Oravecz Imre megírta^*

Oravecz Imre megírta nagy művét. Minden írónak van egy könyve, amelyet meg kell írnia (nem okvetlenül a legjobb, a legnagyobb, a legfontosabb, hanem a legövébb). Ez az a könyv, amely Oraveczre ki volt szignálva.

Semmilyen nagy szót nem tartanék túlzásnak most. Máskor talán végigzongoráznám e nagy szavakat, vagy kissé zokon venném, hogy mért nem állt már rég a feje tetejére az irodalmi szcéna, hiányolnám a hangos és enyhén ízléstelen ünnepléseket, külön műsort a tévében, rádióban, egyáltalán: médiákok!, Kossuth-díj, hiányolnám az új törleszkedéseket és a hűséges vivátozást – de ezt a könyvet nagyobbnak gondolom annál, hogy jó sorsot kívánjak neki (vagy gyerekesen egyengetni próbáljam az útját), ennek a könyvnek a sorsát nem a közvetlen fogadtatása írja (nem mintha az barátságtalan volna).

 

Naplót terveztem írni róla, olvasónaplót, az első napok halasztgatásait, ahogy tologattam arrébb, nem ódzkodtam tőle, ellenkezőleg, vártam, izgultam, és hogy ez a többhetes olvasgatás majd szépen befonja a szeptembert, a napjaimat meg a munkámat. De a napjaim önzőbbek, és vicsorítanak, ha mást akarok, mint ők engedélyeznek, és belém is harapnak, ha nem teszek kedvükre, ami sunyi és nem is olyan bonyolult módon az én kedvem is.

De minden jó, ami egy ilyen könyvvel történik. Másfél napig olvastam egyhuzamban, szombat reggeltől vasárnap délig, pontosan és véletlenül a harangszóig. Abban az elragadtatottságban, miként hajdan az ágyban, betegen, kicsit lázasan, iskola helyett, ártatlanul. Mit tudtam én, ki az a Kosztolányi, ám oldalról oldalra jobban ismertem Esti Kornélt. Most is így, semmi külső nem érdekelt, izgalom és ujjongás volt bennem, mint mikor valami nagyszerűvel találkozik az ember, magyarán boldog voltam, boldog olvasó.

 

A Jelenkor adta ki, szerkesztette Weber Kata, a borító Csordás Dániel szép munkája –

 

Gyönyörű rend van a könyvben, nem pedáns, szigorú, hogy mozdulni nem mer az ember, hanem természetes, mindennek helye van, minden megtalálja a helyét, mint az udvarban, melyre anyánk vigyáz –

 

Enciklopédia is; vagyis minden. Ezért tartott ez ilyen sokáig – míg ki nem derült, mi a minden. Míg meg nem határozta magának a könyv a saját végtelenjét.

 

Azt mondtam egyszer, hogy ez lesz az a parasztregény, amelyet olyannyira vártak. Nem lett az, ez nem regény, de pontosan annak a helyén áll. Az, aminek mondja magát: töredékek egy faluregényhez, és én hozzáteszem: amely maga a faluregény.

 

Végig ugyanarról van szó, ciklusonként más szemszögből.

Az első fejezet mondjuk, az „elveszett gyermekkor” klasszikus szemszöge. Már ez is egy egészet rajzol föl, a falu a világ, amelyben az én eligazodik, ismeri az övezeteket, ami azon túl van, az idegen. Ez az, ami van. Meg még – ez a szép – körös-körül az egész nagy határ, hol nem lakott senki.

Látni, amit majd folyamatosan, hogy miként működik az emlékezet, fölkap egy furcsa szót, hátrulsó ház, meg valami véres, amitől megrettent, de ebben nem biztos – így görög ez előre. Olykor mintha mesélne, mintha ez még volna: valaki mesél. Ennek a sodornak néha az a következménye, hogy egy-egy vers kiegyensúlyozatlan, én így mondom: púpos, véletlenszerű – de ez nem módszer, csupán így van. Az egyensúlyt ilyenkor a kötet egésze adja, vagy a vers kötetbeli helye.

 

Amiképp a hang sem egységes, az egység másban van –

 

Nem nagy dolgok, majdnem közhelyek: kislánnyal szénában, fiúval patakhídon, önmagunkkal a betegségben, várva az öröklétre vonatkozó biztosítékokra, aztán ama füstös, setét, mi életében először tárul elé, apáért menni kocsmába.

Időnként az énből ő lesz, a miből egy távoli ők. Mi(!) persze tudjuk, ki tette tönkre – szép komótosan – az egész dinnyetermést. Így (vagy nem így) nem egészen az én szemeivel látunk, nem az ő fejlődéstörténetét; mintha e fiúcska, kamasz, fiatalember (ki mindvégig öregember, Oravecz öreg, mindig is az volt) mellett állna a regényhang (a nem létező regény hangja), közel hozzá, ám olykor át-átpillantván amaz vállán.

