Csirkejáték^*

Ha valamiről (olykor: végre) beszélünk, beszélni kezdünk, akkor a magyar reflex ezt szereti úgy értelmezni, hogy tehát másokról hallgatunk. Mondjuk, mért Ottlikot másolgattam, mért nem Szentkuthyt. Ami mögött természetszerűleg van (volt) valóságos hiátus vagy meg nem oldottság, feszültség, az, hogy egyikőjük sem lehetett a maga helyén, a saját (magas) polcán, és ez, például, efféle másolgatási gesztusokkal lett kompenzálva, de ettől még nem lett senki a polcán – mert nem volt polc.

Itt is fölmerülhet, mért ez, mért nem amaz. Udvariasan úgy mondanám, csak. De ez igaz is. Ahogy úri (stb.) kedvem hozza. Nem ígértem senkinek semmit, és ezt be is tartom. Azon se sokat (konkrétan: semmit) studírozok, mi ezeknek az írásoknak a műfaja; bele-belebotlottam egy könyvbe, és erről beszámolok, vagy nem botlok bele épp, és akkor arról számolok be, vagy másról – én ennyit látok ebből. „De félre bú.”

A botlás egyik módja az újraolvasás. Azoknak, akik „az irodalommal foglalkoznak” (idézőjel nélkül ezt körülményes volna körbefogalmazni; az idézőjel mint (ál)fölmentés), munkaköri kötelességük a folyamatos olvasás, a magyar irodalom folyamatos olvasása. Mert valamiért az úgy van, úgy esik, hogy el-elfelejtünk szerzőket, könyveket, talán nem háládatlanság ez, hanem a dolgok természete. De mintha az is a természete volna, hogy minden változzék, változóban legyen, lehessen változás. Akár így, botlással.

Ha határozott céljaim volnának, leletmentés vagy egy irodalmi vonulat újraidézése, akkor most inkább kellene mondjuk Végh Györgyről írnom vagy és főleg Szobotka Tiborról, a nagy mellékszereplőkről.

Most amúgy sem Rubin Szilárd a téma, hanem egy könyve csupán (csupán?), mert azt ismerem; nincs szerző, nincs irodalmi (életbeli) hely-zet, nincs ember (lenn), betűk gyönyörű rendezett halmaza van, sine ira et studio, kedvünkre.

A regény 1963-ban jelent meg (nekem a 81-es, második kiadás van meg, az oválos Magvető Zsebkönyvtár, El Kazovszkij színes, szép borítójával), nem tudom, nehezen jelent-e meg, volt-e húzd-meg-ereszd-meg, de elsőre szinte elképzelhetetlennek tűnt ez a könyv ott, abban a zord évben; olyan lehetett, akár egy meteor vagy egy marslakó. Ámazonban akkor föllapoztam a Beszélő Beszélő évekjét (mely nem más, mint a Kádárévek számbavétele, mint ilyen fontos és nagy – meg persze magától értődő, kézenfekvő, kötelező, másolandó – ötlet és vállalkozás; gyűjtendő, elrakandó – nem érne meg egy kötetet?), és így azonnal „eszembe jutott”, hogy mondott év épp az amnesztia éve, még nyílnak a völgyben a kerti börtönajtók, de már látjuk amottan a bérci lapályt, XXIII. János, a Pacem in terris éve, ekkor jelent meg a Rozsdatemető, az Ivan Gyenyiszovics és főleg – mert ugyanígy marslakó – A pálya szélén, ez a feledés éve, a klasszikus Kádár-kor kezdete, az élhető takony, forradalom helyett Fradi-bajnokság, mindenki, aki nem, az igen, aki bújt, aki nem, vagy fordítva, de akkor is úgy, vagy nem úgy, de az ugyanaz. (Egyébként ezekben a Beszélőkben érdekes, radikális és hihető újraolvasások is vannak, Beck és Bán Zoltán Andrások, a Húsz óráról, a Rozsdatemetőről, hajdani fősodort könyvekről.)

Ahogy innét megítélhető – megítélhetetlen –, a könyv nem lett botrány, sőt, tisztes sikert aratott, az akkori Jelenkor „az utóbbi évek egyik legjobb regényének” nevezi, az ÉS pedig „kiforrott tehetségre valló, komoly teljesítménynek”. (Ebben a számban, 63. szept. 21., van egy Várady Szabolcs-vers is.) Ekkortájt kezdődött a tü-tü-tűrés, abba tehát belefért.

Ahogy egy futballmeccsről szóló beszámoló újra és újra ismételni kényszerül a labda szót – és hibázik az, aki szinonimát kajtat: a pettyes, a játékszer, a bőrgolyó: brrr, akkor már inkább a rotterdami pokol –, úgy ismétlődik itt a finom, például: finom, franciás szövésű munka.

