Újabb nyári megjegyzések

Most nincs olyan meleg.

 

Ha próbálnék – nem kéne – arra a kérdésre válaszolni, mi a magyar?, mostanság talán az volna a válasz, hogy a sértett, vagy inkább sértődött, az a magyar. Mintha ez volna az elmúlt negyven év legegyértelműbb öröksége, még inkább örökösödési adója. Ez lett a magyarság sine qua non-ja, ami nélkül nincsen magyar, innét tudjuk, hogy átléptük a határt, otthon vagyunk, hogy az arcokon újra föltűnik az izmoknak ez az elégedetlen fodora, az önsajnálat.

Ez a sértődött észjárás a valódi sértetteknél tragikus, amúgy meg viszolyogtató. Egészen hihetetlen önértelmezéseket lehet látni. Ezeknek egy része szimpla, cinikus hazudozás. De az elmúlt rendszer abban tényleg páratlan volt, hogy nagyvonalúan tágra vonta meg a megalázottak körét, nem korlátozta a párton kívüliekre, az „ellenségre”, hanem kiterjesztette a saját embereire is. Ezért (is) érzi magát most mindenki kárvallottnak, mindenki tűrt és tiltott lett hirtelen, azok is, akikről annak idején, messzebbről, ezt, finoman szólva, nem gondoltuk volna.

De nem ez a baj, ez főleg csak ízléstelen. Azonban a sértődött észjárás, akár valódi tragédiából táplálkozik, akár öncsalásból, vesztes észjárás, mert nem jelen idejű, önállótlan, hiányzik belőle a magabízás, rosszkedvű. Megkockáztatom: nem felnőtt. Ellopták tőlünk Európát, elcsaklizták az életünket – tessék visszaadni! Nincsen, ki visszaadja, ezt az igazságtalanságot lassan be kell látnunk, nincs az a jóvátétel, ami jóvátenné a múltat.

 

„A gyűlöletnél jobb a tett.”

 

„Ezt most mind megjegyzem, s szombaton, ha találkozunk, zokon veszem.”

Gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan, hallom a rádióban. – Ma egy őrült a következőket mondta nekem: A természetem egy tigrisé. Vérengzeni tudnék. Többet most nem mondhatok. Nagyon remélem, hogy ön diszkrét. Nem akarom úgy végezni, mint Mata Hari, ezt megértheti. (A gyerekeknek csokit hozott, a feleségemnek virágot, nekem ezt.) Kinéztem az ablakomon, a lányom volt osztálytársai vágják a kert füvét (többé-kevésbé helyettem), amikor hirtelen, minden ok nélkül eszembe jutott, hogy milyen jó könyv Balázs József Koportos-a. – Erről meg Cselényi jutott az eszembe.

Cselényi van egypúpú, van kétpúpú, sőt több. Van az a fajta, amelyikre leginkább a decemberi román tévézéseink idejéből (hol van már?!) emlékezhetünk, ha ő tolmácsolt-fordított, nyugodtak lehettünk. Jó tulajdonságai közé tartozik még, hogy az ő testvére Cselényi Béla, rendes és valóságos költő, kötete nemrég jelent meg a Holnapnál, Üzennek a falmikulások címmel. Nagyon jó!

De én a másik Cselényi Lászlóra gondoltam, a pozsonyira. A nem magyarországi magyar irodalmi tájékozódásunk hagyományosan Erdély-centrikus, aztán jön a bús Bácska, és csak utána a Felvidék. Cselényi következetes költészetépítése is több figyelmet érdemelne. Ő talán a legkitartóbb, legelszántabb avantgarde költőnk – mintha az ő esetében volna ennek a megjelölésnek értelme. Cselényi László megy az útján.

A magyar gondolkodás, ami a nemzetet illeti, a Milosz gondolatait nem ismeri. A Gombrowiczéit még csak nem is sejti, sejtelme sincs, hogy mit nem ismer.

 

Szombat. – Zokonvevés. (Távoli zokon.)

 

Laci mesél egy 56-os kaposvári történetet. Áll a nép a főtéren, szemben vele a karhatalom. A népnek az a szokásos ötlete támad, hogy leszedné az épületekről a gyűlölt hatalom jelképeit, különös tekintettel a veres csillagra. Egy fiatal katonatiszt bátran eléjük áll, mondván, mit hőbörögnek, ott a zsebükben a pénz, és minden egyes darabon ott a veres csillag, ugyanaz a veres csillag. A szabadság nagystílű, a nép bólint, igazad van, pajtás, és száll és száll az a sok bankó, forintok és fillérek, tele a tér. Esik az eső.