Versek

 

 

 

 

A pompeji strázsán

Német Andornak

 

 

 

 

Michelangelo utolsó imája

Üllőd a föld s az égi boltra állván
oly ívet írsz karoddal, mint a nap.
Hetvenhat éve állok fenn az állvány
deszkázatán, de nem találtalak.
Vésőm alatt porladva hullt a márvány
s öklömben torzó, vagy bálvány maradt.
Nem leltelek meg, illanó szivárvány,
ki ott ragyogtál minden kő alatt.
Magam lettem vén kőtömb, száz bozótban
megszaggatott, mogorva, durva, szótlan,
de lelkemben még égi fény ragyog.
Hogy tudnám testem börtönét levetni?
Üss rám, ha tudsz még vén bűnöst szeretni,
Istenszobrász! A márvány én vagyok.
 

(Firenze, 1935)

 

 

 

Koldusdal

Étlen, szomjan, megköpdösve s kizárva,
sántán, bénán, süketen és vakon
járunk koldusdalunkkal házról-házra
jeges télidőn s izzó nyárnapon.
Ágyunk a kő, a könny a feleségünk,
borunk az árok, ételünk a sár,
de néhanap egy boldog házhoz érünk,
hol a szakácsnő bő moslékra vár.
Ilyenkor csak zabálunk és böfögve
iszunk és aztán, sok veszett bolond,
bénán bokázunk s elmondjuk röhögve,
hogyan rohadt le orrunkról a csont.
De ha oly házhoz érünk, hol kidobnak,
s ahol kenyér helyett szitkot kapunk:
onnan némán megyünk el, de titokban
a falra egy keresztet mázolunk.
Tovább megyünk a végtelen világnak
s megdöglünk egyszer egy vén csűr alatt,
a férgek undorodva megzabálnak,
de a kereszt a házon ott marad.
S egy lámpátlan, vad téli éjszakában
lesz egy barátunk még, ki arra tart,
megáll a háznál, körbe járja,
megáll megint s fölgyújtja majd.
 

(Grác, 1933 január 31)

 

 

 

Ballada F. Gy. egyetlen szerelméről

 

I.

Mikor Faludy György elment Bécs őszi városába
egy kofferrel, mely a hazája volt
s az esti, szürke panziószobában
Natasja balvállára ráhajolt
s a rolettán a Rathaus tornyának sárga óralapja
úgy fénylett át, mint egy olajpecsét –
akkor hajnal felé így szólt Natasja:
„Te sem vagy már szűz. Ennyi az egész.”
S akkor F. Gy.-nek ritka lett a pénze
s gallérja ünnepnap sem volt fehér,
de a diáklány, ha kérdezték érte,
csak vállat vont s vele maradt. Ezért.
Kimosta ingét, ruháját kefélte
és szava lett számára a parancs;
az ágyban olykor Csehovról beszéltek.
Melle kisebb volt, mint egy félnarancs.
S mikor már végigjárták kettesében
Bécs városának őszi parkjait,
egy szürke taxi lement velük egy téli éjjel
az úton, mely a Westbahnhofhoz vitt.
S F. Gy. nem sírt, amikor a vonatból
fehér bundában kihajolt felette.
Az utcasarkon gesztenyét vett magának
és aztán mindjárt, mindjárt elfeledte.
 

II.

A másodikat Mettának hívták. Porcelán arca
nem árulta el soha, mire vágyik
s haja oly szőke volt, hogy meggyújthatták volna rajta
a firenzei dóm összes gyertyáit.
Az első este kávéházban ültek, egymástól diszkréten távol
az asztal két oldalán. Szemben fényreklám szaladt
s így társalogtak Einsteinről és Zoláról
a Kurfürstendamm lámpái alatt.
És Metta ásított: „Ez a szerelem is éppen
úgy kezdődik, mint minden szerelem;
most két hétig Einsteinről beszélsz nékem
és két hét múlva lefekszel velem.”
Majd hozzátette: „De mi volna, ha most mindjárt lefeküdnénk?”
F. Gy. a pincért hívta, hogy fizet
s hazamentek. S Metta oly könnyedén s kecsesen tette le az ágyra és nyújtotta át testét,
mint ahogy az előbbi pincér hozott három pohár vizet
ezüsttálcán. És aztán egy fél évig
cigarettáit ő gyújtotta meg
és minden este puncsot főzött néki
s szép német teste néki volt meleg.
A Zoo alatt, a villanyóra mellett
találkoztak, fél nyolckor. Minden este.
De egy nap F. Gy. nem ment oda többet
és aztán mindjárt, mindjárt elfeledte.
 

III.

A harmadik, valljuk be, kurva volt. Egy pesti bárból
együtt mentek ki és tudták, hova.
Fricinek hívták és vörös hajához
jól állt a szürke garniszálloda.
Tizenhét éves volt, szép, mint a Madonna,
de gint ivott veszettül s köpködött.
És másnap dél felé, mikor a mellét mosta,
hátrasandított és megesküdött,
hogy mától fogva többé nem lesz céda
és F. Gy.-vel marad csak ezután.
A vén falakról hullott a tapéta
s azontúl ketten laktak egy szobán.
Történt olykor, hogy, mert nem volt rúzsra pénze,
vagy, csak szokásból, az utcára ment.
F. Gy. meg várt rá és felforrt a vére,
ha másnap reggel végre megjelent.
Belerúgott, megverte és kidobta
s az utcán állt a jég, a sár, a köd.
Ha az éhség s a rendőr megkínozta:
alázatosan mindig visszajött.
S F. Gy.-t egyszer elfogta régi csavargó láza:
gyűrött múltját, a passzust zsebretette,
cigarettáit rádobta az ágyra
és aztán mindjárt, mindjárt elfeledte.
 

IV.

S F. Gy. megjárta így a félvilágot
és látta, hogy minden játékban nyert,
s úgy hírlik, hogy gőgös lett és felvágott,
mikor egy nap megjött az Éva Scherff.
Ott jött a Mirabell-park egyik fasorában
és rászegezte kihívó szemét,
mely olyan kék volt, mintha a sarkában
egy ibolyát préseltek volna szét.
S mikor a Dómtéren leült mellette,
olyan sápadtan mint az aszfodélosz,
akkor F. Gy. még azt is elfeledte,
hogy márványból van-e a milói Vénusz.
Az Éva Scherff nem szívott, csak méregdrága
angol cigarettákat és meg se hallotta, hogy F. Gy verseket liheg,
fütyült Einsteinre, Mannra és Zolára,
pimasz volt és szeszélyes és hideg,
hét találkából csak egyen jelent meg
néhány gyors percre; mindig sietett
és gúnyolódott, ha F. Gy. szerelmet
vallott neki; lenézte és kínozta,
megsértette és gyűlölte s kidobta
s ajkát, melyen fénylett a skarlát festék
s feszes selymekbe csavart drága testét,
melyet minden jöttmentnek szabad volt szeretni,
neki, csak neki nem adta oda.
De ezt az egyet nem tudta elfeledni
soha, soha, soha.
 

(Miskolc, 1933)

 

 

 

Görög halász sírjára

IV. század Kr. e.
Therisz, ki dolgát nem hagyhatta másra
s a hullámok közé ment aratásra
halászember volt és nem méd király,
ki csónakon, nem széplegényű gályán,
de zord habok között s a szél dagályán
munkálkodott, akár a sok sirály.
Redős arccal, szemtől-szembe a nappal
bolygott az árban, mely tejszín volt nappal,
borvörös, mélyzöld, türkiz vagy achát,
ezüstös és koromfekete éjjel,
s hetvenszer látta búsult eb-szemével
az Arcturus vésztjósló csillagát.
A víz lett göncös nászi kerevetje
s az álnok tenger is viszontszerette,
munkájánál nem érte soha baj,
de holdtöltekor, késő agg korában
lett sorsa, hogy kihúnyjon sátorában
mint lámpás, melyből kifogy az olaj.
S mert nem volt neje, öccse, fia, lánya
e sírt szomszéd halászok karja vájta,
mézet tettek rá, illatos füvet
egy alkonyon, mely tiszta volt és kéklő,
s aztán rádobták még szerelmük végső
ajándékául ólmos könnyüket.
 

(Nápoly, 1935)

 

 

 

Ballada Nulla Károly életéről

Remenyik Zsigmondnak

 
Voltaire gipszmaszkja lógott a falon
és Bismarck állt az íróasztalon.
Az ellentétet sosem vette észre,
mert tárgyait, bár látta, de nem nézte
s nem is tört nagyra: dolgozott, megnősült
és gyermekei születtek s megőszült,
és így lett Nulla Károly hetvenéves
s azon töprengett: mit hozott az élet,
amíg az őszi parkban ballagott.
– Forradalmak, hitek, eszmék röpültek,
országok nőttek, országok törpültek
és tisztes hetven év: egész világ,
öregkor, házasélet, ifjúság.
És mennyi minden történt ezalatt,
amit hallottam, tapasztaltam, láttam!
Mindebből egy nap semmi sem marad.
Papírra kéne vetni tanúságnak
egy derék, józan ember életét.
– Én megteszem – válaszolt önmagának –,
s megírom életem történetét.
– Hol kezdjem el? – mormogta Nulla Károly –,
talán mindjárt a gyermekéveken?
De mit írhatok a szülői házról,
hol oly szokványos volt az életem?
Az elemi, anyám, a sok rokon,
úszás, szánkázás fenn a dombokon,
nyáron meleg volt és télen hideg
és felserdültem, mint a többiek;
gimnázium, matúra, négy jeles
s még semmi említésre érdemes.
– És fejlődésem, átalakulásom,
mint formált élmény, könyv vagy jó barát,
hogy változott meg jellemem, tudásom,
s hogy lett köröttem a térből világ?
– Eh mit, bolondság. Évek múltak-teltek,
szülőim és a tanítók neveltek,
hétfőtől szombatig a tanterem,
vasárnap templom. Ez történt velem.
Tizennyolc évem így tűnt el siváran,
és írni erről meddő és nehéz.
Átugrom rajta és az ifjúságon
kezdem meg életem történetét.
– Az ifjúság? Trieszt, Velence, Róma,
a Péter-templom meg a Tevere:
az ember Nápolyig is lement volna,
ha nem lett volna olyan melege.
De közben, ahogy illik, végignéztem
az útikönyvből minden csillagot:
sok volt a pasta s mire hazaértem,
fellélegeztem, hogy itthon vagyok.
– S ha most magamtól számon kérem itt
fiatalságom tévelygéseit?
Vagy a világmegváltó terveket,
miket az ember később elfeled?
– Hol tévelyegtem? Mikor loptam, csaltam?
Nem fűtött nagyravágyás, sem harag.
Dolgoztam és soha a hivatalban
nem késtem el harmincöt év alatt.
És terveim? Szerény vagyont szereztem,
családom van, cégvezető vagyok.
Én Istenem, mindezt nem is terveztem,
csak úgy sejtettem, hogy majd jönni fog.
– Az egyetemre jártam és letettem
a vizsgákat. Huszonkét éves lettem.
A nagybankban dolgoztam szakadatlan,
számlákat néztem, tollat mártogattam:
a főnökeim lassan észrevettek
és megkedveltek és jobban fizettek.
A bank, az állás, majd a házasságom,
mi más történt? Ez volt az ifjúságom.
– Bank, állás, állás, bank: ez lenne minden
s ifjúságomból több emlékem nincsen?
Ha nem támadtak már nagy terveim,
nem voltak olykor kis szerelmeim?
Nem voltak. Megtörtént, hogy hébe-hóba
kedvet kaptam valamelyik lotyóra:
nem rendeztem nagy társalgást, kitettem
a pénzt, felöltözködtem s elsiettem.
De végig dolgos, hosszú hetven éven
csak egy szerelmem volt: a feleségem.
Olykor színházba mentem, de a kocsmák
nem vonzottak soha. Ez az egész.
Kihagyom mindezt és a férfikornál
kezdem meg életem történetét.
– A férfikor? Jegyességem, szerelmem,
keresztelők, bankettek, nagy menük,
s a gyermekek, akiket felneveltem.
Mert mit tehettem volna mást velük?
– És hogy hatottak reám a kortársak,
Bergson, Freud, Nietzsche, Hitler és Lenin,
és eszmék közt, melyek nyakunkra hágtak,
és forradalmakban, mik vérben áztak,
mint formálódtak át az elveim?
– Az ember a robottól elkopott,
pénzt gyűjt nyaralni és nyaral, hogy ismét
újult erővel menjen a robot.
Az ember este hazatér és álmos,
néhány frázist mond unottan s bután
és átlapozza az üres újságot
és nem szól. És elalszik azután.
Mindegy, hogy tél vagy tavasz van-e kinn,
a falakról az ősök képe bámul,
a lakásajtó, mint a kassza zárul,
és hol van Hitler? és hol van Lenin?
Felkeltem, dolgoztam, aludni tértem,
nevettem, sírtam: aztán nincs tovább.
Nem történt semmi s most az öregségen
kell kezdenem az életem sorát.
– Nyugdíjba mentem. Az ember kifárad.
Végigolvastam a kölcsönkönyvtárat,
s a kávéházban ültem lenn vasárnap,
s nem volt már semmi vágyam, célom, semmi
tervem, csak egy: pihenni és pihenni.
Gyermekeim szétmentek a világba,
s én nem töprengtem vénen és hiába,
és életem unott harmóniája
úgy ült rajtam, mint por a zongorán.
Voltaire gipszmaszkja, Bismarck, a szobám,
az újság, a szivar, a barométer,
így ment el nap nap után, hét a héttel:
nyáron meleg volt és télen hideg
és megvénültem, mint a többiek.
És ez minden, mit hetven éve tettem?
Papírra vetni ezt nagyon nehéz,
sivár és szürke… és most merre kezdjem
az életem történetét?
És Nulla Károly megborzadt és fázott,
a földet nézte, így sétált tovább,
aztán hazament és megvacsorázott
és hajnalig leste az éjszakát.
De reggel álmosan lement a boltba,
papírt vásárolt, asztalához ült
s halott neje fényképét félretolva
emlékei közt lassan elmerült.
Szeméből apránként elszállt az álom,
száz ív papír hevert az asztalon,
csend volt s nem hangzott, csak az őszi zápor,
mely börtönrácsot vert az ablakon.
S aztán, hogy délfelé bejött a lánya,
dermedten állt meg és felordított.
De Nulla Károly, karjait kitárva
ott ült a széken és kifordított
merev szemével nézte holt nejét:
teste féloldalt borult a karfára
és bőrét már a levegő barnára
színezte, mint az alma belsejét.
Száz ív papír feküdt az asztalon,
fenn büszkén állt a cím: „Az életem.”
Utána pont. A sötét pont mögött
nem volt egy sor, egy szó, egy betű sem,
üres lapok néma ítélete:
ez volt a Nulla Károly élete.
 

(Budapest, 1935)

 

 

 

A judeai helytartó

Supka Gézának

 
Cumae felől bicegve jött az alkony,
mint kék vitorlák álltak a hegyek
s ők ketten ültek lenn a sziklaparton
és bámulták a rozsdamart eget.
S midőn az est ködöt kevert a kertbe,
ők csak nézték némán a kék vizet
s tógájukat fejükre húzták, melyre
fehér holdat kaszált hat évtized.
S midőn a kert, mint régi palettáknak
utolsó zöldje, vén lett és sívár
s midőn Baiae felett a pineáknak
fejét az alkony egybefogta már,
s midőn a Cap Misenumról a május
narancsszagot hozott a mirtuszokra –
így szólt az egyik:
így szólt az egyik: – „Pontius Pilátus,
emlékszel még a régi májusokra?
Ma harminc éve voltam a vendéged,
hogy helytartója voltál Judeának:
bíborban jártál, liktorok kísértek
és rám üzentél, hogy a kertben várjak.
Aztán lejöttél és borodat ittad
s míg homlokunkra szállt a nyár pora,
zsidók legyeztek s te e népet szidtad,
mely halni gyáva, élni ostoba;
e rút népet, mely röhög a Cézáron,
és nem tűr semmi béklyót, semmi jármot,
de a keresztfán is vitatkozik,
e népet, mely semmit sem tud a szépről,
mely ma elájul egy korbácsütéstől,
s egy kettőspontért holnap halni kész.
Aludni mentél. S én még aznap éjjel
az utcákon bolyongtam szerteszét,
mocskos lányok közt, kik vad szenvedéllyel
hívtak magukhoz, míg szennyes, sötét
sikátorokban, szemét közt, a sárban
kivert gyermekek, rokkant nagyapák
hevertek, akik szemük olajában
hordozták népük roppant bánatát.
Egy kis lebujba tértem, hol a mécses
bizonytalan világot szőtt a kétes
falakra és egy meztelen leányra,
ki ott táncolt a rojtos szőnyegen.
Uszálynak lengett mögötte az ámbra-
illat s fejét unottan dobta hátra,
mint hogyha húzná nagy, vörös haja,
s nedves szemét, mint hogyha csókra várna,
félig lezárta s a lassú, parázna
táncot oly álmos, barbár kéjjel járta,
hogy szebbnek tűnt nekem, mint Kleopátra
s azontúl minden nap megnéztem őt.
És hangja, amely durva volt és édes,
megrészegített, míg a kormos mécses
mellett ültem a néptömeg között,
és már nem kellett kérlelnem hiába,
míg egy napon, kifestve, meztelen,
a langyos judeai éjszakában
az Olajfák hegyére ment velem.
Még ott ültünk a cédrusok tövében,
midőn a dombok közt kikelt a nap,
és ekkor néztem először a szemébe,
mely hosszú volt, mint egy datolyamag.
Ezentúl őt kísértem éjről éjre
Jeruzsálem sötét kocsmáin át,
ahol a város fiatalja s véne
zeneszó mellett itta rossz borát:
aranyifjak, zsebmetszők, zsoldosok
között táncolt vörös, megoldozott
hajával, míg olajos, barna testét
kopasz írástudók pihegve lesték,
s mellbimbóját, min vöröslött a festék –
míg egy napon nyom nélkül elveszett.
Szolgáim három hónapig keresték
s én még nagyon sokáig és titokban
a kocsmákban töltöttem minden estét
s nyomát kutattam a sikátorokban,
hírhedt házakban, börtönben, görög
kerítőnők és leprások között,
de nem találtam meg vörös haját.
S aztán, egy év után hallottam róla,
és azt mesélték: egy ifjú zsidóval
látták nemrégiben Cezáreában,
egy megszállott, bolyongó lázadóval,
ki házról házra járt többedmagával
és prédikált,
s kit úgy hívtak: Jézus, a Nazarénus,
s akit az Olajfák hegyén, a kertek
mentén elfogtak és keresztre vertek.
Mivel hírmondó sem maradt utána:
felelj, Pilátus, emlékszel reája?”
Pilátus, az emlékek közt keresve
kezét hallgatva tette homlokára.
Aztán így szólt:
– „Jézus, mondod? Jézus, a Nazarénus?
Nem emlékszem reája.”
 

(Budapest, 1935)

 

 

 

Walafridus Strabo levele,

melyet a füvészetről szóló verseskönyve kíséretében küldött Grimaldus Szent Gallen-i apátnak – 830 táján
A könyv, mit küldöncöm hozott kapudhoz,
szerény ajándék s félek, hogy talán
méltatlan oly dicső szkolasztikushoz,
minő az Úrban te vagy, ó atyám.
De mégis küldöm, hű fiad maradva
s amint ezt írom, szemem egyre lát
a sziklakert ölén, a kis barackfa
alatt, mely árnya szürke csillagát
rád dobja s fény-lyukacskákat vetít
szakállad dús tejére, míg odább
az iskolások, lelki kölykeid,
családod, a sok gyorslábú diák
almát gyűjt a lágy őszesti verőben,
halványkéket s ezüsten zöldeset –
ott, jóatyám, míg elnézel merően
az íriszek s kardos fű felett,
öregen bár, de mégis friss erőben,
ott olvasd, tárgya titkát ismerően,
melyet címedre küldtem vakmerően,
ahogy nemrégen kifakadt belőlem:
a füvészetről szóló művemet.
Merengj el rajta, míg végéhez érve
az alkonyat körötted már fakó:
ha rossz, állítsd hibáit pellengérre,
de hogyha nem haszon nélkül való,
dícsérd erényeit néven nevezve
érchangodon, mely hegytetőkön hág át
s helyezze érte vén viasz-kezedbe
az Úr az örök élet pálmaágát.
 

(Reichenau, 1936)

 

 

 

Barátnő barátnőjéhez

München, 1756
A Hét választóban szállt meg s azonnal
jelentkezik nálad. E levelet
– mert indiszkrét s feltör minden pecsétet –
a postakocsis viszi el neked.
Casanovának hívják. (Legalábbis
ezt állítja.) Meg hogy a szerelem
vezérli őt. Velencei kalandor.
Társalgása rendkívül szellemes.
Fél férjeinktől, hátha valamelyik
tőrt nyom mellébe, ahol nincs szíve.
A hencegést nem hagyja soha abba,
de tűrd el, mert pompás a pénisze.
Voltaképpen Pénisznek kéne írnom
nagybetűvel. Petyhüdten soha még
nem látta nő e mesteri szerszámot,
s milyen gyönyörű, milyen rózsakék!
Azt érzem, mikor altestembe fúrja,
hogy torkomig jön fel. Elolvadok,
berúgok tőle. Reggel félájultan
lógok ágyamról és boldog vagyok.
Közel járok negyvenhez (tartsd a titkot!),
hancúrozása kissé sok nekem:
kezdettől úgy döntöttem, hogy lánykámat
– tizenhat éves már – odaveszem
ágyamba, mit fényes kitüntetésnek
tart Lizikém. Ez duplán jó nekem:
míg Giacomo megdolgoz, néz bennünket,
majd kettejük gyönyörét élvezem.
Mindez két hétig tartott. Szombat óta
látom: okosabb, ha végzek vele,
mert hol szobalányom, hol meg szakácsnőm
vastag hátulján szánkázik szeme.
Az ilyen talján pernahajder mindig
a kisebb ellenállást keresi
és mennyiségre megy minőség helyett;
nem fínom dámák kellenek neki,
mint te meg én. S aztán – hamar meglátod –,
bár remek élmény, mégsem annyira
szerelmes férfi az ágyban, mint inkább
perpetuum mobile, masina.
Hogy meg ne bántsam, füllentettem: férjem
(szegény Konrád!) gyanakszik s hogy remek
vívó. Zokogtam: mert ha őt – a taljánt –
baj érné, rögtön öngyilkos leszek.
Ez hatott. Egyébként is mindig viszket
a talpa: menni, menni, újabb nőt
keresni! Tehát odaadtam néki
címed. Használd, míg futja az erőd.
Üzleteitől tartsad magad távol
és titkaidba be ne avasd őt.
Aztán erre érdemes barátnődnek
továbbítsd, ahogy én adom tovább.
S hogy ne szidjon, míg végighenceg veled
Európán, adj végül néki át
néhány tallért, merthogy voltaireiánus
s egy rókafarkat, mivel babonás.
 

(Budapest, 1936)

 

 

 

A húszéves magiszter

Az egész város tisztel:
húsz esztendős korom
ellenére magiszter
vagyok a Sorbonne-on.
A mindenség csodáit
betéve ismerem:
Oxfordtól Kordováig
visszhangzik a nevem.
Tegnap, az egyetemről
hazafelé menet
az éji sikátorban
egy némber követett.
„Ágyadba vágyom”, súgta,
„hajnalig szívesen
játszom veled.” – „Te kurva,
az ördög vigyen el.”
Nevetett: – „Engem nem visz.”
– „Ingyen is megkapok
minden lányt.” – „Fordulj hátra
s nézd meg, milyen vagyok.
Már két hete utánad
kódorgok, mert imádlak.
Pénzed nem kell.” Valóban
gyönyörű volt. – „Na jól van”,
mondtam, „gyere velem,
s maradj mögöttem, drága,
hogy ne tegyed kockára
jóhírem és nevem.”
– „Nem gyújtom fel lámpámat.
Szomszédaim nagyon
kíváncsiak s átlátnak
az ólomablakon.
Függönyre nincs még pénzem.”
– „Majd szerzek”, szólt rekedten,
amitől megijedtem.
– „A setétet nem bánom”,
folytatta, „tisztulásom
ideje érkezett.”
– „Te dög”, hörögtem, „így most
mit kezdhetek veled?”
Megölelt: – „Csak ne aggódj.
Vetkezzünk le, szívem.
Hátulról kapsz meg, ott hol
nem járt még senki sem.”
Egy-kettő, s ott hevert már
fekhelyemen, hason.
Először fanyalogtam,
habár jó volt nagyon.
Másodszor még sokkal jobb,
de tán a nyolcadik
volt a legsikeresebb.
Aztán még egy, amíg
kifáradtam. Csókoltam,
majd elaludt velem.
Ajkam tarkóján csüggött,
hajában a fejem.
Hajnalban felébredtem
és megláttam: ott ül
szalmazsákom legszélén,
háttal s mezítlenül.
Hosszú haját fésülte,
hogy elfedje alig
látható, ébenfánál
setétebb szarvait.
Bájos volt, mint az éjjel:
sudár, gőgös, de nem
leány; tizenhat éves
ördög, szép s meztelen.
Diadalmas mosollyal
szólt rám: – „Most jössz velem!
Hogy merre? A pokolba
megyünk, szerelmesem.”
Dühödten kiugrottam
ágyamból: – „Szemtelen
taknyos! Látom, nem érted
a teológiát,
sem a jogot. Mondjad meg:
ki lőtt meg kicsodát?
Én téged, vagy te engem?
Egy magisztert akarsz
lóvá tenni? Rabszolgám
te vagy, ördögsuhanc!”
– „Igazat szólsz”, vallotta
be búsan, leszegett
fejjel. „Ne üss! Magamtól
is mindjárt elmegyek.
De ha megtetszett néked
a szép ördögkölyök:
hívd Ásztárótot három
szóval s rögtön jövök,
ha csak egy percre kellek
ágyadban, mert imádlak.
Ne emeld rám a lábad!
S mondjad, milyen legyen
a függöny Szodomából,
bársony avagy selyem?”
Kihozott a sodromból
arcátlan nevetése.
Felrántottam az ajtót
a lépcsőhöz, s feléje
rúgtam, hogy eltaláljam
festői alfelét,
de hasra estem, míg ő
eloszlott, mint a lég.
Ez reggel volt. Most éjjel
megírom mindezt versben,
ezerháromszázhétben,
nyolcadrét pergamenten,
szobámban, mécsvilágnál
rágom lúdtollamat,
az új, bársonnyal bélelt
selyemfüggöny alatt.
 

(Budapest, 1936)

 

 

 

Őfelsége a császár

Bécs, 1860
Fiatal, kezdő színésznő vagyok.
Szeretőm szép, okos, koldusszegény
egyetemista. Anyámmal lakom.
Ő mellbeteg. Nincs pénzünk, hogy gyógyulni
mehessen a hegyekbe, s ez halál.
Tegnapelőtt tízszavas szerepet
kaptam végül. Előadás után
az intendáns jött hozzám ragyogó
ábrázattal. Tejképű kapitány
állt mellette, a császár hadsegéde.
Őfelsége, úgymond, elragadtatva
figyelte játékomat s szívesen
elbeszélgetne négyszemközt velem.
Ha a meghívást elfogadnám, jöjjek
a burgba másnap hétre pontosan.
Közismert, hogy ilyen légyottokért
száz aranyat fizetnek az udvarnál.
Ötven anyám életéért, a többi – – –
az ulánus hajlongott, az intendáns
maradt és fényes szerepet ígért.
Tegnap hétkor a burgba mentem, legszebb
ruhámban. Pompás hálószobát vártam,
de a lakáj hitvány kuckóba kísért
pár vén bútorral s rokkant kerevettel.
Két markos pesztonka fehér batisztban
nem hagyta rajtam, csak alsószoknyámat.
Szemüveges, pöttömke, nagyszakállú
orvos lépett be. Intett, hogy feküdjek
a pamlagra. Felhajtotta szoknyámat.
Felé rúgtam. „Virgonc leány”, morogta.
A két pesztonka lefogta bokámat.
A doktor még egy szemüveget tűzött
veres orrára és altájamat
vizsgálta tüzetesen és sokáig.
– „Egészséges”, fordult a nők felé,
s hozzám: – „Maga meg, kisasszony, ne játssza
az Orleansi Hajadont nekünk.
Inkább örüljön, hogy Őfelségével
megosztja bő tapasztalatait.”
A szemtelen! Mire felöltözködtem
bekopogott a hadsegéd: – „Ne féljen!
Minden rendben”, mosolygott kedvesen.
„Szóval, holnap hétkor.” – „Úgy mint ma”, mondtam.
– „Nem, nem”, kiáltott ijedten, „nem este,
reggel hétkor. Az udvari fogat
hat után várja kapuja előtt.”
Valóban várt, lakájostul. Ezúttal
nem túlságosan nagy, de ragyogó
terembe vittek. Ágy nem állt sehol.
Az ablakokon besütött a nap.
A két pesztonka arcátlanság nélkül
bókolt előttem. Olyan izgatottan
topogtak, mintha Ausztria császára
őket készülne megfúrni, nem engem.
Akarok kiflit, habos tejeskávét?
Nem kell. A helység kellős közepén
kis, keskeny asztal állt, vastag, fehér
takaróval – tán lepedőnek szánták? –
meg párnával. De hol a többi kellék?
A pesztonkák nagy-ünnepélyesen
levetkeztettek, parfümmel locsoltak,
elmagyarázták: talpon állva várjam
a császárt, köszöntsem három hajbókkal,
s ha int, ha nem, feküdjek fel sietve
a kisasztalra, hanyatt és szó nélkül.
– „De hova rakjam lábamat?” – „Felhúzza.”
– „És hogyan fekszik mellém Őfelsége?”
– „Nem fekszik.” – „Hajtsák be a zsalukat.”
– „Itt világosban szokták, hi-hi-hi!”
Már mentek is, ruhámmal karjukon.
A szárnyas ajtón teljes díszben jött be,
dolmányban, csizmával, sarkantyúval.
Biccentett. Én pukkedlivel köszöntem,
majd még kettővel s rögtön felfeküdtem
az asztalra. Szép szál férfi a császár,
de fiatal képén a bambaság
virít. Gyorsan kigombolta nadrágját,
s fehérkesztyűs kézzel előkaparta
középnagy, piszkossárga, ellenszenves
farkát, s úgy állva, elég gyakorlottan
belémengedte. Lehunytam szemem
és nagybátyám vidéki udvarára
gondoltam, hol múlt nyáron hágatást
néztem végig. De azért szaporán
riszáltam faromat s nyögtem, nehogy
magömlését semmisnek minősítse
s elüssön az aranytól. Meglepő
gyorsan jött néki. Rögtön hátralépett
és selyemkendőbe csomagolta
a keveset, mi farkából maradt.
Mindjárt szalutált és kisarkantyúzott.
Aztán a pesztonkák jöttek ruhámmal,
majd a kedves ulánus kapitány.
Átnyújtotta a valódi selyemmel
bélelt, nehéz borítékot. – „A császár”,
suttogta, „legfőbb megelégedését
fejezte ki.” A kapuig kísért.
Bőgjek-e, vagy vihogjak? Jóanyám
megmenekült. Gyónni megyek vasárnap.
Aztán evés-ivás. Úgy gondolom, hogy
Isten s szerelmem, Poldi megbocsát.
 

(Budapest, 1936)

 

 

 

Elégia a halott szerkesztőhöz

In memoriam Géza Feleky

 
 
Ó Kháridász, ti tá nerthe?
Polü szkotosz. Háj d’ ánodoij ti?
Pszeüdosz. Ho de Plutón?
Müthosz. Ápólomethá!
(Kállimákhosz)
 
Gyűrött gallérod rajzát hova tetted?
Hol van mosolyod, a torz, a balog?
A Körúton nem égnek már feletted
a gót esték s a barokk hajnalok.
Milyen különös, kövér angyal lettél!
Az öröklét vihara hova vert?
Mit csinálsz ott fent? Melyik felhőn vettél
egy karácsonyi Nouvelles Litterairest?
Ne olvasd járva, mint az Oktogonnál,
vigyázz: elgázol még egy üstökös.
Barbár szelek járnak, hiába fonnál
nyakadba sált, az esti köd hűvös:
fordulj be az égi Abbáziába,
hol Ady Endre éretted izen
a pincérrel; és ne várjon hiába
Spinoza, Börne s Heinrich Heine sem.
Mondjad: ott fenn is félve jár zakó
kabátod mellén bársonylágy kezed?
Miről beszélsz? Egy asszony megható
melléről? Freudról? A Varázshegyet
dícséred az ablak mellől, szerényen?
Betéve mondod Goethe római
elégiáit? Verlaine-t? Azt meséled,
ki volt Cézanne, Klimt, Rippl-Rónai?
De mit kérdezlek? Tudom, csend van arra.
Az Ákheron homokja jégmerev
és lelked nyugodalmát nem zavarja
se hang, se hír, se könyv. A vérebek
üvöltözhetnek Európa-szerte,
benned többé nem háborog a vér;
sötét úton magadban mégy, amerre
ellenségeink szennye sem kísér.
És mégis: mennyi szépet hagytál cserben
itt, a színtelen, téli ég alatt –
azt képzeltem, még látlak kétezerben,
mikor tarkódon zöld lesz a hajad.
Mit feledtél itt! Tudom, hogy nem érzed
magadban többé a szörnyű hiányt.
Mit feledtél itt! Mennyi szobrot, képet,
hány Bronzinót és mennyi Tiziánt;
ablakodból Buda esti kontúrját
nem szívod többé, gyorsan és mohón,
nem néked nyűvik a hegedű húrját,
nem néked áll a siénai dóm,
nem néked ringnak a lányok tavaszra,
nem rád peregnek majd a gesztenyék,
nem néked verik a hordókat csapra,
és nem néked forrnak a feketék.
Örökké nyirkos köd borult fölébed
és nesztelen a rákosi homok,
a toll csatái többé nem kísérnek,
sem holt szerelmek meg fanyar borok.
Szelek játszanak az eltépett bólyán,
orkán harcol velünk, veled, velem,
s itt, a Szabadság süllyedő hajóján
nagy volt a harc s kevés a győzelem.
Ígérted: Jobb lesz. Az angol sziget
az óceánban még zöld és szabad.
És itt a köd. Fejünkre jéghideg
felhőt kavart a téli alkonyat,
lábunk belepte a szenny, a légy, a pók,
hiszen tudod: nem maradt itt, csupán
meghalni tisztán, mint a légiók
vezére halt a holt sereg után.
Holt mester, talán tudtad, néked írtam,
s hozzád, hozzád szállt mind e rímsereg,
s bár nem hallod már kint a messze sírban,
fogadd tőlem e szálló rímeket.
Kísérjen soká e vers muzsikája,
s ha egyszer nem lesz testvér és barát:
dalolja majd a Rákos csalogánya,
a tücsök néked altató dalát.
Egykor, mikor mirólunk sem beszélnek
többé, csupán e sárguló lapok,
és a Körúton már másoknak égnek
a gót esték s a barokk hajnalok.
 

