Egy cikk, egy ország, egy álom

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy cikk, amelyet egy szép napon félreértettek; ahogy mondani szokás, boldog s boldogtalan. Előre prüszkölt, nem volt ehhez hozzászokva, nem is értette, miként fordulhatott ez elő, bement a fürdőszobájába, belenézett a tükörbe, s látván látta, hogy ő bizony olyan szép, akár Hófehérke, könnyedén húzgált hát elő magából mondatokat, s azokkal vágta kupán az ellenérveket, majd, még mindig a fürdőben, megállapította, hogy az emberek meghülyültek.

Mármost ha az a helyzet, hogy mindenki tök, csak mi állunk a vártán ragyogón, okosan, mint a nap, akkor azért érdemes gyanút fogni.

A cikk tudta magáról, hogy ő nem, teszem azt, regény. Egy regényt nem lehet félreérteni, mindenféle szamárságokat lehet róla mondani, de ettől a regény szeme se rebben. Elegánsan ezt olvasatnak mondják, és ahány olvasó, majd’ annyi olvasat. Egyébként is a szamárságok olykor érdekesebbek, mint az okosságok. Egy regény igazsága nem leírható, nem kimondható, hacsak nem egy másik regénnyel, és ha a regény „jó”, akkor ez a második regény azonos ővele.

A cikk tudta tehát, kárálhat ő, hogy ő nem félreérthető, ha félreértik, félreérthető (olyan, mint egy kormánynyilatkozat), és hát, ahogy meg is próbálta, a félreértő lehülyézhető, de az rögtön visszahull az ő fejére, hogy mért nem vette ezt, a hülyeséget, eleve figyelembe.

Mit nem vett hát itt figyelembe?

Lényegében azt nem, hogy összedőlt a világ.

A cikk jó szokása szerint mondatokat mutogatott, melyeket konkrét, botrányszagú ügyekről szóló írásokból vett, de azt állította, hogy őt most nem ezek érdeklik, ő most összefüggésekből kiragad satöbbi. Miközben azonban minden olvasót ezen konkrétumok érdekelték. Ezért csak félig-meddig hittek a cikknek, ami azt jelentette, hogy az írás e konkrétumok árnyékában maradt, ezek szerint értelmeződött.

Ez alapján a cikk afféle toleranciaizének látszott, méltányossághajhásznak, legjobb esetben a középen állás bajnokának. Ez bosszantotta, mert ugyan volt hajlama minderre, ám a konkrétumokat illetően korántsem állt középen, épp azok pártján állt, akiktől a kipellengérezett mondatokat vette, de hát az árnyékban ezt nem vették észre, vagy nem lehetett észrevenni, lényegében azt nem, hogy ő ott, akkor nem áll sehol, se középen, se sehol, mert másról beszél.

Önmagában már ez is tanulságos volt, az, hogy lehet így árnyékban állni. De hát mért nem tudott kilépni onnét, mikor pedig akart?

A cikk, miként Mici Mackó, a két mancsa közé fogta a fejét, és törte azt. És arra jött rá, arra az árnyéknál is mélyebb összefüggésre, hogy itt most nincsen semmiféle közmegegyezés, megszűnt, ami volt, összedőlt, nincs tehát ami alapján értelmezhetnénk a dolgainkat. Nem tudni, ki kicsoda. Hogy ez őt is érinti, arra nem gondolt eddig. Mondogatott ezt-azt, hogy például eztán cikk és olvasója nem szükségszerűen áll majd kéz a kézben a történelem viharában, de ilyen pimf dolgokra, mint félreértés, nem gondolt. Szóval hogy egyenként tudjuk vagy tudhatjuk, ki-ki, de közös elgondolásunk nincsen. Alapvető dolgokban nincs társadalmi megállapodás. Lényegében, hogy eztán mit tekintsünk jónak meg rossznak. (Ezért van az például, hogy amikor most valamely szervezet derék, jó embereket állít bizonyos posztra, akkor megfeledkezik arról, hogy most épp nem tudjuk, ki jó és derék, csak azt, hogy ki jó nekünk és derék, hogy ki a mi emberünk, azaz ki jó elvtárs…)

A cikk hirtelen elfáradt, magára unt. Egy értelmiségi cikkhez méltatlanul nem volt kedve a szavak gondos újramérlegeléséhez, ami pedig az egyetlen esély volna. Összedőlt minden, és építgetnénk föl. Ennek módjait próbálgatjuk, s úgy látszik, hogy bizony meglehetősen elhülyülődött itt az elmúlt negyven, illetve hetven év alatt. Senki nem tudja, hol lakik az Úristen.

A cikket elnyomta a buzgóság. Még félálomban eszébe jutott az osztrákok kancellárja, aki volt szíves pszichiátriai esetnek mondani Thomas Bernhardot. Ettől még nem dőlt össze az ország. Ásított, ja, már megint elfelejtette, hogy az ő országa viszont összedőlt. Ausztria a példaképünk – ettől úgy megijedt, hogy azonnal elaludt. Álma első felében fároszként világított, és hálás hajósok csókolták a lába nyomát, a második felében pedig magas rangú kormánytisztviselők postafordultával válaszoltak magas rangú művészeknek, és ennek az ég adta világon semmi jelentősége nem volt, álmában.