A Bermuda-háromszög^*

Hogy a 21. század írója, ha van, s ha egy van neki, milyen, az innét még nem látszik, a 20. század írójának a forma lett kétséges, ezért, ha még él, állandóan a formáról beszél. E tekintetben egy Nervensäge. (A szöveg először németül hangzott el, ami magán, a szövegen, viseli nyomait. A N. szó szerinti jelentése: idegfűrész, vagyis valaki, akitől a falra lehet menni, egy idegekre menő alak.) – Én soha nem tanultam szisztematikusan németet, sok mindent hallás útján jegyeztem meg – rosszul. Így a Nervensäge-t úgy hallottam, hogy Nervensegler (idegvitorlázó), annak volt ugyanis értelme, el is képzeltem azt a kellemetlen frátert, aki az idegeimen fel s alá vitorlázik, láttam vigyorgó, napbarnította arcát, ahogy hátra kihajol a hullámok fölé, fejét lehúzza, hogy ne üsse bele a visszacsapódó vitorlarúdba, és így is mondtam mindig, Nervensegler, még talán két éve is, többnyire elismerően bólintottak, hogy milyen jól és eredetien és játékosan bírom a német nyelvet. A félreértés mint a mély megértés alapja?

A kérdésessé vált – kétségbe vont és kétségbeesett – forma éppen a formalizmust erősítette, minthogy a forma természetessége szűnt meg, ezért a művészet a készen vett formákat használta, s rögtön reflektálta is az eljárását, s mutatta, hogy készen vett formákat használ. Ez vezetett oda, hogy a regényeknek nem formájuk lett, hanem struktúrájuk (pontosabban ez lett a formájuk). Ez vezetett oda, hogy míg a régi szép időkben a kolléga azt mondhatta (és kellett mondania): Madame Bovary c’est moi!, a 20. század írójának már csak ez maradt: der Ich-Erzähler c’est moi! Van különbség. Vagy még inkább: az intertextualitás c’est moi!

 

Ha német közönség előtt beszélek, és értelemszerűen németül, akkor előfordul, hogy túlontúl magától értődő lesz (nekem is, a hallgatóságnak is), hogy németül beszélek, és hogy megértjük egymást. Jót tesz ilyenkor, különösen ha a nyelv a téma, ha magyarul kezdek el beszélni (és jó szokásomhoz híven elkezdtem egy kicsit magyarul beszélni), és csak beszélek, beszélek, beszélek, enyhén hosszabban, mint az kellemes volna, a hallgatók forduljanak irritáltan egymás felé, mi ez, mi ez a blabla. Ha egy nyelv nagyon ismeretlen, akkor nem látszik rajta, hogy nyelv.

Mondják, messziről jött ember azt mond, amit akar. A messziről jött nyelv is azt mond, amit akar.

 

Ahogy múlik az idő – az, amelyik a születésemtől fogva múlik –, egyre inkább az az érzésem, hogy akkor járok el helyesen, ha regényben beszélek, és egyébként csöndben vagyok, tartom a szám.

De nem tartom a szám. Ennek a következetlenségnek, érzés és gyakorlat különállásának aztán sajátos következményei vannak, melyeket nem részletezek, talán csak annyit, hogy a megszólalás maga, ha nem csinál is regényhőst belőlem, de rám vetíti a már említettem Elbeszélő Én árnyékát. És fordítva: amikor nemrég egy írás kapcsán a saját személyes szabadságomról, bűneimről és hát, elnézést, tudom, hogy erről nem illik beszélni, fájdalmaimról és szenvedéseimről és ezek megvallásáról kellett gondolkodnom, érzékelhettem, hogy ez milyen nehezemre esik, nehezemre esik, hogy nem vagyok (mert az adott esetben nem lehetek) félig-meddig fiktív. Ott szerencsétlenkedtem magam körül, mint egy afféle szocialista realista író. És hogy ez olyan valószerűtlennek tűnik. Mert persze a fiktív felé való önkéntelen elcsúszásom nem azt célozta, hogy jobb (vagy rosszabb, és így jobb) színben tűnjek föl, hanem azt, hogy valóságosabb legyek, valóságosabb legyen a szabadságom, legyenek a bűneim stb., és főleg ezek megvallása.