Elsőre mondjuk azt, hogy a regény nem szól semmiről, egy nő, egy este, egy zaj, jelesül a szívnek verése, egy vagon, „mely lassan, könnyű ringással gurulni kezdett, s Dombóvár beleveszett az éjszakába”. Efféle beleveszések sorozata is a regény. Kis világfájdalom, már nincs miben hinni, fiatalok falkában, lassú bomlások, kis árulások, jaj, múlik az idő és hogyan jutottam ide, az önsajnálat körözései, egy lecsúszás története is, egy lefejlődési regény. Mindez nagyon könnyű kézzel, finoman, csak úgy odavetve – akárha valami újhullámos filmet látnánk a 60-as évekből, olyan Truffaut-szerűséget, antoándüanel-antoándüanel, ha jól emlékszem, amelynek alig van tárgya, vagy csak ez a homály, az élet maga, ama szívverés, az örök Mohács (természetesen nem a csata Mohácsa, hanem a mulandó ifjúságé), egy estem, egy nő, és da capo. Kicsi az élet, de bors, valami ilyesmi, fekete-fehérben, jazzes filmzenével.

Dunántúli könyv, ez mintha rokon értelmű volna a franciással; dunántúli: ez minden: bölcselet, életmód, stílus, tárgyak és geometria – és az e hang. Úgy dunántúli, ahogy nagyban Ottlik. Ez a könyv is egy (a)/a (egy) másik Magyarországról tudósít, az elveszett Magyarországról, hol dobog még a citoyen-szív.

Tizenöt fejezetből áll a könyv, nem folyamatosan van bonyolítva a cselekmény, minden fejezet egy jelenet, egy kép, határozott rajzú, a maga egrys kontúrtalanságában, lebegősségében, mely mindig lódít egyet a történéseken; 45-től 56-ig játszódik, egy szerelem története, mondhatni a fényes szellők nemzedékének a fonákja, a fényes szélcsend.

Nem definiálom, a jó könyvek vagy a valódiak esetében érdekes hullámzás figyelhető meg a cselekmény fontosságát illetően. Az ember hajlamos azt mondani, hogy a cselekmény egyáltalán nem fontos (de ez nem igaz: csak nem fontos, az egyáltalán az tévedés volna), mögötte, előtte, alatta, rajta „folyik a küzdelem”. Kezdetben üdítően függetlennek tetszik a könyv a történésektől, a belsőtől is, a külsőtől is, vagyis a kortól, mind a megírásétól, mind a regényétől. Miközben lassan megkezdődik a szivárgás, már születnek a jelszavak, melyeket nem a hivatalos fölvonulásokon, hanem a családokban zsolozsmáznak, az ország készül önmaga elárulására, „nem eladni magunkat, de érvényesülni”, ami előrevetíti az árnyat (még nem tudni, kiét, miét), a főhős fokozatosan légűrbe kerül, se a nép fia, se a nép ellensége, vagy legalábbis alkalmatlan ezen szerepek eljátszására, van, ahogy egy huszadik századi regényfigurához illik, két szék közt.

A cím is erről szól. Ha boldogulni akarunk, mondja a barát, másképp kell írni. Ez az egész nem más, mint időhúzás. Tudom, válaszolja az én. Amerikában úgy nevezik, hogy csirkejáték. Ki mer tovább a sínen maradni a robogó vonat előtt…

Itt meg, nemde, a történelem expressze elé áll a főhős. („Még hasra is vágódhatunk. Ha nincs idő elugrani, hát hasra vágódik az ember.”) Itt lesz akkor szerepe a cselekménynek, a korszivárgásnak, a szereplőknek, a fiú egy senki, választottja gazdag bácskai sváb lány, az új rendszer a senkiké volna, tehát a fiúé, aki azonban túl finom, dekadens, öreg, magát ugyan még el tudja árulni, de nagy üzletet ebből már nem tud csinálni, így lesz a hangsúlyosan személyes történet mégis országtörténet is. Idézzünk egy idézésre termett mondatot, melyben az elbeszélő hős Julien Sorelnek látja magát, „akit Napóleon helyett Metternich bűvölt meg, s a forradalom korában támasztotta létráját az úri házak omló falához”.

De még nincs vége. Hahh, jöjjék a szintézis! Mert amikor így, haladván az olvasásban, megelégedetten definiáltuk a könyvet mint valami kedvünkre való finom impresszionista etűdözést – folyamatos proustozások, „ezért volt olyan örökkévaló abban a percben minden”, és minduntalan vissza a gyönyörűséges roothoz, a mohácsi szőlőhegyekhez, a pannon éghez, az ismeretlen birtokhoz –, és továbbérve észleltük, hogy nem egészen csak így, a finomság nem csupán lebeg, nem kevés, hanem fundált is, leér a földig, gabalyodik az élet és a gabalynak van története, akkor egyszer csak azon kapjuk magunkat, akár a könyv elbeszélője, hogy másutt vagyunk, mint ahogy hisszük. Hogy kiment a föld alólunk. Valahogy süvít a szél, vagy hogy.