(Budapest, 1936)

 

 

 

Kínai vers: A rózsabárka

Az esti tenger álmodó borán
úgy ring a bárka mint a kormorán.
A parton állok. Szemem várva vár
egy mosolyt onnan, hol a bárka jár.
Kék árbocán, mely sápadt mint az ón
fürtös mimózák csüggnek hervadón.
Ruházatáról sejtem meg: ez ő.
Kezében leng a selyem legyező.
Egy rózsát ejtek el a víz felett,
amit a tenger erre-arra vet,
s talán, ha este fordul majd a szél:
a rózsaszál a kék bárkához ér.

 

 

 

Kínai vers: A művészet

A mesterséges szigeten, hová egy tigris hátán jutsz,
mely hídnak áll a tó felett, szimmetrikusan és puhán,
viola hullámok között magában áll a pavillon,
mely csupa kék és csupa zöld és csupa, csupa lila porcelán.
Víg cimborák boroznak itt, tűnő gyönyört oroznak itt,
ingük almavirágfehér vagy rózsás mint az esti pír,
az egyik úntan elmereng, a másik sárga bort iszik
s a harmadik, nehéz fejét vállára vetve, verset ír.
De nézd: a tóban, hol a híd mint a jáspisfélhold ringatódzik,
nézd a tébolyt, nézd a mámort a művészek homlokán,
nézd, hogyan remeg ruhájuk, nézd, hogyan áll fejtetőre
egy pavillon, mely csupa, csupa, csupa porcelán.
 

(Budapest, 1937)

 

 

 

Német zsoldosdal

Mink volnánk hát a foltozott
irhájú hirhedt zsoldosok,
kiknek egészen egyremegy,
hogy völgybe, avagy hegyre megy,
parasztra, úrra, papra megy,
bitóra vagy csak babra megy.
Háltunk már puszta ég alatt,
füvet kaszáltunk jég alatt,
láttunk Brédában lángokat
s űztünk tízéves lányokat,
mert mink vagyunk a foltozott
irhájú német zsoldosok.
Láttatok zsenge gyermeket,
akit a strázsa kergetett?
Így verbuváltak minket is,
kaptunk páncélt és inget is,
korbáccsal vert a hadnagyunk,
így nőttünk fel s most itt vagyunk,
nem kímélünk férfit, se nőt,
falhoz kenjük a csecsemőt
és elfoglaljuk ágyadat,
aztán rád gyújtjuk házadat,
mert mink vagyunk a foltozott
irhájú német zsoldosok.
Kiirtottunk már hét megyét,
s megmásztuk Róma hét hegyét,
kullogtunk őszi sáron át,
vérfürdőt vettünk nyáron át,
úsztunk már téli réteken
s patkánymód át a Weseren,
izzadtunk lenn a Pó megett,
s hörböltünk szomjan hólevet,
ettünk sáskát, döglött lovat,
s hallottunk szörnyű átkokat,
mert mink vagyunk a foltozott
irhájú német zsoldosok.
Nem ismerünk apát, anyát,
kivágunk minden almafát,
megmérgezzük a kútvizet,
s azt szolgáljuk, ki megfizet,
annyit se mondunk: jónapot,
s kinyitjuk a hordó-csapot,
széthordjuk ingóságodat,
kurvának visszük lányodat,
s ha nem mondod, hogy: köszönöm
lebunkózunk a küszöbön,
mert mink vagyunk a foltozott
irhájú német zsoldosok.
S ha egyszer majd megvénülünk
és lócákon hülyén ülünk,
s lábunkat köszvény marja már,
s nehéz lesz Frundsberg kardja már:
obsitba küld a hadnagyunk
és várról várra baktatunk,
s azt lessük, hogy a szeretet
hol nyes egy darab kenyeret,
s így érünk oda, hol az út
végén azt kérdi Belzebúb:
hol jönnek már a foltozott
irhájú német zsoldosok?
Itt jönnek már a foltozott
irhájú hirhedt zsoldosok,
kiknek egészen egyremegy…
(Elölről)
 

(Budapest, 1937)

 

 

 

Buonaparte Ajaccióban, 1785

Tizenöt éves lettem. Nagy családi
ünnepség volt. Anyám borral kínált,
Elisa tortát hozott be, míg bátyám
Guiseppe, kiből nápolyi királyt
csináltam később, ezt súgta fülembe:
– „Ginevra néni rólad kérdezett.
Iskolásoknak délidőben félfrank.
Próbáld ki. Nagy, intenzív élvezet.
Nesze öt centimes.” A néni tíz házra
lakott tőlünk. Ismertük, mert anyánk
barátnőihez tartozott s gyakran jött
haboskávéra. Jókedvű, nyalánk,
vastag asszony, szíves a kicsinyekhez.
Gyűjteni kezdtem a centimeket,
miket tejre s péterfillérre kaptam.
Egy nyári délben, rettentő meleg
napon, peckesen lementem az utcán
a nénihez. Most felnőtté leszek!
Kopogtam. – „Jöjj be!” hallatszott távolról.
Ginevra néni az ágyon hevert
áttetsző, csipkés ingben és csak éppen
futó pillantást vetett reám, mert
regényt olvasott. Sapkámmal kezemben
álltam s meghajtottam magam. Ilyen
meghajlást tőlem nem kapott apósom,
Ferenc császár sem. „Jöjj ide, szivem,
és számold le az éjjeliszekrényre
apródat.” Majd utasítást adott,
hogyan készítsem el a limonádét.
– „Jól van a mama?” s megsímogatott.
Behoztam. – „Ülj mellém, Napóleonka!
Hányadik vagy az osztályban? Igyál.
Szép gyöngytyúkotok hogy van? Megettétek!
Kedvencem, Paolina mit csinál?
Vetkezz, fiam”, szólt és közben feltolta
ingét nyakáig. Hasa hófehér
széles mezőnynek tűnt mint hadvezérek
előtt a sík, még üres csatatér.
Lent az erdőcske, hol a tartalékot
s a tűzérséget kell elrejtenem.
Köldöke nagylyuk mint a fürdőteknő
lefolyója. – „Bújj mellém, gyermekem,
ne lopd a napot.” Combja közé húzott,
de baljából mégse engedte el
a szerelmi regényt. Jobbja ölemben
keresgélt. – „Nem találom”, nevetett,
„aprócska még.” De aztán csak elkapta.
Hatalmas keblei fülem felett
hintáztak, zajló tengeren a bóják,
ő meg faromat fogta s mozgatott.
Megizzadtam. Kurta gyönyörűség volt,
és korántsem oly intenzív, ahogy
Giuseppe bátyám ígérte. Utána
megpaskolta arcomat kedvesen
s eltolt. Míg öltözködtem, hozzám fordult:
– „Íly hőségben se neked, se nekem
nem ér ez meg fél frankot. Számold vissza
felét s vásárolj cukorkát belőle
Paolinkának. Fogyassz sok osztrigát,
hogy huncutkád megnövekedjék tőle.
Kagyló, pacal, rák, sonka: mind igen jó.
Ha kinőtt néked, jöjj el, hogy megnézzem.”
Az ágyból csókra nyújtotta kacsóját,
és elmerült a szerelmi regényben.
Hazafelé nagyon elszontyolodtam.
Most tömhetem magamat osztrigával.
S ha mégsem nő meg? Őrmester leszek
s megtoldom sok-sok győzelmes csatával.
 

(Budapest, 1937)

 

 

 

Bonaparte Egyiptomban, 1798

Berendezkedtem Kairóban,
miután Murád seregét
szétvertem a piramisoknál
és üldözésükre Dessaix-t
küldtem a sivatagba. Aztán
próbáltam a lakósokat
szabaddá tenni, felemelni,
habár nem értem el sokat
a tespedt, hitvány szolganéppel.
Vártam – hiába és nagyon –
a postát Párizsból, de nem jött.
El voltunk vágva. Egy napon
nagy nyármelegben unatkoztam
s utasítottam Teofánt,
tolmácsomat: fusson ki s hozza
be a két legszebb kurtizánt.
Alighogy intézkedtem, megjött
a posta, kerülőuton,
mert a kormányos kijátszotta
Hood-ot – vagy Nelsont? – nem tudom.
Mindegy. Rögtön hanyatt feküdtem
díszpamlagomra s izgatott
kézzel turkáltam jelentések,
okmányok, könyvek, hírlapok
meg levelek közt. Teofán jött:
a két lány vár. Kedves, rekedt
hangjukat az előcsarnokból
már behallottam. Mit tegyek?
Teofán, légy ügyes! Mondjad, hogy
a tábornok bocsánatot
kér tőlük, mert halaszthatatlan
fontosságú postát kapott.
Ha akarják, úgy elmehetnek,
de jobb, hogyha bejönnek és
megtisztelik a generálist,
altestét véve kezelés
alá. Megalázásnak ezt ne
tekintsék s a húsz aranyat
fogadják el, más alkalommal
majd minden csókot visszaad.
Lábujjhegyen jöttek be. Szépek
voltak. Biccentettem nekik,
sörbetet, süteményt hozattam
meg frissítőket, ők pedig
lábamhoz ültek a díványra.
Tovább olvastam. Ezalatt
a feszes, hófehér nadrágból
előkotorták farkamat
s egy fogással felállították.
Az egyik mondott valamit
és nevetett, mire a másik
kuncogva válaszolt – amit,
mert arabul volt, nem értettem,
de megjegyeztem. Ügyesen
dolgoztak rajtam, kézzel, nyelvvel
s jókedvűen, bár nékem nem
ágaskodott úgy, ahogy illik,
mert közben elfogott a kín
a kémjelentéssel kezemben,
kikkel csal sorra Josephine.
De huszonkilenc éves testtel
végülis minden rendben volt,
kivált, mikor az egyik lányzó
reám guggolt s meglovagolt.
Hogy ne zavarjon, sátrat formált
csípőmön köpenyéből és
közben még tartani segített
a direktórium-ülés
vaskos jegyzőkönyvét. Így lengett
rajtam, mint illatos virág,
majd gondosan becsomagolta
farkamat, mint a múmiát
és eltemette nadrágomban.
Úgy távoztak, hogy észre sem
vettem, elillanó tündérek,
elszálltak tőlem nesztelen.
Behívtam Teofánt, a koptot.
Fordítsd le, mit jelent e két
arab mondat! Elismételtem
s közben figyeltem a szemét.
Gonosz fény. Sanda mosoly szája
szögében. – „Jaj, nem mondhatom.”
Fordítsd, mert deresre huzatlak.
– „Pasa! Hadvezér! Irgalom!”
Fordítsd le, mert helyben elvágom
a nyakadat, ha nem felelsz.
Mit mondtak egymásnak a lányok?
Oldalba rúgtam a pimaszt.
– „Nagyobb hadvezért még nem láttunk.
Nem ám! Sem ennél kisebb faszt.”
Kotródj! Vége a presztizsemnek,
s még hagyján, hogy ez kinevet
– töprengtem – de imád fecsegni,
elpletykálja mindenkinek,
úgyhogy hamarost Angliában,
tán épp a Punch-ban, jelenik
meg a torzkép: én és a lányok,
ahogy farkamat kiszedik.
Elküldöm Teofánt Dessaix-hez.
Ha mamelukokra talál
a pusztában, a koptot küldje
az előörsbe. Gyors halál.
 

(Budapest, 1937)

 

 

 

Fiatalember Jeremiás próféta jobbján, 1511

Isten karját festettem estig – munkám
sehogyse ment. Jól lemostam magam
és lámpásommal kézben, elindultam
hazafelé. Lágy szél. A Péter-templom
apszisánál fiatalember várt rám.
Lekapta tollas bársonyfövegét.
Aeneasnak hívják. Keresztnevét
értettem csak. Kiejtése szerint
alighanem Ferrarából való.
Megkérdezett: hazakísérhet-e?
Kelletlenül biccentettem. Lámpámat
odaadtam apródjának, aki
most két fényforrást lengetett előttünk.
Indultunk. Ócska közhelyeket vártam,
buta bókokat, de a jövevény
– bár semmiképp sem mesterségbeli –
megkérdezett: mint osztom négyszögekre
a Sistina mennyezetét s mire
használom az oldalfal íveit?
Rámküldött kémnek túl előkelőek
mozdulatai s gyémántgyűrűi.
Aranyhaját olykor meg-meglengette
az esti szél. Tarkója olyan ívet
formált mint a holdsarló belseje.
Ettől kissé megenyhültem a gazdag
tolakodó iránt, ki megzavarta
eredménytelen töprengésemet
az Úristen behajtott könyökéről.
Ajtóm kulcsát kerestem. Ezalatt
apródjától átvette a tarisznyát,
a két lámpást s elküldte a fiút.
Kinyitottam az ajtót, megfordultam
búcsúzni, de ő besétált előttem,
szétnézett s konyhám asztalára tette
a lámpákat. Most megfelezhetem
vacsorámat, mit Beppo szolgám főzött.
(Takarékos ember vagyok, habár
ócsárlóim fukarnak mondanak.)
Vendégem rögtön kiszaladt a kúthoz,
aztán rendet csinált az asztalon.
Mit tegyek? Ültem és atlétikus
testét figyeltem, mozdulatai
zavartalan szépségét s elfogott
a boldogság, hogy vele lehetek.
Halványkék bársonydublónt hordott, kékebb
harisnyanadrággal, tőrt az övében,
nyakában két aranyláncot, a Szent Szűz
s a nagy Plátó medáliáival.
Fácánsültet, sonkát, gyümölcsöt, sajtot
szedett elő tasakjából, meg öblös
borosüveget s engedelmet kért,
hogy vacsorázni ülhessen velem
Nem beszéltünk sokat. Töltöttem néki:
– „Igyunk!” Utána kérdezgetni kezdett
Lorenzóról, della Mirandoláról,
az emberekről, akiket szerettem.
Majd mandulás süteményt vett elő
az elvarázsolt tarsolyból, átvitte
műhelyembe, két poharat s a bort is.
Keveset láthat, hacsak meg nem nézi
ágyam fölött – mert ott alszom – a festményt,
amelyet Luca Signorellitől
kaptam. Nincsen több, csak pár agyagmintám
– értékük semmi – meg a vöröskréta
vázlat a líbiai szibilláról,
bár ezt, megvallom, nagyon kedvelem.
Sokáig vártam rá, de nem jött vissza.
Tőrével vágja szét a vázlatot?
rémüldöztem s beszaladtam utána.
Ruhája szerteszét, nagyasztalom
sarkán meg az állványok tetején.
Magán nem hagyott semmit, csak fehér
összehajtott selyemkendőjét, melyet
haja köré csavart. Ágyam végén ült.
Arcát jobb profilból mutatta, mert
szeme szibillám krétarajzán csüggött.
Mozdulatlanul álltam az ajtóban
és teste kontúrját végigkísértem
a hajvonaltól homloka fölött
le arcélén, nyakán, jobb karján, törzsén,
lába körül, föl balján és tarkóján
aranybarna hajáig. Modelljeim
körvonalát feketével vonom meg
mint annyi más piktor, csak épp a hajnak
nem szabok határt, hogy kiszabaduljon
a térbe és lobogjon mint a láng.
Szédülni kezdtem az igyekezettől,
– holott, mióta élek, ezt teszem –
hogy minden részletét fejembe véssem:
félkörben induló szemöldökét,
ahogy behajlik és elvékonyul
mint üstökös csóvája; szájsarkában
a kéj ametiszt rovását, arcának
megfesthetetlen, lányos símaságát –
de megfestem. Bal lábfeje a padlót
súrolta, jobb lábát feltámasztotta
az ágy végén. Brutális combja közt
heréje duzzadt, messze délvidékről
hozott, ciklámen-rózsaszín gyümölcs.
Ő megrezzent, mikor lámpásomat
letettem a padlóra, majd ruhámat
ruhái fölé akasztottam, aztán
mellé feküdtem. Már hanyatt terült
és derekamra fonta hosszú combját.
Mindig hajnalban ébredek. Ma is.
Húnyt szemmel őt kerestem magam mellett,
a párnák közt, de nem leltem sehol.
Ezt sejtettem, mikor keresni kezdtem.
Asztalom sarkán babérkoszorút
hagyott aranyozott bronzból. Mellette
nyakláncát a Plátó-medáliával.
Szép őszi nap, szeptember 22.
Felszítottam a tüzet, rántott levest
készítettem s a maradék szőlőből
ettem, mikor szolgám beállított.
Megyek a Sistinába, hogy az Urat
megfessem, amint int az elemeknek
és fény meg árnyék szétválik körötte.
Azután őt. Jerémiás próféta
jobb oldalára ültetem örökre.
 

(Budapest, 1937)

 

 

 

Szonett egy mesekönyv elé

E könyv elvisz a látható valóság
határán túl: az ólomkatonának
kigyúl a szíve; tündérek a rózsák
és lámpásával Aladdin csodákat
teremt. Mi itt történik, sose történt
s nem avul el mint a regények, másnap.
Kik ezt írták, magasabb, ősi törvényt
követtek és mélyebb rétegbe ástak.
Míg gyermek voltál, hallottad a fákat
s az őzeket beszélni. Egynek láttad
a mindenséget. Ki lopta el tőled
az összhangot? Meg akarod keresni?
Indulj el lelked ős-vizén evezni.
Tekints a mélybe. Dobd el eveződet.
 

(Budapest, 1937)

 

 

 

Pietro Aretino levele a salernói herceghez – 1540 táján

Fenséges herceg! hitünk oszlopa!
Vénusz kegyeltje, Cézár és Vezér!
Aretino, az urak ostora,
kiről a fáma oly sokat beszél,
hallott már egyet-mást pusmogni Rólad: –
ezért íródott Hozzád e levél.
Mondják: jutalma Nálad nincs a jónak
és népednél a marha boldogabb,
hogy vége-hossza nincs az új adónak
és félországod börtönben rohad,
de, mert megnyertél néhány portyát, fennen
hordod bortól vereslő orrodat.
Meg azt is hallom, hogy Nálad már nem mer
pofázni senki s pimasz kémeid
bekúsznak minden házba, mint a tenger
itt Velencében. Néped éhezik,
de költőid kara bőségről szájal,
ha Téged néz. Napjaid s éjeid
egymásba folynak: varjútejjel s rákkal
táplálkozol, mulatsz s táncolsz csodás
váradban, mely hízelgőkkel s rimákkal
olyan tele van, mint egy záptojás.
Ne vedd szemrehányásnak szavamat,
tudom jól, hogy felétek így szokás,
sőt megvallom: titokban igazat
kell adnom Néked: élvezd a napot,
az élet kurta és a perc szalad;
oly jó fanyar bölcsészek és papok
szavától távol, gondtalan aratni
a pillanat vetését. A halott
katona többé úgyse tud harapni;
oly szép a harcba induló hadat
buzdítani, aztán otthon maradni,
pompásan festett mennyezet alatt
csücsülni, míg a kürtös egyre fújja,
s előttünk bókol a lakájcsapat;
zabálni, inni és röhögni durva
tréfákon, míg szeretett népünk ölni
indul; aztán langyos dunyhákba bújva
egy szépasszony mellére könyökölni,
majd hajnaltájt a kandallóparázs
elé állni, köröskörülpösölni,
a hölgyhöz visszamászni s így tovább…
De hadd térek tárgyamra, hercegem.
Mert tudok egy-két dolgot: hogy apád
ki volt valóban s születéseden
mi a hiba; hogy a szodómiát
mint ápolod s az ajtóréseken
át mint lestek meg; hogy hugod fiát
s beteg nejedet mért zárattad tetves
tömlöcbe; jaj Istenem, mennyi vád
és szörnyűség jut az eszembe! Reszkess,
ha megírom! De ládd – így tudatom
diszkrét levélben, mely, mondhatnám, kedves
baráti intés, enyhe fuvalom;
de képzeld el most, hogy e tercinákat
dühvel bélelem és úgy juttatom
népedhez, s mind e vérlázító vádak
mellé szatírát írok, mitől ölni
szalad a jámbor; nem íly lágy és bágyadt
levélkét, de bősz szatírát, erkölcsi
felháborodástól csepegőt? Mi mást
várhatsz, mint hogy az ilyen vers kikölti
a nagy kakukktojást, a lázadást?
Oly sok véren s halotti toron át
kísért a nép; egy gyenge szélfúvás
elég, hogy leverje a koronát
fejedről s bitón száradj, vagy a tenger
ringasson el s váradon boronák
járjanak… Ámde, hidd meg, nékem nem kell
halálod! Legyen föld és ég Veled,
nemes herceg! Vajszívű, szelíd ember
vagyok, ki nem kívánja végedet
és némi ellenszolgálat fejében
nem idézem Reád a végzetet.
Légy hát okos! Táncolj, míg néped éhen
döglik, tartsd gyűlölőidet vizes
tömlöcben, állíts új bitót a téren,
szedj több adót, tömd gyomrodat ízes
falatokkal, hagyd véreidet cserben,
harcolj, szeretkezz, gyilkolj! – de fizess!
Mert trónokat tud dönteni a nyelvem
s hallgatni is tud. (Száz tallér a tétel.)
Küldd el kegyesen s vagyok szóban s elvben
mindig hű híved:
Aretino Péter
 

(Velence, 1937)

 

 

 

József Attila temetése

Nem hívlak már. Jól tetted így, Attila:
kamasz szemed és fonnyadt bajuszod
hadd pihenjen örökre itt a lila
domboldalon s szétroncsolt, lecsukott
szembogarad ne nézze többé fájón,
mint járnak úri fogatok lucsok
úton s a pernye hogy esőz a gyáron
s miként lesz mindig másé az öröm –
mert különös nép lakozik e tájon,
a kisbírónak előre köszön,
s kész dáridón urát hogy felköszöntse,
míg lőre-borba fúl az ős közöny –
hiába volt a versek vér-özönje,
testednek jobb már, hogyha így rohad:
e kornál nem durvább a föld göröngye,
és nem keményebb a tehervonat
vaskereke Babits Mihály szívénél.
Mert görcs, bolond görcs lett a gondolat
vak városunkban, mely reszketve él még,
de új vezér felé görbed a háta,
vagy dunyhái alatt kushad, míg éjfél
után az őrület csapatja járja,
s felbérelt, hitvány, fokosos bitangok
garázdálkodnak szerteszét s a gyáva
polgár lapul. Fúhattál riadót
undornak, félelemnek és közönynek –
becsapott, hogy ne sírj, a kiadód,
azt mondta: tőled kétszer annyi könyvet
adott el, mint amennyit eladott,
s mikor rájöttél, nem tudtad a könnyet
elfojtani – mert nem volt olvasód,
nem kellettél! Álirodalom kellett,
buta regények s szemét darabok
kellettek nálunk, amíg a lehelet
lassan kifogyott tüdődből s a póz,
a drága, a csibészes, mit mint gyermek
hordtál, lehullt, és agyonkínozott
fejedben az őrület vert tanyát.
Mostohaapád űzött, a kopott
vén Államgép – de szerető anyád
is volt, a Haza, és talán ezért
nem volt otthonod s bútoros szobák
közt csavarogtál, havi negyvenért,
és kávéházak füstös páholyában
ültél, kit senki nem hív és nem ért.
De most elmentél s mint golyót a fában
hagytad szívünkben minden szavadat,
s oly messze vagy tőlünk, túl a halálban,
hogy bennünk csak a borzalom maradt,
meg napjaink sötét gyászmenete,
míg felzokogunk, európaiak
a sok turáni közt e fekete
földön. Aludj hát; aludj: víz meg ég
nem volt még lágyabb és kékebb, mint e
bús délutánon. Aludj a holt vidék
ölén, hol nincsen híre Dózsa Györgynek.
Aludj, mint Vörösmarty és Vitéz!
Aludj, mert jobb nem élni itt e földek
között, hol fáradt zsellér izzad nyáron
s a téli szél tört ablakokon zörget,
hol szolgáknak már nyakkendő a járom
és német szolgabírát hoz az út,
ki csizmában hág sírodra s fejfádról
lelopja majd a vérszín koszorút.
 

(Budapest, 1937)

 

 

 

Szonett a Múzsához

Tőled reszkettem elejétől fogva,
nem vonzott-űzött jobban soha más:
a lomb lehullt s a gyermekajkon lopva
keskeny redőt rajzolt a rohadás.
Te ültettél az omló földű fokra,
amerre nem tért vissza vízfolyás;
csupán az illó szót kaptam marokra
bolond bálodon, örök változás.
Mezítlen táncos érted lettem sértett
gőgömben. Jöjj hát, ihletett kísértet,
zuhanjon rám öklöd, ha megtalál,
mard, verd e testet és gyötörd e szívet,
hadd kössünk százszor, újra s újra frígyet:
uram, vezérem, mesterem: Halál.
 

(Budapest, 1937)

 

 

 

Csilléry Andrásnak*

Azt mondják, vénülsz. Szíved sűrű vére
– ha van szíved – majd egy napon megáll.
Mondd, pogromok fekete denevére,
nem volna jó magadhoz térni már?
Lelked mélyén rohasztó gyűlölet forr,
s holnap kinő feletted a moha:
nagyságra törni késő már ilyenkor,
de jónak lenni nem késő soha.
Vagy nem gondolod, földi léted estjén,
hová úgy jövünk, akár a lelenc,
hogy hol van tőled ama sok keresztény,
János apostol, Assisi Ferenc,
kinek szeme sugárzó, tiszta kék volt
és farkasokat ültetett ölébe,
vagy Szent Tamás, ki mint a kristály égbolt
borult elámult hívei fölébe?
Mind-mind különb volt nálad s többre vitte,
habár nem váltott bankszámlát a hitre.
Vagy gondoltál a sok konok magyarra,
ki úgy virult mint bimbózó magyalfa,
ki nem törődött záporral és széllel,
de néma büszkeséggel tört a jobbra,
mert érces mellel s tiszta homlok-éllel
már életében lett önmaga szobra?
Ha rád pillantok, megborzongok s fázok,
bár jól tudom, hogy balga, aki fél:
örökké állnak a magyar akácok
s téged elvisz, mint szellentést, a szél.
De hogy még jókor érjen lényed bére
s elébb mint érted a halál izen:
hadd tűzzelek tollam kemény hegyére,
melyből nyugtod nem lesz a sírban sem.
Mert szennyes folt lettél a nagy penészből,
melyet csapásnak küldött ránk az Ég,
minden szavad dögbűz a sáskavészből,
amelytől elpusztul egy nemzedék;
jó darvaink más tájakon keresnek
szállást s az ország holtfakóra vált,
a föld kinyílt, mint bőrtelen, veres seb,
ahol hazát a zsellér nem talált,
innét szalad a száműzött szabadság,
s te azt rugdosod, kit a jog se véd,
s mivel hazánkat rossz pénzért eladják,
te is eladod, hitszegő szemét.
Éretted szenvedjük a poklok kínját
s a honfibánat minden szégyenét,
tőled tántorog a munkás a járdán
– az éhség táncoltatja, nem a bor –,
amíg kurjongó kém lettél a vártán
s pimasz döglégy, kit táplál a nyomor,
és pudvás szád szünet nélkül zsidózik,
míg ellened száll hadba, aki hős;
s hogy tudja ezt a boldogabb utód is,
kinek neved nem lesz már ismerős:
ha eljön majd a láncot oldozó nap,
s a nép felosztott földeken tapos,
hadd hallják meg, ki volt Csilléry András
s minden nyilas, hozzá hasonlatos –
miközben téged, lent a föld alatt
a féreg fúr, a nyálkás, sose renyhe –
ezért, hogy ott is égessen e vád
kellett nékem ma nem-múló rímembe
szőnöm neved múló gyalázatát.
Hadd fújják egykor drága iskolások
a sok jövendő, magyar reggelen,
avagy hazamenőben, ha a fázós
alkony kékes lidérce megjelent,
boldog, nyugalmas, békés estidőn,
mikor a kereszt többé nem lesz horgos
s csupán az őszi szél üvölt bedőlt
sírod füvén, te nyomorult fogorvos.
 

(Budapest, 1938)

 

 

 

Középkori kocsmadal

Ülj le, testvér, bérünk éhbér,
kinn a sarkon leng a cégér,
töltsünk egyet – Bacchus mondja –
körgallérod úri condra
s kinek kell a tudományod?
Piszkafával ver a lányod,
nyúzott tested redves ólé,
bakancsodban sír a hólé,
így jársz, vén magiszter, és ha
sírgödörbe rúgnak, vézna,
rút lelkeddel merre szállasz?
Jobb e lőre mint a válasz.
Van, ki hörpint, van, ki horkol,
van, ki hosszan húz a borból,
van, ki kurjant, van, ki köpköd,
van, ki messzi hajtott ökröt
s vásárról mén lakhelyére,
van, ki szarvat rak nejére,
van, ki röffen, mint az ártány,
van, ki tallért gyűjt a kártyán
s bár tegnap még ágyrajáró
volt, úgy él most mint a báró,
s van, ki nyög, míg bortól kába:
prószt a császár! prószt a pápa!
Igyunk hát, hogy Bacchus isten
mindnyájunkat felderítsen,
elsőnek a kalodába
húzott szegény szabadságra,
másodszor meg rá, a hősre,
kit nem rémít máglya-rőzse,
harmadszor a börtönökbe
zárt, megkínzott ördögökre,
s egyszer még a besúgóra,
ki mögöttünk les a szóra
s gúnyra ferdül a pofája:
prószt a császár! prószt a pápa!
Így koccint az agg, a kajla
citerás s a vándorszajha,
így a koldus és a vesztes
háborúkból tért keresztes,
így a zsellér és a tenger
földet látott mesterember,
így koccint a bölcs s a mókus
képű lengyel asztrológus,
így a frank, az ír, a talján,
míg hajnalt a lóca alján
ott hever nő, szolga, kispap:
százan isznak, ezren isznak.
Mert mit tenne itt a mámor
kelyhe nélkül mind e jámbor,
mind e sok és bús keresztény,
kiket nem véd Szent Sebestyén?
Másé itt a rang s a rendjel,
másé itt a föld s az ember –
őt az anyja sírhalomra
szűlte örök siralomra,
egy az inge, az is foltos,
bunkóval les rá a zsoldos,
hányadékban jár a lába: –
prószt a császár! prószt a pápa!
 

(Budapest, 1938)

 

 

 

Rig véda: A teremtés

A lét helyén a Semmi volt kezdetben –
ki tudja, hogy hány ezer év előtt!
A dolgok léte majdnem lehetetlen.
Nemlétük jóval elképzelhetőbb.
Ő volt csupán, akit ma az Egy néven
szoktunk jelezni. Ez sem biztos. Ő
az istenség, kinek a létezéshez
nem kell mozgás, tüdő, sem levegő.
Sokan hiszik, hogy Ő adta, az Isten
nékünk az életosztó meleget.
Mások: hogy egy nagy tojásból jött minden,
mely a tenger közepén lebegett.
Olyik azt véli: „az van csak, mit látok”,
továbbá, hogy „az anyag az anyánk”,
de akkor ki az anyag anyja? Mások
szerint sár testünket Ő adja ránk.
Ám lehet-e, hogy anyagot teremtsen
a lélek? S ha nem, honnan a salak?
Avagy az anyag terméke a szellem?
Alacsonyabból lett a magasabb?
Vagy igaz-e, hogy képzelgés a lélek?
Avagy fordítva: hogy nincsen világ,
a jelenségek ábrándok, ködképek,
mert csak lélek van, s testünk délibáb?
Ha nem képzelgés – mi a lélek útja?
S ha képzelgés – mire való a test?
Ki mindezt sárból gyúrta vagy nem gyúrta:
Ő tudja csak. Vagy Ő se tudja ezt.
 

(Budapest, 1938)

 

 

 

Kínai vers: A gázló

Ha nagy az ér és mély a gázló:
a lányok némán járnak át,
szemük a bús nősorsot gyászló
s a vízben elmaradt ruhájuk
utánuk leng mint ólom-zászló.
De ha az ér bokáig ér:
övükig emelik a szoknyát,
kacér szemük álomban él,
arany combjukat ezüst vízben
legyezgeti a nyári szél.
 

(Budapest, 1938)

 

 

 

François Villon balladái

Mesterem és néhai barátom,

dr. Feleky Géza emlékének

 

 

 

 

Ballada a Senki Fiáról

Mint nagy kalap, borult reám a kék ég,
és hű barátom egy akadt: a köd.
Rakott tálak között kivert az éhség,
s halálra fáztam rőt kályhák előtt.
Amerre nyúltam, csak cserepek hulltak
s szájam széléig áradt már a sár,
utam mellett a rózsák elpusztultak
s lehelletemtől megfakult a nyár,
csodálom szinte már a napvilágot,
hogy néha még rongyos vállamra süt,
én, ki megjártam mind a hat világot,
megáldva és leköpve mindenütt.
Fagyott mezőkön birkóztam a széllel,
ruhám csupán egy fügefalevél,
mi sem tisztább számomra, mint az éjjel,
mi sem sötétebb nékem, mint a dél.
A matrózkocsmák mélyén felzokogtam,
ahogy a temetőkben nevetek,
enyém csak az, amit a sárba dobtam,
s mindent megöltem, amit szeretek.
Fehér derével lángveres hajamra
s halántékomra már az ősz feküdt,
s így megyek, fütyülve egymagamban,
megáldva és leköpve mindenütt.
A győztes ég fektette rám a sátrát,
a harmattól kék lett a homlokom
s így kergettem az Istent, aki hátrált,
s a jövendőt, amely az otthonom.
A hegytetőkön órákig pihentem,
s megbámultam az izzadt kőtörőt,
de a dómok mellett fütyülve mentem,
s kinevettem a cifra püspököt:
s ezért csak csók és korbács hullott árva
testemre, mely oly egyformán feküdt
csipkés párnák között és utcasárban,
megáldva és leköpve mindenütt.
S bár nincs hazám, borom, se feleségem
és lábaim között a szél fütyül:
lesz még pénzem és biztosan remélem,
hogy egy nap nékem minden sikerül.
S ha meguntam, hogy aranytálból éljek,
a palotákat megint otthagyom,
hasamért kánkánt járnak már a férgek,
és valahol az őszi avaron,
egy vén tövisbokor aljában, melyre
csak egy rossz csillag sanda fénye süt:
maradok egyszer, François Villon, fekve,
megáldva és leköpve mindenütt.
 

