térkép? Nincs ilyen nevű utca. Tíz év sem múlt el és átkeresztelték?

Rendőrautó gyanakszik ránk. Éjfélre abbahagyjuk a Kafka-i bolyongást.

A nagyúton siklunk s az elmúlás fekete sátrat telepít fölénk.

Csilla behunyja szemét, aztán én is. Elnémult az ifjúság madara.

A reflektorok csápjai kihunynak, és hova visz a kocsi meg az út?

Egyetlen kincsünk, az Idő, kicsordul tenyerünkből, inflál, értékét veszti,

meggyilkolja életünk tanúit, a díszleteket körülünk elhordja

és végül, mint a részeg elefánt, laposra tapos valamennyiünket.

(Long Island, 1985)

Tanmese Bertold Brechtről,

B. B. modorában

Horst Bieneket, Brecht költő-tanítványát

a szovjet fogdmegek börtönbe zárták

Kelet-Berlinben. Azután, orozva,

továbbhurcolták Poroszból Oroszba.

Horst szülei, kik gyakran érintkeztek

a nagy íróval, elsiettek Brechthez,

ki cselédjével üzent a kettőnek:

mit háborgatják? sosem látta őket.

Tanulság:

Lehetetlen, hogy mérgemet lenyeljem,

mert bánt, ha abból, kiben ennyi szellem

fészkelt, teljesen hiányzik a jellem.

Kerüld tehát a magasztos elméket,

kik az emberiségért lázban égnek,

s ha barátjuk bajba jut, félrenéznek.

(Vancouver, 1985)

A spathiphylum

A ház mögött, a szemétládák mellett találtam rá. Kidobta valaki.

Hervadt volt, sárgult, talán nem is élt már. Felhoztam, átültettem, öntözgettem,

ráirányítottam a mesterséges napot. „Szép vagy”, súgtam, bár ronda volt.

Díszhelyre állítottam. Egyre szépült. „Gyönyörű vagy”, dicsértem, „gyönyörű”.

Lassanként meghitt viszony alakult ki kettőnk között. Azt képzeltem: figyel

és helyesel, amikor verset írok s bosszankodik, ha lopom a napot.

Lassan nőtt. Persze éjszaka. Úgy láttam, hogy levelét nem a fény irányába

fordítja, hanem fejpárnám felé. Bárhogy forgattam, kitartott e mellett.

Jacqueline akkor jött vissza Vancouverből. Szokásunk szerint – örök a barátság

hosszan csókolództunk, épp a virág előtt. Azt éreztem, hogy mérgelődik.

Másnapra két levelet hullatott el. Átmentünk csókolódzni a könyvtárba.

Hiába, mert a falon át is látta s központi szára nyomban lekonyult.

Abbahagytuk a csókolódzást, csakhogy megnyugtassuk a féltékeny dögöt.

Hálából óriás bimbót növesztett. Vannak még dolgok föld és ég között.

(Toronto, 1986)

Attila, amikor veled vitáztam…

Attila, amikor veled vitáztam

Babitsról a Vörösmarty-szobornál –

és a reggeli Károlyi Mihállyal

Párizsban; Oberlinben Jászi Oszkár

rózsás márványból faragott fejével,

és Kéthly Annus, ahogy a kihalt

Regent Parkban sétáltunk késő éjjel –

azt képzeltem: mindez örökre tart –

mért szaladtatok el íly hamar tőlem?

Csupán azért, hogy szobrok tegyetek,

utcanevek a surranó időben,

vagy profilok a magyar bélyegen?

Hamarosan ugyanez lesz belőlem

és mégsem találkozom veletek.

(London, 1986)

Éva emléke, 1.

Elhányt ruháink mint az állatbőrök széktámlán, asztal sarkán – lehet-e

hogy feltámasztott padlásablakodból egy hétig nem mozdult a telihold?

Zenét, bort, cigarettát nem kívántunk, csak egymást. Arccsontommal meztelen

válladon csüggtem, hajad határerdő volt kettőnk közt s tarkódon a kezem.

Lámpád égett, hogy lássunk s mégse nézzünk. Ezért vettem ki csak ötödnap reggel

a sebhelyet szép melleden keresztbe, hol egy nyilas kardjával kettévágta,

mikor az újlaki gyár és Komárom közt zsidókat mentettél Wallenberggel.

Állammal érintettem a fehér heget, de nem ezért szerettelek.

Megszédültünk egymástól, mert ilyen gyönyört nem kaptunk s adtunk soha még.

Ha lementünk a Boulevard Hausmannra konyakra, croissant-ért, beszélgetni:

szégyenkeztünk, hogy lopjuk a napot s ágyadba estünk másnap délutánig.

És összenőttünk: te liliom kelyhe s én, az ibolyántúli kardvirág;

a zsibbadt kéjtől majdnem tetszhalottak. Annyit tudtunk csak, hogy szívünk remeg,

mert e vibráló, nem szűnő extázis adatott nékünk orgazmus helyett.

(London, 1986)

Éva emléke, 2.

Nem láttalak húsz éve, csak hunyt szemmel. Frissen mosott nylon harisnyád lengett

padlásszobád gerendáján a szélben; ezüstcipőd kidugta egyik orrát

az ágy alól; medencénk összezárult, mint a csukódó kagyló két fele;

dermedt vágyam szívgyökér volt testedben; hátunkon újra s újra libabőr.

Áphrodíté egyetlen igazi látogatása lett volna szerelmünk

Bosch roppant eprei, kristályburái s néma, voyeur madarai közt?

Imádtuk egymást, aztán menekültünk, mert csábított, de megborzongatott,

hogy a gyönyör gyönyörű zuhatagján fekszünk s ott leszünk semmivé.

Egy isten hívott orgiára, mégha az isten Venus vulgivaga volt.

Azóta úgy jártunk az emberek közt, mint más világból idetévedt lények,

kik Leonardo misztikus és trágár mosolyát viselik az ajkukon.

Nem szólok erről, ha te el nem mondod másnak meg nékem. Hencegtünk vele.

Most meghaltál. Nagyon fáj. És szerelmünk emlékéből is fájdalmas titok

maradt reám. Nem titkolom. Talán így kevésbé fáj. Én mindent megirok.

(Portsmouth, 1986)

Brenda

Brenda fiatal asszony. Öt éve, hogy férjével lakberendezésből élnek,

méghozzá jól. Két aranyos kislányuk született közben. Mind a négyen szépek.

Brenda, mi angol kisvárosban ritka, boldog, gonoszság nélkül való s nyájas.

Ősei – ezt titkolja – messze híres zsebmetszők voltak a Négy György korában.

A fiú a kordélyon állt: az apja akasztására ment, hogy végignézze,

s mikor felnőtt, folytatta mesterségét. Brendának ez csak ritkán jut eszébe.

De két héttel karácsony előtt hangot hall minden éjjel. És a hang ezt mondja:

„Ne hagyd őseid hagyományát veszni. Készülj fel, lányom, és utazz Londonba.”

A zsúfolt földalattin odanyomja mellét a férfihoz, ki éppen ránéz; –

ilyenkor öt-hat karórát levágni, sőt nadrágzsebbe nyúlni gyermekjáték.

Van, aki hálás. „És a detektívek?” kérdem Brendát a veres plüssdíványon.

Nevet. „Őseim szaglóérzékével kiszimatolom, mielőtt meglátom.”

„A szajréból karácsonyi ajándék lesz persze.” Nemet int. „Egy tisztességes

orgazdánál az ékszert fontra váltom. Jótékony célra adom az egészet.”

(Portsmouth, 1986)

1956, te csillag

A terrible beauty is born.

(Yeats)

Másnap, szerdán reggel: por, ágyúszó

és szenvedés; mégis, mikor átvágtam

a Hősök terén, mosolyognom kellett,

mert nem állt szobor többé a csizmában; –

csütörtök: lázrózsák mindenki arcán.

Földváry már kedd este elesett

a Rókus előtt. Szemközt, az iskola

padlásán felfegyverzett gyerekek; –

péntek: még több vér, tankok a Ligetnél.

Az ütegek torkolattüzeit

nézem éjjel és borzongok: a szörnyű

szépség most nálunk is megszületik; –

hat nap: a kénezett arcú halottak

apró csokorral mellükön, a járdán

(Köztársaság tér), röplapok, szorongás,

szemem előtt kis, tétova szivárvány; –

ölelkezés az Írószövetségben:

csomagolnak és indulnak haza;

feltépett sínek, utcák és fölöttünk

a szabadság liliom-illata; –

ezerhétszázhárom, nyolcszáznegyvennyolc,

és ötvenhat: egyszer minden száz évben

talpra állunk kínzóink ellen. Bármi

következik, boldogság, hogy megértem; –

és újra péntek: a Dunánál állunk,

a nap áttör ködön, füstön. Talán

sikerül minden s az alkonyat bíbor

brokátja Zsuzska lenszőke haján;–

és szombat: hajnalban csupa reménység,

de estefelé: nyakunkon a kés.

A keleti szemhatár mögött mocskos

felhők, nyugatról álszent röfögés; –

mentünk a kétszázezerrel: nem bírok

újabb börtönt, s ha nem is jött velem:

Árpád óta bennem lakik az ország,

minden völgyét meg dombját ösmerem; –

a Bach-huszárok tankban tértek vissza:

eddig sem ápolt, s ha más föld takar,

mit számít az? és mit, hogy fiam majd

Dad-nek szólít és nem lesz már magyar?

Mit elvesztek, ötven vagy száz év múltán

az ifjúságtól mind visszakapom,

és otthon, a sötét előszobákban

kabátom még ott lóg a fogason –

ezerkilencszázötvenhat, nem emlék,

nem múlt vagy nékem, nem történelem,

de húsom-vérem, lényem egy darabja,

szívem, gerincem – kijöttél velem

az irgalmatlan mindenségbe, hol a

Semmi vize zubog a híd alatt

és korlát nincs sehol sem – életemnek

te adtál értelmet, vad álmokat

éjjelre és kedvet a szenvedéshez

s az örömhöz; te fogtál mindig kézen,

ha botladoztam; hányszor ihlettél meg,

s nem engedted, hogy kifulladjak vénen; –

ezerkilencszázötvenhat, te csillag,

oly könnyű volt a nehéz út veled!

Nagyon soká sütöttél ősz hajamra,

ragyogj, ragyogj, ragyogj sírom felett.

(Toronto, 1986)

Nem édeskés köztünk az óbor…

Nem édeskés köztünk az óbor.

Lényed még mindig megigéz

s felemel. A huszadik év

után sem fogyunk ki a szóból.

Csendélet én, te hanglemez –

egykor féltem, de már nem félek,

megtanultam: az ellentétek

is összeláncolnak veled.

Nagy ritkán felújul rémálmom,

hogy egy névtelen állomáson

elvesztelek a ködös sínen.

Az ébredés mindig csodás,

bár jól tudom, hogy lesz egy ilyen

ködös, névtelen állomás.

(Toronto, 1986)

Oly sok barátom ment el…

Oly sok barátom ment el a múlt évben!

Rég túl az átlagos életkoron

azt gondolom: közbotrány, hogy még élek,

s orvoshoz menni nincs többé jogom.

A pánik jó, mert versírásra késztet,

meg hogy hagymástól hull ki a hajam,

bár maradt még. Mint Báthory Erzsébet:

fiatalokkal frissítem magam.

De madárijesztő vagyok, s mit ér,

ha bölcs rongyokat ráz rajtam a szél?

Már csak az írást veszem komolyan,

s az örömet. „Készülj inkább a végre”,

intenek az okosak. De hogyan

készüljön fel az ember a nemlétre?

(Toronto, 1987)

Tizenkét és még öt pintyőke

Tíz éve lakunk együtt, mégsem értem,

hogy kora reggel az ünnepi csend,

majd a csipogás s végül ez az édes

s egyre hangosabb füttyszó mit jelent.

De már értem. A lámpa burájából,

ahol szüleik fészkelnek, kijött

s letelepedett a gumifa-ágon

az öt kövér és bamba újszülött.

Földünkre szerény vendégek érkeztek!

A fogadásra rendezett koncerthez

beajánlom lantosnak magamat.

A világon csak ti vagytok s az ember,

kik énekelni tudtok kedvetekben;

folytassátok Mozarttal, madarak.

(Toronto, 1987)

Kunyhóban a kanadai erdőn

Szép róka kísért, ahogy hazajöttem,

rám pislantott olykor s úgy jött mögöttem

a kunyhóig, mit versírásra kaptam

kölcsön, e fáktól zöldesfekete

hegycsúcs alatt, melynek még nincs neve.

Erdőben, házaktól távol lakom,

bár telefonom van meg villanyom

s folyóvizem. Nagy sétákat teszek

úttalan úton meg a meredek

domboldalakban, ahol, úgy hiszem,

nem járt előttem soha senki sem.

Nagy némaság. A csend üvegszeme

megrezzen, ha egy levél lefele

evez s öngyilkos vízcsepp veri szét

fejét a sziklán. Járok s keresek,

bár mondják, nincs, indián nyílhegyet,

s emberkéz nyomát a kőben. De nem

találok semmit. A történelem

itt nem viharzott át, nem színezett

minden völgyet, síkságot és hegyet

verejtékével, mint a vérvirágos

tájon Mohács, Nagymajtény és Világos

között. A díszlet szép, de elmaradt

mellőle a tragikus színdarab.

A tornác falán felgyújtom a lámpát

és leülök alája verset írni.

Magános ház, nagyerdő – alkony táján

kísértetet vár, képzel, vagy talán

lát az ember a föld túloldalán;

nem itt. E nedves és édeni földet

még Ádám s Éva járja önfeledt

lépésekkel. De verset írni könnyebb

annak, aki odaát született.

Madárszárny lebben most a csenden át.

Az ezüst nap beleveti magát

a fák közé s a nagy, sötét bokor

mellé ér. Lámpám a fejem felett

ragyogni kezd, mint a virágcsokor.

(Vancouver Island, 1987)

Crna Gora

Apám fiókjából egy fakó fénykép merült fel bennem most, hogy arra jártam.

A cs. és k. főhadnagy nem esett el a Lovcsenen. Cetinje kocsmájában

ül a lócán. Aranygallér, fekete szúrós bajusz. Mellette, szinte rajta

a bracchiumos, vastag kocsmárosné; a nő mögött apám bolyongó karja.

A főhadnagy szlovákját jól megérti az asszony, de most nincs beszélni kedvük:

a ragacsos trák vörösbortól szájuk padlásához odatapadt a nyelvük.

Ezért csak összehajolnak és némán bámulják egymást, amiből világos,

hogy az asszony éjszaka izmos combja között forgatja a szelíd megszállót.

Az asztalnál három fiatalember iszik velük: vérbosszún nevelt srácok,

és bár apám nem sejti, a fényképről jól látni, hogy helybeli partizánok,

vad fiúk, kik nadrágzsebből lelőnek minden osztrák–magyar tisztet; csak őt nem.

Mért nem? Titkos szálak fűzték e tájhoz, úgy mint engem. Zord ösvényeken járok,

szakadékok szélén, mert sérthetetlen vagyok kocsmákban, falvakban, hegyekben.