A nyelvről beszélek, arról, hogy nem én választom a nyelvet, hanem ő engem.

 

Amikor azt mondjuk: 21. század, óhatatlanul a jövőre gondolunk. S a jövőről való beszéd többnyire valami utópisztikus vagy vizionárius – föltételezések egy szép új világról. Ennek a reflexnek semmiképpen sem tudok eleget tenni, a vezérlőcsillag-gondolkodás nem az én műfajom. Az irodalom amúgy se a gondolatra épít, hanem a nyelvre. A gondolat kicsit mindig gyanús az irodalomban. (Ism.: Ha nekem írás közben egy gondolatom támad, azonnal fölugrom, és addig járkálok föl-alá a szobámban, amíg el nem felejtem.) Az irodalom (többnyire) nem gondolatokkal dolgozik, hanem gondolatokat teremt. Az a jó helyzet, ha az írónak nincsen mondanivalója, csak a könyvének. Ha persze a könyvének sincs, akkor nincs miről beszélni.

Akkor talán most kéne az a „pontos, precíz pillantás, melyet a múltra vetünk azon célból, hogy az emlékezés által a jövőről beszélhessünk”? Ahogy a slágerek mondják: a jelen a jövővel terhes, illetve ma lesz a holnap tegnapja vagy a tegnap holnapja, nem emlékszem már. A kérdés talán inkább az, hogy képesek vagyunk-e a múltra pillantást vetni, és akarunk-e egyáltalán a jövőről beszélni.

Vessünk egy pillantást a pillantásokra: jellemzően 20. századi mozdulat, ahogy alany és tárgy egybecsúszik, amikor nemcsak a néző nézi a képet, de a kép is a nézőt, s ha valamit megfigyelünk, az már nem valami, hanem a megfigyelt valami (lehet, hogy a 20. század nyelve a Heisenbergé?), és a fény is, ama bizonyos mehr Licht, hol ez, hol az, ha részecskeként kezeljük, részecskének mutatkozik, ha meg hullámként, azonnal interferenciacsíkokkal áll elő. Vagyis minden a kérdéstől függ. (Akár mint a rabbinál a viccben. Igazad van, fiam. Neked is igazad van, fiam. De rabbi, hogyan adhatsz igazat egyszerre két egymásnak ellentmondó felfogásnak? Neked is igazad van, fiam.)

Szóval saját hajunknál fogva emeljük föl magunkat, vagyis kezünket Escher keze rajzolja, melyet kezünk rajzol.

 

Van nekem egy fehér rokokó komódom. Szép. És a széppel még keveset mondtam. Illetve ilyenkor derül ki a szép brutalitása. Ahogy tör-zúz. A szép elsődlegesen nem harmonikus, hanem erős. Ez a komód szétrobbant egy mai lakást. Egy ilyen komódhoz más házakat kell építeni, más életet kell élni. A komód erről a másról beszél (kéretlen Rilkeként), hiába tettem rá könyveket, folyóiratokat, szendvicset, vagy ellenkezőleg, lepakoltam róla mindent, hadd fényeljen az a carrarai márványplató, esetleg alattomosan még egy ezüst gyertyatartót is odaállítottam – nem segített. Ezzel szemben az édesapám lakásában, amely tereit tekintve nem különbözik az enyémtől, alapvetően más a helyzet. Ott is van ebből a szériából egy sarokkomód, nem kevésbé látványos darab, de kussol, nem lázadozik, mint nálam. Az okát is tudni vélem: apám nézése, pillantása elhelyezi a fehér szörnyeteget, elhelyezi a múltban és a személyesben. Nekem nincs ilyen pillantásom. Én csak akkor tudok így nézni, ha becsukom a szemem.

Vagyis mintha azt állítanám, hogy a regényíró pillantása az igazi pillantás, hogy a művészet nyelve a releváns nyelv. Ilyen messze azért nem mennék el. (Amikor Samuel Beckett mellett a ragyogó napsütésben valaki felsóhajtott, de szép idő van, ő lehajtotta a fejét és azt mondta, ilyen messze azért én nem mennék el.)