(Budapest, 1934)

 

 

 

Nyári ballada szegény Lovise-ról

Lovise egész nap a tűzhelynél állott
és arcára fekete pernye hullt,
és éhes volt, mikor a szalmazsákra
az alkonyatban sírva ráborult.
Szegény emberek lánya volt, árva gyerek
de bokor akart lenni,
melyet körülcsókolnak a nyári szelek.
S mikor egy úr a tűzhelynél meglátta
szűz mellét, melyet korom takart,
azt hitte, hogy megér egy sárga tallért
egy éjszakára – de ő nem akart.
Szegény emberek lánya volt, árva gyerek,
de bokor akart lenni,
melyet körülcsókolnak a nyári szelek.
S akkor az úr tornyos várába hítta,
ígérte: mint a rózsát öntözi,
léptét számolja, harmattól is óvja,
hintón hordja, selyembe göngyöli.
Szegény emberek lánya volt, árva gyerek,
de bokor akart lenni,
melyet körülcsókolnak a nyári szelek.
S mikor a várban kigyúlt az arca,
ahogy lehellettől a rózsa kigyúl:
akkor nem értette nagyon sokáig,
hogy mért teremtette a férfit az Úr.
Szegény emberek lánya volt, árva gyerek,
de bokor akart lenni,
melyet körülcsókolnak a nyári szelek.
S a nyári szél a csatazajba fulladt,
s az éji ég vörös lett, mint a vér,
de a szívében nem volt már imádság
és bíbor arca lett csak hófehér.
Szegény emberek lánya volt, árva gyerek,
de bokor akart lenni,
melyet körülcsókolnak a nyári szelek.
És férje is elment a csatazajba,
s ő maradt otthon, meg egy kis poronty,
és az avaron lovagok feküdtek,
olyan rőten, mint a tavalyi lomb.
Szegény emberek lánya volt, árva gyerek,
de bokor akart lenni,
melyet körülcsókolnak a nyári szelek.
S a nyári szél csak megjött évről évre,
s gyakrabban jöttek még a férfiak,
szívében a szerelem meghalt régen,
s csak vére ordított, mint éji vad.
Szegény emberek lánya volt, árva gyerek,
de bokor akart lenni,
melyet körülcsókolnak a nyári szelek.
S mikor a nyártól oly áldott lett a teste,
amilyen áldott a víz partján a rét,
a víz partjához ment egy nyári este,
s beledobta a sok kihűlt mesét.
Szegény emberek lánya volt, árva gyerek,
de nem akart már bokor lenni,
melyet körülcsókolnak a nyári szelek.
 

(Bécs, 1932)

 

 

 

Rablóballada a Vörös Coquillard-ról

 

I.

A vén kalappal ferdén homlokában,
amíg övében sandán ült a tőr,
és két jó lábán kissé ingadozva
(a rum tette ezt s az átkozott likőr)
ez volt Pierre, a vörös Coquillard,
ki orránál vezetett minden zsarut,
s mert mindenütt ott volt és nem volt sehol:
a törvény miatta már rég nem aludt.
 

II.

Még egy ringyót sem tudott sírni látni:
magával vitte, ha horgászni ment,
s csak a templom előtt hagyta magára,
hogy imádkozzék egyedül odabent.
A szegényektől nem vett el egy fityinget,
vadászni csak a gazdagokra járt:
s ha valaki ezt nem hiszi el, mondjátok:
Pierre volt ez, a vörös Coquillard.
 

III.

És mikor ő lett a rablóvezérünk
és pofája sebhellyel volt tele:
akkor mindig tudtuk, hogy miből élünk,
és senkinek sem lett üres a zsebe,
akkor egyszerre miénk lett a város,
s velünk táncolt egész éjjel a bár,
de amikor a zsaruk megjelentek;
csak volt Pierre, a vörös Coquillard.
 

IV.

A hasunkat kaláccsal puhítottuk,
s a pálinkában sohsem volt hiány,
s azt híreszteltük: a széles világon
nincsen hozzája hasonló zsivány.
De a hóhérnak ez már rég nem tetszett,
csak ült a varjak közt s azt mondta: rája vár,
és önmagát hozzá vendégül hítta
akkor Pierre, a vörös Coquillard.
 

V.

S a bitót nézte, mely alatt várt a féreg,
s övét, melyben már rég nem ült a tőr,
szemébe akkor majdhogy egy könny tévedt
(a rum tette ezt s az átkozott likőr)
és nyakát szépen a kötélbe dugta,
hiszen a hóhér is csak proletár,
s mikor kettétörött a csigolyája:
csak volt Pierre, a vörös Coquillard.
 

(Bécs, 1932)

 

 

 

Ballada a múlt idők dámáiról

Ha az útkereszten május alkonyatkor
én, a csavargó egy percre megállok:
akkor halkan megkérdem önmagamtól,
hogy Thaisz vagy Heléna merre jár most?
Hol van Sabina, a szőke császárné,
aki előtt fél Róma térdepelt,
s hol a nimfa, ki a tó vizéből
fehér testének választ énekelt?
Hova lettek a csókok és a vágyak,
az alkonyattól piros szénaágyak,
a pásztorórák, a szerelmi szó?
De hova lett a tavalyi hó?
És aztán, napszálltakor, újra kérdem,
hogy szőke volt, vagy barna volt a lány,
kinek fehér válláért minden éjjel
felsírt a ciszternából Johanán?
Hol van a melle, mely kígyózva táncolt,
hol van az öle, melyen aranylánc volt,
s hol van teste, mely olyan halvány volt,
mint ezüsttükörben a liliom?
Hova lettek a csókok és a vágyak,
az alkonyattól narancs szénaágyak,
a pásztorórák, a szerelmi szó?
De hova lett a tavalyi hó?
Hol vannak a tébai királylányok,
s mellbimbóikról hova lett a rúzs,
s ámbrától még illatos múmiájuk
fehér csontjáról hova lett a hús?
S a szír nők, kik görög hajósok ölében
feküdtek tarka bambuszágyakon,
s a hetérák, kik kis mellüket nézve
álltak a korinthusi várfalon?
Hova lettek a csókok és a vágyak,
az alkonyattól sárga szénaágyak,
a pásztorórák, a szerelmi szó?
De hova lett a tavalyi hó?
Hol van Heloise, kiért a szarkofágban
Abelard szíve még most is dobog,
s hol van a szűz, akit Rouen várában
égettek meg nemrég az angolok?
Odaadnám érte fél életem:
ha a kezét kezembe tudnám venni,
s csak egyszer tudnék vele végigmenni
az alkonyattól lila réteken…
De nyomukat hiába kutatom,
mert hol van a fekete ugaron
a pásztoróra, a szerelmi szó?
De hova lett a tavalyi hó?
Tanulságos utóirat
Ezért, ha májusban egy lánnyal járkálsz,
és nem tudod, hogy Pláton vén szamár,
s ha a parkban csiklandó nevetése
mögött nem érzed meg, hogy mire vár,
akkor, ha egy nap otthagyott, ne kérdezd,
hogy hova lett és kivel merre jár?
Mert megtudod, hogy a szerelmi szó
számodra volt – mint a tavalyi hó.
 

(Graz, 1933)

 

 

 

Ballada a kalózok szeretőjéről

Jennynek hívták, szőke volt és éhes,
s a szállodában üveget mosott,
hol elhamarkodott szeretkezések
szagát árasztották a bútorok.
S mikor szitkokkal teltek meg az éjek,
s csiklandott ringyók részeg sikolyával:
ő a hajóra gondolt
nyolc ágyúval s tizenhét vitorlával.
S ha ágyazni ment, mert már a párok vártak,
vagy hajnaltájt meleg vizet hozott:
megtörtént néha, hogy egy vendég vasárnap
markába titkon egy dénárt nyomott.
Ilyenkor mindig némán megköszönte
alázatosan vézna mosolyával,
és a hajóra gondolt
nyolc ágyúval s tizenhét vitorlával.
És éjjel, ha kiment a folyosóra,
egy-egy éhes hím gyakran rálesett,
ki ott mindjárt a bűzhödt kőpadlóra
teperte le: s ő mindent engedett.
S mikor a férfi vállait harapta,
s mellét kereste borgőzös szájával:
ő a hajóra gondolt
nyolc ágyúval s tizenhét vitorlával.
S egy délben zaj támadt a tengerparton,
s találgatták mindnyájan az okát,
de ő felkacagott az utcasarkon,
és még otthon is nevetett tovább.
S hogy mosogatni hívták a konyhába,
a tányérokat eltolta karjával –
és a hajóra gondolt
nyolc ágyúval s tizenhét vitorlával.
S mikor félreverték a vészharangot,
s a kikötőben üvöltött a nép,
ő lassan elfütyült egy hosszú tangót
és hófehérre mosta a kezét,
s új ruhájában a párkányra hágott,
s a tengert nézte gonosz mosolyával,
hol a város előtt egy hajó állott,
nyolc ágyúval s tizenhét vitorlával.
S a hajó nyolc ágyúval lőni kezdte
rőt bombákkal akkor a várfalat,
és nem maradt, mikor leszállt az este,
kastély a várban s ház a vár alatt,
ledőlt a bazár, a fárosz és a zárda,
s bronzoszlop a helytartó szobrával,
és nem maradt, csupán egy piszkos szálló
nyolc ággyal és tizenhét utcalánnyal.
De ő még mindig az ablaknál állott,
s az éjszakába egy dalt énekelt,
és reggel a matróznép partraszállott,
és minden embert sorra láncra vert.
És akkor a hajósok vezetője
így szólt hozzá: „Kalózok szeretője,
kit öljünk meg kívánságod szerint?”
S ő azt felelte: „Mind!”
S a tengerparton aznap alkonyatra
minden fán ötven ember lebegett,
és szemüket a héják csőre marta,
mint lógombócot éhes verebek.
S a hajó, míg a hullák rút farával
halotti táncot járt az est szele,
nyolc ágyúval s tizenhét vitorlával
eltűnt vele.
 

(Budapest, 1934)

 

 

 

A haláltánc-ballada

Ott ült a Császár. Dús hajában
hét csillag volt a diadém.
Rabszolganépek térden állva
imádták, barna köldökén
a Göncöl forgott, válla balján
lámpásnak állt a holdkorong:
de a bohóc sírt trónja alján:
„Mit sírsz” – rivallt reá – „bolond,
nincs szív, mit kardom át ne járna,
enyém a föld!”… S hogy este lett,
egy csontváz tántorgott eléje
s elfújta, mint a porszemet.
– Kényúrként éltünk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
Gót ablakokban sírt az Orvos:
„Uram, nektárod merre nő,
amely ír minden kínra s melytől
meggyógyul minden szenvedő?”
S az ajtó nyílt: keszeg magiszter
táncolta végig a szobát,
kezében mély ólomkehelyből
kínálva színtelen borát:
„Igyál, e nedv hűs, mint a mámor,
s nincs seb, mit heggel nem takar,
igyál testvér; e mély pohárból,
csupán az első korty fanyar.”
– Kontárok voltunk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
A kútkávánál állt a Gyermek,
szakadt gyolcsingecskében, s rőt
topánban, s nézte lenn a vízben
képét, mely játszni hívta őt:
…„Ha jössz: a holdleánytól este
a cukrot süvegszám kapod,
s minden pirosló reggelente
békákon ugrálunk bakot.”
„Jövök már!” – szólt, s a kútvíz nyálas
siklót dagasztott zöld hasán,
míg a Halál vihogva vitte
anyjához a vörös topánt.
– Balgán játszottunk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
Repedt tükrénél állt a Céda:
„Hajamnak árja még veres,
miért, hogy már a régi léha
seregből senki sem keres?
Ölem még izzó csókra éhes,
mellem rózsája még kemény…”
S az ablakon röhögve lépett
be az utolsó vőlegény:
„Hopp, Sára, hopp, gyerünk a táncra,
ma: holt szerelmeid torán
hadd üljön nászlakmát a lárva
ágyékod hervadt bíborán!”
– Buján fetrengtünk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
Éjfél borult a háztetőkre,
s kuvikhang szólt a berken át,
midőn a Bankár útnak indult,
elásni véres aranyát.
Az útkereszten vasdoronggal
hét ördög várta s a Halál;
s mikor kardot rántott, a csontváz
fülébe súgta: „Mondd, szamár,
szamár, mit véded még a pénzed?
Meghalsz s a kincset elviszem,
s a kincs helyett eláslak téged,
akit nem ás ki senki sem.”
– Kufárok voltunk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
Aranypárnáin ült a Dáma,
s üvöltve sírt: „ne még, ne még”,
de ő már átkarolta drága
csípői karcsú, gót ívét,
„engedj csak még egy lanyha csókot,
meg egy gyönggyel kivarrt ruhát,
engedj csak még egy buja bókot,
még egy szerelmes éjszakát” –
de ő, rút foltot festve mellén,
mely, mint a rákseb, egyre nőtt,
fehér testét nyakába vette
és vitte, vitte, vitte őt.
– Tunyán henyéltünk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
Tüzénél állt az Alkimista,
s óráját nézte, mely lejárt.
„Isten vagy ördög: egy napot még,
amíg megoldom a talányt,
a végső, nagy talányt, amerre
görebjeimnek ezre vitt,
csak egy napot még, mert megfejtem,
megfejtem holnap alkonyig.”
„Nem fejted” – szólt a hang – „nem fejted”
s vállára tette jéghideg
kezét, míg felrobbant a lombik:
„Aludni mégy most, mint a többiek.”
– A Titkot űztük mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
Pestis-csengőkkel jött a dögvész,
s a reimsi szentegyház előtt
húsvét vasárnapján derékon
kapta a hájas Püspököt:
„Néked szereztem ezt a nótát,
gyerünk, nagyúr! Csengőm csörög –
légy pápa, vagy próféta, rózsás
hajnalködökbe öltözött,
légy szent püspök, vagy rút eretnek,
ki ég a máglya kormain,
misézhetsz lenn – én fenn nevetlek
a dómok csonka tornyain!”
– Álszentek voltunk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
A vén Paraszt már tudta s várta
alkonytájt kinn az udvaron:
„Görnyedt testünknek nincsen ára,
s úgy halunk meg, mint a barom.
Kaszás testvér! Sovány a földünk!
könyörgöm: egyet tégy nekem:
ha elviszel, szórd szét trágyának
testemet kinn a réteken!”
Ő rábólintott s vitte lassan,
s úgy szórta, szórta, szórta szét,
mint magvető keze a búzát,
vagy pipacsot az őszi szél.
– A földbe térünk mindahányan,
s az évek szállnak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
 

(Budapest, 1936)

 

 

 

Chanson a párizsi szépasszonyokról

Szeress brit dámát: régi lordok
utódját, szeplőst, kékruhást:
vagy norvég lánnyal lesd a fjordok
fölött az őszi szélzúgást:
szeress szír asszonyt: lassú tánctól
vonagló, lomha kéjű nőt,
sápadt, görög szajhát Bizáncból,
arany-termekben vénülőt:
szeress nagymellű, lágy flamandot,
ki untan s lagymatag mozog:
nem csókol asszony úgy a földön,
mint a párizsi asszonyok.
Keresd szláv hitvesed szemében
alkony táján a nagy talányt:
ölelj cigánylotyót a réten,
szeress arab nőt, perzsa lányt,
borulj sudár, fehér hasára,
mely hűs, akár a gyík hasa:
hágj fel Madonnád ablakára
lajtorján május éjszaka:
hajolj mór rabnőd íriszére,
hol zöldessárga fény lobog:
nem csókol asszony úgy a földön,
mint a párizsi asszonyok.
Utazz s hajózd be mind a tengert,
kutass fel messze népeket,
imádj kígyójárású berbert,
kívánj nagylábú németet:
várd hölgyedet brokátruhában
Toledó őszi lombja közt,
vagy kurtizán a Szuburában
forgasson tejszín combja közt:
szeress zsidólányt, búst és édest,
mint május éji ó-borok:
nem csókol asszony úgy a földön,
mint a párizsi asszonyok.
Jegyzet:
Tudom, hogy vannak még ezerszám,
örmények, lappok, négerek,
sárgák, oly aprók, mint az öklöm,
s mindig csak csókra éhesek,
hinduk, litvánok, svédek, írek,
bretonok, szerbek, angolok;
de egy sem csókol úgy e földön,
mint a párizsi asszonyok.
 

(Budapest, 1935)

 

 

 

Négysoros vers, melyet Villon halálítélete szélére írt

Francia vagyok Párizs városából,
mely lábam alatt a piszkos mélybe vész,
s most méterhosszan lógok egy nyárfaágról,
és nyakamon érzem, hogy seggem míly nehéz.
 

(Miskolc, 1934)

 

 

 

Ballada, melyben Villon mester embertársai bocsánatát kéri

A bitang úr, ki nyakig ül a borban
és szolgáit véresre vereti,
a hájas püspök, ki a kolostorban
a szűzapácát kergeti,
királyok és egyéb zsiványok,
s kopasz ruék, kik csorgó nyállal
röhögnek ronda képeken,
és kocsmahősök, kik az árok
mélyén böfögnek részegen,
stricik, sintérek, ágyrajárók,
kerítőnők és zugbankárok:
bocsássanak meg mind nekem.
Zsidók, kik pénzüket kamatra adják,
hogy a szegényen bőrt se hagyjanak,
és kurvák, akik mellüket mutatják,
hogy a polgárok kedvet kapjanak,
proletárok, akik kijátszva
döglenek meg a híd alatt
és lázadók, akik a nyárfa
ágán a szabadságra várva
fityegnek sárga zsinegen,
királyleányok, grófok, bárók
klozettosnők és lócsiszárok:
bocsássanak meg mind nekem.
Csak az átkozott polgármester nem!
Annak még egyszer a képére mászok,
mert a zsarukkal pőre seggemen
forgáccsá verte a szeges korbácsot,
elvette pénzemet és ráadásul
ebédre megrohadt kölest adott.
Kóterben várom most a holnapot,
hátam feltört az ágy deszkáján
s nyolcvan font ólom lóg a térdemen,
csak így történt, hogy a pofáján
nem ül még ott a névjegyem,
és ezt bocsássa meg nekem.
A tiszt urak, kik hősi pózzal
csörtetik rozsdás kardjukat,
s a kölykök, kik bársonyzacskóban
hordják körül a farkukat,
a dáma drága bundájában,
ki megfesttette ősz haját,
s a délelőtti napsugárban
büszkén riszálja vén farát:
ti, akik dáridóra vártok,
míg mi vánszorgunk éhesen:
hogy eleget nem köptem rátok,
bocsássátok meg énnekem.
Büdös zsaruk, kik minket űznek
a föld felett s a föld alatt,
és hadvezérek, kik vérünkkel
foltozzák meg a várfalat,
bírák, kik az urat kímélik,
de a rongyosat elítélik,
mert a törvény is csak csalás:
vérrel fogunk fizetni nékik,
ha jön a nagy leszámolás.
Hogy ezt a harcot meg nem érem
s mint hadnagy, nem vezethetem,
azt ők mindannyian, remélem,
könnyen bocsájtják meg nekem.
Ajánlás:
Verjétek nehéz vasbunkókkal
rántottává a képüket;
ruhátokról a nyári zápor
lemossa majd a vérüket.
Egyébként François Villon a nevem,
ezt senki ne bocsássa meg nekem.
 

(Budapest, 1936)

 

 

 

Kerítőballada Villonról és kövér Margot-járól

Persze: pukkadnak a párizsi polgárok,
mióta hírlik, hogy egy lánnyal járok,
ki az utcáról tartja el magát.
De a kis dögöt nagyon szeretem,
ingét megvarrom, ágyát megvetem
és megkefélem este a haját;
bort hozok a kocsmából, a kútról vizet,
s ha egy vendég jön, aki jól fizet:
a hátsó ajtón diszkréten távozom,
hogy a gavallérok és a tiszt urak,
mint a mennyben, úgy érezzék maguk
a bordélyházban, hol ketten lakunk.
Persze, gyakran beköszönt a nyomor.
Ilyenkor Margót látni sem tudom,
gyűlölöm, mint a kést, a vérem forr,
belérúgok és a haját húzom,
Józsefre s Máriára esküszöm,
hogy holnap reggelig agyonütöm,
ha nem lesz pénz – zálogházba teszem
ruháit és ha nincsen, mit egyem:
káromkodom, míg a gyomrom korog,
ő meg a szoba sarkában kuporog,
s ilyenkor napestig pofozkodunk
a bordélyházban, hol ketten lakunk.
Aztán egyszerre pénz áll a konyhára,
mert hirtelen nagy lett a forgalom,
vagy én találkoztam a Bac utcában,
avagy a Montmartre-i domboldalon
egy bitanggal, ki meglógott a cehhel…
S kövér Margóm akkor megint a régi,
combomra csap és arcunk felderül,
lefekszünk, s én egy dalt trillázok néki,
ahogy ez a legjobb férfinak
száz évben is csak egyszer sikerül.
És aztán másnap estig horkolunk
a bordélyházban, hol ketten lakunk.
Ajánlás:
Kik ezeket a sorokat olvassátok,
gavallérok, urak és kapitányok,
jegyezzétek meg: ha egy lányt kívántok,
ki az ágyban mindenre kapható,
szolgálatotokra készen, itt vagyunk
a bordélyházban, hol ketten lakunk.
 

(Bécs, 1932)

 

 

 

Levél, melyet François Villon mester, mikor nem volt már egy büdös vasa, így írt Jehan de Bourbon herceghez

Tisztelt uram, fenség, vagy mi a fene, bevezetésül
fogadd üdvözletem. Bár nem vagyok ficsúr, kit a babája fésül,
sem gróf, aki a népet nyúzza, sem Monsignor, ki hintón jött az égből.
Nevem kurtán Villon. Szeretőm utcalány. (Úgy hívják: Mirjam.)
És én? Én eddig néhány verset írtam,
persze, csak úgy privát gyönyörűségből.
Máskülönben pedig boldog vagyok,
hogyha vasárnap nem látok papot.
Arról van szó tehát, hogy múltkor este – úgy értem
hajnalfelé, mikor a kocsmából hazatértem –
egy pimasz gavallér belémkötött.
S mikor pisztolyt húzott, én is kivettem övemből
a tőrömet s tiszta önvédelemből
egyszerűen leszúrtam a dögöt.
S most azt harangozzák, hogy bűnbe estem,
s ezért itt rohadok e majomketrecben.
Egy ily bitang, mint én, persze csak szarik rája,
hol éri majd az angyal trombitája.
De szörnyűség, ha nincs egy vasa.
Úgy lóg a levegőben, mint az akasztott ember,
ha a zsaru ráköp, még csak szólni sem mer,
és nadrágjából kiáll a fara.
Szóval, uram, tőled függ a dolog,
ha Villon gyomra többet nem korog.
Világéletemben embert még meg nem vágtam
soha pénzért. A legtöbb, úgy találtam,
túl ordenári ehhez énnekem.
De te ezt a kitüntetést majd csak megbecsülöd…
Úgy ötven fontot gondoltam aranyban. Ha egészségesen kikerülök
a kóterből, vissza persze a dupláját fizetem.
És addig vedd, ha félsz, hogy kitolok veled,
zálogul az akasztófakötelet.
Post scriptum:
Mit nem tesz egy ily szegény proletár,
ha a prófunttól segge szüretre jár?
Ilyenkor már bagó sem kell neki.
De most, mikor kalapját leveszi,
s a rothadt pénzért térdre állva
úgy mászik eléd, mint a majom:
hát azt hiszed, nem sül ki a pofája,
te barom?
 

(Budapest, 1936)

 

 

 

Szerelmes ballada D’Aussigny Yssabeau-nak

A dombtetőn a sziklák, mint a nyársak
merednek, lassú szél nyög és a hársak
hasadt odvából tejszín nedv csorog;
a tar bozót mélyén szerelmes árnyak
ölelkeznek s a holdas fák úgy állnak
tótágast, mint mezítlen asszonyok.
Öledre vágyom sírva itt e holt
avarban, hol szerelmünk fészke volt,
s vonagló, izzadt testedért üvöltök.
…Vérembe folyt a vörös telihold.
Emlékszel még? bimbók fakadtak, lanyha
est volt s a fény utolsó sáv aranyja
halódott fenn egy vattafellegen;
bíbor hajad sovány válladra lógott,
minden fűszál bokád köré fonódott,
langyos szellő bujkál a melleden,
s hogy ajkaimra éhes szád tapadt,
s belémcsorgattad édes nyáladat:
két testünk volt, de már csak egy szívünk,
s az alkony ránkborult a fák alatt.
Aztán a hold úgy bukdácsolt a görbe
fatönkök közt, mint rőtszakállú törpe,
s bárhogy kérleltél, megtörtént a nász,
a bokrokon minden rügy arcom mellett
meleg harmattól duzzadt, mint a melled,
s halántékunkon lüktetett a láz,
kemény földágyunk lágy lett, mint a gyolcs,
s nem hallott ember még olyan sikolyt,
mint mellyel izzadt testünk összeforrt.
…Vérembe folyt a vörös telihold.
Majd föltérdeltem és úgy néztelek;
a tengerről sós illat érkezett,
s öledbe épp egy kis virág szorult;
jó volna – súgtam – mindig már így lenni,
és így hallgatni mindörökre semmi
beszédedet. Fejünkre mézga hullt.
Megosztottam veled a kortynyi bort
s a kenyeret, mely tarisznyámban volt:
ez lett lakománk s az ég nászi fáklyánk,
hol a csillagok örök árja folyt.
A csillagok s egy bimbós ág: a vőfély,
két melled úgy állt, mint két gonosz nővér,
egymásnak háttal. A hold hidegen
sütött s ahogy kékes testedhez értem,
azt gondoltam: talán még ezt sem értem,
s oly messze vagy tőlem és oly idegen.
Aztán hűs ajkad búcsúzón hajolt
fölém s a fákon túl az égi bolt
szélén pirosan megrepedt a hajnal.
…Vérembe folyt a vörös telihold.
És így bolyongok most a téli erdőn,
és várok rá, hogy izzadt tested eljön;
ágyunk füvét felverte rég a fagy,
s az orkánban vonagló fák alatt
űzöm fehér, mezítlen árnyadat,
s a fellegektől kérdem, merre vagy;
hol melled, mely ruhádon átdagadt,
s csípőd, amelyre gyöngyvirág tapadt,
s a dús bozót s az eprek a bozótban?
Mért nem jössz? Várlak még a fák alatt.
A dombon, nézd, a sziklák, mint a nyársak
merednek, lassú szél nyög és a hársak
hasadt odvából tejszín nyál csorog;
a tar bozót mélyében párzó árnyak
inognak s a fák széttárt lábbal állnak
tótágast, mint mezítlen asszonyok,
s én tébolyodva hempergek a holt
avarban, hol szerelmünk fészke volt,
s vonagló, izzadt testedért üvöltök.
…Vérembe folyt a vörös telihold.
 

(Budapest, 1936)

 

 

 

Ballada a brabanti borbélyról

Emléke, mint alkonyra régi vár-rom,
viola füstként leng a városon,
s az asszonyokkal én is visszavárom,
ha a fák közt az este átoson.
Azt mondják: nálam is nagyobb gazember
volt ő, nyűgös munkára képtelen,
kékes szemében hullámzott a tenger,
mosolya fájt, akár a végtelen,
terítve várta asztalunk és ágyunk,
mert szoknyahős volt, gyilkos és kalandor
– ahogy nagytitkon lenni mind kívánunk –
Rarunkel úr, a kis borbély Brabantból.
Korán verték világgá Flandriából
és nem volt több vagyona, az egész,
mint az, mit egy fürdőző lát magából
a víz tükrében, hogyha hátranéz.
Dalolva járt, kalapját félretolva,
amíg csapása hűvös kútra vitt;
zsebében lágy kenyér helyett a bolha
kísérte hosszú vándorútjait,
az erdő volt hálópajtása nyáron,
s így álmodott hegyekről színaranyból
homokbányában vagy deres csalánon
Rarunkel úr, a kis borbély Brabantból.
S midőn egy nap henyélve ült a parton,
egy kis vitorlás állt a part alatt,
oly sárga volt, mint ó-szövésű karton,
s mert vászna nászi párnaként dagadt:
elindult rajta, hogy kincsekre lelne
a szirtfokon, hol gyöngy s korál terem,
de szélvihar kelt s jaj, nem volt semerre
a zöld sziget a lila tengeren.
Csak a halál ült a hullámhegyen,
és messze volt a krétafok, az angol:
s ekkor döntött, hogy Párizsig megyen
Rarunkel úr, a kis borbély Brabantból.
De jól kifáradt s szürke port lehelt már,
mikor meglátta a Temple falát:
s akkor megtudta, hogy minálunk sem jár
mindenkinek gyöngyökből varrt kabát.
Így lett lakáj egy húszlovas ficsúrnál,
s mert lágyan nézett rá a dámanép;
az ezüstkések szemét majd kiszúrták,
és körmei ragadtak, mint a lép.
Egy percig kellett hagyniok magára,
és ő hármat lopott el két aranyból,
mivel természetesnek ezt találta
Rarunkel úr, a kis borbély Brabantból.
Nem volt szívében rosszaság, se jóság,
oly szőke volt s oly könnyű, mint a szél,
a bűnei úgy nőttek, mint a rózsák,
és hogyha elment, minden sírt, mi él.
Oly nesztelen suhant, midőn az éji
homályban egy késői varjú szállt,
s nem tudta senki, hogy a Bergerés-i
körönd vidékén kalmárokra várt,
kezében árral, minden péntek éjjel,
ott, hol nem hallják már, ha a nagyharang szól,
s így nézte őket végtelen szemével,
Rarunkel úr, a kis borbély Brabantból.
S midőn lakolni kellett volna néki
és lógnia a Notre Dame terén:
a város női együtt mentek kérni
a tanácsot, hogy ne legyen kemény,
s végül levetkezvén minden szemérmet,
bevallották: ez itt a kedvesük,
hogy nem tudják miért, de ő az élet,
s ő az, ki éjjel ott aludt velük,
testükre hűs húsával ráfonódva
s csapzott hajával szálas színaranyból,
hogy ő volt ifjúságuk zöld bozótja:
Rarunkel úr, a kis borbély Brabantból.
S a nagytanács borzalmas átkot mondva
fejére, futni hagyta, s ő futott,
s ha azt hiszed, hogy kinn a zöld vadonban
régesrég éhenhalt, úgy nem tudod,
hogy ott az ember részeg vágya megnő
és létrás fákra mászik, s a bozót
mellére dől és a reáderengő
homályban is szakíthat mogyorót,
és húsát bokrok lányos körme vérzi,
míg köztük őrült istenként barangol,
s ez új szerelmét boldogabbnak érzi
Rarunkel úr, a kis borbély Brabantból.
 

(Párizs, 1939)

 

 

 

Ballada a parlamenthez

Most, hogy a bitó árnyékában állok,
a parlament eszéhez apellálok.
Mert jogában áll minden féregnek, dögnek
védekezni, ha életére törnek,
a kutya vonít, a kígyó sziszeg,
a farkas üvölt, s ebben a hideg,
tetves ketrecben, ahová bezártak:
csak én, csak én fogjam be a pofámat?
Persze: nem nékem állna a deres,
ha úr lehetnék vagy gazdag nemes,
de mivelhogy szegény bitang vagyok,
a vallatásnál csak pofont kapok,
s most, hogy még hozzá kínpadra ítéltek,
ha hegyes szögekkel húsomba tépnek,
ha olajba főznek, ha négyrétre vágnak:
most is, most is fogjam be a pofámat?
Nem – a fejemben még több szalma lenne,
mint amennyi szalma nőtt már eddig benne,
ha most a parlament elé nem állnék,
a végső lehelletig nem protestálnék,
hogy ártatlan vagyok, s ha siralomházba zárnak
s a bitó alatt a martalócok várnak,
míg a szuronyok merev négyszögben állnak,
hát még akkor is fogjam be a pofámat?
Búcsú
Nem: látjátok, nem hiába firkálok,
mert ha ezt a verset ki nem gondolom,
fölöttem folyna már régen az árok,
s csalán nőtt volna már a gyomromon.
Ezért, ha a zsaruk a nyakadra hágnak,
az urak előtt ne fogd be a pofádat.
 

(Budapest, 1934)

 

 

 

Ballada hűtlen barátnőmről, Cileáról

Az ég a tóban ma oly zöld és sápadt,
s a fák körötte fejlehajtva állnak,
mint keresztfák alján a Máriák.
A nap leszállt már túl a nádason,
s hozzá a varjak fenn az ágason
kárognak holmi koldus-áriát.
Nyúzott bőrömre a hullámok várnak,
s a víz lassan sötét lesz, mint a szén.
Cilea volt a legszebb asszonyállat,
és a szívére itt találtam én.
Egy nyárnapon találtam itt reája,
midőn a nap izzadt aranypofája,
mint zsíros segg, feküdt a víz fölött.
Egy folt felhő sem volt a buja égen
és François Villon már nagyon régen
nem hegedült két asszonyláb között.
Ölünkre, mint sűrű méz, hullt a mámor
s az est, mint omló kátrány szállt le ránk,
én ágakat téptem az orgonáról
és fázni kezdtünk, mert nem volt ruhánk.
Úgy tettem, mintha még csókjára várnék
s ölét néztem, hol – sűrű bársonyárnyék –
egész a köldökéig nőtt a szőr
és rejtve benn, mit legjobban szerettem,
oly mélyen, hogy mindig soká kerestem,
azt hittem néha: már a frász kitör.
Izzadtam, ő rúgott, én kiabáltam,
csalánba estünk és kivert a dér,
de higgyétek meg, hogyha megtaláltam,
az több volt nékünk, mint népünnepély.
Elég az hozzá, hogy így összebújva
feküdtünk, s akkor ő fülembe súgta,
hogy kész hasában már a gyermekünk.
Úgy bőgött, mint egy újszülött, az édes,
pedig nem volt egész tizennégy éves,
s nem tudta még, ilyenkor mit teszünk.
Természetes, hogy kézből kontrázok
rohadt pofátokból minden morált –
a hóhér négyrét még senkit sem vágott
azért, mert egy kisasszonyt felcsinált.
Aztán úgy volt tovább, hogy még a nyárnak
nem is lett vége és egy szép vasárnap
a hűtlen macska rútul otthagyott.
A szája nélkül oly nehéz az élet!
Magam csavargok és felhőket nézek,
s mérgemben, mint redves fa, rothadok.
Belépek lassan most az őszi tóba,
s átúszom rajta, mint a halk halak,
s nem gondolok már a múlt évi hóra,
és minden csókra, mely ma elmaradt.
Köröskörül fák bársonyos sötéten,
sűrűn egymásra hullva s a középen
egy lágy vonás, úgy mint az ő ölén,
és rejtve benne, mint duzzadt cseresznye
a tó, az esttől vérvörösre festve,
s a tó vörös vizében úszom én.
Így úszom még sok éjjel hosszú körben,
míg minden emlék vén lesz és sötét,
s a rőt holdasszony lenn a víztükörben
nyakamba fonja táncoló ölét.
 