Kinek köszönjem ezt? A tar szikláknak? E szép, vad népnek? Milován Gyilásznak?

(Dubrovnik, 1987)

A szubtropikus éjben

A szubtropikus éjben elfekszünk egymás mellett

a teraszon. Fölöttünk a csupa-csillag ég.

De lehet, hogy hátunknál fogva emel a matrac

és mint trapézen fekszünk a mindenség felett.

Sok-sok gombostűfejnyi kék, piros, ezüst csillag.

Hány fényévre? Ne kérdezd. Illúzió a tér.

Milyen pályán, mióta, miért? A csillagok nem

növesztenek évgyűrűt. Képzelgés az idő.

A laza mindenség ez, két csontvázzal az alján.

Egyszeri tűzijáték. Az ember élvezi.

Az öröklét szellőjét érzem, bár mozdulatlan.

A csend üvegszemében a Semmi fényei.

Száz neutrinó jár át rajtunk. Egy pillanatra

azt gondolom: Spinózát meg tudnám érteni.

(Dubrovnik, 1987)

Szépség

A gazella nézésének szépsége, mikor egy oázisnál rám vetette

szelíd szempárját; Plátó stílusa; a kürénei Áphrodíté melle;

Baudelaire versei első olvasásra; egy szőke hárfa húrjai a párnán:

Zsuzsa haja; Friscóban az Aranyhíd fölött az égbe hátráló szivárvány;

a fénnyel telt szobában unokám felém úszó két halványkék szeme;

ahogy Grusenkát a Kárámázovból képzelem; diák fehér kézfeje

villan a vonaton; serdülő nyírfa ablakom előtt sudár derekával;

Eric mosolya, amikor először megpillantott a mólón Valettában;

a galagonya vörös körme ősszel; hadihajóról Tahiti borostyán

kontúrja; a misztikus, asszonycombú fiú Jerémiás próféta jobbján;

a Korál-tenger linóleum-kékje, lengő, pávakék fátylakkal alatta;

a hibiszkusz porzója; bárányfelhők sokpettyes, alig rezdülő csapatja

Budavár felett, 31 nyarán – – – Milyen sok szépség! s mennyi, mennyi még!

Most, amikor ez az út véget ért, kérdem: kinek köszönjek mindezért?

(Dubrovnik, 1987)

Múlt századi rózsakert

Téglafalas, négyszögű kertbe lépek és azt hiszem, hogy gyümölcsösben állok:

a százéves, hatalmas rózsafákon alma-magasan nyílnak a virágok.

Csak nehezen érzékelem, hogy rózsák, mert hegyesek, akár a tulipánok,

kelyhük csukott, szirmuk viola-vörös, ibolyás-bársony, s a ma ismeretlen

kékeslila, pár halványsárga csíkkal, vagy találomra elszórt fehér pettyel –

míly idegenek nékünk s milyen mások lehettek, kik íly rózsákat szerettek!

A nők selyemben s tafotában jártak; zárt rózsakelyhek, szinte semmi illat.

Kisujjukat mereven eltartották a finom csészétől, ha teát ittak.

Festményben a Rosetti-féle giccset magasztalták. A klasszikus idézet

meg az aranyköpés a költeményben volt az, mi minden dámát megigézett.

Éjjel puritán lelki gyötrelmek közt hosszú ingben, s kátránysötétben várták

férjüket, nehogy a bűn mellé egymás gyalázatos pucérságát is lássák.

Száz év múltán e hölgyeket nehéz már megértenem. A férfiakat jobban

ismerem. Párzás közben lovaikra gondoltak, akár az autóra mostan.

(Mottisfont, Dél-Anglia, 1988)

Közted s az íróasztal között

Közted s az íróasztal között járom

a földi utat. Máshol nem visz út.

Te meg a vers: e relatív világon

ti lettetek nékem az abszolút.

Bukás nem ártott, dicsőség nem használt.

Mindegy, hogy bor terült vagy csak sovány

leves: összenevettünk, mert az aurát

ott láttuk mindig egymás homlokán.

Valljam be, hogy kézmozgásod szellője

megihletett s lerészegedtem tőle?

Nem sejti más, de te tudod, hiszen

mi mindent kiterítettünk egymásnak

az asztalra s a fűbe. A halál csak

távol mennydörgés volt e pikniken.

(Toronto, 1988)

Irodalmi hatalmasságok

Működéstek legjobb íróink arcán

csak szarkalábat és ráncot hagyott,

irodalmi orgazdák, ricinussal

bőségesen megkent szélkakasok –

Aczél Györgyök, Szabolcsik, Boldizsárok,

még jó, hogy írni egyik sem tudott,

s ideológiából s intrikából

éltetek, míg időtök kifutott –

Waldapfelek, Tóth Dezsők és Sőtérek,

mit belénk fecskendeztetek, a méreg

kezd felszívódni lassacskán, ahogy

a hatalomból sorjában kiestek,

s öt perccel azután, hogy sírba tesznek,

soha senki nem hallott rólatok.

(Budapest, 1988)

Debrecenből Miskolc felé

Zimányi Tibor higgadt, szép feje

mellettem a kocsiban. Ő vezet.

Az őszies fák alatt rózsaszín

meg sárga lombból imaszőnyegek,

s a fasorok szélmalomszárnyai.

Arcom körül a levegő rezeg:

de meglehet, hogy csak én remegek.

Szívem, tüdőm, vesém! hány éven át

könyörögtem, hogy itt ne hagyjatok –

most menjetek, ha el kell mennetek:

ezentúl test nélkül is megvagyok.

Egykor innét a kétségbeesés

görnyedt gebéjén menekültem és

magammal vonszoltam az éjszakák

összeérő alagútjain át

a kakastollasok, zöldingesek,

detektívek meg ávósok hadát.

Csigalépcsők alatt, sarkak megett

vártak, folyosók labirintusán

kergettek. Lábam megmerevedett,

ahogy futottam; százemeletes

erkélyekről ugrottam fekete

mélységekbe, de torkomhoz tapadt

az üldözők forró lehelete.

Aztán a szabadító ébredés,

s hogy fáival ablakomon benéz

a Jardin des Plants, vagy egy pálmafa

fölött a hajnal ezüst csillaga,

vagy égszínkék rózsáim londoni

kertemben, meg Firenze dombjai,

Málta, Toronto – ültem a meleg

ágyon s furdalt a lelkiismeret,

mert jobb dolgom van kint, mint odabent,

s tűnődtem, hogy az áldozat nagyobb

lett volna, hogyha otthon maradok?

Közeledik a köd s a Tisza-híd.

Meddő kérdés, miért volt úgy vagy így.

A kocsi fut. Az ünnepléstől még

kábult vagyok és arcom lázban ég.

Minek gyötrődöm, ha szívgyökeret

növesztettem emberbe s e vidék

földjébe? Tudják ezt az öregek

s az ifjúság. Nincs, ki innét kitép.

Így vígasztalom magamat.

Vegyétek hát e versemet,

s ha szerencsésen fennmarad,

úgy nem számít és egyremegy,

hogy túl a tengeren vagy itt

fésültem a magyar szavak

lobogó, hosszú fürtjeit.

(Miskolc, 1988)

Zimányi szabályosan és lépésben

hajt át Polgáron. Az út szélén tétlen

rendőr. Megállítja Tibort fél kézzel:

„Szálljon ki. És az igazolványt kérem.”

Én bent maradok a kocsiban ülve

és fujtogat a méreg, mert e csürhe

csak azért úszult a magyar utakra,

hogy piszlicsári hatalmát mutassa.

De haragom elolvad azon nyomban

mikor hallom, hogy odakint azt mondja:

„Megállítottam. Ne vegye rossz néven,

de csak azért, hogy a költőt megnézzem.”

Három vivát! Taposs, Tibor, a gázba.

Én sem születtem e földre hiába.

(Miskolc, 1988)

Elkísértél, vagy inkább…

Elkísértél, vagy inkább úsztam

a levegőégben veled,

úgy mint Dante Vergiliusszal

a földi mindenség felett.

Intellektuális szerelmünk

Montaigne kőtornyához kötött,

bár olykor egyensúlyt kerestünk

a nagy s a nagyobb rossz között,

de nem találtunk. Tán most, végre,

mikor utam végéhez értem.

Tanácsot a régi világból

adtak hatan – s ugyan ki más

mint Seneca, Erazmus, Plátó,

Epikur, Voltaire, Szent Tamás?

(Budapest, 1988)

Karinthy Frigyes temetése

Fejbőre oly fehér volt, mint holdas erdő földje.

Mikor először láttam, egy házba csengetett be:

a kapu előtt állt oly ügyefogyott magányban,

mint akit ejtőernyőn engedtek le az űrből.

A kávéházi asztal volt elvarázsolt kertje,

hol koponyája körül utaztatott bennünket.

Mi mindent nem mondott el! A koszorúk alól tán

még visszafelesel a számos búcsúztatóra.

Vérgőzös szelek járnak. Őt eszik meg a férgek,

s nem néki kell megenni a férget mint nekünk.

„Legjobbkor, Frici”, hallom. Követjük a koporsót.

Aztán lerövidítjük utunkat a sírok közt.

Előttünk és oldalvást és átlósan keresztek.

„A rendszert elhibázták”, suttogja Márai.

(Budapest, 1988)

Janus Pannonius hazatér

Itthon vagyok, nagy Isten. Zokogva ölelgettek,

mert látogatni jöttem. Ha maradok, megvettek,

mivel közétek állok. Bor még terem itt bőven,

de ha humanizmusról szólok, szaladtok tőlem.

Magyar vagyok vagy horvát? Magyarnak lenni: vallás,

melldöngetés, hőbörgés, állandó elfoglaltság,

de Zagrebben csak pislog, itt szebben ég a szellem

s vitézek vagytok mások, s még inkább egymás ellen.

De van-e elég erőm, hogy innét elmehessek?

Oly sokakat szeretek és oly sokan szeretnek,

többet mint Veronában, többen mint Velencében,

tízszer meg százszor többen. Legyen ez a végső érvem.

Maradok, bár tudom, hogy fejjel megyek a falnak –

és most marjatok belém, ahogy a férgek marnak.

(Budapest, 1988)

Gyermekkori koldusok

A Bajza utca kövén ült; térdén túl két sárga botban végződött a lába.

Csokornyakkendőt hordott. (Ezt elvárták.) Én arra mentem mindig iskolába.

Merev bogárszeme, mihelyt meglátott, felvillant s rögtön kialudt. Nem dobtam,

lehajoltam s úgy tettem kalapjába az aprópénzt, melyet anyámtól loptam.

S a hadirokkant, kinek nem jutott már görgőkocsi. Az úton béna testtel

forgatta át magát. Az emberek meg nézték, mint a mutatványost. Házmester

bújtatta el a feljáró lépcsője alá éjjel, hogy a lakók ne lássák.

És a Damjanich utca sarki őrült, aki vihogva lengette sapkáját!

Egyet közülük mindnyájuknál jobban ismertem. Mint madárijesztőn lógtak

a rongyai. Azt gondoltam, hogy néma, bár olykor úgy tűnt, mintha hozzám szólna.

Nagyon magas növésű volt és gőgös. Mankó nélkül is bizton állt féllábon.

Jobb karját megemelte. Alamizsnát akart, vagy azért tette, hogy megáldjon?

Nem tudhattam. Gyermekszobám falára, a sok függélyes, görbe repedésbe

ágyam fölé én képzeltem a koldust. És ő kísér, már közel nyolcvan éve.

(Budapest, 1989)

A harmincéves háború után

A westfáleni békére hiába

mondottak esküt. Európa két

részre szakadt s tovább is hitvitákba

ölték az ember lelki életét.

A Napkirálynak harci dicsőséget

szerzett az ömlő vér. Cromwell lovát

ugratta ír földön s nagy hadvezérnek

képzelték Gonzales de Cordovát.

Így végeztek negyven keserves évvel.

A magyarok vesztettek, míg Nagy Péter

gyarapodott. Lapult az üldözött.

S aztán, mikor már senki sem remélte,

új háború helyett az ezredvégre

békét hozott a Halley-üstökös.

(Budapest, 1989)

Mióta ismerlek…

Csoóri Sándornak

Mióta ismerlek, már két Mohácsot

éltünk meg és mert nyíltan nem szabad

hirdetni, hogy magyarnak lenni átok:

foggal s körömmel szaggattad magad,

s tán már, mint én, hipnotizálni kezdted

a történelmet, hogy a kötelet

oldja nyakunkon – míg nyolcvankilencben

a Csodák Éve el nem érkezett.

Fényt látunk; attól tűnik ily setétnek

e sakáltorkú, szörnyű átmenet.

Melletted ülök az asztalnál. Nézlek.

Mindketten tudjuk: amíg kiderül,

megsokasodnak rajtunk a sebek.

De nincs kétség. Ez egyszer sikerül.

(Budapest, 1989)

Kányádi Sándornak

Hosszan próbáltam s kétségbeesetten

számot adni magamról. De most némán

kell tűrnöm. És bocsáss meg, ha ez egyszer

ágaskodom mint ló a szakadéknál.

Nappalok kínja, villámcsapás éjjel,

vagy lélek nélkül, a legalsó szinten

múlik el testem? Mégis azt remélem,

hogy hunyt szemmel, mikor kilépek innen,

egy pillanatban a végén meglátom

Erdélyt és téged. A Maros folyását

jelzi kinyújtott jobb karom az ágyon.

Te mellém ülsz. Kezed csuklómat fogja,

míg görcsös, kék körmeim beleássák

magukat a Gyergyói havasokba.

(Budapest, 1989)

Torontóban jóval kevésbé…

Torontóban jóval kevésbé félénk

volt holló, varjú, galamb és veréb;

csuklómra szálltak s ha nem kaptak enni,

csőrrel verték ablakom üvegét.

Elutazáskor taxi várt rám és egy

ismerős veréb a kövezeten

kétségbeesve nézett: most mivé lesz

nélkülem, ki naponta etetem?

Budán többszörte civilizáltabbak

s félénkebbek a madarak. Az ablak

előtt várnak nyírfákon, jegenyéken

napestig. Egy varjú, mely sose károg,

ha az erkélyre lépek a felvágott

sajttal, reám néz és biccent fejével.

(Budapest, 1989)

Uáng Uéj írja öregen:

Pázsitomon ezüst kócsagok várják

a délutánt. Sosem néznek felém.

Tarka napernyős, fővárosi dámák

a bolondgombák kertem szögletén.

Késő ősszel sem hervad itt a rózsa.

Csángánból szép fiatalemberek

jönnek verseikkel látogatóba.

Ha felolvassák, térdük megremeg.

Derekuk mint nyírfáim. Késő estig

maradnak. Aztán ülök a tornácon.

Fenn a Fiastyúk szőlőfürtje. Fázom.

A négy évszak: – ez volt a nagy öröm.

Lámpám alatt öreg tücsök melegszik

és én hűlő kezemet dörzsölöm.

(Tihany, 1989)

Vida Ferenc, a vészbíró

Ő az, aki ötvennyolcban Nagy Imrét elítélte.

