Kedves Hitel-Olvasó,

búcsúzom Tőled. Azt hiszem, jól megvoltunk két éven át. Én legalábbis jól megvoltam Veled, tanultam is Tőled, azután megtanultam időre dolgozni, minden második héten, ha fújt, ha esett, leadtam a soros „elefántot”, és egy kezemen meg tudom számolni, amikor ezt nyűgnek, mussznak éreztem, kitanultam ezt a műfajt: köszönöm. És köszönöm a szerkesztőségnek is.

 

Most elmegyek a laptól – mert rosszul érzem magam, pedig én nem könnyen érzem magamat rosszul (van is, aki ezt a szememre hányja). Mert azt kell látnom, hogy az a fölfogás, melyet a lap legtekintélyesebb embere (egyik írása) képvisel – aki a magyar szellemi élet egyik legfontosabb szereplője, sokak számára igazodási pont és sokaknak kedves szerzője, költője, akivel én, ha nem voltam is közeli viszonyban, de csalás nélkül gondolhattam, hogy egy oldalon állunk –, ez a fölfogás nekem olyan idegen és messzi, hogy ki se tudom mondani. Azt meg talán nem merem kimondani, hogy nem is egy oldalon állnánk. Illetve éppen arról volna szó, hogy mára nincsen oldal – akkor tehát tényleg nem állunk egy oldalon, igaz, különbözőn sem.

 

Csoóri Sándor szeptember 5-i Hitel-cikkének a zsidókról(?) szóló passzusairól beszélek, de bevallom, nincsen érkezésem a valódi elemzéshez. Egyszerűen nem akarok olyan mondatok közelében lenni, mint amelyeket ott olvasnom kellett. Az ott számomra egyszerűen „zsidózás”. És nem lehet annyi vélt vagy valódi gaz zsidó a földtekén, hogy ez megtörténhessék. Csoóri, úgy látom, azt hiszi, a zsidókról beszélvén politikai ellenfeleiről beszél, akik ácsolnak és asszimilálnak, pedig nem, emberekről beszél. K. M.-ről, S. Gy.-ről, K. I.-ről (lám, ez is egy lista) meg a nevesincs nagymamáról beszél.

 

Szava olyanokat talált és sebzett meg, akiket vélhetően nem akart.

 

Megemlítem még, hogy az édesapám, aki Csoóri komoly tisztelője, nem egészen értett egyet velem. A cikk megítélésében nem volt köztünk ellentét, de azt mondja, hogy nem kéne a különbségeket erősíteni, baj van, és össze kéne fogni, és nem megosztani kell az embereket, hanem a közös nyelvet megtalálni. De kicsit jobban mondta, úgy értem, nem kioktatólag, hanem szomorúan.

 

Igen. Nem volna szabad engednünk, hogy különböző magyar nyelvek legyenek, mert ott még tolmács se volna, s az tényleg baj. Különbözni csak közös nyelven lehet. És akkor én most ezzel az írással azt mondom, azt szeretném, hogy ez a közös nyelv olyan legyen, hogy ne lehessen leírni benne olyasmiket, amik abban a cikkben leíródtak. Hogy ne lehessen olyasmiket gondolni sem. Nem értem Csoóri Sándort, nem értem, nem értem.

 

A mostani helyzetünknek talán az az alapdrámája, hogy egyszerre kéne elvekről megállapodásra jutni és ezen elvek alapján cselekedni. Magunkat a hajunknál fogva fölemelni. E bravúr kötelessége alól nem fog fölmenteni senki.

 

Búcsúzom tehát Tőled, Hitel-Olvasó, és remélem, lassan majd kiderül, ki kicsoda, hogy kik vagyunk és mit akarunk, és még azt is remélem, hogy amikor ez majd kiderül, akkor az nem valami rémálom lesz, és még azt is remélem önzőn, hogy addig itt-ott azért találkozunk. És remélem azt is, hogy mindez „még kap fogni egy vajszínű árnyalatot”.

 

Szeretettel: E. P.