(Miskolc, 1934)

 

 

 

Ballada a szép fegyvermesterné vénségéről

– Nézd, mint boszorkány korhadt seprűnyélen,
ülök, vénasszony, itt a járdaszélen,
s gerincem görbe, mint egy pléhkanál,
hajam megsárgult, mint a kocsmacégér,
és így rikácsolok a rézfillérért,
rekedten, mint egy ócska papagáj.
A Sátán lelkemet régóta kéri,
s az árokban testemre vár a sár,
s hogy ágyamon utólszor hált a férfi:
van annak több, mint ötven éve már.
– Szemközt a házban d’Anquétille lovagja
Catherine-t, a zsíros pékleányt fogadja,
s be sem zárják, disznók, az ablakot.
A képüket bortól veresre festik,
s hogy csókolódznak, hallgatom napestig,
s mérgemben, mint a pulyka, pukkadok.
Felállok most s a rossz tűzön melegszem,
testem dülöng, mint egy lyukas ladik,
pedig, hidd meg szűz voltam én is egyszer,
úgy, mint Catherine a múlt vasárnapig.
– Szűz voltam egyszer s százszor szebb a szépnél,
s a Saint Germain des Prés-ben nagymisénél
csak engem néztek már az emberek,
és úgy kergettek, mint vadász a koncot,
bárók, hegyescipőjű udvaroncok,
grófok, papok, kalmárok, hercegek,
és mindegyik kezembe tette volna
minden pénzét, hogy megkaphassa azt,
miért ma többé egy koldus se dobna
vénhedt ölembe egy lyukas garast.
– De akkor még Colin Cayeux-t szerettem,
s Lúdláb királyné konyhájában ketten
a nyársat bámultuk, hogyan forog.
Ilyenkor ő latin dalokba kezdett,
s olyan szép volt, akár egy perzsa herceg,
és minden reggel rózsákat hozott;
ültünk egész nap, már az estre várva,
s hogy kék harmat feküdt a pázsiton:
egymásnak dőlve, mint a létra szára
sétáltunk át az éji Párizson.
– Majd egy breton hadnagynak ültem lépre,
ki rút volt, mint a Belzebúb, de vértje
kivert ezüst volt, cifra és nehéz,
és arra mentünk minden alkonyatban,
hol a la Grande Rue St. Jacques torkolatja
a házakon túl répaföldbe vész;
a szénában háltunk és százezer csók
kevésnek tűnt vonagló szájamon:
olyan pucérak voltunk, mint a hernyók,
s a holdnarancs lógott az ágakon.
– Míg egy napon, minden férfit leköpve,
fülig szerettem egy pimasz kölyökbe,
és szántam őt, hogy árva volt, szegényt,
imádtam, bár a testemet húsz évig
vizes korbáccsal verte este végig,
és nem vett el, csupán a pénzemért;
ütött, belémrúgott, ruhámat tépte,
és melleimnél fogva rángatott:
de hogyha csókot kért, legott ölébe
ültem, feledve minden bánatot.
– Bolondultam, büdös gazember, érte,
s pofont még máma is tucatra mérne,
ha régesrég nem lenne már halott.
De meghalt s engem itthagyott szegényen,
és mint lehulló lomb a járdaszélen,
vén koldusasszony, egyre rothadok.
Mi lett belőlem, jaj, ha a tükörben
pillantom meg mezítlen testemet,
mely oly szép volt, ahogy most vén és görbe,
Uram, dühömben majd hogy megveszek.
– Hová lett, jaj, testemnek régi bája,
két kis fülem rubinvörös csodája,
s tejszín bőrömnek csiklandó szaga;
hová lett két szemem pimasz varázsa,
és ajkaimnak duzzadó parázsa,
s halántékomnak kékeres tava;
hol van hajam, melyet nádszínre festett
a természet s a lágy szemöldökök,
melyek, mint a szőke accent circumflexek
ragyogtak itt a büszke arc fölött?
– Hová tűnt el két zsíros, kurta vállam,
fehér karom, lágy hátam, gőgös állam,
s hónaljaim kalászos ürege,
s két apró mellem, melyek, mint a bársony,
úgy domborodtak egykor át ruhámon,
mint nürenbergi órák üvege;
hol van rugalmas combom s merre voltak
a térdek és a karcsú, kis bokák,
és két dús csípőm, melyet úgy karoltak
a férfiak magukhoz, mint a rák?
– Hová lett, kérdem, már a régi szépség?
Szememben véres foltra vált a kékség,
pofámon barna pergamen a bőr;
lehelletem reves csatorna gőze,
sovány karom kiszáradt, mint a rőzse,
s fülemből rút csomóban lóg a szőr;
az elfakult száj régen nem parázna,
és a bozontos, vén szemöldökök
unottan lógnak százezer barázda
tövén a sárga, fonnyadt arc fölött.
– Vállam púp egy kivénhedt dromedáron,
hónaljam oly mély, mint a kút nyáron,
hátam behorpadt és csípőm hideg,
a combom száraz, mint a régi szalma,
a mellem ráncos, mint a téli alma,
a hasam fölé, mint vén erszény fityeg;
szívem táján a láz lihegve nyargal,
s fejem belepte régesrég a hó:
s megtört derékkal és lecsukló arccal
vánszorog így, mint egy bolygó bitó.
– Nézd, mint boszorkány korhadt seprűnyélen
ül egy vénasszony itt a járdaszélen,
s gerince görbe, mint a pléhkanál:
a csókot hajdan még aranyra mérte,
és tótágast állt Párizs vára érte,
s markodból most egy rézfillérre vár.
Hát köpd szemen, ha van pofád hozzája,
és menj vígan tovább, büdös paraszt,
vagy gondolj egyszer nődre és anyádra,
és dobj ölébe egy lyukas garast.
 

(Budapest, 1935)

 

 

 

Könyörgő ballada szegény borissza Jehan Cotart lelkéért

Noé komám, szőlők s borkádak apja,
s Szilénusz, ki a mustot ápolod,
s te is, Lót, kit felöntve a garatra
leányaidhoz vitt a mámorod,
amit még máma is szemedre hánynak –
figyeljetek rám, három jómadár:
a szajnamenti Párizsban vasárnap
mint hű keresztény halt meg Jehan Cotart.
Ti fenn a mennyben, intsetek feléje,
ha majd fölért, az égi ablakon,
amúgy is rég várt egy parti pikére
veletek fenn az esti csillagon,
míg dús nedűt nyakalt a hegygaráton,
s megjárta mind a kocsmakerteket:
szegény borissza Jehan Cotart barátom,
ölelje át az Úr a lelkedet!
Derűsen, mély zsebében két üveggel,
és dús fején a hófehér süveggel,
és lágy szakálla balján húsz diákkal
úgy járt a kerti liljomok között,
mint ősz királyok flamand bibliákban.
De estharangra, ha az alkonyat
kék selymet szőtt a Pont au Change alatt,
a csapszékbe futott, miként a nyúl.
S éjjel, ha két szeme keresztbe nézett,
Ánáxágórászt és Plátont idézett,
s aztán, mikor vállára ült a hold,
rég elfelejtett nótákat dúdolt.
Így jártuk hűs telekben s izzó nyáron
a pincéket s a kocsmakerteket:
szegény borissza Jehan Cotart barátom,
ölelje át az Úr a lelkedet!
Hány éjen át ültünk a Négy Majomban!
Nem élt a földön még jobb cimbora,
hegyek meg várak dőlhettek halomra,
de Jehan Cotart nem ingott meg soha.
S ha néhanap borába seprű tévedt,
vagy a burgundi karcos volt talán:
ölébe vette, mint Katót a béres,
a kocsmárost, s az istenvert borévet
görcsös botjával húzta el farán…
Szeptember tájt, Plátonjával kezében
szelíden baktatott szőlőhegyére,
s mondják, nem járt, csak sánta nők után –
és így élt hatvan kurta földi nyáron
s így élt meg hatvanegy rövid telet:
szegény borissza Jehan Cotart barátom,
ölelje át az Úr a lelkedet!
Midőn utólszor láttam szombat este,
ott ment a Place de Notre Dame-on át,
árnyéka az egész teret befedte,
s kezében fogta drága Plátonát;
ki tudja melyik csapszékhez kanyargott:
deres fején ezüstöt vert a hold,
s mikor megint kerestük estharangkor,
már senki sem sejtette, merre volt.
És akkor jött a pestis Cölln várából:
vagy harmincan látták sötét lovát,
amint egy rőt lovaggal éjféltájon
vágtatva jött a Rue Saint Jacques-on át.
Lólába átlátszott a csizmaszáron,
és két veres sarkantyút pengetett:
szegény borissza Jehan Cotart barátom,
ölelje át az Úr a lelkedet!
Barátai keresték még az éjjel
a kertek alján s a füzek között,
a bükkösben s az Elysées-i réten,
hol, mint a tejszín, hömpölygött a köd;
s reggel, hogy a fecskék a hídkorlátra
úgy ültek kéken, mint a hangjegyek,
akkor találtak csak rá Jehan Cotart-ra,
a Szajnánál a Pont au Change megett.
Arcán setét hollóként ült a pestis,
s halott kezében Plátont fogta még,
s oly szörnyű volt az arca, hogy napestig
a Szajnához csodára járt a nép.
Alkonykor jöttünk érte bús batáron,
s temettük el az Ile de Cygne megett:
szegény borissza Jehan Cotart barátom,
ölelje át az Úr a lelkedet!
Noé apám, ki ó-borokra buktál,
s Szilénusz, ki a mustot ápolod,
s te Lót komám, ki hajdan úgy berúgtál,
hogy lányaidhoz vitt a mámorod:
vigyázzatok reá, hogy el ne fogja
a strázsa fenn az égi silbakon,
rég vágyódott már egy parti tarokkra
veletek fenn az éji csillagon;
s fogadjátok jól: a Sorbonne rózsája,
s a hét művészet bölcs tanára volt –
s ha Isten nem néz, fenn a kiskocsmában,
melyen vörös cégérnek állt a hold;
az agg Pyrrhon s a tömpeorrú Pláton
örök nektárt koccintsanak veled:
szegény borissza Jehan Cotart barátom,
ölelje át az Úr a lelkedet!
 

(Budapest, 1935)

 

 

 

Az akasztófavirágok balladája

Embertestvér, ki erre jársz a nyáron,
a dombtetőn, barát vagy idegen,
ne gúnyolódj e három jómadáron,
kik itt lengünk a sárga zsinegen:
bőrünket, nézd, a víz lemosta régen,
nyelvünk megzöldült, mint a rézgaras,
és így forgunk a korhadó kötélen,
pökhendi táncban, mint a szélkakas;
hasunk, amelybe bort tömtünk s kalácsot,
mint vén ribancmell, ráncos, sárga folt,
s szívünk, amely a názáreti ácsot
sohsem dicsérte, már a sárba folyt.
Ne röhögd ki gyalázatunkat, vándor,
s ne csak mibennünk lelj bűnt és hibát,
s ha majd a meggymagot kiköpted szádból,
rebegj értünk egy Áve Máriát:
– hogy a gonosz Hold szarván el ne essen,
s az égig jusson e három zsivány,
s ruháik foltján többé ne nevessen
a grófkisasszony és az úrilány –
de kérd reánk az Úr kegyelmét,
hogy a bitóról hófehéren
megoldja Villon árva lelkét
Krisztus nevében.
Krisztus nevében. Ámen, ámen.
A barna rongyok hulltak már a fáról,
s át harminchárom sáros vármegyén
hárman jöttünk koldulva Flandriából:
Ythier Méchant, Colin Cayeux meg én.
És egy nap térdig hóban állt a róna,
s a házakból követ dobtak ki ránk,
s a réteken nem nőtt, csak csipkerózsa,
s deres kökénytől felkopott a szánk,
s ott röpködött a varjú is, mely újra
fülünkbe károg, itt a dombtetőn,
s mi ültünk hárman tar bozótba bújva
s árván a ködtől megfakult mezőn.
Kislány, ki erre jársz egy jóbaráttal,
ki majd letép, te liliomvirág,
ne nézz reánk szemedben durva váddal,
de mondj értünk egy Áve Máriát:
– hogy a Tejút vizében meg ne ázzon,
s az égig jusson e három betyár,
s ott lovagoljon fenn a szivárványon,
ahol nincsen se úr, se szolga már –
és kérd reánk az Úr kegyelmét,
hogy a bitóról hófehéren
megoldja Villon árva lelkét
Krisztus nevében.
Krisztus nevében. Ámen, ámen.
Ott ültünk a mezőn híg őszi ködben,
s fáztunk a hűlt tűz szürke kormain,
míg a hold rőt lámpását felkötötte
Rouen várának lila tornyain.
S hogy lassan egyre mélyebb lett az alkony,
„nézzétek” – szóltam – „mily veres a hó”,
Ythier Méchant a kését nézte akkor,
és arra jött egy batyuzó zsidó.
Ott jött görnyedten, vénen és mi szépen
felálltunk s taplót kértünk és tüzet,
de ő a kést bámulta s zöld szemében
sötét toronyként állt a rémület.
És így végeztünk véle mind a hárman,
mondj értünk még egy Áve Máriát,
s az Úr az örök élet aranyával
fizesse meg irgalmad aranyát:
– hogy a Göncöl kocsisa fel a bakra
vegye magához e három gonoszt,
s vad vágtában vihesse a magasba
Hozzá, ki már csupán kegyelmet oszt,
és kérd reánk az Ő szerelmét,
hogy a bitóról hófehéren
megoldja Villon árva lelkét
Krisztus nevében.
Krisztus nevében. Ámen, ámen.
A vén zsidót a búzaföldbe dobtuk,
s a vén zsidó vagy száz tallért nyomott.
Aztán kocsmába mentünk és kimostuk
a rongyainkból mind a vérnyomot.
De a zsaruk elfogtak a határban,
s rozsdába verve vittek Párizsig,
bűnbánat nélkül haltunk mind a hárman,
s hasunkon, nézd, a lódarázs hízik,
szemünkkel varjak szállnak fenn az égen,
és forgunk-lengünk, mint a szélkakas,
és mellbimbóink, megrohadva régen,
leestek tegnap, mint a rézgaras –
vállunk a naptól már barnára égett:
testvér, ne vess meg, mint a nagyvilág,
és mondj, ha a Montmartre-i dombra tévedsz,
értünk egy végső Áve Máriát:
– hogy Colin Cayeux lókötő pofáját
s Ythier Méchant-t a zsebmetszők közül
bírák, pandúrok, ott fenn már ne várják,
rútul pislogva egy felhő mögül –
de kérd reánk az Ő kegyelmét,
hogy a bitóról hófehéren
megoldja Villon árva lelkét
Krisztus nevében.
Krisztus nevében. Ámen, ámen.
 

(Budapest, 1935)

 

 

 

A testamentum

 

I.

Az őszi sárban már magamban járok,
s lábam nyomában a Kaszás üget,
hajam deres lett és az utcalányok
másnak mutatják már a mellüket,
s a csillagok is már fakóbban égnek,
mint egykor égtek, mikor este lett:
ajánlom bűnös lelkemet az égnek,
s az út sarának vézna testemet.
 

II.

Pedig: hogy féltem egykor a haláltól,
emlékszem, mint kamasz vagy kisdiák,
mikor félig fejemre szállt az álom,
s elmorzsoltam már rég az estimát:
hirtelen belémnyilalt a sötétben
a rémület, hogy egyszer meghalok,
s azt sem tudom már akkor majd, hogy éltem,
s hogy fákat láttam, holdat és napot,
 

III.

hogy nemzedékek fognak jönni-menni,
de nékem nem lesz szavam és dalom,
és a bitang sors, mely nem adott enni,
végül sarat dagaszt az ajkamon:
hogy mint a barmok döglünk meg mindnyájan,
s ha már a sírba tettek, e kevés
örömtől sem lesz édes lenn a szájam,
s nem lesz soha, de soha ébredés.
 

IV.

E félelem úgy fúrt, mint vágóhídon
fúrják bikák agyába a karót,
a verejték nyakamig elborított,
s hörögve haraptam a takarót,
görcsös kézzel gyújtottam meg a mécsest,
s hogy elkergessem ezt a látomást:
könyvet fogtam s olvasni kezdtem révedt
szememmel Vallát vagy Gorgiászt…
 

V.

Azóta a pimasz nők, a rideg
barátok, a polgárok közönye,
a hosszú vándorutak a hideg
erdőkben és a hóhér kötele
másra tanított; s mert kiürítettem
a mély pincék minden lőre-borát:
nem félek többé s a halállal ketten
régen vagyunk már pertucimborák.
 

VI.

Mert korbáccsal vert engemet az élet,
s nem voltam Isten választott fia,
egy tál lencsémben hányszor ült a féreg,
s lábamnak hányszor kellett futnia,
és mégis: most is gúnyra ferdül szájam,
s az urak hiába fennek rám fogat,
ollójával e rút Kor és az Állam
nem nyírt meg, mint kertész a bokrokat.
 

VII.

Úgy volt tehát, hogy épp karácsony esten,
harmincegyben ezernégyszáz után
szalmán hevert, borjak között a testem,
melyek szemembe leheltek puhán,
apám némán állt, mint cölöp a tóban,
s anyám fáradtan súgta: „Jézus, Jézus”,
mert én is egy vén, korhadt istállóban
születtem egykor, mint a Nazarénus.
 

VIII.

És hogy mégsem lett Megváltó belőlem:
az első követ te emeld reám.
E földre gondban és nyomorban nőttem,
istállószolga volt szegény apám,
nagyapám zsoldos s varros homlokára
az évek húztak dühös boronát,
és őseim jeltelen sírhalmára
sohsem ragyogtak gőgös koronák.
 

IX.

S ezért most, vénen, még két térdre esve
köszönöm Néked, Uram, a nyomort,
hogy nem lettem ficsúr, ki délben, este
mindenre pökve, szürcsöli a bort,
hogy mámoraim keserűk és búsak
voltak s utam az éj aljába vitt,
hol a sötétben megláttam a dúsak
hatalmát s a szegények titkait.
 

X.

Köszönöm Néked a kenyér csodáját,
s az éhes gyomor lázadt vágyait,
a tömegszállás fuldokló homályát,
s a vén kórházak sápadt ágyait,
köszönöm Néked álmom lágy varázsát,
s lyukas cipőmben a hideg sarat,
és köszönöm a meddő vágy darázsát,
s a szél zúgását a hidak alatt.
 

XI.

Köszönöm Néked, hogy szememnek tárva
nyílt meg az Ember, e szörnyű bozót,
mert így nem lettem az urak szolgája,
sem népkertekben rizsporos bohóc;
köszönöm, hogy az Ember szenvedését
mind a fülembe súgtad egy napon,
mert így történt, hogy minden versem mélyén
azóta egy húr szól: a szánalom…
 

XII.

De akkor még, minderről mit se tudva,
üvegből ittam, ha volt, a levest,
és lágy porával megcsókolt az utca,
és rőt borával meglocsolt az est.
Oly szimpla volt minden: a nap, a rétek,
a játékok, az ég és a folyó,
s az út sarából úgy gurult az élet
cipőm elé, mint egy üveggolyó.
 

XIII.

Aztán meghalt apám s mi ültünk szótlan,
s az éhségtől állunk már felkopott,
s így jött, hogy nyolc évvel kenyeret csórtam
a pék előtt. S a strázsa elfogott.
Huszonöt botütés jutott ki nékem,
s a kis Montcorbier sovány farát
röhögték éppen a dámák a téren,
hogy ott jött Guillaume de Villon apát.
 

XIV.

Magához vett és nékem adta lelkét
és címerpajzsa minden csillagát,
és papszívének vénülő szerelmét,
és vén könyvtára ódon illatát,
amelyben annyi titkot magyarázott
kamaszfülemnek ő, a mesterem,
míg kinn a fákon nyári zápor ázott,
vagy tar gallyak hintáztak meztelen.
 

XV.

Emlékszem: mindig az ablaknál állott,
és elfordítva tőlem mély szemét,
úgy nézett ki az udvarra a pállott
üvegen át, hol lim-lom és szemét
közt gyöngyöket fogott a levegőben,
s aztán megfordult s úgy, mellékesen,
úgy félhalkan és félig elmenőben
marokra szórta őket énnekem.
 

XVI.

Mert ő tudta a századok múlását,
s régholt bölcsészek minden bánatát,
ő mondta el nekem Róma bukását,
Pláton álmát s a husziták tanát,
hogy Gil de Rais-t, a Kékszakállt, mért húzták
bitóra és a britek a szegény
Johannára miért gyújtottak máglyát
Rouen várának sárga főterén?
 

XVII.

És így volt, hogy tizenhat éves lettem,
s a pandekták közt ültem, kisdiák,
és számra a lihegő nyári estben
mézet csorgattak az akáciák,
s az álmos denevérek lassú kéjjel
ölelgették már kinn a házfalat,
midőn Celeste, a szolgáló, a méccsel
bejött, szőkén, mint az erdei nap.
 

XVIII.

És akkor persze megtanított arra,
amit egyébként ő már régen tudott,
és a falakról Occam, Zéno, Valla,
az orvosok s az asztrológusok,
Demokritosz, Protágorász és Plátón,
Lucanus, Szent Tamás és Livius,
Áverrhoész, Ptolemeusz és Strabo,
Terentius, Seneca, Plinius,
 

XIX.

az írók, az atyák és a bölcsészek,
a tanítványok és a mesterek
pergamen arcuk pusztuló és vénhedt
gőgjével bámulták szerelmemet…
S ezentúl minden éjjel vele háltam
a Champs de Mars vizes lapályain,
és néztem, míg a harmat hajnaltájban
kék lámpákat gyújtott a vállain.
 

XX.

És bár a nőknél sok babért arattam,
s a vágy bőrömbe csontig harapott:
a vén könyvekhez is csak hű maradtam
és elnyertem a doktorkalapot:
és ekkor a magam lábára álltam,
s úgy éltem már, hol vízen, hol boron,
akárcsak most és nyelvem a vitában
minden tanárt megvert a Sorbonne-on.
 

XXI.

És akkortájt rímeim már bejárták
az országot meg Párizs városát,
és a barátok régen bennem látták
az új költőt, a héroszt, a csodát,
mert előd nélkül jöttem, mint Homérosz,
s ha versem átszállna jövő korokba,
úgy megsúgom, hogy azért lettem hérosz,
mert fütyülni tudtam a héroszokra.
 

XXII.

De megvallom, bár száz rímet faragtam:
koldustarisznya jutott énnekem,
gazdag versek közt is szegény maradtam,
s fanyar gondok közt folyt az életem,
s csak titkon csókolództam az örömmel,
míg a züllés mocskos kocsmákba vitt,
és asszonyok közé, kik száz körömmel
fogták kabátom foltos szárnyait.
 

XXIII.

A szép Gantière asszony, kit annyit vártam,
s akit hajnalig korbácsolt a vágy,
s a szőke Blanche, aki szemét az ágyban
mindjárt lezárta, mint a gipszbabák,
Catherine la Bourcière, ki zsivány argót
beszélt s a piszkos Marion l’Idole:
de legjobban mégis a kövér Margót
szerettem, kiről annyi versem szól.
 

XXIV.

Együtt laktunk s ő vitt a bűn útjára,
mert Villon akkor késelt és lopott,
hogy Margónak pénze legyen ruhára
s átlátszó ingre, de az átkozott
minden áldott nap megcsalt egy hülyével,
kit orrom előtt kapualjba vitt,
és máskülönben is gyűlölt s csak éjjel
békültünk össze néha egy kicsit.
 

XXV.

Mindent, amit magamról s a világról
tudtam, néki, csak néki mondtam el,
felszedtem volna lábnyomát a sárból,
s a holdat néki loptam volna el:
s egy éjjel eszembe jutott: megkérdem,
mért nem szeret és mért nem szeretett?
S akkor felült a pamlagon fehéren,
s így szólt: Unom, Villon, az eszedet.
 

XXVI.

És akkor mentem, le az éjszakába,
és egyszer lépve minden járdakőre,
alvó koldusok s rongyszedők közt kába
fejjel előre, mindig csak előre,
a rétekig, s ott néztem vizes arccal:
a téli felhők alján, hogy terül
el, mint megromlott, lila hús, a hajnal,
ólmosan, szürkén, reménytelenül.
 

XXVII.

Mint tudjátok, ekkor volt, hogy leszúrtam
boros fejjel a rendőrfőnököt,
miért kötél járt volna; de az udvar
s a parlament kegyelme száműzött,
és ott bolyongtam, hol az erdők vadja
között az éjben csak a glóriás
Szent Szűz kísért és Ő, mindnyájunk apja,
aki a fák alatt is óriás.
 

XXVIII.

Köszönöm Néki, hogy dús álom-mákot
hintett, ha fáradt voltam, el nekem,
és köszönöm a bágyadt holdvilágot,
mely ott kísért a téli kerteken,
amíg magánosan és számkivetve
a Saint Avayl-i kis faluba értem,
hol egy gyönyörű parasztlány nevetve
rég várt a réten a tavaszi szélben.
 

XXIX.

Fehér csípője ringott, mint a bölcső,
fáradt testemnek drága Ararát,
s mikor megtudta, hogy Villon, a költő
csókolja haja sápadt aranyát:
mint széttépett, langyos barack, úgy ömlött
szájamba szája s teste lángra gyúlt,
s mellbimbója az éjben úgy vöröslött,
mint málna, mely márványra hullt.
 

XXX.

Mint harapófogó, ölelt a karja,
asszony még így sohasem szeretett,
fázó testemet testével takarta,
tenyerén vitt, szájából etetett,
s éppen ezért volt, hogy egy éjjel, lopva
elszöktem, mint a tolvaj, nesztelen:
szegény gyermek, hogy is sejthette volna,
hogy sok lesz nékem ennyi szerelem…
 

XXXI.

De mikor ősz lett, nem tudta ölében
már eltitkolni őt, a gyermeket,
s akkor nem kellett senkinél cselédnek,
s ott járt a réteken kikergetett
testével és úgy gondolt reám, lágyan
és harag nélkül; s hogy tél lett, szegény
fiúnkat egy fekete éjszakában
ott szülte meg az udvaruk jegén.
 

XXXII.

De akkor én már régen messze jártam,
és megláttam az Alpok ormait,
láttam gyöngyöt zsákszámra Génuában,
s láttam Velence gőgös tornyait,
láttam bűnbánóan térdelni a népet
a lateráni szent lépcső tövén,
láttam nyomort s elefántcsont-csipkéket
Bianca d’Este bársonyköntösén.
 

XXXIII.

Láttam Cumaet s a vörös lángokat
éjjel Nápoly váránál a hegyen,
s fürdő, meztelen, görög lányokat
Palermónál az azúr tengeren,
láttam Brunelleschit az esthomályban,
amint a Dómnál a meszet keverte,
s láttam költőket, kik ezüsttentával
írtak szonettet bíbor pergamenre.
 

XXXIV.

És így, megöregedve, végigjártam
Germániának minden vén, sötét
gót templomát és aztán megcsodáltam
Ypern csipkéit és London ködét,
míg végül a krétapartokról néztem,
hogy repül Calais felé a sirály,
s matrózok hozták a hírt arra nékem,
mikor kegyelmet adott a király.
 

XXXV.

S ezért dicsérje néktek, most e rímem
hetedik Károly, francia királyt,
ragyogjon trónján a liljomos címer,
s övezzen az Úr homlokán gloárt;
a sors útjában csak rózsát fakasszon,
és még hírből se ismerje a bút,
és szüljön néki a királyi asszony
húsz gyermeket. És persze: mind fiút.
 

XXXVI.

S így értem haza egy nap, hajnaltájban:
a Szajna csendes volt és hófehér,
s legott a hírhedt házhoz vitt a lábam,
hová annyiszor vitt a szenvedély.
És mint szerelmes kamasz: lopva néztem
be a nyitott ablakokon – hol tátott
szájjal, zsíros, piszkos pofával, vénen
aludtak: Margó meg a többi lányok…
 

XXXVII.

Továbbmentem s kiköptem a járdára,
s a kút vizében néztem arcomat,
hajamat, melyet az idő sárgára
mázolt, s a furcsa, hosszú karcokat
a homlokon és aztán felnevettem,
s nem néztem már a víztükröt tovább,
sem a nőket és még azt sem kerestem,
hol vannak már a régi cimborák.
 

XXXVIII.

Az egyik szolga lett, lovász vagy béres,
vagy az utcán túrja a szemetet;
a másik zöld esernyővel kezében
sétáltat vasárnap nyolc gyereket;
a harmadik nagy úr és hét lovon jár,
s fülébe három prímás hegedül;
de én nem lettem szolga, úr, se polgár,
s így maradtam magamnak egyedül.
 

XXXIX.

Lelkemet tehát az Úrnak ajánlom
(vedd tolladat és írd, Frémin papom),
a többit a sárnak és azt kívánom,
ha elköltöznék innen egy napon:
hogy minden cókmókomat pénzzé téve
temessetek el s azt, mi megmarad,
dobjátok az első koldus kezébe,
ki elétek akad.
 

XL.

De addig, kérlek, hagyjatok magamra,
hogy néhány órát hadd ülhessek én,
amíg az ősz ködöt szitál hajamra
még itt, parányi kertem közepén.
A rózsa már lehullt, a szegfű sárgul,
s a bokrokon fütyülnek a rigók;
s a tölgy alatt egy vén Priapus bámul,
kit Rómából hoztak a légiók.
 

XLI.

S ha megrepedt és megkopott is, mégse
tört össze másfélezer év alatt…
Csend van köröttem s a sápadó égre
vörös felhőket gyújt az alkonyat.
Négyoldalt borzalmas házfalak barnán
merednek a haldokló kert felett.
Lassan sötét lett. Priapusra tarkán
csavarodnak az ázott levelek.
Utóirat, mely temetésemet illeti:
 

XLII.

Ha visszatérek majd a barna földbe,
amelyből gyomnak nőttem egykoron:
azt kérem, hogy a Saint Avayl-i völgyben
pihenjen egykor elfeledt porom.
E temető már régen drága nékem:
oly csendes, mint egy álmos, zöld öböl,
s két összehajló, selymes domb tövében
puhábban vár rám, mint az anyaöl.
 

XLIII.

És olcsó könnyeket senki se ríjon,
ha majd a sírba tesznek egy napon,
szegény fiam, Pierre Armand de Villon
is ott pihen, ki bénán és vakon
jött a világra: de az Úr kitárta
feléje lágy kezét harmadnapon,
s el nem játszott játékait ott játssza
valahol a cukorszín csillagon.
 

XLIV.

De mégis azt kérném, hogy ne tegyétek
Armand fiam mellé testem porát:
ott szeretnék pihenni, hol a rétek
benőnek már a korhadt lécen át
a sírdombokra: a temető szélén,
s ott nézném, mint fáradt, vén szerető,
amint az évekkel lassan és békén
a búzaföldbe vész a temető.
 

XLV.

Meg aztán a kocsma sincs onnan messze,
hol jó bornál egy kis kvartett zenél
gonosz nótákat minden nyári este,
s daluk botrányos szövegét a szél
a zöld sírokig hozza el magával.
Ne szóljatok meg: ki tudja, halott
szívem egy csendes május éjszakában
talán meghallja még a dallamot.
 

XLVI.

Ültessetek fejem fölé egy árva
kis szilvafát s mellemre pázsitot,
de a kék ég szerelméért ne drága
márványtömböt vagy gőgös gránitot:
rendjeleket s díszsírhelyt sohse kértem,
s bár hóhérkézben lengett életem:
az úgynevezett úri tisztességhez
mégis túl tiszta volt az én nevem.
 

XLVII.

S ne törődjetek halotti torommal,
jó lesz nektek, ha van, dohos kenyér,
s ha nem nagy munka, írjátok korommal
vagy kátránnyal egy szürke vagy fehér
középnagy kőre, amilyen a réten
a lábatok alatt ezer akad:
hogy úgy ki és mi volt az életében,
ki itt enyészik lenn a föld alatt.
 

XLVIII.

S menjetek, hátat fordítva a sírnak,
oda, hol szebben szaglik a virág;
s talán, ha majdan kettőezret írnak
Krisztus után, még tudja a világ,
hogy csókolt egykor Villon, a csavargó,
s mély serlegekből hogy itta a bút,
s hogy indult végül álmos és kanyargó
vizekre, honnan nincsen visszaút.
 

(Budapest, 1935)

 

 

 

Heine Németországa

Vámbéry Rusztemnek

 

 

 

 

Heine Németországa (Részletek)*

 

(Budapest, 1936–37)

 

 

 

A német határon

A postakocsi lassan járt, zötyögve
hervadt rétek közt, őszi dombokon –
s mikor a német sorompóhoz értünk
vasmarkokat éreztem torkomon.
Szemem sarkából bő könnyek fakadtak
s nem tudtam volna egy kukkot se szólni
a sár láttán, amelyben bennragadtak
– egyeben kívül – Varus légiói.
Ez hát a német sár! E barna sárból
oly sok szenny fröcskölt az ember nyomába.
Ez itt a német sár. E barna sárból
vandálok mentek Róma ostromára.
Ez itt a német sár, mely felett Diderot
szerény kis mécse mindhiába égett;
ez itt a barna sár, amelyben egykor
a humanizmus hitvitába tévedt.
Ez itt a sár, melyen a máglyák füstje
vidáman égett és magasra szállt,
mely Lessinget korán a sírba tette
s ahol Erazmus nyugtot nem talált.
Innét űzték el Börnet és Herweghet
és legvégül, mert gúnyosnak találták
néhány rímét, a szegény Henriket,
mikor megírta a német kaszárnyát.
Azon töprengtem: vajon, nagysokára
kiút a német sárból lesz-e még,
míg a fináncok, kék egyenruhában
felforgatták bőröndöm belsejét.
Ott hajlongtak fagyos s únott képükkel
a feltúrt ingek és gatyák felett:
belga csipkét kerestek, drága ékszert,
burgundi bort s elkobzott könyveket.
Jó emberek, kik kofferembe túrtok,
higgyétek el, munkátok hasztalan:
a csempészárú, melyet nem találtok,
a csempészárú a fejemben van.
Csipkéim vannak, szúrók és hegyesek,
de fínomabbak mint Brüsszel csipkéi:
pofátokról, ha rátok varrom őket
le fog a bőr is égni.
Hoztam cenzort a talpnyalók dalának,
furkósbotot a kancellár farának,
tüzes taplót lekonyuló füleknek,
új fényt a vaknak, hangot a süketnek,
s bár nyomtatványok nélkül jövök erre,
szegény szkolaszta, utazó diák:
fejemben elkobzandó könyvek
tartanak néma orgiát,
fejemben bor van s pezsgek, ahogy pezsgünk
mindannyian s előbb-utóbb
kitörünk forrva az üvegből
és felrepítjük a dugót.
S míg a fináncok átkutatták
böröndöm minden rekeszét,
egy utas, ki mellettem állott,
felém fordult és így beszélt:
– „Uram, e hely, melyen most állunk
hárman: ön, én s e bús batár,
az északnémet Zollverein határa,
a porosz vámhatár.
Mint lánc úgy fűzi össze majd e vám
a drága német népet,
harminchat kis országból így teremtünk
egy borzalmas egészet.
Külső egységet ad a vám,
a cenzúra meg belsőt,
s a Rajnánál mi, németek
leszünk akkor az elsők.
Ágyúinktól remegni fognak
a Mont Blanc-on a felhők
és Elzászból a franciát
kivágjuk mint a felsőt!”