 

(Két apró dolog zavart, zárójelbe is teszem. Nem értem, mért van ott némely vers végén a keletkezés dátuma, és többnyire nem értem a kurziválásokat, szerintem nem kéne, túlságosan és következetlenül kiugraszt szavakat, pedig ugornak azok maguktól is.)

 

A ciklus záróverse (Baji-pást) litániás fölsorolásával, varázsszöveges mondókaszerűségével közvetlenül akarja megmutatni az emlegetett teljességet, végtelenséget – de az nem így teremtődik, a mítosz nem így épül föl.

Ha ezt a verset magában nézzük, pucéran, akkor ezt esetleg a szemére lehet vetni, ezt a gyorsaságot vagy inkább akarást. De az egész könyv nem akarós, ott ez csak úgy létrejön. Vagyis nemcsak arról van szó, hogy az egyes versek megtalálják a helyüket, hanem hogy másképp is kell (lehet) olvasni őket. Ez többször is előfordul, az, hogy kérdések, melyeket a könyv előtt egy-egy versnek föltettünk volna, érdektelenné (okafogyottakká) váltak.

Nem bizonyíték, csak jelzi például az efféle új státust, hogy az első három ciklus végén mindenütt felbukkan ez a litániás forma (a negyedikben nem, mert az amúgy is felsorolásszerű – ilyen kis összefüggés ezer meg ezer van a könyvben, ahogy illik), hasonló típusú versvéggel, ami elveszi a poénjelleget, mert ő maga is mint ismétlés, mint kántálás jelenik meg: Hol vagyok én?, aztán: Ha megvolnék én is!, majd: és akkor, akkor majd nem leszünk.

 

Kiemelkedő fontosságú a második fejezet. Nem az apákról szól, hanem az apák világáról, a szétveretésről, megaláztatásról, a hallgatásról. A lajstrom – az apa, ki a fényképen csak mint árnyék van jelen (hátulról sütött a nap), Sztálin apánk, kinek halálakor juszt sem állunk vigyázzba, a végrehajtó, aki természetben hajtja be jóindulata árát (nagy, undorító, megható jelenet: élvezés, alázás, vállalás, bujaság, magány); itt nincsenek különlegességek, itt minden a szokásos. Erről beszél folyton Oravecz: hogy mi is a szokásos.

A téesz mint a pusztulás angyala jelenik meg, oda tudás, életmód, kultúra, az élet, az erdő, a lovak. Az 56 utáni erőszakos téeszesítés még ma is úgy fölháborítja Oraveczet, hogy meg-megbicsaklik a tolla, megbicsaklik a föllobbanó gyűlöletben. Apái helyett is gyűlöl. Megrendítő ez és rendben lévő: hiba volna azt hinni, hogy minden szépen, biztonságosan befogható a művészet hálójával.

 

Rend van az udvarban, mondtam, tehát például a Kusnyár Gábor égő szénakazla az első fejezetben a tekepályát világítja meg, ahol játszani lehet, itt viszont 56-ot –

 

Itt is van olyam vers, amely egymagában talán mást jelentett. 91-ben, amikor Oravecz épp kormányfőtanácsos vagy mi volt, vagy épp eljött onnét – ez a kortársi olvasatok nevetségessége – másképp hangzott mondjuk a Nemzedéktársaimhoz című vers. Túlságosan ragadt az akkorhoz; most ebből a ragadtságból semmi sincs, szól, ahogy kell, úgy, ahogy lehet. Az irodalom visszavág!

 

Ebben a félmúltidézésben, leírásban vagy tudósításban, ami az összegzés igényét, az elvégzett intellektuális munkát és a nyelv érzékiségét illeti, a Halászóember az Emlékiratok könyvével helyezhető egy polcra. A hónap könyve, van az ÉS-nek ez a sorozata. Akkor ez (legyen) az évtized könyve, németül: Jahrhundertswerk.

 

A harmadik fejezet időegysége: a századok. Egy nagy mondat foglalja össze: És legnagyobb dologidőben félkegyelműként lézeng a faluban a történelem.

 

Küzdelem az emlékezetkiesés ellen és gyanútlan részvétel a rombolásban –

 

Minden verssor mögött tapasztalat áll, személyes és szajlai –

 

Ha (élő) népi írón értenénk még valamit (és nem ez a paródia volna csupán, amely népi írónak lényegében azt tekinti, aki mondjuk 90-ben az MDF-re szavazott, vagy, ism., népi író az, aki jóban van egy másik népi íróval, és/vagy ismerte Illyés Gyulát), akkor mondanám, hogy Oravecz népi író. Részint a tárgya miatt (ebben egy ellen-Petri, ámbit kontra – úgy értve: és – lépcsőház), részint meg lényegeset mond az én és a közösség viszonyáról. Ő azonban nem a közösséget tekinti az élet céljának, a személyes életet nem ebben a magasztos szolgálatban, ebben a pótvallásban látja, hanem azt mondja, hogy az egyéni létnek csak beleágyazottan volnának esélyei. Oravecz sosem képzeleg, hanem képzelete van, nem álmodozik, hanem éles és fájdalmas tekintettel vizsgálja, mi az, ami van, hogy azután azt, mert költő, kitalálja. (Az itt lévő Illyés-vers nem szól ezekről a különbségekről.)