Hogy mindvégig csak hamis tanúkat engedtek be,

hogy két fővádlott eltűnt – mindezt nem vette észre;

s most, hogy a legfelső fórum megbélyegezte

ítéletét, vállat von. Hírhedt és undok bajszát

pökhendin hordja köztünk s áldja a magyar fajta

birkatürelmét, mivel még senki az igazság

lángoló korbácsával nem vágott végig rajta.

Lelkiismeret nem rezdül benne. Ott feszít törzse

körében, kik milliók életét tették tönkre

negyven évig. Ezek nem rühellik jelenlétét,

mert tudják róla: az ő emberük, pontos mása

és utóda a régi, vérbíró hiénáknak,

kik Sigrayt, Hajnóczyt, Batthyányt elítélték.

(Budapest, 1989)

Li Táj-po

Mellette boroskancsó. Kalapját a rekettye-

bokorra tűzte. Talpát zöld patak vize mossa.

A nádból kócsag szemez vele, amíg ecsetje

viharsebesen verset pingál a papirosra.

Elolvassa. Nagyon szép! Felnevet örömében.

A kéziratot csónak formában összehajtja

s a vízre teszi. Ott áll, majd fordul. Talán éppen

egy krokodil szájához úsztat le. Áldás rajta!

A versírás mulatság. A pénzszerzést lenézi.

Híre s az emberfajta tök- és dögmindegy néki.

Feleségét otthagyta tegnap. Holnapra másik

ígérkezik. Berúgott. Kettős holdat lát. Ásít.

Dunyhának az ég kerek boltját húzza magára.

A költők ezer éve irigykednek reája.

(Budapest, 1989)

Szolimán győzött

Szolimán győzött. Budát is bevette

kardcsapás nélkül. Szétküldte az oszmánt

a Dunántúlra, ölni. Megétette

Mátyás állatkertjéből az oroszlánt.

S miután végképpen nyakunkra hágott,

kirendelt minden katonát és ágyút

s egyszerűen itthagyta az országot –

nem úgy, ahogy ezt hódítóktól várjuk.

Tizenöt év jutott a nemességnek,

hogy erejét és hitét megmutassa,

talpas sereget szervezzen a végek

védelmére, sánccal övezze Pestet

meg Szegedet. De a magyar uraknak

más volt a terve, és egymásnak estek.

(Budapest, 1989)

Korcsula

Az emberek itt sokkal szebbek

s tisztábbak. Könnyű szélvihar

szalad át mindenen, s a tengert

nem ölte még meg az ipar.

A kiszolgáló visszaadja

a borravalót, hogyha sok;

a nép szegény, és mégse rabja

a pénznek, mint a gazdagok.

Itt szivárványszín alkony vár rád,

narancsvirágok ihlete,

az éji sziklákról a párák,

az esti tenger friss szele –

IV. Béla Budavárát

miért nem hozta ide le?

(Korcsula, 1989)

Magyarország

Talán 2020-ban, mondtam. Addig nem élek

és csontjaim sem érzik. Hunyt szemmel ezért láttam,

képzeltem és idéztem minden nap, minden éjjel

az új Magyarországot negyven év bujdosásban.

Esztergom: dombra feltett királyok koronája;

tavaszi eső könnyén átdomborul a Kékes;

s ezüstvértes leányok vágtája Budavára

fölött a bárányfelhők hosszúkás paripáin.

De most, hogy mindennapos köztünk a lehetetlen:

látom, amit meglátni sohasem remélhettem,

és eljátszhatom újra tükröm, a Balatonnal,

tavasszal a vízparton sétálok majd Pozsonyban

s nyáron talán a Csíki havasok alján járok –

jaj bujdosó barátok, nem tudtátok megérni,

Vámbéry, Jászi, Fényes, Szilárd, Zilahy, Kéthly,

Mikes, Kéri Pál, Koestler, Pálóczi, Károlyi!

Vagy jobb, hogy a jövendőt csak álomban láttátok?

Köztünk élősködik még a pártoskodó átok,

a falu meg a város avult harca s lekésünk

Európáról, mert csak egymásba döf a késünk,

és bár elsőnek kezdtük, ott kell cammognunk hátul?

Holdanként több tehetség terem itt, mint akárhol.

Talán sikerül végre. De ezt én be nem várom:

szemet hunyok, mosolygok és jutalmamat kérem,

mint Victor Hugo hajdan. Legyen egy sír a bérem,

sír a 301-es parcella közelében.

(Budapest, 1989. XII. 27.)

Elmondom, úgysem értik

Elmondom, úgysem értik. Mi tudjuk csak a leckét.

Nálam huszonhét évvel voltál fiatalabb.

Más fajta: észak, nem dél. Az álmatlan mindenség

iszonya visszahátrált, mikor megláttalak.

Szavunk: hieroglifek sora a végtelenben.

És azonnal egymásnak emeltünk védfalat:

te nékem a halál – én néked az élet ellen.

Melyikünk kapott többet? Tisztázatlan maradt.

Nem volt elég erőm, hogy megmentselek magamtól,

de ami jött, olyan volt s maradt, mint az aranykor,

míg csak fejemre omlik az égi boltozat.

Lélekvesztő testem most elsüllyed. Beteg lettem,

s te azt keresed, hogyan halhatnál meg helyettem.

Szégyenkezem, Álkesztisz. Én voltam boldogabb.

(Budapest, 1989)

Száz könnyű szonett

Göncz Árpádéknak

szeretettel, hűséggel, hálával

Pintyőkék

Szobámban pintyőkéim a tájképen

csak a festett fa ágaira szállnak.

Már réges-rég nem hittem, hogy megérem,

bár erre vágytam. Láthatom hazámat.

Örülök néki és szorongva félek,

mert sok a java és sok a hiánya,

de nem igaz – Metternich mondta Bécsben –,

hogy a Landstrasse vezet Ázsiába.

Nagyon fiatalok s öregek várnak

jöttömre. Késő vénségemben már csak

mi történhetne? Díszsírhelyhez érek,

vagy apró urnában zizeg laza

porom? Mindegy. A végén Szókrátésznek

s Epikúrosznak volt csak igaza.

(Toronto, 1989)

Televízió

Neves írónál ültem tegnap este.

Lenyűgözőn beszélt. Kamasz fia

a tv előtt feküdt, s azt figyelte.

Miért kéne apját hallgatnia?

A színen roppant, vak kígyók támadtak

a népre. Nincs irgalom senkinek!

Nők ordítoztak, házfalak szakadtak.

A nagy kígyó éppen egy lányt evett.

Barátom únta a szédítő lármát.

„Bryan”, szólt, „zárd le ezt az undokat.

Vagy nem találsz szórakozásra már mást?

Mért nem fogsz egy jó könyvet az otromba

állatság helyett?” A fiú maradt.

„Kényelmesebb. Nem kell lapozni” – mondta.

(Toronto, 1989)

Angol olvasóm

Itt Torontóban sokan mondták, hogy huligánok

rabolják ki az embert parkban, utcán és téren,

de nem figyeltem. Aztán, tavaszi délutánon

nejlonszatyromban hússal, sajttal, tejjel, kenyérrel

mentem haza utcánkon. Fiatal, magas néger

egyenest nekem rohant, csomagomat elvette,

és átfogott erősen. Azt gondoltam, megkésel.

Lihegett a futástól. Én reszkettem mellette.

Megfojt állóhelyzetben ez az átkozott barbár?

Felnéztem a magasba. Mosoly járt széles ajkán.

Még élvezte. Kiáltsak: most öl meg ez a ronda?

De az utca üres volt. Nincsen, ki megsegít.

Ő meg csak egyre jobban szorongatott, s ezt mondta:

„Engedje, hadd öleljem. Imádom verseit.”

(Toronto, 1989)

Csuáng Cö mondta:

„Ha egy ember véletlenül a másik

lábára lép a zsúfolt piactéren,

úgy magyarázgat. (»Nagy a torlódás itt,

bocsásson meg, alázatosan kérem.«)

Ha öcskösével teszi ezt a bátyja,

pardón-t mond gyorsan. Ezzel elintézte.

Ha az apa lép a kölyök lábára,

semmit se szól, mintha nem venné észre.

A legnagyobb udvariasság mentes

a formalitásoktól, és a teljes

bölcsesség tervezetlen, de kiárad,

mint a folyók. Tökéletes szerelmet

nem lehet demonstrálni, és a teljes

őszinteség nem nyújt garanciákat.”

(Budapest, 1990)

Ne sajnálj

Ne sajnálj engem. Hány sok óceánban fürödtem

véghetlen, negyvenéves vándorlásom alatt!

A Korál-tenger zöldes és feszes volt köröttem,

bokámnál százszám úsztak a szivárványhalak.

Callaonál alkonykor vérveres lett a tenger;

Máltán hegyes sziklák közt fürödtem meztelen;

Friscóban tarkóm s csípőm ívelt hídján hevertem

a homokon, s a víz lágy volt, mint a szerelem.

Fowey-ban^* a hab elszürkült és vad viharok vertek,

de Tarawa atollján volt a világ a legszebb.

A pálmalomb közt szellő. A vizen semmi mozgás,

csupán a hold ezüstje. Elfeküdtem pihenni

gépágyúk közt a parton. Négyárbócos vitorlás

libegett a lagúnán. Én láttam csak, más senki.

(Budapest, 1990)

Nincs ember…

Nincs ember, írta Freud, aki valóban

hiszi, hogy meghal. Ebben tévedett.

Én már tizenkét éves korom óta

biztos vagyok, hogy egy nap elmegyek.

Nem hirdettem eszméket, s magamat

a világ koronájának se tartom.

A delfinek a vízben játszanak,

de ha büdös, elfekszenek a parton.

A sok milliárd évnyi semmibe

úgy sejtem, nem kísér el senki se,

de örülök, hogy szeretnek, míg élek,

és én is nagyon szerettem, míg éltem.

Sokszor álltam a halál közelében.

Most közelebb jött, s már kevésbé félek.

(Budapest, 1990)

Balaton

Hányszor fürödtem benne gyermekkorban, Siófokon, Füreden, Keszthelyen!

Később egyszer Földvár mellett bujkáltunk a nyár vége előtt szerelmesem

családjától és télen, vízre épült kunyhóban Szentgyörgynél, éjfekete

hollók között és margarínszín ködben, ahol édes volt az ágy melege.

Negyvenkilencben Szántódra siettünk Zsuzsával, a révhez. Kocsink mögött

– április volt csak – a szokott két hájas, nyak nélküli ávós autója jött.

A komp elment. Fürdőnadrág volt rajtam, beugrottam. A két bitang gatyára

vetkezett, s utánam borult a jeges vízbe. Féltek, hogy leúszom Belgrádba.

Nem volt tovább. Az argentín követtel Asunciónból kilenc-ötvenhétben

kocsiztam a San Bernardino-tóhoz. A homokparton álltunk. Körülnéztem.

Szemközt, mint Tihany, félsziget. Mögötte nagy, erdős dombok. Bölömbika hangja

a nádasból. Oldalt köröző, tarka madarak. A víz édes volt és lanyha.

A Balaton lehetett éppen ilyen, gondoltam, ezelőtt vagy ezer évvel.

Sóhajtottam. Ez nem kell. Amazt meg csak álmomban látom. S most mégis elértem.

(Tihany, 1990)

Szép Ernő a Margitszigeten

A kis szállónál régen párok ültek

és hallgatták a rigók mit fütyültek.

De azután, az ostromágyúk trágár

zajára elköltöztek. Nem dalolt ott madár már.

Negyvenhat nyarán kimentem egy esten,

hogy a szállóban Ernőt felkeressem.

Párok ültek a fapadokon körben

s egy rigó füttyét hallgatták gyönyörrel.

Nem értettem. Kérdem a portást, hol van

a költő. „Kint”, feleli, „a bokorban”.

Hogyhogy bokorban? „Az öregúr éjjel

kisurran titkon, s a bokrosba térdel.

Ott fütyül nékik. Ők nem tudnak róla,

hogy Szép Ernő a szeretők rigója.”

(Budapest, 1990)

Telefon

Boldog vagyok veled most, Magyarország,

de mikor a telefont felszedem,

hallom: kattan. Idehaza megszokták,

hogy lehallgatják őket, de nekem

merőben tűrhetetlen. Az új rendszer

dicsekszik, a hazáról harsonáz,

bár tenni ezek ellen semmit sem mer.

Ma délelőtt megszűnt a kattanás.

Régen rosszabb volt. Nyáron, ötvenhatban

Pálóczi hívott: „Jó hírt mondok, Gyurka.

Rákosi Mátyást a szovjet kirúgta,

viszont Gerőt…” S ekkor egy női kappan-

hang szólalt meg az abszolút paranccsal:

„Nem győzőm írni. Beszéljen lassabban!”

(Budapest, 1990)

Thálész s Ánáximánder…

Thálész s Ánáximánder Milétoszból

töprengtek elsőnek, hogy miből támadt

a Föld? Tűzből, tojásból, vízből, koszból?

Ám vélekedésük nem magyarázat.

Áverroész nyomán Földünk öröktől

így áll; mai tudósok szerint roppant

tömeg szorult össze, aztán szétfröcskölt,

de honnét lett e tömeg, s miért robbant?

Az értelem törvényt keres e kerge

világban, bár tán nincs értelem benne.

De bármi legyen is, nem tudja senki,

mi űzi a mindenséget kéretlen

útján: a törvény, avagy a véletlen?

E két szó, tudjuk, ugyanazt jelenti.

(Budapest, 1990)

Pákozd

Az éles napsugárban oly gyakran megbotlottam,

de mindig velem táncolt a fésületlen hold.

Nem a harc emlékművét kívánom nézni mostan,

de a nádast, hol egykor szerelmünk ágya volt.

A csónakom nem ringott, almavirágfehéren

fénylett két hosszú combja. Végigcsókoltam testét

hajától lábujjáig, a nádas holdfényében.

Hol most a nád? Kivágták. Az álmatlan mindenség

egyszerre tágul s szűkül. Janus Itáliából

jött hazafelé, s útján sok nádast s erdőt látott,

hol maradnak, kérdezte, a házak és a füst?

Az erdők meg a lápok kipusztultak azóta,

de csupa ház és füst most a dombvidék s a róna,

s a füst koromfekete, nem kék és nem ezüst.

(Velencei-tó, 1990)

A kert

Tizenhat évvel csókás kertnél álltam

a Rózsadombon. Ezt majd megveszem,

ha pénzem lesz, s itt épül kicsi házam.

Reggel lemegyek, s az egyetemen

oktatok, estig verset írok, nyáron

elérem olykor Párizst. Semmi sem

lett ebből. Itthon ritkán volt lakásom,

kertem soha. Tropikus vizeken

úsztam, s Victoriáig tanítottam

sok egyetemen, soha itt, csak ottan.

Komcsik s nácik között az én nevem

elátkozott, de ezt cseppet se bánom.

Most végre itthon lett kertem, szállásom.

Igaz, közös kert. Mégis élvezem.

(Budapest, 1990)

Wesselényi Miklós

Legjobb barátom. Most már ott pihen

urnájában a Farkasrétiben.

Történész, hívő katolikus, éles

eszű, egyszerre szelíd s szenvedélyes.

Ott állt egyszer, november négy után

a Széchenyi könyvtárban délután,

míg az udvarra szovjet tankcsapat

vonult be a kegyetlen ég alatt.

