Ama nagyon szép^*

Maga, szívem, egy intoleráns állat!, kiáltotta valaki valakinek az ötvenes évek elején, egy férfi egy nőnek és viszont, emberi lények, kik így szabadon születtek egyenlő méltósággal és joggal, emberek, ésszel s lelkiismerettel, egymással szemben ekként testvéri szellemben viseltetvén, teoretice.

Ígyen találkoztam életemben először a(z) (in)toleráns szóval.

Ha most regényben volnánk – általában én ott szoktam lenni, amiként Ofélia kolostorba, analízisbe, akként én regénybe vonulok –, beszámolnék, hogy amint meghallottam a fenti mondatot, maga, szívem, egy intoleráns állat, ahajt kedvenc szótárjaimhoz ugrottam, s lapozgatni kezdtem őket. Nem-realista írónál, aki, fájdalom, vagyok, az egyéves gyerekek is ugrálnak s szótároznak.

 

A szinonimaszótárakban járkálván a következő szóbokorhoz juthatunk: toleráns – türelmes, jámbor, megértő, elnéző, belátó, együttérző, résztvevő, jóindulatú, jóakaratú, emberséges, jószívű, jólelkű, jóságos, aranyszívű, vajszívű, galambszívű, galamblelkű, önzetlen, altruista, önfeláldozó, áldozatkész, nagylelkű, nobilis, zsenerőz, bőkezű, gavalléros, gáláns, kegyes, barátságos, nyájas, szívélyes, kuláns, méltóságos, igazságos, elfogulatlan, pártatlan, semleges, közömbös, előítéletmentes, tárgyilagos, objektív, józan, mértéktartó, szolid, fegyelmezett, higgadt, megfontolt, nyugodt, bölcs, igazságszerető.

 

Elsőre kicsit sok a jóból. Arról nem volt szó, hogy változtassuk meg éltünket, csupán arról, hogy kicsit oldjuk az előítéleteket, tartsuk tiszteletben mások micsodáját, de az nem volt mondva, hogy egy füst alatt azonnal jó embernek is kéne lennünk, bölcsnek, igazságszeretőnek, jámbornak és barátságosnak.

Még a végén kiderül, hogy szeretnünk is kéne felebarátosunkat, mint tenmagunkat.

Ez valóban túl sok volna. Úgy értem, díjátadáshoz. A szeretetre alapozva nem lehet díjat adni, a szeretet nem lehet tárgya (jav.: alanya) mozgalomnak (leszámítva a kereszténységet), ennél kevesebbet és gyakorlatiasabban kell markolnunk.

Ebből a halom szóból az mindenesetre látszik, hogy minden mindennel összefügg, az értékeknek rendje és rendszere van. Ha, akkor. Akkor, ha.

 

Azt hiszem, a tolerancia (legalább) kétfelől van veszélyeztetve. Egyrészt ha úgy gondoljuk, hogy valamiféle igazság vagy igazságok birtokában gyakoroljuk ezen erényt, nem kerülhetve így el a gőgösség, a farizeusság csapdáit. A türelmet hangsúlyozzuk ilyenkor, azt, hogy eltűrünk valamit (egy ideig, még), akár a szülő gyarló gyermekével szemben, sőt akár mint égi Urunk, ki türelmesnek mutatkozik „kemény nyakú népe” iránt.

A tolerancia nem fölülről lefelé hat, kizárólag egyenlők közt működik, nem arra alkalom vagy alibi, hogy újabb s újabb jópontokat szerezzünk életünk fiktív bíráinál.

 

Azt mondja a szótár, hogy az toleráns, aki mások ellenkező meggyőződését tiszteletben tartja. Már innét látszik, hogy ez nehéz mesterség. Addig könnyű, míg a tiszteletben tartandó más számunkra kedves vagy legföljebb közömbös, más, de olyan. A neheze akkor jön, ha más, de más. Ha csupán annyi köztünk a kapocs, hogy ő is ember meg én is. Mire elegendő ez, ez a kérdés.

 

Mit is tartunk tiszteletben? Mindent és mindenestül? Gyilkolt – mert ember, szól egy Márai-mondat. Itt tehát körültekintőbbnek kell lenni. Elvileg erről a kereszténység sokat tud, utálni a bűnt, részvétteli szeretettel lenni az esendő bűnös iránt stb.

Vagyis – és ez a másrészt – a tolerancia nem valami maszatos parttalanság, mindent egybemosó, idült mosolygás vagy figyelmetlen beletörődés (az apatikus is toleráns). A tolerancia mindig konkrét, ezért fontos megmondani, mire nem vonatkozik, hol vannak a határai. Amihez persze az kelletik, hogy legyenek az emberek közt ilyen-olyan közmegegyezések. Teszem azt, az emberi jogok nyilatkozata.