Nem a történelem szele.

Dunántúl ide vagy oda, bekeményít a könyv, az elbeszélő nem csak egy keserves Werther, hanem gátlástalan szenvedő, akit csak egy dolog érdekel igazán, a saját szenvedélye. A szenvedély aránytalan és monoton, itt is újra meg újra kezdődik: ugyanaz. Mintha egy alkoholista ígérgetné: többet sose, vagy eztán mindig. A szép lelket fojtogatni kezdi a szenvedély, elhányja hát a szépet, s nincs olyan lent, amelynél ne volna lentebb, alázások, alázkodások, keresztbecsalások, a nevetségességig.

Ritka magyar nyelven az én rosszának ez a figyelmes vizsgálata; az érzelmesség, a meghatódottság hiánya, a szenvtelen érdeklődés hideg tüze, valami puszta vagy pucér vagy pogány tekintet, nem objektív, de közvetlen, leplezetlen; ritka. Nyugalom, nyugalom akár a vereségben is, a szégyenben vagy épp a hisztériában (a nyugtalanságban): van, ami van. Ez a nyugalom teszi egyedülállóvá a könyvet; meteor, marslakó – mégis.

A szerelem és szenvedély mint megváltás: ez a tét és ez a vadság.

Finoman bánnak itt (errefelé) a nyelvvel, láthatóan keresgélik a szavakat, itt a sötétben napótt’ lánymellek világítanak, és van szélvájta garmada, még ha nem tudjuk is, mi az. Olyan fejezetkezdések és -zárások vannak, hogy egy Kundera megirigyelhetné (vélhetően túlzok), pedig ebben nála jobbat keresve sem találnánk, igaz, nem keresünk. Ím a gyönyörű kezdés: A zebegényi üdülő szobájában, este tízkor háromszor pofon vágtam a feleségemet. – Az irigységtől megkeseredik a toll a számban. És egy egyszerű, tiszta zárlat: Ő félálomban kinyújtózott, majd a birtoklás nyugalmával magához ölelt, mint egy nagy és súlyos gyermekkori babát.

Érdekes, gondolom, véletlen, hogy a regény „úgy” végződik, ahogy az Ottliké, dunai hajón, takarékosan végigszíva; a könyv talán legszebb jelenete, ahogy a magányos én szólongatja maga-magát, elébb megnevezvén magát, Angyal Attila, azután mintha a barátja szólna, Till, figyelsz rám, öregem?, majd egy „nőszemély”, majd a nagymama, Attila, kisunokám! – „Gondosan lepöcköltem a térdemre hullott hamudarabkákat. Szétszóródtak, és árnyékot vetve gurulni kezdtek a fedélzet bádogpadlóján. Közben, akár egy végső, szívtépő jajkiáltás: – Till, kisfiam! Aranyos, kicsi fiacskám! Semmi válasz.”

Az egyik legszebb magyar regényvég.

De van még egy vége. Az utolsó fejezet afféle keretszöveg (ez is rímel az Iskolára), a szálak elvarrása stb. Ez a 81-es kiadásban más, mint az elsőben, ott a hős öngyilkos lesz, kerekedik egy barát, egy Zeitblom, egy Krisztián, naná hogy ő gondozza a kéziratot, az egész kicsit sok, akart, formális. Az első néhány mondat után az új véget is fölöslegesnek véltem – de nem: Finoman iránytalanul odatett, mintha egy véletlen (vétlen) kamera venné, kézből…

Itt olvas az én egy újságban „Hollywoodból hazatért nagy írónk hatalmas regénytervei”-ről: „Először is szeretném megírni a magyarság történetét, az egész ezer esztendőt. Persze, a magam européer művészi elgondolásai szerint.” – Gyöngyszem és ellendefiníció: a Csirkejáték éppen nem ez a könyv.

A másik gyöngy a könyv utolsó „állítása”, egy pislákoló neonreklám: Tiszalux – Magasfényű zománc! Így zárul a könyv: Tiszalux. Az egyik legszebb magyar regényvég.

Nem tudom, értelmezhető-e még a kis és nagy költő fogalma, mindig is homályos volt, mi alapján nagyobb mondjuk Ady Szépnél. Nyilván nem jobbságról van szó, hanem valamiféle fontosabbságról. Vagy hogy a világból nagyobb darabot vesz birtokba? Na de és az intenzitás? – A Csirkejáték kis könyv vagy még inkább szerzője: poeta minor. De legfőképp poeta.

A fülünkben úgy van, hogy ha csirke, akkor Csirkefej, ha játék, akkor Macskajáték. Akkor tehát ne feledjük: van Csirkejáték is. Nincs minden meg, de ez megvan.