De sorolhatnám tovább a családi pillantásokat, a nagyapámét, vagy biztonság okából a Harmonia cælestis-beli nagyapáét, aki úgy volt arisztokrata, hogy mindenkit lenézett, s a regényapáét, aki senkit nem nézett le, s így volt arisztokrata.

Én meg pislogok. Ez a pislogás a 20. század végének a pillantása, ez a bizonytalan és szándékosan önkorlátozó pillantás. A századvég Faustja ezerszer meggondolja, hogy a tekintetét a nagyra emelje, ellenkezőleg, tapasztalatai arra intik, hogy aggályosan a lába elé nézzen, nehogy megbotoljék. A múlt század nagy botlásait nézve nagyon is érthető ez az óvatosság. De nevezhető-e ez a gyakorlatias, kicsi pillantás még faustinak? És ha igen, ha nem: hogyan egyeztethető össze ez az európai hagyománnyal? Vajon nem a legfontosabb eleme ennek a hagyománynak a reflexivitás, az, hogy az európai ember folyamatosan gondol valamit magáról és a világról, horribile dictu van erről valami víziója? De legalábbis elgondolása, képe. Szava.

 

Azért beszélek a pillantásról, mert szívem szerint a képről beszélnék? Melankolikus önsajnálattal arról, hogy a szó státusába a kép került volna? Ez azért talán nem ilyen egyszerű, noha érzékeljük, hogy a kultúrában elmozdult valami, mozdulás alatt van, és ez a mozgás erősen érinti a szó és a kép helyzetét. De nem úgy, hogy a szó – mely nemdebár kezdetben vala – letaszíttatott trónjáról, tehát hogy valami új barbarizmus kezdetén állnánk. A világ nem lett rosszabb. Igaz, jobb sem. Vagy ahogy a költő mondja: A világ nem egyre rosszabb lesz, hanem egyre kevésbé ártatlan. (Bár olykor azt gondolom, különösen az én szép hazámban, hogy valami mégiscsak rosszabb lett, hogy a beszédnek a rendje romlott el, a pislogásnak nincs rendje, a pislogás az nem tekintet.)

A kép nemcsak elnyomja, de inspirálja is a szót, hívja, kéri, új erőfeszítésre ösztönzi. A nyelv pozíciói egyre gyöngülnek és erősödnek. Látunk valamit, és nem hiszünk a szemünknek. A valóság új képei olykor annyira hihetetlenek, hogy utána kell kérdeznünk: mi ez? Valóban az, aminek mutatja magát? És mi ez az az? Pl.: háború ez már? The pen is on the table. Is the pen on the table?

(Jut eszembe: Amikor Pat Barker írónőt megkérdezték, mit szól az írókollégák szeptember 11-i kommentárjaihoz, azt felelte, hogy amikor a repülőgépek beleütköztek a toronyba, akkor szerte a világon sok keresztény, zsidó, muszlim és istentelen felkiáltott: Jaj, Istenem! És ennél többet azóta sem sikerült senkinek mondania. Jaj, Istenem.)

 

Az alcím azt sugallja, mintha ez a nyelv, a 21. századé, már más nyelv volna, új nyelv, új gondolkodás, új, sőt még azt is sugallja, hogy erre az újra nagy szükségünk volna. És ugyan ez utóbbi igaznak látszik lenni, ne feledjük, a nyelv olyan, akár az óceánjárók vagy mint egy hegy vagy mint egy elefánt (vagy ami ugyanaz: egy nagyobbacska egér): hatalmas, lassúdad, fenséges (és kopott és foltos és mindennapi és főleg satöbbi) – királyok jönnek, királyok mennek, a nyelv marad.