 

Ha a társadalom reflexeiben nem toleráns, akkor rosszul működik az intoleranciában is, arra sincs megnyugtató közmegegyezés.

Zsidózni nyíltan ma Magyarországon nem lehet, nincs is nagyon igény rá, de bizony lehet kódoltan, tudatosan vagy tudatlanul, fű alatt, sejtetve, valóságosan.

Nyilván bizonyíthatatlan, ezért nem említek nevet, mindazonáltal két, egymástól független forrásból hallottam a következőket: a pannonhalmi Shoa-konferencia után kérdezte állítólag egy magas polcú, katolikus főpap, hogy akkor most minden egyes zsidótól majd egyenként bocsánatot kell kérnünk? Egy még ennél is magasabb helyről pedig, hírlik, az mondatott, ez, ha lehet, még ocsmányabb, hogy hát akkor, ha így megy tovább, még a végén a törököktől is bocsánatot kell kérni a 150 év miatt.

Ha, akkor. Föltéve, hogy egy katolikus főpap keresztény, akkor nem mondhat, mert nem gondolhat ilyet. Nyilván ugyanez áll kurzívbarát protestáns testvéreinkre is. Ami ebben katasztrofális, hogy ezek a mocskos történetek hihetők. Hihető, hogy ma Magyarországon van olyan tér-rész, ahol ezek a mondatok elhangozhattak. Pedig elképzelhetetlennek kéne lennie.

Mindezt nem most hallottam, mégis csak most tettem szóvá. Pedig az ilyesmin nincs mit gondolkodni, nincs mit tolerálni. Erre a szigorúbb reflexre, erre a konstruktív intoleranciára biztatnék! Amely nem a veszekedés és az ellentétek keresésének vagy élezésének a mozdulata, hanem éppen ama ingatag (és elengedhetetlen) közmegegyezés erősítésének lenne eszköze.

 

A cigányozás viszont teljesen nyílt és általános. Senki magyar nem mondhatja, hogy nincsen olyan (jó) ismerőse, aki ne cigányozna. Vagy hogy nem utazott taxissal, aki. (Nem mintha a taxisok rasszistábbak volnának a szilikátmérnököknél, csak többet beszélnek. – Mellesleg a cigányozás sokszor valójában nem rasszizmus, hanem például szociális kiszolgáltatottságok fedőbeszéde, nyelve…) Én még sose üvöltöttem rá ilyen emberre. Szólni már szóltam, de barátságosabban, mint kellene. „Hát nem úgy van azért az egészen.” Szánalmas. Intoleránsnak lenni nehéz.

 

Ha megegyezünk az ép észben, akkor a hülyeség például nem tolerálható. Ha Keresztény hitvilágunk a mezopotámiai ásatások és a kubányi (!) tekercsek tükrében címmel dr. Torgyán tart előadást, díszvendég Hernádi Gyula és Gyurkovics Tibor, akkor politikai rokonszenvtől függetlenül tessék hangosan, nem nevetni, de röhögni. Mert ésszel és lelkiismerettel bírván egymással szemben testvéri szellemben kell viseltessünk. Ezért. A testvériségtől átitatva kell röhögnünk. Utána aztán, ha, lehet a vonatkozó pártra szavazni, értelemszerűen. (Most ettől, a keresztberöhögéstől megint igen messze vagyunk, ó, nagy az összetartás, kezdőgyakorlatnak talán megtenné, ha egy szemét, liberális lap indítana egy rovatot, ahol csakis szoclib személyiségek esetlenségeit figuráznák ki, és viszont, emberséges, konzervatív jó magyar lap meg az övéit. Hisz elképzelhetetlen, hogy tisztesség és értelem csak itt vagy csak ott volna… Megjegyzem, a Magyar Narancs szüretrovata, hülyeségrovata üdítően pártsemleges. Párját ritkítja.)

 

Magyarország szabad, demokratikus ország. De hogy milyen (lesz és van) ez a demokrácia, az ezeken a mindennapi, hétköznapi intoleranciákon is múlik. Ez macerás dolog, de megúszhatatlan, ha egy kicsit is komolyan vesszük a szabadságunkat és méltóságunkat. Nem véletlen, illetve az, de jó véletlen, hogy a Tolerancia díjat az Autonómia Alapítvány adja. Csak autonóm lény képes toleráns lenni.

Az volna jó, ha a tolerancia és a konstruktív intolerancia nem személyes erény lenne, hanem reflex, személytelen automatizmus és így társadalmi gyakorlat. Majdan később, második lépésként aztán rádöbbenhetünk, hogy a személyesség mégsem megkerülhető.

 

E mai alkalomra készülve rendesen elolvastam, amit eddig még sosem tettem, az emberi jogok egyetemes nyilatkozatát.

Nagyon szép.