Őrnagy jelent meg: „Katonáim fáznak.

Tüzet rakunk. Könyv kell.” Miklós elsápadt.

„Tíz harcost kérek” – szólt, s máris imádta

dolgát. Mentek a Marxista könyvtárba.

„Vigyék!” S nevetve hulltak könnyei,

milyen jól égnek Lenin könyvei.

(Budapest, 1990)

Bertran de Born

Provensz felhői: mint a hattyuk, szépek.

Bertran de Born költő volt, pedig

sokszor leste, mikor sötétedik,

s az úton akkor kalmárokat késelt.

De hát a vers nem hozott soha bőven,

s kellett a pénz várához. Nagysokat

kószált. Feslő fiúkat s lányokat

fogott el réten, vízparton, erdőben,

s meglovagolta mindüket. Viszont

nagyon sokáig szőtt boldog viszonyt

az angol királyné EleánorraI

s Oroszlánszívű Richárddal, fiával.

Mikor megvénült, kies kolostorban

letudta mindezt bőséges imával.

(Budapest, 1990)

Gutenberg galaktikája

Marshall McLuhan emlékének

Az ember hírt, történést, nézetet

csak hallomásból tudhatott követni,

amíg az első, százezres tömegcikk,

a nyomtatott könyv, meg nem érkezett.

Az auditív vizuálissá tisztult:

így olvasták Erazmust, s szinte látták

Vespuccitól Kolombus utazását,

de sokfelől nézték a hitet s Krisztust.

Majd Voltaire, a regény s a vers szerelme,

szép s torz eszmék. Mindez a mélybe megy le,

s mit ér, ha a tv ellen kiállna

a könyv? A köznép, a közhely, a maszlag

győzelmeskedik. Lassanként elhamvad

Gutenberg szikrázó galaktikája.

(Budapest, 1990)

Mucsi, Tolna megye

Mucsin kitelepítés volt, de a gazdag svábok

lepénzelték disznókkal a jeles bizottságot,

míg szegény szocdemek a szőlőkben rejtőztek,

s ott könyörögtek nékem, hogy segítsem meg őket.

Rajk, a belügyminiszter azt mondta: hagyjam békén,

Reisinger Feri bácsit kértem fel a legvégén,

a szocdem államtitkárt, a régi jóbarátot.

Ő kijárta, hogy itthon maradhattak a svábok.

Tíz év múlva lementem Mucsira: „Mint megy dolguk?”

„Maga tett tönkre minket. Idehaza nyomorgunk.

A Rajnánál mindünknek öt hold szőlője lenne.”

Öt hold szőlő! Nagy Isten! Eljöttem szégyenszemre.

Most ismét közel járok. Kérdezem, mi lehet

velük meg fiaikkal? Mennék, de nem merek.

(Szekszárd, 1990)

Sztálingrádi szánkók

Kis epizód a huszadik századból.

Nem való versbe. Torontóban mondta

el ezt nekem réges-régen az angol

riporter. Dzsípen utazott a Volga

mellett, Sztálingrád felé, mindjárt másnap

a győzelem után, szovjet hadnaggyal.

A havas dombokon fiúk szánkáztak.

Ő csokoládét hozott nagy csomaggal.

Megálltak. Lehívták a tizenéves

srácokat. Azok eleinte féltek,

majd nevettek, csokoládét majszoltak.

A szánkókat nézte, hisz minden fát már

felégettek. A hosszú, lapos szánkák

csonttá fagyott német katonák voltak.

(Budapest, 1990)

Az idő abszolút volt…

Az idő abszolút volt, amikor megszülettem,

ma relatívvá züllött. Az erkölcs nem kevésbé.

A nukleáris térben fizikai törvények

nem érvényesek többé. Ott a véletlen döntő.

Egykor magamról hittem, hogy abszolútnak jöttem

a földre, és elérek, mit akarok, akármit

mint az autochtón zsarnok, úgy térben mint időben.

Azóta ráébredtem, hogy relatív vagyok csak.

Vedd, hogy szegény gyereknek születek Indiában.

Az éhség eltüzelte öntudatát; tengődik;

nem gondol semmi többre, és nem fél a haláltól,

mert párducnak s madárnak lenni jobb, mint embernek.

Elpusztult réges-régen. Követem nemsokára.

Olyan nagy a különbség? Legvégül egyremegy.

(Budapest, 1990)

33 év

Hazulról jöttek s hencegtek: míly pompás

Kádárnál! Emigránsok hazatértek

néhány hétre, és pöffeszkedtek folyvást.

Milyen jó, hogy ebben sosem volt részem.

Később Kádárék kint nyaláshoz fogtak,

de elém hiába dobták a horgot,

mert társaimnál jobban hozzászoktam

– s nem is éreztem, hogy mi – a nyomorhoz.

Vagy tíz éve üzentem Wesselényi

barátomnak: kérdezze meg, mi volna,

ha hazajönnék egy napra, megnézni

apám sírját? „Lefogjuk és bezárjuk”,

szólt a miniszter. „De mivel vádolja?”

„Mivel vádolom? Azt majd kitaláljuk.”

(Budapest, 1990)

Plátó, Plótinosz

Vedd Plátót. A nagy űrben, az istenség

fejéből jött a dolgok ideája.

A szék, a szó, a szépség vagy az emlék

mind-mind belőle szállt le a világra.

Vagy Plótinosz. A mindenható Egyből

a halandók mint nagy lépcsőn zuhannak

le, de a derék ember újra feljön,

s az Egybe olvad. Ki ezt hiszi, annak

agyában a tan sarjad és virágzik,

bár a valóból épp e tan hiányzik.

A fiatal szerzetes behunyt szemmel

megállt a kerengőben. Néma csend.

Istenre gondolt éhes szerelemmel,

mire az isten rögtön megjelent.

(Budapest, 1990)

Halál

Ily öregen, ha lefekszik az ember,

eszébe jut mindig: tán nem kelek fel.

Mondom: roppant a természet kegyelme,

s milyen csodálatos ajándék lenne!

Sokszor tünődtem ezen, s folyton féltem

– habár a vénség bánata nem ért el –,

hogy lelkem leépül, s itt marad rátok

üres testem, azért, hogy sajnáljátok.

Vagy hogy izzadt kórházi ágyon fekszem

hülyén, bódultan, de az orvosom bennem

azt őrzi meg, amiben nincs már szellem,

csak kínlódás. És én mindenki ellen

a legszebbik megoldásra gondoltam:

ne láss meghalni, s itt feküdjek holtan.

(Budapest, 1991)

Húszévesen

Nyakkendőt, fésűt, tükröt, és rögtön kész vagyok.

Ki kell használnom ezt a mai vasárnapot.

Egy lány vár lent a sarkon. Ovális vagy kerek?

Fekete, barna, szőke? Teljesen egyremegy.

Mozi, kávéház, séta: csak úgy, ahogy megszokta.

Utána lágy ágy, erdő, fapad vagy szénaboglya.

Ölelkezés és csókok; se szerelem, se szó.

A gyors kéj úgy zuhan rám, akár a nyaktiló.

Jó volt, avagy nem volt jó? Nem kérdezem, csupán

azt kérdem: melyik nő jön az esti lány után?

Lehetőleg még éjjel. Búcsúzom és megyek.

Ilyen és soha nem más a kóbor élvezet.

Értéke, ára semmi, jutalma is sovány.

Csak egyszer utaztam így a kéj izzadt lován.

(Budapest, 1991)

Musza Pali

Musza Pál Bibliákat osztott szét minden este

a vonatoknál. Ezért hozta az ÁVO Recskre.

Fiatal volt és sápadt. Mindenki őt szerette,

és szégyeltük magunkat, ha elmentünk mellette.

Mert szűk élelme felét ajándékozta széjjel,

mert latin imát mondva járt az alvók közt éjjel,

mert az ávét suttogta, mikor gúzsba volt kötve,

s mert a szentség aurája lebegett körülötte.

56-ban velünk jött. Régóta német polgár.

Mi van Muszával, kérdem Münchenben Benkő Zoltán

barátomat. „Börtönben. Ezúttal több mint három

évre. Pornográfiát szállított Dániából.

Negyedszer kapták el most. Ez a foglalkozása.”

Féltem, hogy sírni kezdek. Néztem a jóbarátra.

(Budapest, 1991)

Hadrianus császár

A latin történészek mind gyűlölték, mert életútját maga rótta ki

s nem a hagyomány; mert egész lelkével hellén volt mindig, soha római;

mert tudta, mint senki, hogy a császárság elpusztul, és ezt csendben mondta ki;

s mert szeretett, mit akkor kiröhögtek a hideg párzás megszállottjai.

Imádta a művészetet, az esti beszélgetést s ami kevés maradt

az irodalomból meg Epiktétoszt. A legszebb szentélyeket s falakat

ő építtette a Birodalomban, szüntelen utazott és élvezett,

mert nem a kormányzást s hatalmi létét kívánta, de a múló életet.

Ántinooszba volt holtig szerelmes, a gyönyörű, titokzatos kölyökbe.

Az hűséggel kísérte bárhová, bár szótlanul ítélkezett fölötte,

s öngyilkos lett, hogy őt s a Birodalmat áldozatával megváltsa örökre.

Az ilyen hit szokásos volt akkortájt. Élete többé már nem fordult jóra,

de bírta még iszonyú erejével. „A lelkem elszáll, s nem lesz többé móka”,

verselte az elmúlás kapujában. „Majdnem bölcs volt”, mondották később róla.

(Róma, 1991)

Róma, 1.

Rómát az életben először látni:

kaland, varázs, félelmes élvezet,

de utoljára: az évmilliárdnyi

sötét előtt még sokkal édesebb.

A Tiberis mellett nagy ívű, lombos

platánok közt a hold világa köd;

a Ponte Sistón két fiatal koldus

zenél most is, mint hatvan év előtt;

Giordano Bruno szobrán esti rockot

hirdet a reklám; én is ott leszek;

a Spanyol lépcsőn a fiatalokhoz

ülnék, ha nem lennék szörnyű öreg,

s a szeretőktől éjszaka a bokrok

hajlonganak, s rezegni kezdenek.

(Róma, 1991)

Róma, 2.

Itt vasárnap kiülnek az utcára

a vendéglői asztalhoz, ahol

pletykálnak, isznak, nevetnek, hiába

van kormányválság, gyilkosság, nyomor,

csalás, államcsőd, maffia – mert élnek,

ahogy lehet, míg világ a világ,

értik, hogy a sors ellen mit sem érnek

káromlások, sóhajok meg imák.

Irigylem őket, mert sosem tűzték fel

bal mellükre hazájuk bánatát,

nem bánják, hogy más francia vagy német,

nem álmodnak maguknak bűvös Édent,

Európától nem várnak csodát,

viszont pontosan tudják, kicsodák.

(Róma, 1991)

Heine sírja

Heine és felesége sírjához gyakran mentem,

mikor Párizsban éltem, a Montmartre temetőbe.

A költő gyakran szólt így: „A föld forog, szerelmem.”

Mire a nő: „Ne hazudj, mert elszédülök tőle.”

Én mástól szédültem el. Mikor utólszor néztem

meg őt, vén temetőőr kísért el, bár nem hívtam.

„Tudja-e, hogy megszállás idején náci-német

katonák látogatták ezt a zsidót a sírban?”

„Öten vagy hatan?” – kérdem. „Sok százan, egyre többen,

partraszállás után is. De mind egyedül jöttek.

Persze, féltek a disznók”, vigyorint gúnyolódva.

„És egyikük kezében sem volt szekfű vagy rózsa.

Tudja, miért?” – sziszegi. „Mivel a virág drága.”

Szomorúan bámultam az aljas franciára.

(Budapest, 1991)

Petrarca

Nem Arnault Danielnek, hanem néki

köszönhetem a szonettet, az égi

hangszert, hol nyolcvan sort zsufolok össze

tizennégy sorba, s egy rossz szótag közte

meggyilkol mindent. Isten keresése

mellett a földi siralom helyére

a világ szépségét is felfedezte.

De főként azért áldom, mivel este

papirt rakott írásra fekhelyéhez,

mert félálmában sok jó dolgot képzel,

mi másnap többé nem jut az eszébe.

Ezt firkálta egymásra a setétben,

és fejtegette minden reggelen.

Félszázad óta én is ezt teszem.

(Budapest, 1991)

Változás

Tíz éve Torontóban s New Yorkban tanakodtam

barátaimmal – persze csakis az angolokkal –,

melyik nagyhatalom az, mely elébb összeroppan?

Reméltük: nem az USA, hanem inkább a Szovjet,

s akkor, ha nem is sokkal, de valamivel jobb lesz.

Most idehaza nézek körül és kérdem: hogy lett?

Az újgazdag őrjöngő pénzszomjának nincs vége,

bőrfejűek érkeznek, kiket skalpolni kéne,

a maffia virágzik, a politika alja

demokráciát hirdet, miközben egymást falja,

a szinházak halódnak, az irodalom csendes,

a TV, mint odaát, római cirkuszt rendez,

kivált, mikor szabad lesz. Rendben vagyunk, bár későn:

a keleti helyére nyugati hülyülés jön.

(Budapest, 1991)

„Az Állam”

Azt hittem mint gyermek: választanom

kell Plátó s Árisztotelész között,

s mivel szerettem Szókrátészt nagyon,

s mert Plátó volt a legkülönb görög

stilista, mellé álltam. Szókrátész

velem maradt, de Plátó elhagyott.

Nem kedvelem képzelgésekre kész

elméjét és a szörnyű Állam-ot,

hol szabadság helyett zsarnok vezére

injekciózza a szolga fejébe,

mit gondoljon. Elvetettem, mivel

ha megvalósul állam-ideája

– láttunk hasonlókat –, ott bizonyára

elsőnek őt kötötték volna fel.

(Budapest, 1991)

Péter Gábor, az ÁVH parancsnoka

Még él, de harminc éve nincs, aki felpofozza.

Ott ült az íróasztal mögött, mikor behoztak.

Előtte aktacsomó Faludy Gyé nevével.

„Olvasta?” – „Nem olvastam, de azért belenéztem.”

„Ön szerint mi a bűnöm?” – „Nincs bűn.” – „Szóval kidobnak?”

„Egy nyavalyát.” – „Mi okból?” – „Kit egyszer idehoztak,

itt kell, hogy megdögöljön. Hülyékre nincsen szükség.”

„Miért hülye?” – kérdeztem. Ő felém fordult büszkén,

ajkán ferde mosollyal: „Épp te nem volnál marha,

aki Amerikából jöttél haza e szarba?”

Jól hallottam? Nagyon jól. Elhültem, hogy ezt mondja.

Közben, hogy elvitessen, a csengőgombot nyomta.

Ez a halálítélet. Nevessek-e, vagy sírjak?

Vagy kérdezzem meg tőle: Mondd, nem félsz, hogy megírlak?

(Budapest, 1991)

Fakul a remény

Erazmus s Morus, közel ötszáz éve

azt hitte: a sors jobb jövőt kínál,

hogy aranykor jön, boldogság és béke,

mert három eszes, fiatal király

került a trónra, mert a könyvterjesztés

tudást visz szét, s az oktatás a kor

jó szelleme – s azután észrevették,

hogy pusztulás lesz, háború s nyomor.