Talán nem túlzás a 20. századot a nyelv századának nevezni. Az én tapasztalataim a diktatúrából valók. Megdöbbentő és egyben lefegyverző, hogy a Kádár-diktatúra mennyire egyetlen szótól függött. Legitimitását (maga előtt) és erejét az adta, hogy ellenforradalomnak nevezte az 1956-os forradalmat. Ez a szó aztán kasztokba sorolta az embereket, az vagy, aminek 56-ot mondod, nyíltan behódoló, ellenforradalom, nyíltan lázadó, forradalom (egy kézen meg lehetett számolni, hányan voltak, most már több száz Síva kéne), vagy nyíltan semmilyen, a Kádár-rendszer ezt is megengedte, sőt támogatta, 56-os események, később kis iróniával (bár, hogy hova mutatott az irónia hegye, nem tudni): 56-os sajnálatos események, vagy egyszerűen 56. – Mostanában is mondják: a szeptemberi események, és én hallom mögötte a kis megtorpanást, dadogást, hogy mondanánk is valamit meg nem is.

A 20. század a diktatúrák százada, és a diktatúrák nyelve a csönd, a halálos, végtelen csönd. Amit én ismertem, az már egy javított változat volt, vagy gyönge változat, soft pornó, ennek a nyelve a hallgatás, éppen a diktatúráról való hallgatás, mert a gyönge diktatúra is diktatúra, a gyönge is erős, fölzabálja az alattvalók életét. A Kádár-diktatúra konkrétan 56-ról hallgatott. Ez a, hogy így fogalmazzak, nyelvi aránytalanság érdekes helyzeteket eredményezett. 54, 55, 57, 58 – ez a négy szám így leírva már politikai provokációnak számított volna, és ha föléírjuk: Négysoros, akkor igazi, bátor hazafias verset kapunk, mely kifejezi a magyar nép örök szabadságvágyát, lehetne elemezni a Gottfried Bennt idéző új tárgyszerűséget, mely Petőfi Sándor okos lelkesültségével ötvöződik. Kimennek az oroszok, Magyarország szabad, demokratikus állam lesz, s ha most valaki azt mondaná, 54, 55, 57, 58, csak vállat vonnánk, mi van, kegyed nem tud számolni? Hová lett Benn, hová Petőfi? Elvitte a kiscica, értsd, az orosz katonák.

 

Folyamatosan viszik-hozzák a nyelvet. Az amerikai katonák is. Vagy német, francia. Vagy magyar, mindegy. Nem akarom aktualizálni, amit mondok, de most beszélek.

 

Aki diktatúrában él, az félelemben él, a félelem országában él, én tehát negyven évig félelemben éltem. Nem jó. Megalázó. Még utólag is, hisz arra, hogy minden a félelemre vezethető vissza, arra is, értelemszerűen, csak utólag jöttem, jöhettem rá. Az ember nem élhet állandóan félelemben, tehát ha állandóan félelemben él, akkor a félelmet nem félelemnek nevezi. Hanem – hogy egy példát mondjak – bátorságnak.

A magyar diktatúra története leírható két mondattal. Kezdődött: aki nincs velünk, az ellenünk, és végződött: aki nincs ellenünk, az velünk. (Arra, hogy melyiket mondta Krisztus és melyiket Kádár János,^* már senki nem emlékezett, most pedig a nem-emlékezésre nem emlékszünk.) Aki nincs velünk – ezt a mondatot mostanság is lehet hallani. Megjelenik egy „mi”, amelyhez igazodni kell. [Ahogy most utólag gépelem a szöveget, látom, az itt és mostani egyértelműséghez hozzá kell tennem, vagyis hogy a szöveg is azt gondolja, amit én, hogy itt főként az amerikaiakra gondoltam, és nem a Fideszre, noha amely szintúgy akinincsvelünközik.] Aki diktatúrában élt, annak érzékeny a füle az ilyesmire. Persze most nem diktatúrában élünk.

A félelem, a szabadságban élő ember félelme összetettebb jelenség. Mondtam, a félelem rossz. Másfelől a közmondás szerint jobb félni, mint megijedni. Vagyis jobb, ha az ember ismeri a veszélyeket. Úgy mondanám tehát, hogy félni igen, de nem félelemben élni. Mindezt azért említem, mert mintha a századvég embere, a nyugati ember, elveszítette volna a félelemre való képességét, elveszítette vagy eltakarta, elnyomta. Most pedig megijedt. Ijedten beszél. A 21. század nyelve előtt álló feladat: visszanyerni a félelemre való képességet, visszanyerni a konstruktív félelmet, ami nem más, mint az ember igénye a világ ismeretére. A józan figyelem, sőt éberség – de nem gyanakvás.