 

 

 

Aachen

Elindultunk: egy régi chanson
fütyült az ócska chaise után,
víg szél támadt mint a Provenszon
s így érkezett a delizsánszom
Aachenbe késő délután.
Mindjárt az új bástyára másztam,
mely Verdun várával vetekszik,
majd a dómban járkáltam estig,
ahol bronzból vert szarkofágban
Nagy Károly császár halva fekszik.
Mikor sötét lett, este hétre
a várőrség jött térzenére
s ahogy a tambur arra lejtett
eszembe ötlött elfelejtett
gyermekkorom sok száz emléke.
Így láttam őket rossz zenére
lépkedni több mint negyven éve,
veres gallérjuk ragyogott,
s azt énekelték: láncra fűzik
a korzikai hadnagyot.
Szabadság nékik sose kellett,
meneteltek a rossz zenére,
hogy Austerlitz meg Jéna mellett
ne lássa köztük egy sem élve
a korzikai hadnagyot.
Ma nincsen már rajtuk paróka,
de más nem változott azóta,
a régi nóta, nóta még:
sok a Cézár, kevés a Brutus,
s maradt, mi volt, a szolganép.
Aztán, mint régi lovagok
felvonultak a lovasok
az új egyenruhában:
sisakjuk fénylett mint a hold
csillámló bronzcsúcsával.
Ez mind úgy emlékeztetett
a régi, szép korokra,
mikor a nép még nem tudott
olvasni, s egy Junker jutott
harmincezer poroszra.
Mikor még állt a hűbér
s a költők várról-várra
bolyongtak olcsó rímmel,
s szívükben ült a hűség
és seggükön a címer.
Ez mind úgy emlékeztetett
a kölni máglyafüstre,
mikor a lovag csókért
epekedett s a hóhér
tudóst főzött az üstben.
Mikor nem voltak kertek,
fürdők, kanálisok,
estére zsidót vertek,
s mikor könyvet tüzeltek
a kardinálisok.
Mikor a szörnyű terhet
a nép lihegve húzta, –
mondom: valóban tetszett
az új csákó s a csákó
hegyes, csillámló csúcsa.
De ha zivatar jönne, mégis
félek, hogy e romantikus
sisak hegyének bronza
az ég modern villámait
a fejetekre vonzza.
S végül, bevallom, attól félek,
hogy e középkori sisak
nehéz, nagyon nehéz lesz néktek,
ha futni kell, mint futni kellett
Austerlitz, Wagram, Jéna mellett.

 

 

 

A gyávaság dícsérete

Így sétáltam tovább a hűvös éjben,
hol csak gázlámpák égtek sárgaszín
s mint Musset mondja: a torony hegyében
precízen ült a hold mint pont az i-n.
S amikor átvágtam a piactéren,
hol egy csikorgó szélkakas zenélt,
egy titkos hang, legbelső, másik énem
szívem mélyéből halkan így beszélt:
– „Jaj, mit fecsegsz itt össze-vissza, drága
holdfénylovag! hiszen csak jár a szád,
ha azt mondod, hogy egy vizeskanálba
megfujtanád egész Germániát.
A hóhérbárd s a guillotine-ok tiszta
vadkék acélja borzalom neked,
kalamárissal ékes humanista,
ki Siegfriedet lúdtollal kergeted.
Jöjj, tarts velünk, én hívlak, másik éned,
ki véres bárddal járkálok veled,
szatíráidban én vagyok a méreg,
szavaid mögött én vagyok a tett, –
ne fojtogass tovább, ne nyomj el engem,
ki gyűlölöm a meddő, elkopott
vitákat, – hadd győzzön konok fejedben
a kétkedő felett a szanküllott!
De látom, nemet intesz és nem jössz ki szobádból,
amíg dörög az ágyú és zúg a golyózápor –
nézz rám, aki szólni akarok hozzád
s ki nemcsak szóban vagyok harcra bátor:
Megmondom néked: te ki szikrát dobsz a kazalba
s ha égni kezd, azt tartod, hogy mégis sok a jóból,
te, ki forradalmi verseket szavalva
szaladsz el a golyótól,
te, ki a szabadságot élteted
s Lajos Fülöp kegydíját zsebre vágod:
hadd vágom a szemedbe, Heinrich Heine,
nagy a te gyávaságod.”
Míg sétáltam a holdas éjszakában,
így vádolt engem forradalmi lelkem,
végighallgattam, nem vágtam szavába
s a lázadónak ilyetén feleltem:
– „A híg fejeteknek, kiknek megárt a szkepszis mérge,
a fanatizmus mindig boldogító vigasz,
de én tudom, hogy mégha főbe is lőnek érte,
attól nem lesz, barátom, a nézetem igaz.
A pártok ketrecéhez különben is túl fínom
volt az egyéniségem s térdem nem térdepelt
divatos oltárokon és éles guillotine-om
csak egy akadt: a mondat. És más nem érdekelt.
Azt sejtem, hogy a harcnak sora most rajtatok van,
munkások! Gyűrjétek fel csuklótokon az inget,
s csak azt az egyet kérem, hogy szent haragotokban
ne késsetek már annyit és irtsatok ki minket.
Mi mást tehetek addig? Várom a harcot s félek,
s ha kérded, akár nyíltan bevallom néked én,
hogy minden férfiúnak, aki méltó e névre,
a gyávaság csodás kincs s életadó erény.
Mert nem rinocéroszbőrt adott az Isten nékünk,
sem éles tigrisfogat, kegyetlent, mint a kés,
sem elefántormányt – csak egyet adott, hogy védjük
higgadt, bölcs gyávasággal: egy szikra emberészt.
Nyugodj meg és ne lázadj fel a természet ellen,
nézd: földhöz vág a szélvész és tönkrever a zápor,
nyomorult hüvelyedben egy erő él, a szellem,
ha tornyokat emelni s képet faragni bátor;
téged idézlek, harcból dezertált Demoszthénesz,
ki gyáva voltál buta nyílvesszőknek kiállni,
de mikor a szószékről dübörögtél a néphez,
nem voltál gyáva egy állammal szembeszállni,
téged idézlek, Flaccus, ki kardodat elhánytad
s megfontoltan futottál, vér helyett bort keresve,
mert mondd, mi a bátorság és mondd, mit ér egy bálna
farkához képest Hektor vagy Ákhillész bicepsze?
És a feltámadás sem fog majd oly könnyen menni,
mint mondják – és a sírban, ki tudja, mi fogad?
Őrizd bölcs józansággal, míg inni tudsz és enni
rettenthetetlen gyávaságodat.
És ne akarj mártírja lenni semmilyen hitnek,
legfeljebb, ha fejedben agy helyett szalma van
és nincs mit vesztened, mert olyan sok embert visznek
amúgy is még a Marne-hoz pusztulni hasztalan.
Tudod-e, hányan haltak iótákért, szeszélyes,
tébolyult prófétákért, nyakatekert s szemét
eszmékért s a hősöknek, akik a harmincéves
háborúban elestek, tudod-e még nevét?
Ha ember vagy, légy gyáva, kerülj puskát és ágyút,
veszett kutyát meg párbajt s a nyílt ablakon át
repítsd ki a zsarnokkal együtt a hősi bábút,
a romantikus régmúlt kopott szimbólumát.
Ha van mit vesztened úgy sápadjon el az orcád,
mikor hősi halálba küld világnézeted, pártod.
Légy férfi. Mondj nemet. Mert nagy bátorság
kell ma a gyávasághoz.”

 

 

 

Álom, puha német ágyban

Sokáig sétálgattam s kíváncsi szemmel néztem
Köln régi városának csipkézett házsorát,
s az őszi est rozsdája rég elfakult az égen,
hogy végre megtaláltam a régi szállodát.
Az álmos portás bajsza alól kívánt jóestét,
a szoba jéghideg volt, a fal repedt s kopott,
s az asztalon – jó német szokás – az Újszövetség
kínált setét kötésben keresztény bánatot.
S mikor végignyújtóztam a jó, rugalmas ágyon
s az elfújt gyertya füstje még csípett orromon,
azt kérdeztem magamtól, emigráns és hazátlan,
ki mindig kívül álltam a rendőrkordonon,
akinek hivatalból koszorút sosem adtak,
megrögzött forradalmár, hívatlan énekes,
hogy miért nem találtam olyan eszmét magamnak
amelyért száz halállal halni is érdemes.
Mert ahogy minden anyag egy hőfokon megolvad,
úgy vár mindannyiunkra egy eszme is, melyért
a leggyávább közöttünk is szívesen kiontja
forró szívéből azt az öt vagy hat pintnyi vért.
Lehet, hogy ilyen eszme, amelyért halni mennék,
nem látogatja mostan e polgárszázadot
és idegen asztalnál ülök, mogorva vendég,
s ha lázadni szeretnék, csak versben lázadok.
Meg aztán egy dilemma kínoz: az örök kérdés,
hogy a százarcú népnek mi a rossz s mi a jó,
hogy bolhaugrás kell-e, vagy teknősbékalépés,
hogy evolúció-e vagy revolúció?
Hogy forradalmak üszkös tüze hová vezet el
és szebb fű nő-e majdan az elfolyt vér felett,
avagy lehet-e békén, keresztény szeretettel
egy jobb jövőbe vinni a kínzott népeket?
Amint ezen töprengtem, egy nagy terembe léptem,
hol az oldalfalakról két sor arckép köszönt
reám: a próféták, kik egy új világ nevében
hirdettek boldogságot, békét és vérözönt.
Az első Jézus Krisztus volt, lágy s azúrkék szemmel,
ki szelíden s szerényen rótta az út porát,
s az Olajfák hegyéről bánatos szerelemmel
siratta Jeruzsálem pusztuló városát;
mellette János állt, ki késő öreg koráig
ha prédikált, csak egy szót mondott, hogy „szeretet”,
s hitvallók, kikkel Nero etette bestiáit
s kiket a Capitolon keresztre veretett;
püspökök, kik testükkel védték meg a pogánytól
a Szentírást s akiket lassú kínzással ölt
meg a hóhér; csont és bőr aszkéták, kiknek mámor
volt a tetű, a korbács és lakoma a böjt;
térítők, kiket messze földön kerékbe törtek,
vagy Rómában ápolták a pestiseseket;
és Remete Szent Antal, kit mindig ronda szörnyek
kísértettek meg pőre hajadonok helyett;
festők, kik vézna kézzel aranyozták a sápadt,
liliomos Madonnát a nyirkos dómfalon,
és névtelen barátok, kik jéghideg cellákban
másolták a Missale-t, vénen és félvakon;
albiak, kik dalolva ugrottak Montségurnél
a tűzbe: aggastyánok, kislányok, gyenge nők,
s Lullus, ki a keresztet mutatta boldog-büszkén
az arab csőcseléknek, mely agyonverte őt;
és Szent Ferenc, ki az út kövén vetette ágyát,
ki farkast vett ölébe s galambokkal beszélt,
és szerzetesek, kik a sötét őserdőt járták,
hogy ott gyilkosaiknak hirdessék az Igét.
De túloldalt, a másik falon is hosszú sorban
bámultak rám a képek: az ellenlábasok,
akik a mennyországot itt lenn a földi porban
akarták berendezni, a hírhedt lázadók:
az első itt is Krisztus volt; nem a szőke, a szende
Jézus, de a rőt hajú zsidó, kit szent harag
vezérelt a szegények élén, mikor kiverte
a templom csarnokából az uzsorásokat;
mellette Spartacus jött, aki a rabszolgákat
a konzul ellen vitte a kék Vezúv alatt,
hogy az urak többé már agyondolgozott, fáradt
testükkel ne dagasszák az ángolnástavat;
balján ott láttam állni Spárta királyát, Ágiszt,
ki nem engedte népét igába hajtani,
s Lucius Catilinát, ki ellen annyi frázist
dübörögtek Cicero fizetett ajkai;
az izzó trónon ott ült a nép vezére, Dózsa,
körötte részeg urak meg cifra püspökök,
s Marino Falieri, a velencei dózse,
ki szennyes álruhában bujkált a nép között;
Arnoldo, Tell; parasztok s a sok lázadó jobbágy,
kiket négyrétre vágtak; s kiket már nem, mivel
könyveik erősebbek lettek a hatalomnál:
d’Alembert, Diderot, Voltaire; és aztán Robespierre,
ki jó lélek volt, oly jó, hogy sorra minden embert,
kit rossznak tartott, guillotine-re vitt,
meg Marx Károly, ki gúnnyal nézte az olasz s lengyel
szabadságharcok tábornokait,
kiknek, bilincsbe verve, nem kellett a fegyházban
sem a császár kegyelme, sem keresztény vigasz,
s Habsburg s Bourbon bitókon haltak meg annyi százan
a szabadságért, ámbár nem tudták, hogy mi az.
S ahogy így nézem őket, hirtelen észrevettem,
hogy forrongó sorukban bent állok jómagam,
kissé borostás arccal s kopottas öltözetben
s kabátzsebemben három vörösréz bomba van.
Kihívón pillantottam az ellenfélre szemben,
s a bombákat forgattam zsebemben csendesen,
míg túlról egy népszónok közelgett lágy ütemben.
A teste ráncos volt és derékig meztelen,
kezét vállamra tette, míg én egyre a három
bombát forgattam, és így szólt miközben deres
szakálla homlokomra omlott: – „Szegény barátom!
ne gyűlölj és ne lázadj. Tűrj, böjtölj és szeress!
Erőszak nélkül épül a szeretet országa
én tartom majd a kormányt, tisztán és hófehéren.
Te vagy Krisztus nyájának rég elvesztett báránya,
jövel hozzám és térj meg a szeretet nevében!”
– „Derék apostol” – szóltam –, „két évezrede mondják
e szép igéket és a világ nem változott.
Törődj a túlvilággal. Hagyd ránk a világ gondját,
melyért az ember úgyis oly sok vért áldozott.
Hol volt Krisztustól, mondjad, a Bertalan-éj papja,
ki füstölőjét rázva üdvözölte a vért,
s a jámbor, ki a rőzsét nyalábra fogva rakta
a tűzre, mely Giordano Bruno fejéig ért?
Vagy Roger, a domonkos, ki semmi bűnt és fortélyt
nem szégyellt és Lyonnál kondérban főzte a
waldenzieket s Orbán, a pápa, aki bordélyt
építtetett Rómában s hol voltak Tőle a
keresztesvitézek, kiknek nyomában, mint az árnyék
járt a pestis s útjukban leölt s kibelezett
zsidók hevertek. Mit szólsz ehhez? Hogy te majd másképp
csinálod? Nem hiszem el. Menj innen, eleget
tűrtem tőled! Eleget láttalak! S ha nem mennél,
úgy megkérdezem tőled: kedves-e életed?
Mert ha igen: zsebemben őrzök számodra ennél
még sokkal biztosabb és nyomósabb érveket…”
S hogy így beszéltem, a föld megrengett és a képek
hirtelen elsüllyedtek: s a szétnyílt falon át
kiléptem a mezőre s már ott ültem a rétek
langyos füvén és ettem a negyed szalonnát
a fekete kenyérrel, mit zsebemből kerestem
elő, s aztán vánkosnak használva karomat,
szivart dugtam a számba s így heverésztem resten
egy vakondoktúrásra helyezve faromat,
napestig… Tőlem balra az úton szürke porból
épült lyukban lustán ültek a verebek,
amíg a mélyzöld dombok lejtőin kék cukorból
készült kis házak álltak s parányi emberek
járkáltak erre s arra… Úgy hangzott, mint a zörgő
borsó, mikor nevettek egy vén imposztoron,
ki ott járt köztük. S ekkor láttam: ő volt, dühöngő
hangjával, a népszónok, az én apostolom.
Egy dombról szólt a néphez és áldást kért reájuk,
s azt mondta: mindhiába nevetik őt, mivel
a sors őt küldte s ő lesz vezérük s prófétájuk,
ki megvet minden durva erőszakot s kivel
a szeretet országát építik fel; és mézes
szóval kérlelte őket mindenre, ami szent.
Azok nevettek rajta, amíg egy tüdővészes
külsejű kislány felkelt s lassan utána ment,
majd egy vízkóros asszony is nyomába szegődött,
ki múlt héten temette el harmadik fiát,
egy rég kivénült szajha, ki mindhiába bőgött
segélyért, egy vak koldus s egy kicsapott diák;
s tizen voltak; már százan; és nőttek, egyre nőttek;
s ötszázan voltak s nőttek; s ezren voltak s vakon
követték őt, amint így vitte dalolva őket
házról-házra, mezőkön és apró falvakon
keresztül, s egyre nőttek, s mint kígyó csavarodva
menetelt a borzalmas s őrjöngő sokaság
a berill hegygaráton s nőttön nőtt s kanyarodva
indult az őszi völgynek s az esti réten át
közeledett felém. S ekkor markomba zártam
az első bombát s vártam, míg a sötét menet
elém ér. Egy virágzó kis bokor előtt álltam
és mintegy üdvözlésre emelve kezemet
odadobtam eléje. A szörnyű pukkanásra
a nép riadtan állt meg. S midőn a por eloszlott,
láttam: nem történt semmi. Csak az apostol lába
előtt gomolygott búsan egy fekete füstoszlop
a tátogó üregből. És engem durva kézzel
megragadtak a hívek és úgy vittek eléje
kemény bilincsbe verve. Ő meg hosszasan nézett
szemembe kék szemével s kezét vállamra téve
így szólt: – „Te vagy, barátom, Isten szegény báránya?
Mért nem térsz meg nyájamhoz? mért mártod ujjad vérbe?
Kezünkkel, nézd felépül a szeretet országa,
bűn és erőszak nélkül, tisztán és hófehéren, –
miért bántasz hát minket? tudom, a bűn, az ínség
vitt rá. De mert testvérek vagyunk Isten szemében:
indulj békén utadra, oldd meg kezed bilincsét –
én megbocsátok néked a szeretet nevében.”
S a menet ekkor zúgva és hullámozva indult
tovább a poros úton s amerre járt, a föld
dübörgött, mint a vulkán, miközben én a dúlt
vetés közt egymagamban maradtam ott a zöld
mezőn, megszégyenítve. És ekkor nekivágtam
az útnak a főváros felé. De ott és itt
és erre s arra: falvak pincéiben, tanyákon
és bús sikátorok mélyén, bármerre vitt
a lábam, mindenütt csak őket találtam. Súgva
mondták fülembe: Testvér! Agyonnyom az adó!
tarts velünk! új országot építünk fel ma durva
erőszak és bűn nélkül! Ha győzünk, a bakó
nem fog reggeltől estig vérünkben ázni s liszttel
nem spekulál a bankár! venyigéink borát
nem szürcsölik a dúsak s a sikkasztó miniszter
nem ád el a porosznak! De én mentem tovább.
S ők nőttek, egyre nőttek. Szénakazlak tövében
ültek, öreg kaszárnyák kantinjaiban, redves
barlangokban, a söntés mélyében és sötéten
izzó kemencék előtt s az éji erdő nedves
tisztásain; ott ültek az éjféli miséken,
az egyetemek padján s az utcán; beszakadt
tetejű kunyhók füstös kályhái mellett s régen
leállt gyárak falánál az őszi ég alatt.
S csak nőttek. És a zsarnok hiába küldött rájuk
zsarut, csendőrt. Hiába volt börtön és bitó.
Nem védekeztek. Üres kézzel álltak az ágyúk
elé és úgy pusztultak százával, némán s szó
nélkül. De egy halottért másnap tíz élő állott
soraikba. És nőttek, csak nőttek. S mint a gleccser
vittek mindent magukkal s ellepték az országot,
akár az őszi árvíz. S így jött, hogy végül egyszer
ölükbe hullott minden. Én éppen akkor értem
a fővárosba, honnan aznap reggel szökött
meg a zsarnok s a kormány; és estig álltam étlen-
szomjan egy útkereszten, a néptömeg között,
mely az apostolt várta. Majd egy lámpásra másztam
zászlók közé s üvöltő emberfejek felett,
s félig guggolva, félig ülve és szörnyen fázva
a szélben, lestem, honnan jön már a szeretet
félmeztelen barátja. Nem volt a régi: drága
köpenyt viselt meg csizmát s csupán szakálla volt
még hófehér. Szépnyergű lovon ült és utána
ezer fogdmeg s kilencszáz detektív lovagolt.
S én ekkor, rosszat sejtve, titkon kezembe vettem
a bombát és nyugodtan vártam, míg a menet
alám ért és jobbomat kinyújtva, leejtettem,
mint egy gyufát. A bomba halk búgással esett
egyenest a fejére. S kalapja karimáján
kétszer körbegurult, majd megállt s csütörtököt
mondott. S mikor egy rendőr a csatornába vágta:
„csoda, csoda” – hörögték karban a püspökök,
és „üsd agyon” üvöltött a nép s bilincsbe verve,
megrúgdosva s leköpve eléje vittek, s ő
leugrott a lováról, felém jött s rámismerve
így szólt: – „Hát nem javultál meg, vén gonosztevő?
Ma a győzelem napja van. Holnap új országot
építünk fel, bűn nélkül, békén és hófehéren.
Hogy íly bitang munkánkban ne zavarjon: tartsátok
börtönben mindhalálig, a szeretet nevében!”
És akkor a tömlöcbe vittek. Sok hosszú éven
át csorgott rám az ólmos víz s vén kenyeret adtak
ennem, zöldes penésztől nyálkásat és a térdem
megbicsaklott a csúztól s csak ültem és a vastag
tömlöcfalon keresztül a világból csak néha
hallottam egy-egy hangot: halk és félénk könyörgést,
korbácsütést, sarkantyúpengést, elfojtott néma
sóhajt, dobszót, parádés harangzúgást, nyöszörgést,
vonagló sírást, hörgő sóhajt, rekedt parancsszót,
vérforraló sikoltást, egetkáromló átkot
és tébolyult üvöltést. Építik már, gondoltam,
építik az országot.
S egy nap a börtönajtó kinyílt: a porkolábom
jött be, megmosdatott és hajamat kétfelé
fésülve a legújabb divat szerint és három
zsandárt állítva mellém, az apostol elé
kísértetett a várba: mert királyként lakott
most a zsarnok várában. Dús selymek és brokátok
közt ült, nehéz damaszttal függönyzött ablakok
alatt a baldachinos trónon. Amint meglátott,
felém fordult és így szólt: – „A szeretet országa,
lásd, testvérem, felépült, tisztán és hófehéren.
Hívtalak, hogy lenézhess a béke városára
pompás erkélyeimről, és megláthasd, hogy népem
boldog, mert ingyen mérik a levegőt minálunk,
meg az arany napfényt is s az ezüstösen kéklő
forrásvizet. S hívtalak, mert éppen harcban állunk
és katonának kellesz. Ez a harc lesz a végső…”
Eddig jutott, mert közben nagy-titkon elővettem
az utolsó bombámat s rádobtam. A falak
hajlongtak, mint a szélben a nád; a gobelin égett
s lezuhant a padlóra. Ő sértetlen maradt.
S ekkor az apostol őrjöngve, libabőrös
arccal, kifordult szemmel, haragtól hófehéren
s habzó szájjal kiáltott a zsoldosokra: „Őrök!
Vigyétek s kössétek föl a szeretet nevében!”
S ahol vittek, a város utcáin, a vesztőhely
felé, a nép riadtan állt meg s összesúgott.
Aztán, levett kalappal és kockás zsebkendőkkel
törölgetve a sírást, mint gyászmenet futott
kordélyom mögött és ezt mondták: – „Miért nem ölted
meg, hős mártír? kínlódunk! agyonnyom az adó!
éhbérért dolgozunk! szűk pénzünkből egyre többet
lopnak! reggeltől estig dolgozik a bakó!
a háborúnak nincsen vége! tüdőnket tépi
a pincelyuk! a bankár csal! vascsizmákat szabtak
eszméinkre! az új rend rosszabb még mint a régi!
hiába folyt a vérünk! nem lettünk boldogabbak!”
Így szóltak; s az apostol őrjöngő, vad gesztussal
hajolt ki az erkélyről a bús város felett:
– „Nem vagytok boldogak? jó! úgy most a puskatussal
kényszerítlek rá, hogy boldogak legyetek!”
És súlyos ágyúk jöttek az utcán s lőni kezdték
a népet, mely bömbölve futott. Üres terek
szélén hullák nyújtóztak s a járdán vörös festék
csorgott az alkonyatban, miközben engemet
felhúztak a bitóra. A kóckötél torkomra
fonódott s a halálos verejték ellepett,
s így hintáztam hörögve s a végén még kitoltam
a tébolyult világra tintaszín nyelvemet,
amikor felébredtem. A puha, német ágyban
feküdtem, izzadt testtel a nagy dunyha alatt.
Reggel volt. Kint, az ablak előtt a dóm keresztjén
vörösen állt a nap.

 

 

 

A teutoburgi erdőn

Bús ősznap volt. Csak ment a chaise a holt
erdőn, hol ránkhajoltak a rideg,
tar tölgyágak mint a gót boltívek
s úgy lengett rajtuk mint bitón a hold;
a hold, mezítlen, rőt, parázna test, –
baljós mocsár ez, nedves és setét,
germán kocsis, nógasd a vén gebét
s gyerünk tovább, mert elborít az est.
Az őszi est, mely szürke szemfedél
lett annyi népnek, mely mint egy vitéz állt
itt és nem mondott többé Áve Cézárt,
midőn a lápra ráborult az éj.
Nagy volt az éj és messze volt a Város,
itt tért pihenni Varus mindörökre
a barbár erdő hűs ölén. Körötte
pusztultak el centuriói, sáros
szájukba sás s mocsári gyík kúszott –
egy kis kert volt Tibúr mellett a vágyuk;
most itt hevernek s márványszarkofágjuk
falát nem őrzik alvó Vénuszok.
Nem isznak többé mályvaszín kadarkát,
germán hullát ölelnek lenn a lápban,
s a közvitézek, annyi s annyi százan –
csontvázukat most vadvizek kavarják
és sírjukon lidérces láng lobog,
Wotán tölgyét táplálja már a vérük,
és a többi: gyarmatlakók, kísérők,
seregdiákok, markotányosok,
kik itt átkozták Marsot meg Erinnt,
s szüzek, kiknek mellén átment a dárda,
s kiknek nem tette holt kezébe már a
kőfalloszt senki, ős szokás szerint.
Most itt hevernek. Rajtuk dudva nő,
pajzsuk felett sziszegve fú a bóra,
s a Styx vizénél alvó légiókra
én mondok áldást, német verselő.
Tudom, silány zsoldoshad volt, rohadt
kalandorkedv s észbontó harci mámor
kergette őket és a kultúráról,
amelyet hoztak, nem tudtak sokat.
Iszákjukat tömték és semmi bűnt
nem átallottak; gyújtogattak, borban
s aranyban hemperegtek, bár e korban
nem Merkur volt még a hadistenünk.
Mindegy –: a Dél, görög és latin szellem,
Augustus, a világpolgár s a régholt
Plátó küldötte őket e vak égbolt
ölére, Észak vad hordái ellen:
ők védték itt a kultúrát s az észt,
a Parthenont, Neápoliszt, Kumát,
Galenus minden antidótumát,
s a vén porhintő Árisztotelészt.
Ezért dícsérem őket, régi holtak,
kiket nem díszít márványkő a fertőn,
s kik egykor itt, e klasszikus nagyerdőn
a humanizmus katonái voltak.
A Város küldte őket, melyet rég
támadtak s mit csak védtek, egyre védtek,
mivel, jaj hányszor indult innen délnek
Hermann vezér s a szőke csordanép.
Vad cimberek és teutónok mentek
innét a Póhoz, hogy lovat meg ringyót
raboljanak s a fákról minden bimbót
letépjenek, míg tar s elégett kertek
közt szétkergette őket Marius;
itt állt a domb, melyről új harcra várta
népét Thusnelda, kit a Via Sacra
felé bilincsben vitt Germanicus;
itt állt a német kősánc, mely megett
háromszáz évig harcoltak egy helyben
és Rómát lesték kék szemükkel, melyben
lobogva égett a fajgyűlölet;
háromszáz évig védték tőlük éjjel-
nappal a sokszáz korhatag őrtornyot,
míg tébolyult rohamuktól nem bomlott
a haldokló császárság szerteszéjjel.
Ez volt az ősz! Rómában már fiús
hetérákat szerettek, hírneves
írók anekdótát faragtak és deres
ezüstkorból beszélt Petronius.
És akkor jöttek ők: a cimberek,
a vandálok, a gótok, alemánok
és úgy tapostak átizzadt csizmájuk
alá egy kultúrát mint a legyet.
Csak jöttek, jöttek: csonka hordák, népek,
s a Hohenstaufok: őrültek vagy szentek,
kik Epheszoszig s Palermóig mentek
ősi haraggal gyújtogatni délnek;
s aztán – e szennyes áradás után
is hány hadat látott e vén mocsár már!
A leffedt ajkú, gőgös Habsburg császár,
akit bíborra festett Tizián
innét küldte Rómára Landsknecht népét,
mely Ghirlandajo képeiből vágott
farsangi maszkot és Márton barátot
éltette, drága kurtizánok méhét
tüzes dorongra szúrta, százados
tetők alá csóvát vetett és ó
dómoltárokra, vak, vérszomjazó
sereg, mely éjjelente százakós
boroshordókba fulladt mint Clarence,
s kőkancsóit Apollón meg Minerván
verdeste szét – így pusztult egykor germán
zsoldoshadak kezén a reneszánsz.
S hogy kardodat akkor fáradt szívedbe
mért döfted, Varus, már megértelek.
A bölcsészettől hosszú éjjelek
elfárasztottak s lelkedet ridegre
marták a híres filozófiák;
hű kísérőd, a kétség, száz körömmel
tépett s nem tudtad már pogány örömmel
ölelni Doriont és Claudiát.
Magános lettél és vígasztalan,
és éjféltájt, az őrtűznél, a szalmán
talán sejtetted, hogy harcolni barbár
erőkkel itt mi bús és hasztalan.
Korán halt hős, hadd dícsérem neked,
és hadd tárom fel nem-látó szemednek
e századot, melyet megsejtened sem
engedtek már a fukar istenek.
Mert volt e korban, bár csőből gyilkolta
társát az ember, egy csipetnyi ész –
az Alhambrát s a Péter tér nehéz
oszlopsorát nem láttad már, se Volta
fényét, nem hívott soha a sötét
lagúnákra Velence ragyogása,
a távcsövekben szemed sose látta
az Aldebáránt s a Tejút ködét,
kávéházban, melledre, fejlehajtva
Európa minden bánatát nem szívtad,
s a hulló, sárga lombok sose hívtak
őszi sétára a Boulevard Montmartre-ra.
A Sistina és Raphael szobái
felé sohasem vonzhatott a vágyad,
s végső utadra nem zengtek utánad
Ludwig Beethoven hősi harsonái.
Ám mégse képzeld, porladó vitézem,
hogy talpig tejfel volt a tört pohár –
fényes, hazug kocsink nyomában sár
s nyomor buggyant a földből, bármi szépen
takargattuk, a polgáralkovok
mélyén por ült, elfojtott, régi lázak
s emésztetlen teóriák csiráztak
a nép között; hallottuk, mint ropog
a fal, bár újra festettük, s e tenger
tömegnek minden jelszó messzi hang
maradt. Sok volt a bankár és a bank,
sok volt a hadvezér, kevés az ember.
Mi lesz velünk? Fanyar, Varus, a lecke:
nincs más állandó mint a változás.
A kultúrák pusztulnak. Óriás
léptekkel közeleg felénk az este
és minden tárgy ködös szakállt ereszt,
az ajkakon undorrá fagy a mámor,
ecet lesz a chianti a pohárból –
Áve, Petronius! Te tudtad ezt.
Dús asztal mellett fogsz egykor heverni,
várod fellázadt szolganépedet,
hogy rádtörjön, szétossza pénzedet,
s a bort, amelyet már nem tudsz keverni.
De mért nem jönnek? Nem kellenek vert
kupáink nékik és a dús borok?
Kakas szól a homályon át. Homok
szalad az órán. Milyen rossz e perc!
Fanyar kor jön. Maradj ember a gáton,
az éjsötétben is Civis Romanus,
s utolsónak menj meghalni mint Varus
a vert sereg után. E vak világon
úgyis mindegy, lesz-e, ki süppedő
sírod felett, e rozzant, sárga csonton
Páris táján majd egykor verset mondjon,
arab, japán vagy néger verselő.
Bús őszi nap. Nézd: áll a chaise a holt
erdőn, hol ránkhajolnak a rideg,
tar tölgyágak mint síri boltivek,
s fölöttünk mint bitófán leng a hold
és minden fát csontvázfehérre fest –
baljós mocsár ez, redves és setét,
germán kocsis, nógasd a vén gebét,
s gyerünk tovább. Fejünkre szállt az est.