Azt képzeltem én is, mikor a Szovjet

szelíden összeomlott, hogy most jobb lesz

s az ezredvégre csillagfény terül.

Hogy tévedek, már régen észrevettem.

Pénzéhes, gyilkos bestia az ember,

ki most sem akar élni emberül.

(Budapest, 1991)

Nevezzem párbajnak?

A harc ötven évig folyt. Lőttek rám jobbról-balról,

szünet nélkül. Homlokom közepe volt a cél.

Újságírók, esztéták, javában sarlatánok.

A legtöbbje rosszul lőtt. Akadt, ki eltalált.

Csak a nyilas Csilléryt támadtam vissza, versben.

Dús asztal mellett zabált, amikor kézhez kapta,

elolvasta, veres lett és lefordult a székről –

kár, hogy csak rosszullét volt és nem gutaütés.

Hová lettek azóta a lármás mocskolódók,

Keszi, Tamás Aladár, Eckhardt, Szegi, Tóth Dezső,

Sőtér és mind a többi? Ki tudja nevüket?

Sokan voltak, nem jutott időm velük törődni.

Miközben ottkinn jártam, mosolyogtam s fütyültem.

Sejtettem, győzök rajtuk holtan. De élve győztem.

(Budapest, 1991)

Jean-Baptiste Lully

Lully karmester roppant furkósbottal vezette

zenekarát. Zenésze karja közt verte szét

a hegedűt e bottal, ha hangját nem szerette.

Aztán leborult sírva, és bocsánatot kért.

Nagyszerű zenét szerzett. Nem romantikus álmok

füzérét vagy személyes élmények seregét,

nem eszméket, a világ gondjait, se az átkos

jelenkort, de a puszta létezés gyönyörét.

Nem övezte szerelmi panasszal, mélabúval,

s mindezt a harmincéves, iszonyú háborúban,

mikor a falvak fölött a pestis körözött,

a város üres rom volt, s az árok tele vérrel.

Vagy vedd akár Mozartot. Hol itt az összhang, kérdem,

a történelmi kor s a zeneszerző között?

(Budapest, 1991)

Rémkép gyötört

Rémkép gyötört végig az ifjúságon,

hogy sohasem lesz jó költő belőlem,

de tévedés volt a lidérces álom –

tudhattam volna: semmi sem függ tőlem.

A mindenség örvényében nem számít

sem szorgalom, se mánia, sem íhlet,

sem hogy a tehetség elér akármit –

a közvélemény is csak üres díszlet.

A súgó dönt. Helye közölhetetlen,

mert nem tudom, hogy máshol él, vagy bennem,

s ő nem függ tőlem, de én függök tőle.

Ez az igazság. Bolond, ki rám hallgat.

Ne várj az élettől semmi jutalmat,

de próbálj többet csinálni belőle.

(Budapest, 1991)

Lídia Nikolájevna

Szóban meg versben Natasjának hívtam, bár Lídia Pekhterev a neve.

Bécsben hallgatott orvostant. A füstös penzióban együtt laktam vele.

Tizennyolc éves voltam, ő huszonnégy. Fehérorosz emigráns, mennyei

karcsúsággal és fekete bársonyban. Még udvarolni sem mertem neki.

Egy éjjel bejött szobámba s azontúl minden másodnap. Istent s a világ

gondját vitattuk ölelkezés közben – s hogy ismerte az anatómiát!

Nagyon szerettük egymást, bár akkor még nem értékeltem azt, amit adott.

Ledoktorált. A Westbahnhofra mentünk, mikor Hárbínba hazautazott.

Mi lett vele? Csak kósza hír, de látom. Mihelyt a szovjet had Mandzsúriába

ért negyvenötben, hozták a parancsot: Novoszibirszkben fontos állás várja.

Rosszat sejtett, de tudta: nincs segítség, és minden dolgát összecsomagolta.

A vasuti fülkében négy csekista ment neki s megerőszakolta sorra,

utána agyonverték. Még egy jött be és nézegette: „Halott, de megfúrom.”

Testét és orvosszereit kidobták, mikor a vonat átment az Ámúron.

(Budapest, 1991)

Talián László

Csempész volt, mégis Recskre került. Kápó lett rögtön.

Bitangabb hajcsár nála aligha élt e földön.

Lelketlen, buta, aljas, és míg a tábor rothadt

és pusztult, ő meghízott és nyalt az ávósoknak.

Én voltam a célpontja. Rám rakott minden terhet,

kínzott és megalázott, rúgott és feljelentett,

míg hallgattam, mint püfföl, ahogy tört bordám reccsen,

s néztem, hogy kötnek gúzsba. Ez történt köztünk Recsken.

Több év múltán, esőben a Nyugatinál jártam.

Egy kéz hátulról csuklón fogott. A tócsás sárban

Talián térdelt. Könnyezve csókolta kezemet.

„Bocsásson meg”, suttogta. „Persze hogy megbocsátok.”

Boldogan mosolyogtam, hogy benne, ilyen átkos

lényben is él – nem hittem – a lelkiismeret.

(Budapest, 1991)

A fugu

Joszo ötvennyolc éves. Kimenőt kap családja

úgy mint ilyenkor mindig. Ő ott ül asztala

előtt a kemény párnán, és idegesen várja,

hogy az inas behozza a fugu-t, a halat.

Nyugodtan enni kezdi. A hal iszonyú mérge

közismert. Nemcsak a bél, a színhús is tele

gyilokkal. Ki kell vágni. A szakács ügyessége

döntő. Húsz éve apja is ebbe halt bele.

Vacsora után rágyújt. Kitűnő zenét hallgat.

Kikapcsolja. Nem szédül. Gyomorgörcsöt sem érez.

Két óra múlt. Megúszta. Elsavanyodik tőle,

de mosolyog. A hold a japánok istennője.

Rejtelmes lények. Mitől fut el, s mi az, mit vállal?

meg akart volna halni? vagy játszik a halállal?

(Budapest, 1991)

Nurejev halála

Aki nem látta fiatalon, semmit sem tud róla.

ANGOL KRITIKUS

„Gőgös vagyok, bús és vidám, kinetika az etikám,

a földvonzást jól ismerem, s mert ismerem, nem istenem,

csak kívánom és alakom szüntelen győz az anyagon,

könyörgés, parancs a karom s hadüzenet, ha akarom.

Ha feltűnök a szinpadon, hol nincs súgó sem irgalom:

körző leszek, szárny, kétkarú mérleg, pörgettyű vagy darú,

a táncosnő léggömb nekem, szálltában kapja el kezem.

A nézők mind csak ünnepi mozgásom sápadt tükrei.

Ajkam kegyetlen sarkai hány nyilat tudnak ajzani!

Két combom, akár két ködös ezüstben úszó üstökös.

Nincsen, kit kulcscsontom nyitott ingemben el nem csábított,

s pupillám dupla lézere halálsugár, ne nézz bele,

vagy nézz, mert nincs az emberek közt egy sem, akit szeretek.

Lelkemre vágyol? Nincs sehol. Testem pótolja lelkemet.”

(Budapest, 1992)

Marcus Aurelius

A bölcsészetet kerestem Rómában

fiatalon, de nem jártam sikerrel.

Cicerónál közhelyeket találtam.

Senecát akkor, sajnos nem ismertem.

A sok tan közt – már egyik sem világít –

a sztoicizmus volt csak istenáldás,

bár nem kedvelem gőgös babonáit,

s a földön alvás rosszabb, mint a párzás.

Tudom: Marcus Aurelius, a császár

sztoikus volt, különb nagyon sok másnál.

Görög nyelven írt, hogy elrejtse titkát

a köznép elől. Bölcs volt. Legtöbb dolga

tiszteletemet érdemli. De inkább

Hadrianusszal vacsoráztam volna.

(Budapest, 1992)

A szép cselédlány

Tizenhat éves voltam, mikor az ebédlőben

csak elkapott. Még senki nem csókolt soha így.

Szédítő szenvedéllyel, harapva, hosszan, bőven,

és nyelve számba siklott, mint fejével a gyík.

Blúzát is kigombolta, fejemet kis melléhez

szorította, mint aki ügyetlen csecsemőt

szoptat. „Gyere ki hozzám ma éjszaka, te édes.

A vén szakácsnő alszik. Mi nem zavarjuk őt.”

Keserűen végződött. Virrasztottam az éjjel,

s mégse mertem kimenni, mert szüleimtől féltem.

Másodnap, éjfél táján behallatszott egy kéjes

nyögés. Apám szaladt ki. A szűk cselédszobában

cigányfiú feküdt kettejükkel egy ágyban.

Apám rögtön kidobta a házból mind a hármat.

(Budapest, 1992)

Polgári ház, 1900

Szüleivel anyám, a tízéves kisleányka

Zágrábban élt. Egy este, mikor bebújt az ágyba,

a német nevelőnő ezt mondta anyácskámnak:

„A roló rekeszében kísértetek tanyáznak.

Ne félj! Védőt szereztem, nagy hőst. Arany a lelke!”

Éjfélkor az ablakban szép hadnagyot emelt be.

„Jöjj hozzám”, szólt a kislány. „Nem, innen kell, hogy lássam”,

felelt az, vetkőzött s már bent volt a másik ágyban.

Így védelmezte őket buzgón, hetente négyszer,

amíg kardja a székről le nem fordult egy éjjel.

Nagyanyám a lármára, ingben, épphogy benézett,

de nagyapám öltönyben később jött. A vendéget

áthívta a szalónba, hol hosszan kvaterkáztak,

a német nevelőnőt pedig kidobta másnap.

(Budapest, 1992)

Farkaskutya

Bőszéék kutyakölykével sokáig

játszódtam, mint ki kisgyerekkel játszik

kertünkben. Olyan okos volt! Előre

sejtette, milyen mókát várok tőle.

Versenyt futottunk – mindig megelőzött,

vagy ugrottunk (itt már ritkábban győzött),

s bukfenceztünk a fűben, én mögötte –

azt képzeltem, hogy így tart már örökre.

Ma reggel szájában többé nem hozta

a botot. Még nem gyanakodtam rosszra,

de tiszta szeme zavaros és bágyadt

volt, s könnyü fátylat szőtt benne a bánat,

mert hirtelen ráeszmélt és megdermedt,

hogy kutyának született, nem embernek.

(Budapest, 1992)

Gottschalk

Kolostorba kényszerítette apja, bár nem bírta a teológiát.

A bűnt, úgymond, az Isten teremtette; Ő felel érte és nem a világ.

Száműzték s mikor visszatért, már vénen, Reims érseke, Hincmar, a palota

pincéjében egy zárkába csukatta, de minden éjjel lesétált oda.

A rab vidám volt. Ott feküdt az ágyon. Hincmar leült. „Megmentem lelkedet.

Nemde, hogy hiszel a Szentháromságban?” Gottschalk mosolygott: „A három nem egy.”

Az érsek nem tudott mit válaszolni, és fészkelődni kezdett a helyén.

Máskor így kezdte: „Az Atya s a Fiú egyszerre lett az idők elején.”

Gottschalk felült: „Az Örökkévalónak nincs olyan, mint ’az idők eleje’.”

Hincmar a jóra akarta terelni, s látta, hogy nem megy. Ette a fene.

„Hiszed-e a Szentlelket? Milanóban elfogadták. Most vigyázz a szavadra!”

„Egy isten”, mondta a rab, „nem lesz attól, ha a zsinat többsége megszavazza.”

Így vitáztak sok évig, minden éjjel. Gottschalk a szegény érseket gúnyolta,

amíg egy nap, nem csekély örömére, „elment”, mint Hincmar írta, „a pokolba”.

(Budapest, 1992)

Több tudományt

Több tudományt az iskolába – mondták

Nyugaton, és a világ történelmét,

irodalmát s bölcsészetét kidobták

a tananyagból. A komputer elmés

találmány, de Danteről s Marathónról

nem szól semmit annak, aki e kettő

nevét se tudja, ki tényeknek hódol,

s nem érti, hogy a „tény” idővel meddő

ábránd lesz, mint a föld lapos tányérja.

Nem sejti, honnét jött és mi az ember,

sem azt, hogy boldogság az élet célja.

Gondolkodni pedig nem tud, vagy nem mer.

Megy az uton, hol a tudomány éles

napfénye vezet az elhülyüléshez.

(Budapest, 1992)

Húgom

Hugomat, ifjú orvost, egy jólelkű házmester

bújtatta negyvennégyben. Az özvegy ezredesné

feljelentette. Vitték. Ott Kún páter vezényelt:

„Krisztus nevében, tűz!” – és belőtték a Dunába.

Másfél év múlva értem haza. A házmesterhez

mentem. Az ezredesné az ujságban hirdette:

szobát akar kiadni. Mint hogyha azt keresném,

felszaladtam a lépcsőn, hogy megnézzem magamnak.

Félbolond, aggszűz lánya vezetett a szobába,

majd anyjához. Az ágyban feküdt halálsoványan.

„Az új lakó”, suttogta s mindjárt köhögni kezdett,

fuldoklott és párnáját elborította vérrel.

Lefutottam. A járdán megálltam és remegtem.

Én nem kívántam bosszút. De megbocsátás sincsen.

(Budapest, 1992)

Óceánia

Még láttam Óceániát, amikor élt és küzdött,

s tenger meg ég szórta a közösen vert ezüstöt.

Csónak ringott, ének zengett, mangót, kókuszt és tárót

kaptunk. Az élet öröme körülölelt. A lányok

velünk fürödtek meztelen, átdalolták az estét,

és Tahiti hegyoldalát testükkel lággyá tették.

A kakastaraj dombtetők még állnak Számoa felett,

de a turizmus már minden retekszín strandot tönkretett.

A kereskedők kacatot adnak. A fák kivesznek.

Halászat nincs. Az emberek japán konzervet esznek.

A lelkészek vágy, pőreség s bűn ellen prédikálnak.

A Paradicsom összedőlt. Mindenki bamba s fáradt.

A lányok sem dalolnak már, mezítlenül se járnak.

Fiúk helyett a Bibliát símogatják vasárnap.

(Budapest, 1992)

Versírás

Mikor az első, félig tűrhető verssel készen

voltam, azt hittem, hogy nem sikerült más, csupán

egyetlen költemény és soha több. Ezt érzem

azóta is, hat-hétszáz kész költemény után.

Fejemben volt, leültem, hogy megírjam, a vershez,

s a papiron, nyolc óra múltán két sor szaladt.

Hagytam. Félévvel később egy hang éjjel felkeltett:

„menj írni!” Elkészültem vagy ötven perc alatt.

Tudok minden madárdalt. De az íhlet, amit

még sohasem éreztem, biztosan nem belőlem

fakad fel, mivel bennem csak a pánik lakik.

S a mesterség? Szakadék előtt vad ló. Alattam

ágaskodik. Megnyomom sarkantyúmat erősen,

bár tudom már régóta, hogy lovagolhatatlan.

(Budapest, 1992)

Állatkert

Imádtam idejárni mint gyermek. Őzek, medvék,

leopárdok s a majmok, ahogy farkukat verték!