 

Az előbb kimondatlanul már említettem egy tornyot, mint a (rossz) ijedtség és a (jó) félelem lehetőségének forrását, de a nyelv kapcsán természetesen Bábel tornya magasodik (ha nem is nagyon magasra) elénk.

Nem kéne vajon örömmel fogadnunk ezt a posztbábeli nyelvi káoszt, a párbeszédre vonatkozó, újra meg újra megmutatkozó tehetetlenségünket – hisz végül is nem maga az Úr volt-e az, aki összezavarta a nyelvünket? Az egynyelvű ember talán túlontúl is megértené egymást, mindenesetre úgy tűnik, szükségszerűen égig érő tornyot akar építeni, és ezt valamiért opponálja az Úr. De nem úgy van-e, hogy újra meg újra megpróbáljuk az égig érő torony építését? Nem így tett-e a természettudomány, amikor azt hitte, mindent meg fog tudni? És nem a matematika nyelve az az egységes nyelv, amely ezt szolgálja? A matematika univerzalitása valóban nagy dolog: nincs az az elvakult fundamentalista iszlám matematikus, aki össze tudna különbözni a bigott katolikus kollegával azon, hogy kétszer kettő az négy. Legföljebb gyanakodva visszakérdeznének, hogy hanyas számrendszerben vagyunk, ámen.

Beszélhetünk erről úgy, mint a nagyravágyás nyelvéről, a tudomány, amint meg akarja érteni a világot, a világot mint jól körülírható tárgyat leírni akarja, keresi ama világegyenletet, amely egyszerre írná le az elemi részecskék és az Alpok, illetőleg a Kárpátok törvényszerűségeit. Mondhatni ez monologikus nyelv. Időközben a matematika is belátta korlátait, erről szól Gödel nevezetes tétele, s ha most kocsmában volnánk vagy meccsen, szotyolázás közben el is mondanám, miről szól, valahogy arról, hogy „rendes” rendszerben szükségszerűen jutunk olyan állításhoz, amelynek igaz vagy hamis volta eldönthetetlen, és ha ezen állítás vagy a tagadása elfogadásával egy új rendszerhez jutunk, ott szükségszerűen találunk ismét egy ilyen állítást. Mindig! Ha tehát egy rendszerben mindent meg tudunk mondani, minden állításról el tudjuk dönteni, hogy hamis-e vagy igaz, akkor ott valami nincsen rendben, ott valami baj van, az a rendszer „hazugságon” nyugszik. A nem-tudás, ennek szükségszerűsége mint valami megbízhatóság sine qua nonja. Nem mélyen szép dolog ez? Hirtelen Gödel látszik a jövő afféle paradigmatikus figurájának. Ez a vidáman belátott korlátosság, egy korlátosság, ami talán nem is korlátoz, hanem felszabadít.

Jó volna, ha a 21. század nyelve ezt is tudná, ezt a nemtudást.

 

A huszadik század fölfedezte a beszédet. Az újkantizmust felváltotta a fenomenológia, azt pedig a hermeneutika, s a nagy, az egyre nagyobb Wittgenstein azt mondta nekünk, hogy a szónak nincsen jelentése, csak szóhasználat van. A világot az emberrel együtt kell megérteni, mert csak az emberrel együtt lehet. Ezért, hogy kevésbé a nyelvet keressük, a lingua francát, hanem inkább a beszédet.

Van az a lejárt szavatosságú vicc, hogy a kommunista párt azon hibák kijavítására jött létre, melyek nélküle nem is léteznének. Valahogy az ember is így látszik működni: azon katasztrófák elhárítására törekszik, melyek nélküle nem volnának. Vagy ahogy a nagy Sztálin epigrammatikus szépséggel megfogalmazta: Van ember, van probléma, nincs ember, nincs probléma.