 

 

 

Németország apotheózisa

A teutoburgi erdő lápmezői
után hervadt pusztákon járt a chaise-em.
Harmadnap este volt, mikor az égen
lassan feltűntek Hamburg háztetői.
Az estharangok szóltak és szelíd
bárányfelhők kószáltak fenn az égen,
a Rathaus tornya a párától kéken
fénylett – így értünk le az Alsterig.
A szép szobában már régen setét
volt és anyám csak úgy ült egymagában.
– „Te vagy, fiam?” – riadt fel örömében
és összecsapta mind a két kezét.
Aztán felkelt, gyertyát gyújtott, terített,
elémtálalta a halat meleg
mártással s régi arcomat kereste
az arcomon. És egyre kérdezett:
– „Hogyan utaztál? Puha volt a chaise-ed?
Soká maradsz közöttünk, vagy csupán
néhány napig? Egyél! Biztos, hogy éhes
vagy – Istenem! – tizennégy év után!
Édes fiam! És mondd, ott idegenben
van-e, aki gondot visel reád?
Hogy élsz a szép Matilddal? Szilvalekvárt
befőz-e télre? Reggel a teát
ő hozza néked? És varr-e, hogy őszre
meleg alsót hordhass az ing alatt?”
Így kérdezett anyám s én eltűnődve
ettem, s némán, mint illik, a halat.
Azon töprengtem, hogy özvegy anyámnak
Matild asszonyról mit beszéljek én,
Matildról, ki most ott csacsog a halvány
októbernapban lenn az Elysées-n?
Ugyan mit szóljak kalapja tolláról,
szeméről, mely csupa fény és derű,
hangjáról, mely rekedt a sok tortától,
s lelkéről, mely könnyed meg egyszerű?
Mondjam, hogy pogány öröm gyúl szívemben,
mikor meglát, ha átfog a keze?
Valljam meg titkomat, hogy vén fejemnek
untig elég már a magam esze?
Mondjam, hogy bár nem ismer és nem ért meg,
tüdőmből mégis a végső lehellet
is az övé lesz, lányáé egy népnek,
mely nem ült soha Bábel vize mellett?
Mondjam, hogy a kőtáblákat az égből
lelkem mélyén még egyszer eltöröm,
ha alacsony homlokán verítékből
ezüstös koszorút fon a gyönyör?
Itt valljak Hellásznak örök szerelmet
a hétkarú gyertyatartó alatt?
Anyám csak egyre súgta: „Drága gyermek”,
s én ettem, némán ettem a halat.
Mikor kész voltam, letette elémbe
a nagy, pirosra sült libát veres
káposztával, mélyen szemembe
nézett és kérdezett, csak egyre kérdezett:
– „A valót, mondjad, ott is csak tilos
megírni? És van-e a Szajnán sirály?
Hogy van Rotschild? Igaz-e, hogy piros
ernyővel jár Lajos Fülöp király?
Édes fiam! Hol élnél szívesebben,
a Rajnán innen, avagy odaát?
S melyik népet zártad jobban szívedbe:
a németet-e vagy a franciát?”
Nehéz kérdés! Tegyem most, mint a kalmár,
mérlegre őket s mondjam ridegen,
hogy szeretem a franciát s e barbár
világ számomra örök idegen?
Azt mondjam el, mit megírtam a német
fajrépákról kegyetlen szatírákban?
Inkább a villát néztem, nem beszéltem
és hallgatagon ettem a libámat.
S hogy elkészültem, jó anyám narancsot
tálalt elém és egyre kérdezett:
– „Szegény fiam! A parlamenti harcot
nem únod még? S mondd, mindenek felett
melyik irányzatot és pártot tartod
oly nagyra, hogy eszméit vállalod?”
De én megettem közben a narancsot
s kiköptem minden keserű magot,
minden magot… És aztán erről-arról
beszéltem néki csendesen a rőt
gyertyák fényében, míg az öregasszony
elfáradt. Akkor megcsókoltam őt
és nekivágtam Hamburgnak. – A város
is csak megvénül, mint az emberek!
Hová lett már a kaftános bazáros,
kinél cukorkát vettem, mint gyerek?
A szőke Lottchen, ki a zsalugáter
mögött ült délben, régesrég kövér
családanya, ki hétköznap korán kel
és ünnepnap ott korzózik ösztövér
urával. Kik prófétáknak születtek,
fiúk, akiktől egy új Bibliát
vártunk, régen fanyar ügyvédek lettek.
Tizennégy év! Hogy eljár a világ.
Hol van a jó öreg tanár, ki egykor
átsegített sok ifjú viharon?
Az utcasarkon csak a régi cenzor
kabátszárnyába akadt a karom.
Hegyes ollója mindig eltalálta
a legjobb sort. Most didergett. Szívem
megesett rajta és egy kiskocsmába
invitáltam be magammal, hiszen
hol már a régi haragunk? Borozva
szapult mindent: a Hanza-államot,
mely nyugdíját fukar marokkal osztja,
a zsidókat, a bankot, a papot,
szidta a sok ripők zsoldost, ki tétlen
lopja a pénzt. Fejébe szállt a bor
és elbúsult. Lassan hazakísértem
egy ócska házhoz. S aztán, amikor
egyedül voltam, felnéztem az égre.
Lágy éjszaka volt és a lebegő
félholdat három kis csillag kísérte
kristálycukorból. Langyos levegő
préselte körül arcomat. A házak
cirádája mind olyan ismerős!
Milyen kékek az ablaktáblák! Fáradt
lábam boldogan imbolygott az ősz
fái alatt. Most végre hazaértem!
S mint elcsavargott és hűtlen gyerek,
egy nedves padra ültem s így beszéltem,
nem tartva vissza többé könnyemet:
– „Germánia! Anyám! Most itt, az éjben,
s így, hogy nem hallhat, csak a honi csend:
én, ki fejedre annyi átkot szórtam,
száz nem után hadd mondjak egy igent.
Mert szeretlek száműzötten, kiverve,
utánad sírtam; siratlak remény
és vígasz nélkül: Catullus szerelme
sem lángolt úgy, mint érted az enyém.
Legyen áldott sötét erdőd, hol Merlin
bolyong és Essen szürke kormai,
szántófölded sovány vetése, Berlin
minden köve s Göttinga tornyai,
gót templomaid zöldes kővirága
a Rajna és a Majna várai,
homokdűnéid szőke pusztasága
és Heidelberga holt tanárai,
legyen áldott Hans Sachs minden meséje,
Johann Gutenberg első könyvnyomója,
Sebastian Bach mennyei zenéje,
Holbein és Dűrer minden víziója,
Schopenhauer fekete logikája,
Majna-Frankfurt szofista nyársai,
elnyűtt könyvtáraid dohos homálya
és berkeid magános hársai,
legyen áldott a kőnigsbergi elme,
ha érvelése még olyan kusza,
a Minnesaengerek égi szerelme,
Reuchlin és Lessing humanizmusa,
Wieland álomvilága, von Kleist véres
emléke, Celtes Konrád Ámora,
a seesenheimi paplány s nyolcvanéves
Faustodnak minden ifjú mámora!
Germánia, bús, elkínzott nagyasszony,
mit hozzon a jövendő? Nem tudok
mást kérni a sorstól, minthogy akadjon
sok cézárod után egy Brutusod,
hogy hozzon a sors annyi balhit s métely
után népednek pár józan fejet,
férfiakat a talpnyalók helyére
és bölcsességet bölcselők helyett;
ne csak tudást, észt is hozzon felétek,
ha erre jár az idő szekere,
s ha magja vész a vérszopó Vezérnek
és széthullt habzó szájú serege:
vak isten: akkor hozd harcok és vészek
után Voltaire szabad napját reánk,
hadd láthasson még néhány békés évet,
ha nem a fiúnk – úgy az unokánk; –
s küldj gyors halált a német börtönök
megkínzott rabjaira, akik már nem
élhetnek a jövendő reggelig,
és adj nékik örök nyugalmat. Ámen.”
S hogy így beszéltem, a parkból egy dáma
tartott felém az éjhomályon át, –
haján, mely félig eltakarta drága
s hellén márvánnyal rokon homlokát,
dús főkötőt viselt, amely királyi
kiskoronához volt hasonlatos;
két combján – gondoltam – meg tudna állni
a Párthenon, hogy így láttam habos
szoknyájából kidomborodni őket, –
gúny csillámlott nagy, tágranyílt szemén,
és úgy mosolygott, mint egy istennőhöz
illik, mikor táncolva jött felém.
– „Szép vagy, jeles hölgy”, szóltam, ránevetve, –
„látom: tested Vénusszal osztozott
a bájakon. Szájad vörös cseresznye,
a lábaid, mint antik oszlopok;
ringó csípődtől minden szent aszkéta
megtébolyodna, – ám felelj nekem:
hogyan kerültél e magányos séta-
úton, íly későn, épp szembe velem?
Hűvös szél fú. A tornyok mindjárt éjfélt
kongatnak. Ágyad biztosan meleg.
Ha nem vagyok indiszkrét: mennyi pénzért
méred nekem királyi testedet?”
– „Tévedsz, Henrik”, felelte mosolyogva –
„én nem vagyok amolyan könnyű lány;
és máskülönben is már vén csoroszlya
lettem, s túl ifjú vágyak viharán
lesem a lassú századok múlását.
Egykor még márványsíma testemen
harcok, tűzvészek, áradások vájták
e sok barázdát s minden reggelen
arcomat egyre ráncosabbnak látom,
hajam megőszült és mellem konya –
Nagy Károly volt az én papám, barátom,
s én vagyok Hamburg istenasszonya.
De hogyha meghívhatlak egy teára,
úgy jöjj velem, mert csak magam vagyok.
Padlásszobámban fűtve áll a kályha
s a karszékben a párás ablakok
alatt elmondod majd, mi hozott erre,
s német népünkhöz milyen indulat
fűz mostanság, s ha útra kelsz, majd merre
s milyen dolgokhoz vezet az utad?”
Így szólt ő és elindultunk kanyargó
sikátorokban, néptelen terek
felé, aztán felmásztunk a csavargó
vaslépcsőkön vagy kilenc emelet
magasra és egy kis szobába léptünk.
Leültem és ő úgy húzta felém
karosszékét, hogy összeért a térdünk –
s szemébe nézve, így beszéltem én:
– „Úrnőm! Hajdan a szabadság s a szépség
után Párisig kergetett a vágy.
De tudtam: hamar utolér a vénség,
s úgy töprengtem álmatlanul az ágy
setét bárkáján, mely az Ácheronra
visz majd engem, a beteg Henriket.
Fásult lelkemnek csak egy volt a szomja,
egy kívánság hajszolta e szivet:
egyszer, csak még egyszer akartam látni
az alstermenti öreg tölgyfasort,
matrózpipákat a hamburgi ködben,
nagy, szőke nőket, Junkert, rajnabort –
így jöttem – s annyi bánatra meg búra
ébredtem itt. Keserű volt az út,
mondhatnám, hogy honvágy-elleni kúra –
s gondolhatok-e vajon itt, e rút
világban boldogabb német jövőre?
Ki sejti ezt? Az oldó és szövő
párkák sötét szobában ülnek, dőre
szemünkben örök titok a jövő,
bár mi csináljuk… Nézz reám: ma éjjel
zokogni tudnék és szívem puhább,
mint kebled bőre. Tégy rumot elémbe,
s hozd be, amit ígértél, a teát.”
Felkelt: nyomában rózsaillat s ámbra
áradt, majd egy kis kannával tért vissza,
csészét hozott, rumot töltött teámba,
míg ő a rumot tea nélkül itta
a flaskából; s mikorra bársony arca
tüzelni kezdett, mellém ült, nehéz
szemét lezárta, majd vállamra hajtva
sötétsörényű, koronás fejét
ekként beszélt: – „Anyám tündérkirálylány
volt itt az Elbán. Egy holdfénybe szőtt
nyáresten ülték holmi régen bárkán
császárapámmal ők az esküvőt.
Hogy meghaltak, több már, mint ezer éve.
Árván hagytak s szegényen: nem maradt
reám más, mint apám császári széke,
melyet ott látsz a tölgyszekrény alatt.
De nem adtam el, bár marokra szórtam
a pénzt, semmiért e szedett-vedett
széket – ezen ült az aacheni dómban
s előtte nagysüvegű érsekek
csúszkáltak térden… A szék alján katlan
nyílik, s ha lassan felemeled rőt
bársony párnáját, meglátod alatta,
mit látni kívánsz: a német jövőt.
De esküdj meg, hogy nem fogsz rémüldözni,
bármíly borzalmat lát is a szemed!”
S én átkaroltam szép térdeit: „Semmi
nem rémít, Úrnőm!” És ő két kerek
szemét, melyekben különös gúny égett,
reám emelte s elkezdett nevetni.
Aztán elfújta a lámpát. Setét lett,
csupán az esőt hallottam peregni
a háztetőn, míg ő varázsigéket
mormolt a trón támlájánál és én
a mélybe néztem, honnan szörnyűséges,
elmondhatatlan bűz áradt felém.
– „Most légy kemény” – szólt ő –, „csupán a német
jövő szaga ez. Fogd be orrodat.”
S én újra a mélységbe néztem. Kékes
lángnyelvek közt egy udvari fogat
gördült elő. Mélyén egy hetykebajszú
császárka ült. A címeres lovak
a nép közt jártak, melyet sebesarcú
lakájok vertek. A kocsi alatt
elgázoltak hevertek, kik halódva
is még éljen-t bömböltek. Kétfelé
cirádás, tarka, csűrt-csavart kaszárnyák
és bérházak nőttek az ég felé.
A földekből, mint tavaszi vetés,
kémények keltek; a füstrengeteg
alján, mint holmi fekete penész
nyüzsögtek rongyba csavart emberek.
Amott lakkos cilinderek korzóztak
a napon, csak a pénznek nem süket
lánykákkal, akik jól zárt bugyogóban
őrizték híres szüzességüket,
de legfelül, e sok-sok ócska rendjel,
reverenda, kardbojt, vállpánt, új s ó
diáksapkán a bankár ült, míg egyszer
feldördült a megváltó ágyúszó.
Vert hadak jöttek, forradalmak öltek
s élesztették az új harcok tüzét,
s mindez egész hiába, mert a bölcsők
mélyén egy disznófejű nemzedék
mocorgott. S egy havas, kísértetes
napon – maguk sem tudták, hogy lehet –
megjöttek a germán kísértetek,
a sírjukból kikelt őrmesterek,
a német fajrépák, az új Wotánok,
a megbolondult nyársak, a fanyar
díványokon kéjelgő vénleányok,
a tányérsapkák és a hivatal
magasgallérú, aszott csőcseléke,
a felemelt karú egyenruhák: –
egy had, mely legsötétebb nyomorában
választott népnek képzelte magát:
ők perdültek ki farsangi menetben
az útra, élen az ordítozó
Vezérrel, aki Hohenstauf Frigyesnek
gondolta magát, átkos lobogók
árnyékában. Brueghel-i látomás volt:
a pincékben reszketve ült az Ész,
amíg fölötte Dante pokla lángolt,
gigászi ágyúk keltek és nehéz
csizmák pattogtak; lenn a börtönökben
táncolt a korbács, elkínzott rabok
rimánkodtak, míg haldoklók hörögtek;
amott embert vadásztak és amott
a holtakat pöcegödörbe dobták;
amott a rabseregből csapatot
formáltak; ott a zsidókat pofozták,
amíg holtan hulltak el és amott
öreg tudósok mellig a mocsárban
dolgoztak, s ott, ahol szennyvíz úszott,
csecsemők meneteltek csatasorban,
s az ablakokból asztrológusok
horgászbottal halászták a jövőt.
A messzeségben ködös perspektíva
nyílt: holttestektől égmagas mezők
felé, hol a golyózáporban, sírva,
s egyedül állt egy ember, míg hasából
lilán lógtak a kiszakadt belek.
És arra, éppen arra, ahol állott,
arra futott a tébolyult sereg.
A vízió fölé hajoltam. Ajkam
megrándult és nem tudtam feltörő
borzalmamat titkolni. Megragadtam
az istennőt: – „Ez a német jövő?
Felelj, ez az?” De ő csak nézett lomha
ökörszemével, s aztán felemelt
szép karjait lassan keresztbe fonta
mellén és nézett és csak nem felelt.
De én már többé nem bírtam magammal.
Félőrülten felrúgtam a kopott
trónust és az istennőt mellbevágtam,
ki körmével belém csimpaszkodott,
leszaladtam a lépcsőn, míg a zápor
szemembe csapott, s mint a szélvihar
rohantam át a pislogó lámpák közt,
ezer sikátor, ezer útkanyar
setétjében, míg lihegve a térre
értem, hol a nedves póstakocsik
álltak, s az alvó postillon fülébe
üvöltöttem: – „Előre: Párisig!”

 

 

 

Őszi harmat után

 

 

 

 

Atlantisz

Petronius! Ma ajkam fanyar borodból ízlelt
a napos Szajnaparton, a Notre Dame alatt,
ahol a lomb nem mozdult – merev színházi díszlet –
s a rőt repkényindák közt a csend gyíkja szaladt.
Atlantisz ez: a vízben most merül el e város,
reáborul a tenger, belepi a homok
s iszonyú szörnyek jönnek föléje, a homályos
iszapvilág egére, mint cápauszonyok.
Fusson, ki tud! Mögöttem rendőrkopók kaptatnak
ok nélkül, s én, rongyokba burkolt kolduskirály,
nevetek rajtuk, mi mást tehetek, s itt maradtam,
mert nincs ország se város, amely jöttömre vár.
Megtanultam becsülni és szeretni a bölcs ég
javait, miket olcsón mér még e szimpla lét:
a kukoricakását s a föld áldott gyümölcsét,
a krumplit, s a Quai d’Anjou-n a lomb okker színét.
Borbélyhoz menni nincsen kilenc hónapja pénzem,
a gyomromból gombóc lett, bár nem bánom nagyon,
s a Fiastyúk ezüstzöld szőlőgerezd az égen:
ahányszor megpillantom, az ajkamat nyalom.
Hitvesem s szeretőm is van. Olykor eltűnődöm
az utóbbinál éjjel: meddig bírom tovább
a kettőt, míg a holdfényt nézem a pléhtetőkön
és rajtuk a kandúrok fekete lábnyomát.
 

(Páris, 1939. szeptember 3.)

 

 

 

Nel mezzo del cammin

Internátus, Berck Plage, 1926 nyarán
Emlékszel még a nyári intézetre,
a tengernél, hol hajlongtak a fák?
Bőrönddel kézben érkeztünk egy este
franciául tanulni, két diák.
Emlékszel még a nyári intézetre?
– „Egy szobátok lesz”, szólt a gondnokasszony,
„magyar barbár, német emberevő!”
Rád pillantottam, fellángolt az arcom,
te fehér voltál mint a krétakő.
– „Egy szobátok lesz”, szólt a gondnokasszony.
Tíz órakor eloltották a villanyt.
Foszforeszkáltál, mikor a ruhát
ledobtad. Forgolódtunk ágyainkban
és egymást lestük a holdfényen át.
Tíz órakor eloltották a villanyt.
Úgy jöttél mint öldöklő bosszúangyal,
ahogy hüvelyből repül ki a kard,
ingedben, mely kis, reszkető haranggal
sután alig félcombodig takart.
Úgy jöttél mint öldöklő bosszúangyal.
Petroniusról suttogott a szánk,
csiklandozott az ágy nehéz daróca
(azt hittem: bűnöm száz darázsa bánt)
mellbimbód úgy szúrt mint parány vadrózsa,
s Petroniusról suttogott a szánk.
Ajkad kemény volt mint a nyers barackok,
mosolyod durva és fogad jeges,
tested rügyedző illatot fakasztott,
mint déli szél, ha hómezőn evez –
ajkad kemény volt mint a nyers barackok.
Kint bukva szállt a cinkos telihold,
szemed setétjét sárga szikrák törték,
körmünk az ágyvason szikrát csiholt,
ágyékunk szemben állt, mint két tükörkép
s kint bukva szállt a cinkos telihold.
Testedből bodzabokrok íze áradt,
combod hideg volt mint a gyors folyam,
s akár két játszó, fiatal vadállat:
haraptuk egymást tréfás komolyan.
Testedből bodzabokrok íze áradt.
Aztán odabújtunk egymás öléhez.
Ilyen, gondoltam, az édeni rét,
a Kísértő kígyófeje szemérmed,
a Bűn Fájáról alma a heréd.
Aztán odabújtunk egymás öléhez.
– „A kárhozat vár”, hallottam anyámat,
de mit bánom, legyek az ördögé,
s győztesen én is odanyomtam számat
ágyékod bársony bimbója köré.
– „A kárhozat vár”, hallottam anyámat.
Villám nem sújtott, nem jött értem ördög,
de libabőrös lettem. A kezem
véknyadhoz csúszott s az öröm elöntött,
hogy ilyen nagyszerű a szerelem.
Villám nem sújtott, nem jött értem ördög.
Az ablak alatt háborgott a tenger.
Kéj cikkázott ölemben mint a kés.
Egy csepp spermádat érezte a nyelvem,
s mellemben folyt, üdítő vízesés.
Az ablak alatt háborgott a tenger.
Szökőkút lettél. Magodból, szerelmem,
torkomban vadvirág fakadt. Olyan
boldog voltam veled. Fanyar tejedben
lubickolt mind a harminckét fogam.
Szökőkút lettél torkomban, szerelmem.
Féltem, hogy elfordulsz tőlem utána,
de nem mozdult el se kezed, se szád.
Begörbült combodon szemem pillája,
s magamba szívtam öled illatát.
Féltem, hogy elfordulsz tőlem utána.
Majd átadtuk egymás testét a holdnak,
nem volt rajtunk sem takaró, sem ing
és tudtuk, hogy gyönyörű lesz a holnap.
Felébredtünk, ölelkeztünk megint,
majd átadtuk egymás testét a holdnak.
Tűnt Édenünk kertjét ma hol keressem?
Kék csillagok közt reszkettél velem,
nem furdalt bűn azóta íly hevesen,
nem korbácsolt még így a szerelem.
Tűnt Édenünk kertjét ma hol keressem?
Ma már tudom, hogy minden elveszett
és győzelmes lányok prédái lettünk.
Sírhatnék, de utunkra nem lelek,
hol összenőtt a sűrűség megettünk.
Ma már tudom, hogy minden elveszett.
Emlékszel még a nyári intézetre?
Azt képzeltük: zöld és örök vadon,
de vaságyunkat a rozsda megette
és sárga lomb kering az udvaron.
Emlékszel még a nyári intézetre?
 

(Párizs, 1939)

 

 

 

Az emigránsok szesztinája

Mint lázálom koholta szörnyű lépcső,
hová lazult, rogyott inakkal érünk,
mint napszámos térdének grófi lépcső,
kérvényt vivőnek síma márványlépcső:
ilyen nekünk e naptalan külország.
Mert lépcső ez, tüdőt fogyasztó lépcső,
nyomortanyák szagától ólmos lépcső,
hol tört kóróként szikkad lelkem álma
és nem kísér, csak vak remények álma
s a tébolyult vitáktól zengő lépcső,
hol fuldoklom, de nem találok pártot,
ahol nem ütnek egymás ellen pártot.
Magadban lelj, mint Dante tette, pártot,
mert fullasztó ködökbe visz e lépcső
s a rothadás megrágott minden pártot,
de bimbódzó szívek várják a pártot
s a messzi célt, mit egykor még elérünk.
Tolladdal pótold a hazát s a pártot,
s önnön válladra vedd a képzelt pártot,
mert zord habokra hányt hajó az ország,
s kiáltó hangot tőled vár az ország,
mely elvesztett hitet, reményt és pártot,
s hol hőseink meg vértanúink álma
tótágast áll mint délibábok álma.
Konok legyen s töretlen lelkünk álma,
és százszor kezdjük, hogyha kell, a pártot,
mert szennybe-vérbe fúlt az ember álma,
és nincs vígasz, csak új remények álma,
mely égbe visz mint Jákobot a lépcső.
Sziklán fakadjon mint titánok álma,
sarjadjon és viruljon lelkünk álma,
amíg a nép, ha hozzá majd elérünk
megrázkódik, mint hogyha dróthoz érünk,
hogy felderengjen szik mezőid álma
és meglássunk, gyászodban özvegy ország,
ki csak leszel, de nem voltál az ország.
Mert csak szívünkben áll, ha áll az ország
s emlékünk szürkül mint a vakok álma,
s messzebb kerülünk tőled, távol ország,
harcolni gyenge, szólni gyáva ország,
hol vén gazok koholnak úri pártot.
De bús kadarka ízed, drága ország
édesebb nékünk mint minden más ország,
s lettél bár lépcső, csizma-rúgta lépcső,
úr és lakáj lábának könnyű lépcső,
te vagy nekünk a hatalom s az ország,
s a mérleg, mely megméri, mennyit érünk,
ha élve-halva majd öledbe érünk.
Ajkunk remeg, mikor nevedhez érünk
s betegeid mi vagyunk, beteg ország,
mert nedvadó mélységedig nem érünk –
te vagy kórházunk, fáradt testünk álma
és gyógyszerünk, mely nélkül mit sem érünk,
míg egyszer, elborulva célhoz érünk
és nem kell majd suttogva ütni pártot,
mivel te adsz vígaszt, hazát és pártot,
ha kél a nap, melyet tán még megérünk,
s e vén, kanyargó szállodai lépcső
kigyúl mint reggel rózsafényű lépcső.
Ajánlás:
Szállj, szesztinám, egyhangú, szomjú lépcső,
hirdesd a bujdosóknak: hazaérünk,
hirdesd: virrad az új remények álma,
és meglátunk, bolyongók boldog álma,
piros pipacsú, kenyér-szagú ország,
szikkadt mezőjű örök Magyarország!
 

(Párizs, 1939)

 

 

 

Érzékeny utazás

Ma éjféltájt, a párna ránca közt
felébresztett a bánat hűvös ujja.
Mellcsontomon verejték gyöngyözött,
mert álmaimban otthon jártam újra.
Felültem, kusza hajamban lapoztam,
aztán, mint kit imára hív a hit:
a háztetők között elnéztem hosszan
a Tejutat, az űr Kárpátjait.
Sokáig ültem. Vén vándor tekint
így vissza, ha a boldog partra átért.
Amit szerettem s bírtam: mind, de mind
eladtam egy szellőcske szabadságáért.
Futóbolond, mit tettem én magammal,
ki ingoványban hontalan üget?
Nem hívott útnak ágy, sem rakott asztal,
csak az utálat és a rémület.
De ki csitítja el bennem a bút
és takar be bundájával, ha fázok?
Távol barátok szólnak s a Körút
szegélyén hívnak a poros akácok.
Ám én csak itt ülök, szemközt a sorssal.
Vállam mögött komisz hajcsár a kín.
A tavaszi föld nedves ajka most vall:
bürök fakad az éjjel ágain.
Látlak-e még, országom, puszta kert?
Egy félmarék derékkel most itt állok.
Kivágom-e velük magam mint vert
csatákból a középkori királyok?
S ha nem? Véghetlen hosszú még e séta
s én ösmerem az őserdő szagát.
Ott bujdosom majd, elfeledt próféta,
ruhám nem lesz, a szemem zöld agát.
Kisárgulok a napban mint öreg len
s én sem tudom majd, hol barangolok,
míg elnyúlok holtan, bár oly töretlen
derékkal mint a régi angolok.
S mit mondhatok tinéktek akkor én,
hű hívek, túl a síri pálmafákon?
Szerelmes, messze szívetek hevén
melengetődztem hűvös éjszakákon.
A főváros porán még eltalál tán
lábam hozzátok: fiatal, hiú
árnyék leszek s e kései találkán
belépek mint az elveszett fiú.
Deziré elment, Lorca is halott,
József megőrült és Rilke kiégett.
Tudjátok-e rólam, hogy ki vagyok?
Zörgő csontváz, leborulok elétek.
 

(Párizs, 1940)

 

 

 

Óda a magyar nyelvhez

Kéri Pálnak

 
Most, hogy szobámban ér az est setétje,
te jutsz eszembe, Szent Gellért cselédje,
s ajkad, melyről az esti fák alól
először szólt az ének magyarul.
Arcod tatár emléke már ködös,
de titkunk itt e földön még közös
s a te dalod zsong minden idegemben
 
itt, idegenben.
Magyar nyelv! Vándorutakon kísérőm,
sértett gőgömben értőm és kísértőm,
kínok közt, gondjaimtól részegen,
örökzöld földem és egész egem,
bőröm, bérem, bírám, borom, míg bírom
és soraimmal sorsom túl a síron,
kurjongó kedv, komisz közöny, konok gyász:
 
mennyei poggyász.
Magyar szó! Ajkamon s gégém lazán
vont hangszerén lázam, házam, hazám,
almom-álmom, lovacskám, csengős szánom,
és dal a számon, mit kérnek majd számon: –
nincs vasvértem, páncélom, mellvasom,
de Berzsenyivel zeng a mellkasom
s nem győz le ellenség, rangomra törvén,
 
sem haditörvény.
Jöhetsz reám méreggel, tőrrel, ékkel,
de én itt állok az ikes igékkel.
Árkon-bokron kergethetsz hét világnak:
a hangutánzó szók utánam szállnak,
mint sustorgó füzesbe font utak
fölött alkonykor krúgató ludak,
s minden szavamban százszor látom orcád,
 
bús Magyarország.
Kihalt gyökök: tőzeggel súlyos rétek,
ahol a fák, mint holt igék, kiégtek.
Ős szók: a szemhatárról századok
ködéből még derengő nádasok,
gyepüs vápákon elhullt katonák,
ti bíbicek, bölények, battonyák,
miket vadásztak vén csillyehajókról
 
lápos aszókon.
Magas hangok: szöcskék és tücskök rétje,
mély hangok: alkony violasötétje,
káromlások veszejtő vadona,
mondatszerkesztés pogány pagonya,
kötőszók: sok-sok illanó fodor,
s hangsúly, te vidám, hangsúly, te komor,
lelkünk dolmánya, szőtteses, világszép
 
s búzavirágkék.
Múlt T-je: történelmünk varjúszárnya,
karók, keresztek és bitófák árnya,
s melléknevek, gazdag virágbarázdák,
busák, buják, burjánzók és garázdák,
melyik vidám faeke nyomtatott?
S ti mellérendelt, kurta mondatok
mint paprika, ha füzére vereslőn
 
lóg az ereszről.
Ragok: szegények szurtos csecsemői,
kapaszkodtok s nem tudtok nagyra nőni,
és E-betűk serege: fekete
mezőn zsellérek koldus menete,
s ti kongó-bongó helyhatározók,
kukoricásban jó irányt hozók,
ban-ben-bim-bam: toronyból messze hangzó
 
könnyű harangszó.
Jelentőmód. Az aszály mindörökre
ráült a szürke, megrepedt rögökre.
Magánhangzó-illeszkedés! Kaján
törvénykönyvvé Werbőczi gyúrt talán?
Mi vagy? Fülledt ötödfél százada
robotba tört paraszt alázata,
vagy összhang, mely jövendő, szebb utakra
 
messze mutatna?
És főnevek, ti szikárak és szépek,
ti birtokos ragokkal úri népek,
országvesztők, elmozdíthatlanok,
s ti elsikkadt, felőrölt alanyok,
megölt vagy messze bujdosó fiak,
Hajnóczyk, Dózsák meg Rákócziak –
ó jaj nekünk, mi történt ennyi lánggal
 
és a hazánkkal?
Parasztok nyelve, nem urak latinja,
nem grófok rangja, de jobbágyok kínja,
magyar nyelv! fergetegben álló fácska,
hajlongasz szélcibáltan, megalázva –
s ki fog-e törzsöd lombbal hajtani?
Te vagy jelenünk és a hajdani
arcunkat rejtő Veronika-kendő
 
és a jövendő.
Magyar nyelv! Sarjadsz és egy vagy velünk
és forró, mint forrongó szellemünk.
Nem teljesült vágy, de égő ígéret,
közös jövő és felzengő ítélet,
nem hűs palackok tiszta óbora,
nem billentyűre járó zongora,
de erjedő must, könnyeinkben úszó
 
tárogatószó.
 

(Párizs, 1940)

 

 

 

Franciaország megadja magát

A két gebe baktatva ment
s a bakon a jó francia
felvett minket két idegent
befektetett a krumplira
nem francia ez annyi szent
tán katalán tán baszk fia
de semmiképp se francia
Szőkére festett Liliom
a ponyvás krumplis-kocsiban
Franciaország veszve van
a feleségem messze van
blúzod nyolc gombját kinyitom
szőkére festett Liliom
a ponyvás krumplis-kocsiban
Montaubanig jó óra még
s hol sétál kétszer két kezünk?
jövőnkre nincsen óvadék
míg Montaubanba érkezünk
a krumplin mely szép rózsakék
egyet vagy kettőt vétkezünk
jövőnkre nincsen óvadék
Nincs oly nyúl mint a hadsereg
elől tülkölt az ezredes
míg elfogyott a benzine
utána mind az emberek
ki ittasan ki részegen
de épségben mert németet
nem látott köztük senki se
A kocsmában nem volt ital
Pétaint éltette mindegyik
mit bánják ők a nácikat
mit bánják majd kiismerik
ha csavarodnak tökeik
s késő lesz nékünk s őnekik
késő az anyjukistenit
Az éj s a ponyva oltalom
nem tart sokáig jól vigyázz
elringunk mint a csolnakon
rövid az út a kocsi ráz
csípőd alatt csípőm alatt
a rózsakrumpli kicsíráz
hintázunk és ez jó nagyon
Mondjam, hogy még mi volna jó?
Lisszabonban egy szálloda
Tahitiben egy panzió
avagy egy angol sorhajó
avagy egy isteni csoda
avagy egy delfin volna jó
mely visz s nem tesz le sehova
Azt kérdezed, mi lesz velünk?
Tömegsír és nem hullaház
tán vágóhídra érkezünk
tán Franco sittjén éhezünk
talán fejünkre gyúl a ház
de most még egyet élvezünk
Tömegsír és nem hullaház.
 

(Montauban és Toulouse között, 1940)

 

 

 

Alkony és éjszaka közt

Victrix causa diis placuit sed victa Catoni
 
Szamár ment kint: úgy csüggött terhes tőgye
mint málhának alákötött kakas.
A nap leszállt; fénysáv maradt belőle,
fényfal az éjben, holdas és magas, –
 
a boldog ég.
 
Heten hevertünk kerti székeken,
kámzsás arabok jöttek ki az útra.
Lenn esti csend volt, áldott béke fenn,
de légbe dermedt, izzó talpunk tudta,
 
hogy London ég.
 
Az abbé búsan ült mint kövér holló
s Lucanust recitálta latinul.
Én zord voltam, kalandorhoz hasonló,
ki megtagadja atyját s elpirul,
 
ha ráakad.
 
A meztelen hold izzott mint a nap.
Mellcsontunkon halálverejték pergett
s megjöttek a szentjánosbogarak
mint száz, lámpát csóváló árvagyermek
 
a fák alatt.
 
Hallgattunk mélyen: a mirtusbozótban
Walpurgisz-éj színpadján hét halott,
de én csak egyre ismételtem, szótlan
mozgó ajkkal a bolond mondatot:
 
„Az éj is él.”
 
Beszélni kezdtünk, másról mint mi fáj
s az árny ránknőtt mint kőre a moha,
míg arcon prüszkölt Salamon király
istállójának legszebbik lova:
 
a Déli Szél.
 

