A szocialista embertípus

A szocialista embertípus, aki vagyok, fogta magát és elutazott egy szomszédos országba, mely szintén a minap nyerte el, úgymond, a szabadságát.

Megérkezett emberünk a hegyek közé, egy kicsinél is kicsibb faluba, ahol várt már rá két tüneményes fiatalember, aki segített neki az utazásban. De most nem róluk fogok beszélni, és nem is erről a csöndes házról a világ végén, nem is az örökmozgó gyerekekről, akik magukban kell játsszanak az udvaron, mert a faluban (már) nincs korukbéli, ki magyar volna (vagy tudna magyarul), és nem is a házban halkan elmozduló nőkről, nem is arról a váratlan teljességről (a teljesség mindig váratlan), amit ott két nap alatt megtapasztalt ez az ember, ahogy örömmel meglátta, mert megláthatta, hogy mennyire másmilyen föltételek közül is lehet valahogy ugyanarrafelé tartani, törni – ennél sokkal érdektelenebb vagy szerényebb, de azért tanulságos dologról lesz szó.

Ez a szocialista embertípus sok mindent gondolt magáról, nem sokat, hanem sokfélét, de álmában se jutott volna eszébe, hogy ő szocialista embertípus. Nem okvetlenül mondta magát szabadnak, óvatos duhaj volt, de azért végül is, valljuk be őszintén, azt gondolta, hogy nem fertőzte őt meg ez a rendszer, amelyik már nincs. Ára volt, megfizette, kész, passz. És örült, hogy ez az egész így szépen összedőlt, fölszabadulásnak érezte, hogy nagyon sok ereje fölszabadult, minthogy már nem kell folyamatosan résen lennie, vagy csak annyira, amennyire ez természetes. Az első, amit a szocialista embertípus ebben az országban észrevett, az a sör hiánya volt. Aztán a boré. Aztán az ásványvízé. Ami három nap múltán azért már mégsem vicc. Merthogy inni híján enni sincs kedve az embernek. A szája is összeragad satöbbi. Ezután a szegénységet vette észre, ez ötlött a szemébe. A kopottság, elnyűttség, a por, az iszonyatos és látnivalóan fölösleges gyármonstrumok, a széjjelcincált természet, völgyzárógátak, melyekhez külön meg kellett építeni a völgyet, őrült csatornák, melyekbe poharanként kellett a vizet hordani, szegénység, olyan heves szegénység, melyhez foghatót aligha talált hazájában. Ez megerősítette az utazót, hogy országának az az önképe, miszerint vele különösképpen kicsellózott volna a sors, ez teljességgel hamis, hazug, nem más, mint önsajnálat. Sértődöttség és panaszkodás mint nemzeti sajátosság. A jammer. Hogy így a törökök, úgy a kehes osztrák, így Trianon, amúgy az angolok, és akkor mindennek tetejébe: az oroszok. Minő balszerencse. Szerintem pedig ez csupán egy átlagos európai sors. Itt időnként országok megszűntek, arrébb tolták őket, mint egy szekrényt, és előbb-utóbb az oroszok is jöttek. Nincs mit sajnálni magunkon.

De térjünk végre rá az eszmei mondanivalóra. Megérkeznek ezek hárman este egy hotelba, hogy kivennének szobát. Sötét van, fáradtak, nincs sok választás. A szocialista embertípus elég sokfelé járt a világban, ha világfi nem volt is, de azért portással, pincérrel elboldogult. A hotelfoyer egy pártközpont és egy pályaudvar nászából született. Ekkor még nem fogott gyanút. Ám akkor elkezdődött valami tárgyalás a portás és a két fiatal férfi közt, s ha ő közbekérdezett, csak intettek, mint egy gyereknek, s benne egyszer csak nőni kezdett a félelem, látta, hogy a portás az úr, hogy az lesz majd, amit ő akar, hacsak valami számára ismeretlen furfang nem hoz változást. Ez első este volt. Attól kezdve ő pincérnek nem parancsolt, csak kért, ha becsapták, fizetett és hallgatott, érezte, idegen helyen van, idegen törvények közt, és örült, hogy élt. Semmi dráma nem történt, csak halkabban beszélt, s mint az állat, folyamatosan figyelt, hegyezte a fülét, előjött minden kiszolgáltatottsága, minden ijedelme, gátlása, minden, amit mégiscsak megörökölt a rendszertől, ő, a szocialista embertípus.

Azután hazajött, s most boldogan él, míg meg nem hal.