Most romos s ócska minden. A téglák és a csempék

hullnak, s a pavillónok roskadnak. Mégis emlék.

Régóta fordult búsra. Megjötte után mindjárt

kilencszáznegyvenötben Rákosi Mátyás itt járt,

azért, hogy a „rákosi viperát”, ezt a drága

dögöt, átkeresztelje „homoki viperára”.

Később rókát és ludat tartottak csöppnyi réten

együtt, mert azt képzelték: az állatok s a rabok

barátok lesznek – úgy mint zsidók meg arabok.

Egy katona puskával ült közöttük kis széken.

Majd a róka a káplár háta mögött megette

a ludat, s az lelőtte, amikor észrevette.

(Budapest, 1992)

Buddha

Jó volt, hogy Buddha korán érkezett

hozzám. Kimondta nyíltan, nagyon szépen:

semmit sem ér az olyan bölcselet,

mely nem segít bún, gondon, szenvedésen.

Elolvastam s nyomban kivágtam Hegelt,

s a többit, kik rendszerek s képletek

szerint magyarázzák a mindenséget

s az embert is – bár mindez képzelet.

Vigasznak némi cinizmus és szellem

állított talpra a nagy nevek ellen.

Fantazmagória többé nem kellett,

sem az, ki a kínt hirdeti és osztja,

de az, aki kiáll az ember mellett.

Ekkor találtam rá Epikúroszra.

(Budapest, 1992)

Még egyszer: Óceánia

Tahitiben az édes élet mindenkit lerészegített:

az ezerfajta gyümölcs íze; vizen meg sziklán a színek;

a szellő félénk gyermek-karja, ha alkonyra becsomagolt;

a francia bor arómája; éjjel az őrült fényű hold;

s a drága, kéjsóvár leányok! Hogy szeretkeztünk, nem tudom,

hányszor, amíg az el-nem-múló mosolyt figyeltük ajkukon.

Utána mindjárt újrakezdtük. Hogy boldogan éljünk tovább,

azt határoztuk tizenegyen, tengerészek meg katonák:

vitorlást szerzünk, s kilenc lánnyal (a két matróznak egymás kellett)

mint Bligh, a Bounty kapitánya, elhajózunk Vává U mellett

a sok lakatlan, szép szigetre, s ott élünk, míg a végső óra

ránk nem kondul. Így álmodoztunk négy napig, majd lemondtunk róla,

nem, mert féltünk az üldözéstől, nem, mert veszélyes volt az út,

de mert a japánokat jobban gyűlöltük, mint a háborút.

(Budapest, 1992)

Egyesült Európa

Már nem látom több színben, csak fekete-fehéren.

Ott álltam a malomban ezelőtt hetven évvel

Zsolnán. A liszt mint könnyű porhó, gyengéden szállt rám.

Szemközt molnár nagyapám ezüstben, mint egy császár.

Ő volt a Páneurópa mozgalom vezetője

helyben. Szeliden beszélt. Sohase féltem tőle.

„A földrész egyesül majd. Boldog, békés és szép lesz.

Én aligha érem meg. Te biztosan megéred.”

Megértem? Ez kétséges. A bürokrata önkény

rendelkezik Brüsszelben, de hol a rend, a törvény,

a kultúra, az összhang? Jobb lesz attól az élet,

ha gazdagabb a gazdag, s a szegény még szegényebb?

Vagy higgyem, hogy gyárfüstből s pénzmániából épül

fel újjá Európa, de minden lélek nélkül?

(Budapest, 1992)

Marthe de Ruspoli-Chambrun

A hercegnő De Gaulle nőmozgalmának volt szervezője. Halálra ítélve

ült a Gestapón, de nem végezték ki, mert pápai családból jött a férje.

Később Tangerben laktak, remek házban, görög szobrokkal, könyvekkel és kerttel,

hol ismeretlen virágok s bűvös fák illatoztak. (A hely, hol megismertem.)

Vénen is szép volt: csupa gőg s alázat, csupa babona, istenhit meg kétely.

Könyveket írt, nagyszerű régiségi jegyzetekkel és sületlen zöldséggel.

Ásatásokhoz vitt kocsin. Elnéztük a tuarégek kék csontját a sírban

s a sziklafalon tekergő kígyókat, miket berber szóval sátán-nak hívnak.

Egyszer vízparton ültünk, és a tenger kis szarkofágot görgetett lábához,

máskor kóbor kutyákat vett gondjába. Olykor komor volt, olykor víg s varázsos,

s elbeszélte, hogy nagy betegségében fölszállt, s meglátta holttestét a mélyben.

Amikor férje elhunyt, feleségül kívánt jönni hozzám, de lebeszéltem.

„Sebaj”, nevetett. „Meghalok s körötted szárnyalok mindig.” Meghalt, nem feledtem,

de tudom, nincsen sehol. Míg ezt írom mégis úgy érzem: itt lebeg felettem.

(Budapest, 1992)

Tertullianus

Mór volt s Rómába jött. Nem érdekelte csak az, mi nincs. Gőgös szívvel utálta

az emberek nemét. Mindig hőbörgött. Jótett emléke nem maradt utána.

„Hiszem, mert lehetetlen”, mondta gyakran, s a lehetetlent jobban tudta másnál.

A montanista eretnekek ellen küzdött húsz évig, majd hozzájuk állt át.

A szeretkezést gyűlölte. „A nőket fátyolozzák le!” Ezt azért unszolta,

mert folyton állt a farka. Nyavalyáját egy feleséggel kúrálhatta volna,

de hát a testi gyönyört önmagától és mástól is kegyetlenül megvonta.

Sok hittudós egyházatyának hívja. Szent Tamás szerint eretnek és ronda.

Csodálkozom, hogy hasmenéses száját nem tömték be. Az üldözéskor szürke

színt öltött, és Marcus Aureliusnak bókolt. Ezért a cirkuszt elkerülte,

bár az oroszlán seggét ő nevezte a mennyország legszebbik kapujának.

A jóindulat hiányzott belőle, az irgalom s a keresztény alázat.

Biztos volt: ha meghal, s szemét kinyitja a túlvilágon, angyalok között lesz.

Csupán az óvta meg a csalódástól, hogy szeme nem nyílt ki már soha többet.

(Róma, 1992)

Reneszánsz metszet

A metszeten a Pantheon.

Nyitott, nagy kupolája

alatt összefont szeretők

guggolva, fekve, állva,

oltáron, széken, padlaton,

csoportosan vagy párban,

elölről, oldalt, hátulról

ölelkeznek egymással.

Egy felleg dunyháján hason

a nagyszakállú Mester

irígyen, vénen, vastagon

s dühtől fortyogva néz le

a jelenetre. Markában

roppant herélőkése.

(Róma, 1992)

A gazdasági javulás álma

Azt mondják nálunk: keserves az élet.

Ezren rabolnak, ölnek, egyre többen

lopnak, de majd ha állás, gyár, bolt, pénz lesz,

minden javul, s a bűnözés is csökken.

Tengeren túl tízszer ennyit keresnek,

de hússzor annyi a rabló s a gyilkos.

Ha nálunk dupla fizetés jut egynek,

úgy négyszer ennyi bűnös lesz. Ez biztos.

Értelmetlenebb volt az élet régen,

vagy boldogabb, ahogy visszaemlékszem?

Már nem tudom. Mert, akármit kívánjak,

a társadalom nem javul. Mindnyájan

csak a gazdasági helyzetre néznek,

s nem tudják, mi az emberi természet.

(Budapest, 1993)

Kínai fiatalok

Még odaát, egy parkban, nyári esten

az út mellett a fűben, közel hozzám

ahogy sétáltam, kínai, csinos lány

s fiú feküdt, egészen pőre testtel.

Ölelkeztek. Láttam, hogy észrevettek,

és nem bánják. Sietve tovább mentem

az ösvényen, de a fiatalember

még rám mosolygott, ahogy lőni kezdett.

A kínai fiatalok oly szépek –

jutott eszembe. Mért, hogy a művészek

nem festenek aktot, csak ruhás, rusnya

vénségeket? Mi ennek oka, kérdem.

Konfucius, szokás, hagyomány, Buddha,

vagy a lényüktől idegen szemérem?

(Budapest, 1993)

Merőben érthetetlen

Az anyag léte, tudom, lehetetlen.

Csupán semminek kéne lennie

a lakatlan, testetlen és lelketlen

űrben – de ezt nem hiszi senki se.

Szép kép, hogy nagy tojás úszott a minden

tengerében, és ebből lett a lét,

vagy hogy a világ alkotója Isten,

s a fényt s homályt ő választotta szét,

s tudósaink meséje: összepréselt

ősanyag robbant szét a semmiben,

de nem tudják, hogy miből és miért lett.

Most itt állunk bután, bár úgy hiszem,

hogy a világ erőben mérhetetlen,

s talán ezért merőben érthetetlen.

(Budapest, 1993)

Szélsőjobb

Ami hazai, az csodás és helyes,

ami külföldi, az a világ szennye –

sajnálom őt, mert kedv s szeretet helyett

harag, gyűlölség s átok fortyog benne.

Úgy vélem, roppant előnyös lehetne,

ha történelmet tanulna vagy nyelvet,

de iskolájával ő befejezte

az okulást. Azóta mindent elvet.

Mikor belső unalmától megdermed,

vagy bús: egyszerre sír, iszik, zsidózik.

Érvet és tényt nem ösmer, csak érzelmet,

abba magát fejbúbig beleássa,

s nyilatkozik, parancsol, jósol, lódit,

hiszen magyar. Ez a foglalkozása.

(Budapest, 1993)

Krisnamurti, még egyszer

Istenségnek nevelték, s ő szeliden

elhárított minden imádatot.

Azt mondta: az ideológiák

az eszmék, sőt a gondolatok is

haragot, bút és harcot keltenek.

Élj nélkülük. Szemléld ezt a világot,

ahogy van, és ne adj hozzája semmit.

Csak nézd. Végy lélegzetet és örülj.

Több mint kilencven évig élt, virágok,

madarak, füvek, szellők és hűséges

tanítványok közt. Irigylem, de nem mert

boldog volt; én sem voltam boldogtalan;

de mert lemondott arról, mit az élet

nyújthat, s én nem tudtam lemondani.

(Budapest, 1993)

Halálfélelem

Tizennégy éves korom óta félek

a haláltól, mióta észrevettem,

hogy egyedül a testben él a lélek,

és külön létezése lehetetlen, –

szörnyű betegségek közt hánytorogtam

– néhány perc még, s fejemre dől a mennybolt –

majd harcban, hajón, haláltáborokban

(ne sajnálj érte: roppant érdekes volt)

tizenhatszor halasztottam találkát

a sorssal. És hogy íly vénen mi éltet?

A fény szerelme? emberek? barátság?

a föld, a fák, a vers? beszélgetések?

Vagy nyolcvan év után az tart és ápol,

hogy íly nagyon borzongok a haláltól?

(Budapest, 1993)

Holdkóros emlék

Kilenc évemmel bősz holdkóros voltam.

Négy emelet magasan s meztelen

éjjel az erkély rácsain táncoltam.

Hogy értem oda? Nem emlékezem.

Ha rágondolok: szebb, mint egy szép álom,

és nem bántam, meleg van vagy hideg.

Bokám alatt – még most is egyre látom –

köves út, fák meg villamossinek.

A mélységbe figyeltem. A magasba

csak holdtöltekor. Orvos segítsége

nem használt nékem. Magam hagytam abba.

Nem tudni, mért, de olykor visszanézek

s azt képzelem: már közel nyolcvan éve

táncolok így. Ilyenkor sose félek.

(Budapest, 1993)

45 éve

A három jámbor hindu puha szófá-n

csücsült ebédnél, míg a szolgálólány

behozta csáppátti-val a főételt,

miközben ők nagy tervükről beszéltek.

Ekkor légy szállt a gazda poharába

és fuldoklott. „Jaj”, szólt amaz, „te drága!”

Kanalával sietve kiemelte

a rovarkát és kivitte a kertbe.

A heves napfénybe tartotta és várt,

míg a légy szárnya megszáradt és felszállt.

Boldog mosollyal még utánanézett,

aztán visszaült bent két vendégéhez

és terveztek, míg megoldást találtak

mint ölik meg Mahatma Gandhit másnap.

(Budapest, 1993)

Dante és neje

Dante szerelmes versét írja Beatricének,

a lánynak, ki réges-rég más emberhez ment férjhez,

és számos gyermeket szült; a távoli, imádott

hölgynek, akit csak egykor, vagy húsz év előtt látott.

Neje, kit nem említ meg sem prózában, sem versben,

a teknő mellett mossa szennyesüket a kertben,

megtekinti a konyhán a húst, aztán meg újra

nekigyűrkőzik és mos, bár csupa seb az ujja.

Dante még nagyobb hévvel körmöli a szonettet.

A nő nagy darab kalbászt keres ki, kenyeret tesz

hozzá, tányérra rakja, lábujjhegyen behozza,

s alázattal fejet hajt. „Fogyaszd el, szívem”, mondja

és leteszi melléje. Ő meg rámordul: „nem kell”,

de azonnal felfalja. Különös lény az ember.

(Budapest, 1993)

Tudás

Szókrátésztől Voltaire-ig és tovább vagy

száz évig, áldás volt az ismeret.

Kik részt kértek belőle, messze láttak,

s mohón szürcsölték, mint a friss tejet.

Tudásukkal az embert segítették,

és megjavították az életet,

habár útközben összetévesztették

a teoriát meg a tényeket.

Az ismeret ma mindenkit magányos

toronyba zár, ahol a téboly szálldos,

hol nem lelünk hitet, harmóniát,

gyógyszert a halál és a jövő ellen,

sem vígaszt. Mentől többet tud az ember,

annál kétségbeejtőbb a világ.

(Budapest, 1993)

Motovun, Isztria

Gyönyörű völgy. Zsufolt bokrok közt rozsdás

malomkerék. Sok zöld, csend és szorongás.

A hegyen épült város a középen

s a görbe főút. A bástyáról nézem.

Lenn a házak közt tetőtlen romházak,

üres ablakok, négy fal. Mire várnak?

Hogy hazajönnek még az olasz holtak,

kiket Tito jöttére meggyilkoltak?

Ez nem horvát táj. A gyümölcs a fákon

rohad. Gyerek nem játszik az utcákon.

Üzlet nincs. Néha egy szótlan, mogorva

alak suhan el, mintha szellem volna.

Otthon ülnek. Nem szeretnek kijárni

a gyilkosok fiai s unokái.

(Motovun, 1993)

Elmentél harminc éve

Elmentél harminc éve és még mindig szeretlek.

Emlékszel csókjaimra már halott ajkadon?

Nyolc gyermeket akartunk, de végül csupán egy lett.

Az emigránsok léte nyomor és siralom.

Szerelmünk sziklakő volt, nem virágág, mely fonnyad.

Nem változott, nem gyengült tizenöt év alatt.

Pedig a párzást durva marcangolásnak mondtad

és gyűlölted. Ezért csak ritkán zavartalak.

De egyszer, haldoklásod előtt alig egy héttel

oly szorosan öleltél karod közé az éjjel,

hogy megpróbáltam. Csupa rákseb volt már a tested.