(Casablanca, 1940 július)

 

 

 

Arab mezőn

Szalai Sándornak

 
Már délben is, midőn a szörnyű napban
arcunk merev volt, szinte láthatatlan
és mint dervispár, mely mit sem keres,
utaztunk át Marokkó rézveres
mezői közt, vállunk felett az éggel,
e reszkető és tébolyító kékkel,
s előttünk sziklatömbök, pálmafák
meresztették kontúrjuk bánatát,
amíg tevém elringatott és fájón
kinyújtott nyakkal vitt e hősi tájon:
rád néztem s úgy éreztem, ó Amár,
mint hogyha mindezt láttam volna már,
s e sok kopáran csüngő, roskatag fal
s tevém, e lomha teknősbéka-nyakkal,
a kecskenyáj, mely bámul s nem mekeg,
a biblikus rét és a gyermekek,
akik némán álltak az út porában
kopasz fejbúbjuk árva varkocsával,
melyen, ha kurta létük odalett,
az égbe húzza őket Mohamed,
s e bambusz is, mit most a szél se lenget,
bennem rejtőzött, míg ma felderengett,
mint elfakult, majd hirtelen erős
vonású rajz, mely régtől ismerős –
és most, hogy fezben, hosszú dzsillabában
s szemközt az éj ezernyi csillagával,
az ég alatt, mely selymes sátorul
halántékunkra szinte ráborul,
itt guggolunk, hol egy füvecske sincsen,
a tar mezőn, hideg gyékényeinken,
mélyzöld árnyak, fehér csiszolt falak
tövén s az éles, jégszín hold alatt,
és megcsodálom korneáid mélykék
fényét s hajad fekete, szálas ércét,
minőt csak Sém királyi fiai
viselnek, hosszú, föníciai
csuklódat, bőröd áttetsző viaszkját
s kemény fejed halálos, éji maszkját:
s megint azt érzem, hogy már láttalak
ilyen tollseprű pálmafák alatt,
hogy éltem már itt s ez az én világom,
ahol nincsen rendőr, ki rám vigyázzon,
hol el nem ér golyó, se gyors kerék,
hol nem tart fogva akta s kartoték: –
s e vad mezőn, keresztbehajtott lábbal,
sakálok közt a tündér éjszakában,
közel harminc elillant év után
tűnődni kezdek lassan, tétován,
s ráébredek az álom-látta tájon,
hogy múltam volt az álom, a rémálom,
mikor sárkányok és a ránk tapadt
férgek között, a baljós ég alatt
néhány derékkel együtt harcra keltem,
mint Don Quijote, a szélmalmok ellen,
s nem tudtam, hogy az ember önmagán
segíthet csak, hogy sorsa a magány,
hogy a világmegváltó gondolat
és eszme úgy győz csak, ha megrohadt,
hogy mindig diadalt ül vakmerő
lelkünk felett egy megrekedt erő,
melyet legyőzni nincs gyógyszer, se szónok
s az ó szentekre jönnek új ikónok –
lásd: büszkén vallom, nem restellem én,
s ha most születnék, újra kezdeném,
de most, hogy minden álmom semmivé lett,
be kell látnom, hogy kincsem egy: az élet,
s amíg dohos könyvek között vakon
ültem s tanyáztam füstös odvakon,
silány pazarló, közben elfeledtem
az éjeket, mik átléptek felettem,
az ősz szagát, a holdtölték ízét,
s a hajnalt, mely másnak mondott misét,
milyen sok tálam volt, mikből nem ettem,
amíg az óra lüktetett megettem,
s én szórtam szét a dolgok örökös
aranyporát, gondatlan örökös,
nem engem szúrt az új fű gyenge tőre,
csillag hullt és nem én borzongtam tőle,
virág fakadt bogáncson, rózsafán,
amelynek szirmát nem számolta szám,
és a nap parázslott, melytől nem vakultam,
s e pusztán már így kell felszabadultan
levetnem elnyűtt, régi lényemet
s találnom új és mélyebb lényeget: –
s ahogy most itt ülök e könnyű lenben
árnyékoddal s a holdvilággal szemben
s békétlen sarkam alatt porhomok
csikordul s közben erre gondolok:
reám terül az ég s a nagy, szikár fák
között a bánat, mint roppant királyság,
mert nézd: e tájon, mely tikkadt meleg
s legott felfalja azt, kit eltemet,
e földön, hol nincsen még sírhalom sem,
nincsen koporsó s nincsen irgalom sem:
a vízmosás, a reszkető föveny,
az ég, e ránk borult atlaszköpeny,
a tamariszk, a pálma görcsös fája,
a fellegek, a kis rögök csodája,
a csipkedísz a szikla szélein,
a fényfonál a lombok élein,
a mindenség ezernyi szép és drága,
színekkel és szagokkal terhes tárgya
az éj ölén: mindez eszembe mást
nem is juttathat, mint az elmúlást –
őróla mondott nékem hírt az ősz,
a dombtetőn a hajlott hátú csősz,
az erdei ösvény az esthomályban,
a ránc a kisded szájszélén, szobámban
a nyughatatlan fényű délután,
az első perc a testi kéj után –
találkánk is volt, amikor nemrégen
a vonatomat bomba vágta széjjel
Juvisynél; úgy tettem, mint aki
nem látja; s nyolc hete az Ain Chok-i
haláltáborban, hol kolerás kézzel
kapott utánam s én másfele néztem:
jól tudtam mindig, hogy itt van velem
s bármit tennék is, le nem verhetem,
s ha verset írtam, eszmékért hevültem
s ölelkeztem: előle menekültem,
de azt hittem: lidérc, foghíjas vén,
romhalmaz, vagy borzalmas kelevény,
és most, mikor itt ülök, már-már látom,
ahogy elém dereng a szemhatáron,
s az ezüstfüves éji réteken
felém siet győztes-fenségesen,
fiatalon, gyönyörűen, mezítlen
s fáklyásan, mint a görög halál-isten –
most végre megértettem, milyen ő:
nem agg bohóc, csorbult kaszát fenő,
nem vaskos Góliát, de karcsú Dávid,
s Narcissus, ki szemem tükrére vágyik,
mint láthatár szélén a kék derű
megfejthetetlen s mégis egyszerű,
ki eljön, mellém ül, átfogja vállam
s azt mondja: én már régesrég kívánlak,
álljunk fel most, nyújtsd mind a két kezed
és induljunk. Sehogysem értelek,
hogy e földről, ahol mindennek vége,
mért nem vágyol a nemlét gyönyörére? –
így szól ő és én hallgatok s tudom,
hogyan fogadjam e földi uton,
ha majd még egyszer szóba áll velem,
s akkor felállok, őr a helyemen,
nem szánva mást, de magamat se szánva,
mint süllyedő angol fregatta kapitánya,
keresztbefont karokkal és kemény
arccal – mert tudom, hogy nincsen remény.
 

(Kasba-Tadla, 1940)

 

 

 

Márrákes

A lég pezsergett, mint a vér,
piros port hengerelt a szél,
az út homokja fölforrt.
A föld, az ég, a táj, a tér
egyforma rézveres volt.
Egyetlen szín volt, egy kohó,
egy összefüggő katlan,
olvadt fém, izzó, fortyogó
hetedhét ízig bosszuló
és megszólíthatatlan.
Kávéját itta a basa,
körötte fiúk lugasa,
s az utcán fény-süvegben,
a Jelenések lovasa,
zihálva én ügettem.
Megpendült minden idegem,
így jöttem én, az idegen,
a hontalan, az esztelen
s azt kérdeztem: mi lesz velem,
ha zsebkésemet kiszedem?
Nem kelt egyetlen mozdulat,
bámultak, mint a várfalak,
míg elzsibbadt a lábam
s a tűzokádó indulat
lávát fröcskölt utánam.
A vásár tompa dobzenén
pörgött, szkizofrén költemény,
hol barmok s emberek husát
árulják s nincsen mirtuság,
sem irgalom, csak ifjúság.
Túloldalt állt a temető,
hol nem kelt gyom, se bánat,
sem búcsúszó, sem szemfedő,
csak sok-sok sárga, csorba kő –
azt intették: vigyázat!
ki itt élt, puszta levegő,
ki meghal, fel nem támad.
S én szálltam mind e borzalom
között, mint szűz a lakzira
és zengtem: néked szól dalom
bölcső, búvóhely, oltalom,
parázsló, szörnyű Afrika!
Fogadj, tar föld, hol megrohadt
s vakhitté vált a gondolat,
hol kifúl a lehelet
s a halál kénszín poharat
ürít az élet mellett!
Repültem. Fenn száz jégdarab
csúccsal – megannyi késsel –
az Atlasz állt, az égmagas
s a láthatárra rátapadt
kéjgyilkos öleléssel.
Tetője zord volt és üres.
De legfelül, egy jégüreg
mellett, ahol a teste
ködfelhő volt és kék üveg:
keresztbefont lábakkal ült a Rémület
s lenézett Márrákesre.
 

(Márrákes, 1940)

 

 

 

Hullák, kamaszok, tücsökzene

Hármasban sétáltunk tegnap haza:
Vali, Havas meg én, még alkonyat
előtt, s az elragadtatott vita
közben nem láttuk, hogy a boltokat
s a kávéházat vasredőny fedi.
Vagy száz lépésre tőlünk egy sereg
fiú szaladt – utánuk néztem: ők
azok, az ismert, piszkos, porlepett,
tíz meg tizennégy éves kamaszok,
kik a piacon lófrálnak, reád
kacsintanak, hasist és ragacsos
édességet árulnak, cipődet
kifényezik, a teraszon alád
nyomják a széket s elszívják mohón
cigarettád utolsó harmadát.
Tovább mentünk. Az üvöltő fiúk
lármája elhalkult. A pálmakert
után, a járdán, tört biciklije
mellett az örmény fűszeres hevert
holtan. Vállánál egy kölyök guggolt:
mezítlábas, sovány gyerek, szakadt
kék dzsillabában. A halott fejét
kocogtatta egy kővel, mintha csak
kókuszdiót törne fel. Ismerem,
villant át rajtam, ezt a kiskamaszt,
már láttam duzzadt ajkát, nyers-selyem
bőrét, nemes arcélét, illanó
vad mosolyát. Szegény, rongyos gyerek!
Nem volt játéka. Most is egy repedt
fejet kapott csak, honnan agyvelő
és vér fröcsköl fel kókusztej helyett.
Ne háborgassuk! Század-pillanat
telt el, hogy láttam, annyi sem talán:
s megértettem mindent. A levegő
jegeces lett és sűrű. A halál
kígyói kinyújtották nyelveik
kereplőjét felénk. Hátunk megett
futó lábak dobogtak, röhögés
harsant fel, aztán kavicsok s kövek
kezdtek repülni. Úgy léptünk ki, mint
a távgyaloglók. Nem tudom, miért nem
futottunk. Dacból? vagy lábizmaink
roggyantak meg? Havas feljajgatott,
de nem szólt. Majd engem talált vesén
egy kő. Cipőtalpam alatt a föld
éles lett, forró s borzalmas kemény.
Mentünk s mentünk, kihalt sikátorok
tátott, fekete sárkánytorkai
között s meggörbült házfalak tövén,
amelyek ránk akartak omlani.
A fordulónál övig meztelen
férfi feküdt a kátrányfekete
macskaköveken. Csuklóján kiállt
a kék csont, melyről hiányzott keze.
„Most meghaltok” – sivított egy kölyök
fejhangon. Új kőzápor érkezett.
Az izzadtság szemembe csöpögött.
Vali megszólalt: – „Ez a vég.” Havas
vigyorgott. (Hogy min? még megkérdezem.)
Kétszáz lépés volt csak, tán annyi sem
szállásunkig, de hogyha nincs velem
Vali meg Bandi, vagy ha nem hiszem,
hogy álmot látok és felébredek:
gyáván megadtam volna magamat.
De akkor hirtelen, s ki tudja mért,
az üldöző gyerekhad elmaradt
a kanyarban. A törvényszék felé
rohantunk, hol szállást adtak nekünk
a többi menekülttel. Végre volt
időnk megérezni, hogy remegünk
s fogunk vacog. A vaspántos kapu
nyomban kinyílt előttünk. Bentotó,
a hófehér szakállú óriás,
ki egy személyben néger meg zsidó
és törvényszolga, megnézte Valit,
majd felkapta Havast meg engem is
s ölelgetett, csókolt. A háztetőn
az alkonyat kobaltkék, mennyei
kupolája alatt barátaim:
Zoltán meg Éva és a leydeni
professzorok a nagy kondér alatt
rakták a tüzet, hogy az olajat
forrón tartsák. Aztán leszállt az éj
s még vártunk; de az ostrom elmaradt.
Később megtudtuk a történteket.
Két helybeli, németbarát arab
néhány frankért vagy ötven gyermeket
bérelt fel az átkos idegenek
s a zsidók ellen. A katonaság
rendet csinált. Nem volt sok áldozat.
S a felbújtók már lógtak a pasa
rózsakertjében, az erkély alatt.
Ez tegnap történt. Most ingben ülök
a kis kávéház sarkában, hova
besüt a nap és abszintet iszom,
mitől kihull az emberek foga.
Megaláztak? Nem baj. Visszaütök
mindjárt és leírom a tegnapi
élményeket. De ugyan hogy tudom
elmondani versben mindazt, ami
nem való versbe? Ezen izzadok.
Asztalom alatt megint egy kölyök
rejtőzködik. Oly ügyesek ezek!
Nem látta senki, mikor beszökött.
Csendesen – nem hallhatja más, csak én –
pengeti a rövid melódiát
tenyérnyi hangszerén. Mindet maguk
készítik: madzag s egy villás faág:
ennyi az egész. A dallam szerény:
mintha egy melankólikus madár
búcsúzna. Fél frankot adtam neki,
hogy menjen el – másfél órája már –,
mert megzavart az írásban. De ő
azt hihette: azért kap ily sokat,
mert szeretem az asztalom alól
felszűrődő muzsikát, és maradt.
Időközben megszoktam s élvezem
a monoton, kis dallamot, amit
folyton ismétel. Aprópénzemet
már majdnem mind lecsúsztattam neki,
csak el ne menjen! Olyan jól halad
a versírás! De most az ujjai
megkocogtatják térdkalácsomat.
Lehajlok s hátracsúszok helyemen.
Jól sejtettem, mert ő van itt, szakadt
kék dzsillabában, s bőre nyers-selyem
fényével, a tegnapi szép kölyök,
ki az örmény fején kocogtatott.
Kék körmű, mocskos ujjai között
gyufás skatulyát tart. Felemeli
s megrázza. Alig hallhatóan zörög.
Így nézünk egymással farkasszemet.
– „Mit akarsz tőlem?” – kérdem bosszúsan.
Látom, szórakoztatja, hogy dühös
vagyok rá és könnyű mosoly suhan
el ajkán. – „Vedd át” – szól rám – „a dobozt.”
Fejet rázok: – „Mi van benne?” – „Tücsök.
Neked hoztam. Vidd haza. Ciripel.
S amikor megunod, agyonütöd.”
Sírjak, nevessek a használati
utasításon? S kavicsot vagy követ
dobott ránk tegnap? Aztán kikapom
kezéből a dobozt: – „Mit fizetek?”
– „Ajándék” – utasít vissza egy királyi
gesztussal, s rögtön feláll és kimegy
a kávéházból. Én meg maradok
és kaparászok még a versemen,
míg kész lesz és szabadon engedem
a tücsköt lenn Márrákes várfala
alatt, hol a tevéket fürdetik.
Poros, nagy út. De bűnhődjék, aki
az emberfajba beleszületik.
 

(Márrákes, 1940)

 

 

 

A szél

Az égen ferde csillag billeg,
a földön vérszín szikla csillog –
e tájhoz annyi illat illett,
mely pille módra szállt és illott:
sáfrány, törökbors, mirha, szágó
– a vásáron megannyi domb –
heliotróp az arrajáró
nők kontyán, rothadt birkacsont,
aszály a nyári rétek mentén
– tikkasztó, lázbeteg lehelet –
kakukkfűszag kabáton, mentén
és menta, mely kísért, ha mentem
az utcán teaházak mellett.
Mit felkapott az öntudatlan:
a hold liliom-illata,
a testszag, mely a mélyutakban
nyíló kávátlan kőkutakban
aludt, mint gyermek köldökében;
a verejték s a sperma éles
fűszerei az éjszaka
beomló, mérgeszöld konyháján,
atár a kéjfiúk tarkóján
derékuk lépesméz-szaga
a száraz, aszú pálmaerdő
s égett olajbűz, mely tekergő
sikátorokban rostokolt.
S mikor már minden illat meghitt
jóismerősöm volt, Amár
egy téli alkonyatkor elvitt,
s megálltunk fenn a vár falán,
a várfalon, hol már-már est volt
s az ég alján a kéthetes hold
rezgett, áttetsző, lángveres folt
míg lenn, az égi ív alatt
redőkben állt a sivatag.
„Ne nézz fel” szólt Amár, „s ne nézz le.
Hajolj inkább a semmiségre
s leheld be. Szívtál tevecsontot,
atárt s tömjént a nők kibontott
haján, a kertben őszi lombot,
hajnalködöt, hasispipát,
vértócsák friss pipacs-szagát,
augusztusban az esti ég
narancs-szörpjét, a testiség
aromáját s a pestisét.
Az egyik fojt, a másik éget,
ez nyugtatott, az izgatott.
Eljöttél: most kitárom néked
a bölcs, a végső illatot.”
S a szél csak fújt és fújt s nem állt meg,
csak áramlott és lebegett
közönyösen, mint az öröklét
tüdejéből a lehelet.
A szél, mely fú és fú szűnetlen,
de nem dúdol és nem beszél,
a magtalan, a rendületlen,
fölényes, könnyű, absztrakt szél,
a puszta szél, mely puszta jelkép,
a szél, amellyel nem jön emlék,
virágszag, füst, por, lengő kendő,
a szél, mellyel nem úsztat felhő,
mely csak kívül fú és nem bennem
s mégis belülről dönt fel engem: –
mivel az ősebb és erősebb
és bölcsebb, mert nem öltött testet
s nem reménykedik, borzong, reszket,
mint én s a többi vesztes, mélyen
az eszmélés tyúk-ketrecében
és óralapok szögein
nem képzeli a képtelen
időt, ahogy én képzelem –
mert már kezdettől odaállott
dramaturgnak vagy statisztának
a teremtés színjátékához
s mert ő a mozgás: itt meg ott van
és mint az Isten, meg se moccan –
a mindenséget szerte fújta
az első robbanás után.
S majd egyszer, késő délután,
mit szétfújt, összefújja újra,
mert ő az istenség nagyujja,
a szél, a szél, a puszta szél,
az űr s a földi halálkatlan
között az örök halhatatlan,
a végső bölcs, a végső illat,
a süket, szótalan és színvak,
mert nem irgalmas, imát váró,
nem balzsamos, nem közbenjáró
és nincsen hitből, kőből, fából,
csak nyegle, önző önmagából –
s nem tudja, mi a szerelem.
Átszalad a galaktikákon,
meg minden földi szemeten.
 

(Márrákes, 1940)

 

 

 

Ének Amár szépségéről

Amár szép – ez áll kőben, fában,
sziklába vésve ez vakít
Uárzázáton, Ásszuánban,
Rabatban, Fezben, Port Szudánban
s Dár esz-Szálámtól Bagdadig.
Nyomában nyílik, könnyű párán
a hajnal: rózsás, halk bazár,
mögötte párduc jár és bárány,
szemfénye mint az Aldebárán,
alakja mint az Alkazár.
A lótuszok, a rózsalabdák
s a labdarózsák tőle kapják
szirmuk hamván az enyhe bájt,
s a felhők arca száz alakját
mímelve szállnak estetájt.
Árnyéka mélykék mint a tenger,
min fodros hullám kunkorog,
arcbőre fény a régi vázán,
s az izmok válla karcsú vázán
röpdösnek mint a szúnyogok.
Gerince mint jégleple síkon
kis sátrak elnyúlt tábora –
halánték-tája tóvidék,
s mikor feláll, oly mámorítón
arányos mint nagy hópihék.
Mikor a rétre kiszalad:
talpára nő az iszalag,
bölcsőjéből kisír a gyermek,
az órák őrült ritmust vernek,
a víz a kútból kiapad.
S ő bánja ezt – de mit tegyen;
Min múlik mindez? Dzsineken;
azok rángatják zsinegen,
s amivé lett s ami leszen
lényétől merő idegen.
Szépsége múló holdaké,
maholnap már a holtaké
s a sírgödré, e holt laké,
száz év: és puszta hír leszen,
akárcsak ez, mit ír kezem
s akár te is, ki sír ezen.
Maholnap már nem létezik,
a létre sem emlékezik,
s lett volna büszke páva ő
és otthona a Kába-kő:
száz év: s porán
a kóró mint a fáklya nő
mint hogyha nem lett volna ő.
Száz év: s a völgyek krátere
a málló buckák rest szele
a homokpuszta ártere
s a sziklafészkek estele
mint etruszk freskó háttere:
a semmiséggel lesz tele.
 

(Márrákes, 1941)

 

 

 

Alkony a Dráá folyónál

Lábujjaim közt szittyó, békanyál,
mért jutsz eszembe, pesti körszakáll,
belül szakáll, kinn holdas szemüreg,
mint féltérdre fektetett szemüveg?
Mikor búcsúztam – és hogy fájt a szó! –
felhördültél: „ki elfut, áruló!”
De áruló-e az, ki megszökik
egy országból, hol száját betömik,
hol izzasztják, lenézik, megköpik
és egy napon titokban felkötik?
Áruló-e, ki annyit megtanult
Epiktétosztól, a felszabadult
rabszolgától, hogy százszor többet ér
a szabadság mint a biztos kenyér?
Áruló lennék? Várom a napot,
mikor nagyvégre fegyvert kaphatok,
éles fegyvert, – de azt nem rád fogom,
mert fontosabb dolgokról álmodom.
Zsíros pofájú pesti körszakáll,
aki hurkát habzsol és sört kakál,
aki cikket böfögtél ellenem,
s azt írod: nem magyar a szellemem –
mit tegyek most, komolyan vegyelek,
vitázzam, szerkesszem ki nevedet?
Te vagy magyar? Az asztal még terül
– az urak isznak –, holnap felborul.
A morzsa hull. Szemed az égre les,
mert farkcsóválásod mértékletes.
Mérsékletes és óvatos, mivel
szimatod jó és orrodnak hiszel,
s amit kiszagolsz, az a nézeted, –
hol lesznek egy szép nap a németek?
Hazaérek – hány évig várom még? –
s te új csajkádnál csámcsogsz, vén pribék.
Néked előny és nékem bosszúság,
hogy nincsen bennem semmi bosszúvágy.
Ezt jól tudod. Szíved majd értem ég,
s ha ugyan lenne üdvözlőbeszéd:
te mondod el s kioktatsz engemet,
mi a morál s a hazaszeretet.
Úgy lesz minden mint volt: te odafenn
trónolsz és én maradok odalenn.
Lábujjaim közt káka, békanyál,
mért jutsz eszembe, pesti körszakáll?
 

(A Dráá folyónál, 1941)

 

 

 

Marokkó

 

(Casablanca, Márrákes, Uárzázát, Zágora, a Dráá völgye, Korb el-Ethel, a mauretán sivatag, Tanger, 1940–41)

 

 

 

I. Az üvegfúvók sikátora

Üveg forog: szivárványszínű búgó,
a vén szakállas fújja,
mi meg mosolygunk. De mosolyunk múló.
Sírhatnánk összebújva.
Lelkünk repedt pohár s az üvegfúvó
nem olvaszt soha újra.

 

 

 

II. A fánksütő

Kövér, vén mór. Magasról néz
az útra.
Az üst fölött. Mosolyogna,
ha tudna.
Fánkért jönnek. Ki lassan jár,
ki futva.
Ő sejti már: mindünknek egy
az útja.
Kék füstben él. S mikor üres
az utca:
keresztbefonja karjait
mint Buddha.

 

 

 

III. Tífuszjárvány, szérum nélkül

Ez itt a kórház. Rajta ül az átok.
Arab nők jönnek. Vállukon beteg
fiúk csüggnek mint hervadó virágok.
Az orvosok – kilenc fiatal férfi –
éjjel-nappal sakkoznak a halállal.
Egyikük olykor döntetlenre végzi.

 

 

 

IV. Koldusasszony a végállomáson

A villa kőfalánál gubbaszt dermedt
háttal. Szemei tátongó gödrében
legyek mászkálnak és szívják a gennyet.
Mozdulatlanul ül, mintha csak éppen
fiát szoptatná. Arca terrakotta.
Még fiatal. Karját ölébe dobta.
De ahogy az autóbusz kerekét
hallja, a légyrajt elkergeti gyorsan
s mikor kiszáll az úri csőcselék:
kiegyenesedik és összeszorítja
ajkát. Nem kér. Parázslik benne még
az ember méltóságából egy szikra.

 

 

 

V. Muláj Iszmáil

Ő volt a nagy szultán, a haza atyja.
A krónikások mit nem írtak róla!
Mindig egyetlen kardvágással csapta
le rabszolgája fejét, aki lóra
segítette. Mert ványadt volt és ronda,
de izmos. És ő építtette Meknesz
roppant falát, mely időközben romba
dőlt, s melybe minden nap pár élő testet
falaztatott be, hogy örökké álljon.
Sokat zabált. Ilyenkor mindig mélykék
gatyában ült a meggypiros díványon,
míg szeme előtt egyik ellenségét
belezték ki. Még nem is olyan rég élt,
de nyomor s pusztulás maradt utána.
Azt képzeltem: hazájában emlékét
is rühellik – de mindenki imádja.
Miért? Mert hírt és dicsőséget szerzett
Marokkónak és Alláhnak. E verset
is azért írom, hogy elhessegessem
kísértetét. De itt lebeg mellettem.

 

 

 

VI. Szatír a tengerparton

Bunkerben él a víz mellett. Bőre fényes vadgesztenye.
Sudár, fiús szépsége isteni.
Csak kése van meg sípja és egy rongyos fehér köpenye.
Nincs senki, aki névről ismeri.
Alkonytájt nők hoznak neki kenyeret, sajtot, húst, vizet
s dohányt. Az első a szűk lyukon át
bemászik. Ágyuk a hideg cement. Az esti szél liheg
s az öt nő is, ki várja sorát.
Reggel megfürdik. Délután bolyong hegyeken-völgyeken.
Serdületlen leányokat keres,
s a bokrok közt mindegyiket karóba húzza könnyeden,
ahogy lepkét szúr tűre a gyerek.

 

 

 

VII. Vénember a kávéházban

A vénség szikkadt, hőbörgő magány
s nem lágy karszék az olyannak, aki
aranyait számolta asztalán
esténként és mozogtak ajkai,
ki senki szavát nem hallgatta végig,
bottal verte fejbe a fiúkat,
ma is még száz nő mellére emlékszik,
s már másnap elfeledte arcukat.
Nézd a díszpéldányt s turbánját, a sárgát!
Fejében némán forr az indulat.
Mert pénze van. Spermája nincs neki.
Szétnéz mazsola-szemmel. Hadd csodálják
az aggot, ki betéve ismeri
az emberek s a bestiák szokását
s kiből kihalt már minden isteni.

 

 

 

VIII. Angol állatkórház

Beteg kutyámmal későn érkeztem: már
hazamentek az angol orvosok.
Öt óra húsz. A kapuboltból látom
az udvart, ahol remegő lovak
s öszvérek állnak, iszonyú sebekkel
és szőrvesztett tevék gubbasztanak.
Vér, kötszer, genny és karbólszag. Fejemhez
kapnék, de nem teszem le a nehéz
kutyát, csak tartom s nézem iszonyodva
a két fehér köpenyes, fiatal
arab szolgát, kik vidáman ugrálnak
az udvaron: egyik bottat veri
a másik rúgja, püfföli, tapossa
a beteg állatokat és azok
mindent tűrnek, nem bőgnek, nem mozognak.
Egy harmadik arab jön. Elkapom.
– „Mi ez itt?” – „Hát nem érti?” kérdi búsan.
„Mi itt reggeltől estig szenvedünk.
Katéterezzük, kötözzük, etetjük
a bestiákat. Este öt után
fizetniök kell azért, amit nappal
eltűrtünk tőlük. Ez jogos, uram.”
– „S mi lenne, ha holnap az orvosoknak
elmondanám azt, ami itt folyik?”
Vállát rándítja: – „Mind bolond az angol.
De annyi eszük mégis van talán,
hogy tudják: nem találnak Marokkóban
szolgát, aki nem ugyanezt teszi.”
Elhallgat, végigmér és megállapítja:
– „Ilyen a világ. Ez van mindenütt.”
Kutyám felnéz reám s mellemhez nyomja
hosszú fejét. Leteszem. Kimegyünk.

 

 

 

IX. Marokkó

A sárgarépát tegnap hoztam –
ma okker festék lett belőle.
A harmincéves asszonyoknak
szikkad s repedni kezd a bőre.
Hiába csillagász az este:
a nap iszonyú tűzkerék,
rohadást vet és arat – mellre
szívtam kábító fűszerét.
A halál minden sarkon ott áll.
Ha fiatal vagy, nem kímél:
melléd telepszik asztalodnál
és szeretkezni elkísér.
De mégis – mit otthon kedveltem:
unalmas, álszent kirakat,
s mi undorított: e kegyetlen
barbár ország az igazabb.
E verset nem magam szereztem.
Csak ülök némán s élvezem,
hogyan vetkőztet meztelenre
múzsám, a halálfélelem.

 

 

 

X. Oceanum mellett, 1

Tenger vize kéklő.
Nem vezet hazámig.
Mennyi, mennyi szép nő!
Mind szemembe ásít.
Rád gondoltam, Bálint
de Csejte et Kékkő.
Megbarnult az arcom.
Elfekszem a parton
hol a szikla gránit
a nap kézigránát
s törökméz az alkony.
Éjszaka nem alszom.
Bujdosásban vert eb
pelyva közt az írmag
szerzem ezt a verset
tört szívemre írnak,
mikor kilencszázra
négyszer tizet írnak.

 

 

 

XI. Oceanum mellett, 2

Nyakunkra küldte besúgóit
a dögletes Pétain apó
s a múlt héten civilruhában
megérkezett a Gestapó
Barátaim a rádiónál
ülnek egész nap s egyre szörnyebb
híreket hallanak de reggel
a tenger mélykék perzsaszőnyeg
tajték a rojtja tele van
égetett cserép-színű nőkkel
nem hiszem hogy száz évig élek
a lila bougainvilliéken
az egyik porzó rövidebb
az estifény kristályfehéren
dől el mint a cukorsüveg
a hold hűs tejjel itat éjjel
jobb verseket írok ha félek
cseppet se bánom ha húsomba
a nyári nap lyukakat éget
elébe mentem üdvözöltem
és örültem a szenvedésnek
de hogy szenvedjen az kinek
nincsen fanyar gyümölcs csak édes?

 

 

 

XII. Esti séta

A járdán – késő délután van – bájos,
talán két éves kisfiú totyog.
Elibénk áll, reánk néz, mosolyog.
Vali elolvad s felkapja magához.
Egyszerre itt van a gyerek mamája
– lefátyolozott, előkelő dáma –
ki úgy tolja lopótök melleit
maga előtt, mint egy gyermekkocsit.
Liheg, megtorpan, hennás öklét rázza.
A kisfiú feleségem nyakába
csimpaszkodik. A némber kotkodácsol.
Vali leteszi a fiút. Már sűrű
köröttünk a dühöngő embergyűrű.
– „Nem értem, mit vétettünk. Mit akarnak?”
szólok oda egy lúdnyakú arabnak,
ki mellettem áll. Szemem közé bámul
s hallgat. Aztán rámordít franciául:
– „Megverte a kis Áhmedet szemével!
Disznóhús szaga lett a kicsikének!”
Az egyik megragadja feleségem
karját s csavarni kezdi. Ellököm,
de visszapattan s nekem jön. Tökön
rúgom, mire hátulról tarkón vágnak.
Elszédülök. Amikor újra látok:
ellenségeink hallgatnak, hátrálnak,
a hölgy tátott szájjal valamit hápog
és elindul. Mi történt? Az átkozott
idegenlégió egy szőke káplárja
jön az úttesten s reánk mosolyog.
Derekán hintázik a pisztolytáska.
Támadóink lehajtott fejjel mennek
tovább. Azt hinnéd, gyászmenet halad
az úton. Így bánnak velük tulajdon
hazájukban! S egy pogrom elmaradt.

 

 

 

XIII. Képes levelezőlap Major Tamásnak, a Nemzeti Színház címén – 1940 nyarán

Kis Fogkefe bajszú örökké nem győzi.
Nagy Lótetű bajszú ravaszabb s lefőzi.
Engem akkor ismét kivetnek s megvetnek.
Te viszont eljátszod Richárdnak Macbethet,
vagy Macbethnek játszod III. Richárdot.
Ronda lesz a vége. Minden jót kívánok.

 

 

 

XIV. Al-Máárri könyvéből

Máglyákat raktak Krisztus lábnyomán,
fanatizmust korbácsol a Korán,
Máni szerint halálos bűn a nemzés,
Pürrhón úgy véli: legfőbb jó a nemlét,
a szúfinak csak az van, ami nincsen,
a panteistának a kő is isten,
az agnosztikus nem hisz, csak szemének,
a hindu fél, hogy százszor újra éled,
a hédonista sír, hogy egy az élet.
Az általános elmegyógyintézet
osztályain zavarosak a dolgok:
vannak hitetlen és hívő bolondok.

 

 

 

XV. Kosztolányiád a fenti vershez

Nadragulya-kása
Mohamed próféta
számos állítása.
Szintúgy nem vitás a
mohamedán vallás
trivialitása.

 

 

 

XVI. Fohász a kerubhoz

A fiatalság utcasarkain szemembe vágó
éles szelet te fogtad ki előlem.
Te mutattad meg, hol vezet a hágó
a test dolgaitól a szelleméhez.
Tőled tudom, hogyan melegszik fázó
szívem Erósz lazacpiros tüzénél.
A te érdemed, hogy szabadon szálló
felhő lettem egy letiport világban,
ember, kit nem fog semmiféle háló,
csak a halálé. Ne tágíts mellőlem,
amíg lélegzem, védangyalom, Plátó!

 

 

 

XVII. Kiúszom egy sziklára az Atlantiban, 1

Felnőttem mint kortársaim: a tudomány
 
s a politika babonái
között. Most itt ülök magányom szirtfokán
 
és kezdem mindet kiokádni.

 

 

 

XVIII. Kiúszom egy sziklára, 2

Felégettem magam mögött minden hidat és örülök,
hogy a hidak felégtek.
Hosszú az utam, tanulok, egyre többet s többet tudok
és kevesebbet értek.
A friss szellő arcomba vág és markomban az ifjúság
kardpengéje töretlen.
Négyes rímek, metaforák, szerelmek és kóbor kutyák
szállásadója lettem.
Nincsen hazám, se passzusom. Csatahajók között úszom,
de belső gőgöm éltet
s egy istentől a versírást kaptam védelmül s vigaszul
meg az érzékiséget.

 

 

 

XIX. Slőh táncos a téren

Kemény arcélét oldalt dobja,
nyakát az égre nyújtja ki.
A válla hullám, karja kobra,
liliombimbók ujjai.
Tekintetével körbejárja
a férfiakat. Keresi
ki legyen párja éjszakára.
Körömmel, foggal, véres ajkkal
marcangoló kéj kell neki,
ájult vonaglás, esztelen
gyönyör, mit meggyilkol a hajnal,
nem földi-égi szerelem.
A félkörben tizennyolc éves
szépségére mindenki éhes.
Jobb lesz talán, ha elmegyek –
és hátrább húzódom szerényen,
mikor datolyamag-szemével
keresztülszúrja mellemet.
Nem mosolyog. Mereven néz, míg
hátamon libabőr fut végig,
elzsibbad mind a két kezem,
vibráló görcs lüktet herémben
és nincs bennem szégyen, szemérem,
csak boldogság meg félelem.

 

 

 

XX. Abú Núvász verse a kalifához

Felhúzott lábbal fekszem mint a szöcske
cellám mélyén. A deszkaágy hasít.
Ne hagyd bűnbánó költődet örökre
így hervadozni, Hárún ár-Rásíd!
Nézd el fajtalanságomat, könyörgök!
Olvasmányom a Korán. Úgy fogom
nagy áhítattal, ahogy kamaszkölykök
bársony hátulját fogtam egykoron.