Van ember. Sok ember van. Az ijedt ember szeretne különbséget tenni ember és ember között. Mintha az embertelen tett nem volna emberi. Mindenki ember, aki ember. Ebben nincsen hierarchia, nincsen első világ, második világ, harmadik világ, nem lehet lezárni a birtokon átvezető utakat, valaki mindig átmászik a kerítésen foga közt egy halkéssel, nem lehet franciául beszélni a cselédség előtt. Nem lehet elbújni.

Néhány évvel ezelőtt, amikor egy ideig Berlinben laktunk, didaktikai családi kirándulást tettünk a két kisebbik gyerekkel Buchenwaldba, nem láttak még tábort, lássanak. Egy ilyen kirándulás szükségszerűen generál olyan mondatokat, melyek brutális közvetlenséggel mutatják az állandóan jelen lévő botrányt. Először menjünk fagyizni Weimarba plusz Goethe, és aztán a koncentrációs táborba vagy fordítva? Ez nem cinizmus, nincs mit csinálni. – A gyerekek nehezen bírták, többek közt azért is, mert ebben a táborban volt annak idején Kertész Imre, akit ők jól ismernek és szeretnek, mindent tehát evvel a konkrét rémülettel néztek. Amikor azután láttak egy hullaszállító taliga- vagy kordélyszerűséget, s annak aljzatán, szélén egy afféle vércsatornát, mert az európai racionalitás rájött, hogy a halottak eresztette lé problémát fog okozni, és a gyakorlatiasság, a hagyomány, a technika, a civilizáció ebben a kis elvezető csatornában, ebben a kicsi, de szellemes ötletben koncentrálódott, akkor ez, és nem a rettentő statisztikák, a sok millió halott, nem a megdöbbentő képek, hanem ez a kis horpadás indította el fantáziájukat – és a kisfiú, aki fegyelmezetlenebb és vadabb, idegesen csapkodni kezdett a karjával, mint egy nehéz madár, aki repülni szeretne, és fejét ingatva, lefojtott hangon, mintha gyűlölne valakit, ismételgette: Menjünk innét! Menjünk innét! Amire a nővére lesütötte a szemét, és kimondta a szerintem legfontosabb mondatot a holokausztról: Hová?

Hová, nincsen hová, minden itt van, és minden mi vagyunk.

 

Magunk mögött hagytuk a hamis nyugalom végtelennek hitt évtizedét, mely azt gondolta magáról, hogy „megy minden” és mehet minden, nagy kérdésekkel nem kell és nem lehet foglalkozni, semmit se tudok vagy mindent tudok, ennek nincs jelentősége. Az ijedt ember nem mer a világ arcába nézni, a túl nyugodt ember vállat von vagy ironikusan pislog, és így nem néz abba az arcba. Mindkettőjük nyelve az önsajnálat nyelve. A fegyelmezett önzésé és opportunizmusé. Jaj, csak ne bántsunk meg senkit és főleg magunkat ne bántsuk meg. Ennek a nyelvnek a centrumában a közhely áll, a szellemes vagy újabban a szigorú közhely – hogy takarjon el mindent. Személyesség helyett személyes és kollektív egoizmus.

Az új ijedtség azonnal összevont szemöldökű, szigorú férfiakat tolt előre, mintha mostantól kezdve csak komolyan és fontos dolgokról lehetne beszélni. Jó volna, ha a 21. század nyelve tudná, hogy ez milyen rémes és hazug volna. De azt is tudná, hogy az milyen rémes és hazug volna, ha senki nem beszélne így. Hogy tehát újra föl kell tenni az ember, az emberi gondolkodás alapkérdéseit, mi az ember?, mivégre vagyunk a világon? Mi az, amit komolyan veszünk? Vagy hogy tálibosan fogalmazzak: Miért adnánk az életünket? És valamelyest fordítva: Hogyan maradhatunk életben? Miután megállapíthatjuk, hogy a szót értés elemi föltételei sincsenek meg (bizalom, közös szótár helyett gyanakvás, tornyok) – beszélni egymással. Mi az a közös, amiben mindahányan meg tudunk egyezni?