„Nem értem. Túlvilági gyönyörűség”, lihegted

és rögtön elaludtál. Feltérdeltem az ágyra.

Először volt így – sírtam. Először s utoljára.

(Budapest, 1993)

1956. november

Az ég mint kormos, csillagtalan kürtő,

a lápföld sík és pőre.

Vagy százan vánszorgunk a Fertő mellett

és igyekszünk előre.

Mellettem kövér, szovjet tiszt civilben,

rumszag árad belőle.

Egy gyermek sír. Patakon gázolunk át,

s nem leszünk nedves tőle.

Majd: osztrák lámpák, mentőkocsik, szendvics,

mosolygó, piszkosszőke

járőr. Mögöttünk puskaszó, sötétség,

remények temetője.

Furcsa haza. Az ember fellélegzik,

mikor kiér belőle.

(Budapest, 1993)

1988. szeptember

Gyönyörű, tiszta szeptemberi napfény.

Megállt velünk a gép.

De nem látok tisztán. Szememben érzem

a boldogság ködét.

Televizió, ünneplés. A passzust

nem nézi senki meg.

Mondjam, hogy így reméltem? Mért hazudjak?

Nem álmodtam ilyet.

Bika, Halász, Cseres, Zsolt és mindenki.

Kis csomagom befér

a kocsiba. Indulunk. Az Üllői

úton selyemfehér

a mocsok is. Az ember fellélegzik,

amikor hazaér.

(Budapest, 1993)

Csuáng Cö:

„Ha az ember átevez a folyón, s üres csónak ütközik csónakjába,

még akkor is, ha máskor haragos, nem ordít vagy káromkodik hiába,

de ha a csónakban egy ember ül, üvölteni kezd és a választ várja,

s ha nem felel, tovább dühöng vele. Az üres csónak bére csend, nem lárma.

Ha a világ folyóján evezel: válassz magadnak hitvány ladikot.

A sudár fát vágják ki legelébb. Ha magad bölcsességre tanítod,

és túl akarsz tenni a másikon, ha jellemed olyan nagy fényt lövel,

mintha lenyelted volna a napot: a bajt ilyenkor nem kerülöd el.

Ki az, ki lemond pénzről, hivatalról, s olyan lesz, mint a semmirevaló?

Leszáll a nagy és névtelen tömegbe, s látatlanul lebeg, mint a Taó.

Ha nem ítélsz meg senkit, téged sem ítélnek el. Nincs neved, otthonod,

átmégy a léten, mint az ismeretlen, és nem marad a földön lábnyomod.

Ha nincs erőd, ha félbolondnak néznek, ha nem érsz semmit, nem leszel híres:

akkor te vagy a tökéletes ember, mert csónakod üres.”

(Budapest, 1993)

Érettségi csoportkép, 1928

Hatvanöt éve múlt, hogy vizsgáztunk a Fasorban,

s még itt vagyunk a képen, három ívelő sorban.

Félénk arccal és bambán készülünk fel a ronda

életre, mintha addig sohasem éltünk volna.

Mind ismerős. Ez Radó; a nyilasok ölték meg.

L. G. sváb rádiós lett; Varsóban kötötték fel.

Tenk Oszkár főorvosként élt köztünk Budapesten;

Molnár mint komcsi halt meg; Sebő Los Angelesben

tanított vitorlázást; legjobb barátom, Béldy

német vegyészként hunyt el, és mint bankár, Erdélyi;

Londonban üzletember volt egykor Breitner János,

s Valkó, a jeles tudós nyolcvan évig élt itt lenn.

Mindig sejtettem: többen hullunk el közben, ám hogy

mindünknek meg kell halnunk: ezt még sohasem hittem.

(Budapest, 1993)

Halottak napja

Elnéztem régen, ahogy nagy sorokban

indult a temetőbe a menet,

őszirózsával, könnyekkel, szatyorral,

hogy a holtakkal beszélgessenek.

Volt, aki apró széket vitt magával,

a másik ásót vagy kis gyermeket,

– az enyimek széthulltak a világban –

most nézem őket s elkeseredek.

Mert évről évre kevesebben mennek,

fiatal ritkán; csak az öregebbek.

A sírokon gyertyák is alig égnek,

nincs sóhajtás, nem mondanak imát –

feladták a holttal a közösséget,

és feladja önmagát a világ?

(Budapest, 1993)

Gyermekkor az első háborúban

Nagy ház, tíz köpőcsésze a lépcsőn, a pincében

ostorfonó, az utcán és kinn a Liget-szélen

lógombócok halomban, nagyon sok rongyos gyermek

s a roppant női keblek. (Nem tudni, hová lettek.)

Sötét lakás, zord bársonyfüggönyök, mintha búból

és dühből szőtték volna őket, s a komor bútor,

az élet nyugalmával s unalmával körötte.

S a vakhit, hogy mindnyájan így maradunk örökre.

A vendégek zakóban jöttek, bottal és festett

bajusszal. Behurcoltak. Mielőtt kivezettek,

erényre buzdítottak és büdös szivart szívtak.

Többnyire nősök voltak, s konokul kurválkodtak.

Érdekes lény nem járt itt, csak apám tréfás, roppant

bosnyák tisztiszolgája, akit Murádnak hívtak.

(Budapest, 1993)

XIV. Lajos

A Napkirály volt, Isten kollegája, kegyes, buta, kimért és kellemetlen.

Ablaka előtt zenekar ácsorgott, hogy rázendítsen, ha felébred reggel.

Uralkodása elején azonnal a jóbarát Spanyolországra támadt,

minden ok nélkül, csak azért, hogy harci dicsőséget szerezhessen magának.

Politikához nem értett. Úgy tudta, hogy nála jobban senki sem csinálja.

Mindig rágcsált, s mint a mókus: dióval, meg süteménnyel volt tele a szája.

A balettet ő hozta be. Táncuknál csak billegett, mivel nem tudott többet.

Ha ebédjét hozták, mindenki kétszer érintette süvegjével a földet.

Rangsor, pletyka: ez volt körötte minden. Bársony fogatában gyönyörű nőket

utaztatott. Szívélyes volt hozzájuk, de pisilni már nem engedte őket.

Fia helyett csupán fattyát szerette, Maine hercegét, a bődült, aljas embert.

Pár kastély maradt utána, adósság, sok intrika s a felgyújtott Heidelberg.

Mielőtt trombózisban meghalt volna, panaszkodott, hogy még fájdalma sincsen,

holott ezt Purgatóriumban lévő idejéből leszámítaná Isten.

(Budapest, 1994)

Csuáng Cö:

Remek az íjász s íja,

mikor egyedül játszik,

de ha verseny van s díja

egy rézcsat, citerázik,

ha aranytálcát nyerhet,

két célt lát és veszít,

mert ideges lesz, reszket,

félig vak már, pedig

készsége verhetetlen,

de azért, hogy nyerhessen,

nem céloz, de ficánkol,

s vibrálni kezd keze.

A diadalmi vágytól

elfogy az ereje.

(Budapest, 1994)

A fák

A fasorokban kiirtják a fákat,

nehogy fejünkre dőljenek, mivel

rohadnak mind. Mily kár, hogy ember, állat

helyett a fák s virágok kezdik el

a kihalást. Ha mi jönnénk elsőknek,

tennénk valamit. Vajon nincs elég

kacat a boltban már minden vevőnek?

nem hallhatunk este több jó zenét

házunkban, mint Bach egész életében?

termett-e ennyi pénz meg ital régen?

nincs-e kocsija majdnem minden háznak,

hogy gazdája kedvére furikázhat

a lég szennyében? És ugyan mit bánja,

ha ebbe fullad bele unokája?

(Budapest, 1994)

Tojásgyár

Tojásgyárat először Saint Cathrines-ben Iáttam.

A barakkban, hol ritkás, döglött neónfény rezgett,

fehér tyúkok szorongtak sorban, talán négyezren

hármasban egy ketrecben. Terpesztett lábbal álltak,

hogy a tojás kiessék, s a tartályba lemenjen,

hol fölszedik s eladják. A vályúkban mellettük

kenőcsös, bő táplálék. „Nem kell sokat temetnünk”,

magyarázta a gazda, a nagy bűzben s a csendben.

A baromfiudvarban nem láttam mást, mint hasznot.

De most tünődve néztem a kegyetlen parasztot,

ki elvett a tyúkoktól fényt, mozgást, ágat, mindent,

amiért megszülettek. S kérdeztem: a természet

hogy nem termelt testükben valami szörnyű mérget,

amellyel kiirthatnák mindannyiunkat itt lenn?

(Budapest, 1994)

Párizs, 1939

Mást nem volt venni pénzünk, mint kukoricalisztet.

Ötödfél kilót főztünk hetente nagy edényben

a szállodai rezsón. Bugyborgott. Mikor kész lett,

kidöntöttük a kerek asztalra a középen.

Éjjente fénylett. Rezgett, ha lenn teherautó járt.

Nagy szeleteket vágtunk le háromszor naponta.

Olykor tejet szereztünk hozzá, de ez se használt.

Nyomott, mintha gyomrunkat ököllel verték volna.

De mi boldogak voltunk, testünk felett libegtünk,

mert szabadon nyomorgunk és Párizsban lehettünk.

Csak egy baj volt. Hatvani meghívott vacsorára,

osztrigával, pezsgővel. Autójával utána

letett szállodánk előtt. Ott a járdán megálltunk,

a kása szeretői, s rögtön mindent kihánytunk.

(Budapest, 1994)

Négyszáz éves bükk

Recsk táborban, mikor már naponta ketten-hárman

haltak éhen, egy délben a bánya szélén álltam.

Jobbról Mezőfy Karcsi, a nagykövet fejtette,

mikor több tonnás szikla szabadult el felette.

Azt hittem, félreugrik. De ő büszkén kihúzta

magát s várt, míg a kőtömb ráfordult, s összezúzta.

A négyszáz éves bükkfát vágtuk ki másnap. Hősi

tartással állt úgy, mint a szikla előtt Mezőfy.

E fa Rákóczit látta. Szemünkbe pára tévedt,

mivel nem tettünk már fa s ember közt különbséget.

Nagy fűrésszel dolgoztunk, ácsbárddal meg baltával,

fejünkben a faforgács fájdalmas illatával.

Nagy László hadnagy vígan fütyörészett mögöttünk,

s hátrált. Félt, hogy az ősi bükkfát nyakába döntjük.

(Budapest, 1994)

Költőnek nem kell

Költőnek, mondják, nem kell világnézet,

viszont kell a magyarság,

hogy jegyzet nélkül értsem, miért élek,

s lássam a magam arcát.

Hitler ellen verseltem harminchétben.

Nyugodtan meggondoltam.

Amikor Sztálin ellen írtam, féltem,

bár titkon büszke voltam.

Az út nehéz, pedig már csak arasznyi.

Zaj nélkül követem

a végzetet. Szerény sikert aratni

van most is szövegem.

A fiatalok költője maradni

jó ilyen öregen.

(Budapest, 1994)

A boldogság titka

Ha életem csordultig tele rosszal:

boldogságom kis törmelékeit

idézem fel, melyeket kintről hoztam

s bennem laknak. Ez mindig felsegít.

Haldoklók közt, kórházban, szörnyű éjjen

a szilva kék hamvát látta szemem,

meg hogy Catullust olvastam a réten,

patak partján, Denville-nél, meztelen.

Mikor Recsken sötétzárkába raktak:

felülről, a korommal festett ablak

sarkán parányi, téli napsugárka

hatolt be és sétált a falon, szembe

velem. Elnéztem, s az jutott eszembe,

hogy újra megérkeztem Számoába.

(Budapest, 1994)

A régi Japánról

Kora délután az egész kisváros

kivonult a fákhoz, és szótlan nézték

sötétedésig az almavirágok

lenyűgöző, földöntúli fehérjét.

A palotai szolgák pletykálkodtak,

de hirtelen megnémultak, és csöndben

figyeltek, ahogy a telihold sápadt

korongja a park bokrai közt fölkelt.

A véletlen négy ifjú udvarhölgynek

ajándékot szerzett, ennél is többet,

mert fogatjuk a kerti ünnepélyen

elsodorta egy lila akác ágát,

s ahogy a kocsi ablakán kinéztek,

a virágfűzért újra s újra látták.

(Budapest, 1994)

A gólyák kimaradnak

A gólyák kimaradnak, kevesebb a virág,

a kis tavak eltűnnek, megrohadnak a fák,

az ivóvíz is egyre mocskosabb lett, kihal

a rák a patakokból, a folyókból a hal.

Buda dombjai éles kontúrja elmosódott,

piszkos foltokat látsz csak, nem zöldelő bozótot,

a szennyes lég megrágja a házakat, a rostos

üregeket tüdődben s a szobrokon a bronzot.

Ordíthatnék, mikor a pusztulás karmát látom

a réteken, a gyermek bőre mögött s a fákon.

Másutt se jobb. A német, a francia, az osztrák

harcol a romlás ellen, s a harcot nem titkolják.

Segítségüket kérni persze nincsen okunk.

Fajtánk kiirtásáról magunk gondoskodunk.

(Budapest, 1994)

Georgij Ivánov

Ivánov költő Párizsban nyomorgott,

ahol keserű az emigránsélet.

Nagy társaságba hívták estebédre

orosz barátok. Ő nagyon elkésett.

Rongyos volt. Azok már mindent felettek,

nem maradt, csupán egy nagy darab torta.

„Most nem tudok”, sóhajtott fel Georgij.

Az asszony szépen összecsomagolta.

Elsőnek ment el. Csomagját kabátja

melléhez nyomta, a szíve fölött.

Éhesen búcsúzott. A ház gazdája

a konyha ablakán nézett ki s látta,

ahogy megáll odalent, felröhög,

és a tortát a pocsolyába vágja.

(Budapest, 1994)

Jing és jáng

Jing és jáng – tán beszéljek érthetőbben?

Igen vagy nem; ég vagy föld; test vagy lélek;

küzdelem-béke; magány vagy közélet;

erény vagy bűn; a férfi- vagy a nőnem:

e sokból vajon melyiket tekinted

a magadénak? Megzavar a párok

vad ellentéte? netán úgy találod,

hogy ellenpárja is kell mindegyiknek?

S míly bölcselet, etika vagy elmélet

szerint ítélsz? Érzelmed szavatolja

döntésedet, vagy tudás, világnézet?

S végül: mi mindent választasz belőlük?

Száznegyvennégy lehetőséged volna,

de jobban teszed, ha elszaladsz tőlük.

(Budapest, 1994)

A börtön

Elébb Áijn Shok-on, majd Ellis Island-en

s Recsken voltam rab. Fájt, de nem kötött:

belső szabadságomból nem vesztettem,

mert választhattam jó és rossz között.

És választottam. Közben számba vettem

a tényt: hazánk köré, éppúgy, amint

körénk, szögesdrót kerítést fektettek,

az is csak tömlöc; bent, mint odakint.

A drótsövény nyakam körül így lágyabb

hurkot feszített, mint akárki másnak.

Legvégül még azt is tudom: ahogy

determináltatott, hogy itt a földön

minden halandónak teste a börtön:

úgy nincs mozgás. A börtön én vagyok.