 

 

 

XXI. A slőh táncos halála

Kiértem a Dzsemá el-Fnára
s még láttam, mikor felemelték
a földről, s arcát, mit kénsárga
festékkel mázolt át a nemlét.
A férfi, kit megcsalt, megölte.
Ketten fogták a gyilkost, hárman
rúgták s tőrét vitték mögötte.
Utánuk mind a nép. Magamra
hagytak a tükrös vértócsával.
Még mozgott. A por nem akarta
beinni. Egy-két szép szavára
gondoltam, teste méz-szagára
s mely zászlaja volt s éjszakára
párnája, pávakék hajára.
Hogy tisztelegjek fanyar-édes
emléke előtt? Tehetetlen
kínomban leültem véréhez
s a legyeket hessegettem.

 

 

 

XXII. Kékmadár a parkban

A rőt akantus-ágra
leült a kék, csodás
madár. Segíts, Gotáma,
segíts, Püthágorász!
Kölest szórtam eléje,
leszállt, de nem evett,
csak állt. Én egyre néztem
s ő nézett engemet.
Reád ismertem mindjárt,
nem vitt el a halál,
de mondd, mit kezdünk így már
egymással, kékmadár?

 

 

 

XXIII. Fagylaltmaradék

Nem jött rám álom. Hajnaltájban a sikátorokban kószáltam.
Két kisfiú ült a cukrászda előtt a nagy szemétkosárban.
Hangosak voltak és vidámak. A papírtölcsérekre száradt
mocskos fagylaltot nyalogatták. Felriadtak, mikor megláttak.
Két üres kezemet kitártam. Ne féljetek tőlem, testvérek!
Rendőr űz engem is meg döglégy. Én is szemétládában élek
s így nyalom az elsüllyedt földrész emlékét, mely rohadt és édes.

 

 

 

XXIV. Támi el-Gláui

A költőt, kinek nincsen egy vasa,
a mindenható Gláui pasa
ünnepi vacsorára hívta meg.
Ott ültem kétszáz vendég s a remek
falak között, hol hétszer hét fogás
terült elém. Kint lángolt a csodás
görögtűz. Bent apródok ölbetett
kézzel s ezüst tőrökkel. Sörbetet
hoztak. Zenészek, hastáncosnők, drága
tömjén, kiff, bókok. S én bámultam kába
szememmel az Ezeregyéjszakába. – – –
Csak később tudtam meg, hogy a pincében
két ölre a pompás padló alatt
egymáshoz láncolt rabok élnek:
bírák, akik védték az igazat,
kik a pasa önkényéről beszéltek
s gyilkosságokról. Nyöghetnek, mit bánja
el-Gláui? Kegyelmet sosem ad.
S a hulla is ott marad, míg bokája
s csuklója a bilincsből kirohad.
Hogy átkozhatnám most a barbár berber
nemzetségét, ha húsz évvel korábban
jutok ide! De mit szólhat az ember
Joszip Sztálin s Adolf Hitler korában?

 

 

 

XXV. Újév

Vak számok!
Ti számoltok nekem silány
napszámot.
Hat évet
gondolok el és más leszek,
ha élek.
Vagy tizet
veszek s fakulnak arcomon
a szinek.
Ha félszáz:
új nemzedék jött, dörmögök,
a szél ráz.
A század!
Nem ér utól hír, bú, öröm,
gyalázat.
Száznegyven:
más gépek, más jog, más könyvek,
más ember.
Hat század.
Nem értenék, ha nyithatnám
a számat.
Egy ezred.
Fejfám fölé rét nőtt, ürgék
legyeznek.
Vedd hétszer.
Népem kihalt. Nem ismerik
nevét sem.

 

 

 

XXVI. Rekviem a slőh táncosért

A nyugvó nap s a kelő hold alatt
testedből száz meg száz szobrot faragtál.
Kékes gyémánt, magad körül forogtál
s egyforma szép volt minden oldalad.
Szempilládig nem ért a porvilág,
ujjad nem nyúlt a bánat ciprusához,
a kéj izzadt lován ült ifjúságod:
csak orgazmust kívánt meg orgiát.
Nincs nyugtom tőled. Újra felidézem
ajkad közét a déli szél ízével,
torkodat, hol csíz dalolt s csalogány
s izmaidat, mik még el nem ernyedtek
a sakál idő karma közt. Korán
hal meg, akit az istenek szeretnek.

 

 

 

XXVII. Két arab négysoros

 

(Az orvos Avicenna verse)

A bolygótól, mely fényét szórja fenn
a sár titkáig, mit nem lát a szem:
kezem között minden csomó kibomlott,
csupán a Lét mestercsomója nem.
 

(Ibn Zájtun ál-Kordóbi verse)

Mióta elmentél s magam maradtam,
a föld, min járok, keményebb alattam.
Melletted fehér volt az éjszaka.
Tenélküled koromsetét a nappal.

 

 

 

XXVIII. Arab tanárral sakkozom

„Kemény ágyékok, lágy agyak; szellem helyett bagzó anyag
és várfalak, mik sárfalak: ez a mi átkunk”, mondja. „Sakk!
Mitőlünk jött az egyetem, az algebra, a kémia
meg a trubadúr szerelem. Mi néztünk éjjel csillagot,
pároltunk rózsaillatot, míg székhelyünk Sevilla volt.
S mi van ma? Hatszáz éve nem írt itt egy jó sort senki sem.
A rothadás mindent megölt. Bevalljam, hogy irígylem Önt?”
Huszonnyolc báb az asztalon. – „Ne irígykedjék oly nagyon.
Földrészem épp most pusztul el és rom marad ha újra kel.
Salakban állunk fültövig és gyárkémények füstölik
a boldogságot. Szabadok leszünk, hogy gyári kacatot
gyűjtsünk, míg zsíros ülepek lelkünkből főznek üzletet.
S a híres metropoliszok? Kinn fény, beton, üveg. Belül
iszony, hisztéria, piszok. Hozzá a halál hegedül.
Fejezzük be döntetlenül.”

 

 

 

XXIX. Kősivatag

A nap felkelt, de még elébb
tejet ittunk, pár datolyát rágtunk s már indultunk tovább
a nagy utat leróni
kopár, ránklógó szirtfalak és tornyos omladék alatt
a michelangelói
háttérrel. Senki idelenn,
sem bárányfelhő odafenn.
Láthatatlan bacillusok: szememben rozsdás por úszott.
Így baktatott a karaván
és nem követte más, csupán gyilkos napfény, steril magány,
lágy szellő, hallgatás, rögök.
És így telt el a délelőtt
és így telt el a délután
mint hogyha még a lét előtt volnánk, vagy már a lét után.

 

 

 

XXX. Sánta teve

A foltos, nagy teve lesántult. Későn
értünk csak déli pihenőnk helyére:
egy kúthoz, melyben nem volt víz. Körötte
fonnyadt bokrok. A hajcsárok a málhát
szétosztották a többi teve közt
és kantárját egy sziklatömb köré
hurkolták. Mindjárt indultunk tovább.
Szenvtelenül ült a szemcsés homokban,
háttal nekünk, mint aki ismeri
s elfogadja a sivatag törvényét.
A völgykanyarban még visszafordultam
s tekintetem találkozott szemével.
Nem szégyelltem soha még így magam.
De úgy láttam, hogy benne több a szégyen.

 

 

 

XXXI. Alkony a dűnén

A dűné oldalán ülünk az estben
s nézzük, míg lábaink alatt
homokszemek tolongnak, esnek,
gördülnek, folynak, hullanak.
A homokdomb is homokóra.
Ami ma fenn van, odalenn
torlódik holnap virradóra.
A szél felkapja és elszórja
és lesz új dűnék trilliója,
de ilyen dűné sohasem.
Csuklódat tartja két kezem
s hüvelykujjam közepén érzem,
hogy lüktet, ömlik, árad véred
a piros ütőéren át.
Így száguld a vér az enyémben,
és mit szól testednek a testem?
Homokórák, ülünk az estben.

 

 

 

XXXII. Oázis

A hajcsárok s a tevék leáztatják
az út porát a tóban és kilépnek.
Oda úszunk, hol a fenék iszapját
nem verték fel, a bambuszok tövéhez.
Mellig a vízben állok, veled szemben.
Itt senki sem lát bennünket, szerelmem.
Halványzöld csíkok és ezüstös fények
köröskörül a tó tükrében. Vállam
köré fonod karodat. Ajkad érdes.
Szemed lezárul. Nyelved kígyó számban.
Így csókolódzunk, míg szédülni kezdek.
Maradjunk együtt, oly nagyon kívánom
szerelmedet! Most hirtelen elengedsz
és nézzük egymást. Sebhely maradt számon.
Ez minden. De a vízben, csípőm mellett
spermám hintázik, mint a selyemfátyol.

 

 

 

XXXIII. Fülledt éjszaka, 1

Hány napja lettem szerelmes beléd?
Most végre itt nyújtózunk egymás mellett,
mellemtől alig ujjnyira melled
és rajta két koráll viaszpecsét.
Farkasszemet nézünk. Pupillád sárgás
szikrákat szór. Ajkunkat nyaljuk – párzás
előtt hajlékony, játszó párducok.
Beléd harapnék, de remegni kezdek.
Vajon tudod-e, amit én tudok,
hogy két ágyék kevés a szerelemhez?

 

 

 

XXXIV. Fülledt éjszaka, 2

A padló hűvös csempéin a térdem,
petrol-lámpánkat leteszem az ágy
mellé a földre. Légy az istenségem!
Bokádat koráll orsó szúrta át.
Lábujjaid újszülött ötösikrek.
Terrakotta törzsüket csókolom.
Tükrös gyöngyház-feje van mindegyiknek.
Hideg patak fut végig combodon.
Ágyékodon végighúzom a számat.
Most itt várakozom öled előtt.
Engedj magadhoz, terpeszd szét a lábad!
Egy pillanat, már rajta van az ajkam,
és csókolódzunk, mint a szeretők,
a szédült, taknyos szeretők a parkban.

 

 

 

XXXV. Fülledt éjszaka, 3

Felhúztad és körém tekerted
két hosszú combodat. Fejem
melledhez simul. Olyan nagy csend lett
mint hogyha aludnánk. De lenn
most kezdjük vívni a kegyetlen
párbajt. Véknyadtól sarkadig
kinyúlsz. Várod, hogy átszegezzem
kagylód kíváncsi ajkait.
A hold megáll a pálmakertben
és vörösrézbe fürdeti
párnánkat. Fogj át két kezeddel
és fújd meg szerelmünk kürtjeit!
Feljajgatsz. Én harapni kezdem
hónaljad szomjas fürtjeit.

 

 

 

XXXVI. Fülledt éjszaka, 4

A gyönyör földob, szédít, megvadít
és nyúltagyamig árad.
Csípőm köré font, hosszú combjaid
kinyíló hattyúszárnyak.
Dobhártyámon lüktető dobzene.
Ágaskodik a vágyam.
Medencédet felemelem vele
mint drága művű tálat.
Harmatot hint közénk a szerelem,
szárnyas szívem szíveddel
versenyt dobol. Nincs világegyetem,
ember sincs, csak mi ketten.
Mellcsontodhoz szorítom fejemet,
bőrömhöz nő a bőröd,
s ölünk lila tömjénje fellebeg
misztikus esküvőnkhöz.

 

 

 

XXXVII. Fülledt éjszaka, 5

Forogni kezd a szoba, táncol
s eltűnik. Arcod ametiszt,
ultramarin meg elefántcsont.
A roppant vízár sodra visz
és húzza, vonzza összeláncolt
tagjainkat a zuhatag
felé. A kéj belénkharap,
a húst, a bőrt, az ínakat
letépi rólunk mint egy inget,
lapockáinkon szárnyakat
növeszt és kirepít az űrbe.
Nem látok el, csak arcodig,
ahol a gyönyör gyönyörűre
torzítja ajkad sarkait.

 

 

 

XXXVIII. Fülledt éjszaka, 6

Mert mindketten a másikára
gondolunk csak szeretkezés
közben: a gyönyör azért vájja
magát belénk íly mélyre és
tudatosan meg öntudatlan
így lesz kezes szolgánk a kéj:
ha hívjuk, térden csúszva, lassan
közeledik s mikor elér
nyakad oldalt fordul, hogy számat
tarkód pihés hajába ássam
s egy szigony éle belevág
véknyamba. Egész testem reszket.
Markodban tartod, nem ereszted
herém vonagló madarát.

 

 

 

XXXIX. Intermezzo

Vállad rám hajlik: barna felleg
az ég zenitjén. És amíg
csókolsz, mellemen végigsepred
szempillád szekfű-szirmait.
Hogy háláljam meg e kegyetlen
félájult, hosszú, mennyei
gyönyört? Öled haján remegnek
párzásunk harmatcseppjei.
Köröskörül dzsinek vigyáznak
reánk: kilincsen, bútoron
s párnánk alatt. Bokám zsiráfnyak:
árnyék meg fény, ha nyújtózom.
A csempés udvar tükre rozsda:
belefejel a holdvilág.
A szél felkapja s visszahozza
szerelmünk boldog illatát.

 

 

 

XL. Alba, 1

Kulcscsontodon az árnyak kékek,
haton az óramutató.
Bordáid mint a kerítések.
Lesiklom a rácsok s a rések
mentén, elbűvölt utazó.
Karomon haton áll az óra.
Rádőlt a szemhatár sötét
szélére csípőd holdsarlója;
áttetsző s éles mint a jég.
Hasad homorú hóvidék.
Elektromos ágyékhajadban
szikrák sercegnek. Reggel hat van.
Fogam közé veszem a göndör
prémet. Pihegni sem merek,
csak orrcimpám vonaglik a gyönyörtől.
Karórám fél hetet mutat.
Kinyújtott lábaid, szerelmem,
hajnalködben fehér utak.
Nem találkoznak, csak a végtelenben.

 

 

 

XLI. Alba, 2

Egy szót sem szólunk. Lassan hűvösebb lesz
a virradat. Fekszünk a pamlagon
és még közelebb kúszol az ölemhez.
A boldogságtól én sem alhatom.
Mindkét karommal magamhoz ölellek
és száguldó szívedet hallgatom.
A kék-zöld-sárga kockás ablakon
kis üstökös-csóvákat gyújt a hajnal,
de ágyékom ottmarad ajkadon
és ágyékodon nem mozdul az ajkam.

 

 

 

XLII. Alba, 3

Két sor frissen meszelt fogaddal
még egy mosolyt küldesz felém
a fecskeszárnyú virradatban
és mindjárt alszol is. De én
nem akarok. Itt fekszem s nézem
mellbimbód friss vérfoltjait
– nem arcodat, hogy fel ne ébredj –
meg csípőd sarlóját, amíg
vadul nyújtózkodom: az ajkam
rongyos, megtépázta a szád,
de minden izmom gumiszalag,
medencém svéd golyóscsapágy,
mezítlen balettáncosok
szaladgálnak az ínyemen
üvegcipőben; szívesebben
nem pihennék, de tisztelem
álmodat, mert másképpen, félek,
azt mondanád: pimasz vagyok,
holtfáradtan is kéjre éhes
s híjával minden bölcsességnek –
vagy megörülnél; nem merem
kipróbálni. Közelebb csúszom
hozzád a közös vánkoson
s nézem, ahogy a boldog reggel
üvegharangja ránk borul.
Most egy madár felfedezett
s figyel bennünket az ablakból
mohón. Mutassam be neked?
Jobban tenném, ha én is alszom.
Milyen hideg s kemény a tested!
Jeges válladhoz ér a vállam.
Szól a madár. Lebegni kezdek
az ifjúság türkiz tavában.

 

 

 

XLIII. Déltől alkonyig

Ha délben átsétálsz a kerten,
skarlát kendőket ráz a nyár,
csuklód mellett a rügy kipattan,
bokád előtt a fű feláll.
Tüzijáték vagy: fénycsóvákat
s lángnyelveket szórsz szüntelen;
szépséged elrejt, megvilágít,
lesújt a porba s felemel.
Mikor belépsz a teaházba:
csend lesz. Karórám felketyeg,
a vénember ádámcsutkája
vonaglik. Egy tál megreped.
Hegyikristályból van az ujjad
és foszforeszkál. Leteszed
a poharat. Hangvilla lettem
melletted: folyton remegek.
Lemegyünk a főutcán. Súlyos
fekete bársony a hajad.
A park szélén meglát egy hangya
s szájából kiesik a mag.
Egy kamasz elpirul. A másik
fehér lesz mint a krétakő,
a térde megrogy. Bölcsőjéből
utánad sír a csecsemő.
Ha leülünk a folyópartra:
a víztükörbe fürdeni
szaladnak le mindjárt a dombok
rózsaszín szőlőfürtjei.
Nyújtózkodunk s az estre várunk,
karom csípődhöz ér s kigyúl.
A felhők arcod száz alakját
mímelik, mikor alkonyúl.

 

 

 

XLIV. Kasba tornyán a Dráá völgyében, 1

Úgy ölelsz mint a kobra. Így szeretnék
maradni pár évtizedig, tömör
sörényeddel tíz ujjam közt. Medencéd
még megvonaglik a tűnő gyönyör
emlékétől. Ezüst tűkkel szegezték
testünket egymáshoz a csillagok.
Mellcsontodon apró, mézgás verejték.
Ágyékod könnyű bodza illatot
küld fel hozzám. Így fekszünk, te meg én,
két gőgös, elvadult istenség
a mindenség legtetején.
Alul a sivatag magánya,
zöld árnyak, rézszín kráterek.
Csak lihegésed madárszárnya
csapong a néma táj felett.

 

 

 

XLV. Kasba tornyán a Dráá völgyében, 2

Áttetsző, gyolcs felhőcskék fenn az égen.
Karodra hajtod fejedet. Talán
már alszol is. Farod két gömbjét nézem,
a hattyúpárt ágyunk higany taván.
Egy ér megpendül csuklómon. Szemérmem
mézesen fájdít. Parázscsík a szám.
Még csontjaid gyantaszagát is érzem
e teliholdas, forró éjszakán.
Áldozni jöttem. Szerelmem halálos.
Lehajlok hátsód égi mosolyához.
Szívem szédült verését hallgatom.
Hasítékodban elmerül az állam.
Ajkam keresgél a langyos mohában
és megragad különös ajkadon.

 

 

 

XLVI. Másnap éjjel

Mit mondjak néked? Nézem válladat.
Az nem lehet, hogy megtaláltalak.
Mert születhettem volna már korábban,
Nagy Sándor vagy Napóleon korában,
s jöhettem volna később ide én,
atom-motor, robotgép idején
és elszalasztlak – vagy ha tavaly nyáron
az angol hajót Bayonne-ban találom,
úgy katonája vagyok most De Gaulle-nak
és soha semmit nem tudok meg rólad.
És még húszéves korkülönbség sem kell,
hogy elragadjon téged s tőled engem:
mert lehetnél most utcán játszó gyermek,
ki, mikor meglátsz, visítani kezdesz,
vagy ülhetnék egy teaházban vénen,
s te elfordulnál, mikor reád nézek.
Miénk a hold, nekünk forog az égbolt:
találkozásunk lehetetlenség volt.
Kihúnyt tüzek, múltévi estebédek
füstjét elérni egyszerűbb mint téged.
Idő és tér és végtelen közöny
választott el. Most elfog az öröm,
és magamhoz húzom válladat,
mert mégis megtaláltalak.

 

 

 

XLVII. Harmadnap éjjel, 1

Hányszor ölelkeztünk már? Százhetvenszer?
De sokszor órákig csak néztelek.
Halántékodhoz bújtam s a tengerszem
tükrén hallgattam szívverésedet.
Vagy köldököd kútjánál meditáltam,
míg megvirradt. Vagy némán lestelek,
egész közelről – álladon az állam –
míg egy szemöldököd lett s egy szemed.
Vagy hajnalig mellbimbód százszorszépjét
csókoltam, és mert mindig mereven
ágaskodott, elkapott a reménység
hogy mindörökké tart e szerelem.
Most is mióta fekszünk itt az éjben,
eldőlt kőszobrok? Arcom szétvetett
combod tövéhez simul. Lihegésem
fel-felborzolja könnyű prémedet.

 

 

 

XLVIII. Harmadnap éjjel, 2

Hanyatt feküdtél meztelen
s a hold, míg tested elpihen
sakkozni kezd a melleden
a párkányzat csipkéivel.
De hol a lelked? Két kezem
utánad nyúlt. Csókoltalak
s öleltelek. Azt kérdezem:
ki volt kettőnk közt boldogabb?
Ülünk és nézlek reggelig.
Néznélek így örökre.
Pókfonalán ereszkedik
egy csillag köldöködre.

 

 

 

XLIX. A negyedik éjszaka

Az égboltnak ma éjszaka mélysége van meg fémszaga.
Minden rezeg, pörög, mozog: kis nyugtalan reflektorok,
galaktikák, kristály ködök, bolygók, csillag csillag mögött.
Nem láttam ilyen csodaszép tüzijátékot soha még.
Jobb karommal tarkód alatt elnyúlok melletted hanyatt.
Két csípőcsontod tejfehér: az egyik az enyémhez ér.
És csípőid között hasad homokkal töltött krátere.
Mire gondolsz? amire én? hogy egyszer külön s másfele
így vesszük fel az öröklét kötelező testhelyzetét?
Felül az ég s félölnyi föld, alul dirib-darabra tört
gerincünk meg combcsontjaink: két pár szúrágta, eldobott
mankó, mely nem kell senkinek. Fogunk közt hangya s vadvizek.
Csípőcsontod ellipszisén lyuk tátong, hol öled üres
kelyhén ágyékod átesett. De még így is gyönyörű lesz.
Lefoszlott róla porcelán húsa. Mint roppant lepkeszárny,
elfekszik ferde-mereven s még mindig szerelemre vár.
Ordítsak, hogy ez nem lehet? Inkább megfogom kezedet
és némán hálát rebegek annak a nem-tudom-minek,
aki a semmiből kivett, ki összerakta testemet,
szememhez tartotta a lét elmondhatatlan távcsövét,
ki csípőd mellé fektetett s megadta, hogy szeresselek.
Ne nyögj, ne félj, ne háborogj! Ne sírj! Hiába átkozod.
Rövid görcs lesz, akár a kéj és elmúlik. Aztán beföd
a barna, vagy a sárga rög. S medencecsontjaink körött,
mint óramű, tovább forog csípőkötőnk, az állatöv.

 

 

 

L. Búcsú a tengerparton

Kampó a hold. A csillagok ezüst gombostűfejei
ragyognak, míg egy fekete sárkány jön s mindet elnyeli.
Mezítelenre vetkezünk. Aztán talpaink élvezik
a kásás, hideg homokot s a kagylók tompa késeit.
Oly szertartásosan járunk, hogy szentségtörés szólani.
Csípőcsontomon a halak kerek, csiklandó csókjai.
Combom közt hűs víz hasogat. Szemköztről a sós szél szaga.
A lágy hullámok közt ezer füllel hallgat az éjszaka.
Orrom, szemem, szám összefolyt, az éj sötétje rám tapadt,
megállok és a mindenség súlya lenyomja vállamat.
Őslény lettem megint, kiből a gondolat elköltözött
s akit nem mozgat semmi más, csak félelmek meg ösztönök,
majd úszni kezdek. Merre vagy? Az ágyúk torkolattüze
Gibraltárból foszforeszkál, de messze van, nem ér ide.
És mégis ott az otthonom és holnap arra utazom,
hogy ne találkozzunk soha az elágazó utakon.
Azt érzem, hogy mellettem vagy valamelyik hullám megett
s ha élek, húsz vagy negyven év múltán is így leszek veled:
nem kereslek, nem kérdezek utánad. Lényed delejét
velem küldöd az útra, míg reám szakad a csillagég,
s akkor is mellettem leszel, ha elragad az éji víz
s már nem tudom, hogy hol vagyok és nem tudom, hogy merre visz.

 

 

 

A sivatag

A dombtetőn a sátorsor olyan,
amint még fel-felvillan távolan,
mint alvó asszony hátán a gerinc
a kedvesnek, ha reggel elrohan.
A sivatag jön. Félve ízleled.
Se fák, se fű, se füst, se fellegek;
terem ez, melynek nincs oldalfala,
szín, melyre nem tolnak be díszletet.
Erkélysor sincs, sem rajta tapsolók,
közjáték s girland, mely szemedbe lóg,
két görbe test van itt, a föld s az ég,
és köztük állsz magad, a monológ.
Sziklák árnyán keress ülőhelyet
s kezedbe addig hajtsd nehéz fejed,
míg a gondolkodás merész kaland
és vad gyönyör lesz únt szokás helyett.
Nem tart soká. Az ész mindent kirág.
Ez nem érzelem s hangulat-világ.
Itt lenn van és fenn; oldalt semmi sincs;
s ami oldalt van, nincs: a délibáb.
Meríts hálót. Az apraját ereszd,
de, ha a nagyhal ficánkolni kezd:
a létkérdést kivesd, magasra vesd,
magadra vesd és sorra kérdezd ezt:
– A roppant homokóra csak pereg;
szűk tölcsérén elcsorgunk, emberek,
a semmibe. S ha egyszer lenn vagyunk:
a roppant órát ki fordítja meg?
– Hol itt az Alkotó, vagy hova lett?
Bujócskát játszik? Ide-oda megy?
S azon mulat, hogy ész s tapasztalat
csapdája őt nem fogja soha meg?
– Vagy holt az űr? Csillagködök laza
kocsonyája, tejutak halmaza,
kométák rőt haja; s a Lét csupán
egyetlen bolygó undok bőrbaja?
– S ha a gyönyör rézpénzével fizet
a Természet friss szolgákért, kiket
munkába állít, izzaszt és kínoz
s ha megkopunk, elád a Semminek:
– s ha hitvány kéjünkért majd mást gyötör
egy élet kínja, a halálgödör
szélén mért játszunk? mért nemzünk fiat?
Valóban oly nagy gyönyör a gyönyör?
– S e kort, mikor az állig vasbeton
városban éltünk s dolgoztunk mohón,
de cél nélkül – nem így ítéli el
egy jobb jövendő, összefoglalón:
– Útjuk tévút volt s mint útjuk, olyan
az életük: vértenger s búfolyam.
Kitéptük történelmük lapjait
s mindent előlről kezdtünk s újonnan.
Így rázd, míg ráz a kétely mételye,
kérdés-csörgőidet az ég fele,
te ifjú! nem, te agg! mert itt az est
s fehér tarkódhoz ér a kézfeje.
Tarkódhoz ér; ha jajgatsz, kinevet.
A síron túl nem vár több ismeret.
Ez a Magány Kvártélya. Ismered?
Innét jöttek vad férfiak lovon
s vándorbottal kezükben, istenek.
 

(Korb el-Ethel, 1941)

 

 

 

Kasba

Az újhold görbe tőre felhasítja
az ég violapiros pókhasát.
Az esti árnyak Hárún ár-Rásídja
már osztogatja a sok álruhát.
A kasba éled. Utca, tér, sikátor
fölött az alkony mézgás és nehéz.
Az ópiumbarlangból füst szivárog
s csókra nyújtja libegő kezét.
A báron kövér kalmár sétál végig.
Zöld vízihulla. Szeme, mint az ón,
ott angol orvos: illatokon él itt
meg boldogságán. Fenn a dobogón
hastáncosnő. Kávátlan kőkutacska
a köldöke. Benn árnyak ágboga.
Lihegve, mintha még vizet kutatna,
bámul bele egy szökött katona.
Dobzene árad s fáklyafüst a térről,
a kardnyelő hasán a hold a vért.
A mesemondó körül sűrű félkör,
az ajkak nyílnak: Szindbád hazatért.
Egy tuareg ül a nagy falnak háttal
s a látványt nézi, negyven napja már.
S egyszerre mindez: dobszó, tőrök, fátylak
s fátylak mögött a női szem; bazár,
réztálak, mentaillat, pálmakertek,
mélyzöld árnyékok és fehér falak
őrült körtáncot lejtenek fejedben,
míg szédít, őrjít, vonz az áradat
és hív: – Hazád rom, nőd hervadó locska,
munkád hitványság, életed gyötör:
jöjj és merülj e mély sikátorokba,
hol kéj az élet s a halál gyönyör.
– Nincs rend s törvény e nyüzsgő ázalagban,
hazád felől nem ér be hír, se szó,
pusztulj el, halj meg s kelj fel száz alakban:
van vénen is reinkarnáció.
– A mór fürdőben vetkezd le a múltat,
köpj a morálra (hitvány szóbeszéd!)
nevedet dobd el (régesrég meguntad!)
s ejtsd rá az emlék gyűrött szőttesét.
– Eszméidet akaszd a szögre (rongyok,
mit zsibvásáron aggattak reád!)
Ne fordulj vissza. S légy még egyszer boldog
mezítlen ifjan, ahogy szült anyád.
– Légy csempész, tolvaj, kerítő, halárus,
szeress fiút, lányt – hidd meg, egyremegy –,
rabolj vagy gyilkolj s karold át halálos
ölelkezéssel ezt a várhegyet.
– Avagy vadabb vég vonz s az élet úntat?
Szerezd meg mindjárt mit szíved kíván:
lila függőágyán az ópiumnak
vagy zöld nyeregben az abszint lován.
– Vagy csak maradj így, ne mozdulj és nézzed,
hallgasd sosemvolt madarak dalát,
míg homlokod körül a csillagképek
csörögnek, mint éretlen datolyák.
 

(Tanger, 1941)

 

 

 

Ibn Ámár búcsúja Portugáliától

Elkergettek, bár itt születtem én.
Csípőm nád volt, karizmom könnyű fém.
Fiúk s lányok hajlongtak, ifjú fák,
s én titkos lánggal égtem mint a kén.
Dombok csúcsán tűnődtem, karcsú hold
s kezemben az ifjúság kardja volt,
azt hittem: mindig őrzi virtusát
s tükrébe nem mar soha rozsdafolt.
A szikla rőt volt, mérgeszöld a rét,
de a tengerből felfröcskölt a kék,
a kék, a kék! Vibráló ritmusát
harsogta tenger, szikla, partvidék.
Hazám volt ez. Földjén kakukkfű nőtt
s szagos vörösbor. Most megáldom őt:
csókolja napfény és az ifjúság
virágingét adják rá lágy esők.
 

(Lisszabon előtt a tengeren, 1941)

 

 

 

Honvágy

Nem szoktam meg, nem engedett az átok,
de nem kínlódom és nem könnyezem.
Mint súlytalan, fehér viharkabátot,
keservemet felöltöm könnyeden.
Talán, mert folyton változik a tájék,
attól enyhül bújdosó bánatom?
Vagy mert angol szók nyújtóin ugrálnék
s ami nekik fáj, nem azt fájlalom?
Ha esti utcán a kirakatokban
nézem magamat, hirtelen megüt:
Duna–Tisza vagyok két tárt karommal,
szemöldököm a Cserhát meg a Bükk.
De hétköznap az ország képe úgy jár
fejemben, mint százados metszeten:
a Balatonból hal néz; régi úr áll
s keze Budára mutat mereven.
A Central Parkban nyílnak a virágok.
Ocsmány felhőkarcolók övezik.
Mohi, Mohács, Nagymajtény és Világos
után, kérdem, most mi következik?
De elterelem figyelmem akármin:
olykor egy-egy sétálót követek,
s a pályaudvarok roppant óráin
elbámulom a tompaszögeket.
Éjjelre aztán tótágast áll minden.
Legtöbbször egyenest hazamegyek
apám házába, Pestre. A kilincsen
lógok és rázom. Vagy becsengetek.
De a detektív régen meglesett:
üres szobába visz, mely csupa vér.
Egy padra kötnek s hosszú késeket
döfnek belém őrült szerelmemért.
 

(New York, 1942)

 

 

 

Beállok katonának

Önként álltam be katonának.
Megmondom, mért. Mert bár igaz,
hogy költőnek vagy cikkírónak
is jobb vagyok mint hadfinak,
s bár emberfia még nem nézte
hurkának a bicepszemet
és egyedül a távgyaloglást
bírom könnyebben mint ezek,
(bajtársaim nagyrészt paraszti
autókban felnőtt ifjurak –
hol maradnak egy emigránstól,
ki folyton rótta az utat?)
s bár tízmillió katonából
motorhoz, géphez legbutább
vagyok, miért a tankcsapathoz
helyeztek át ma délután: –
önként álltam be, mert éreztem:
a Szabad Magyar Mozgalom
titkáraként civilruhában
már egy órát se nyughatom,
mert mozgalmunkban én vagyok csak
fiatal: a többi öreg:
Vámbéry, Fényes, Kéri, Jászi,
Ignotus – kell, hogy kitegyek
érettük. És a háborút is
javallom, bárha nem tudom
Roosevelt céljait: gyanakvás
és reménység közt féluton
imbolygok; de a náci ordast
egész pontosan ismerem,
s ha kell, ilyen ellenség ellen
elesem egész szívesen.
Ha netán ezt hozná a sorsom:
vigasztalódjatok, ahogy
tudtok; én is sejtem, hogy egyszer
úgyis meghalok valahogy.
Hadd térek a legfontosabbra.
Annak, ki ismer, nem titok,
miért megyek a háborúba.
Az okom: életrajzi ok.
Nem érted? Elképzeltem gyakran
s úrrá lett rajtam az iszony,
ha maradnék, mit írna rólam
a zsebkönyv meg a lexikon.
„F. Gy. lelke a szabadságért
lángolt és szárnyalt. Másokat
harcra buzdított a zsarnokság
ellen. Ő New Yorkban maradt
szerény lakásán, s éjet nappá
téve, dolgozott, ahogy bírt:
egy szakajtóra való cikket
és két tűrhető verset írt.”
Értesz már? És érted Petőfit?
Vagy Arany Jánost? A titok
ez volt. A becsület mezőjén
küzdök s rossz verseket írok.
 

(Fort Leonard Wood, 1943)

 

 

 

Rossz nőnél

Aubrey:
A szél hajunkba fú puhán,
minő vasárnap délután!
Autónk zúgása halk zene,
ez Mark Twain parkja balfele,
az ott a Nagy Kígyó folyam
mely nem veendő komolyan.
És ez Rolla, Missouri már,
hol ránk hetvenhét húri vár.
(Nézd a kocsmát, mily rivalgó!
félhomályból szól a tangó –
légy vigéc fehér kalapban,
whiskytől megingathatlan,
pisztolytáskával hivalgó
cowboy, vagy búsult hidalgó,
ki a grogot forrón issza: –
holtiglan sírsz ide vissza.
Ám ha most sírsz, itt a szajha,
ki herédet kifacsarja.)
A szajha:
Vitéz urak! vitéz urak!
Forrponthoz ért az indulat.
Mit bámultok? Nem láttatok
még élő asszonyállatot?
Honnét jössz, nyurga, szép kölyök?
S melyik hadosztály? Hetvenöt?
Boston? Fort Wayne? Peoria?
A másik, hallom, francia.
(Hogy faromnak másfél szék kell?
Használd, fiam, egészséggel.
Lóg a mellem? Jaj, te drága,
vessem néked panyókára?
Sok a néger! Vesszen mind!
Színre színt és ginre gint!)
Vité