Mondván, keveset tudunk, mindig a részletekről beszélünk, ez a 20. század végének a nyelve. De jobban meg kell dolgozni a nemtudomért, vagyis fájóbb, zavaróbb ez a nemtudás, nem magától értődő, hanem valóban hiányzik valami. Szóval mégiscsak meg kéne ismételni Kant kérdését, hogy lehet-e a részről beszélni az egész nélkül, értelmes dolog-e célszerű részről a céltalan egészben beszélni.

Toljuk magunk előtt ezeket a kérdéseket, legalább fél évszázada. Nem, pontosan meg lehet mondani: Auschwitz óta. Lehet, hogy a 21. század nyelve a 20. század kérdéseinek megválaszolására kell? Vagy ha csak ezt tudja, az eleve katasztrófát jelent?

 

Amikor a kisfiamhoz, a buchenwaldoshoz, új berlini osztálytársai kérdést intéztek, értelemszerűen németül, akkor ő, aki akkor egy szót sem tudott az említett nyelven, nem kezdett el kézzel-lábbal mutogatni, infinitívuszokat előbányászni, ih kommen ungarn, hanem hibátlan, Kemény Zsigmondon edzett magyar körmondatokban válaszolt az elképedt kicsi poroszoknak. És amikor óvatosan kétségeimnek adtam hangot az eljárás hatékonyságát illetően, akkor hidegen annyit válaszolt: Ők mondtak hosszú német mondatokat nekem, én pedig hosszú magyar mondatokat mondtam nekik, és nézett rám kitartóan, akár egy felnőtt. Egy nyelvi szimmetriát kellett szegénynek erőszakosan előállítania, mert öntudatlanul tudta-érezte, hogy aki a nyelvet birtokolja, azé a hatalom.

Ez az egész, ez a toleranciára, racionalitásra, általában a felvilágosodás értékeire épülő érvelés – a gazdag európai érvelés. Az értelmes önkorlátozás (melyet nagyon is korlátozottan gyakorlunk, in concreto például 200 milliárd dollárt adunk ki egy harci repülőgépért, miközben az egész Nyugat az összes fejlődő országnak mindösszesen 60 milliárd dollárt ad, az emberarcú kapitalizmus körülbelül olyan messze lehet, mint volt az emberarcú szocializmus), szóval az értelmes önkorlátozás – ez a gazdagság nyelve. De akinek nincsen semmije, az nem tudja magát korlátozni. S mert nem tudja, nem is akarja.

Rendben, egy igen-nem világ helyett, egy többértékű, többszólamú, nem bináris világgal van dolgunk. Játsszunk egyszerre több játékot, beszéljünk több nyelven. Igen ám, de ez többek közt alkat kérdése is. Mi van avval, aki nem akar egyszerre többet? Vagy nem tud. Aki nem szeret, aki nem tud játszani. Aki monogám. Vagy nincs humora. Hol az ő helyük? Sok ember van.

(Csupán mellesleg jegyzem meg, hogy az író bizonyos értelemben fundamentalista, nekem ragaszkodnom kell az egy nyelvhez, a munkám lényege az, hogy a magyar nyelv lehetőségeivel és korlátaival dolgozzam, végességgel és végtelenséggel, „az ittlét mély bánata és a végtelenség boldogsága”, nem ugorhatok át németbe, ha netalántán filozófiáról kéne szólnom, onnét tovább a franciára, ha nőkről, s ha ványadt sorsom úgy hozná, hogy filozofáló nőkről kéne beszélnem, pontosabban az erre vonatkozó úti élményeimet kéne önökkel megosztanom, nem kérhetném az angol nyelv nagyvonalú támogatását. Indeed, sir.)

 

Amit bizonyosan tudunk a 21. századról, és ez egyik legfontosabb jellemzője, hogy ez az a század, amikor meg fognak halni a holokauszt túlélői. Mindenki. Ez megváltoztatja a világot, megváltoztatja a nyelvet, a beszédet – legalábbis a világnak azon pontjain, ahol beszélnek a holokausztról, ahol ez emberi téma; a magyar nyelvet, ezt a botrányos érzéketlenséget a mostani állás szerint nem fogja érinteni.