(Budapest, 1994)

Öt éve vagyok itt

Öt éve vagyok itt. Majdnem elsőnek

jöttem haza másodszor is, pedig

nem reméltem. Köszönöm negyedik

dimenziómnak, a nyúlós időnek.

Hogy mindenki magyarul szól az utcán:

nem szokom már meg. A beszélgetés

mélyebb nálunk. Több a derék s az ocsmány,

mint túlnan. Ott unalom s pihenés,

itt mindennapos izgalom. Szívem

mégis hazavonz, habár nem teljesen

idevaló, de mégse idegen.

Bárkámon állok, és azt gondolom

a vizet nézve, hogy horgonyt vetettem,

bár horgonyom csak egyre csúszkál a homokon.

(Budapest, 1994)

Ibn Quzmán

Ibn Quzmán költő volt és pompás szerető,

ha a szép péknével hált, szakadt a lepedő,

de ezerszázhatvanban a vers többé nem kellett,

és Kordovában varjak ültek a mecset mellett.

Az utolsó szép verset arabul még ő írta,

de a bölcsészet mindjárt mögötte szállt a sírba,

később a mór jámbor már a kultúrát utálta –

elsőnek a vers hal meg, a többi jön utána.

Káváfisz, Lorca meg Yeats ajkán még szólt a nóta,

de meghaltak és kérdem: ki nagy költő azóta?

Tudom, az élet jobb lett, bár teljes értelmetlen,

a művészet halódik, pusztulni kész a szellem,

és az erkölcs kifulladt. Van még autó és étel,

de hamar ez is elfogy. Hagyj fel minden reménnyel.

(Budapest, 1994)

Ne add fel a reményt

Ne add fel a reményt, mert Európa

más, mint a perzsa vagy arab világ:

a költészet meghalt, mielőtt Róma

elpusztult volna. Talán még csírák

sem maradtak, mint Claudianus bamba

soraiban. De néhány elveszett

század után felszállt a régmúlt hangja,

s e hangnál is valami remekebb.

Mert elrendelte a sors vagy az Isten,

hogy itt nálunk újjászülessék minden,

és mind, ki él, bár barbár volt e tájon,

végül kultúrát termel önmagából

és hozzáadja azt, ami letűnt.

Amíg élünk, mindig remélhetünk.

(Budapest, 1994)

Arany János

Sötétedik. Szobámban az ablak mellett állok

s a Margit hidat nézem. Mellém lép Arany János.

„Mi van”, szól „Szalontával?” – „Román már hetven éve,

mint Várad vagy Kolozsvár.” – „Mondjad, ki felel érte?”

„Önkényünk s a háború. Még Ferenc József kezdte,

akit te is utáltál. S a német Hitler veszte.”

„S aztán?” – „Negyvenöt évre jött az orosz hódoltság.

Aki él, az elnémult vagy szörnyen megtaposták.

De erről rossz beszélni. Kádár is ölni kezdett,

többet, mint Ferenc József.” – „Nem tudsz valami szebbet?”

„Tudok. Pár bátor ember, kik sohasem engedtek,

s ötvenhat. Mint negyvennyolc. Fájdalmas, szent emlékünk.”

„Szóval végünk van?” – kérdi. „Nem”, mondom, „nincsen végünk.

Vagyunk és leszünk.” Félénk mosollyal összenézünk.

(Budapest, 1994)

Li Ho: Az északi határszélen

A jéghideg szélben a fül a tatár kürtöt hallja.

Az utat Kokonor felé a horizont felfalja.

A Bogáncs-kapun a délben hullt hó mint fehér bóbiták,

a Nagy Falon több mint ezer mérföld elfekvő holdvilág.

Az őrség tagjai körül bronzgyűrűk nőnek éjjel.

A Fiastyúk remegni kezd az égen. Ez a vészjel.

Csikos kígyóbőrt hordanak, ez a barbárok vértje,

és sátraik mögött homok: ott van a világ vége.

Támadás lesz. Hajnal felé az égbolt egyik negyede

felragyog bíborveresen, a többi koromfekete.

A Sárga-folyó csupa jég, pusztulnak a sárkányok,

és ezüstpénz nagyságú hó az elfagyott virágon.

Katonák állnak tétlenül a mozdulatlan bárkán.

A hegyen fagyott vízesés csügg némán mint szivárvány.

(Budapest, 1994)

Michelangelo Tomaso de’ Cavalierihez:^*

„Nyolcvannégy éve állok itt, barátom, festéktócsák és márványpor fölött,

de öregen is a régi maradtam: még mindig roppant terveket szövök,

régi vadsággal nézem a világot, s, Isten irgalmazz, régi a bajom:

mezítlen fiúk hosszú combját látom, miközben Krisztus szobrát faragom.

Azt mondják: felfujom magam, vagy a hit fuj fel. Átok s rágalom száll felém

mindenfelől, és arról pletykálkodnak: azért hagytam el szentjeim fején

a dícsfényt, mert titokban lutheránus vagyok. És hogy a Megváltó helyett

gőgtől dagadt díjbirkózót festettem. Csak Gyula pápa tudta, mit teszek,

meg te, és tán Vittoria Colonna. Közel harminc év óta vagy velem,

s harminc évvel vagy fiatalabb nálam. Jóságod köt hozzád, a szerelem,

izlésed, rangod, eleganciád, részvéted és tudásod. Lépj elém,

hadd fogjalak magamhoz. A kereszt is mindkét karjával kitárul felém.

Olyan közel kerültünk már egymáshoz, hogy nem kell még búcsút sem intenünk.

Szépséged talán felsegít az égbe, s akkor tudom majd: győztem mindenütt.”

(Budapest, 1994)

Hajnal Madras mellett

Gyermeksírás, kéményfüst, zörgő vedrek.

A nő mezítlenül felül az ágyban,

a fiú ott alszik csípője mellett.

Mit bánja, ha a szomszédok belátnak.

Az ablak alatt apró majmok állnak,

kis virágszirmok szállongnak a széllel.

Nyújtózkodik. Mily gyönyör, hogy nem fáradt,

pedig csak élvezkedett egész éjjel.

Az alkalom tegnap nyílt, mikor végre

kövér ura elutazott vidékre.

A vén barom! Nem félt sohasem tőle.

Jöjjön, ha jön. Őbenne nincs szemérem.

Győztesen trónol, kamasz-szeretője

fejetlen dárdájával jobbkezében.

(Budapest, 1994)

Kleopátra beszél:

„Kimegyek most a teraszra, s megnézem az alkonyt, és mint gyullad tűz a Phárosz

tetején. Bátyám s férjem, Ptolemáijosz király bent alszik, most már nagyon mélyen.

Hány torzszülöttet dobtak ki atyáink, míg végre szépnek születtünk mindnyájan!

De ő a szebb. Leányarca, mint a jácint, füle hegyes és vastag a bokája;

fiús a teste, színezüst a bőre; én kihúzatom, az ő hónaljszőre

nem nőtt ki még. Anyánk tízéves korban fektetett össze. Boldog lettem tőle.

Akit akartam, mindenkit megkaptam, de ügyetlenek, és durva a vágyuk.

Mi másként szeretkezünk, mint a többi: csak ajkunkat és kezünket használjuk.

Milyen kár, hogy a férfi nemiszerve nem olyan szép, mint a liliom porzója!

Leheletemmel ébresztem, ha fáradt, s mért haragudnék, ha nem tehet róla?

Ő nagylelkű, mindenkivel lefekszik. Én gőgös vagyok, önző és kegyetlen.

Mérget itattam vele. Már halott tán. Szörnyen sajnálom. Ám mi mást tehettem?

Holnapután megjön Rómából Caesar, a diadalmas és szőrös vadállat.

Nem kétes, hogy őt választotta volna, de így biztos vagyok, hogy engem választ.”

(Budapest, 1994)

Priéné

Mintha lakói földrengés után csak tegnapelőtt futottak volna innen.

Míg serege Milétoszt ostromolta, itt szeretkezett Nagy Sándor, egy isten.

Minden ház emberméretű remekmű, s a kis szinház! Mint nyiló kövirózsa

a sziklák közt. Nagyzási mániáját nem exportálta ide soha Róma.

E holt várost görögök építették, s tartották fenn a szörnyű meredéken.

Az épületek szépségét, szerelmét s a test szépségét: mind ők fedezték fel,

s mindezt tőlük tanultuk, avagy inkább nem tanultuk meg. A lépcsősort nézem,

s leülök gyorsan. Az Ákropoliszba már nem tudok felcihelődni vénen.

Itt minden friss. Mámorosan beszívom a levegőt, s lesem a kékestarka

lepkét. Mint gyermek láttam nálunk ilyent, de azóta a benzinbűz felfalta.

Mit kezdjek hát e romváros kincsével? Ha fiatalabb volnék, sátrat vernék

a hegytetőn és maradnék, hogy mindez valóság legyen számomra s nem emlék.

De így? Meghempergetem magamat jól a gyönyörben, s aztán pár napra, hétre

visszabujok oda, hol eddig éltem, ágaskodó hodályok dzsungelébe.

(Priéné, Törökország, 1994)

Andris fiunk

Andris fiunkat neves iskolába

küldtük, Rolls-Royce-on hozott gyerekek

közé. Kedvelte őket és imádta

autóikat. Bennünket megvetett.

Majd egy kötet Britannicával ment ki

reggel. Kérdeztem: „Mire jó neked?”

Büszkén felelt: „Az iskolából senki

nem szerepel. Viszont a te neved…”

Egy nap bejött hozzám, leült mellém.

„Híres vagy”, mondta, „csak roppant szegény.”

„Mért lennék szegény?” – szóltam, s körülnéztem.

Pár ócska szék, asztal. Kopástól fényes

pamlag. Piszkos fal. Mosolyogtam. „Tényleg

szegény vagyok, de még nem vettem észre.”

(Budapest, 1994)

Festők

Rembrandt, Michelangelo s mind a többi

dekonstruálta a világot, aztán

izlése szerint ismét összerakta,

mert tudta: ez van, nincs semmi helyette.

Ha Szent Tamás megpillanthatta volna

Bosch képeit, biztos elborzad tőlük,

majd megbékül, mert látja: ez kettőjük

világa, csakúgy, ahogy a miénk is.

A mai festők is dekonstruálnak,

de mert a világ szétmegy, nem raknak már

össze semmit. Picasso nagy mester volt,

szétszedett mindent, s azt mondják: ez illett

a 20. századhoz, mert hiányzik

belőle a szépség s az értelem.

(Budapest, 1994)

A közeli jövő

Csak egy rövid pillantást a tragikus bolygóra.

Ily sok pénzt, autót, ételt sosem adott a múlt.

Közben tizenkettőhöz közeledik az óra:

a technika először felemel, majd lesújt.

Az urak konjunktúrát ígérnek nékünk folyton.

Sejtik-e, hogy a jövőt megette a fene?

Jól sejtik. De mi mást cselekedjék vagy mondjon,

mikor senki sem tudja: mit tegyünk ellene?

Húsz év, s elfogy az ózon. Rákot kap, aki kint jár.

Tízmilliárdan lesznek, de nem lesz enni mit már.

Gaz sem nő búza helyett. Az erdő megrohad.

Az állatok kihalnak, és a mi sorsunk sem más,

elpusztulunk, de úgy, hogy előbb felfaljuk egymást.

Borzalmas alkonyat jön. Ásd meg a sírokat.

(Budapest, 1994)

A távolabbi jövő

Nem kell kétségbe esni. A messze jövő szép lesz.

A szélvert pusztaságon ledőlnek a falak,

és sírok, műemlékek, acélhidak meg gépek

mind elporladnak néhány százezer év alatt.

Pár millió esztendő múlva, új csillagképek

alatt szelíd fejével kibujik a moszat,

ismeretlen virágok nyílnak, mert a természet

variál, mikor játszik, nemvárt fenevadak

születnek s egy merőben különböző embernem.

Vagy a miénk jön ismét? és imádja a szépet,

gondolkozik, fúr, farag, szeret, sír, örül, élvez,

ír, épít, fest, kutatja: mi a mindenség titka,

s nagyon fél a haláltól, de mégis elpusztítja

önmagát és a Földet? Merem remélni, hogy nem.

(Budapest, 1994)

Meditáció

Nem gondolkodás, mert az gyakran fájó

tépelődés, kegyetlen és kemény,

csak kép vagy látomás, amely magától

formálódik, és úgy lebeg elém:

szobor, szép nő, táj, jóbarát, kőszirtek,

virág, való vagy képzelt jelenet,

tűzfény tünt kandallókból, tenger – mindegy,

olykor változgat, olykor megremeg:

én mozdulatlanul lesem, szemlélem,

nem töprengek semmin se, de egészen

beleolvadok, szívom, teletöltöm

magam vele, de csak néző vagyok,

csendes, mohó néző – és ez a legnagyobb

öröm abból, hogy itt éltem a földön.

(Budapest, 1994)

Versek

A pompeji strázsán

Michelangelo utolsó imája

Koldusdal

Ballada F. Gy. egyetlen szerelméről

I.

II.

III.

IV.

Görög halász sírjára

IV. század Kr. e.

Ballada Nulla Károly életéről

A judeai helytartó

Walafridus Strabo levele,

melyet a füvészetről szóló verseskönyve kíséretében küldött Grimaldus Szent Gallen-i apátnak – 830 táján

Barátnő barátnőjéhez

München, 1756

A húszéves magiszter

Őfelsége a császár

Bécs, 1860

Elégia a halott szerkesztőhöz

Kínai vers: A rózsabárka

Kínai vers: A művészet

Német zsoldosdal

Buonaparte Ajaccióban, 1785

Bonaparte Egyiptomban, 1798

Fiatalember Jeremiás próféta jobbján, 1511

Szonett egy mesekönyv elé

Pietro Aretino levele a salernói herceghez – 1540 táján

József Attila temetése

Szonett a Múzsához

Csilléry Andrásnak*

Középkori kocsmadal

Rig véda: A teremtés

Kínai vers: A gázló

François Villon balladái

Ballada a Senki Fiáról

Nyári ballada szegény Lovise-ról

Rablóballada a Vörös Coquillard-ról

I.

II.

III.

IV.

V.

Ballada a múlt idők dámáiról

Ballada a kalózok szeretőjéről

A haláltánc-ballada

Chanson a párizsi szépasszonyokról

Négysoros vers, melyet Villon halálítélete szélére írt

Ballada, melyben Villon mester embertársai bocsánatát kéri

Kerítőballada Villonról és kövér Margot-járól

Levél, melyet François Villon mester, mikor nem volt már egy büdös vasa, így írt Jehan de Bourbon herceghez

Szerelmes ballada D’Aussigny Yssabeau-nak

Ballada a brabanti borbélyról

Ballada a parlamenthez

Ballada hűtlen barátnőmről, Cileáról

Ballada a szép fegyvermesterné vénségéről

Könyörgő ballada szegény borissza Jehan Cotart lelkéért

Az akasztófavirágok balladája

A testamentum

I.

II.

III.

IV.

V.

VI.

VII.

VIII.

IX.

X.

XI.

XII.

XIII.

XIV.

XV.

XVI.

XVII.

XVIII.

XIX.

XX.

Csilléry Andrásnak^*

Heine Németországa (Részletek)^*