 

Hát persze ezen föltételekkel Ottlik is népi író volna (sőt, minden nagy író), úgyhogy hagyjuk ezt. Egyébként Ottlikkal rokonítja Oraveczet a konzervativizmusa, a szoros értelemben vett, a megőrizni akarás, a minden-megvan-álom.

 

Életek, sorsok, arcok, alkatok, tárgyak, régi szakmák: a lenyűgöző konkrétság –

 

Játékosan és a kötet szelleme szerint használható a névmutató. Új ösvényeket fedezhetünk föl a könyvben, a faluban, a „faluban”, észre nem vett összefüggéseket látunk meg, ki kinek a mije, vagy ha valaki érdekeset találunk, azonnal hátralapozhatunk, hogy mi van még róla. Például Dudás Péter. Megyünk hátra, semmi. Ez visszahat a versre is, Dudás Péter tehát így egész, neki így kell egésznek lennie.

 

A negyedik rész az öregeket veszi sorra, végigmondja a távoli életeket a halálig vagy a kéz tehetetlen tördeléséig. Néha aknára lépünk, ilyenkor szerettem volna, ha ő az apám, olvassuk. Az öregek azok, akik rendbe tudják (tudnák, tudták) tenni a világot.

Majd valakinek részletesen meg kéne néznie Oravecz versbeszédét, a sortördelést, a versszakképzést. Mozgékony, képlékeny forma ez, ami nagy szabadságot ad, szellős, barátságos tereket (jó olvasni), változó tempókat, természetes lélegzetvételt – jól terhelhető az epikus föladatokkal.

 

A következő ciklus egy konkrét öregé, az amerikás nagyapáé. Amerika idegen, ott van hát a falu szélén. Nem lehet sokkal messzebb, mint Eger. Sorsok, tárgyak, arcok, kérdések, most ebből a nézetből. Fénykép amerikai lánnyal, fizikakönyv varázsos ábrákkal, egy örökoverál. És mi volna, ha én volnék, lettem volna a nagyapa, és ő én? Nagyapával pótolni nagy apai beszélgetéseket gondolatban –

 

Oravecz aggályosan pontos ismerője a nyelvnek, mestere a leírásoknak. A pontosság mészölyi magasságaiban –

 

Leírásról jut eszembe: jó játék az első kötetet, a Héjt evvel együtt olvasgatni. Együtt és szemben. Nem jár rosszul egyik könyv sem.

 

A hatodik fejezet az öregek bölcsessége után a természetéhez fordul. A fenyves, a szőlő, az erdő, a Darnó tető, ahonnét az égbe lehet lépni, és az út, melyet apánk is használt mindennap kétszer, ha esett, ha fútt. Hol lehet tehenet legeltetni, hol lehet későn érő barackot szakítani, hol tartoznak a mai napig huszonötször öt, azaz százhuszonöt forinttal. A világ felsorolása. Valóságos tájleírások, és itt nincs késztetésünk „ugorni”, hisz éppen azt tudjuk meg, milyen a világ (Szajla), mi az, ami a miénk, mi van.

 

Ami a Nagy Hídon túl van: nincs. Mi a helyzet hát velünk?!

 

Erről szól majd az utolsó ciklus, előtte még lássuk a legelső emlékeinket. Határozott kisgyerekoptika. Ez például azt jelenti, hogy a Lagzi című verset, amely máshol kép volna, egy leírás, itt emlékként kell olvasnunk, vagyis leselkedésként: ez látva volt. Ilyen a jó szerkezet: önmaga is beszél.

 

Az öregség, a halál fejezete az utolsó, egy öregember, a költő, tesz rendet maga körül, gondol a halálra, a halálára, Compó Borisra, egy elmaradt vallomásra, kokettál a temetése napjával. Azután hirtelen-váratlan egy nagy szerelmes vers, Íme, hát megleltem, nem hazámat, hanem a nőt, kiért nem szűnök meg égni, majd négy oldallal később egy szinte eldugott, hangsúlytalan sor: és elhagyott az utolsó nő is, kit még képes voltam szeretni. Az olvasásnak ezt a drámáját nem a versek adják, hanem megint a könyv egésze.

 

Éltél, mit akarsz még? Ötven utáni kosztolányizások kosztolányizmusok nélkül –

 

Nehezemre esik, de lassan abbahagyom. Egy helyt ez a csöndes mondat olvasható: ezt talán már csak én tartom számon. Számon tartja és ezáltal teremti: Oravecz Imre nélkül nincsen Szajla, ő teremtette őket meg, evvel a sajátos oraveczi arisztokratikus plebejussággal, ő teremtett sorsokat, anyjának, apjának, sógoroknak, bátyoknak, nenéknek, magának. Adott szót azoknak, akik nem tudnak beszélni.

 

Remekmű.