Másképp beszél és másképp hallgat az, aki ott volt, ezért másképp beszél és másképp hallgat az is, aki nem volt ott. Van ebben az új egyedüllétben valami félelmetes és ijesztő, ahogy lassan elhagynak minket a túlélők és magunkra maradunk. Megint a felelősségről beszélek és nem az önsajnálatról. El akarjuk-e felejteni a történteket, mint egy rossz álmot (és evvel minden szenvedést értelmetlennek és fölöslegesnek mondunk), vagy elfogadni akarjuk, mint az emberi történet, civilizáció nagy traumáját? Ez a 21. század nyelvének nagy kérdése: elfelejteni akarjuk-e, vagy pedig ha nem is megérteni, de megtartani Auschwitzot szörnyű emberi mivoltában, vagyis az a kérdés, hogy a neurózis vagy a kultúra lehetőségeivel élünk-e.

Ha az ember magára marad – és ez is a 20. század –, akkor elveszett. Az embernek nincs esélye, az emberiségnek van esélye. Jó lenne, jobb lenne, ha ez idézet volna.

 

A Nervensägler mintájára én úgy hallottam, hogy a németek a Leidkulturról vitatkoznak (leiden = szenvedni), d-vel, mint Duna. (Valójában a Leitkultur volt a gőgös európai téma, hogy van-e vezető kultúra stb.) Csodálkoztam ugyan, a szenvedésről nem illik beszélni, de logikusnak tartottam, a kultúra többek közt erre való, a túlélésre, mikor a szenvedés egyénileg már elviselhetetlen, mert annyira értelmetlen.

A 21. század nyelve a Leidkultur nyelve, a reményen túli remény nyelve, egy nyelv, melyben nem válna szét gondolat és érzelem, és nem válna szét béke és szabadság (lehet, hogy egy regény nyelvéről beszélek?), ez a nyelv lehessen a felejtés nyelve is, tudván, hogy felejteni csak azt lehet, amit ismerünk, lehessen az „én” és a „mi” nyelve, tudván, hogy az ember a saját tekintetében nem találja meg embersége méltóságát, jó volna, ha a lét elviselhető nehézségéről tudna szólni, esetleg akár ama agyonbeszélt elviselhetetlen könnyűség közegében, az emberi mérték érvénytelen a világ számára, mondja Ernst Jandl, jó volna, ha olyan nyelv volna, amelyen ki lehetne például mondani azt, hogy naponta 20 ezer gyerek hal éhen, kimondani úgy, hogy ne hallatszódjék se demagógiának, se krakélerségnek, hanem jelentsen valamit, mert most nem jelent semmit, és legyen következménye, mert most nincs következménye, nem tud lenni, rám nézve sincs következménye, a beszédem alatt kb. 600 gyerek halt meg, s azalatt, míg a gyerekhalálról beszéltem, beszélek, most (míg önök ezt olvassák) kb. 8-10 gyerek halt meg, a 21. század nyelvének kell tudni beszélni erről, ha akarunk egyáltalán beszélni, a 21. század a Leidkultur nyelve, a megmaradásé, mint ilyen univerzális, a Kanté, egy nyelv, mely ismeri korlátalt, mely korlátok szükségszerűek, tehát a Gödel nyelve, és gyakorlatias nyelv, tehát beszéd, mely esélyeit, reményeit „a gyakorlatias beszéd mint a gyakorlatias beszéd lehetetlensége” paradoxonból meríti, félreértések sorozatával jutni a megértéshez, a diplomácia nyelve ez, a Joschka Fischeré.

Ha tehát most befejezésül azt mondom, hogy a 21. század nyelve a Kant–Gödel–Joschka Fischer háromszögben, sőt, Bermuda-háromszögben beszél, akkor elértem azt a komolytalanságot, azt a megfontolt, szép hülyeséget, melyről fontos és komoly alkalmakkor sem akarok lemondani.

 

Idő van. Szerző az órájára néz, ne felejtsük, ez már a 21. század.